Nem nevet, nem dühöng, kifejezéstelen arccal néz maga
elé. Egyetlen kósza érzelmet sem fedezek fel világos borostával tarkított
arcán. Mutató –és középső ujjával ritmikusan dobol az asztalon, természetes
háttérzajt adva ezzel a csicsás, ám csendes helyiségnek. Fejét kissé oldalra
dönti, zöld szemeivel kissé furcsán fürkészi az arcomat. Olyan ez, mintha el
sem hinné, hogy képes voltam arra, amit tettem.
Pár perce, hogy beszámoltam a mentoromnak a
Játékmesterek előtt nyújtott teljesítményemről, ám a jelek szerint még mindig
nem tért teljesen magához a sokkból. Mondjuk, lehet, hogy ezt jó jelnek
vehetem, tekintve, hogy Juliót leüvöltötte, amiért alsónadrágra vetkőzött, és
mindössze egy bábu meggyilkolására jutott ideje a rögtönzött sztriptíz-show
miatt. A fiú azzal a mérhetetlenül gyenge indokkal próbálta kivédeni magát,
hogy a Játékmesterek között volt két nő, egy fiatal, ám túlplasztikázott
plázacica és egy ráncos, ám élénk nő, akiről üvöltött, hogy már évek óta nem volt
pasija. A mentorom erre azzal az érvvel állt elő, hogy valószínűleg Hayes nem
lesz elájulva a teljesítményétől, és most sokkal inkább tűnik egy nyálas képű
selyemfiúnak, mint egy bátor, tettre kész Hivatásosnak. Persze nem ezekkel a
szavakkal fejezte ki magát, de nagyjából ez volt a lényege a
mondandójának.
Mikor azonban végighallgatta az én beszámolómat
is, valósággal elállt a lélegzete. Nagyjából öt perce ez a helyzet áll fent, és
az igazat megvallva, egyre kényelmetlenebbé kezd válni ez az egész. Pláne, ha
még azt is hozzávesszük, hogy Julio sem tud megszólalni, sőt még az örökön
fecsegő Brittanynak sem jön szó a szájára. A néma stylist is csendben üldögél,
bár tőle nem is vártam mást. Csak reménykedni tudok, hogy ez az egész a
csodálatnak irányul, és nem a rosszallásnak.
- Mit is mondtál Hayesnek, miért nem ölöd meg Juliót?
– ráncolja a homlokát a mentorom. Üvölt róla, hogy emlékszik az ominózus
mondatra, csak újra hallani szeretné, talán azért, hogy felfogja a tartalmát.
- Azt, hogy Országtársak vagyunk – sütöm le a szemem
kínosan. – Ezért hagytam életben.
- Nocsak, szállóigévé vált a tanácsom? – nevet fel
halkan Julio stylistja.
A fiú mosolyogva megvonja a vállát, Brittany
pedig nyomban ráüvölt szegény nőre, hogy ne szóljon bele a komoly emberek
dolgában. Véleményem szerint a kísérőnk komolysága igencsak vitatható, de
mindegy, nem szeretnék akadékoskodni. Meg amúgy is, sokkalta érdekesebb Gabriel
reakciója, mint két angol liba vitatkozása.
- Ez érdekes, felettébb érdekes – dünnyögi a férfi a bajusza
alatt. – El tudod képzelni egyáltalán, mennyi kérdést hagytál ezzel az rövidke
mondattal magad után?
- Igen. Azért tettem – vágom rá automatikusan. – Hogy
a Játékmesterek érdeklődjenek irántam, hogy kíváncsiak legyenek a történetemre.
A történetünkre – teszem hozzá, egy gyors pillantást vetve Julióra. – Tudod,
néha bedobnak pár szadista ötletet, amivel a gyenge, jelentéktelen
Kiválasztottakat kínozzák, akiknek senki sem emlékszik a nevére. Nos, én nem
akarok azzá válni. Ha pedig kérdéseket hagyok magam után, még csak esélyem sem
lesz arra, hogy idén én játsszam a szegény kislány szerepét, akit az unalmas
napokban kinyírt egy túlméretezett óriáskígyó.
- Értem… Okos lány vagy te, mindig is tudtam! –
vigyorodik el nagy sokára a férfi. – A gondok már csak ott kezdődnek, hogy
Hayes bandájában jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mégis mi a francért vagy
oda annyira Julióért, aki csak a vetkőzéshez ért. Na, ötletek? – fordul körbe
széttárt karokkal.
- Ez a csel az egészben – Julio először szólal meg a
hosszú hallgatás óta. – Az emberek megvesznek majd értünk, mármint, még az
eddiginél is jobban. Nem értik, mire fel ez a nagy barátság, miközben teljesen
különbözünk egymástól, és még csak szövetséget sem kötöttünk. Nem hiszem, hogy
annyi eszük lenne, hogy levágnák, tényleg nincs köztünk semmi, csak szimplán
jóba vagyunk, amikor Ara nem kap hisztirohamot. A nézők támogatni fognak
minket, mert azt hiszik, hogy ha győzelemre segítenek, bármit kiszedhetnek
belőlünk. Az újságírók sem engedik, hogy megölessenek, hiszen, ha jól
értelmezem, mostantól állandó szerepet töltünk be a napi pletykalapok
címlapjain. Szóval, bizonyos szempontból, ez egész jól sikerült.
- Mióta vagy te ilyen számító? – ráncolom rosszallva a
homlokomat.
- Nem számító, csak okosabb, mint hittük! – mosolyodik
el Gabriel megenyhülve. – Bár arra azért kíváncsi leszek, hány pontra értékelik
majd a teljesítményeteket… Mondjuk, megeshet, hogy magas pontszámot kaptok,
elvégre akkora show-t kanyarítottatok a lepkeagyú sznoboknak, mint még senki a
Viadal történelmében. Tehát, összességében nem teljesen reménytelen a helyzet.
Most, hogy rájöttem, milyen jó esélyekkel
vágok neki a világtörténelem leghalálosabb játékának, a többiekkel egyetemben
letelepszem a tévé elé. Gabriel be is kapcsolja a masinát, Brittany pedig maga
elé kap egy csomag popcornt. Kissé furcsán méregetem a vígan falatozó nőt,
elvégre mégsem moziban van, hanem a pontjainkra vár, melyek dönthetnek az
életünkről.
Éppen, hogy letelepszem, máris a csengő
fülsiketítő hangja zavarja meg a kényelmemet. Esdekelve pillantok hol
Gabrielre, hol Julióra, ám mindketten látszólag elmélyülten figyelik a legújabb
divatról szóló adást. Nem néz ki természetellenesen, csak egy kicsit…
- Csengettek! – küldök egy sokatmondó pillantást az
Országtársam felé.
- Hát igen, Gabriel! – néz a fiú a mentorunkra.
- Azt hiszed, hogy a csicskád vagyok? – fintorog a
férfi. – Brittany, megtennéd, kérlek, hogy…
- Csitt-csitt, erre az adásra hónapok óta készülök,
nem fogom miattatok elszalasztani! – nyivákol a kísérő vadul hadonászva. – Meg
amúgy is, miért annyira fáradságos, hogy elmenjetek az ajtóig?!
- Jól van már, na, megyek, csak rohadtul fárasztó volt
a napom, és még itthon is csak ugráltattok…
Idegesen feltápászkodom a kanapéról, és
megindulok a bejárat felé. Julio, hálájának jeléül egy csókot dob felém, mire
nem bírom ki, hogy ne lengessem meg előtte a középső ujjamat. Persze ez nem
gyakorol túl mély benyomást erre a baromra, mindössze egy hülye röhögést kapok
válaszul.
Átvonszolom magam az előszobán, és felcsapom a
hatalmas, ékes mahagóni-ajtót. Legnagyobb meglepetésemre azonban az első dolog,
ami szembe jön velem, nem egy csengő fétisben szenvedő nyomorult, hanem egy
sötétkék, nedves rongydarab, ami pont a fejemre tapad. Legszívesebben most
azonnal felképelném a csomag feladóját. Nem értem, mi késztet egyeseket arra,
hogy, hogy pusztán unalomból becsöngessenek egy lakosztályba, majd vizes
törölközőkkel hajigáljak a jóakaratú embereket, akik a holdkóros lakótársaival
ellentétben vették a fáradságot, és elvonszolták magukat a bejáratig. Mindezt
miért? Hogy néhány szerencsétlen földönfutót beengedjenek, vagy legalábbis
megkérdezzék a nyomorékoktól, hogy mit akarnak. Természetes hát, hogy nem tudom
türtőztetni magam, azzal a lendülettel dobom vissza a textilt, amivel
megérkezett.
Az igazi döbbenet azonban csak most következik.
Az első ember, akit meglátok az ajtóban, Noah-Levi Infierno, amint éppen
morgolódva ledobja a fejéről a sötét pólót, melynek közepén Spanyolország
címere díszeleg. Mögötte ott áll a csuromvizes Isabel, a női mentor, a kísérő,
aki úgy néz ki, mintha összeverekedett volna egy szivárvánnyal. Utoljára
Carlost pillantom meg, aki egy laza félmosoly kíséretében, félmeztelen
felsőtesttel támasztja az ajtófélfát. Mit ne mondjak, köpni-nyelni nem tudok a
meglepetéstől. Ezernyi kérdés kavarog a fejemben. Ezek közül három izgat a
legjobban: Mi történt a spanyolokkal? Miért támadtak meg Carlos pólójával? És
végezetül, miért ennyire dögös ez a gyerek?
- Sziasztok! – nézek végig zavartan a társaságon. –
Veletek meg mi történt? Felrobbantottatok egy vízerőművet?
- Mi nem, de Bongyorka igen! – Isabel egy felbőszült
pillantást küld Sia felé.
Kötelességemnek érzem, hogy ne hagyjam
szegényeket az ajtóban ácsorogni, így hát kedvesen beljebb invitálom őket a
nappaliba. Közben legnagyobb sajnálatomra képtelen vagyok levenni a szemem
Carlos tökéletesen kidolgozott felsőtestéről. Szinte már én, magam is zavarba
jövök attól, hogy mennyire vonzódom hozzá. Megpróbálom elterelni a
gondolataimat, és másra koncentrálni, de úgy érzem, ez egyszerűen képtelenség!
Na, most örülök, hogy én nyitottam ajtót! Bár, ami azt illeti, szívesen
megnéztem volna Gabriel fejét, amint fejbe dobják Carlos átázott felsőjével…
A vendégek érkezésére a többiek azonnal
felkapják a fejüket.
- Szia Sia! - köszönti Brittany a kísérőt. - Tetszik a
sminked. Remélem, a cirkuszba készülsz!
- Helló Brittany - teszi a csípőjére a kezét Sia. -
Fogytál? Mivel hánytatod magad?
Úgy tűnik, a hülye tyúkok jól ellesznek egy
ideig egymás szekálásával. Sebaj, legalább addig sem kell az agyament
rikácsolásukat hallgatnunk. Ami azt illeti, sokkal inkább érdekel a spanyol
csapat váratlan felbukkanása és a szétázott külsejük, mintsem a két plázacica
harca. Természetesen, ezzel nem csak én vagyok így.
- Látom, jól sikerült a jakuzzi parti! – mormogja
Gabriel, miközben egy tüzetes pillantást vet a csapatra.
- Ó, köszönöm, nagyon kielégítő volt, egy hibát
leszámítva... - húzza el a száját Sia.
Carlos és Isabel kifejezéstelen arccal mered a
nőre, Noah pedig egy gyilkos pillantással ajándékozza meg. Mikor rádöbben, hogy
ennek bizony nem sok hasznát veszi, egy lemondó sóhaj kíséretében félrehívja a
mentorunkat, hogy beszámoljon neki a történtekről. Megjegyzem, erre én is
kíváncsi lennék, és szívem szerint követném őket, feltéve persze, ha…
…ha nem kalandoznának a szemeim
egyfolytában Carlos hasán lévő kockák, és a fiú eszméletlenül széles válla
felé. Jól tudom, hogy őrültséget művelek, és hogy semmi értelme a spanyol után
vágyakoznom. Basszus, még Juliónak is leesett, hogy ennek a kapcsolatnak
egyszerűen nincs jövője! Mondjuk, más kérdés, hogy ő ennek ellenére ugyanúgy rá
van kattanva szegény Isabelre, de mindegy… Persze, érdekel is engem az Országtársam
fogyatékos eszmefutása, miközben itt áll a nappali közepén Carlos Contreras, a
földkerekség egyik leghelyesebb pasija, egy szál nadrágban, ami szintén vizes,
így tökéletes hangsúlyt fektet a csodás lábára. Meg persze, a felsőtestével sem
tudok betelni, és akkor még nem is beszéltem arról, mennyire észveszejtő
látványt nyújtanak sötétbarna tincsei, ahogy lucskosan a homlokára tapadnak! És
a szeme… Így, hogy dühös, talán még vadítóbban ragyognak! Oké, nem érdekel
Christina, nem érdekel Gabriel, sem a Juliónak tett ígéretem, nekem meg kell
szereznem ezt a srácot! Persze, nem lesz túl hosszútávú kapcsolat, de hát
könyörgöm, Carlosról beszélünk, talán még az sem érdekelne, ha csak
kihasználna…
Ettől a gondolattól azonnal észbe kapok, és
határozottan megrázom a fejem, elhessegetve ezzel az agyamban tomboló ezernyi
romantikus gondolatot. Te jó ég, ha az előbbi gondolatmenetemet bárki is
hallaná, azt gondolná, egy olcsó ribanc vagyok, akit egy dögös felsőtest
látványa is olyannyira ámulatba ejt, hogy máris a tulajdonos karjaiban köt ki.
Pedig ez nem igaz, sőt, óriási baromság! Én csak megnéztem magamnak Carlost, ez
nem bűn… Na, jó, elegem van magamtól! Hogy lehetek ennyire hülye?! Hahó,
drága Arabella, térj végre észhez, olyan nincs, hogy te meg Carlos, maximum
olyan, hogy megölöd Carlost! – üvöltöm az ostoba agyamnak. Nem szabad
törődnöm vele, el kell felejtenem! Méghozzá, végleg.
A figyelmem elterelése érdekében inkább Isabelt
kezdem el bámulni. Rögvest feltűnik, hogy szegény lány vacog, és a karját
dörzsölgeti, gondolom azért, hogy kicsit felmelegítse magát. Egy gunyoros
mosoly kíséretében állapítom meg, hogy ismét bebizonyosodott, hogy Julio Fuarez
bizony nem akkora gentleman, mint ahogy azt mutatja. Lefogadom, még csak
meg se fordult a cuki kis fejében, hogy felajánlja a lánynak a pólóját. Ahogy
így ingadozik a tekintetem a két spanyol között, egy zseniális terv
fogalmazódik meg bennem, mellyel két legyet üthetek egy csapásra.
- Ha gondoljátok, adhatok kölcsön ruhát! – mosolygok
Isabelre kedvesen. - Amúgy is annyi göncöm van, hogy nem tudok betelni velük!
Ha van kedved, nyugodtan válogass! – terelgetem a lányt a szobám felé, majd
hirtelen megakad a tekintetem a kanapén döglődő fiúkon. - És természetesen
Julio is szívesen ad pár cuccot Carlosnak…
Julio erre kapcsol, és Carlost a szobája felé
invitálja. Mielőtt belépnének az ajtón, gyorsan megragadom az Országtársam
karját, és egy lényegre törő információt súgok a fülébe.
- Lehetőséghez mérten olyan pólót adj neki, amiből nem
látszanak ki az izmai, és nem túl feszülős! Máskülönben a te bábud is holtan
végzi! – sziszegem.
- Te annyira beteg vagy! – röhög ki lazán, majd
eltűnik a haverja után.
Egy hangos sóhaj kíséretében követem Isabelt a
szobámba. A lány mosolyogva veszi szemügyre a hálóm minden egyes zugát,
láthatólag tetszik neki a helyiségben uralkodó rend és tisztaság. Mikor
megpillant, megfordul, és kedvesen megtudakolja, mit vehet fel. Igazság szerint
nekem teljesen mindegy, miben tölti a szabadidejét, a lényeg, hogy ne fagyjon
ketté, és hogy Julio ne induljon be túlságosan a látványától. Rövid gondolkodás
után egy rózsaszín pólót, és egy fekete térdnadrágot nyomok a kezében.
Szerencsére nem vesződik sokáig az átöltözéssel, így hát a kanapé felé vesszük
az irányt. Lehuppanunk a pihe-puha fekhelyre, majd beszélgetünk egy kicsit a
pontozásról. Igaz, nem árulunk el túlságosan lényegre törő információkat a
másiknak, mindössze azt tárgyaljuk ki, milyen durva érzés volt belépni a
terembe, és hogy Tymothy Hayes mennyire unszimpatikus egy figura. Kis idő múlva
a mentoraink is csatlakoznak hozzánk. Néhány perc múlva Julio és Carlos is
feltűnnek a színen. A két fiú hangos röhögés közepette telepszik le közénk. Egy
villámló pillantást küldök Julio felé, mire ő alig észrevehetően megrázza a
fejét, jelezvén, hogy nem rajtam nevettek. Egy másodperc töredéke alatt
végigmérem Carlost, és megállapítom, hogy az Országtársam igen jó munkát
végzett, és normális, nem nevetséges, mégis lezser cuccokat választott a
spanyolnak, melyekben nem néz ki annyira dögösen, hogy megkattanjak a
látványától. Egy félénk mosollyal jutalmazom Julio teljesítményét, melyre
szokásához híven egy önelégült kacsintással válaszol.
Most, hogy mindannyian összegyűltünk, Noah bele
is vág a dolgok közepébe.
- Gabriellel megbeszéltük, hogy amíg nem teszik helyre
a lakosztályunkat... De komolyan Sia, hogy tudtál egy teljes emeletet
elárasztani? - néz idegesen a kísérőre. – Na, de, hogy amíg nem teszik helyre,
addig ez lesz az ideiglenes szállásunk.
Eléggé letaglóz Noah kijelentése, pár
másodpercig meg se tudok szólalni, csak kapkodom a tekintetemet az Infierno
testvérek és Carlos között. Itt fognak aludni? Mit ne mondjak, ez eléggé
keresztülhúzta a számításaimat a mentorokkal kapcsolatban. Nyilvánvalóan Noah-t
is ugyanazok a célok vezérlik, mint Gabrielt: hogy lehetőséghez mérten minél
jobbá tegye a mentoráltjai sorsát. Viszont az mégsem fér a fejembe, miért pont
a mi csapatunkra esett a választásuk. Elvégre Julio köztudottan odáig van
Isabelért, és hajdanán nekem is tetszett Carlos. Vagy Noah nem értesült
ezekről?
- Szuper ötlet! - helyesel azonnal az Országtársam. -
Nyugodtan maradhattok, ameddig csak akartok. Ugye, Ara? - bök oldalba, jelezve,
hogy én is mondjak valamit.
- Öhm, persze... - motyogom zavartan. A pillantásom
összeakad Carloséval. Muszáj megemberelnem magam, a végén még azt hiszi, hogy
ilyen kis mulya vagyok, vagy, hogy Julio kedvesebb és vendégszeretőbb nálam. -
Szívesen látunk benneteket!
- Szuper! – vigyorodik el Carlos, és Isabel ajkain is széles mosoly terül el.
- Örülök, hogy sikerült megállapodni - bólint Gabriel,
majd pár lépéssel közelít Carloshoz. - Te! Hallod, ember, figyelek ám! Nehogy
nekem rámássz Arabellára! Persze, ez csak amolyan baráti tanács... De azért jó,
ha tudod, hogy nem felejtettem el, amire annak idején kiképeztek!
A fiú arcszíne másodpercek töredéke alatt vált
át egészséges színűből paprikavörösre. Ami azt illeti, engem is felhúz kissé a
mentorom kirohanása, elvégre Carlos mégis csak a vendégünk, nem lenne szabad
ilyen gorombán viselkednie vele. Meg amúgy is, hogy gondolja már, hogy rám
hajtana! Oké, nyilván ő is pasiból van, ráadásul egy kifejezetten szívdöglesztő
pasiból, érthető, ha szeret csajozni. Ennek ellenére mégsem lenne illő
összetéveszti Julióval, aki a szó szoros értelmében mindenkivel kikezd, aki
szembe jön vele. Ha még azt is hozzáveszem, hogy Julio jelenlegi, és az én
jövendőbeli szövetségesemről beszélünk, akit nem lenne érdemes elriasztani, még
jobban felmegy az agyamba a pumpa. Értem én, hogy Gabriel csak meg akar védeni,
de igazán eljuthatna már az agyáig, hogy tudok magamra vigyázni, nem szükséges
ehhez feltétlenül az ő közbeszólása.
- Ne már, Gabriel, hagyd békén szegényt! – rázom
idegesen a fejem, majd egy gyors mozdulattal lehúzom magam mellé Carlost. –
Bocsi, kicsit bedilizett tőlünk!
A fiú, annak ellenére, hogy láthatóan
megviselte az egykori bajnok rögtönzött hegyi beszéde, egy laza mosolyt erőltet
az arcára, majd kíváncsian fordul a hatalmas képernyőjű plazmatévé felé. A
figyelme teljes mértékben érthető. Végre-valahára elérkeztünk ugyanis a mai nap
csúcspontjához! Most tudjuk meg Charlie Blow-tól, hogy a Játékmesterek hány
pontra értékelték a délelőtti teljesítményünket. A műsorvezető megjelenése,
mint mindig, hagy némi kivetnivalót maga után, bár mérget vennék rá, hogy az
angol tyúkok letörnék a kezemet, ha egy ujjal is hozzá merészelnék érni a férfi
élére vasalt, kockás ingéhez, illetve gondosan hátrazselézett, csöppet sem
természetellenes látványt nyújtó, hidrogénszőke hajához. Talán csak azt
köszönnék meg nekem, ha lefognám a pasas kezét, hogy végre ne doboljon olyan
retardáltan azon a szerencsétlen asztalon.
Charlie nem teketóriázik soká, azonnal belevág
a lecsóba.
- Hölgyeim és Uraim! – kezdi vigyorogva. - Mint
tudják, egytől tízig folyt a pontozás, ami meghatározó szerepet tölt be a
Kiválasztottak életében. Várjuk már a végeredményeket? Igen? Akkor van is
miért, ugyanis az idei mezőny sokkal erősebb, mint az eddigiek... Az idei
mezőnyben a Kiválasztottak mind okosak, gyorsak, erősek, rafináltak! És most
nézzük... Hogy hány pontot érdemelnek! Elsőnek, Sky Phara-Pholer, az Amerikai
Egyesült Államokból! A pontszáma, öt!
Unottan figyelem a Kiválasztottak beesett
arcát, szinte alig jegyzek meg egyet-kettőt közülük. Talán csak a svéd fiúnál
kapom fel a fejem, akinek a teljesítményét tíz pontra értékelték a
Játékmesterek. Kissé meg is lepődöm a dolgon, hiszen az északi államokból
nagyon ritkán kerülnek ki igazán erős harcosok. Mindössze egy pillantás elég,
és már meg is beszéljük Julióval, hogy ezt a Niels gyereket az elsők között kell
eltenni láb alól. Az, hogy kié lesz a megtisztelő feladat, hogy átvágja a csávó
torkát, még nem tárgyaljuk meg. Mondjuk, van egy sanda gyanúm, hogy az
Országtársam önmagára osztaná a szerepet, mint ahogy minden fontos dolgot, csak
hogy aztán ország-világ előtt eldicsekedhessen a nagyszerűségével.
A svéd gyereket Isabel követi. A szemem
sarkából figyelem a lány izgatott, kissé kételkedő arcát. Úgy gyöngyözik a
homloka az izzadságtól, hogy szinte már megesik rajta a szívem. Hál’ Istennek,
Blow nem táncol sokáig az idegein, egy rövidke bevezető után elárulja, hogy tíz
pontot szerzett. Ahogy az összes levegő kiszakad vendégem tüdejéből,
egyszeriben én is megkönnyebbülök. A legfurább az egészben, hogy még csak
féltékenységet sem érzek Isabel iránt, hanem rögtön vigyorogva gratulálok neki
a kiemelkedő teljesítményéért.
- Gratulálok, ez szép teljesítmény! Bár, tőled nem is
vártam mást – simítja meg a vállát egy laza félmosoly kíséretében Julio.
A mozdulat láttán összesen három pár szemöldök
szalad a levegőbe. Isabel persze nem hagyja magát, mihelyt feleszmélt a
sokkból, egy könnyed rántással lerázza magáról a fiú kezét. Az, hogy én
kiakadok az Országtársam nem létező agyműködésén, talán már senkinek sem okoz
meglepetést. Az viszont sokkalta furcsább, hogy Noah-nak is leesett, hogy Julio
esetleg nem csak mint szövetséges tekint a szeretett húgocskájára. Persze, a
spanyolok mentorának nincs sok ideje a retardált Országtársam miatt
bosszankodni, ugyanis a szintén nem túl eszes Carlos véletlenül elszólja magát,
és ezzel napvilágra kerül Isabel titka, miszerint az edzés során megsérült a
lába.
Időközben kiderül, hogy Carlos is maximálisan
teljesített, legalábbis az arcképe mellett lebegő tízes erre enged
következtetni. Meg szeretném dicsérni a fiút, ám erre nem nyílik alkalmam,
ugyanis Isabel elkezdi szívatni, gondolom, hogy megbosszulja neki az előbbit.
Olyanokat vág a fejéhez, hogy igazán ügyes, ha a folyamatos csajozás és zabálás
mellett még a felkészülésre is jutott ideje, meg hasonlók. Persze a fiú sem szívbajos,
azon nyomban visszavág a falmászós üggyel, mire Noah is bekapcsolódik a vitába.
Pár perc után teljesen elvesztem a fonalat, csak kapkodom a fejem jobbra-balra,
úgy próbálom követni az eseményeket – sikertelenül. Úgy döntök, sokkal
kifizetődőbb, ha az ellenfeleim pontjaira koncentrálok. Éppen, hogy a
képernyőre emelem a tekintetemet, rögtön az olasz ribit pillantom meg rajta,
fényesen csillogó, kékes hologrammal befedve. Nem mehetek el mellette anélkül,
hogy meg ne állapítsam, milyen jól mutatna hasonló háttérrel a képe az
égbolton, mondjuk, úgy éjfél táján, az Arénában. Izgatottan várom az
eredményét. Magamban szurkolok, hogy minél alacsonyabb pontszámot kapjon, és
emiatt veszítse el az összes támogatóját. Már, ha egy ilyen ostoba tyúk
életéért képes valaki pénzt adni.
Legnagyobb meglepetésemre, és csalódásomra
azonban, Christina fényképe mellett a tízes szám jelenik meg, csakúgy, mint a
spanyolok esetében. A düh átjárja az egész testemet, ahogy a szemtelen kis
számot figyelem. Mi a franc? Mégis hogy a fészkes fenébe történhetett,
hogy ez a lotyó maximális pontszámot kapott?! Na, mi van, talán a Játékmesterek
beájultak pár elcseszett jobb egyenestől? A gondolat azonnal szöget üt a
fejembe. Rádöbbenek, hogy jóformán fogalmam sincs, mihez ért a lány, leszámítva
persze, hogy sértegessen, és Carlosszal flörtöljön.
De most komolyan, mit tett, amiért annyira
odáig vannak érte? Lefejezett egy bábut, vagy mi? Jesszus, mindezt két lépés
távolságról tette? Hát, komolyan mondom, eldobom az agyam!
Jó, oké, meglehet, hogy tényleg szorult némi
tehetség a csajba… De vajon mekkora? Egyszeriben megbánom, hogy korábban nem
fektettem elég figyelmet Christina harctudására, csak arra koncentráltam, hogy
Carloson lóg. Most bizony igencsak jól jönne, ha tudnék róla egyet, s mást.
Bármennyire erőltetem is az agyam, egy fikarcnyi információ sem jut eszembe. Ha
jól emlékszem, második nap le se tolta a ronda képét az edzőterembe. Vagy
mégis? A rohadt életbe, fogalmam sincs, akkor is csak Carlosszal foglalkoztam!
A gondolatmenetemből a saját arcképem ránt
vissza a valóságba. Amint megpillantom magamat a képernyőn, szinte elborzadok a
látványtól. Na, nekem viszont szörnyen áll ez a kék fény! Ezért is lesz jobb,
ha egyszer sem kell a többieknek és Anglia mélyen tisztelt lakosainak eme
szörnyűségre emelniük becses tekintetüket!
- Elérkeztünk az utolsó országhoz, mely abban a
megtiszteltetésben részesült, hogy részt vehet a Viadalon – vigyorog a képembe
Charlie. - Nézzük hát, hogy teljesítettek a Kiválasztottak. Elsőként is
Arabella Asesino... Nos, bármennyire is alacsony, a pontszáma annál magasabb!
Megkapta a Játékmesterek tiszteletét, bár Mr. Hayes azt üzeni neki, hogy a
továbbiakban kisebb hangsúlyt fektessen az érzelmeire. A pontszáma a nyolcas!
Pár másodpercig szinte fel se fogom, mi
történt, annyira letaglóz a pasi poénosnak szánt megjegyzése. Bármennyire is
alacsony, a pontszáma annál magasabb! Hahaha, ez aztán a humor, kíváncsi
lennék, mióta akarja elsütni ez a nyomorék bájgúnár! Remélem, Anglia lakói, na
meg az olasz ribi most fogják a hasukat a röhögéstől, majd összegörnyednek a
felülmúlhatatlan vicc hallatán! Carlos, Isabel és Julio barátságos
vállveregetései kellenek ahhoz, hogy felfogjam a mondat valódi jelentését. Nyolc
pont – elsőre talán átlagosnak tűnhet, de ha jobban belegondol az ember, és
megpróbál a dolgok mögé látni, rájön, hogy nem is annyira rossz teljesítmény!
Sőt, ha lehet ilyet mondani, egészen jó! Nem kirívóan sok, tehát nagy
valószínűséggel nem válok majd a többiek első számú célpontjává, ám pont elég
ahhoz, hogy támogatókat hozzon a konyhára! Óvatosan Gabrielre tekintek, aki egy
óriási, levakarhatatlan vigyor kíséretében, feltartott hüvelykujjal jelzi, hogy
minden szuper, remekül teljesítettem.
- Elérkeztünk sokak kedvencéhez, az utolsó
Kiválasztotthoz, aki viszont ezt a szép számot elnézve, jó eséllyel nem az
utolsók közt fog végezni – folytatja a műsorvezető a sort hosszas heherészések
közepette. - Nyilván mindenki oldalát fúrja a kíváncsiság Julio Fuarez pontjaival
kapcsolatban, így hát nem is húzom tovább a szót, elárulom a kedves közönségnek
az igazságot. Julio tíz pontot érdemel. Gratulálok!
Gabriellel egy hitetlenkedő pillantást váltunk
az alábbi monológ hallatán. Persze, mindez nem Julio harctudása ellen irányul,
mindketten tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a fiúnak ez esetben nem
csak a szája nagy, tényleg mesterien bánik a kardokkal. Viszont az a show,
amit lenyomott mellé… Hát, azt hittem, nem lesz túl felhőtlen a fogadtatása a
Játékmesterek körében. Persze az sem kizárt, hogy az előbb csak mellébeszélt a
fiú, elvégre ez sem áll annyira távol tőle. Igaz, kicsit letaglózott a
pontszáma, ám ennek ellenére nem tudom megállni, hogy ne gratuláljak neki a
teljesítményéhez. Isabel és Carlos is csatlakoznak hozzám.
- Kérlek, ez csak természetes! – vágja rá a barom
szinte reflexszerűen.
- Úgy mondják, köszönöm, ti is jók voltatok... -
duruzsolom unottan a fülébe, mire észbe kap, és gyorsan megköszöni a
spanyoloknak a dicséretet.
Szerencsére ők már hozzászoktak az Országtársam
egójához, így hát nem veszik a szívükre a megkésett mondatot. Charlie
vigyorogva felolvas pár érdektelen információt, majd megköszöni a figyelmet,
végezetül pedig jó éjszakát kíván a nézőknek. Gabriel azon nyomban kikapcsolja
a készüléket, mihelyst véget ér az adás.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én farkaséhes
vagyok! - ütögeti meg a hasát Noah.
Carlos szinte felpattan a helyéről, úgy rohan
az ebédlőbe. Mi, többiek nem vagyunk ennyire hiperaktívak – vagy éhesek – így
hát lassan vonszoljuk magunkat a spanyol után. Az étkezőbe érvén megcsapja az
orromat a különféle egzotikumok ínycsiklandozó illata. Kissé furcsállom, hogy a
szemeim mindvégig kopogtak az éhségtől, ám az érzés csak most, a tengernyi kaja
láttán tört felszínre bennem. Persze, ezzel a többiek is így vannak,
értelemszerűen mindenki szeretne mihamarabb valami harapnivalóhoz jutni. Carlos
már a fél asztalt a tányérjára pakolta, Isabel viszont kissé nyűgösen telepszik
le az egyik székre, amit Julio nagylelkűen kihúzott neki.
- Micsoda úriember itt valaki… - motyogja a lány
unottan.
- Kötelességemnek éreztem! – érkezik a válasz.
A rövid párbeszédre persze Carlos is felkapja a
fejét. Amint leesik neki, hogy mennyire komoly szerelmi ügyek vannak
kialakulóban, míg ő zabál, csatlakozik Julióhoz, a fiú példáját követve,
kihúzza előttem a széket. Részletkérdés, hogy elég a szemébe néznem, máris
rádöbbenek, hogy mindezt nem miattam tette, jelen esetben semmi sem érdekli
jobban a vacsorájánál. A többiek is leülnek, és szednek maguknak a tömérdek
ételből. Alig eszünk pár falatot, Noah rögtön folytatja az adás alatt
megkezdett vitát.
- Szóval, Isabel, mi baj is van a lábaddal? – kérdezi
összeszűkült szemekkel.
- Még tegnap este Carlos felkeresett a szobámba, mert
rosszat álmodott, mert nem tudtam hegyet mászni. Addig győzködött, míg
megígértem neki, hogy holnap megmutatom, hogy tudok falra mászni. El is kezdtem
mászni, megjegyzem ott volt az a Niels gyerek, aki tíz pontot kapott, de aztán
rájöttem, hogy tériszonyom van, és megpróbáltam lemászni, de megcsúszott a
lábam, emiatt leestem, és megfájdult, de most már semmi baja, de tényleg. –
hadarja a lány egy szuszra. A bátyját persze nem lehet ennyivel meghatni,
továbbra is furcsán méregeti az arcát. És persze, ha már balhé van, Julio is
kötelességének érzi bekapcsolódni. Vagy elterelni a figyelmet. Vagy megmenteni
Isabelt. Vagy nem tudom, mi is a célja az egésszel, a lényeg, hogy a gyerek nem
százas!
- Izé… Ez a hús borzalmas, marja a torkomat!
Kár, hogy ennél jobbra nem futja a csekély
méretű agyával. Pedig egészen tűrhető lenne az alakítása, már ha nem
kacsingatna közben folyton Isabelre.
- Mi baj van, tikkelsz? – kérdezi reflexből a spanyol
lány.
- Nem, csak próbállak megmenteni! – Na, de jó, úgy
tűnik, Julio elővette a hősies képét. Kár, hogy szegénykém annyira sötét, hogy
nem vágta le, hogy Isabel nem a szeme egészségéért aggódik, szimplán csak unja
a folyamatos nyomulását.
- Irónia, ember! – csapok a homlokomra unottan.
- Ezt még én is levágtam! – mondja Carlos, miközben
egy adag húst lapátol a szájába.
- Azta', de okos vagy! – gúnyolódik Gabriel. - Ha
tudnám, hol csesződött el ennyire az ízlésed! - suttogja a fülembe úgy, hogy
senki más ne hallja.
- Hagyjál már, semmi baj az ízlésemmel!
Sajnos ezt a kelleténél kicsit hangosabban
mondom, mire mindenki engem kezd bámulni, még a depressziós bohócra emlékeztető
Bongyorka is. Isabel rá is kérdez, hogy mi a baj, miért kiabálok. Gyorsan,
rögtönözve kell cselekednem, ha nem akarom, hogy mások a nem létező
magánéletemen csámcsogjanak. Nem valószínű, hogy túlélném, ha Carlos rájönne,
hogy tetszik nekem…
- Semmi, nem fontos! - rázom tagadólag a fejem. - Csak
Gabriel szerint semmi baj a hússal, szerintem viszont felháborító, hogy ezt a
hányadékot fel merték szolgálni! - tolom el magamtól a tányért egy fintor
kíséretében. - Ezzel még Julio is egyet ért!
- Ja, igen, szerintem is rohadt bénák ezek a
szakácsok! - bólogat hevesen. - Már el is ment az étvágyam.
Egy hálás pillantást vetek a fiúra, amiért
kisegített, a mai nap folyamán már másodszor. Sőt, ha a pontozás előtti
beszélgetésünket is beleszámítom, ez már a harmadik felém irányuló jó
cselekedete a nap folyamán. Sajnos azonban, nem mindenkit olyan könnyű meggyőzni
a romlott hússal kapcsolatban…
- Nem t’om… Szerintem finom! – vigyorog Carlos, mint
egy fakutya.
Julio amolyan „Nem tudsz te semmit” – fejet
vág, majd jobb híján, szed magának egy kis salátát, azt kezdi unottan
majszolni. A mentorok is visszatérnének a vacsorájukhoz, már ha egy enyhén
zavaró tényező bele nem rondítana az idilli képbe. Isabel undorodva legyezgeti
a levegőt, Gabriel kikerekedett szemmel bámul maga elé, a két kísérő és Claire
fintorogva húzzák össze a szájukat, Julio reményvesztetten a tenyerébe temeti
az arcát, Noah pedig idegesen motyog valamit az orra alatt. Ha jól sikerült
kivennem, valami olyasmi lehetett, hogy „Jézusom, hova kerültem!”. Nos, az
ominózus kérdést akár én is feltehetném magamnak Carlosszal kapcsolatban. Mert
az még oké, hogy véletlenszerűen elfelejt felöltözni, és egy szál alsóban jön
le edzeni. Alapjaiba véve azzal sincs semmi gond, hogy szintén teljesen random
szól Juliónak, hogy ne igyon sokat az Aréna előtt, Isabelt pedig a
hegymászással zargatja. Egye fene, még azt is lenyelem valahogy, hogy még nem
koptatta le Christinát. De az, hogy társaságban, az asztalnál leböfögte az
Országtársát, na, az már felháborító! Nem tartom magam egy fene nagy igényekkel
rendelkező embernek, nem várom el senkitől, hogy tökéletes legyen, de basszus,
azért létezik egy udvariassági szint, amit nem ártana betartani! Ez alól még a
kockahasú, szép szemű fiúk sem élveznek kivételt!
- Oké, most már tényleg elment az étvágyam! És
belátom, hogy igazad volt, Gabriel - fintorgok.
Senkinek sem okoz nagy meglepetést, hogy Carlos
miatt már egyikünk sem kívánja a svédasztalon sorakozó tengernyi finomságot. A
spanyol persze nem érti, mi ütött belénk, én pedig egyre erősebben
elgondolkozom, mégis mi tetszett nekem ebben a gyerekben. Jó, tényleg nem ronda,
sőt kifejezetten jóképű, és kedves is, csak sajnos az agya valamikor, úgy
tizenkét éve megállt a fejlődésben.
Aránylag gyorsan sikerül lepakolnunk az
asztalt, ezután pedig kezdetét veszi a fürdés. Nem sokat agyalunk a sorrenden,
bár Gabriel ragaszkodik hozzá, hogy mi, a „kicsik” kezdjünk, ugyanis nekünk még
szükségünk van az energiára, nem maradhatunk kipihenetlenül. Nem szeretnék
hosszas udvariaskodási ceremóniákba bonyolódni, így hát úgy döntök, amíg ez
másoknak nem okoz problémát, engem illet az elsőség joga. A szobámba sietek,
magamhoz kapom a pizsamámat, majd miután rájövök, hogy nem áraszt magából túl
kellemes szagot, inkább egy másik szerelés mellett állapodok meg. Nem cécózok
sokat, elvégre, alig hordtam valamit az edzős szettemen kívül. Egy halványsárga
trikóra és egy szürke rövidnadrágra esik a választásom, ezekkel a kezemben
indulok el a fürdő felé. A többiek láthatóan egész jól elvannak, így hát nem
zavarom őket feleslegesen. A tusolás – öltözködés – fogmosás – fésülködés
négyesen is viszonylag hamar túlesek. A napom során annyira hozzászoktam a
folyamathoz, hogy már mindent teljesen automatikusan teszek, nem gondolom át
előtte a mozdulataimat. Mikor végzek, titkon megállapítom magamban, hogy egész
tűrhetően nézek ki ahhoz képest, hogy mi mindenen mentem keresztül az elmúlt
napokban. A szemeim kipihentnek tűnnek, a hajam fényes és dús, ez a szerkó sem
néz ki annyira borzalmasan… Sőt, kifejezetten tetszik! Ha alaposabban
megfigyelem, már a Christinától kapott pofon nyoma sem díszeleg olyan feltűnően
a pofimon. Miután ezeket végiggondolom, mosolyogva lépek ki a vendégeimhez, és
Isabel kezébe nyomom a fürdő kulcsát. A lány rögvest el is tűnik a párától
fűtött helyiség homályában. Csak egy halk kattanás jelzi, hogy nekikezdett a
készülődésnek.
Az egyik szobából a pakolászás neszei
hallatszódnak ki. Mivel Julio a kanapén ül, arra következtetek, hogy Carlos
rendezi be ideglenes lakhelyét. Nem akarom zavarni a fiút, meg amúgy sem vennék
rá mérget, hogy a vacsorai különszáma miatt valaha is komolyan fogom még venni,
ezért inkább az Országtársam mellé telepszem le.
- Megcsináltátok már a szobabeosztást? – érdeklődöm.
- Igen – bólint. Az arcán mintha csalódottságot vélnék
felfedezni. – Brittany lesz Hayes nőjével, Claire átcuccol a vendégszobába,
Gabrielhez Noah költözik be. Hozzám Carlos, hozzád pedig Isabel.
- Aha, az király…
A mai nap elég rázós volt, rengeteg minden
történt velem, így hát nem csoda, hogy kissé elfáradtam. A fejemet ólomsúlyúnak
érzem, azt hiszem, képtelen lennék egy másodperccel is tovább tartani.
Szabályosan rádőlök Julio széles vállára, úgy figyelem a pulzusát a nyakánál.
Pár percnyi hallgatás után a fiú töri meg a csendet.
- Ugye nem akadtál ki, amiért nem Carlosszal kerültél
egybe?
- Mi? – kérdezem álmosan. – Jaj, dehogyis, nekem ez
tök jó úgy, ahogy van! Így igazságos.
- Akkor oké! – biccent felém egy halvány mosollyal a
szája szélén. – Egyébként most mi van veletek? Úgy értem, még mindig bejön,
vagy már kiábrándultál belőle?
- Eszméletlenül fanatikusnak kell lenni ahhoz, hogy a
vacsi után még tetsszen! – fintorgok undorodva. Julio mindezt egy halk
nevetéssel díjazza.
- Na, akkor oké… - mondja. – Persze, fennáll a
veszélye annak, hogy egyszer csak elfelejted ezt a kis incidenst, mert
aaaaaannyira elvarázsol a srác. Én mégis azt javaslom, hogy ha bármikor is meg
akarnád csókolni, jusson eszedbe az este, és egy szempillantás alatt
szertefoszlik a kép a hercegedről.
- Azt hittem, bírod Carlost…
- Bírom is, jó arc, de attól még egy idióta! – röhög
fel hangosan. Bólogatva erősítem meg a mondandóját. – Egyébként, ha elfogadsz
még egy tanácsot… Velem kapcsolatban…
- Mondjad csak! – biccentek felé szórakozottan.
Ő erre meglepő dolgot tesz. Ahelyett, hogy
folytatná, vagy kezdené a monológját, kicsit közelebb húz magához, a tenyerét a
derekamra csúsztatja. Nem szorít erősen, hiszen pontosan ismeri magát, és
pontosan ismer engem is, jól tudja, hogy erre semmi szükség ahhoz, hogy magához
láncoljon. Éjfekete pillantását mélyen az enyémbe fúrja, száját csábító
mosolyra húzza, láthatóvá téve ezzel hibátlan, hófehér fogsorát, mely annyira
irreálisan fényes, hogy akár magamat is felfedezhetném benne. Kínkeserves
évtizedeknek tűnő másodpercekbe telik, mire végre elmondja, amit akart.
- Ha megfordulna a fejedben, hogy engem csókolj
meg, mindig gondolj arra, hogy…
- Tudom! Hogy egy beképzelt rohadék vagy, és semmi
célod velem, minthogy kihasználj, aztán eldobj, mint egy rossz kis lotyót! –
fojtom belé a szót ellentmondást nem tűrő hangon.
-… hogy a legutóbbit is mennyire élvezted! – fejezi be
a mondatot a saját verziója szerint.
A szám széle automatikusan megremeg, ahogy
vizslatom az igéző szemeket, a mosolygó szájat, a tökéletes vonalú orrot, és a
fiú már-már észveszejtően helyes arcát. Az agyam vagy kántálása kezd, azt
üvölti a fülembe, hogy egy idióta vagyok, ha belemegyek Julio Fuarez játékába,
és ebből az egészből csak rosszul jöhetek ki. Ezzel szemben a szívem hevesen
ver, kis híján kiugrik a helyéről. Arra buzdítja a testemet, hogy préselődjön
közelebb a fiúhoz, a karjaimat pedig arra kötelezi, hogy hulljanak a nyakak
köré. Az arcunk egyre közelebb és közelebb kerül egymáshoz, már érzem Julio
finom, mentolos leheletét az ajkamon. Érzem, hogy az orra az enyémhez nyomódik,
a szíve pedig jóval gyorsabban ver az átlagosnál. Bár, gondolom, utóbbi rólam
is elmondható. Az állát kissé megemelem, hogy egymás felé irányítsam ajkainkat.
Mielőtt azonban bármi is történhetne, egy hangos, hisztérikus sikoly szakítja
félbe a meghitt pillanatot.
- Jaj, de cuki! Olyan édibédik vagytok! Csókot!
Rögvest elszakadok Julio csodaszép szemitől és
szájától, a fejemet az egyik szoba ajtaja felé fordítom. Az említett helyen
Bongyorka áll – bár első ránézésre nem ismertem meg smink nélkül – és vadul
tapsikol, miközben úgy szökdécsel, akár egy agyhalott ötéves, aki megkapta
élete első nyalókáját. Gyorsan felmérem a nappaliban uralkodó helyzetet,
melynek következtében zavartan veszem tudomásul, hogy a majdnem-csókunkat
mindenki látta, nem csak a spanyolok kísérője. Mit ne mondjak, eléggé érdekesek
a reakciók. Isabel zavartan, kissé eszelős tekintettel kapkodja a fejét
közöttünk, Gabriel unottan forgatja zöld szemeit, Noah és Claire értetlenül
néznek össze, miközben hevesen vonogatják a vállaikat, Brittany szerencsére
nincs itt, Carlos pedig szokásához híven úgy vigyorog, mint egy idióta. Egy
másodperc erejéig elgondolkozom, hogy vajon neki ez a természetes
arckifejezése, vagy szimplán annyira retardált, hogy mindent, de tényleg mindent
az égvilágon viccesnek vagy jópofának titulál.
A leghamarabb Julio kap észbe, meg is próbálja
a tőle telhető legprofibb módon elterelni a témát.
- Akkor… - Egy drámai sóhaj kíséretében leültet a
kanapéra, majd sebesen összekapkodja a cuccát. – Én mentem fürödni!
- Kösz szépen… - motyogom unottan. – Rád is számíthat
az ember!
Az Országtársam ezt az apró, ám lényeges
megjegyzést figyelmen kívül hagyja, szó nélkül indul a fürdőszoba felé. Az
ajtóhoz érvén egy könnyed mozdulattal arrébb tolja a lefagyott Isabelt, aztán
gondolom, elkezdi a tisztálkodást. Legalábbis a víz csobogásából erre
következtethetek. Pár perc múlva Gabriel töri meg a csendet.
- Arabella, szerintem mutasd meg Isabelnek a…
Szobádat, igen! – mondja zavartan. – Amíg a srácok fürödnek, beszélgethetnénk
egy kicsit a taktikákról! – fordul a spanyol bajnokokhoz mosolyogva. –
Brittany, Sia, kérlek, ne sipákoljatok, maximum, ha valaki meghalt, vagy
haldoklik. Kösz! Carlos… - A fiú nagy, tágra nyílt szemekkel bámul a férfira,
aki ennek hatására úgy dönt, nem fárasztja magát felesleges hegyi beszédekkel.
– Kopj le Arabelláról, és viselkedj normálisan! Ja, és ezt nyugodtan átadhatod
a másik baromnak is!
Természetesen senkinek sincs kedve és energiája
vitába szállni a mentorommal, így hát mindenki azonnal teszi a dolgát. Isabelt
a szobámba vezetem, ahol a lány rendezgetni kezdi a cuccait. Számomra nem
kérdés, hogy átadom neki a fekhelyemet, és meghúzom magam a földön, egy puha
matracon, amit az ágyneműtartóban találunk. Szerencsére Isabelnek nincs kedve
beszélgetni, gondolom, még mindig sokkhatás alatt áll, ezért nyugodtan
elmélyülhetek egyre csak kavargó gondolataim kusza világában. Folyton csak
Julión jár az eszem, és azon, hogy ha nem lép közbe Sia, akár meg is
csókolhatott volna. Azon kapom magam, hogy konkrétan haragszom az angol tyúkra,
amiért így belerondított a képbe. Persze, tudom, hogy inkább hálásnak kellene
lennem, de egyszerűen nem tudok pozitívan gondolni arra a nőre, aki megfosztott
egy ilyen szenvedélyes pillanattól. A fenébe is, miért kezdett el sipákolni?!
Arcomat idegesen a tenyerembe temetem, és
megpróbálom kideríteni, mégis miért vagyok ilyen szerencsétlen. Kis idő után
rádöbbenek, hogy valójában nem is Bongyorkára haragszom, sokkal inkább magamra,
amiért ilyen ostobán viselkedtem – már megint. Félreértés ne essék,
eszméletlenül büszke vagyok magamra, amiért sikerült kivernem a fejemből
Carlost, a gondok inkább ott kezdődnek, hogy a spanyol szépfiú helyett a
tulajdon Országtársam ette be magát a gondolataim közé. Ez pedig egy borzalmas,
égbekiáltó tragédiával egyenértékű! A legszörnyűbb az egészben, hogy teljes
mértékben tisztában vagyok a ténnyel, hogy semmi értelme kikezdenem a fiúval,
valami mégis arra ösztönöz, hogy nyomuljak rá. Önmagában nem is baj, hogy végre
megkedveltem a hülye fejét, sőt ezt pozitív dologként könyvelem el magamban. Az
viszont kifejezetten dühítő, hogy majdnem megcsókoltam. Még csak nem is ő
indítványozta, mint a múltkor, inkább egyszerre egyeztünk bele a játékba. Abban
a pár percben pedig, amíg tartott a varázs, semmi máson nem járt az eszem,
csakis Julio Fuarez sokat tapasztalt ajkain. Komolyan mondom, egyszerűen nem
értem magam! Mégis mi a francért tetszenek meg mindig azok a pasik, akiktől nem
számíthatok sokra? Hallottam már pletykákat arról, hogy a Viadal rendesen
hazavágja az emberek gondolkodásmódját, na de ennyire? De hát… Még be se
kerültünk az Arénába! Te jó ég, már előre rettegek, mi lesz szegény
agysejtjeimmel, mikor kezdetét veszi a vérengzés.
Úgy érzem, ha nem terelem el a gondolataimat,
menten megőrülök! Idegesen megrázom a fejem, sötétbarna szemem gyorsan
végigvezetem a szobán. Most veszem csak észre, hogy vaksötét uralkodik, a
lakosztály összes zaja elhalt, leszámítva persze az időnként felhangzó hangos
röhögést, ami a szomszédos szobából szűrődik át hozzánk. Eléggé meglepődöm
azon, hogy ilyen sokáig agyaltam Julión, vagyis, inkább azon, hogy mekkora
idióta vagyok. Az ágyamon fekvő Isabel felé téved a tekintetem, aki láthatólag
szintén nem bír elaludni. Úgy vélem, mindkettőnknek jót tenne, ha nem ülnénk
itt némán, hanem csinálnánk is valamit, aminek hatására talán sikerül
elfelednünk a retardált gondolatainkat.
- Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem semmi kedvem
aludni! - mondom, majd feltornázom magam. - Mit szólnál egy kis bulihoz? Ne
vágj már ilyen fejet, nem akarok kilógni! Csak menjünk ki a nappaliba, és
csináljunk valamit, mert itt megőrülök!
Hála Istennek, a spanyol vevő az
ötletemre. Még azt is hozzáteszi, hogy végre megjött az étvágya, tehát ehetnénk
is valamit. Kissé bágyadtan, de azért mosolyogva indulunk ki a konyhába.
Szöszmötölök egy kicsit a hűtővel, majd jobb híján egy tálnyi sonkás pizzát
nyomok a vendégem kezébe.
Letelepszünk az asztalhoz, és falatozni
kezdünk. Alig nyomok be egy szeletet az olasz specialitásból, rögvest feltűnik
a szemem előtt egy doboz, melyből fényesen csillogó dolgok kandikálnak ki
hívogatóan. Annyira vonzzák a tekintetemet, hogy akarva-akaratlanul közelebb
lépek hozzájuk, magam után rángatva Isabelt is. Csak akkor döbbenünk rá, mit is
rejt valójában a doboz, mikor közelebb érünk hozzá. Ezek kazetták, méghozzá a
modernebb, díszesebb fajtából. Azt hiszem, erre maximum Fire-nek telhetett a
vagyonából, más túl szegény ahhoz, hogy ilyesmit készíttessen. Alaposabban
megvizsgálom a darabokat, minek következtében különös dolgot vélek felfedezni
rajtuk.
A lemezeken különböző nevek szerepelnek,
olyanok, melyek nagyon ismerősen csengenek. Lapozgatni kezdek közöttük, és
hamarosan rájövök, hogy ezek bizony a bajnokokról szólnak, jó eséllyel az ő
győzelmüket dolgozzák fel. Nem habozom sokáig, ugyanis körülbelül amióta az
eszemet tudom, minden vágyam, hogy végignézzek egy ilyen kisfilmet, ami egy
olyan emberről szól, akinek rengeteget köszönhetek, még ha sokszor fel is húzom
az agyát. Szinte azonnal a kezembe is kerül a kis kazetta, amin fekete betűkkel
díszeleg a neve. Szélsebesen beillesztem a tokba a lemezt, majd Isabelt magam
mellé húzva, figyelni kezdem a tévét. Kíváncsi vagyok a mentorom minden egyes
mozdulatára, minden apró stratégiai lépésére, amit csak végigvitt a Viadalon.
Na, meg az is izgat, milyen módszerekkel ölt, hogy viszonyult a többiekhez, és
hogy vajon ő is akkora közutálatnak örvendett annak idején, mint én most. Mert
igen, ha jobban belegondolok, talán csak Isabelről lehet elmondani, hogy igazán
kedvel, még ha le is sokkolta egy kicsit a Julióval való ügyem. Persze, az
Országtársammal és Carlosszal is jó viszonyt ápolok, bár nem hiszem, hogy
telesírnák a párnájukat éjszakánként, ha egy fatális véletlen folytán
felragyogna az arcképem az égbolton…
Gabriel videójának első képkockáit figyelvén
igencsak meglepődöm, elsőre nem is nagyon tudom hova tenni a főszereplőt. Nem
hazugság, nem ámítás, Gabriel Gonzales tizenhét évvel ezelőtt kiköpött mása
volt Carlos Contrerasnak! Komolyan, mintha a „lakótársamat” látnám… Pont
ugyanolyan sötét a haja, ő is elég magas és izmos, a szeme viszont egyértelműen
és megkérdőjelezhetetlenül zöld, méghozzá, a szebbik fajtából. Erős volt és jól
táplált, nem csoda hát, hogy a Játékmesterektől is tíz pontot kapott, és a mezőny
fele szövetségre lépett vele. Már az első percekben bebizonyosodott, hogy
remekül bánik a lándzsákkal, sorra gyilkolászta a szerencsétlen gyerekeket a
vérfürdőben. Este aztán, amikor az Országtársával őrködött, eltűnt a
gyilkológép álarca, egészen nyugodtan tűnt, kedvesen elbeszélgetett a lánnyal.
Nagyjából egy órába telt, mire a csaj elszenderedett, a mentoromnak pedig több
se kellett, rögtön kimutatta a foga fehérjét. Az összes szövetségesének átvágta
a torkát, míg azok az igazak álmát aludták, még a tulajdon Országtársának sem
kegyelmezett. Való igaz, miközben megölte a lányt, mintha egy cseppnyi bűntudat
suhant volna át az arcán. Amikor egymás után legalább tízszer eldörrent az
ágyú, lassan összevonta a szemöldökét, majd, mintha mi sem történt volna,
összeszedett egy rakat kaját és innivalót, aztán szó nélkül otthagyta a tábort,
hagyván, hogy a légpárnások elszállítsák a halottakat egy olyan helyre, ahonnan
már lehetetlen visszatérni. A mentorom akcióját követve még jobban fellelkesült
a nép, mindenki Gabrielt akarta látni koronával a fején. Már csak öten voltak
életben, a győztest leszámítva a magyar és a horvát lány, valamint a görög és a
svéd fiú. A Játékmesterek túlméretezett oroszlánokat küldtek a versenyzőkre,
lévén, hogy egy szavannán rendezték a Viadalt. A mutánsok megölték a két lányt,
a fiúknak azonban sikerült a Bőségszaruig menekülni. Ott aztán a svéd leszúrta
a görögöt, majd Gabrielre vetette magát. Ádáz küzdelem vette kezdetét, csak úgy
csattogtak a fegyverek, a két harcos alatt pedig ott marakodtak a pszichopata
oroszlánok. Úgy tűnt, a svéd legyőzi a mentoromat, hiszen egy jól irányzott
ütéssel leszorította a fiút a földre, pont a Szaru széléhez, késének véres
hegye lassan, de folyamatosan közelebb és közelebb vándorolt Gabriel torkához,
nagyjából úgy, mint amikor pár órája az ajkaink Julióval… Khm, izé, akarom
mondani, Gabriel élet és halál között lebegett, a kés szinte már megvágta a
bőrét. Ideges pillantást vetett a lent tomboló fenevadakra, aztán felgyúlt
valami zöld íriszében. Senki sem értette, mi juthatott eszébe, de pár másodperc
múlva választ kaptak a kérdésükre. A fiú egy jól irányzott mozdulattal átdobta
maga fölött az ellenfelét, majd lehunyta a szemét, és vonagló arccal hallgatta
végig a svéd fiú, egykori támadója haláltusáját. Csak akkor villantott egy
mesterkélt mosolyt a közönségre, amikor bejelentették a győzelmét, azt is
valószínűleg csak az illem miatt tette.
Miután véget ér a mentoromról szóló kisfilm,
pár percig lesokkolódva ücsörgök a kanapén, szinte fel se tűnik, hogy Isabel
elindítja Claire videóját. Mindig is tudtam, hogy Gabriel kemény ember volt,
már akkor is, amikor még nem ismerkedett meg a mentorok nehéz életével.
Brazíliában legendák keringenek róla, és a világ minden táján ismerik, így hát
nem csoda, hogy már az ismeretségünk előtt a fülembe jutott egy s más a
férfiról. Hallottam, mit tett az Arénában, és hogy emiatt mennyien elítélik.
Bár valahol megértem a lemészárolt gyerekek családját, mégsem állok melléjük a
harcban. Hiszen értem, miért cselekedett úgy, ahogy. Ő is csak egy
szerencsétlen Kiválasztott volt, akit jóval több ésszel áldott meg a sors, mint
az ellenfeleit. Jól ismerte az Országok Viadalának egyetlen és legfontosabb
szabályát: vagy ölsz, vagy téged ölnek meg. Mégis kissé meglepett, mennyire más
volt akkor, amikor gyilkolt. A tekintete kissé elhomályosult, ám a
mozdulataiban nyoma sem volt kételynek és félelemnek. Az viszont tényleg durva,
hogy gyakorlatilag kiköpött mása volt Carlosnak. Megborzongok, ahogy arra
gondolok, talán a spanyol fiú is olyan, mint Gabriel, csak még nem mutatta ki a
foga fehérjét. Persze, tisztában vagyok a ténnyel, hogy el kell hessegetnem
magam körül eme gyötrő gondolatokat, ha már egyszer a szövetségévé szeretnék
válni.
Tekintetemet a tévé felé fordítom, szinte kényszerítem
magam, hogy Claire Viadalára figyeljek. Nem is esik nehezemre, tekintve, hogy a
nő annak idején eléggé hajazott rám. De komolyan… Őt sem áldották meg túl nagy
magassággal az égiek, ellenben hosszú, fekete hajával vonzotta maga köré a fiúk
táborát, és remekül bánt a lándzsákkal. Igaz, a szeme világoskék színben
pompázott sötétbarna helyett, de azt hiszem, ettől az apróságtól nyugodtan
eltekinthetünk. Isabel mentora profikat megszégyenítő módon játszotta az ostoba
liba szerepét, a többiek meg persze szépen bedőltek neki, és a lábai elé
borultak, mint valami királynőnek. Claire természetesen ezt jól kihasználta,
pár hét alatt legyilkolta az összes szövetségesét. A végén aztán a francia
fiúval maradtak versenyben. Hamar sort is kerítettek a párbajra, ami igazán
izgalmasra sikeredett. Az erdő közepén, egy kis tisztáson köröztek,
folyamatosan tartva a szemkontaktust, és erősen szorongatva a kezükben ki-ki a
maga fegyverét. Ez Claire esetében értelemszerűen a lándzsát, a francia fiúéban
pedig a kardot jelentette. Egy óvatlan pillanatban aztán a spanyol lány gyorsan
átdöfte a fiú hasát, aki eszméletlenül rogyott a földre. Utolsó lélegzetével
még elárulta a nevét, majd felharsant az ágyú, az akkori műsorvezető pedig
rikoltozva bejelentette Claire győzelmét. A lány azonban nem tűnt boldognak,
gyönyörű arcán egy könnycsepp gördült végig, hosszú csíkot hagyva maga után.
A nő győzelme hasonló hatást gyakorol rám, mint
Gabrielé. Mindössze az jelenti a különbséget, hogy most nem Isabel
megbízhatóságán agyalok, elvégre a lány még távolról sem hasonlít a mentorára.
Sokkal inkább foglalkoztatnak Claire érzelmei, amiket egyszer sem mutatott ki a
játék alatt, mindössze a végén tört el nála a mécses. Azon töprengem, vajon én
is erre a sorsra jutok-e, ha nyerek, vajon engem is ennyire meg fognak viselni
a gyerekek halálai. Nem! Kezem automatikusan ökölbe rándul, mint ahogy
mindig, ha rádöbbenek egy gyengeségem meglétére. Én nem vagyok Claire! Nem
fogom megadni az örömet senkinek, hogy sírni lásson! Nem fogom feladni, mosolyogva,
büszkén hagyom majd el az Arénát, bárhogy is alakul a sorsom. Rengeteget
szenvedtem már az emberek miatt, jól tudom, hogy egyikük sem ér annyit, hogy
miatta itassam az egereket. Meg aztán, attól semmi sem lesz jobb, csak
kinevetnek a többiek, és hetekig a feldagadt szemeiddel nyomják tele az összes
szennylapot…
Az utolsó megnézésre kerülő kazetta
főszereplője nem más, mint Noah-Levi Infierno, a 215. Viadal győztese, Isabel
bátyja, egy eszméletlenül helyes fiú, aki nem mellesleg pszichopatának tart, elviekben
valami gond van az agyával, hiszen Julióra bízta a húga sorsát, és pár órája
fejbe vágtam Carlos átázott pólójával. Kíváncsian összehúzom magam, úgy
figyelem az első képeket, melyek a fiú Aratását dolgozzák fel. Elvileg minden
egyes képkockának tisztán kellene élnie a fejemben, ám ez sajnos nincs így,
alig emlékszem valamire abból az évből, így hát nem árt figyelnem. Megjegyzem,
ez nem okoz komolyabb problémát, főleg Noah külsejének köszönhetően. A fiút
ugyanis kifejezetten előnyös tulajdonságok jellemezték, kezdve a kusza,
világosbarna fürtjeitől, vidám, aranybarna szemén át, egészen az orra tövében
huncutul sorakozó, mégis elmondhatatlanul vonzó szeplőkig. Az még csak hab a
tortán, hogy csak úgy dagadtak az izmok a testén, és nem is félt mutogatni őket
ország-világ előtt. Érthető hát, hogy az összes lány a szövetségese akart
lenni, de néhány fiú is beállt a népes csoport tagjai közé. Noah jórészt
kedvesen viselkedett a társaival, bár néha úgy tűnt, eléggé el van szállva
magától, csak úgy, mint Julio. Becsületére legyen mondva, egyetlen lánynál sem
próbálkozott be, gondolom, fondorlatos tervének köszönhetően, melyet Gabrielhez
hasonlóan, az éj leple alatt vitt véghez. Elvállalta az őr szerepét, majd mikor
a szövetségesei elszenderedtek, sorjában elvágta a torkukat. Ezt követően
megkereste a többi Kiválasztottat is, és velük is végzett. Utoljára a finn
lánnyal került szembe. Még el sem kezdődött a párbaj, már mindenki sejtette, mi
lesz a csata végkimenetele. Az ugyanis vékony volt és rozoga, úgy remegett,
mint a kocsonya. Noah kegyesen bánt vele, nem kínozta meg, alig öt másodperc
alatt kivégezte. A háttérből bejátszották a közönség hisztérikus sikolyát, a
műsorvezető pedig a tömeget túlüvöltve jelentette be a fiú győzelmét.
Leesett állal bámulom a képernyőt, és ez
csöppet sem Noah vadító külsejének köszönhető, sokkal inkább annak, amit
véghezvitt. Azt hiszem, eddig ő nevezhető a legstabilabb lelkiállapotú
bajnoknak. Nem sírt, nem reszketett, nem őrjöngött, még csak arcizma sem
rándult a Viadal alatt. Emellett kíméletesen bánt ellenfeleivel, nem akart
fájdalmat okozni nekik. Mintha tudta volna, hogy pont elég szenvedés jelent
számukra, hogy meg kell halniuk, nem akart még egy szadista show-val is rátenni
egy lapáttal a dologra. Ez rendkívül szimpatikussá teszi a szemembe a fiút,
mint ahogy az is, hogy nem repült rá mindenkire, akinek lánynevet viselt. Egyesekkel
ellentétben, ugyebár…
- Hú... - motyogom, mikor feleszmélek a bajnokok
okozta sokkból. - A mentoraink keményen nyomták... Kíváncsi vagyok, vajon
közülünk hányan lennének képesek mindezt végigszenvedni...
- Az biztos! – helyesel Isabel. - Vajon most büszkék
lehetnek arra, hogy győztek, vagy inkább nem?
- Biztos büszkék. Elvégre megalapozták a hazájuk
dicsőségét. Másfelől viszont... Hatalmas lelki teherrel járhatott mindez... A
sok gyilkosság, a kioltott életek, az adrenalin - sorolom. - Ehhez képest,
egész jó állapotban vannak.
A lány egyetértően bólogat, majd egy olyan
kérdéssel áll elém, mely igencsak meglep.
- Szerinted ki lesz az idei bajnok?
Mint már említettem, a lány faggatózása jobban
zavarba hoz, mint Carlos vetkőzése, a Julióval vívott csókcsata, a Christinától
kapott pofon, és a győztesek halálmegvető bátorsággal végigküzdött Viadala
egybevéve. Csak bámulok a lányra, mint egy ütődött, egy értelmes szó sem jön a
számra. Basszus, mit lehetne erre válaszolni? Hiszen annyira egyértelmű, hogy
én fogom megnyerni! Jó, nyilván nem száz százalék, rajtam kívül rengeteg jó
harcos gyűlt össze a mezőnyben, de azt azért túlzás lenne mondani, hogy bármelyikük
képességei felérnek az enyémmel. A legtöbben most tartottak először fegyvert a
kezükben, se perc alatt elintézem őket! Sajnos vannak azonban mások is, akiktől
azért akad félnivalóm. Christina, Carlos, Julio, a Niels gyerek, maga Isabel…
Mégis úgy érzem, én vagyok a legügyesebb, én érdemlem meg a legjobban a
győztesnek járó koronát, a csodaszép ékszert, ami beragyogja az ember életét.
Persze, ezt nem azért mondom, mert lenézném az ellenfeleimet, vagy hasonló,
pusztán realistán tekintek a jövőre.
Zavartan nézek a lány ragyogó, mogyoróbarna
szemeibe, és már éppen válaszra nyitnám a számat, amikor egy hangos sipítozás
zaja üti meg a fülemet. Ezt az irritáló hangot akár egymillió közül is
felismerném az este történtek után! Kíváncsi lennék, mit művelt már megint
Bongyorka… Remélem, ami fürdőszobánkat nem tervezi eláztatni! Viszont, ha úgy
vesszük, akár még hálás is lehetek Siának, hiszen neki köszönhetően nem kell
válaszolnom Isabel kérdésére. Na, jó, azt azért nem, de elfelejtem neki, hogy
„leédibédizett”, és bekavart a magánéletembe!
Egy kósza összenézés is elég, és máris tudjuk,
hogy ennek bizony a fele se tréfa, szélsebesen, a tőlünk telhető leghalkabb
módon futni kezdünk a szobám felé. Becsukom magam mögött az ajtót, majd
letelepszem a matracomra, úgy hallgatom egyre hevesebben verő szívemet. A
tekintetem ismételten összeakad Isabelével. A vendégem már éppen belekezdene a
faggatózásba, ezért kötelességemnek érzem mihamarabb elterelni a kínos témát.
- Utálom, hogy amikor aludnom kellene, nem jön álom a
szememre, bezzeg amikor tilos, legszívesebben egész nap csak szunyálnék –
mormogom látszólag idegesen. Isabel csendesen bólogat, nem nagyon hatja meg a
nyafogásom. Már éppen kezdeném kínosan érezni magam, amikor hirtelen eszembe
jut az adu-ász. - Figyu, nem tudod véletlenül, mi van Carlosszal? Úgy értem, -
pontosítok. - most akkor tetszik neki Christina? Meg amúgy, nincs neki
véletlenül barátnője, aki otthon várja?
A lány láthatólag fellelkesül a téma hallatán,
rögtön izgatott mesélésbe is kezd.
- Biztosíthatlak, hogy nincs otthon semmiféle
barátnője, és nem tudom mi a helyzet vele és Cristinával. Bár ahogy szemléli a
csajt... Sejtem, hogy ő talán kicsi többet akar, mint sima barát. De úgy
megnézném az arcát miután Cristina kikosarazza! – Arcán kissé gonoszkodó mosoly
suhan végig, úgy mutatja be a jelenetet. - Ez most olyan, mint a Marichuy.
Carlos a Marichuy, Cristina pedig Emanuel. És Carlos így; "Ne! Emanuel! Ne
hagyj el!"
A lány mesterkélten az égbe kap, mintha valódi
fizikai fájdalmat okozna neki a szerelme elvesztése. Egy halk tapssal díjazom
nagyszerű alakítását. Közben persze eljut az agyamig, amit mondott, hogy
valószínűleg Carlosnak tényleg bejön az a lotyó, nem csak szórakozik vele.
Sajnos nem állom meg, hogy be ne szóljak a helyzetre.
- Szóval, Carlos és Christina... Nagyszerű! Ezek
ketten komolyan annyira sötétek, hogy nem jut el a fejecskéjükig, hol is vannak
valójában? - gúnyolódom.
Ez azonban csak a látszat. Nem tudom,
miért, de iszonyatosan felhúzták az agyamat az újonnan beérkező információk.
Tudom, hogy le kell mondanom a fiúról, nem lehetek olyan ostoba, hogy egy futó
viszony miatt felrúgjam az oly régóta dédelgetett álmomat, mi szerint egy nap
megnyerem a Viadalt. Azt hiszem, inkább az idegesít, hogy rajtam kívül mindenki
- de tényleg, mindenki! - tisztán látott, sejtették, hogy Carlosnak sokkal
inkább tetszik az a tyúk, mint én. Gabriel, Julio, Isabel... Furcsa, hogy eddig
mindnyájuknál okosabbnak éreztem magam, ám úgy tűnik, tévedtem. Igen fáj, hogy
rá kell ébrednem, nem jelentek Carlosnak többet egy ócska, eldobható
játékszernél, akivel féltékennyé szeretné tenni szíve választottját. Zárójelben
megjegyzem, elég elcseszett egy szíve lehet, ha bejön neki az a nagyképű
ribanc! Gyorsan megrázom a fejem, emlékeztetve magam Julio tanácsára. Rögtön
fel is rémlik előttem a spanyol alakítása a vacsoránál, és azonnal el is megy a
kedvem az egész hülye szerelmi háromszögtől. Kell a francnak Carlos!
Nekem aztán semmi szükségem arra a baromra! Legyen boldog a kis olasszal!
Valószínűleg elég pszichopata arckifejezés
kerítheti hatalmába a fejemet, legalábbis Isabel zavart tekintetéből erre
következtetek. Annyira utálom ezt a helyzetet! Ezt a bizonytalan érzést, mely
belülről hasogatja a szívemet. Nem is tudom igazán, minek nevezzem.
Féltékenység, talán ez lenne a legtalálóbb szó. Viszont ez nem teljesen igaz…
Hiszen nekem nem is tetszik Carlos!
A gondolatmenetemből Isabel hangja ráz vissza a
valóságba.
- Miért is?
- Mi? Ja, semmi, csak hangosan gondolkoztam! - terelem
a témát, miközben zavartan játszadozom egy hajtincsemmel. - Mostanában kicsit
kezdek begolyózni, ez talán a sok stressz váltja ki belőlem, vagy nem tudom...
- heherészek idegesen. Szerencsére Isabel van olyan jó fej, és nem kérdez rá a
"stressz" okára.
- Oké… - motyogja. Reménykedem, hogy ezzel le is
zártuk a témát, ám hamar rájövök, hogy Noah húgát lehetetlenség ennyivel
lerázni. – Nyugi, nem kell ám ennyire tönkretenned magad egy pasi miatt…
Elmesélhetek egy sztorit?
- Persze. - bólintok mosolyogva. A lány történetét
hallgatva azonban rögvest megváltozik az ajkam íve...
- Tavaly történt, télen. Eddig, amíg csak
Spanyolországban lakom, addig még csak akkor volt az első tél, mikor esett a
hó. Volt egy srác, köbö Spanyolország leghelyesebb fiúja. Na, igen, ő elhívott
randizni, és össz-vissz, egy hónapig tartott a kapcsolatunk. Túl naiv voltam,
odavoltam érte. De aztán rájöttem, hogy ő egy mérhetetlenül nagy seggfej. Ezért
szakítottam vele, de nem volt neki könnyű ezt a tényt feldolgoznia. Amint
megfordultam, egy hideg, jeges hógolyóval dobta meg a tarkómat, ezzel az
egészségemet kockáztatva. De Noah-Levi ott volt a környéken, és hát... khm...
Jól ellátta a baját a srácnak.
Megrökönyödve hallgatom végig Isabel sztoriját,
percekig meg se tudok szólalni, annyira letaglóz a kapcsolat végkimenetele.
Bármennyire erősen járatom is az agyam, nem jövök rá, miért tette a srác ezt a
barátnőjével. Jézusom, hogy lehet ennyire kiakadni egy kapcsolat vége miatt,
ráadásul, ha még azt is hozzávesszük, hogy csak egy hónapig tartott a románc?
- Ne már! Ekkora bunkót! Most komolyan, én még azt
hittem, hogy Julio paraszt, Carlos meg gyerekes! Miért vannak ilyen beteg
emberek? – füstölgök idegesen.
Isabel arcán keserves kifejezés vándorol végig,
szája széle megremeg az emlékek hallatán. Szívem szerint segítenék neki, kár,
hogy nem tudok. Ugyan, mit tehetnék? Nem hiszem, hogy Gabriel szó nélkül
végignézné, ahogy kisétálok az épületből, felpattanok az első Spanyolországba
menő repülőre, majd az országba érvén megkeresem ezt a csávót, és egy kedves
kis beszélgetés keretében megosztok vele pár alapvető információt a lányok
lelkivilágával és az illemmel kapcsolatban. Aztán persze visszajövök Angliába,
csak hogy véletlenül se tartózkodjak a közelben, amikor másnap reggel a fiút
egy lándzsával a fejében találják meg…
- Azóta nem nagyon volt pasim… - teszi hozzá a
vendégem kissé pironkodva.
- Még így is jobban nyomod nálam. – nyugtatom
kedvesen. - Utoljára tizenkét évesen jártam egy évfolyamtársammal. Nagyon
komoly egy kapcsolat volt, még szájra puszit is kaptam tőle! - forgatom unottan
a szemeimet. - Még a nevére sem emlékszem, annyi maradt meg vele kapcsolatban,
hogy élt-halt a csokis sütiért. – Az emlék hatására fantasztikus ötlet fut át
az agyamon, amivel talán megvigasztalhatnám a búslakodó Isabelt. - Várj egy
percet, mindjárt jövök!
A konyha felé sietek, hogy hozzak valami
harapnivalót. Félreértés ne essék, nem áll szándékomban hasfájást okozni a
vendégemnek, mindössze úgy gondolom, egy kis édesség talán elfeledtetheti vele
a bánatát, amit az a mocsok okozott még évekkel ezelőtt. A magam módján eléggé
kedvelem Isabelt, kedves, szimpatikus lánynak tartom. Úgy vélem, bármit
megérdemel, de azt nem, hogy egy nevesincs senki így bánjon vele.
Kötelességemnek érzem tehát, hogy mosolyt csaljak az arcára. A hűtőt kinyitva
nem gondolkozom sokat, a szemem rögtön megakad egy tál ínycsiklandó illatot
árasztó csokis sütin. Óvatosan kiemelem a hűtőből, és elindulok vissza, a
szobánk felé. Mikor azonban elhaladok a szomszédos ajtó mellett, hangokra
leszek figyelmes, melyek igencsak érdekesen, kissé titokzatosan csengenek. Nem
bírom ki, hogy ne hallgassak bele a srácok beszélgetésébe.
- Figyelj, haver, én megértem a helyzeted, tényleg.
Viszont ez nem normális, amit csinálsz, ezt még én is levágtam – Ez egyértelműen
Carlos hangja, csak ő szokott ilyen hévvel magyarázni. – Ha így folytatod, baj
lesz!
- Á, nem hiszem! – érkezik a válasz Juliótól. – De
abban igazad van, hogy döntenem kéne már. Csak olyan nehéz választani, a rohadt
életbe!
- Ja, az. Bár, szerintem Arával jobban járnál. Nem
t’om, van köztetek olyan izé… Asszem, fizika… Vagy kémia? Biosz? Nem jut
eszembe, de valami ilyesmi, az biztos. Mindegy, jól összeilletek, ez a lényeg.
A szemöldököm a homlokom közepéig szalad, ahogy
meghallom ezeket a szavakat. Legszívesebben eszelős módjára tépném fel az
ajtót, és osztanám ki a két nyomorultat, amiért ki mernek beszélni engem. Meg
amúgy is… Ki engedte meg Carlosnak, hogy Arának nevezzen? És miért ilyen sötét
ez a gyerek, hogy még a szókapcsolatokat sem ismeri? Julio meg mind problémázik
már megint? Milyen választásról dumál ez a barom? Remélem, azért nem akar
polgármester lenni, képzelem, milyen törvényeket hozna…
Már éppen nyitnám az ajtót, hogy a tőlem
telhető legkegyetlenebb módon leteremtsen őket, amikor egy apró kis
gondolatfoszlány eszi be magát az agyamba. Miért kellene üvöltöznöm velük?
A végén még Carlos azt hinné, valami nem oké velem, és még csak fel se vetné a
mentorának az ajánlatomat. Meg amúgy is, nem valószínű, hogy egy sipákoló,
kialvatlan szemű lányt egykönnyen beavatnának a dolgaikba. Így is szinte
biztos, hogy hazudni fognak, de azért egy próbát megér. Egy hatalmas mosolyt
erőltetek az ajkamra, úgy lépek be a szobába.
Mivel még egyszer sem jártam az Országtársam
hálójában, nem állom meg, hogy körbe ne kémleljek egy kicsit. Az első dolog,
amit megpillantok, a helységben uralkodó rend. Ezen kissé elcsodálkozom, bár
hamar rájövök, hogy Julio megszokhatta, hogy nem hajíthatja az összes cuccát a
sarokba, már ha minden éjszakát más lánnyal szándékozik eltölteni. Igaz, az
egyik szekrényből kilóg néhány ruhadarab. Abból adódóan, hogy mind csöpög a
víztől, arra következtetek, hogy ezek bizony Carloshoz tartoznak. A szoba fala
egyszerű, zöld színben pompázik, pont velem szemben egy aranyozott óra helyezkedik
el. A padlót puha pamutszőnyeg borítja, melyre egy matracot fektettek.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre ezen Julio ül, nem volt akkora seggfej, hogy
Carlost küldje a földre aludni.
- Helló, Ara! – vigyorog rám az Országtársam. Hófehér
fogai mérhetetlenül vonzó látványt nyújtanak a félhomályban. – Mi van, Isabel
bealudt, te meg átjöttél bulizni?
- Ja, akkora parti van, hogy az már túlzás! – nevetem
el magam.
- Tök mindegy, miért jöttél – motyogja Carlos
félálomban. Lazán feltornázza magát, majd egy könnyed mozdulattal maga mellé
húz. – A lényeg, hogy van nálad kaja!
Az idióta megjegyzés hallatán azonnal nevetni
kezdek, és Julio is elmosolyodik. Carlost nem zavarja különösebben, hogy rajta
röhögünk, hanem szó nélkül elvesz vagy három sütit. Ennek mondjuk, nem örülök
annyira, elvégre a finomságot az Országtársának szántam, de mindegy… Mivel nem
akarok bunkónak tűnni, Juliót is megkínálom.
- Nem, kösz! – rázza a fejét tagadólag. – Egyébként
elárulnád, hogy mégis miért állítottál be hozzánk az éjszaka közepén egy tálca
sütivel? Bocs, de nem látok benne sok logikát.
- Igazándiból ezt jórészt Isabelnek szántam, de aztán
eszembe jutott, hogy mekkora balhét csapnátok, ha a fületekbe jutna, hogy
kihagytunk benneteket az éjjeli nasizásból, szóval úgy gondoltam, ti is
kaphattok belőle – hadarom egy szuszra.
- Hát, nem is tudom – vakargatja a füle tövét Julio. –
Ha Carlos így folytatja, Isabel ma már nem fog enni…
- Mi van már? Most miért baj, hogy eszem? Éhes vagyok,
hagyjatok békén!
Nem bírjuk ki, ismét kitört belőlünk a röhögés.
Igaz, én inkább kínomban hahotázom, mint jókedvemben. Közben azon töprengem,
hogy képes ez a gyerek ennyit zabálni, és hogy lehet ennek ellenére ilyen
szuper alakja. Nem, mintha én panaszkodhatnék a testsúlyom miatt, sokkal inkább
hasonlítok egy éhező gazellára, mintsem egy megtermett vízilóra. Bár, ez
Brazília lakosainak nagy részéről elmondható, hála a keserves éhezésnek…
Mikor kissé lecsillapodunk, és végre Carlos is
benyom vagy öt darab süteményt, úgy érzem, ideje érdekesebb vizekre evezni.
- Gondolom, jól elvagytok ketten – mondom egy
erőltetett mosollyal az ajkamon. – Úgy értem, eddig nem igazán adódhatott
alkalmatok egy jót dumálni olyan dolgokról, amit mások előtt nem szívesen
beszélnétek meg…
- Ja, igen, minden szuper! – vágja rá Carlos gyorsan.
Túlságosan is gyorsan…
- Ha úgy vesszük, nem is akkora gáz, hogy Sia
elárasztotta e lakosztályukat! – teszi hozzá Julio. – Így több időnk van
beszélgetni. Bár, ahogy hallottam, ti is jól elvoltatok. Mit néztetek a
tévében?
- Dokumentumfilmet –vágom rá összehúzott szemekkel.
A fiúkat nem hatja meg túlzottan a tény,
miszerint nem áll szándékomba részletes beszámolót adnom minden egyes témáról,
amit érintettünk Isabellel. Talán ezért hallgatnak el hirtelen, és bámulnak rám
olyan bambán. Aha, szóval folytatják a titkolózást! Nos, ha harc, hát
legyen harc! Én megpróbáltam szép szóval, nem nyíltan kifaggatni őket, de ha
ezek szerint arra sem képesek, hogy normálisan válaszoljanak, vagy hogy
megadják magukat, hagyva ezzel, hogy én irányítsam a beszélgetést, akkor sajnos
kénytelen vagyok határozottabb módszerekhez folyamodni…
- Carlos, elárulnád, miért gondolod, hogy
összeillenénk Julióval? Leszámítva persze, hogy van köztünk kémia.
Természetesen teljesen váratlanul éri őket a
kérdésem, mint ahogy én is meglepődöm a felszólalásomon. Jó, értelemszerűen
mindenki izgalomba jönne, ha felmerülne a neve két ilyen jóképű pasi között
folyó társalgásban, de jobban belegondolva, rohadtul rossz ötlet volt, hogy
ilyen nyíltan rákérdeztem Carlosnál. Még szerencse, hogy sötét van, nem
láthatják, mennyire ég a képem a szégyentől.
- Carlos nem úgy gondolta, csak tudod, kicsit fáradt,
elvégre hosszú volt a mai nap – vágja ki magát rögtön Julio. – Nem haragudhatsz
rá, amiért néha hülyeségeket beszél!
- Igen, igaza van! – helyesel vadul a spanyol is. –
Elfáradtam… Nagyon! Julio lefárasztott! De talán egy ölelés jót tenne…
Olyan sötétek egyesek, gondolom
magamban, miközben unottan magamhoz szorítom a fiút. Sajnos ez nem csak Julióékra
vonatkozik, kivételesen én sem viselkedtem épeszű ember módjára. Magam sem
tudom felfogni, hogy juthatott eszembe akkora őrültség, hogy kifaggassam őket a
privát beszélgetésükről. Pedig tudhattam volna, hogy ezzel nem megyek semmire!
Néha annyira ütődött tudok lenni. Sosem vallanám be senkinek, de egyre inkább
biztosabb vagyok benne, hogy ez jórészt Juliónak és Carlosnak köszönhető. Jaj…
- Na, elég lesz! – tolom el magamtól a spanyolt egy
határozott mozdulattal. – Azt hiszem, én megyek, iszonyatosan elfáradtam.
- Oké. Jó éjt! – búcsúzik Carlos vigyorogva.
- Hé, engem meg se ölelsz? – csóválja a fejét az
Országtársam.
A furcsa javaslatra igazándiból nem tudok mit
reagálni. Az igazat megvallva semmi kedvem az Országtársamat ölelgetni, a végén
még túl közel kerülnénk egymáshoz, és Carlos szeme láttára smárolnám le. A
probléma elkerülése végett tagadólag megrázom a fejem, majd a sütis tál
kíséretében gyorsan kihátrálok a szobából. Az ajtót gondosan beteszem magam
után, és visszamegyek Isabelhez. Közben minduntalan a fiúkkal folytatott
beszélgetésen pörög az agyam. Alaposan kielemzek minden egyes mondatot, ám
végül mindig ugyanott lyukadok ki: hogy egy barom vagyok, amiért beléptem abba
az átkozott szobába. Semmi értelme nem volt az egésznek! Beégettem magam,
mániákusnak hisznek, és talán Julióban is felmerült a gyanú, hogy tetszik
nekem… Ami persze nem igaz! Ugyan már, mégis hogy jönne be ez a magakellető,
idióta bájgúnár?! Képtelenség az egész… Semmi szükségem arra, hogy rajtam
lógjon! Nem leszek olyan, mint a többi lány, akik ott csüngnek a nyakán,
éjjel-nappal követik, és gyakorlatilag egy perc nyugtot sem hagynak neki. Nem
akarok olyanná válni… Jól tudom, hogy Julio Fuarez nem veheti el az eszemet,
hiszen… A fenébe is, ő Julio. Nem ér annyit a gyerek, hogy megőrüljek
miatta! Nem is fogom hagyni, hogy kikészítsen!
Ezzel az elhatározással lépek be a szobámba.
Szegény Isabel rengeteget várhatott rám, bágyadt tekintete erről nyújt
tanúbizonyságot. Egy bocsánatkérő pillantás kíséretében nyújtom át neki a tálcát.
- A csokis süti minden problémát megold. Ezt mindig az
exem mondta – mondom. - Egyébként bocsi, amiért ilyen sokat késtem, csak közben
beugrottam a srácokhoz is. Igen, ezért fogyott el a kaja fele.
- Carlos? – néz a félig üres tálra.
- Az Országtársad egy zabagép!
Komótosan letelepszem kényelmes, pihe-puha
matracomra, úgy figyelem Isabel jóízű falatozását. Akarva-akaratlanul
feldobódik a hangulatom, ahogy ráeszmélek, évek óta talán először, de mosolyt
csaltam egy ember arcára. Méghozzá önszántamból! Jaj, ha így folytatom, a végén
még szentté avatnak…
Isabel néhány süti betömése után rám emeli
mogyoróbarna szemeit, melyek immáron a nyugodtságról árulkodnak. Egy halvány
mosollyal a szám szélén várom a reakcióját, ám ő egy meglepő kérdéssel áll elő.
- Erről jut eszembe… Még bejön neked, vagy már nem?
Mit ne mondjak, köpni-nyelni nem tudok a furcsa
kérdés hallatán. Persze, jó lenne valakivel beszélgetni az érzéseimről, de nem
vennék rá mérget, hogy pont Isabel lenne a küldetésre alkalmas személy. Félreértés
ne essék, kedvelem a lányt, de akkor is… Carlos az Országtársa, én meg… A
francba már, fogalmam sincs, mit érzek iránta! Vagy Julio iránt… Vagy úgy
alapból, az egész elcseszett világ iránt!
Hosszú, gondolkodással töltött percekbe telik,
mire megosztom vele a nem is annyira titkos titkomat.
- Nem is tudom... Talán. Vagyis, inkább nem. Ajj, ez
olyan bonyolult! - Az arcom a tenyerembe temetem, mert félek, szívrohamot
kapok, ha Isabelre nézek. - Jó pasi, meg minden, de eszméletlenül ostoba és
gyerekes, meg, mint ahogy már említettem, zabagép. Ráadásul, még az asztalnál
sem képes ember módjára viselkedni. Persze, tudom, ha meg akarom kapni, el kell
viselnem minden egyes baromságával együtt, de köszönöm szépen, én nem kérek
belőle! Mondjuk, barátnak vagy havernak bírnám, de amúgy nincs esélye nálam.
Így, hogy hangosan kimondtam a gondolataimat,
minden sokkal világosabbnak tűnik a szememben. Jobban átelemezve a dolgot, rá
kell, hogy döbbenjek, az, amit Carlos iránt éreztem, nem volt több puszta
rajongásnál, amin minden lány átesik legalább egyszer, amikor kockás hasú,
csodaszép szemű fiúkkal találkozik. Most, hogy ezt így tisztáztam magamban,
kissé megnyugszom. Hú, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó hatással lesz rám
egy kis beszélgetés Isabellel! Lopva a lányra sandítok, aki vigyorogva merül a
gondolataiba. Azon morfondírozom, vajon minden problémámra ilyen fantasztikus
megoldást nyújthat-e az, hogy megbeszélem vele, vagy csak elújságolom neki,
minden egyes kis részletet alaposan kielemezve. Egy hangos sóhaj kíséretében
elhatározom, hogy mindenképpen megérné a részemről. legrosszabb esetben közli,
hogy totál zakkant vagyok, és mihamarabb keressek fel egy pszichiátert. Arra
pedig, hogy így reagáljon, minimális az esély.
- De ha érdekel, pár napja történt valami, ami... -
Keresem a szavakat, de sajnos egy értelmes gondolat sem jut eszembe. Egy
tizedmásodperc erejéig elbizonytalanodom, hátha mégsem annyira jó ötlet
beavatnom a vendégemet a titkomba, ám szerencsére ez a gondolat azonnal
tovaszáll, amint a lány érdeklődő szemébe nézek. - Szóval, ismered Juliot,
tudod, milyen – kezdem bizonytalanul. - Mindenkire ráhajt, akinek lányneve
van... Amit pedig este láttál, nos, nem az lett volna az első alkalom... Oké,
nem terelek, Julio két napja megcsókolt!
A szavak most is nagy hatást gyakorolnak rám,
de ezúttal teljesen másképp, mint az imént. Az egész arcom lángba borul, ahogy
felrémlik előttem a szenvedélyes pillanat képe, ahogy az Országtársam nyelve
összeakadt az enyémmel. Nem szokásom ilyenekről ódákat zengeni, áradozni, de
basszus… Leírhatatlanul élveztem azt a pár másodpercet, amíg tartott! Mondjuk,
ezzel akkor sem dicsekednék, ha az életem múlna rajta, de sajnos ezúttal még
arra is képtelen vagyok, hogy önmagamnak hazudjak. Rádöbbenek, hogy
gyakorlatilag a kívánságlistám második helyén szerepel, hogy megismételjük. Az
aranyérmet természetesen a Viadal bajnokának járó korona érdemli ki. Úgy vélem,
amíg ez a sorrend áll fent, nincs gond. Persze, előnyösebben hatna, ha a
csókolózós cuccot hátrébb bírnám rugdosni, úgy, mondjuk, öt hellyel. Kár, hogy
ez nem megy varázsütésre.
Isabelt láthatólag meglepte a vallomásom.
Legalábbis, erre következtetek a megrökönyödött testtartásából, és tökéletes
ívű szemöldökének furcsa felvonásából. Percekbe telik, mire végre kinyög egy
értelmesnek nevezhető mondatot.
- Ó, tényleg? Kösz, hogy megosztottad velem ezt a…
tényt.
Látszik rajta, hogy nem mer tovább faggatózni.
Nekem azonban szükségem van arra, hogy valakinek áradozhassak egy sort, hogy
kiöntsem végre a szívemet. Bár kissé kínosan érzem magam, folytatom a
beszámolót.
- Jó, tudom, hogy ezt így fura kijelenteni - túrok a
hajamba feszengve. - De nem bírtam tovább, muszáj volt valakivel megosztanom!
Gabriel elküldene a francba, Carlos csak vigyorogna, Brittany nyávogna egy
sort, Julio stylistját nem ismerem túl jól, az enyém egy nyomorék, az
előkészítő csapatom pedig meglincselne féltékenységükben... Szóval, ezt csak
neked mondhattam el.
- Rendben – bólint a lány egyszerűen. - Na és…
Milyen volt?
Most ered csak meg igazán a nyelvem, a szavak
önkéntelenül áramlanak ki a számon.
- Nem mondhatom, hogy jó, akkor hazudnék... Basszus,
Isabel, ez nem jó volt, hanem egyszerűen fantasztikus! – visítok fel kissé hangosabban
és hisztérikusabban a kelleténél. - Komolyan, a srác profi, a szó szoros
értelmében! Igaz, kicsit váratlanul ért, meg aztán el is küldtem a francba, de
az a pár perc, amíg csókolóztunk... Úgy éreztem, a mennyekben járok. Komolyan,
nem túlzok. Julio olyan jó pasi - motyogom, és eldőlök az ágyamon. Minden egyes
másodperc elmúlásával ólomsúlyú tömegek nehezednek a szemhéjamra, egészen
addig, míg le nem hunyom azokat. - Kár, hogy egy beképzelt bunkó... - sóhajtok
bele az éjszakába.
És hogy egyszer talán meg kell, hogy öljem - teszem hozzá magamban.
Akarva-akaratlanul, de az Országtársamtól
kapott csókra gondolva szenderedem el. Ha valaki megkérdezné, miért teszem ezt,
nem tudnék értelmes választ adni, hiszen fogalmam sincs, mi ütött belém, amiért
erről a baromról ábrándozom.
Kár, hogy az éj fenyegető, lidérces rémálmai
elöl még a fiú tökéletes vonásai sem nyújtanak menekvést…
