#23 - Arabella

Reggel még a szokásosnál is nyúzottabban kelek, még az sem csal mosolyt az arcomra, hogy Julio napok óta először hajlandó szóba elegyedni velem egy gyors „Gyere már, Carlos gyűlést tart” erejéig. Minduntalan csak az előző nap történéseit pörgetem le magam előtt, kínos pontossággal kielemezve a szövetségeseim minden egyes megmozdulását. Nem akarok belebeszélni olyan dolgokat az eseményekbe, amik nem történtek meg, ám még így is minduntalan ugyanoda lyukadok ki, hogy bár Carlos nem említette, de biztosan támogatná a tervemet. Sajnos azonban, amíg nem hajlandó ezt ország-világ előtt közölni, nincs sok esélyem a bátorítására. Christinával más a helyzet. Ha valaki egy héttel ezelőtt azt mondja, hogy nem sokára az olasz lányt tartom majd a legértelmesebb szövetségesemnek, szó nélkül a képébe röhögök az illetőnek. Pedig, mint a vadászat során kiderült, az ostoba ribinek tartott lány nem is olyan hülye, sőt a helyén van az esze, már ami a rendszerről alkotott véleményét illeti. Indításnak nem rossz, az egyszer szent. Már csak Juliót és Isabelt kell kifaggatnom, aztán teljes lesz a csapat. Bár, az igazat megvallva a velük való beszélgetéstől tartok a leginkább, tekintve, hogy a spanyol lány sosem a szókimondásáról volt híres, ráadásul nem is hiszem, hogy annyit töprengene a Viadal valódi okairól. Az Országtársammal meg másról is tudnék beszélni, és félek, hogy ha végre ismételten hajlandó lesz szóba elegyedni velem, másról faggatnám. Persze, tudom, hogy az Országok Viadalának Arénájában tengetjük az életünket, már majdnem egy hete, és hogy nem éri meg senkihez sem túl közel kerülni, de azért azt rohadtul nem tartom helyénvalónak, hogy a fiú napok óta kerül, jóformán hozzám se szól. Szeretném kifaggatni, megtudni, mi történt, amiért eltávolodott tőlem, miért viselkedik az utóbbi időben ilyen furcsán. Magamnak is nehéz bevallanom, de eszméletlenül hiányzik Julio. Hiányoznak az idióta beszólásai, az idegesítő, ám mégis szexi flörtölései, a szemének játékos, vagy éppen komoly csillogása, az ezerwattos, szívdöglesztő mosolya, amelynek már annyi lány esett a csapdájába, és az erős, oltalmazó karjai, melyekben eddig mindig biztonságot leltem. Fogalmam sincs, mi történt, amiért megszakadt a kapcsolatunk, és nem úgy állunk egymáshoz, mint az Országtársak, vagy a barátok, hanem mint két idegen, akiket a tömeg ereje kényszerít arra, hogy egy szövetségben maradjanak. Mindenesetre ma megtudakolom, mi ütött belé.

  A többieket látszólag teljesen hidegen hagyja a tény, miszerint a játék a vége felé közeledik; úgy nevetgélnek, mintha a világ legjobb bulijába csöppentek volna. Carlos és Christina természetesen egy pillanatra se tudnak elszakadni egymás szájától, Isabel pedig mosolyogva figyeli a nyáladzásukat. Egyedük Julio az, aki nincs túl jó passzban, legalábbis az unott tekintetéből, ahogy végigméri kétélű, vérrel átitatott kardját, erre tudok következtetni. Mivel a szövetségeseink remekül elszórakoznak a maguk kis álomvilágában, úgy döntök, beszélek egy kicsit az Országtársammal. Magamra erőltetek egy kedves mosolyt, úgy lépek közelebb a fiúhoz. Kíváncsian vizslatom a napbarnított arcot, melyen most ezernyi apró ránc tömörül. Julio fekete szemeiben valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés ül, ami egyszerűen nem illik hozzá. Olyan, mintha rettenetesen aggódna, sőt tartana is egy kicsit valamitől. Nehéz bevallanom, de az igazság az, hogy a Viadal kíméletlenül kiölte az Országtársamból azt a régi, szenvedélyes tüzet, mellyel minden lányt levett a lábáról. Ahogy elnézem a kardját élesítő srácot, akaratlanul is befészkeli magát a fejembe a tudat, hogy ez egykoron gondtalan, egoista nőcsábászból mára egy unott, ideges, kedvetlen harcos vált, akiben alig lakozik valami érzelem a rettegésen kívül. Nem igazán értem, miért alakult ez így, hiszen az elmúlt napokban aligha érhette komolyabb támadás, sőt legutóbb a Bőségszarunál ölt. Esetleg maga a felismerés készítette ki, miszerint lassan véget ér a játék, a hét életben lévő Kiválasztottból hatan örökre lehunyják a szemüket, és talán már nem tekinti magát potenciális túlélőnek.

-Szia! – simítom meg a haját. A sötét, kissé zsírosodó fürtök érintésére már nem kell erőltetnem a mosolygást, a szám széle azonnal felfelé kunkorodik.

- Hali, Ara! – motyogja maga elé meredve. – Kialudtad magad?

- Fogjuk rá. – vonok vállat közömbösen. – A tegnap nem volt valami vészes, csak Christina néhányszor felhúzta az agyamat. Ti jól elvoltatok a spanyolokkal?

- Ja, igen, minden klappolt – válaszol, véleményem szerint túlságosan is gyorsan.

  Szeretném, ha mást is mondana, ha bővebben érdeklődne a vadászat iránt, vagy legalább finoman jelezné, hogy azért még jelentek neki valamit. Egyik lábamról a másikra állok, várva, hogy végre megtörje a közénk települt kínos csendet, amitől talán csak én jövök zavarba, hiszen ő láthatólag tökéletesen elvan a fegyvere fényesítésével. Sajnos egyetlen értelmes téma sem jut eszembe, amiről gondtalanul dumálhatnánk, és talán kissé jobb kedvre is derülne, így hát jobb híján az elém terülő magas, hideg hegyeket kezdem pásztázni. Azon morfondírozom, vajon tényleg jó ötlet volt-e itt leverni a sátorfánkat, elvégre sosem tudhatjuk, mikor ront ránk egy veszedelmesen éhes és pszichopata medve, vagy egy mindent magával ragadó hóár. Csak remélni tudom, hogy Carlos meg a hülye agya nem a csúcsok közé vezérel minket.

-Ma mindannyiunk az esőerdőbe fog menni – jelenti ki Carlos, amikor végre-valahára, iszonyatos kínok és fájdalmak között, de két perce sikerül elszakadnia Cri szájától. – Tudjátok, hogy ha valami baj lenne, gyorsabban tudjunk egymásnak jelezni.

- Ez logikus – bólogat Julio. Bár a hangja magabiztosan cseng, karikás szemében még mindig ott ül az az ijesztő érzés, amit nem tudok hova tenni. – Csak akkor gázos, ha csak mi vagyunk ott. Tuti, hogy Hayes ránk küld valamit…

- Igazad van, de mi van, ha ott van valaki?

  Furcsamód eddig észre se vettem, hogy Isabel sem a kimagasló intelligenciájáról híres, és nem fog egykönnyen Nobelt kapni. Még szerencse, hogy túl fáradt vagyok ahhoz, hogy a fejéhez vágjak egy gúnyos megjegyzést. Te jó ég, hogy lehet valaki ennyire hülye? Mégis, mi a francot csinálnánk, ha összefutnánk az egyik ellenfelünkkel? Elcsevegnénk az időjárásról? Esetleg lesmárolnánk, vagy elcsórnánk az összes cuccát, és ráeresztenénk a speciálisan kifejlesztett lovainkat? Bár, szerintem elég lenne, ha megkötöznénk őket, és két percen át nézetnénk velük a gerlepár csókcsatáját, máris elmenne a kedvük az élettől.

-Öten egy ellen. Megölnénk őt – magyarázza Carlos az Országtársának. Ez a kijelentés azonban nekem is szöget üt a fejembe, egyáltalán nem tartom jó ötletnek, hogy nagy csapatban mászkáljunk.

- Várjatok, együtt megyünk? – kérdezem vonakodva. A spanyol fiú – gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se kelljen a szemembe néznie – ad választ a kérdésemre.

- Nem különválunk. Párokba rendeződünk. Én megyek Crivel, Arabella Isabellel, Julio… - Úgy tűnik, a pöttömnyi agyacskája befogadta az információt, miszerint öt embert elég nehézkes, és véres módon lehet csak kettéosztani, ezért rögtönöznie kell. – Julio, te pedig leszel csicska, és mész egyedül!

  A határozatát hangos röhögés kíséri, főleg a lányok részéről. Én azonban nem nevetek, a világ leghülyébb ötletének tartom, hogy az Országtársam ilyen szerencsétlen állapotban egyes-egyedül lófráljon az esőerdőben. Igaz, hogy úgy ismeri a terepet, mint a tenyerét, de ez akkor is más, mint otthon. Itt nem attól kell félni, hogy elvét egy lépést, és kimegy a bokája, vagy rálép egy védett bogárra. Ez az Országok Viadala, komolyabbak a tétek. Nem tudhatjuk, melyik bokor mögött rejtőzik egy vérszomjas szörnyeteg, vagy egy győzelemre éhező, tettre kész Kiválasztott. Ha már mindenáron csapatban kell vadásznunk, nem hagyhatjuk ki Juliót sem.

-Szerintem jöhet velünk! – A fogyatékos szövetségeseim okozta dühöt legyőzve, a szempillámat rebegtetve fordulok a fiúhoz. – Ne kelljen már egyedül bolyongania, a végén még megöleti magát!

  A kívánt hatás azonban elmarad, még Julio sem lelkesül be az ötlettől, hogy tartson velünk. Egyre kevésbé tudok kiigazodni a srác viselkedésén, ami semmi jót nem jelent. Ennyire tönkretette volna a kapcsolatunkat a Viadal?

-Nem hal meg, kemény fiú! – veregeti meg a barátja vállát Carlos, mire én is kijövök a sodromból.

- Az lehet, kedves Carlos, - villantom meg a legnyálasabb műmosolyomat. – de mégis jobb lenne, ha velünk tartana. Persze, csak ha nem akarsz magatok mellé egy felesleges harmadikat, aki végigfigyeli a nyáladzásotokat!

  Most, hogy az ő neve is szóba került, Christina is bekapcsolódik a vitába, és ironikusan Juliót kezdi szapulni, hogy miért nem tudja eldönteni, mit akar. Sajnos az Országtársam agyi képességeit nem igazán bontotta meg a Viadal, ugyanúgy nem érti az olasz gunyoros beszólásait, mint korábban. A spanyolokkal együtt zavartan kapkodom a fejem közöttük, úgy próbálom felvenni a beszélgetés fonalát – megjegyzem, sikertelenül. Egyedül akkor kapom fel a fejem, amikor Julio engem is belekever a vitába.

-Most miért? Nekem jó lesz egyedül is, Ara kezdett el kavarni! – mutat rám vádlón. Néha komolyan el kellene gondolkoznom rajta, vajon egy Viadalon vagyunk, vagy inkább az oviban. Utóbbi reálisabbnak tűnne. – Mert túlságosan szeret!

  Nem, az előbb tévedtem, nem egy hülyegyerekek számára fenntartott intézménybe kerültem, hanem egy elmegyógyintézetbe, ahova a szerencsétlen sorsú, nyomorék idiótákat rakták be, csak hogy egymás szájába mászva éljék ki magukat, meg baromságokon veszekedjenek. Íme, hölgyeim és uraim, a 217. Országok Viadalának hivatásos csapata, az elmúlt évek legkeményebb mezőnye! Pff…

-Ember, te szereted túlzottan saját magad! – emelem égnek a tekintetem. Nehogy már ez a barom azt higgye, komolyabban érdekel, csak mert nem akarom, hogy meghaljon!

- Na, de akkor jó lenne eldönteni, hogy mi van… - kotyog közbe Isabel, megakadályozva ezzel a kitörni kívánkozó balhét.

- Mi ketten, ti ketten, Julio egyedül – mutogat Carlos. – Pont.

  Nos, ez elég egyöntetűen megfogalmazta, ráadásul olyan határozottan, mintha ez lenne a világ legzseniálisabb terve. Még ha akarnám, se tudnám felvenni a szemkontaktust a fiúval, így fanyalogva bár, de beadom a derekamat. A szövetségeseim nem dobódnak fel túlságosan, amiért sikerült dűlőre jutnunk egy ilyen egyszerű kérdésben, csak összeszedik a fegyvereiket, és megindulnak az esőerdő felé. Morogva követem őket, most valahogy semmi kedvem a vadászathoz. Pláne, ha azt is hozzávesszük, hogy az álompár nyilvánvalóan semmi érdemlegeset nem fog csinálni, már ha feltételezzük, hogy nem kívánnak ingyenpornót szolgáltatni Anglia népének, Julio jó, ha nem alszik be a magányosan töltött órák alatt, nekem még végig Isabel baromságait kell hallgatnom. Bár, ami azt illeti, simán kifaggathatnám a rendszerről alkotott véleményéről. Ezt akár vehetném pozitívumnak. A bökkenő csak az, hogy sokkal szívesebben lógtam volna Julióval, semmint Noah-Levi húgával. Remélem, az Országtársam tényleg nem tervezi megöletni magát, a végén még egyetlen kérdésemre sem kapok választ.

  Az esőerdőbe érvén három különböző irányt nézünk ki magunknak. Még mindig nem repesek az örömtől, amiért Isabellel kell vadásznom, de azért próbálom lenyelni a békát, és rendesen viselkedni vele. Már éppen indulnánk is, amikor hirtelen egy erős kéz kulcsolódik a karomra. A Viadal alatt belém nevelődött paranoiámnak köszönhetően, rögtön meglendítem a lándzsámat, támadó pózba vágva magam. Egy kisebb szívinfarktuson jutok túl, mikor megpillantom az arcomat aggódva fürkésző, kékeszöld szemeket.

-Na, mi van, megbántad, hogy elengedted a másik hülyét? – vonom fel a szemöldököm cinikusan.

  Carlos azonban még mindig nem értékeli túl a humoromat, sőt kifejezetten komolynak tűnik. Olyan, mintha baromira félne valamitől, de nem úgy, mint Julio. Megfordul a fejemben, hogy az Országtársam nem is kifejezetten a haláltól retteg, hanem attól, hogy elveszít valakit, aki fontos számára, esetleg, hogy nem biztos a győzelmében. Carlosnak azonban más félelmei vannak. A szemének zord csillogása elárulja, hogy nem magát félti, hanem engem, hogy bajba keveredek.

-Ígérj meg valamit, Ara! – Már-már kínosan közel hajol hozzám, feltételezhetően azért, hogy egyetlen kamera se vegye fel, amit mond. – Egy szót se szólj Isabelnek a tegnap éjjelről! Ne bolygasd a témát, még csak meg se említsd, amit mondtál.

- Miért ne? – veszem elő az ártatlan pillantásomat. – Csak nem félsz, hogy az okos kis Országtársad kiszínezi a történteket, és úgy adja elő a csajodnak, mintha nem csak beszélgettünk volna?

- Vigyázz magadra, oké?

  Úgy tűnik, Carlosnak van a legelcseszettebb humorérzéke az egész mezőnyből. Az égnek emelem a tekintetem, úgy veszem tudomásul, hogy a spanyol nem kíván hosszas eszmecserét folytatni velem, és szokásához híven megint csak baromságokról dumál. Egyébként a világért sem fogadnám meg az intelmét. Ha már egyszer Isabellel kell lennem, legalább kihasználom az alkalmat, hogy többet megtudjak róla.

  Amint kettesben maradunk, és belevetjük magunkat a buja növények sűrűjébe, rögtön beszélgetni kezdek. Úgy tervezem, nem támadom le azonnal, szépen, lassan vezetem fel a témát.

-Jártál már itt?

- Nem, még nem.

  Nehezen állom meg, hogy ne üvöltsek rá a lányra, aki már a puszta jelenlétével is idegesít. Fogalmam sincs, mi történt velem, amiért ennyire felhúzza az agyamat Isabel. Egy hete még a mezőny egyik legaranyosabb Kiválasztottjának gondoltam, mára azonban rájöttem, hogy elmondhatatlanul idegesítő. Hogy miért zavar ennyire, még magam sem tudom. Talán a túlontúl természetes szépsége, a megmagyarázhatatlan kedvessége és jókedve, a béketűrése, vagy a logikátlan következtetései azok, amik a leginkább kihoznak a sodromból. Ahogy lopva a mogyoróbarna szempárba nézek, akarva-akaratlanul felvetődik bennem a gyanú, hogy a spanyol lány titkol valamit. Az óvatos léptei, a csendes kifejezés az arcán, és a beharapott ajka erre hagy következtetni.

-Nagyszerű! – sóhajtok fel gúnyosan. - Akkor gyere utánam, és ha valami furcsa hangot hallasz, azonnal szólj! Nincs kedvem egy mutáns karmai közt bevégezni...

- Nem, mintha nekem lenne…

  Az esőerdő sokkal aktívabb, mint az elmúlt napokban. Míg a tegnapi vadászaton vagy egy órán át gyalogoltunk, mire belefutottunk a majomcsordába, most egész sok állat nyüzsög körülöttünk. A vidáman daloló, szivárványszín kolibrik, a gyorsan, pörgősen repülő, kemény páncélú rovarok, és az aprócska, hasznavehetetlen rágcsálók láttán mérhetetlen honvágy ébred bennem az otthonom iránt, talán még néhány könnycsepp is befészkeli magát a szemzugomba. Még szerencse, hogy felfelé pislogással remekül palástolom a gyengeségemet. Tudom, hogy nem éri meg a természetben gyönyörködni, hiszen amit itt látok, mind csak díszlet, jelentéktelen műanyag, amit úgyis lerombolnak, amint véget ér a játék. Hogy eltereljem a figyelmemet a hazámról, a szövetségesemmel kezdek beszélgetni.

  -Tudod, az utóbbi időben elég sokat gondolkoztam bizonyos dolgokon… - Csak akkor folytatom, amikor a magaménak tudom a lány figyelmét. – Főleg rólunk. Carlosról, Christináról… Julióról… Rólad, rólam…

  Már meg sem lepődöm azon, hogy a fiatalabb Infierno zavarba jön.

-Öhm, igen? – motyogja. – És pontosabban miről?

- Arról, hogy mi lenne, ha nem kellene részt vennünk a Viadalon. Ha Fire nem kötelezne minket arra, hogy egymást gyilkoljuk.

  Túl egyszerűnek tűnhet, hogy mindezt szemrebbenés nélkül közöltem Isabellel, ám úgy éreztem, nála csak ez a taktika működik, míg Crinél az egyenes beszéd, Carlosnál a finom puhatolózás volt a nyerő. Juliót valószínűleg flörtölgetve próbálom megfűzni, annak bizonyára képtelen lesz ellenállni. Természetesen gondosan ügyelek majd arra, hogy az egóját is kellőképpen fényezzem.

  Isabel sajnos nem vágja le rögtön, mire akarok kilyukadni, a saját kis álomvilágáról magyaráz, amibe nincs sok kedvem belekóstolni.

-  Talán minden normális lenne. Élnénk a saját életünket, talán még nyomorgás se lenne. De nem hiszem, hogy mi ismernénk egymást. Meg aztán... Ha nem lenne Viadal, nem is értenénk a másikunk nyelvét. Bár a portugál és a spanyol nem különbözik annyira...

- Ja, az igaz… - hagyom rá egyszerűen. Kis gondolkodás után ismét megkörnyékezem az ominózus témát, amitől a másik spanyol annyira parázik. - De ezt ne folytasd, a végén még hálás leszek Atlantának! Amúgy neked mi a véleményed erről az egészről? Mármint, tudod, a Viadalról...

- Hülyeség – közli, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga. - Meg lehet oldani a békét erőszak nélkül is, nem értem néha egyes emberek gondolkozási módját.

- Hát, igen. Tegnap este megkérdeztem Carlost, hogy… - Isabel mogyoróbarna szemébe nézve elfog a kétely, hogy vajon megoszthatom-e vele a titkomat? Más esetben nem jelentene problémát, hiszen már Christina előtt is kiteregettem a lapjaimat, pedig őt aztán tényleg rühellem. Isabel azonban más. Nem tudom, mit felelne, ha megkérdezném, megölné-e az elnököt. Neki sok vesztenivalója van, jóval több, mint az olasznak. Cri bátyja már kinőtte azt a kort, hogy bekerüljön az Arénába, Isabel vak húgára azonban bármikor lecsaphat a végzet. és akkor már sem ő, sem Noah nem tudna mit tenni. Még ha a szíve mélyén nagyon is a forradalom pártján áll, biztosra veszem, hogy egy rossz szót sem szólna a drágalátos elnökünkről, már csak a családja miatt sem. Úgy döntök hát, nem balhézok feleslegesen, inkább elterelem a témát. – Mindegy, nem fontos!

- Ha valami böki a csőrödet, velem megoszthatod! Nem mondok senkinek semmi! – teszi fel a kezét.

  Elfojtok egy gúnyos mosolyt, úgy fordulok Isabelhez. Rögtön ki is találom, mi legyen az égetően hatalmas problémám. Mondjuk, a dolog tényleg aggaszt, de korántsem annyira, mint a forradalmas mizéria.

-Hát… - kezdem tettetett zavartsággal. – Julióról van szó, de tényleg nem fontos. Megoldom.

- Rendben van, te tudod…

- Múltkor is említettem, hogy mennyire kikészít a nyomorék skizofrén szokásaival! – ecsetelem, most már őszintén. Mert bármennyire is idegestíő Isabel, valakinek ki kell beszélnem a gondjaimat. Julio, mint illetékes szóba se jöhet, Carlos úgysem értene meg, és amúgy is továbbadná a barátjának, Crivel meg szimplán nem vagyok olyan viszonyban, hogy ilyenekről társalogjunk. -  Majdnem smároltunk, aztán persze nem lett belőle semmi, hála a másik idiótának. Aztán, amikor megtaláltuk Crit, valami megváltozott. Szinte hozzám se szólt, meg mindig mással ment vadászni. Persze, eszem ágában sincs kisajátítani. De persze, velünk vadászni jönni, az már luxus! Te nem tudod véletlenül, mi lehet vele? Nagyobb a tapasztalatod a pasik terén, mint nekem...

 Esdekelve nézek Isabelre, reménykedve abban, hogy valami használható ötlettel rukkol elő. A szövetségesem azonban csakúgy tanácstalan, mint én. Mindösszesen annyit említ meg, hogy ő is érzékelt néhány furcsaságot a fiú viselkedésével kapcsolatban. Mikor rákérdezek, hogy mire gondol, rámutat pár részletre, aminek eddig nem tulajdonítottam nagy jelentőséget.

- Izé... Hát tudod. Carlosszal összebeszél, titkolóznak, csak a szokásos - magyarázza kínosan. - Meg... De mindegy is, mondd, még bejön?

  A kérdés hallatán különös érzés kerít hatalmába, egyszeriben zavarba jövök. Érzem, hogy a fejem már pirosabb, mint egy jól megtermett paradicsom, és a legszívesebben nyomban elsüllyednék a föld alá. Jóformán még nem is gondoltam arra, mi van köztünk az Országtársammal. Mint ahogy az imént kifejtettem Isabelnek, nem tudom hova tenni ezt a barmot a hülye hangulatingadozásaival együtt. Az egyik pillanatban még őt tartom a világ legtökéletesebb pasijának, a másikban pedig jobban sajnálom, mint bárki mást. Persze, az vitathatatlan, hogy kirívóan vonzó az izmos, kisportolt testével, a már-már irreális szépségű arcával, a csábító mosolyával, és az igéző, csodaszép szemivel együtt, és ha nagyon megerőlteti magát, még jó fej is tud lenni. Miket beszélek, az nem kérdés, hogy Julio jó fej! Hiszen megmentette az életemet, nem is tudom, hányszor. Mindig kiállt mellettem a bajba, csak az utóbbi időben kissé eltávolodtunk egymástól. Hogy mi vezetett ide, még én sem tudom, ő pedig szerintem még csak fel se figyelt a változásokra.

-Nem. Igen. Nem tudom. A francba, ez bonyolult! – fakadok ki a hajamba túrva. – Kikészít!

- Olyan hogy "nem tudod", nem létezik. – Na, nehogy már leálljon nekem okoskodni! -  Van valamilyen állapot. Mindig. Köztes nincs. Vagy ez, vagy az.

- Pedig igenis létezik! – Nem tudom tovább türtőztetni magam, az összes dühömet beleadva üvöltök rá a lányra. – Az, hogy ezt a te pöttömnyi, romantikus agyacskáddal nem lehet felfogni, egy dolog!

  Fújtatva nézek farkasszemet Isabellel. Sötétbarna íriszemben ott lobog a tűz, ami a Viadal során talán kialudni látszott, ám most, patthelyzetben, újra lángra lobbant. A kezem automatikusan ökölbe szorul, felkészülve arra, hogy bármelyik pillanatban behúzzak egyet a csajnak. Nem értem, miért jó az neki, ha belemászik az életembe, ha dirigálni próbál nekem, vagy ha megpróbál rávenni, hogy valljak szerelmet egy olyan fiúnak, akiről alig tudok valamit. Pontosabban szólva, tudok róla egyet s mást. Néhány tulajdonságát szeretem, másoktól a falnak megyek. Nem hiszem, hogy ez egyenlő a szerelemmel. Bár még nem volt alkalmam megízlelni ezt az érzést, valahogy úgy tudnám elképzelni, hogy a másik jelenti számodra a világot. Kényelmetlen érzés telepszik rád, ha egy napig nem beszéltek, érdekel, mi van vele, mik a örömei és a félelmei, és mindenáron biztonságban akarod tudni. Már maga a gondolat is őrjítő, hogy elveszítheted. Attól félsz, megőrülsz, ha elhagy, vagy meghal. Képtelen vagy nélküle élni, de nem csak úgy mondod, ez az igazság – a halála, a szíved halálát jelenti.

-Basszus, Ara! – kiált rám Isabel enyhén hisztérikus állapotban. – Szereted a srácot, vagy sem?

  A kérdésével ismételten letaglóz, nincs is időm normálisan válaszolni. Felvont szemöldökkel nézek rá, készen arra, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, ám ekkor egy keserves, fájdalmas üvöltés zavarja meg az őserdő nyugalmát. A távolból jön, de tisztán hallom, hogy segítséget hív. A hang gazdáját is felismerem, amitől rögtön a torkomba ugrik a szívem. A félelem csak akkor lesz teljes, amikor megüti a fülemet az ágyú ismerős moraja.

  Ne gondolkozom, nem foglalkozom a ledermedt Isabelre. Szó nélkül hátat fordítok neki, és minden erőmet beleadva sprintelni kezdek a hang irányába. Lövésem sincs, mi történt, mibe keveredett Julio, csak egyetlen dolgot tudok biztosan: hogy nem hagyhatom meghalni!

  Életben kell tartanom az Országtársamat! Életben kell tartanom a fiút, aki az egyik pillanatban még flörtölt velem, a másikban meg levegőnek nézett. Aki számtalanszor menekített meg a haláltól. Aki az egyetlen ember az Arénában, akiben egy kicsit is megbízok, és érdekel a sorsa.

  Nem hagyhatom meghalni!

  Életben kell tartanom a fiút, aki akaratomon kívül elérte, hogy belészeressek.