#13 - Isabel

- Mit akarsz? - fonom magam előtt a karomat.

- Csak azt akarom mondani, hogy sajnálom. Csak... dühös voltam - motyogja lehajtott fejjel. Egyszerűen, nem tudok rá haragudni. Van az az érzés, mikor nagyon megsért, de aztán még se tudok rá haragudni nem is tudom miért. Csak... Egyszerűen nem lehet!

 Megsimítom a vállát, és rámosolygok.

- Semmi baj. Gyere, igyunk teát - Carlos halványan elvigyorodik, és leül a kanapéra a Tv elé. 

 Megfogok két bögrét, amibe teát öntök. Berakom a mikróba, és elindítom. Egy kis ideig nézem, ahogy a tea melegszik a mikróban, aztán inkább leköti a figyelmemet az Országtársam. Most a kanapén terül el, az egyik lába a földön, a másik a kanapén. Az egyik kezét, a kanapén nyugtatja, a másikkal a Tv-re mutat. Épp egy angol "valóság show"-t néz, amin hatalmasakat röhög. Igaz, megbocsájtottam neki, de azt nem tudom megcsinálni, hogy az emlékezetemet is kitöröljem. Még mindig cseng a fejemben amit mondott. Tényleg így gondolta? Vajon jobban járt volna egy másik lánnyal. Mert akkor bocsánat. Nem én akartam kihúzatni a húgomat, hogy aztán önként jelentkezzek. Nem.
 Fájdalmas abba belegondolni, hogy holnap már végleg elkezdődik a viadala. Meglátjuk az arénát, futni kezdünk, és csak rajtunk áll, hogy túl éljük-e. Mi lesz ha ketten maradunk Carlos-szal? Képes lennék megölni? Szerintem nem. Ahogy magamat ismerem, inkább feláldozom magamat. Ch. És ezt utálom is, hogy nem vagyok pont most kegyetlen. Ezért is irigylem egy kicsit Arabellát. Ő olyan könnyedén kinyírna valakit! Az ő szeme előtt a korona lebeg, ami a Banoknak jár. Nem mondom, hogy nekem nem a korona jut eszembe másodpercenkét, de hát na. Élni akarok. Még nem jött el az időm, hogy meghaljak. Fel kell nevelnem Swant. Anya nem lesz képes rá. Tudom, hogy most biztos belemerült a töménytelen piába, mikor apa elment. Nem, nem halt meg, csak megcsalta az anyát, valami lotyóval. Végül nem bírta titokban tartani, a nőt elvette, anyát pedig eldobta. Kíváncsi vagyok, mit gondolhat most, hogy a viadalon vagyok. Bűntudatot, mert nem volt itt nekem? Haragot, Anglia ellen? Keserűséget, hogy egyáltalán a lánya vagyok?
 A mikró, hatalmas nagy csipogással jelzi, hogy kész van a tea. Összerezzenek ugyan, de nem nagyon érdekel. Kiveszem a gőzölgő bögréket, és azokkal egyensúlyozva sietek Carlos mellé.
- Köszi - veszi el tőlem az egyiket, majd helyet szorít a kanapén nekem. Leülök, és a Tv-re szegezem a tekintetem. Most is az a hülye realiti show megy. Pár percig kínos csöndben iszogatunk egymás mellett, mikor úgy döntök, hogy megszólalok.
- Figyu... - kezdjük egyszerre, mire összenevetünk.
- Bocsi, kezd te! - int nekem mosolyogva, de megrázom a fejemet. - Akkor kezdek én. Gondolom, a viadalról gondolkoztál te is. Mint mindenki, győzni akarsz. Én meg is értem, hisz ott van Swan, a bátyád. És van is esélyed. Sok. Hidd el, ha választanom kellene, te jobban megérdemelnéd a győzelmet. Rád szükség van otthon. Ha kell, fel is áldozom magam. Tuti, hogy nem én leszek a Bajnok. Nem vagyok elég okos, erős és határozott. Semmi esélyem. De neked igen. Segítek neked győzni. Hidd el, de ígérd meg, hogy nem fogsz meghalni. Rám nincs szükség. Rád viszont igen. Na meg aztán, nem én vagyok az egyetlen, aki meg akar menteni - kacsint rám. Ellenkezni próbálok, de nem engedi. Még sose hallottam ilyen komolynak. És még hogy, rá nincs szükség! Remélem csak viccel! Plusz, én nem is vagyok olyan határozott... Nem vagyok Bajnoknak illő. Az se biztos, hogy tudnék ölni! Vagy is, biztos hogy fogok ölni, de nem akarok. Mondjuk vannak kivételek, akiket nehéz lenne megölni. Ilyen például Arabella, Franco, Cristina, Carlos és perszr Julio. A többieket nem ismertem meg annyira, amit bánok is.
 Mindenesetre nagyon édes srác Carlos. Hogy próbál megmenteni. Átkarolva magához húz. Így nézzük sokáig a Tv-t.
 Sokáig beszélgetünk, míg el nem fáradok teljesen. Elernyedt végtagjaimat kinyújtóztatom, és akkorát ásítok, hogy simán látni lehetne a garatomat.
- Álmos vagyok... - motyogom inkább csak magamnak. Carlos fel áll, és noszogatni kezd.
- Na gyere, alvás. Holnap nagy nap! - húzza ki magát. Miközben ezt csinálja, az izmai megfeszülnek.
- Itt maradok... - semmi kedvem felkelni. Ismeritek azt az érzést, mikor a fáradtság jó érzés? Na én igen, és nem is akarok felkelni.
- Na gyere! - ragadja meg a lábamat. A szemeim felpattannak, és sikongatni kezdek, ahogy lehúz engem a kanapérol. Végül a hátam, a szőnyegen koppan.
- Nem állok fel! - tiltakozok. Még mindig a bokámat húzza a szobám felé, én pedig egyre jobban röhögök. Megkapaszkodok a kis asztalkának az egyik lábába, ami a kanapé előtt van. Így akadályozom meg, hogy tovább húzzon a szobába. De ő tovább húz, és így már a törzsem a levegőben van.
- Ha elengedsz, nem csak hogy én esek le a földre, de te is haátrabaszódsz - mondom neki mosolyogva. Kicsit megrántom a lábamat, így ő leeseik hozzám a földre. Vagy is inkább rám esik.
- Gyere, aludni kell! - vigyorog mint a tejbetök. Pajkosan megrázom a fejemet, mire csikizni kezd. Sajna mindig is csikis voltam, ezért majd' meghalok. Végül felkap a karjába, és magával hurcolva rohan - szó szerint -  a szobámba. Én persze ficánkolódok, de azért befekszek a pihe-puha ágyba. Betakargat, majd mond egy esti mesét és indul ki a szobámból.
- Jó éjszakát, húgi - mondja. De amint kilép a szobámból. Ám amint kilép megbotlik a küszöbben. - A kurva...
- Hé! Ne beszélj csúnyán, baszdmeg! - emelem fel az ujjamat védekezően, mire csak eszeveszett röhögésbe kezd.
                           ***
 Nem mondanám, hogy az éjszaka zavartalan lett volna. Sőt! Egész éjjel forgolódtam, mert csak a mai aréna volt a fejemben. Milyen lesz majd? Erdős? Hegyes? Síkságos? Vagy ne hagyj isten sivatagos?
 Reggel még is Bongyorka hangjára ébredek.
- Édes kis szívecském, alszol még? - kérdezi mire csak megforgatom a szememet.
- Igen - motyogom bosszúsan.
- Rendben majd szólj ha felébredtél...
- Fent vagyok! - túrok bele a hajamba, mert már nem tudom hallgatni az ostobaságát.
- De az előbb azt mondtad, hogy még alszol - csodálkozik. Felhördülök. Pont így kell a mai napot kezdeni...
 Felveszek valami göncöt és épp hogy kilépek, már is karon fognak az előkészítő csapatom tagjai és visszarángatnak a szobámba. Egy fél órát sopánkodnak a szemem alatt húzódó fekete karika miatt, - nem, nem húztak be nekem csak rosszul aludtam - és elkezdik a hajamat csinálni. Nem nagyon csinálnak valamit vele, csak kifésülik és felcopfozzák a fejem tetejére. Az arcomat természetesen hagyják, csupán a fekete karikákat tüntetik el. Majd kimennek - előtte persze sok sikert kívánnak és a többi - és helyükre Changelur jön be. Megölel, majd át adja a ruhákat. Azt mondják, hogy a ruhákból ki lehet deríteni, hogy milyen lesz az aréna. Hát nem is tudom... A ruha egy ujjatlan fekete felső, melynek a szívem fölött egy spanyol zászló díszeleg, rá pedig egy hófehér dzsekit - ami a fekete ujjatlannal együtt fura anyagból, olyanból amilyen a fürdődressz is. Alulra pedig egy térdig érő fekete cicanaci, rá pedig egy fehér hosszú nadrág, hozzá pedig egy sima sportcipő.
- Isabel, gyere ide - nyújtja felém a karját. Én erősen átölelem. A hasam még nem nagyon kavarodik fel, de már érzem, hogy nem sokáig fogok megmaradni. Teljesen tisztában vagyok a mai nap jelentőségével. Ma dől el minden. Hogy életben tudunk e maradni a Szarunál. Ugyanis, a Szarunál van a legnagyobb vérfürdő az egész játékban. Ha azt túlélem...
 Ha jól tudom, nem kötöttek sokan szövetséget másokkal. Csak mi vagyunk ilyen nagy csapatban.
- Hidd el, ha akarod megtudod csinálni. Megtudod nyerni - mosolyog rám kedvesen Changleur. Visszonzom a gesztust, majd elköszönök tőle és kilépek a szobámból. Carlos, Noah és Claire már kint esznek. Letelepedek melléjük. Nincs túl sok étvágyam - már csak a viadal miatt is - de amint ezt  nyíltan megmondom Noahtól egy szúrós pillantást kapok hogy egyek, mert még a végén "éhen döglök". Nem túl sok kedvel, de azért magamba erőltetek pár falatot. Mikor végzünk, Claire ellát egy kis tanáccsal - pölö hogy próbáljunk minél több embert megölni - könnyes búcsút veszünk, ami annyiból áll, hogy Noah megszorongat, Claire ad két puszit, majd Carlos is megölel. Őszintén ezt nem tudom mire venni, de azért örülök neki.
- Szurkolunk nektek - mondják, majd mutatják az irányt, amerre mennünk kell.
 Először a a kiképzőközpontba érünk le. Ott, egy elég zsémbesnek kinéző fickó van, aki mutatna tovább az utat. Végig megyünk egy kacskaringós folyosón, ami egy felszálló pályához vezet. Egy hatalmas nagy légpárnás vár ránk. Tovább vezet ninket, majd kinyitja az ajtaját, hogy betudjunk lépni rajta. Bent, két oldalt egymással szemben van tizenkét szék. Vagy is inkább ilyen ülés amit beépítettek, hogy ne tudjunk lezúgni róla. Úgy látszik, már mindenki itt van, mi vagyunk az utolsók. Az őr megmutatja a nekünk szánt helyet.
- Sok sikert - suttogom neki, közben pedig megsimítom a karját.
- Neked is - mondja, majd szorosan megölel. Mi ütött belé? Úgy köszön el, mintha egy kivégzésre mennék. Azért hogy lássa, nem csak ő ölelt engem meg, visszonzom. De gyorsan el is szakadok tőle, mert a férfi azt kéri, hogy üljünk már végre le. Le is huppanok Julio és Fiona közé. Amint leülök, egy furcsa vas öv  zárja le a derekamat, hogy még csak véletlenül se tudjak felállni. Nem mintha sok kedvem lenne hozzá...
 Egy öreges nő lép be, mellette pedig egy fiatal hölgy képdel, a kezében egy tálcával, amiken injekciós tűk sorakoznak. Kivesz egyet a nő, leguggol mindenki elé, és beleszúrja a kezébe. Kicsit csíp, de azért nem vészes. Nekem nincs elég merszem hozzá, hogy megkérdezzem hogy mi ez, de persze Julionak van.
- Nyomkövető - adja meg a kis választ. Megforgatom a szememet, majd becsukom, hogy ne hogy a gyomrom felkavarodjon, és itt helyben kiokádjam azt a kevéske pirítóst ami a reggelim volt. Még érzem ahogy a légpárnás fel száll, és mikor újra stabil lesz - a levegőben - újra kinyitom a szememet. Megkeresem a tekintetemmel Carlost, aki már mély csevelybe kezdett Arabellával.
- Mond liebchen, mi volt ez az előbbi itt Carlosszal? - fordul felém feleltető hangon Fiona. Először nem fogom fel, hogy hozzám beszél, de aztán rá jövök.
- Közöd? - kérdezem tőle unottan. - Liebchen...
- Sok van. Hisz a jövendőbeli férjem minden mozdulatát ismernem kell - löki hátra a hidrogénszőke haját. Jövendőbelije?! Ez tudja egyáltalán, hogy hol van?! Mindenesetre csak legyintek egyet, amivel sikeresen fejbe is csapom a német lányt.
- Scheiße! - mordul fel, miközben a fejér fogja, én pedig visszatartott röhögéssel nézem.
- Bocsika szívecském - veszem fel Fiona stílusát, cdak hogy idegesítsem. Nem mondom, hogy nem üdîtő látvány a német bosszankodása, de azért én érzem magam rosszul a szerencsétlenkedése miatt. A körülöttünk lévők közül páran minket is néznek.
- Ezért meghalsz - sziszegi a szégyentől elvörösödött lány. Húha, ezzel aztán nagyon megfenyegetett! Már szinte majdnem félek tőle...
- Oké. Ettől már kinyírsz? Pszichológia... - járatom tovább az agyát. Fiona egy percig csendben mérlegel, majd nem tudja magában tartani a dühét.
- Rendben van. Tudod hogy fogsz meghalni? Először is ha nem a Bőségszarunál foglak kinyírni, akkor máshol - húha már kezd durva lenni ez az ész járás - irónia felsőfokon. - A lényeg, hogy én elrabollak, - még is kitől rabolna ez el? - aztán szépen elkezdem a késemmel a karodat vágni, majd a lâbadat és jöhet a szép kis pofikád. Mikor már üvöltesz, hogy öljelek meg, akkor se foglak. Levágom az ujjaidat, ezzel még nagyobb fájdalmat okozva, majd végül mikor a társacskáid felfogják hogy hol vagy, utánad jönnek, és akkor vágom el a torkodat, mikor Julio vagy Carlos ott van, és akkor majd én megvígasztalom valamelyiket, mert te meghaltál - húha, aztán fel ne vágjam miatta az ereimet! Ennyire azért nem lehet ostoba!
- Komolyan mondom Fiona, fejlődsz! Ilyen okosnak se hallottalak még eddig - nézek unottan a jégkék szemeibe. Ő meg csak kihúzza magát. Igen, mert ezt én dícséretnek gondoltam...
- Szóval, akár most felkészülhetsz, hogy általam fogsz meghalni - mondja flegmán. Nem tudom nem viccesnek tartani ezt, hogy ilyen erős német akcentussal próbál engem megfélemlíteni. Hangosan fel is nevetek.
- Alig várom - hajolok közelebb a lányhoz, aki alig bírja ki, hogy meg ne öljön.
- Okés lányok, inkább gondolkozzunk el, hogy ki itt a legdögösebb pasi - avatkozik közbe Julio. Ránkacsint, ezzel célozva, hogy ha tovább folytatom tényleg itt helyben kinyír. A taktikája bejön, ugyanis Fiona tökre elvarázsolódik.
- Te vagy!
- Készüljetek, mindjárt leszállunk - láp be ugyanaz a tagbaszakadt ember. Ilyen gyorsan ideértünk már? Julio látva az arcomat gyorsan megmagyarázza.
- Igen, ugyanis mesélték nekem, hogy az angolok kifejlesztettek egy ilyen csúcstechnikás légpárnást, ami akár öt perc alatt a helyszínre visz...
- Julio! Figyelsz te rám?! - sipítja Fiona. Még csak most tűnik fel, hogy ez idő alatt Fiona folyton a srácról áradozik.
- Ööö... Nem - löki oda Fionának félvállról, mire az felháborodva fújtat.
- Jól van, foglalkozz csak a kis barátnőddel - fordul el megsértődve. Julio csak simán kineveti.
- Nyugi Isabel, te vagy a második számú barátnőm holtversenyben valaki mással - húzza ki magát Julio. Látszik rajta, hogy csam arra vár, hogy megkérdezzem: Na és ki az első számú barátnőd? Megforgatom a szememet, és hátra dőlök az ülésben.
- Ki az első számú?
- Én! - röhögi el magát, mire én csak megdörzsölöm a halántékomat. Fáj a baromságaitól a fejem. - Amúgy meg nem. Carlos az - ránézek az Országtársamra, aki még mindig Arabellával beszélget.
- Kösz. Ez, hogy Carlos után én vagyok a barátnőd...megtiszteltetés...? - ráncolom össze a homlokomat, pont abban a pillanatban, mikor a légpárnás leereszkedik. Kicsatolják az öveket, kinyitják az ajtót, libasorba rendeznek, és megmondják, hogy menjünk le.
 Ha eddig nem is, most aztán kezdek pánikolni. Milyen lesz az aréna?
Egy katakombába kísérnek minket, ahol begyömöszölnek minket egy-egy külön szobába. Ott aztán nem várt személy fogad. Changleur kinyújtott kézzel fogad. Odarohanok hozzá, és szorosan megölelem. Igaz, nem lett annyira mély a barátságunk, de azért sokat köszönhetek neki. A csodálatos ruha költeményeket, amivel némileg sikerült is elkápráztatnom a közönségeket, és ezért hatalmas nagy köszönet jár.
 Még mielőtt belekezdenék, elkezdi lehámozni rólam a kabátot és a nadrágot. Most mit csinál? A fekete ujjatlan van rajtam és a fekete cicanaci. A bundás cuccokat, egy táskába rakja, amit a hátamra erősít. És csak mlst esik le.
- Te tudod, hogy milyen lesz az aréna? - kérdezem őt cseppet hitetlenkedve. Miért nem mondja el?
- Az összes stylist tudja. Most tudtam én is meg. Nem mondhatom el, pedig nagyon szeretném, de nem lehet. Figyelj, ott nagyon vigyázz. Mert nem boztos hogy egy kiválasztott ontaná ki a véredet...
- Ha nem ki? - csattanok fel számonkérően. Rosszul esik, hogy nem mondja el nekem, hogy milyen lesz az aréna.
- Inkább mi. A természet...
- Miért milyen az aréna?
- Mondom hogy nem mondhatom el! - úgy látszik, legszívesebben mindent elmondana. De nem teszi meg.
- Akkor ne mond el - vetek rá egy gúnyos pillantást. Tudja, hogy milyen lesz az aréna, ahol valószínüleg megfogok halni, még sem mond semmit.
 A szemében a bűnbánat csillog. Nem tudom megsajnálni, bár hogy is igyekszem. Miért nem mondja el? Oké, oké, úgy is megtudnám. De akkor is. Mitől tart? Hogy elmondom mindenkinek, hogy már rég tudtam milyen lesz az aréna, mert Changleur elmondta?
- A kiválasztottak lépjenek rá a körcikkre - mondja be egy női hang a hamgosbemondón. Vetek még egy pillantást Changleurra, majd rálépek egy fém karikára. Most kezdem csak el érezni. Az érzést, hogy mindjárt kiokádom a beleimet. Csak most ne legyen ez! A torkom elszorul, és a szívem dobogását az egész testemben érzem. Egy üvegbúra ereszkedik alám. Ijedten nézek a stylistomra, aki iderohan hozzám.
- Az arénában... - formálja a szavakat a szájával, de a mondat másik felét már nem tudom meg, mivel egy másik sötét búra ölel körül. Mit akart mondani? Mi van? Mi történik?
 Pechemre sajnos a három kérdésből kettőre kapok választ. A fémlap emelkedik, és...

#12 - Arabella

Sziasztok!
Mikor ezt a bejegyzést  olvassátok, én már az erdei suliban, a Börzsönyben tengetem a napjaimat. Mivel ott nincs net, és annyi programunk lesz, hogy valószínűleg nem nagyon leszek telefonközelben. Szerencsére itt vannak az írótársaim, szóval nem kell hanyagolnotok a történetet :) Viszont az esetleges kommentekre is leghamarabb szombaton tudok majd válaszolni. Apropó, nagyon szépen köszönjük Vikinek a múltkori és az az előtti komit <3 Na, de nem dumálok tovább, jó olvasást a fejezethez :)
Puszi, Maja<3
 

Kivételesen nem magamtól ébredek fel, hanem a környezetemben zajló oltárian hangos rikoltozástól. Amint az idegesítő hang megcsapja a fülemet, kedvem lenne megölni a zsivaj okozóit. Nem hiszem el, most miért nem szunyókálhatok?! Fáradtan kiemelem a fejem a puha tollpárnám takarásából, úgy próbálom kivenni a hang forrását. Hosszú, fájdalmas percekbe telik, mire rádöbbenek, hogy az ablaktól jön a ricsaj. Nyűgösen kikecmergek az ágyamból, hogy leellenőrizzem, kinek köszönhetem ezt a kedves kis ébresztőt, kit kell eltennem láb alól. A párkányhoz érve kis híján szívrohamot kapok. Az épület előtt ugyanis majdnem ötven ember gyűlt össze, ők üvöltöznek mindenféle baromságok. Egyesek a Kiválasztottak neveit kántálják, mások unottan ácsorognak, páran pedig vigyorogva magyaráznak a szomszédjuknak. Miről is? Jaj, majdnem elfelejtettem! Mi is lesz ma? Jézusom, hát honnan tudnám, nem agyaltam ezen egész éjjel! Ugyan már! Még szerencse, hogy ezek a kedves angol polgárok felnyitják a szemem – szó szerint – az értelmetlen fecsegésükkel! Figyeljünk csak egy kicsit, mitől is dumálnak? Na, vajon miről? Természetesen az interjúról. Mi másról?

  Egy halk nyögés kíséretében beletúrok az alvás során összekócolódott hajzuhatagomba. Sajnos sosem tartozott az előnyeim közé az emberekkel való kommunikálás, nem csoda hát, hogy kicsit parázok a ma estétől. Jó, mondjuk, ez így nem teljesen igaz… Nem kicsit idegeskedem, konkrétan görcsbe rándul a gyomrom, ha akár a színpadra gondolok! Pechemre azonban a szimpatikus szereplés elengedhetetlen. Ha elbénázok valamit, vagy esetleg rosszul adom elő magam, a közönség nem kedvel meg annyira, hogy támogassanak az Arénában. Még a legsötétebb Kiválasztott is jól tudja, hogy csak akkor maradhatunk életben a Viadalon, ha az emberek szeretnek, elvégre a mentorok csak és kizárólag a tőlük kapott pénzből vásárolhatnak életmentő ajándékokat a számunkra.

  Igaz, tegnap egész ügyesen kidolgoztuk a taktikámat Gabriellel, nincs félnivalóm. Mindent pontosan tudok, nem válaszolok reflexszerűen a kérdésekre. Brittany-val gyakoroltam, hogy gondoljam át gyorsan, ám észrevétlenül a válaszaimat. Bár, erre valószínűleg nem lesz nagy szükség, hiszen a kísérőm minden lehetséges kérdéssel letámadott.

  Egyetlen dologtól félek csupán, ez pedig a szervezők zseniális meglepetése. Van egy megérzésem, miszerint én ebből nem feltétlenül fogok jól kijönni. Persze, meglehet, hogy túl izgulom a helyzetet, vagy agyamra ment a stressz, de ahogy Hayest és a bandáját ismerem, nem valószínű, hogy az összes Kiválasztott fülig érő szájjal fog visszavonulni a lakosztályába az interjú végeztével…

  Unottan az étkező felé cammogok. Annyira fáradtnak és kimerültnek érzem magam, hogy képtelen vagyok egy másodperc erejéig is koncentrálni. Csakis ennek köszönhetem, hogy kis híján megbotlom a halványlila, csicsás kanapéban.

-Grat… Remélem, estére összeszeded magad! Rohadt gáz lenne, ha úgy kellene összeszedni a testrészeidet az interjú végeztével! – gúnyolódik Gabriel.

- Nyugi, erre semmi szükség! – forgatom unottan a szemeimet. – Amúgy mit csináltok?

  Most veszem csak észre, hogy Julio a kanapén terpeszkedik, lábát pedig a heverő előtti asztalkán pihenteti. A kezében egy papírlapot tart, melynek tartalmát összeszűkült szemekkel tanulmányozza. Az arckifejezését elnézve nem a kialvatlanság miatt ilyen feszült. Ajkaim automatikusan gúnyos mosolyra húzódnak, amint alaposan szemügyre veszem a láthatóan ideges Országtársamat.

-Mi van, Noah megírta levélben, hogy kopj le a húgáról? – vetem oda foghegyről.

  Julio erre motyog valami olyasmit, hogy „De vicces itt ma valaki”. Nem veszem a szívemre a beszólást, időközben hozzászoktam, hogy ezzel a barommal nem érdemes belebonyolódni egy komolyabb vitába, hiszen úgyis fejfájással végződne az egész. Úgy döntök, nem törődöm többet a fiúval, inkább az egyre hangosabban korgó gyomromra hallgatok, és az étkezőbe vonszolom megfáradt testrészeimet. Már éppen levágnám magam az egyik székre, amikor egy igen különös dologra leszek figyelmes. Nincs kaja az asztalon. Többször is megrázom a fejem, majd össze-vissza hunyorítok, reménykedvén abban, hogy mindez valami ócska vicc, amit Julio eszelt ki ellenem. Nem sokára azonban eljut az agyamig, hogy nem képzelődöm, az egykor csurig rakott svédasztal üresen áll előttem.

- Srácok… - vonszolom ki magamat a nappaliba. Válaszként mindössze két kérdő, kissé ideges pillantást zsebelek be. – Nem tudjátok, hol a reggeli? Annyira megéheztem, és…

- Így jár, aki egyig alszik – csóválja a fejét a mentorom.

- Mi? Hogy… meddig? – értetlenkedem.

  A férfi erre közömbösen az aranyozott falióra felé bök. Kis híján szívrohamot kapok a mutatók állásától. Hm, ami azt illeti, valóban nem keltem túl korán… Felvont szemöldökkel tanulmányozom az időmérőt, majd miután megbizonyosodom a tényről, miszerint tényleg rengeteget lustálkodtam, visszafordulok a társaság felé. Éppen időben, ugyanis Julio körülbelül akkora hévvel pattan fel a helyéről, mintha parázsba ült volna.

- Ez nem fog menni! – közli enyhén hisztérikus hanglejtéssel. – Gabriel, ugye te sem gondoltad komolyan, hogy elmondjam ezt a szart ország-világ előtt?

- Ki mondta, hogy el kell? – morogja a férfi idegesen. – Semmi sem kötelező, Fuarez. Az sem, hogy elnyerd a nézők szimpátiáját. Sem az, hogy az exeid tárt karokkal fogadjanak kiélezett lándzsák és palacsintasütők helyett, amikor hazamész. Az meg pláne nem, hogy életben maradj.

  Julio vagy öt percig kifejezéstelen arccal bámul a sötétzöld szempárba. Már ismerem annyira, hogy tudjam, éppen azon töri a fejét, mennyit veszítene, ha összegyűrné a papírt, majd nemes egyszerűséggel kihajítaná az ablakon a sok idióta angol közé, mint ahogy azt Carlos ruháival is tervezte. Végül azonban nem vetemedik ilyesféle tettre; morog valamit a bajsza alatt, aztán visszaül a kanapéra, és folytatja a lap tanulmányozását.

- Minden oké? – kapkodom a fejem az Országtársam és a mentorom közt.

- Naná! – vigyorog rám Gabriel. – Julio készül az interjúra. Ráfér…
- Értem... - motyogom, majd egy gyors pillantást küldök a durcás fiú felé.
 Úgy vélem, rám itt már nincs szükség, ezért inkább visszamegyek a konyhába, és megnézem, mit hagytak nekem. Mint ahogy azt gondoltam, alig maradt egy kis kaja, de jelenleg ez is bőven elég. Alig fél óra alatt elmajszolok egy gusztusos sonkás-sajtos szendvicset, és iszom egy pohár ásványvizet. Közben fél füllel a nappaliban folyó beszélgetésre figyelek. Annyit bírok kivenni a fiúk szavaiból, hogy Julio gőzerővel próbál az interjújára, és olyasmiről magyaráz, hogy egyetlen nő fontos neki igazán, akiért bármire hajlandó lenne, akár meghalni is. Unottan hallgatom végig a hosszas monológot, miközben azon töröm a fejem, vajon lesz-e olyan ember, aki mindezt elhiszi neki. Elvégre a Julio az a típus, akinek egy ujjára tíz nő jut, és ezt ki is használja. Kíváncsian várom, hogy fogja előadni magát a közönségnek. Mondjuk, jobban belegondolva, amilyen sötétek az angolok, nem csodálnám, ha innák a szavait. Más kértdés azonban, mit szólnak majd hozzá, amikor rádöbbennek, hogy a srác átverte őket...
- Drágáim! Mi újság veletek? Izgultok? 
  A szórakozott cseverészésre - ami nemsokára hisztérikus visítozássá torzul - újra kimegyek a többiekhez. Mint utóbb kiderül, ez nem bizonyult túl jó döntésnek. A szobában ugyanis a töménytelen mennyiségű illatszernek köszönhetően majdnem megfulladok. Nos, igen, az előkészítő csapatunk is megérkezett, méghozzá Brittany és a szótlan stylist társaságában.A hat plázacica persze rögvest rászáll Julióra, szokás szerint úgy nyávognak neki, mint az idióták. Egy gunyoros mosoly fut végig az ajkaimon, ahogy elképzelem az angol libák fejét, amint az Országtársam közli velük, hogy ő most nem ér rá, hiszen a szövegét kell tanulnia az interjúra. Legnagyobb meglepetésemre azonban sem Julio, sem Gabriel nem igyekszik túlzottan elhárítani a plázacicák ostromát. A mentorom motyog valamit a bajsza alatt, aztán szóba elegyedik a stílustanácsadóval, Julio pedig, pont mint legutóbb, kedvesen beszélgetni kezd a lotyóival. Természetesen megint azt a témát érintik, ami a legjobban érdekli mindnyájukat. A lányok vihorászva megdicsérik az Országtársamat a tíz pontjáért, majd rendesen kifaggatják a felkészülésről. Egyikőjük - aki múltkor elhívta moziba - még azt sem szégyelli, hogy rákérdezzen, megismerkedett-e egy lánnyal, aki esetleg bejön neki. Julio erre egy másodperc erejéig lefagy, majd gyorsan rávágja, hogy szó sincs ilyesmiről. A csaj gyanakodva felvonja a tökéletesen ívelt szemöldökét. Már éppen megörülnék, hogy talán mégsem annyira sötét, mint korábban gondoltam, ám egy cseppet sem természetellenes, agybeteg kacajjal eloszlatja az összes reményemet. Még pár percig figyelem a társaságot, miközben azon morfondírozom, vajon mennyire lenne feltűnő, ha hirtelen megragadnám azt a ribancot, és kivágnám az ablakon, le a többi sipákoló őrült közé. Már éppen rávenném magam, hogy véghezvigyem a tervemet, amikor váratlanul egy súlyos kéz nehezedik a vállamra.
- Mi az? - kérdezem.
- Nem sokára indulhattok az Átalakító Központba - tájékoztat a mentorom kissé unottan. - Ott aztán megkapod a ruhádat, és kezdődik az interjú. Felkészültél?

  Zöld tekintetét mélyen az enyémbe fúrja, mintha csak a lelkembe akarna látni. Egy másodperc erejéig megremegek az írisze vakító fényétől. Nem tudom, de van valami kifejezetten ijesztő abban, ahogy pásztáz. Persze lehet, hogy mindez csak annak köszönhető, hogy a minap végignéztem, ahogy egy fél mezőnnyi gyereket lemészárol.

-Természetesen! – felelem egyenes háttal. – Felkészültem, Gabriel.

- Jó… Rendben! – enyhül meg egy kicsit a tekintete.

  A következő fél órát azzal töltjük, hogy megpróbáljuk az előkészítő csapatot lerángatni Julióról. Kemény harcot vívunk a hat plázacica ellen, komoly erőfeszítésbe telik, mire eljut a nem létező agyacskájukig, hogy nem azért rendelték ide őket, hogy a Kiválasztottakon csorgassák a nyálukat. Így aztán sikeresen eljutok az Átalakító Központba. Igaz, Jennáék megint hisztiznek egy sort, amiért engem kell sminkelniük az „überszexi” Országtársam helyett. Nem szeretném, ha felmenne az agyvizem az interjú előtt, így hát a falat kezdem pásztázni, figyelmen kívül hagyva a siránkozásukat. Igazán érdekfeszítő látványt nyújt. Tényleg.

- Nos, drágám, hogy tetszik? – faggatózik Jessica a munka végeztével.

  Kissé félve emelem meg a fejem, úgy bámulom a velem szemben lévő lányt. Mi tagadás, nem néz ki rosszul, sőt kifejezetten irigylésre méltó a külseje. Sötétbarna szemét egy leheletnyi szemspirállal hangsúlyozták ki, a bőrhibáit egy kis alapozóval fedték el az angliai közönség becses pillantása elöl. Egyedül a szája az, ami kihívó, és kissé ijesztő látványt nyújt a tömény, éjfekete rúzsnak köszönhetően. A haja laza hullámokban omlik a vállára.

  Egy halovány mosoly kíséretében fordítok hátat a tükörképemnek, a sztár Arabella Asesinónek. A nővérekről üvölt, hogy majd megvesznek izgalmukban, annyira kíváncsiak a reakciómra. Ahogy ott állnak előttem, és nagy, bamba szemmel bámulnak a képemre, egyszeriben képtelen vagyok akár egy szemernyit is haragudni rájuk az ostobaságuk miatt. Egy fogvillantós mosoly kíséretében mondok nekik köszönetet a munkájukért. A három lány persze rögvest önkívületi állapotba kerül, körülbelül úgy visítoznak, mintha megütötték volna a főnyereményt.

- Annyira örülünk, hogy tetszik! – ájuldozik Jennifer. – Tudod, drágám, George megkért minket, hogy rontsuk el a sminkedet, de mi nemet mondtunk neki, hiszen…

- Az besározná a hírnevünket! – illegeti magát Jenna.

- Meg hát szép külsőt érdemelsz, semmi mást! – egészíti ki Jessica. – Olyan rendes lány vagy, Arabella! Már vagy négy teljes napja egy fedél alatt élsz Julióval, és nem hajtottál rá. Mindezt miért? Hogy nekünk örömet szerezz! El se hiszem, hogy lehetnek ennyire aranyos emberek! Önzetlen vagy, ugye tudod?

  Kifejezéstelen arccal hallgatom végig a sminkesek sipákolását. Mindössze az utolsó mondatra kapom fel a fejem. Mi a francról beszélnek ezek? Hogy azért nem kezdtem ki a fiúval, mert azt akarom, hogy velük kavarjon? Nos, ez az a pillanat, amikor komolyan megfordul a fejemben, hogy talán szerencsésebb lenne még az Aréna előtt véget vetni az életemnek. Azt még valamilyen szinten megértem, hogy ezek a barmok azt képzelik, hogy körülöttük forog a világ. Elvégre ebben nőttek fel, vagy mi… Az viszont már nálam is kicsapja a biztosítékot, hogy azt hiszik, én csakis az ő javukat szolgálom! Mellesleg, megsúgom, azért nem másztam rá Julióra, mert a világ díjnyertes barma, ráadásul valamilyen megmagyarázhatatlanul okból kifolyólag, eszméletlenül el van szállva magától. Meg amúgy is, inkább ő hajt rám, semmint fordítva…

- Hát… Ez semmiség! – tárom szét a karom kissé szerencsétlenül. A nővérektől pár hálás pillantást zsebelek be válaszképpen. – Egyébként mikor kapom meg a ruhámat?

- Ó, máris! – tapsikol Jennifer, mint egy fogyatékos. – Várj egy percet!

  A nővérek izgatottan egy szobába sietnek, majd egy letakart ruhával térnek vissza. Megkérnek, hogy csukjam be a szemem, amíg rám adják ezt a gyönyörűséget. Egy halk sóhaj kíséretében teszek eleget a kérésüknek. Jaj, ha érteném, mi a jó ebben a titkolózásban! Miközben öltöztetnek, önkéntelenül is végigsimítok a testemen. Erősen furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy most vajon milyen szettben kell parádéznom a nagyérdemű előtt. Nos, a jelek szerint nem sokban… Már a ruha tapintásán is érzem, hogy nem a legkonzervatívabb darabbal áldott meg a sors, amit jelen esetben az idegbeteg stylistom testesít meg.

  Jenna szól, hogy elkészültem, kinyithatom a szemem. Nos, úgy vélem, ez életem legszörnyűbb döntése volt. Ahogy megpillantom magam a hatalmas, egész alakos tükörben, nem tudom eldönteni, sírjak, nevessek, vagy inkább megöljek valakit. Ha azt mondom, hogy a ruhám rövid, túlzok. Hiszen ez nem rövid, hanem konkrétan extrarövid! Idegesen forgolódom a tükör előtt, úgy próbálok rájönni, mégis mi vitte George-ot erre a borzalmas tettre! Tényleg ennyire gyűlöl ez a pasas?

  Az én imádott stílustanácsadóm ugyanis egy fekete koktélruhával ajándékozott meg, amiből konkrétan kilátszik a fél hátsóm, ráadásul a dekoltázsa is elég mélyen szabott. Ha még ezt a sötét rúzst is hozzávesszük, bátran állíthatom, hogy elmehetek egy sarokra!

  Az első gondolatom az, hogy miképpen végezhetnék azzal a nyomorék görénnyel. Rengeteg fegyver és kínzási módszer jut eszembe, ám sajnos egyik sem bizonyul elég hatásosnak. Még a legdurvább dolgok is tengerparti üdülésnek számítanak ahhoz képest, amit kapni fog! A második gondolatom az, hogy ebben a szettben biztos, hogy nem tudom hitelesen eljátszani a szolid jókislány szerepét! Meg sem várva a nővérek reakcióját, idegbeteg módjára caplatok fel az emeletre. Sebesen szedem a lábaimat, a célom, hogy minél hamarabb felérjek, és Gabriel segítségével megoldást találjak a problémára. Bár, a helyzetemet elnézve, szerintem most még ő sem tudna segíteni…

- Hoppácska, de szexi itt ma valaki! – vigyorog rám Julio, amint meglát.

- Pofa be, Fuarez! – üvöltök rá. Nehogy már elkezdjen hülyéskedni nekem!

- Most miért? Tök jól áll ez a ruha. Bár, ami azt illeti, nélküle jobban néznél ki… - húzza tovább az agyamat.

- Ember! Meg foglak ölni, esküszöm! – folytatom a kiabálást, miközben célba veszem a fejét egy párnával.

  A nagy zajra természetesen Gabriel és a többiek is feltűnnek a színen.

- Mi van már megint? – kérdezi a férfi unottan.

- Ez! – mutatok végig magamon zavartan. – Ez van!

  A férfi a borostáját vakargatja, úgy tanulmányozza a szerelésemet. Időközben Julio is észhez tér, és ahelyett, hogy csorgatná a nyálát, egy nem is olyan rossz ötlettel áll elő.

-Most gondolom, az a bajod, hogy ez a cucc nem illik a karakteredhez – mondja.

  Gyorsan, szótlanul bólintok.

- És nem tudod, mit tegyél. – egészíti ki Gabriel. Újabb bólintás. – Nos, majd én megmondom! – csettint vigyorogva. – Kitalálunk neked egy új személyiséget! Nos, srácok, ötleteket kérek! Milyen legyen Arabella egyénisége?

  Hosszas vita veszi kezdetét, mindenki más ás más, hülyébbnél hülyébb ötletekkel bombáz. Brittany azt mondja, legyek elegáns és kifinomult, mint egy igazi úrinő, Julio javaslata szerint szexisen kellene viselkednem, a fiú stylistja pedig a vadságra esküszik. Végül aztán Gabriel fejéből pattan ki az egyetlen használható ötlet, amivel talán nem fogok elbukni. A mentorom azt tanácsolja, legyek magabiztos, okosan, kissé flegmán válaszolgassak a kérdésekre, de közben tartsam meg a titokzatos személyiségemet. Folyamatos bólogatással jelzem, hogy teljes mértékben egyetértek vele.

- Nos, akkor mindenki tudja a dolgát? – néz körbe Gabriel. Mindannyian egyöntetűen bólintunk, mire egy kissé mesterkélt vigyor kíséretében összecsapja a tenyerét. – Nagyszerű! Julio bemagolta a szövegét, és értelemszerűen nem fogja elcseszni, Arabella pedig egy kicsit közelebb kerül a valódi személyiségéhez, tehát vele sem lesz semmi gáz. Brittany meg hangosan tapsol és sikítozik, inspirálva ezzel a tyúkeszű támogatókat. Van még kérdés, vagy indulhatunk? Nagyjából fél óra, és kezdtek.

  Szokás szerint senki sem mer kötekedni, illetve sekélyes kérdésekkel fárasztani Brazília legragyogóbb csillagát, így hát mindannyian megindulunk a lift felé. Már éppen beszállnánk a liftbe, amikor egy éles sikoly hangzik fel mögöttünk.

- Ne olyan sietősen, drágáim! – Ez egyértelműen Jennifer, ezer közül is felismerném azt az irritáló, selypítős hangját. – Arabella, ugye te sem gondoltad komolyan, hogy cipő nélkül vágsz neki az interjúnak? Szerencsére George gondolt rád, tervezett is egy csodaszép darabot. Próbáld fel, szerintem jól állna..

  A két angol liba rögvest értelmetlen trécselésbe kezd a legújabb cipődivatról, na meg a stylistom lenyűgöző stílusérzékemről, de nem figyelek rájuk. A lábbeli, amit az este folyamán szándékozom viselni, teljesen lefoglalja a figyelmemet. Kis híján dobok egy hátast, amint megpillantom. Nem, még véletlenül sem a hatalmas elragadottságtól érzek így, sokkal inkább a dühtől, amit ez a baromarc kiváltott belőlem. Az első dolog, amit meglátok a cipőn az, hogy iszonyatosan magas a sarka, legalább húsz centi, ha nem több. Hogy fogok én ebben járni? Basszus, tuti pofára esek! Szinte már látom magam előtt George lófejét, ahogy önelégült vigyort formál, látva az esésemet.

- Ezt fel kell vennem? – kérdezem Jennifert.

  A nő úgy bámul rám, mintha legalább még egy fejem nőtt volna.

- Hát persze! – csivitel csodálkozva. – Tiszta szupi, nem? Jaj, úgy irigyellek!

  A sminkesem és a kísérőm meg sem várva a reakciómat, kézen fognak, és nehézkesen beleállítanak a horrorcipőbe. Most, hogy a lábamon viselem ezt a szörnyűséges kínzóeszközt, csak most értem meg igazán, mit neveznek az emberek igazi szenvedésnek. Azt hiszem, ez az az érzés, amikor az embert megfosztják a kényelmétől, a szabadságától, és egyben arra kötelezik, hogy úgy viselkedjen, ahogy nem akar, hogy járjon húsz centivel a föld felett, csak hogy jobban kivívja azon személyek szimpátiáját, akiket meg tudna fojtani egy kanál vízben. Alig teszek egy lépést, máris megingok a cipellőben. Orra is esnék, ha Julio és Brittany nem kapnának utánam.

- Ez nem fog sikerülni. Inkább megyek mezítláb! – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Ne legyél már ilyen izé! – sipítozik Jennifer. – Annyira menő egy a cipő!

- Az, menő… - mormogom idegesen. – Tudod, mi lenne a menő? Ha ezt a bazinagy sarkot belevágnám a nyomorék főnököd fejébe!

- Arabella, ne hisztizz már! – korhol le Gabriel. – Tíz percet csak kibírsz, ebbe még senki se halt bele. Csak menjünk már, mert a végén azok a csórók elfoglalják a helyünket, és megint a székek mellől nézhetem végig az interjút, mint hat éve…

  Kikerekedett szemmel bámulok a férfi arcába, per pillanat kedvem lenne jól beolvasni neki. Oké, hogy a mentorom, meg tiszteletben kell tartanom a véleményét, hiszen csak segíteni akar nekem, de akkor is! Nehogy már ő legyen kiakadva! Megnézném, hogyan reagálna, ha egy fogyatékos őrült sarki ribinek öltöztetné, plusz egy húszcentis tűsarkút is ráerőszakolna. Bármekkora király is a bajnokok közt, nem hiszem, hogy ezt túlélné! Válaszra nyitom a szám, hogy a fejéhez vágjam az összes sérelmemet, ám egy váratlan tényező megakadályoz ebben. Időm sincs felfogni, mi történik velem, egy másodperc töredéke múlva már sebesen robogok lefele a lépcsőn, méghozzá Julio karjaiban. Úgy tűnik, az Országtársam nem akarta, hogy az interjú előtt összevesszek a mentorommal, vagy hirtelen felindulásból megöljek valakit, így inkább a könnyebb utat választotta. Kár, hogy egyesek szótárában a könnyebb út azt jelenti, hogy cipeljük le a másikat a lépcsőn.

- Te egyébként mit csinálsz? – meresztem rá a szemeimet.

- Nagyon egyszerű az egész – vágja rá egy pimasz mosollyal a szája szélén. – Tudod, Ara, nem akartam a hisztidet hallgatni, ezért most inkább leviszlek a lépcsőn. Gondolj bele, mennyien irigyelnek most!

  Válaszul csak egy fitymáló arckifejezésre illetem. Fogalmam sincs, hogy született meg a cuki kis fejecskéjében ez az épelméjűnek távolról sem nevezhető terv, de az biztos, hogy nagy hatást fogunk elérni vele. Elképzelem Fiona és a többi agyatlan tyúk irigykedő fejét, amint meglátják, hogy Julio a karjaiban visz le az interjúra. Nem állom meg, hogy ne gondoljak bele, mégis milyen képet vágna a fiú, ha a megérkezésünk pillanatában bemosnék neki egy hatalmasat.

  Ezt persze a világ minden kincséért sem tenném meg. Magam sem értem, miért, de annyira nem is idegesít, hogy így kell lemennem a többiekhez. Nyilván bezsebelek majd pár irigykedő pillantást, na meg az utálóim száma is az egekbe szökken, de ez cseppet sem érdekel. Valamilyen szinten úgy vélem, hálával tartozom a fiúnak, amiért ismételten kihúzott a csávából, még ha a maga módszereivel tette is ezt. Sőt, bevallom, az sem esik rosszul, ahogy magához húz, az egyik kezével a hátamat, a másikkal pedig a csípőmet tartja, gondosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se ejtsen le. Ahogy hozzábújok a kellemes kókuszillatot árasztó zakójához, akarva-akaratlanul átfut az agyamon, hogy vajon előttem hány lány tapasztalhatta meg, milyen érzés Julio Fuarez karjaiban eljutni egyik pontból a másikba. Úgy döntök, inkább nem kezdek hosszas számolgatásba a lehetséges gyanúsítottakról. Mire végeznék, maximum a hullámat emelgethetnék…

  Nagyjából hat percbe telik, mire leérkezünk a tizenkettedik emeletről. Természetesen az összes szem ránk szegeződik, mihelyst befutunk. A Kiválasztottak tekinteteiben többféle érzelmet vélek felfedezni. A koreaiak, Minho és Cho úgy méregetnek, mintha nem lennénk százasok, a svéd Niels, akit meg szeretnék ölni, unottan, kissé lenézően vezeti végig rajtunk sötétbarna tekintetét, a könnyűvérű Barbie-babára emlékeztető Fiona pedig kis híján elájul féltékenységében.

  Julio szokásához híven nem zavartatja magát. Mosolyogva letesz a talajra, majd a mögöttem lévő óriási, egész alakos tükörre mutat.

- Ha jobban belegondolsz, - suttogja a fülembe, miközben tenyerét a csípőmre csúsztatja. – egész jól néznénk ki együtt, ha magasabb lennél.

  A furcsa megállapítás hallatán önkéntelenül is a homlokom közepéig szalad a szemöldököm. Eltervezem, hogy ráüvöltök a fiúra, mondván, álljon le az agybeteg képzelgéseivel, és csorgassa máson a nyálát, ám a tükörképünket elnézvén mégsem szólok be neki. Ahogy az elém táruló képet tanulmányozom, megállapítom magamban, hogy tényleg egész helyesek vagyunk együtt. Most, hogy végre „megnőttem”, nem is nyújtok olyan béna látványt a 180 centis Országtársam mellett. Tovább tetézi a hatást, hogy a stylistjaink hasonlóra vették a figurát, még ha első ránézésre nem is tűnünk annyira egyformának. Ám ha jobban belegondol az ember, rájön, hogy Julio a kopott farmerével, fekete öltönyével, fehér, feszülős pólójával és a fején hetykén oldalra biccentett, csillámló kalapjával tökéletesen passzol hozzám. A strasszos felfed különösen tetszik, hiszen pont olyan színben pompázik, mint az én cipőm. Gondolatban elismerően megveregetem George és a szótlan nő vállát. Mi tagadás, ezt remekül összehozták! Bár nem üvölt rólunk, hogy egy országból jöttünk, mégis jól látható, hogy van valami közünk egymáshoz. Ha nem csalnak a megérzéseim, hasonlóan működik majd a kapcsolatunk az Arénában is. Bár nem alkotunk egy szövetséget, mégsem támadunk a másikra, elvégre Brazília szeretete összeköt minket. Legalábbis, erősen ajánlom Juliónak, hogy még csak meg se forduljon a fejében rám támadni, vagy elárulni.

- Öhm, ja, igen! – motyogom zavartan.

- Persze engem az se zavar, hogy ilyen kis alacsonyra nőttél. Nyugi, nekem így is bejössz! – kacsint rám incselkedve.

  Összeráncolt homlokkal meredek a tükrön át Julióra, akit láthatóan ez nem igazán zavar. Továbbra is úgy vigyorog rám, mintha körülbelül száz százalékosan biztosra menne abban, hogy ezzel a romantikusnak hitt, valójában agyzsibbasztó beszólásával végre meghódította a szívemet. Vagy két percet állunk így. Arra várok, hogy veszi a lapot, és eljut az agyáig, hogy most nem azon töröm a fejem, hogy nevezzük el a jövendőbeli gyerekeinket, csupán csak így szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy ezzel a dumával nálam nem számíthat túl sokra. Egy idő után persze megunom az értelmetlen álldogálást, és egy hangos sóhaj kíséretében lesöpröm a derekamról a fiú kezét, és egy hangos sóhaj kíséretében arrébb tipegek. Hosszas keresgélés után találok magamnak egy viszonylag csöndesebb helyet, ahol nem nyüzsög a Kiválasztottak tömkelege, ám ennek ellenére mégis remek kilátást kapok az ellenfeleimre. Mint általában, a stílustanácsadók igyekeztek kitenni magukért, és szebbnél-szebb ruhákba öltöztették a pártfogoltjaikat. A legtöbben káprázatos látványt nyújtanak, de persze most is akadnak kivételek, akinél a stylistjuk elvetette a sulykot. Ebbe a kategóriába sorolom Fionát és az Országtársát, akik úgy néznek ki, mintha egyenesen a Barbie-világból érkeztek volna közénk. A német lány szokásához híven most sem felejtette el mindenét közszemlére tenni. Bár eszméletlenül nevetségesen fest az ultrarövid, strasszokkal díszített, rózsaszín ruhácskájában, mégis megnyugtatóként hat rám a tudat, miszerint nem csak én fogok perceken belül vásári bohóc módjára parádézni a színpadon.

  Azért vannak, akik igenis lélegzetelállító látványt nyújtanak. Legnagyobb csalódásomra Christina és az Országtársa is ezt a tábort erősíti. Az olasz lány haját egy visszafogott, ám elegáns kontyba tűzték, ujjatlan ruhája pedig a mellrésznél sötétkék színbe pompázik, a bokájánál pedig hófehéren ragyog, csodás ombrés hatással hangsúlyozva ezzel Christina kreol bőrét is hibátlan alakját. Az olasz srác szmokingja is hasonló stílusú, a nadrágja viszont egyszerű, és egész kényelmesnek tűnik. Ahogy a párost figyelem, automatikusan ökölbe szorul a kezem. Te jó ég, miért ver engem a sors? Miért van az, hogy ez a ribi ennyire tehetséges stylistot fogott ki, én meg azzal a balfácán George-dzsal szenvedek? Kérem szépen, hol itt az igazság?

  Sehol, válaszolom meg a magamnak feltett kérdést, miközben a tekintetem a spanyolokra vándorol. Az ő stylistjaik a fehér színre esküdtek, legalábbis ezt bizonyítja a szerelésük. Mint mindig, most is atomdögös látványt nyújtanak. Gondolom, a közönség imádni fogja minden egyes megmozdulásukat.

  Carlos éppen Juliónak magyaráz valamiről, Isabel pedig egy hatalmas mosoly kíséretében megindul felém. Örömmel fogadom a közeledését, hiszen már napok óta nem beszélgettünk.

- Szia! – köszön rám kedvesen. – Izgulsz?

- Az nem kifejezés! – suttogom halálra vált fejjel. – Asszem, lámpalázam van. Meg ez a ruha is! – mutatok végig magamon fintorogva. – Eskü, egyszer megölöm a stylistomat!

- Nem, mintha az én ruhám jobb lenne! – suttogja. Egy gyors pillantást vetek a lány szerelésére. Mi tagadás, az ő stílustanácsadója sem bízta a véletlenre a dolgokat! Szegény Isabel, lefogadom, hogy hamarosan nem csak a fél mezőny, az egész világ a lábain meg a hátsóján fogja csorgatni a nyálát!

- Nem vágom, miért hiszi azt mindenki, hogy a sarokról jöttünk. Bár, ami azt illeti, egyesek esetében ez nem is áll távol a valóságtól – biccentek Fiona felé, aki éppen Juliónak teszi az agyát.

- Ő egy átlagos útszél menti lány! – Isabel egy cinikus legyintéssel lereagálja a látottakat.

- És akkor még szépen fogalmaztál! – forgatom meg unottan a szemeimet a párocskát figyelve. Pont ebben a pillanatban Julio egy segélykérő pillantást lövell felém. Bár szívesen felképelném azt a ribancot, mégis úgy döntök, sokkal hatásosabb, ha nem avatkozok be az ügyeibe. Így legalább megtanulja, hogy nem éri meg mindenkire rámászni, aki lánynevet visel! Gyorsan elkapom a tekintetemet, és új témát vetek fel Isabelnek. – Egyébként mi lesz a szereped?

- Szexi. Próbáltam lebeszélni róla a testvéremet, de hát nem ment. – von vállat kissé unottan. – És neked?

- Úgy volt, hogy a cuki, kedves jókislány, csakhogy az a barom picit keresztülhúzza a számításaimat! – A plafonnak szegezem a tekintetemet, így adva jelét a nemtetszésemnek. - Szóval Gabriel azt tanácsolta, játsszam el a dögös, ám kiismerhetetlen lányt. Vicces lesz, az biztos...

  Isabelnek nincs ideje nyugtatni, vagy bármit mondani, ugyanis hirtelen Julio jelenik meg mellettünk. Bár kicsit zavartnak tűnik, feltételezhetően Fiona miatt, mégis magabiztosan, mosolyogva áll meg előttünk, arra várva, hogy a színpadhoz kísérhessen. Időközben egy szervező is felszólít minket, hogy rendeződjünk libasorba. Gyors búcsút veszek a spanyol lánytól, majd az Országtársam karjába kapaszkodva elbicegek a színpadra vezető lépcsőhöz.

  Ahogy megállok az emelvény előtt, tudatosul bennem, hogy mi is következik pár perc múlva. Interjú. Közönség. Támogatók. – ilyen, és efféle szavak jutnak eszembe. Persze mihelyst tovább kutakodom az agyamban, a lámpaláz, idegesség, pofára esés kifejezések is csatlakoznak a listához. A térdem eszeveszett tempóban remeg, a kreol bőröm hófehér árnyalatba csap át, az ajkam pedig teljesen kiszárad, amint megüti a fülemet Charlie vidám rikoltozása. Neki bezzeg könnyű! – gondolom magamban fitymálva. – Nincs lámpaláza, az egész életét a színpadon töltötte! Talán most, életemben először valóban irigylem a szétplasztikázott műsorvezetőt az adottságaiért.

- Ezt nem élem túl! – suttogom magam elé meredve.

- Én se, ha így szorítod a kezemet! – vágja rá Julio reflexből. – Milyen körmöd van már, Ara? Egyáltalán, legális, hogy így mész a Viadalra? Simán kikaparod az ember szemét.

- Ahelyett, hogy fikázol, adhatnál valami jó tanácsot is! – förmedek rá kissé hangosabban a kelleténél.

  A fiú erre motyog valamit a bajsza alatt, majd egy könnyed mozdulattal szembe fordít magával. A tűsarkúmnak köszönhetően egyenesen a szemébe tudok nézni anélkül, hogy szétpattanjanak az inak a nyakamba. Az éjfekete szemeket bámulva kissé megremeg a térdem, ujjaim pedig automatikusan a tenyerét kezdik keresni. Szerencsére meg is találom a támaszom. Ezúttal azonban figyelek arra, hogy ne karmoljam szét a tökéletesen puhára varázsolt bőrét, ami alig egy nap elteltével kosztól és vértől lesz mocskos.

- Csak azt mondom, amit a bevonulás előtt. – A szavakat lassan, érthetően formálja tökéletes vonalú, telt ajkaival, csak hogy teljes mértékben felfogjam a jelentésüket. – Mosolyogj a közönségre, légy magabiztos, és persze sose feledd, milyen gyönyörű vagy! Mert ez az igazság, Ara – Az arca mintha egy szemernyivel közelebb kerülne az enyémhez. A vérem sebes patak módjára csordogál az ereimben; félek, ha így folytatja, felrobbantja azokat, én meg szégyenszemre még a Viadal kezdete előtt elhalálozom. – Gyönyörű vagy! – suttogja. Pont ebben a pillanatban meghallom, hogy Charlie a lányt szólítja, aki este úgy ragyog, akár egy fekete hullócsillag. Aprót biccentek Juliónak, majd egyenes háttal, kissé kacsázva megindulok a színpad felé.

  Amint a közönség megpillant, rögtön vad tombolásba kezd. Sokan önkívületi állapotban a nevemet üvöltik, csiricsáré transzparenseket emelgetnek, vagy Brazília zászlaját ábrázoló pólókban feszítenek az első sorokban. Egy külön emelvényen Hayest és a bandáját vélem felfedezni. Legnagyobb meglepetésemre most nem részegek, sőt kifejezetten józan tekintettel vizslatják minden egyes mozdulatomat. Rövid keresgélést követően Gabrielt, Brittany-t, Julio stylistját és az előkészítőket is felfedezem a sorokban. Mi tagadás, a legjobb helyet kapták, lefogadom, minden részletet látnak majd. Nem is értem, miért idegeskedett annyit a mentorom…

  Egy hatalmas mosolyt erőltetek magamra, úgy huppanok le Charlie mellé, egy kényelmes fotelba. Szerencsére nem vagyok olyan béna, hogy pofára essek. A műsorvezető nem teketóriázik sokáig, illedelmesen csendre inti a közönséget, majd bele is vág a dolgok közepébe.

- Szia Arabella! – köszönt kedvesen. – Mesélj, hogy tetszik Anglia? Milyen érzés, hogy itt vagy? Úgy értem, ez egy hatalmas váltás Brazília után…

  Az ereimben valósággal megfagy a vér, a fejemben gondolatok ezrei kezdenek kavarogni. Mi van? Konkrétan egy értelmes mondat sem jut eszembe, amivel előrukkolhatnék. Valamilyen szinten idegesít, hogy ez a pojáca többre tartja Angliát a hazámnál, szívem szerint jól be is olvasnék neki. Ebben mindössze két zavaró tényező akadályoz meg. Az első Gabriel méregzölden szikrázó, parancsoló tekintete, a másik pedig, hogy nem jön szó a nyelvemre. Ilyen stresszhelyzetben képtelen vagyok normálisan fogalmazni! Végül aztán összeszedem a bátorságom, és kinyögök valamit.

- Anglia… - kezdem bizonytalanul. – Szép, igazán lenyűgöző. Bár azért Brazíliát sem kell lebecsülni! – küldök egy kissé ellenséges pillantást a pasas felé.

- Ó, eszemben sincs, kedvesem! – simítja meg a karom bocsánatkérően. – Mindannyian jól tudjuk, hogy sokat jelent neked az országod, hogy képes vagy küzdeni érte. Bizonyára az otthoniak is bíznak a győzelmedben…

- Igen, természetesen… - motyogom, és egy sürgető pillantást vetek a férfira. Szerencsére levágja, hogy jelenleg semmi kedvem Brazíliáról cseverészni, így inkább más vizekre tereli a beszélgetést.

- Szeretnék gratulálni a pontszámodhoz! Egészen elképesztően teljesítettél.

  Gúnyos mosoly fut végig az ajkaimon, ahogy eszembe jut Charlie béna poénja a magasságomról. A közönséget fürkészve elgondolkozom, vajon ők hogy reagáltak erre a csöppet sem vicces megnyilvánulásra. Ahogy a csillámportól és festéktől fénylő arcokat nézem, megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy vajon mennyi sütnivalója lehet ezeknek az embereknek? Valószínűleg nem sok, ha képesek voltak ennyire kicicomázni magukat csak azért, hogy fiatalabbnak és szebbnek tűnjenek. Jó eséllyel a hasukat fogták a röhögéstől, amint meghallották ezt a fergeteges beszólást.

- Köszönöm, Charlie! – kezdem, miközben egy kedves mosolyt erőltetek magamra. Egy közeli kamera tükréből jól látom, hogy nem sikerült túl mesterkéltre vagy ironikusra. Megkönnyebbülten felsóhajtok, majd folytatom a monológomat. – Igazán jólesik, hogy így gondolod. Ami azt illeti, kicsit meglepődtem, hogy ennyire értékeltek. Bár, utólag belegondolva, nem értem, miért féltem. Elvégre, az ember magassága és a pontszáma nem feltétlenül aránylik egymáshoz.

  A közönség sorain jókedvű kacarászás fut végig, és a műsorvezető is mosolyra húzza lilára festett száját. A csapatom is remekül fogadja a beszólásomat, mindössze Gabriel tátog valami olyasmit, hogy „Hol hagytad a humorodat?”. Persze ő is vigyorog, mint a vadalma, hiszen látja, mi folyik körülötte: a közönség éppen az őrület határán van, annyira fellelkesültek miattam.

- De jópofa, nagyon aranyos! – nevetgél Charlie, mint egy idióta. – Elárulnád, kedves Arabella, milyennek látod az esélyeidet?

- Nos, lássuk csak! – lazán a fotelom kartámlájára könyöklök, a fejemet pedig oldalra biccentem, mintha komoly fejtörést okozna a válaszadás. Közben gondosan ügyelek arra, hogy frissen mosott fürtjeimet minél csábosabban vessem át a vállamon. – Remekül bánok a lándzsákkal, és a kardokhoz meg a késekhez is értek valamelyest, hála a mezőny segítőkészebb felének! – kacsintok titokzatosan a kamerába. – Nem félek nehéz döntéseket hozni, minden helyzetben feltalálom magam. Magas pontszámot kaptam, az emberek valósággal megvesznek értem. Mi kell még?

  Zseniális vagy, Arabella! – mintha ezt vélném kiolvasni Gabriel izgatottan ragyogó vonásaiból. Láthatóan a közönség is élvezi, hogy végre szóhoz jutottam, sőt mi több, magabiztosan állom a műsorvezető ostromoló kérdéseit. A legjobb az egészben, hogy már én magam is kezdem jól érezni magam ebben a borzalmas ruciban! Persze, ez nem egyenlő azzal, hogy nem fogom leszedni annak a retardált baromnak a fejét, amint összefutok vele!

-Na és mondd csak, milyen a viszonyod a többi Kiválasztottal?

  A kérdés hallatán egy másodperc erejéig megint lefagyok, és döbbenten bámulok a pasi szétsminkelt arcába. Remélem, ezt ő se gondolja komolyan! Ha most elárulom az igazságot, miszerint a mezőny fele a halálomra pályázik, és körülbelül három ember van, akit nem ölnék meg, ha szembetalálkoznék vele az Arénában, lőttek a nézők irántam táplált szeretetének. Azt pedig nem engedhetem, ha már egyszer elnyertem a szimpátiájukat! Nincs mit tenni, hazudnom kell, hogy még inkább a szívükbe zárjanak!

- Hát, hogy is mondjam... - kezdem egy hatalmas lélegzetvétellel. A közönség soraiban azonnal kiszúrom Gabrielt. Ha jól veszem ki, éppen valami olyasmit tátog, hogy kedves és szerethető. Egy apró, aki észrevehető bólintással adom a tudtára, hogy megértettem. - Ami azt illeti, imádom őket! De tényleg. - A közönség hitetlenkedő pillantásait elnézve gyors magyarázkodásba kezdek. - Kegyetlenségnek tartom, hogy egyszer talán meg kell ölnöm azokat, akiket mondhatni a barátaimnak tartok, ez.. Képtelenség! Félek, hogy képtelen leszek... - Az összes színészi képességemet beleadva egy könnycsepp gördül ki a szememből. Nem rossz, gondolom, miközben gondolatban alaposan vállon veregetem magam. Csüggedt fejjel bámulok a hozzam legközelebb eső kamerába. Érzem, hogy az összes szempár rám szegeződik, valahonnan keserves, megértő sóhaj jut a levegőbe. Szinte már biztosra veszem, hogy elértem a célom, amikor Charlie váratlanul felröhög. Mint egy asztmás ló.

 - Nos, kedves kis közönségem, Önök elhiszik, amit Brazília legszebb csillaga állít? Vajon Miss Asesino az igazat mondja, vagy csak szórakozik magukkal? Ezt sajnos sosem tudhatjuk meg. Azaz, mégis! - kap a homlokához, mintha csak most jutott volna eszébe valami. - A rendelkezésünkre áll ugyanis egy kis videó, melyből megtudhatjuk, milyen ember is valójában Brazília ifjú kiválasztottja!

  Értetlenkedő pillantást vetek a pasira, aki továbbra is csak úgy vigyorog rám, mint ha nem lenne teljesen magánál, és meg akarna ölni. Mint később kiderül, utóbbi nem is áll annyira távol a valóságtól. A hátam mögött ugyanis egy óriási kivetítő jelenik meg, melyen el is indul egy videó. Az első felvillanó képen éppen egy tortát szelek apró darabokra egy méretes konyhakés segítségével. Erősen meg kell erőltetnem az agytekervényeimet, hogy rájöjjek, miért is csináltam ezt az egészet. Aztán persze beugrik: éppen ki voltam akadva Julióra, amiért a hátam mögött összeszövetkezett a spanyolokkal. A jelenetet egy szintén eszelős pillanat váltja fel, melyben leüvöltöm valamiért az Országtársamat. A felvétel azzal zárul, hogy teljes erőből behúzok egyet Christinának. A kamera ráközelít az idegbeteg fejemre, majd egyszeriben teljesen elsötétül a kép.

  A nézők soraira dermedt csend telepszik, néhányan zavart fészkelődésbe kezdenek a székükön, mintha csak az ő hibájuk lenne, hogy bedőltek a cuki álarcomnak. Rögtön kiszúrom, hogy Brittany drámaian vörösre festett ajka elé kapja a kezét, Gabriel pedig reményvesztetten a tenyerébe temeti az arcát. Gondolom, erősen szégyenkezik miattam. Bár, most már én sem érzem annyira felszabadultnak és vidámnak magam. Szívem szerint felkeresném azt a barmot, aki kitalálta, hogy beégessen, és alaposan elbeszélgetnék vele a személyi jogokról, na meg a lándzsavetés tudományáról! Lehetne a próbababám, tényleg…

  Szégyenpírtól izzó arcomat lassan, óvatosan oldalra fordítom, hogy megnézzem, mi a véleménye Charlie-nak erről az egészről. Nem csalódok a pasiban, ugyanaz a levakarhatatlan vigyor ül a pofáján, amit már vagy öt perce csodálhatok. Ahogy megpillantom azt a gúnyos kifejezést az arcán, amit mindennél jobban gyűlölök a világon, egyszerűen nem bírom tovább türtőztetni magam. Ha most nem mondom meg a magamét ennek a bájgúnárnak, azt hiszi a többi nyomorékkal együtt, hogy könnyűszerrel elsöpörhet az utamból! Sőt, talán a Kiválasztottak fejében is lángra lobban a kósza gondolat, hogy könnyen eltehetnek láb alól… Így hát egy eszelős vigyorral az ajkamon felpattanok, közelebb lépek Charlie-hoz, majd mélyen a szemébe nézek, és úgy intézem hozzá a következő szavakat.

- Tudja, megértem a helyzetét. Tényleg. Igazán sajnálatos, ha az embernek olyan unalmas és elcseszett az élete, hogy másokéban kell vájkálnia ahhoz, hogy boldog legyen. Már sokan megpróbáltak félresöpörni az útjukból. Tudja, hogy hívják ma ezeket az embereket? Halottnak! - húzom össze a szemem.

  Valahonnan a háttérből hangos röhögés hallatszik, ami valószínűleg Carlostól származik. Pont ekkor megszólal a gong, én pedig ügyet sem vetve a megdöbbent műsorvezetőre, egyenes háttal, büszkén hagyom faképnél a lesokkolt angolokat. Nem érdekel túlzottan a tudatalattim, mely azt súgja, hogy ez nem volt helyes, hiszen a finom, sznob illem azt diktálja, hogy viselkedjek kedvesen ezekkel a pancserekkel, elvégre közülük fognak kikerülni a támogatóim, vagy mi a szösz.

  Kit érdekelnek a támogatók! – üvöltök rá énem kedvesebb felére. Kell is a francnak ilyen pártfogó, aki másra sem képes, csak kiröhögni és megalázni! Valaki árulja már el, mi volt a jó abban, hogy ilyen mesterien belerondítottak a tervembe? Őszintén, kíváncsian várom a válaszokat! Pff, remélem, most elégedettek magukkal!

  Miközben magamban füstölgök, Julio is sorra kerül. Mivel még mindig gyötör az ideg, nem tudok igazán figyelni az interjújára. Bár az arcát elnézve erre nincs is szükség, üvölt róla, hogy magabiztosan állja a sarat. Sőt, egyszer még csókot is dob a közönségnek, tehát jó eséllyel a dögös szívtiprót alakítja. Mondanom sem kell, hogy a londoni libák egytől egyig nyálcsorgatva hallgatják végig a beszélgetést, le sem véve a szemüket az Országtársamról. Már éppen kezdeném unni az egészet, amikor arra leszek figyelmes, hogy Julio cseppet sem normális dolgokról hadovál. Pontosabban, olyanokról, amik normálisan hangzanának, ha nem ő mondaná őket…

- Ez nagyon bonyolult – húzza el a száját kissé szomorkásan. – Ami azt illeti, van, aki tetszik… Basszus, ez hülyeség! Az nem kifejezés, hogy tetszik, konkrétan bele vagyok zúgva, amióta az eszemet tudom! De nem hiszem, hogy hazavárna… Nézd, Charlie, én… Akkora seggfej voltam, a rohadt életbe! – kiált fel kissé indulatosan. Egyre furcsább nekem ez az egész, összeráncolt homlokkal hallgatom Julio további siránkozásait. – Nem olyan régen bevallotta, hogy mit érez irántam, hogy szerelmes belém, de én… Akkora barom voltam! Közöltem vele, hogy akkor köztünk vége mindennek, mert nem akarok komoly kapcsolatot. Pedig ez baromság. Csak féltem az ismeretlentől, rettegtem, hogy mit fog velem kezdeni ez az érzés, amit szerelemnek hívnak. Igen, jól gondolják, én is beleszerettem a lányba, csak nem volt elég erőm felvállalni. Inkább gyáván elfutottam. Utólag visszagondolva nem értem, miért tettem. Csak reménykedni tudok, egyszer majd megbocsájt nekem. Tudják, ő az egyetlen nő az életemben, csak érte dobog a szívem, és úgy érzem… Ha elveszteném… Ha történne vele valami… - Lehunyja a szemét, a testén kísérteties borzongás fut végig, és az ajka is megremeg egy pillanatra. Aztán persze megemeli a fejét, és lassan, ám határozottan befejezi a mondandóját. – Abba beleőrülnék!

  Oscart neked, Fuarez! – gondolom magamban cinikusan. Komolyan, létezik ember a Földön, aki beveszi ezt az ócska dumát? Még hogy egyetlen nő az életében… Jézusom! Biztosra veszem, hogy ezt a szöveget magolta vagy két órán át. Ha valaki egy kicsit is ismeri a srácot, jól tudja, hogy önszántából sosem mondana ilyeneket, még akkor sem, ha az élete múlna rajta. Úgy tűnik, Gabriel igenis bedobta magát, ha mégis ez lett az eredménye.

  Mielőtt a közönség nőnemű tagjai belefulladnának a rózsaszín nyáltengerbe, Charlie megkérdőjelezi Julio szavahihetőségét, majd ismételten levetítenek egy kis videót. Ebből lehull a lepel az Országtársamról, a nézők számára is egyértelművé válik, hogy ő bizony nem az a tiszta lelkű hősszerelmes, akinek kiadja magát. A kisfilm lényegében arról szól, hogy Julio felváltva csapta a szelet hol Isabelnek, hol nekem. Igazándiból csak röhögni tudok rajta, hogy milyen szánalmasan próbálkozott. Mindössze a záróképnél fagy az arcomra a mosoly. Ezek tényleg ki akarnak csinálni? Nos, a mai este után egyáltalán nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy végérvényesen ez a cél vezérelte őket azóta, hogy feltűntem a képernyőn. Mégis hogy a francba gondolták, hogy berakják a csókunkat? Igen-igen, ez történt. Julio Fuarez az egész világ szeme láttára dugta le a torkomon a nyelvét, én pedig legalább ekkora közönség előtt simultam hozzá úgy, mintha ő lenne életem szerelme.

  A fiú persze viszonylag jól reagál a helyzetre. Kedélyesen megkérdezi a közönséget, hogy szerintük melyikünkkel alkotna szebb párt, és hogy ugye őt ennek ellenére is imádják. Természetesen csak pozitív visszajelzéseket kap. Hát persze, hogy imádják!

- Gratulálok, ezennel hivatalosan is elnyerted a mezőny ribije címet!

  Vadul kavargó gondolataimból egy irritálóan sipákoló hang zökkent ki. Szélsebesen megfordulok a tengelyem körül, és rögtön a rózsaszín Barbie-babára emlékeztető Fionával találom szembe magam. A német körülbelül úgy vezeti végig rajtam a pillantását, mintha fel akarna nyársalni a tekintetével.

-Hozzám beszélsz? – húzom gúnyos mosolyra fekete színben pompázó ajkaimat.

- Igen, szivi! – füstölög tovább a lány. – Hogy tehetted ezt? Hogy merészeltél ráhajtani Julióra? Olyan sötét vagy, hogy nem jut el az agyadig, hogy ő az enyém?

- Nos, először is… - kezdem nyugodt hangon. A pillantásom azonban elárulja, hogy mit gondolok erről a csajról, mint ahogy a szavaim is erről tanúskodnak. – Nem én hajtottam rá Julióra. Ha figyeltél volna egy icipicit, tudnád, hogy ő csókolt meg engem. Másodszor, a srác nem a tulajdonod. Párválasztás szempontjából szabad ember. Ha nem kellesz neki, így jártál! Harmadszor pedig, a helyedben erősen elgondolkoznék azon, hogy kit nevezel ribinek… Szivi!

- Nem hiszem, drágám – húzza össze a szemét. -, hogy annyira rajongana érted. Ez biztosan egy véletlen egybeesés volt. Vagy retusálták a videót! Mert nehogy már azt próbáld nekem bemagyarázni, hogy egy olyan szexi pasinak, mint Juliónak, olyan elcseszett ízlése van, hogy egy pszichopata hobbittal meg egy Józsi nevű jöttmenttel kezd ki!

  Éppen válaszra nyitnám a számat, hogy jól beolvassak ennek a beképzelt tyúknak, ám valaki megakadályoz ebben. Egy puha kéz kulcsolódik a derekam köré, melynek tulajdonosa rögtön szót kér magának.

- Tisztázzunk valamit, kedves Fiona! – mosolyog rá Julio a lányra, akinek rögtön lángba borul porcelánszínű arcbőre. – Nekem minden egyes porcikám tökéletes, bár ezt valószínűleg már te is tudod…

- Ühüm!

- Álmodik a nyomor… - motyogom magam elé meredve.

- Tehát az ízlésem is. Na, most. – folytatja. – Ha nekem Ara és Isabel jön be, és mindenem tökéletes az azt jelenti, hogy…

- Hogy kopj le a francba, drágaság! – vigyorgok gúnyosan a csajra, megelőzve ezzel, hogy Julio belezavarodjon a saját mondandójába.

  Fiona persze nem adná ilyen könnyen a győzelmet, idegbeteg módjára kalimpálni kezd. Üvölt a fejéről, hogy éppen egy frappáns válasszal készülne előállni, nekünk azonban sem időnk, sem kedvünk végighallgatni a sipákolását. Julio finoman összeilleszti az ujjainkat, majd maga után húzva átvág a tömegen.

- Jó voltál az interjún – mondja, miután egy csendesebb sarokba értünk.

- Ne is mondd! – forgatom meg a szemeimet. – Újabb tagokkal bővült a halállistám!

  Olyan hangosan nevet fel, hogy annak hallatán többen is felénk kapják a tekintetüket.

- Te se voltál rossz. Megzabált a közönség, komolyan…

- Tudom. De hát, mit vártunk tőlem! – von vállat lazán, mire csak egy unott pillantást kap válaszul.

  A többi interjút együtt nézzük végig. Néha fogjuk a fejünket, annyira bénán teljesítenek egyesek, sokszor hangosan felröhögünk, és megpróbálunk minél több arcot az emlékezetünkbe vésni. Szerencsére nem csak a mi videóink sikeredtek emlékezetesre, a többieknek is van okuk a szégyenkezésre. Isabelt például azzal próbálják megszívatni, hogy bemutatják, milyen fejeket vágott Carlos baromságaira. A spanyol fiúnál szintén felmerül a nevem, alaposan kivesézve ezzel a már nem létező szerelmi háromszöget. A svéd Nielsről megtudom, hogy nem rajong annyira az otthonáért, mint ahogy azt állítja, Fionával kapcsolatban pedig ismételten megbizonyosodom arról, hogy bizony nem áldottál meg túl sok ésszel az égiek. Christina fellépése is érdekes. Charlie arról faggatja az olasz lányt, hogy milyen a viszonya a fiúkkal, mire csípőből rávágja, hogy nincs senkije. Persze a felvételek magukért beszélnek, jól láthatóan hajt Carlosra. Igencsak meglepődöm, amikor egyszer az Országtársa karjaiban alszik el, sőt még el is üvölti magát, hogy Julio olyan szexi, hogy abba belehal.

- Hah! – néz rám az Országtársam diadalittasan. – Én megmondtam! De ti nem hittetek nekem. Na, ennyi!

- Biztos ivott valamit… - motyogom unottan.

- Ugyan már! – erősködik makacsul. – Bejövök neki, ez egyértelmű. De nyugi, majd lekoptatom! – teszi hozzá az értetlen arckifejezésemet látva.

  Bár még mindig kételkedem a felvétel hitelességében, valamiért mégis megnyugtat a tudat, miszerint Julio semmit sem érez a kis olasz iránt. Biztosra veszem, hogy az Országtársam sem dobogtatja meg különösebben Christina szívét, de azért jobb így, hogy biztosra mehetek. Ahogy azt a csajt ismerem, simán kinézem belőle, hogy kikezd Julióval, csak hogy az utolsó embert is elmarja mellőlem!

  A másodpercek csigalassúsággal követik egymást. Érzem, hogy az idő elteltével egyre nagyobb és nagyobb súlyok nehezednek a szemhéjamra. A színpadon zajló eseményeket sem bírom már követni – bár mentségemre szóljon, nem történnek annyira izgalmas dolgok. Most éppen az olasz fiú, Francesco van soron. Az arckifejezését elnézvén, az imént vetítették le a róla szóló videót, alaposan beégetve ezzel szerencsétlent. Sötétbarna szemében értetlen kifejezés ül, szinte mindjárt elbőgi magát idegességében. A bőréről vad vízesés módjára csurog a veríték, kezeit pedig idegesen tördeli. Szinte már féltem szegényt, nehogy elhányja magát, vagy elájuljon a jövendőbeli támogatói szeme láttára. Konkrétan én érzek megkönnyebbülést, amikor felharsan a beszélgetés végét jelző gong, a srác pedig elindul lefele a színpadról.

- Ekkora bénát… - motyogja Julio alig hallhatóan.

- Szegény srác, tuti nagyon izgult… - vetek egy kissé ellenséges pillantást az Országtársamra.

- Akkor is! – makacskodik. – Te is paráztál, mégis leküzdötted a lámpalázadat, és tök ügyesen előadtad magad! De Franco béna, ez egyértelmű! Nem is értem, miért ragaszkodott hozzá annyira Christina, hogy bevegyük a szövetségbe…

  Az igazat megvallva cseppet sem érdekel Julio siránkozása, egy sokkal érdekesebb jelenség vonja el a figyelmemet az Országtársamról. Ez pedig nem más, mint a stabilnak még távolról sem nevezhető Francesco. A srácról ezer kilométerről is üvölt, hogy nincs teljesen magánál – legalábbis erre utal az ingadozó, kacsázó járása és a véreres szemei. Alapjáraton nem szentelnél túl nagy figyelmet egy zombinak, ám most kénytelen-kelletlen rá szegezem a tekintetemet. Az olasz ugyanis egyenesen felém tart, méghozzá akkora léptekkel, hogy félek, megbotlik a saját lábában. Már éppen szólnék neki,  hogy lassabban szedje a lábát, amikor hirtelen az összes érzésem elhagy, egy nagy adag, keserű ízű nyélkupacnak köszönhetően, ami erőszakosan hatol be a számba. Mondanom sem kell, köpni-nyelni nem tudok, másodpercekig fel sem fogom igazán, mi történik velem. Mire észbe kapok, már egészen más a felállás, mint korábban: Christina idegesen toporzékol előttem, Francesco öntudatlanul, a fejét tapogatva hever a földön, Julio pedig gyilkos pillantással mered a szövetségesére.

- Te normális vagy? – kérdezi a lány, egyértelműen Juliónak címezve.

- Ezt inkább az Országtársadtól kérdez! – vág vissza a fiú. – Vidd már el ezt a szerencsétlent innen!

  Zavartan kapkodom a tekintetem a vitatkozó páros között. Még mindig nem értem igazán, mit csináltak ezek a nyomorékok. Csak azt tudom, hogy le kell nyugtatnom Juliót, különben menten szétveri az olasz csávót. Még sosem láttam ilyennek az Országtársamat… Az arcvonásai megkeményedtek, és a szeme is szikrát szól. Azt hiszem, erre mondják, hogy ölni tudna a tekintetével. Ahogy az ökölbe zárt kezére vetül a pillantásom, nem állom meg, hogy nyugtatólag meg ne simítsam a vállát. Előbb tudjuk meg, mi is történt!

- Ez mi akart lenni? – nézek kérdőn Francescóra, akit időközben Christina felsegített a talajról.

- Ez egy piás csávó csókja akart lenni! – forgatja unottan a szemeit a lány.

  Kis híján felsikoltok az olasz állítását hallva. Teljesen hihetetlen számomra, hogy ez a gyerek, akinek pár napja még a nevét sem tudtam, csak úgy odajött hozzám és lesmárolt. Bár Christina szerint ivott, és a lehelete is erről tanúskodott… Mégsem értem, miért pont engem szúrt ki ez az idióta! Persze, nem tehetem közszemlére az értetlenségemet, a végén még azt hinnék az ellenfeleim, hogy nem vagyok elég határozott és magabiztos. Így hát egy gúnyos mosolyt küldök Christina felé, úgy folytatom a mondandómat.

- Képzeld, okoska, erre én is rájöttem! Csak nem értem, hogy miért szállt rám. Még nem is beszéltünk. Ez a barom komolyan azt gondolta, hogy idejön és szó nélkül lesmárol?

- Istenem, hogy te milyen  okos vagy! Bocs, de semmi kedvem hozzád, beszéld meg a kis szerelmeddel a problémáidat! – mutat Julióra.

  A világ díjnyertes szószátyárja persze nem állja meg, hogy ne üsse bele az orrát mások dolgába, pláne most, hogy az ő neve is szóba került…

-Bocs, nem mennétek? Nézd, Angell, semmi kedvem a baromságaitokhoz, szóval, ha nem lenne gond…

- Semmi gond, húzz el a francba, Fuarez! – zárja rövidre a vitát Christina, majd a dülöngélő Francescóval az oldalán elviharzik.

  Unottan bámulok a két szerencsétlen után, miközben megpróbálom kizárni Julio folyamatos szitokáradatát, ami az olasz fiú ellen irányul. Zárójelben megjegyzem, a legkedvesebb jelző, amivel a szövetségesét illeti, a „perverz barom”. Mikor, úgy öt perc elteltével kibeszéli a lelkében lakozó problémákat, kissé megenyhül a tekintete.

- Amúgy, jól vagy? – kérdezi mintegy mellékesen.

  Óvatos mosolyra húzom a számat a kérdés hallatán. Igaz, még csak pár napja ismerem személyesen, mégis úgy vélem, egyre több dolgot megtudok a srácról. Valószínűleg szétaggódta magát miattam, és mindezt egy ártatlan kérdéssel próbálja palástolni, csakhogy ne menjen tönkre az imidzse.

- Persze – mondom egyszerűen. – Csak meglepett ez az egész, ennyi. Az olaszok tényleg nem százasok. Egyébként kösz, hogy megpró… Hogy megvédtél! – mosolygok rá hálásan, megelőzvén ezzel az újabb káromkodások sorozatát. – De azért máskor ne üss le senkit, oké?

  A további interjúkat csendben, egymás mellett hallgatjuk végig. Egyikünk sem szólal meg, érthető okokból kifolyólag. Julio nyilván magában átkozza szegény Francescót, én meg azon töröm a fejem, ki volt az a barom, aki piát adott a srác kezébe. Biztos, hogy nem normális egy alak… Nos, ezzel egészen jól el is szórakozunk ez este végéig. Amint az amerikai fiú is levonul a színpadról, készülődni kezdünk, vissza a lakosztályunkban.

  Hirtelen azonban egy veszekedés zajai ütik meg a fülemet. Unottan kapom oldalra a fejemet. Valósággal letaglóz, hogy kivételesen nem tőlem és Juliótól zeng az épület. Az még csak rátesz egy lapáttal, hogy az üvöltözés a spanyolok irányából jön. Óvatosan közelebb sétálok a pároshoz, hogy megtudjam, min kaptak hajba.

- Eddig nem ilyennek ismertelek! – Carlos hangja valósággal betölti az egész termet, nem csoda hát, hogy az összes szempár rájuk szegeződik, és egyre nagyobb csapat gyűlik köréjük. – De úgy látszik, hihetetlenül jó színésznő vagy, mint Angelina Jolie!

- Fejezd be, majd bent megbeszéljük! – csitítgatja Isabel a felbőszült Országtársát.

- Minden oké? – kérdezem, miközben próbálok a két fél közé furakodni.

  Julio azonban gyengéden megragadja a karomat. Elég az ébenfekete szempárba néznem, máris tudom, semmi értelme nincs beleavatkoznom a viszályba. A végén még rám is megharagszanak… Ennek ellenére érdeklődve figyelem a csetepatét. Nem kell sok idő, hogy megértsem, min borult ki annyira Carlos. Ha ügyesen raktam össze a kirakós darabjait, akkor valószínűleg Isabel interjúja miatt kapta fel a vizet. Elmondása szerint a lány rossz prostiként illegette magát, csak azért, hogy ezzel elnyerje a nézők szimpátiáját, és könnyebben megszerezze a bajnoknak járó koronát. Spanyolország Kiválasztottjai folytatják egymást sértegetését. A mozdulataik, a szavaik, a szemük villogása mind-mind arról árulkodnak, hogy rendesen felhúzták magukat az imént…

- Bárcsak ne te lennél az Országtársam!

  E mondat hallatán még az én kezem is ökölbe rándul, még ha nincs is sok közöm a csetepatéhoz. Megdöbbenve nézek Carlosra, a mindig kedves és vidám fiúra, akinek a szeme egyértelműen méregzöld árnyalatban villog. Igazán meglep, hogy ilyesmit mondott Isabelre. Te jó ég, ha tudná, mekkora mázlista, amiért kifogta a lányt! Nála ezerszer borzalmasabb párt is kaphatott volna, erre meg itt sértegeti! Oké, aláírom, Isabel tényleg nem adta önmagát az interjún, de hát könyörgöm, ki az a félnótás, aki nem játssza meg egy kicsit sem magát? Bár nem haragszom Carlosra a beszólásért, elvégre nem szeretnék belegabalyodni mások ügyeibe, mégis rettentően sajnálom Isabelt. Ahogy a lányra nézek, valami belülről mardosni kezdi a szívemet. A spanyol szemeiben könnyek csillognak. Csak reménykedni tudok, hogy nem fogja nyilvánosan elsírni magát, csámcsognivaló témát adva ezzel a Kiválasztottaknak. Megpróbálok a szemébe nézni, hogy valamilyen szinten erőt adjak neki, ám ő rám se hederít. Motyog valamit, aztán megpördül a tengelye körül, majd a lift felé véve az irányt, eltűnik a szemünk elöl.

  Carlos zavartan lesüti a szemét, mintha csak most tudatosult volna benne, hogy mit is vágott az Országtársa fejéhez. A fejét lehorgasztja, úgy bámulja fényesre csiszolt cipője orrát. Úgy tűnik, a legtöbb Kiválasztottnak ennyi elég is volt, máris szedelődzködni kezdenek, hogy minél hamarabb álomra hajthassák a fejüket. Elvégre, holnap hosszú nap vár ránk. Már, ha megérjük…

- Hé! – ütögeti meg Julio a barátja vállát. - Akarod, hogy beszéljek vele? Talán meg tudnám győzni, hogy megbocsájtson neked…

- Kösz, az jó lenne! – Carlostól mindössze egy halovány mosolyra futja.

  A fiú aprót biccent, majd azonnal a szövetségese után iramodik, egyedül hagyva a búskomor spanyollal, na meg a nyaktörős tűsarkúmmal. Jobb híján megértően megveregetem Carlos vállát, és mondok neki pár nyugtató szót, bár ezek valószínűleg nem nagyon hatják meg. Együtt szállunk be a liftbe, az utat síri csendben töltjük. Ahogy nézem szegény srác meggyötört ábrázatát, azon morfondírozom, vajon a szervezők számítottak-e rá, hogy ezzel az aljas húzással mennyi bajt okoznak? Bárhogy is vizsgálom a helyzetet, egy épeszű magyarázat sem ötlik eszembe, amiért megérte volna nekik bevágni ezeket a videókat. Simán megeshet, hogy a nézők elpártoltak valakitől a kisfilmek hatására. Ha pedig nem támogatják a Kiválasztottakat, jóval kevesebb pénz jut Fire és a csatlósai kezébe… De ez még csak a legkevesebb. Most, hogy valamilyen szinten csillapulni látszik az ereimben kavargó adrenalin erőssége, rádöbbenek, hogy ezek a barmok teljes mértékben tönkre vágták a gondosan kialakított egyéniségemet, egyúttal pedig felnyitották a Kiválasztottak szemét. Most már nincs ember a mezőnyben, aki ne tudná, hogy igenis vigyázni kell velem!

  Hamarosan elbúcsúzom Carlostól, és megkérem, hogy tisztázzák a dolgokat Isabellel, mert senkinek sem tenne jót, ha morcosan vágnának neki a Viadalnak. Ő erre csak szomorkásan bólint egyet, jó éjszakát kíván, majd lassan elandalog.Egy hangos sóhajjal nyugtázom, hogy a hülye angolok ennél jobban már nem is cseszhették volna el a napot.

  A lakosztályomba érve végighallgatom Brittany siránkozását egyesek udvariatlan viselkedéséről, majd mosolyogva fogadom a többiek gratulációit. Legnagyobb meglepetésemre Gabriel nem üvölt le, amiért tomboltam.

- Kialakult rólad egy kép, a kiszámíthatatlan, ám mégis dögös lány képe. Ezzel még sokra viheted – magyarázza mosolyogva.

Mivel a mai nap rendesen padlóra vágott, gyorsan lemosom a sminkemet, felkapom a pizsamámat, majd fürdés és vacsora nélkül dőlök be az ágyamba. Lehet, hogy nem a legjobb döntés részemről, de most egyszerűen képtelen lennék mást tenni. Meg amúgy is, fel kell készülnöm a következő hetekre, melyeket ugyanilyen koszosan és éhesen fogok eltölteni. De aztán, miután megnyerem a Viadalt, az egész életem a csillogó luxusról, a boldogságról fog szólni…

…na meg a bűntudatról, amit a meggyilkolt gyerekek éjszakánként felrémlő képe okoz majd. Mert bár még magamnak is azt állítottam, hogy az interjú során elhangzott szavaim csöpögtek a hazugságtól, egyre inkább úgy érzem, ez nem így van. Nagyon nem.