2017. március 31., péntek

#21- Isabel

A reggel hasonlóan lehangoltan indul. Elmormogunk valami köszönésfélét az orrunk alatt, aztán Arabella bevet egy ötletet.
- Kitaláltam valamit. A mai napot arra kellene fordítani, hogy megkeressük Christinát. Szerintem elsősorban az erdőben és a hegyek közt kellene körülnézni. Amennyire ismerem a csajt, nem fog nyílt terepen mászkálni, inkább elbújik valahol, és várja az áldozatait.
 Kicsit meglep, hogy ezt mondja. Nem hittem volna, hogy megérem a pillanatot, mikor Arabella meg akarja keresni Cristinát. Viszont igazán jó ötlet, Carlos arca azonnal felragyok.
- Rendben. És hogy megyünk? - két hely négy kiválasztottra. Szóval kettessével megyünk.
- Szerintem menjünk mi ketten együtt, Ara meg Carlosszal! - néz rám Julio, amitől szinte felfordul a gyomrom. Még mond valamit Arabellának, de nem hallom.
- Rendben, hova szeretnétek menni? Erdő vagy hegy? - kérdezi Carlos végig nézve rajtunk.
- Erdő. Nem tudom, de valamiért nem szimpik a hegyek. Nektek jó így? - válaszol kapásból Arabella. Úgy látszik miénk a hegyek. Hisz nem estem le az edzésen tizenöt méter magasból, mikor a falat másztam! Á... dehogy. Carlosra pillantok, akinek tekintete ezt üzeni: Gyakoroltad?
 Megforgatom a szememet, majd bólintok.
- Felőlem jó - vonom meg a vállam közömbösen. Lopva Juliora sandítok, aki csak rám mosolyog.
- Akkor menjünk! - tápászkodik fel Carlos. - Minél előbb el akarok indulni, még mielőtt...
 Nem fejezi be. Egy ágyúdörrenés. Valaki megint meghalt. Már csak nyolcan vagyunk.
- Menjünk - szakítja meg a csendet Carlos. Felállok és Julio mellé pattanok.
 Sok sikert kívánunk egymásnak, és mindenki elindul a maga útján. A hegyek ninsenek messze tőlünk. Az elején egy kis mező van, és minél beljebb megyünk, annál nagyobb kövekkel találkozunk, mígnem egy hatalmas nagy hegyláncolat lábánál állunk. Közelebb érve látszik, hogy nem könnyű feljutni már a legalsó kis kiágazásra sem. Viszont ha oda fel tudnánk kapaszkodni, sima ügy lenne a továbbiakban, ugyanis egy ideig szerpentines járat van.
 Julio persze könnyedén felnyomja magát, mintha nem is egy - neki - vállig érő szikláról lenne szó. De velem más a helyzet. Nem vagyok magas - bár alacsonynak se mondanám magam. Ilyen középmagas. A szikla nekem a fejem közepéig ér. Különféle módon próbálok felkapaszkodni - sikertelenül. Próbálkoztam, hogy mászás közben a falnak rakom a lábamat. Lecsúsztam. Próbálom a "partra vetett bálna" akciót is. Sikertelen. A bálna megdöglött. Julio meg mintha moziban lenne, a sziklának dől, úgy figyeli a bénázásomat.
- Aztán nehogy megerőltetsd magad - vetem oda foghegyről, miközben újra nekiveselkedem. Már majdnem sikerül, mikor egy kiálló kő megkarcolja a sípcsontomat, én pedig a hátamra esek. Juliot nem nagyon zavarja, lazán kiröhög. Megfogok egy kisebb követ és feldobom, hátha eltalálom a tökfilkó fejét.
- Jól van na, segítek - nyög fel szórakozottan. Leugrik mellém. Én felállok, és közelebb lépek a sziklához. Meg fogja a lábamat, és úgy próbál felemelni. Ő tol felfele, én pedig nyomom ki magamat. Már félig sikerült is!
- Jesszusom, Julio! A lábamat fogd! Lejjebb a kezekkel - förmedek a fiúra, akinek keze illetéktelen helyre került. Oké. Most már talán tudok egyedül is boldogulni. Hadszínbe lép a bálna expedíció. Csak gurulok az oldalamon, gurulok és gurulok, míg nem biztonságosnak érzem hogy felálljak. Julio szinte felugrik a sziklára.
- Rendben innen sima az út - ropogtatja ki az ujjait, mire undorodva grimaszolok rá.
- Ezt ne csináld kérlek, mert baromi undi - halkan felnevetek, ahogy minden áron próbálja ropogtatni az ízületeit.
 Hirtelen valami hangos csattanás riaszt minket meg. Én fel is sikítok. Megijedtem, mert túl hangos volt. Ugrottam egyet, sikeresen Julio lábára, aki azonnal ordítva felkapja azt, így egy lábon próbál meg ugrálni, de mivel elég szűkös helyen vagyunk, így kicsusszan a lába, ezzel elgáncsolva engem, és mindketten pofára esünk. És ezt köbö két másodperc alatt.
- Csak a villám - legyintek kínosan heherészve és felállok. A villámot még több követi. Az égen szürke felhők jelennek meg, melyekből dézsa szerűen kezd el zuhogni az eső. Már csak ez hiányzott! Nem mintha eddig nem lett volna elég csúszós szikla, plusz az eső... Azért csak remélem, hogy nem fogunk leesni! - Menjünk tovább.
- Te most ugye csak szórakozol? Majdnem eltörted a lábfejcsontomat! A minimum, hogy a karjaidban kell hogy felvigyél! - csak unottan megforgatom a szememet. Julio. És a baromságai. - Aztán nehogy megerőltesd magadat!
 Az utolsó szavakat úgy elvékonyítja, mintha csak egy lány mondta volna.
- Hahaha, na gyere - nyújtom felé a kezeimet. Ő megfogja, de nem hogy felállna, inkább magára ránt. Ahogy a testem találkozik az övével, furcsa bizsergés jár körül. Ismerem ezt az érzést. Nem akarom magamnak bevallani. Minél hamarabb szabadulni akarok ettől. Amilyen gyorsan csak tudok, felállok, de azért felhúzom a földről a srácot, aki meglepetten és csalódottan sóhajt föl. Nem szeretném, ha egész úton ilyen lenne a hangulat. Az eső zuhog, ami szintén nem jó.
- Menj te - enged előre, mikor úgy gondoljuk, hogy nem férnénk el ketten az úton.
- Valaki egy igazi gentlemen. Oh, Rómeó, előre engedtél önszántadból! - próbálom viccesre fogni, és ahogy látom, sikerült megfognom.
- Tudom Julcsám! Cserébe átnyújtod a bugyid kulcsát? - ez az a Julio akit megismertem. Lehet, hogy piszok undorító megjegyzés, de örülök, hogy újra magát adja. Felnevetek, mire ő is.
- Rómeó, Rómeó, Rómeó! "Nem is értem", miért kell megint csalódnod! - a szerpentinen felkapaszkodva az út egyre keskenyebb lesz, és mi egyre feljebb merészkedünk, mígnem teljesen el nem fogy az út.
- Na most merre menjünk? - kérdezi Julio. Körül nézek, jobbra átlósan ha felkapaszkodunk, újabba útra lelünk, ami egyre szélesedik. Julio bólint egyet. Ez nincs olyan magasan, szóval simán fel tudok kapaszkodni. Az út itt szélesebb, elférünk egy vonalban ketten is.
 Nem tudom miért, de rossz előérzetem van. Valami nem tetszik. Nem tudnám megmondani mi. Az egész testem bizsereg. De most nem olyan kellemes bizsergésről beszélek. Hanem arról a fajtáról, mikor valaki engem néz. Valaki figyel. De ahogy figyelek, senkit se látok. Nem baj, azért előveszek egy kést. A biztonság kedvéért.
- Szerinted meghalt? - kérdezi váratlanul a brazíl srác. A szavaira összerezzenek. Elbambultam. Persze tudom mire értette, de kibukik belőlem a kérdés.
- Ki?
- Cristina.
- Nem tudom. Nem nagyon hiszem. Ahogy azt sem, hogy itt lenne a hegyekben. Hisz ki az az idióta, aki ide jön? - rázom meg a fejemet. Cristina okos. Nem hiszem, hogy ide feljönne. Ugyanis így elzárná magától a Kiválasztottakat.
 Haladunk egyre előrébb, így egyre feljebb is. Valami van a lábujjaimmal. Zsibbadnak. Nem a monoton járás miatt, hogy elfáradtam volna, nem. A csönd, ami köztem és Julio közt van. És ez csak egyet jelenthet; valami készülődik. Valami nagy és borzalmas. Ez a vihar előtti csend. Különös. Aznap is ilyen érzésem támadt mikor Cristina kilépett a szövetségből. Erre a gondolatra a gyomrom is mintha cigánykereket hányna. Julio aggódva néz rám.
- Minden oké? - bólintok egyet magabiztosnak tettetve magamat. De semmi sem volt oké. Semmi. Hirtelen Julio megáll és szembefordít magával. Belenéz a szemembe és kinyitja a száját, és suttogva, szinte hang nélkül mondja a szavakat:
- Van valaki neked négy óránál - nekem négy óra kiesik a látószögemből. Tudtam. Tudtam, hogy van itt valaki. De ha minderre fény derült, miért nem hagynak nyugodni a görcsök? Julio megfogja a kést markolászó kezemet. Tudom, mit akar. Lassan kinyitom a markomat, ezzel oda adva neki a késemet. Még szerencse, hogy kettőt hoztam. Mindeközben Julio a szemembe néz, ahogy én is. De a szemem a szeme és a szája között cikázik. Azok a puha ajkak között...
 És minden alig egy másodperc alatt zajlik le. Julio a kukkolónk felé hajítja a kést, ami nem találja el, a Kiválasztott kitér a fegyver ellen, ami a mögötte lévő sziklának csapódik. Előveszem a másik késemet, Julio a kardját, és a menekülő Kiválasztott után eredünk. A lány időnként hátranéz megbizonyosodva arról, hogy követjük őt. Meglepően gyors. Ő vagy a svéd vagy a magyar lány.
 Épp oly hirtelen, ahogy a Kiválasztott feltűnt, hatalmas nagy robaj támad. Alattunk a szikla is rázkódik. Mind a hárman megállunk. Felnézünk és meglátjuk. Földcsuszamlás.
- Futás! - ordítja Julio, mire mind a hármunk lába megiramodik. Futunk, amilyen gyorsan csak tudunk, de a lavinát sem kell félteni. Itt van rögtön a nyomunkban.
 A lány - a magyar, ugyanis barna haja van és a svéd lánynak határozottan szőke - fut elől. Érzem a zsigereimben, hogy Nole most mit csinálna. Megölné a lányt. És így is cselekszem. A kezem meglódul, és eldobom a kést, ami a lány hátába áll, és amiért utunk végéhez értünk, le esik a hegyről. Nem hangzik fel rögtön az ágyú. De eldördül. Hiába Infiernók vagyunk. Mi vagyunk a pokol.
 Megfordulok, de Julio nincs ott. Helyette a lavina, egy hatalmas nagy szikla darab közelít felém, mértéktelen sebességgel. Hiába gyorsan jön, nekem egy órának tűnik. Itt a vég? Így halnék meg? Nem mozdulok. Nem tudok. Egyszerűen le vagyok sokkolva. A hatalmas nagy szikla... Ami miatt hamarosan az ágyú is eldörren, ami a halálomat jelzi. Esik az eső. A szemembe esik, de nem érdekel. Eső. Szikla. Lavina. Ez a három dolog, ami meg fog ölni. És most szembesülök vele. De miért nem pereg le előttem az életem képkockái? Miért nem látom azt a bizonyos fehér fényt? Miért nem kapok válaszokat a kérdésekre, amikre nem tudom? Mind csak kitaláció lenne? Egy hazugság, amit a gyerekek fejébe ültetnek, hogy ne féljenek a haláltól annyira? Mindez hülyeség - szerintem. Nem hunyom be a szememet. Látni akarom. A halált. Tudatni akarom vele, hogy ki az úr a háznál. Hogy nem félek tőle.
 Viszont mikor majdnem lesodort volna a hegyről egy erős kéz húz be egy barlangba. A lavina nem ölt meg. Nem haltam meg. Az arcomhoz hozzá ért aminek következtében néhány vérző horzsolás keletkezik rajtam, de nagyobb bajom nincs. Élek. Nem haltam meg. Talán ezért maradtak el? Mert még nem volt itt az idő, hogy meghaljak?
 Hisztérikusan kapkodni kezdem a levegőt. Mégcsak most esik le, mi történt az előbb. Majdnem meghaltam. Én pedig kitárt kézzel vártam volna. De megmentett. Julio megmentette az életemet. Julio hátulról átkarolva magához húz. Mintha nem akarná, hogy elszakadjak tőle. Nem mintha nagyon szeretnék. A fejemet hátradöntöm a mellkasának. Érzem, ahogy a szíve még hevesen ver, hogy a levegőt gyorsan szedi. Meleg testközelsége megnyugtat. Biztonság érzetet nyújt. A szívem minden másodperccel egyre gyorsabb lesz. Megfordulok a karjaiban, így egyenesen azokba az őrjítő szemeibe nézek. Először a szemeibe, majd az ajkaira és újra a szemeibe. Tudja, mit akarok. És nem is állít meg. A kezem közé fogom az arcát, és magamhoz húzom. Az ajkaink mikor összeérnek, vadító érzés kerít hatalmába. Az érzés, ami egyre csak ezt suttogja: ne engedd el. Ő átöleli a derekamat, én pedig a nyakát, és hozzá préselem magam, hogy minél közelebb legyek hozzá. Nem érdekel, hogy kint zuhog az eső. Nem érdekel, hogy most ország-világ nézi vad csókolózásunkat. Nem érdekel, hogy majdnem meghaltam. Semmi sem érdekel. Csak Julio. Utat engedek a nyelvének, így nyelveink is táncot járnak. Eleinte tangót, majd átmegy sztepp-be. Ez az a pillanat, amire vágytam az Arénában töltött idő alatt. Mindig is Juliora vágytam, de ezt még magamnak sem vallom be. De most már igen. Azzal, hogy az elején annyira akarta a csókot, majd semmibe vett. Ezzel azt érte el, higy féltékeny lettem, és egyre jobban kezdtem "megkedvelni". Kit álltatok? Belé szerettem! Nem tudom hogy, de egyszerűen megtörtént. Mintegy varázsütésre.
 Beharapja az alsó ajkamat, mitől egy kicsit felnyögök. Eszméletlenül jól esik. És ahogy látom ő se panaszkodik. Megkapta amire vágyott. A csókot, amit nem engedtem neki. Nem engedtem magamból. Ezért eleresztettem, majd féltékeny lettem Arabellára, mert...
 A szemem kigúvad, és elválok Juliotól, aki döbbenten néz rám.
- Mi a baj? - kérdezi, keresve a szemkontaktust.
- Te nem Arabellába vagy szerelmes? - kérdezem lemondóan. Nem akarok az a fajta lány lenni, aki lenyúlja a másik pasiját. Mondja ezt a szemembe, hogy igen, én pedig... Nem is tudom.
- Voltam. De amikor vadászni mentünk, Niels megtámadott, és mikor visszaértem, ő Carlosról és Criről dumált, és látszólag felkavarta a szerelmük. És én ebből nem kérek - mosolyog rám, és végig simít a hátamon. Vigyorogni kezdek mint a tejbetök, és hosszasan megcsókolom. Ez nem olyan vad mint az előző, ez olyan bizonygató csók, hogy egymásé vagyunk. Eszméletlenül jó, hogy itt van velem. A fejemet a mellkasának döntöm, ő pedig belepuszil a hajamba. Beszívom az illatát és lehunyom a szememet. Akkora egy balfék vagyok! A Viadal végén beleszeretni valakibe úgy, hogy tudom, csak egy győztes lehet? Olyan nyomorult vagyok! De ez nem lényeg most.
 Megint én vagyok az ünneprontó, de elhúzódok tőle.
- Vissza kéne menni. A többiek azt hiszik, hogy valamelyikőnk halott - látva értetlen arckifejezését, megmagyarázom neki. - Látták a lavinát, és nem tudják, hogy nem csak ketten vagyunk itt.
 Erre vad bólogatásba kezdünk, de mikor elindulunk, Julio majdnem összeesik.
- Mi a baj?
- A lábam! Mikor futottam kibicsaklott. Nem tudok ráállni - döntenem kellett, és döntöttem is. Átlendítem a karját a vállamon, én a jobb kezemmel megfogom a derekát, és együtt bicegünk le.
 Közben persze jöhettek a Julio féle viccek. Nem nagyon bántam. A lényeg, hogy mind a ketten egyben vagyunk.
- Nem baj Isabel, szerintem horzsolásokkal az arcodon is gyönyörű vagy - mosolyog, és megpuszilja az arcom másik felét. El is feledkeztem a karcolásokról. Vérzik még, azt érzem, de már nem fáj olyannyira.
 Messziről kiszúrom a többieket. Mind a hármukat. Arabellát, Carlost és Cristinát. Mind a hárman idegesen közelednek felénk. Cristina nincs jó passzban. Csupa kosz, a lábát szinte vonszolja maga után, a kezét pedig a vállára tapasztja. Mi történhetett vele?
 Arabellán látszik, hogy mindjárt elsírja magát. Nem hiszem hogy azért, mert annyira sajnált volna engem. Kezdtünk miketten ellenségesen pillantgatni egymásra, szóval nem hiszem hogy tele sírta volna a párnáját, ha meghaltam volna. Nem értem sírt. Amint közelebb érnek hozzánk, szorosan megöleli Juliot. Megbeszéltük, hogy nem mondjuk el a többieknek. Nem nagyon szeretnénk, ha megtudnák. Pontosabban, hogy ő megtudná.
- Jól vagytok? - kérdezi, de még mindig nem ereszti el Julio nyakát.
- Igen - sóhajtok fel fáradtan. A futástól, és Julio cipelésétől egy kicsit elfáradtam...
- Ki halt meg? - most Carlos kérdez. Örülök, hogy neki nem esett olyan nagy baja...
- A magyar lány. Megöltem - ölelem át a fiú nyakát, de gyorsan el is válok tőle. Ha már mindenki ölelkezik... Plusz jó látni Carlost.
- Igen, ő - Julio szépen leveszi magáról Arabella kezeit, akit ez nem nagyon zavar. Vagy legalábbis úgy látom. Lehet hogy Julionak igaza volt? Hogy Carlos iránt érez valamit? - Ja, amúgy Carlos, döntöttem. Most már biztos!
 Carlosra nézek, aki vigyorog. Bár ezen mit lepődök meg? Viszont nem értem Juliot. Miről beszél?
- Na haver, az jó! Örülök! - össze-vissza kapkodom a tekintetemet köztük. Most mi a francról beszélnek? Miben döntött?
- Ugye? Zseniális vagyok! - vigyorodik el Julio, aminek következtében ad egy pacsit Carlosnak. Összeráncolom a homlokomat.
 Most az eddig csendben álldogáló Cristina felé pillantok. Vajon mi történhetett vele?
- Hát veled meg mi történt? Ki támadott meg?
- A svéd lány - szóval ő halt meg. Most már igazán a játék végén vagyunk.
- De túléli, leápoltam! - motyogja Arabella, miközben Országtársát nézi.
- Akkor jó - sóhajtok fel megkönnyebbülten. Bár nem nagyon látszik, hogy jól lenne Cristina.
- Megölted, ugye? - kérdezi Julio.
- Igen, Niels bosszút akar majd állni - makogja kicsit zavartan a lány. Mondjuk én is tartanék a fiútól...
- Ő is rádtámadt? - kérdezi aggódva Carlos. Hát ilyen a szerelem. Megbocsájtanak egymásnak a történtek után, és ez szép. Látszik, hogy tényleg oda meg vissza vannak egymásért. Lopva Juliora sandítok, aki szintén rám néz.
- Nem, elmenekültem.
- Mindegy, kinyírjuk! - jelenti ki Julio. - Tudod, Angell, amikor nem voltál itt, megbeszéltük, hogy mindenáron megvédjük egymást. Persze ez rád is vonatkozik.
 Igen. Most már újra benne van a csapatban. Ő is velünk van.
- De előtte nyugodtan beszámolhatnál arról, hogy miért is került oda a neved a francia es az egyiptomi csávó fényképe alá. Azt hiszem, ez mindannyiunkat érdekelne! - néz körbe gúnyosan Arabella.
-Ne becsüld alá. A svéd lány se volt könnyű ellenfél - mondja előbb Julionak Cristina, majd felénk furdul: - Arabella, tudod az Aréna nem arra van, hogy hisztizz. Hannem arra, hogy ölj. Az ellenfeleim voltak. Ennyi - ada meg a legésszerűbb magyarázatot.
- Két gyilkosság egymás után... - gondolkozik el Arabella. - Ha nem veszed zokon, azért  erről  mesélhetnél egy kicsit. Tudod, érdekelnek a részletek. És szerintem a többieket is!
-Mit akarsz hallani? - ülünk le Cristina köré. Na végre. Már eléggé elgémberedtek a lábaim.
- Hogy mondj el mindent - néz mélyen Ara Cristina szemébe. Már én is kíváncsi vagyok. - Minden egyes részletre kíváncsi vagyok, elejétől a végéig. Kezdhetnéd azzal, ki támadt rá a másikra, miért tette, hogy reagáltál amikor megláttad őket... Meg ilyenek, érted.
 Cristina elmeséli, hogy ketten mentek, majd előbb a francia, utána az egyiptomi fiúval végzett. Közvetlenül ez után megjelennek a mai nap folyamán elesettek képei. A magyar lányt Hangának hívták, a svédet pedig Tove-nak. Szorosan behunyom a szemem, miközben tudatosul bennem, hogy már csak heten maradtunk életben: Arabella, Julio, Christina, Carlos, Minho, Niels, és én. A játék a végéhez közeledik. 

2017. március 24., péntek

#20 - Arabella

Sziasztok!
Meghoztam a huszadik fejezetet Arabella szemszögéből. Nekem amúgy ez lett az egyik kedvenc részem, szóval remélem, hogy nektek is tetszeni fog:) Jó olvasást!
Puszi: Maja
 

  Az olasz lány égre vetített arcképéről ábrándozva nyitom fel a szememet. Nyűgösen megdörzsölöm az arcomat, majd leerőszakolok néhány korty vizet a torkomon. Nem érzem magam szomjasnak, ám jól tudom, hogy egy sivatagban nem hagyatkozhat az ember az ösztöneire, hiszen könnyen becsaphatják. Persze nem vetemedem felesleges pazarlásra, inkább megnézem, mit csinálnak a többiek. Isabel még az igazak álmát alussza – már amennyire az arcán uralkodó ideges kifejezésből erre következtethetek – a fiúk pedig nagyban tanakodnak valamiről, miközben a fegyvereket rendezgetik.
-Jó reggelt! – köszönök.
  Julio viszonzásul biccent, Carlos pedig, mintha meg sem hallott volna, bambán bámulja a késgyűjteményét. Nem tulajdonítanék túl nagy jelentőséget a dolognak, ha a drágalátos Christina nem tegnap távozott volna a szövetségből. Így azonban egy kérdő pillantást küldök az Országtársam felé, aki amolyan „Hagyd csak!” – stílusban megrázza a fejét. Unottan vállat vonok, majd lehuppanok a talajra. Furcsa érzés kerít hatalmába, mintha Carlos és Julio az elmúlt percekben nagyban beszélgettek volna valami fontosról, és az érkezésem miatt hallgattak volna el. Jelen esetben sem kedvem, sem energiám kifaggatni őket, mint ahogy Juliót sem kérdezem ki Nielsről és a vádlijáról. Ha akarja, úgyis elmeséli, mi történt. Jobb híján fogom a lándzsámat, és próbálom róla lekapargatni a rászáradt vért. Közben azon jár az eszem, vajon Fionától, vagy a mutánstól származhat-e az alvadt folyadék.
- A helyedben megkeresném, még mielőtt átmegy pszichopatába! – töri meg a csendet az Országtársam.
- Christina nem pszichopata – Carlos hangja nyugodtan, bár kissé ellenségesen cseng, amire automatikusan felkapom a fejem.
- Talán nem – von vállat Julio. – De nem tudhatod, mikor lesz az. Meg amúgy is, üvölt rólad, hogy bele vagy zúgva, akkor meg miért szerencsétlenkedsz?
  Carlos keze egy pillanatra megáll a levegőbe, sőt mintha néhány másodperc erejéig levegőt is elfelejtene venni. Szórakozottan figyelem, ahogy az arcszíne napsütötte barnából falfehérbe, majd tűzvörösbe csap át. Szóval elérkezett a pillanat, amikor hivatalosan is a tudtomra adják, hogy mi a helyzet az álompár szerelmi életével kapcsolatban. Remek, sőt mi több, zseniális! Minden vágyam ezt az életképtelen idiótát vigasztalni, de tényleg…
  A fiú elsőként rám, majd Julióra néz. Írisze világoszöld árnyalatban pompázik, és jó adag idegességet vélek felfedezni benne.
- Ha nem bírnálak, - morogja a fogai közt – már halott lennél, Fuarez!
  Julio persze nem szívbajos, a spanyol kijelentésére mindössze égnek emeli a tekintetét, aztán tovább győzködi arról, hogy igenis meg kellene keresnie Christinát. Carlos meg azzal áll elő, hogy a lány amúgy sem csatlakozna hozzánk, hiszen önszántából lépett ki, tehát valószínűleg jobb is ez így. Julio tovább makacskodik, hogy nem hagyhatjuk Christinát gyilkológéppé válni, nekem meg egyre jobban megfájdul a fejem a rögtönzött reggeli cirkusztól. Komolyan, néha úgy érzem, sokkal jobb volt, amíg egyedül bóklásztam az Arénában! Legalább nem kellett a többiek baromságaival foglalkoznom. Jobban belegondolva, erről is az olasz ribi tehet; ha nem szívódik fel, a két észlény is befogná. Bár, akkor a hercegével való nyálazásával hozna ki a sodromból. Te jó ég, ez a csaj bármit csinál, megőrülök tőle!
- Oké, ha azt mondom, hogy igazad van, nem cseszegetsz tovább? – kérdezi Carlos fogcsikorgatva.
- Ha megkeresed Christinát, és ráveszed, hogy szálljon vissza a csapatba! – alkudozik Julio. Úgy döntök, mindenki jobban jár, ha nem üvöltöm le, amiért az olasz pártján áll. Aztán persze eszembe jut a vádlija, és még inkább elmegy a kedvem a nagy kioktatástól. – Meg amúgy is, hagyd abba a siránkozást, és örülj, hogy csak annyi problémád van a magánéleteddel, hogy a csajod bekattant és lelépett. Ezt legalább meg lehet oldani valahogy.
- Mi? – rázza meg Carlos sötétbarna haját. – Azt hittem, már döntöttél. Vagyis, múltkor azt mondtad…
- Ja, úgy is volt! – legyint Julio. – Csak aztán rájöttem, hogy ez így nem oké, mert ő… Annyira, nem is tudom. Kiszámíthatatlan! Persze, rohadt szexi, de…
- Hé, nem zavarok? – köszörülöm meg a torkom, még mielőtt megfeledkeznének rólam, és elkezdenének olyan témákról beszélgetni, amikről inkább nem akarok tudni.
- De igen! – jegyzi meg Carlos egyszerűen. Kikerekedett szemekkel nézek a fiúra. Ez most komolyan beszólt nekem, vagy csak viccesnek próbál tűnni? Ha az utóbbi, akkor közlöm, hogy nem túl irigylésre méltó a humora. – Szóval, azért még bejön, nem? Csak már a másik is…
- Ja, az is benne van. Basszus, annyira bonyolult az élet!
- Egyetértek, pláne, ha idiótákkal vagy körülvéve! – mormogom unottan.
A fiúk szerencsére értik az utalást, úgyhogy végre-valahára befogják, és nem fárasztanak a magánéletükkel meg a szenvedéseikkel. A következő néhány percet csendben töltjük, ki-ki a saját gondolataiba merülve. Azon morfondírozom, mihez kezdünk most, hogy mindenkinek elment a kedve a tettektől. Az biztos, hogy Carlos egész nap csak henyélni fog, és sajnos az is várható, hogy Isabel próbálja majd megnyugtatni. Tehát gyakorlatilag egyedül maradok Julióval, aki szintén nincs a legjobb állapotban. Nem a magánéletére gondolok – azt már egy ideje nem tudom, és igazság szerint nem is akarom követni – hanem a fizikai sérüléseire. Tegnap este ugyan csak a vádliját láttam, de az is épp elég ahhoz, hogy legyengüljön. Inkább bele se gondolok, milyen sebeket ejthetett még rajta Niels, akit viszont a legjobb lenne minél hamarabb kiiktatni a forgalomból.
  Nagyjából tíz perc kínos csend után Isabel is csatlakozik hozzánk. Üvölt róla, hogy nem aludta ki magát rendesen, és valami miatt elég idegesnek tűnik. Gondolom, őt is rendesen megviselte Christina távozása, mint ahogy a többi szövetségesemet is. Egyre erősebben töröm rajta a fejem, hogy valahogy vissza kellene szerezni a lányt. Nem mintha túl sok kedvem lenne naphosszat azt figyelni, hogyan dugják le a nyelvüket egymás torkán Carlosszal, de ha a két rossz közül kellene választanom, inkább a nagy románcra szavaznék. Az, amit a spanyol fiú előad, több mint szánalmas! Nem hiszem el, hogy válhatott ez a kedves, kicsit butuska srác pár nap leforgása alatt egy magába forduló, hallgatag valakivé. Valószínűleg nem csak Christina távozásán múlott a dolog, még ha nagy szerepet is játszott a folyamatban. Az az igazság, hogy Carlost ugyanúgy megviselte a Viadal, akárcsak engem, vagy a többieket. Szegény fiú annyira maga alatt van, hogy egyik pillanatról a másikra egy rövidke dalt kezd énekelni.
Si te vas yo también me voy
Si me das yo también te doy
Mi amor


Felvont szemöldökkel nézek a szövetségesemre, aki a jelek szerint kezdi teljesen elveszteni a fejét. Persze, elég jól ismerem már ahhoz, hogy ne várjak tőle nagy dolgokat, de az azért mégiscsak túlzás, hogy véletlenszerűen elkezd spanyolul énekelni. Értetlenül pillantok Julióra, aki hozzám hasonlóan egy mukkot sem ért a barátja hablatyolásából. Egyedül Isabel az, aki felfogja az ismeretlen hangzású szavak jelentését, ám a jelek szerint nincs túlzottan megelégedve az Országtársa rögtönzött produkciójával. Mondjuk, Carlost egészen tűrhető hanggal áldották meg az égiek, vagy legalábbis nem az a fajta, akit kedvem támadna azonnal leütni. Csöndesen hallgatom az énekét, és közben azon gondolkozom, mit jelenthet a dalocska. Carlos állapotából ítélve biztos valami nyálas szerelmi ballada…
  Pár percig még érdeklődve hallgatom a fiút, ám aztán egyre inkább kezdek megőrülni tőle. Komolyan, miért nem tudja befogni? Ráadásul, miért csak ugyanazt a három sort ismételgeti? A fenébe is, ez a gyerek nem százas! Tiszta beteg! Sosem értettem igazán, hogy lehet annyira szeretni valakit, hogy beleőrülj. Bár kiskoromban imádtam a szüleimet, és hatalmas traumát jelentett számomra az elvesztésük, mégsem fordult meg egyszer sem a fejemben, hogy idióta nótákkal szórakoztassam a népet. Mondjuk, Carlos és én merőben különbözünk egymástól. Míg ő az esetek többségében kedves, és nem gondolja túl a dolgokat, én hamar felkapom a vizet, és általában mindenbe beleképzelek valamit.
- Ugye tudod, hogy nagyon nem oké, amit művelsz?
  Egy másodpercre rám emeli világoszöld színben fürdő tekintetét, aztán mintha mi sem történt volna, visszafordul a kardjához, és folytatja a szánalmas kis játékát. Ez az a pillanat, amikor megelégelem a helyzetet. Mégis mit képzel magáról ez az idióta? Hogy csak úgy semmibe vehet, és egy szomorú tekintettel lerázhat? Na, azt lesheti! Nem teketóriázom, rögtön közelebb furakodok hozzá, és egy határozott mozdulattal megemelem az állát, kényszerítve ezzel arra, hogy huzamosabb ideig a szemembe nézzen. Legnagyobb döbbenetemre Julióhoz hasonlóan, már az ő íriszében sem lobog a küzdeni akarás tüze, csupán a bánat és a reményvesztettség kap helyet a csodaszép szempárban.
- Könyörgöm, szedd már össze magad! – suttogom úgy, hogy ne hallják a közelben lévő kamerák.
- Vicces, hogy pont te magyarázol erről! –vágja rá a fogát csikorgatva.
- Mi van? – ráncolom össze a homlokomat. Alaposan végigtanulmányozom a spanyol arcát, reménykedve abban, hogy valami nyomra vezető jelre lelek. Nem is kell sokáig keresgélnem, hiszen Carlos köztudottan nem valami jó színész, szinte minden leolvasható az arcáról. – Te most komolyan azzal vádolsz, hogy Christina miattam hagyott itt? Bocs, de ez már több, mint nevetséges!
- Te vagy a nevetséges! – üvölt rám idegesen. Olyan hirtelen mozdulatot tesz, hogy jobbnak látom kissé távolabb húzódni tőle. – Szerinted beveszem ezt a szar dumát? Mondd, Arabella, ennyire hülyének nézel? Tök világos, hogy örülsz, amiért Christina kilépett. Elvégre, már legálisan megölheted, vagy mi… - nevet fel gúnyosan.
- Ja, persze, tényleg kicseszettül élvezem, hogy a ribanc barátnőd miatt mindenki padlóra került, és úgy járkáltok, mint a zombik! – üvöltöm vissza. – De tudod  mit, ha képtelen vagy meghallgatni, és ember módjára beszélni velem, akkor inkább hagyjuk az egészet a francba!
  Idegesen hátat fordítok neki, és úgy teszek, mintha a cipőm baromi érdekes látványt nyújtana. Valójában azonban csak azért cselekszek így, hogy ne kelljen Carlosszal kommunikálnom. Ez a gyerek tényleg megőrült! Nem lehet, hogy egy lány elvesztése ilyen hatást váltson ki belőle, pláne nem egy olyan lányé, mint Christina. Ebben egyszerűen nem találom a logikát. Jó, nem mondom, hogy ugráljon örömében, amiért a szerelme elhagyta, de legalább legyen benne annyi büszkeség, hogy nem omlik össze ország-világ szeme láttára! Mellesleg az sem ártana, ha megtanulna normálisan viselkedni.
  Perceket töltünk a sötét némaságba burkolózva. Semmi kedvem Carloshoz, nem akarom a szánalmas siránkozását hallgatni. Én próbáltam beszélni azzal a makacs fejével, az ő hibája, hogy nem lett belőle semmi. Valószínűleg most kiakadt rám, és talán sosem fog megbocsájtani azért, amit elviekben tettem. Még hogy miattam lépett le Christina! Nevetséges. Ha a drágalátos kis hősszerelmes ismerné egy icipicit azt a ribit, tudná, hogy nem az a típus, aki megfutamodik egy ellenfél láttán, inkább csak erőt merít a piszkálódásokból. Persze, ehhez a baromarchoz képtelenség hozzászólni, jelenleg nem ért máshoz, csak ehhez az agybeteg dalhoz, amit ha még huszadjára is végig kell hallgatnom, esküszöm, kinyírok valakit!
  Most azonban nem énekel, még csak az orra alatt sem motyogja el az ostoba versikét. Helyette gyengéden a vállamra helyezi a kezét, amitől kedvem támad lekeverni neki egy akkorát, hogy a feje egyenesen az olasz ribi kezébe repüljön. Vicsorogva fordulok hátra, egyértelműen jelezvén ezzel, hogy hagyjon békén a francba. Ám amikor belenézek azokra a kiskutyára emlékeztető, világoskék szemekbe, egyszeriben meglágyul a szívem, és képtelen vagyok egy percig is haragudni a fiúra. Magam sem értem, miért, de megsajnálom. Még ha nem is sikerül teljesen átéreznem a fájdalmát, mégis megesik rajta a szívem, amiért beleszeretett egy olyan emberbe, aki nem viszonozta az érzéseit, és könyörtelenül elhagyta. Bár nem látok bele a fejébe, mégis megértem, mennyire rossz lehet neki, és milyen fontosnak tartja, hogy olyanok legyenek mellette, akik tényleg támogatják, és segítenek neki kimászni a gödörből. Egy hangos, mélyről jövő sóhaj hagyja el az ajkaimat, aztán önkéntelenül megölelem a fiút. Ő kissé habozva, esetlenül viszonozza a gesztust, ám miután már jó fél perce szorongatom, felenged, és a fülemhez hajolva elsuttog egy rövid szót, ami mégis hatalmas jelentéssel bír.
- Bocsánat!
  A hangja leleplezi az érzéseit. Igaz, hogy megbántott, csak hogy Carlos Contreras az a fajta srác, akire az ember egyszerűen képtelen huzamosabb ideig haragudni. Hogy ezt vajon a néha gyerekes, ám mégis imádni való viselkedésének, a csodaszép szemeinek, vagy a kedvességének köszönheti, nem tudom, de az biztos, hogy még nagy hasznát veheti a későbbiekben. Nem bírok ellenállni neki, így hát jobb híján egy apró puszit nyomok az arcára. Erre elenged, és komoly pillantását az enyémbe mélyeszti.
- Kérlek, ne veszekedjünk ennyit! – mondja keservesen. – Legalább mi ne, akik a szövetségben maradtak. Francesco meghalt, Christina lelépett… Basszus, Ara, ez olyan gáz! – túr bele kínosan a dús, sötétbarna hajába. – Folyton csak azon kattogok, hogy mi megy el legközelebb, és…
- Carlos, légy oly kedves, és ne próbálj átverni! – forgatom unottan a szemeimet. – Hiszen mindketten jól tudjuk, hogy nem emiatt borultál ki. Neked csak és kizárólag Christinával van bajod. Vagyis, azzal, hogy kilépett a szövetségből – pontosítok, nehogy újra összeesküvés-elméleteket gyártson. – Senki se hülye, tök egyértelmű, hogy belezúgtál. Más kérdés, hogy az ízléseden még van mit csiszolni…
  Egy hangos sóhaj kíséretében levágja magát a földre, aztán engem is maga mellé húz. Egy szomorkás mosollyal a szám szélén hagyom, hogy átölelje a vállamat, és kiöntse a lelkét.
-Tudom, hogy ezt fura lesz hallanod, de azt hiszem, minél több embernek elmondom, annál könnyebb! – kezd bele. Nem néz rám, a tekintetét egyenesen előre szegezi, mintha egy másik világban járna. – Semmi értelme tagadnom, hogy mindig is tetszett Cri. Bármit is csinált, vagy mondott, úgy vonzott magához, mint a mágnes. Amikor hozzám szólt, rohadtul paráztam, hogy hülyeséget mondok, ám ennek ellenére alig vártam, hogy újra beszéljünk, és igen… Asszem’, kicsit elhanyagoltalak benneteket, a többieket – küld felém egy bocsánatkérő pillantást. Egy apró mosollyal nyugtázom, hogy nem történt semmi, csak folytassa az elbeszélést. – Amikor először csókolóztunk… Tudod, amikor közösen őrködtünk, mert nem akartad, hogy álmodban leszúrjon… Az rohadt jó volt! Akkor éreztem először azt, hogy igaza volt Isabelnek, amiért annyit dumált Christináról. Okos csaj, mindig pontosan átlátja a helyzetet. Most se tévedett. Baszki, Ara, életemben először szerelmes vagyok, erre meg hagyom, hogy a barátnőm csak úgy elsétáljon! Könyörgöm, ölj meg!
  A felém nyújtott kés láttán nem tudom eldönteni, hogy hangosan kiröhögjem, leüvöltsem, vagy felképeljem a fiút. Nem hiszem el, hogy ennyire hiányzik neki az a kis lotyó, máskülönben már réges-rég a keresésére indult volna. Ennek ellenére szeretném, ha megnyugodna, és abbahagyná azt a keserves kínlódást.
- Hát, nem mozgok túl otthonosan a témában – harapom be kínosan az alsó ajkamat. – Az viszont biztos, hogy ha ennyire beleestél abba a ku… Khm, Christinába, akkor meg kellene keresned. De komolyan. Nem csak azért mondom, mert nem szeretném, hogy egyszer ránk támadjon, és elvágja a torkunkat. Az az igazság, hogy nagyon bosszantó, hogy itt siránkozol ahelyett, hogy a tettek mezejére lépnél. Ráadásul a többiek sincsenek túl jól… - Gyors pillantást vetek a szövetségeseinkre, akik a megállapításomnak pont az ellenkezőjét bizonyítják azzal, hogy nagyban nevetnek valamin. Magam sem tudom, miért, de egyszeriben rossz érzés kerít hatalmába, ahogy rájuk nézek. De miért foglalkozok velük? Hiszen jelenleg Carlos lelkét ápolgatom, vagy mi. – Szóval, ha gondolod, segíthetek megkeresni. Hé, ne nézz már így, nem fogom megölni! – teszem fel a kezem hárítóan. – Esküszöm! Mondjuk, más kérdés, hogy csak a te kedvedért teszem, de hát, na…
- Jó, értem én! – Ajkain halovány mosoly fut végig, amitől az arcán megjelennek azok az aranyos, Carlosos gödröcskék. Hirtelen felrémlik előttem az alig egy héttel ezelőtti találkozásunk, amikor a fél mezőny szeme láttára ölelgettük egymást a kardos állomásnál. Te jó ég, mintha ezer év eltelt volna azóta! – Hé, Ara, lehetne egy kérdésem? Voltál már szerelmes?
-Nem! – rázom a fejem határozottan. - Nem voltam, és szerintem sosem leszek. Nem hiszem, hogy szükségem lenne ilyesmire.
- Az jó! – feleli egyszerűen. – Ne is legyél, oké! Csak megőrül tőle az ember, és úgyis pofára esés a vége!
  Miután ezt ilyen zseniális módon kifejtette nekem, újra belekezd az idióta spanyol nótába. Most azonban már nem csak magában motyog, hanem olyan hangosan üvölt, hogy még Isabel és Julio is felkapják rá a fejüket. A lány folytatja is a dalt, majd megkéri az Országtársát, hogy ha már egyszer énekel, érjen a végére. A fiú erre bosszúsan közli, hogy nem szereti a lezárásokat.
  Mielőtt azonban a két spanyol belebonyolódna a vitába, egymás után két ágyú zaja rázza meg az Aréna csendjét. Automatikusan összerezzenek a hangra, és magam elé kapom a lándzsámat. Az imént még dalolászó Carlos egyre gyorsabban veszi a levegőt, arcán kövér izzadságcseppek futnak végig. Isabel értetlenül kapkodja a tekintetét közöttünk, Julio pedig lemondóan lesüti ébenfekete szemét. Egyikünk sem tud mit kezdeni a helyzettel, csak és kizárólag egyet tehetünk: nem zuhanhatunk össze, még akkor sem, ha egyre kevesebben vagyunk életben! Ez valamilyen szempontból akár pozitív jelentéssel is bírhat, ám ha arra gondolok, amit Carlos az imént mondott, hogy nem tudhatjuk, ki lesz a következő, rögvest végigfut a hideg a hátamon. Túl sok megválaszolatlan kérdés motoszkál a fejemben. Kik haltak meg? Ki, vagy rosszabb esetben, mi végzett velük? Meddig bírja még ki a szövetségünk? Meddig tartunk ki egymás mellett?
  Elsőként Julio szedi össze magát.
- Basszus… Ez rohadt durva volt! Tuti valami mutáns, vagy ilyesmi.
- Vagy csak Christina bedurvult! – jegyzi meg Isabel gúnyosan.
  Kikerekedett szemmel nézek a lányra, akit eddig mindvégig kedvesnek és jószándékúnak tartottam.  Lövésem sincs, mit akar mondani ezzel, de az biztos, hogy a legjobban tenné, ha befogná, és nem táncolna tovább az Országtársa idegein. Elég egy futó pillantást vetnem a fiúra, hogy rájöjjek, kevés választja el attól, hogy őrjöngve a földre vesse magát, vagy hisztérikus zokogásban törjön ki. Bár magam is tisztában vagyok a ténnyel, miszerint Isabelnek akár igaza is lehet, mégsem akarom azt a tudatot ébreszteni Carlosban, hogy a szerelme nem csak egy ostoba ribi, hanem egyben egy könyörtelen gyilkos is.
- Akkor sem ölhetett meg egy perc alatt két embert! – Hogy jelentőségteljesebbé tegyem a szavaimat, gúnyosan megforgatom csokoládébarna szemeimet. – Az lehetetlen! Ha mégis valami köze lenne az ügyhöz, akkor inkább az ő ha… - Kötelezem magam, hogy a mondat befejezte előtt elhallgassak. Te jó ég, mit csináltam már megint! Csak reménykedni tudok, hogy nem ültettem bogarat Carlos fülébe, és nem esik pánikba.
- Azt hiszed, hogy… - néz rám a fiú nagy, ijedt szemekkel. – meghalt?
- Nem ezt mondtam! – tiltakozom. – Jaj már, lehet, hogy semmi köze az egészhez! Csak hangosan gondolkodtam, ennyi.
- De mi van, ha meghalt? – túr bele idegesen a hajába Carlos.
  Akkor én vagyok a világ legnagyobb mázlistája, gondolom magamban. Persze ezt a világért sem közölném a spanyollal, a végén még képes, és megöl.
  Megöl. Olyan ijesztő belegondolni, hogy a fiú, akivel néhány perce békültem ki, és az egész ismeretségünk alatt kedvesnek és édesnek tartottam, képes lenne kést állítani a szívembe. Azon morfondírozom, mit tenne, ha ketten maradnánk a végén. Értelemszerűen próbálna életben maradni, mint ahogy én is. De hogy végezne-e velem? Fogalmam sincs, állapítom meg az ijedten villogó, világoskék szempárt tanulmányozva. Ha nagyon eldurranna az agya, vagy ha pár perccel azelőtt halna meg Christina, talán. De egyébként nem látok rá sok esélyt. Valójában el sem tudom képzelni, hogy egyik pillanatról a másikra gyilkológéppé válik.
-Nem hiszem! – próbálja megnyugtatni Julio a barátját. – Tud magára vigyázni. Meg amúgy is, Hayesnek nincs oka mutánsokat küldeni rá, hiszen a nézőket érdekli. – Valamennyien értetlenül bámulunk rá, ezért gyorsan kiegészíti a mondandóját. – Tudjátok, a Játékmestereket csak a show érdekli. – Ennél a résznél egy gyors, alig észrevehető pillantást küld felém, mire egy halvány mosoly suhan át az arcomon. – Angell kiszállt a szövetségből, nyilván mindenki rá kíváncsi. Hülye lenne rögtön megöletni!
- Jogos! – biccentek.
- Meg az is benne van a pakliban, hogy semmi köze az előbb történtekhez. – von vállat Isabel látszólag közömbösen, én azonban látom rajta, hogy csak az Országtársát szeretné csitítani. – Lehet, hogy Niels ölt meg valakit. Vagy őt ölték meg…
- Igen! – helyesel Julio. – Angell tud magára vigyázni.
  A nyugtató szavak hallatán Carlos mintha egy kicsit feloldódna, legalábbis már nem vág olyan szerencsétlen képet, mint az előbb. Igaz, a szeme még korántsem árulkodik annyi életerőről és bátorságról, mint korábban, de legalább már nem áll a sírás határán. Azt hiszem, ez haladásnak számít.
- Oké… Köszi, hogy megnyugtattatok. Hányan vagyunk még életben?
- Lássuk csak… - töröm a fejem. – Mi négyen, Christina, Niels, Minho, és még négy játékos. Az összesen tizenegy.
  Úgy tűnik, Carlos elérte a célját, hogy elterelődjön a téma Christináról. Persze, lehet, hogy szívesen gondolkozna még, csak okosabbnak látja másról beszélni. Valahol meg tudom érteni, ráadásul tényleg ránk férne egy kis összegzés.
- A négy ismeretlen közül az egyik a magyar lány, a másik a francia fiú! – kiált fel Isabel magabiztosan. – Hirtelen most ez jutott eszembe.
  A spanyol lány ötletei az én memóriámat is beindítják, melynek következtében újabb hasznos információkkal állok elő.
- Meg az egyiptomi srác is él még! És talán Niels Országtársa. Ha jól emlékszem, nem láttam az arcképét…
- Tényleg!
- Akkor mondom, a lehetséges hullajelöltek – köszörüli meg a torkát Carlos. – Niels, Minho, a svéd és a magyar lány, az egyiptomi és a francia srác… És Christina. – Az utolsó névre megbicsaklik a hangja. Olyan hirtelen hallgat el, hogy legszívesebben halálra ölelgetném. Aztán persze felkeresném Crit, és tartanék neki egy rögtönzött kiselőadást az emberi lélekről. Tudjátok, amit nem illik tönkretenni.
- Lehet, hogy ketten harcoltak egymás ellen. Az egyik megölte a másikat, de ő is halálos sebet kapott – tanakodik Julio. A kijelentése hallatán az égnek emelem a tekintetemet.
- Ennél nagyobb hülyeséget még életemben nem hallottam!
  Még mielőtt elfajulna a vitánk – bár az Országtársam arckifejezéséből ítélve, erre kicsi az esély – Isabel is bedob egy lehetséges magyarázatot.
- Nem tudom, hogy vagytok vele, srácok, de érzem, hogy se Christina, se Niels nem halt meg. Nem tudom, miért, de belülről egy kis hang azt mondja, hogy életben vannak.
- Ez igaz – bólogat Julio. – Túl óvatosak és túl jól harcolnak ahhoz, hogy egyszerre meghaljanak.
  Az Országtársam kijelentésére két szempár is felragyog. Carlost teljes mértékben megértem, biztosan eszméletlenül hálás nekünk, amiért biztatjuk. Isabel örömére azonban nem találok magyarázatot. Mégis miért vigyorog úgy, mint a tejbetök? Tudtommal nincs odáig Christináért, amióta a lány ejtette az Országtársát, és nem hiszem, hogy jóba lenne azzal a pszichopata, alattomos svéddel. Hát akkor meg miért virult ki a feje? Valami azt súgja, hogy figyeljek rá, mert ez az apró gesztus a későbbiekben akár veszélybe is sodorhat…
- Ezért is kell vigyázni velük! – jegyzi meg Carlos csendesen.
- Csak Nielsszel! – mondom biztatóan. – Christina nem támadna ránk, higgyétek el! Vagyis, rátok nem – Sötétbarna pillantásomat lassan, jelentőségteljesen vezetem végig a szövetségeseimen. Azt akarom, hogy tudják, nincs okuk tartani a lánytól. Bár nem ismerem túl jól az olaszt, mérget vennék rá, hogy bármit is érez Carlos iránt, képtelen lenne végezni vele, mint ahogy Isabelt sem ölné meg. Juliót nem az oltári nagy barátságukért hagyná életben, pusztán azért, mert iszonyatosan számító, az Országtársamnak pedig még hasznát veheti a későbbiekben. – Én pedig meg tudom védeni magam! – teszem hozzá mintegy mellékesen.
  Mindhárom szövetségesemtől bezsebelek egy-egy kedves mosolyt, ami eszméletlenül jólesik. Életem eddigi tizenhét éve során talán először érzem azt, hogy igenis tartozom valahova, és vannak emberek, akiknek még számítok egy picit. Jobban belegondolva, a kezdetektől erre a szövetségre vágytam. Azt akartam, hogy négyen alkossuk a hivatásos bandát, Carlos, Isabel, Julio és én. Lehet, hogy az Országtársamat eleinte rühelltem, és már az említésétől is a hideg futkosott a hátamon, de azóta történt egy és más. Rengeteg dolog megváltozott, jó és rossz értelemben egyaránt.
  A gondolataimat végül Carlos foglalja szavakba.
- Egy csapat vagyunk, kiállunk egymásért.
- Igen! – mosolyodom el, majd izmos vállára helyezem a kezem. – Egy csapat vagyunk!
- Ha az egyikünket bántják, a másikunkkal gyűlik meg a baja! – teszi hozzá Isabel, majd a példámat követve, mosolyogva belekarol a fiúba.
- Együtt legyőzhetetlenek vagyunk! – fűzi tovább Julio, aztán átöleli a derekunkat Isabellel.
  Négy szempár néz egymásra, négy olyan ember szeme, akik pontosan tudják, milyen érzés szenvedni, és elveszíteni valakit, aki fontos nekünk. Most döbbenek rá, hogy miért is akartam annyira, hogy létrejöjjön ez a kis csapat. Nem Carlos angyali szépségű szeme, sem Isabel híres bátyja, de még csak Julio vonzó kisugárzása és folyamatos flörtölése sem adott volna jelentősebb indokot. Egyszerűen csak megéreztem a szívem mélyén, hogy ennek így kell történnie, hogy ez így lesz helyes. Tudtam hogy ők kellenek nekem ahhoz, hogy ne váljak a Viadal végére egy zombira emlékeztető, reszketve támolygó, kisírt szemű, szánalomra sem méltó Kiválasztottá, akit elsőként szednek darabokra a mutánsok, fantasztikus show-t kínálva ezzel Anglia egész lakosságának.
  A meghitt pillanatot a Himnusz ismerős üteme szakítja félbe. Gyorsan, kapkodva emeljük a tekintetünket az égre. Jelen esetben szerintem az Arénában tartózkodó kilenc játékosból nyolc szétizgulta az agyát, annyira érdekelte a gyilkos és az áldozatok személye. Az egyetlen kivételt természetesen maga az elkövető jelenti.
  Nem is kell sok ahhoz, hogy megtudjuk az igazságot. Elsőként az Egyiptomból, majd a Franciaországból származó fiú fényképe ragyog fel az égbolton, fényt hagyva ezzel a sötét éjszakában.
  A halottak képe alatt Christina Angell neve díszeleg, csicsás, ám mégis fenséges betűkkel kirakva.
  A szám elé kapom a kezem, hogy fel ne sikoltsak. Azon nyomban Carlosra nézek, meg kell bizonyosodnom arról, hogy érez a történtekkel kapcsolatban. Legnagyobb meglepetésemre nem tűnik sem zavartnak, sem döbbentnek, de még csak egy cseppnyi csalódottságot sem fedezek fel holdfényben úszó, sápadt arcán. Csupán a földöntúli boldogság, a megszállott rajongás, és egy cseppnyi reménykedés kap helyet a markáns vonások közt.
  Elengedem a fiú vállát, majd a fülébe súgok valamit, úgy, hogy csak ő hallja.
- A rohadt életbe… Te tényleg szereted!