#24 - Arabella

Nagyjából két héttel ezelőtt hiú ábrándokat szőttem a győzelmemről, a jövendőbeli boldogságomról, és gazdagságomról, komplett álomvilágot építettem magamnak. Nem törődtem a bajnoki élet árnyoldalával, azzal, hogy milyen érzés lehet elveszteni olyan embereket, akik közel állnak hozzád. Sosem bővelkedtem barátokban, egy kamaszkori esetet leszámítva senkibe se szerettem bele, a világtól elhúzódva, magányosan tengettem a napjaimat egészen tizenhét éves koromig, amikor is kiválasztottak a Viadalra, mint gyilkos- vagy hullajelölt. Eddig bele se gondoltam, hogy szükségem lenne kapcsolatokra, barátokra, esetleg egy fiúra, akit feltétel nélkül szerethetek.

  Néhány dolog változatlan maradt, például az, hogy még mindig nem bízom meg az emberekben, sőt a szövetségeseimet elnézve, nem is igen szükségelem a baráti társaságot. De azt már megtapasztaltam, milyen érzés szerelmesnek lenni. Milyen az, ha valakiért bármit eldobnál, tűzbe mennél miatta, feláldoznád érte az életedet, és szíved szerint mindenkit megölnél, aki csak egyszer is ártott neki. Nem mondom, fantasztikusan megvoltam a szerelem nélkül is, de ha már úgy hozta a sors, hogy rám talált, méghozzá a piszkosul jóképű és idióta Országtársam személyében, hát ki vagyok én, hogy ellenkezzek?

  Most azonban nem érek rá idilli képeket képzelni magam elé, annál sokkal fontosabb dolgom akad. Az összes vérem a fülembe szalad, a szívem szinte már hevesebben ver, mint a Julióval folytatott szenvedélyes csókcsaták alatt. Az ereimben gyorsvonat módjára száguldó adrenalin hatalmas löketet ad, hogy egy pillanatra se álljak meg, a leggyorsabb futókat megszégyenítve sprinteljek keresztül az őserdő lucskos talaján, mit sem törődve az arcomba csapódó faágakkal. Nem is tudom már, merre visz az utam, csak lélekszakadva rohanok abba az irányba, ahonnan a keserves segélykiáltást hallottam. Fogalmam sincs, mióta loholhatok – egy, öt, tíz, tizenöt perce? Esetleg több órája? Az egyszer biztos, hogy egyre kevésbé bírom a tempót, az izmaim begörcsölnek, és a levegőm is egyre fogy. Rettenetesen félek, hogy elájulok, mielőtt megtalálnám Juliót, és segíteni tudnék rajta.

  Segíteni? Szinte magam is megőrülök a saját hülyeségemtől. Ugyan, hogy segíthetnék egy halottnak? Maximum azzal javíthatnék a helyzetén, ha tisztességgel eltemetném, nem törődve az idióta légpárnásos szabállyal. Úgy vélem, ennyit megérdemelne azok után, amit értem és a többiekért tett.

  Nem kellene a temetésére gondolnom, amikor még lehet, hogy életben van. Igen-igen, biztosan túlélte. Csak képzelődsz, Ara, bebeszéled magadnak az egészet. Nem is dörrent az ágyú, csak… Történt valami, becsapott a villám, vagy valami hasonló. Nem kell félned. Julio biztonságban van. Biztonságban kell lennie.

  Reménykedem, hogy segít valamelyest, ha nyugtatom magam, ám nem sok célt érek vele, ha azt nem számítjuk, hogy kedvem támad elhányni magam. Az izzadtság patakokban folyik rólam, átnedvesítve a hajamat és a ruháimat. Az izmaimat egyre erősebben gyötri a kínzó fájdalom, már alig számíthatok egykoron fürge lábaimra. A fejem csakúgy hasogat, biztosra veszem, hogy nem élem túl az utat. A szemeim előtt színes minták táncolnak, kiragadva ezzel a gyilkos valóságból. Kívülről látom, hogy teljesen elveszek az átélt borzalmak közt, és kénytelenül az egyik fának dőlök. A légzésem a szívverésemmel együtt felgyorsul, félő, hogy ha így folytatom, a végére kiszakad a tüdőm. Szerencsétlen alaknak érzem magam, a világ legnagyobb balfékjének, hiszen még csak el se tudtam mondani Juliónak, mire jöttem rá. A távolból felhangzik Isabel kétségbeesett kiáltása, tőlem jobbra futó léptekre leszek figyelmes. Már éppen üvöltve a földre vetném magam, amikor hirtelen arra leszek figyelmes, hogy valaki makacsul kapaszkodik a lábamba. A szemzugomban gyülekvő könnycseppeken át a földre szegezem a tekintetem, a lándzsámat pedig a biztonság kedvéért közelebb húzom magamhoz. Beletelik néhány percbe, mire felismerem a Kiválasztottat, aki elkapta a lábamat.

  Az elmúlt egy óra eseményei durva nyomor hagytak rajta, le sem tagadhatná, milyen végzetes csatába keveredett. A homlokát milliónyi apró vágás tarkítja, jobb vállán pedig egy hatalmas seb éktelenkedik, melyből még mindig ömlik a vér, átitatva a pólóját. Jobb kezével görcsösen szorongatja a kardját, mintha a fegyver lenne az utolsó mentsvára. Az adrenalinnak köszönhetően az ébenfekete szempárba egy másodperc leforgása alatt visszatért a régi, szenvedélyes tűz, visszahozva közénk a régi Juliót, aki bármire képes a győzelemért, és gúnyosan fittyet hány a halálra. Mellette egy fekete hajú, erős csontozatú srác fekszik, arccal a földnek fordulva. Ha jobban megnézi az ember, rájöhet, hogy Julio támadójának a hátán egy mély vágás éktelenkedik, körülötte pedig minden csurom vér.

  A boldogság átjárja az egész testemet, legszívesebben körültáncolnám az egész Arénát. Legutóbb akkor volt ilyen felemelő érzésben részem, amikor Brittany felolvasta a nevemet az Aratáson. Nem hiszem, hogy bárkinek tudnék ennyire örülni, mint most Juliónak. Nem teketóriázok soká, azonnal lehajolok hozzá, és az ölébe vetem magam. Úgy szorítom magamhoz az Országtársamat, mintha ő jelentené számomra a világot, és soha többé nem akarnám elengedni. Mert ez az igazság: az egyszer biztos, hogy mostantól egy percre sem hagyom magára! A fejemet a vállába fúrom, a lábaimat a dereka, a kezeimet pedig a nyaka köré tekerem. Valószínűleg úgy csimpaszkodok belé, mint egy megkergült pióca, de ez nem foglalkoztat különösebben. Csak az számít, hogy él, és viszonylag olcsón megúszta a találkozást. Egy Arénában ennél többet nem is kívánhatnánk.

-Ara… - suttogja a fülembe.

  A megszólalása csak olaj a tűzre. Nem bírom tovább türtőztetni magam, a dús hajának érintése, a bőrömet csiklandozó lehelete, és a testének izzadtság és vér szagával keveredő kókuszillata önkéntelenül is könnyeket csal a szemembe. Nem érdekel, hogy a támogatóim gyengének tartanak, hogy jó eséllyel Brazília összes nőneműje meg akar ölni, sőt talán néhány üresfejű angol spiné is. Csak az számít, hogy Julio itt van mellettem, és épségben megúszta a harcot. Patakokban folynak végig a könnyek az arcomon, egyszerűen képtelen vagyok uralkodni magamon. A szívverésemre az sincs túl jó hatással, hogy Julio folyamatosan simogatja a hátamat, miközben nyugtató szavakat mormol a fülembe. Szívem szerint össze-vissza csókolgatnám, sőt intenzívebben rámásznék, mint Christina Carlosra, de annyira elhagy az erőm, hogy még erre sem vagyok képes. Csak ülök az őserdő közepén, a szerelmem ölében, miközben nagyban itatom az egereket. Észre se veszem, hogy időközben a többiek is befutottak, és mind körülöttünk tolonganak.

-Súlyos a sebesülés? – kérdezi Christina.

- Nem vészes – Bár közvetlen mellettem ül, mégis egész távolinak érzem az Országtársam hangját. – Rohadtul fáj, de túlélem.

- Majdnem meg… megha… meghaltál! – Nehézkesen nyögöm ki ezt az átkozott szót, ráadásul a szűnni nem akaró könnyeim sem nyújtanak sok segítséget. Ez neked nem vészes?

- De nem halt meg! – jegyzi meg Carlos. Nem látom a fiú arcát, de biztosra veszem, hogy megkönnyebbültségében úgy vigyorog, mint egy vadalma. – Mondtam én, hogy kemény srác!

- Az vagyok! – húzza ki magát Julio büszkén. Kár, hogy közben fájdalmas sóhaj hagyja el az ajkát, így kevésbé hatásos a produkció. - Minho rám támadt, egyszerűen csak előugrott egy fa mögül... Megvágta a vállamat, azért üvöltöttem. De megöltem, es élek. Minden oké, srácok!

  Az államon egy érdes, mégis kellemes kéz érintését érzem meg. Julio gyengéden eltol magától, majd egy halovány mosoly kíséretében letöröl egy könnycseppet az arcomról. A pont, ahol a bőrünk érintkezett, rögtön lángra kap, még az arcomon éktelenkedő hosszú, nedves csíkok sem rejtik el a szerelmes zavaromat.

-Nyugi, Ara. Túléltem.

- Mondtam, hogy vigyázz Minhóval! – csóválom a fejem szomorkásan.

  Még a kezdetek kezdetén, a Viadal legelején figyelmeztettem, hogy legyen óvatos a koreai sráccal kapcsolatban. Sosem fogom kiverni a fejemből a dermesztő, félelmetes képet, amikor Minho a tűz mellé kuporodva fogadta meg egy arcképnek, hogy megbosszulja Cho gyilkosát, aki történetesen az Országtársam. A fiú mindenre elszántnak, és eszméletlenül erősnek tűnt, Juliónak iszonyat nagy mázlija volt, hogy idejében kapcsolt, és leszúrta a támadóját.

-Egy ellenféllel kevesebb! – jegyzi meg Cri magabiztosan. – Már csak Niels maradt.

  A svéd fiú említésére rögtön görcsbe rándul a kezem, a félelem halálos fertőzésként fészkeli be magát a tudatomba. Túl gyorsan ment le a Viadal, túl kevesen maradtunk életben. Niels, Carlos, Isabel, Christina, Julio és én – hat mindenre elszánt Kiválasztott, hat magabiztos harcos. Egy napot se adok, és öten közülünk meghalnak, az utolsót, az egyetlen szerencsés túlélőt pedig az Országok Viadalának győztesévé koronázzák. Ő lesz a 217. bajnok, akiért megőrül a nép, akit mindenki imád, aki dicsőséget hoz a hazájának, és soha többé nem kell éheznie, szenvednie, rettegnie az Aratásoktól. átfut az agyamon a gondolat, hogy vajon kiből nézem ki a leginkább, hogy bajnokká avassák. Nem jutok döntésre, egyszerűen mindenki olyan kegyetlen, és profi harcos, hogy képtelen vagyok elhatározni magam.

-Passzlom nektek! – húzza el a száját Julio. – Elég volt Minhót legyőznöm. Persze, ez nem azt jelenti, hogy Nielst nem tudnám, csak…

- Persze, értjük! – hagyom rá, hogy legalább az egója ne sérüljön.

- Örülök, hogy nem esett bajod! – motyogja Isabel halkan.

  Kissé meglep, hogy a spanyol lány most szólalt meg először, amióta ideértünk. Pedig az imént, a vadászaton mekkora volt a hangja! Gúnyos mosoly játszadozik az ajkaimon, amint eszembe jut a magából kikelve üvöltöző Isabel. Akkor idiótának tartottam – ez mellesleg a mai napig fennáll – de jobban belegondolva, hálával tartozom neki. Elvégre ő nyitotta fel a szememet az érzéseimmel kapcsolatban, ő világított rá, mennyire szeretem az Országtársamat. Ha ezer évig élek is, nem tudok olyat tenni, amivel bebizonyíthatnám, mennyit jelentett, hogy rávilágított az igazságra.

  Így hát inkább Julióhoz fordulok. Hirtelen megmagyarázhatatlan kényszer tör rám, hogy minél többször és hosszabban megérinthessem, hogy magam mellett tudjam, a legnagyobb biztonságban. A lehető legközelebb préselem magam a fiúhoz, úgy suttogok a fülébe.

-Rohadtul megijesztettél, ugye tudod? – Nem sikerül legyűrnöm a félelmemet, a hangszálaim még mindig meg-megremegnek, ahogy az Országtársamhoz beszélek. – Máskor ne csinálj ilyet!

- Mármint mit? Ne haldokoljak?

  A kissé morbidnak találom a beszólását, ám a kedves, játékos mosolya arra ösztökél, hogy én is elnevessem magam, még ha nem is olyan vidáman, mint máskor. Julio még egyszer megsimítja a hajamat, aztán Isabelhez fordul.

-Isabel, segítesz leápolni a sebem?

- Én is meg tudom oldani! – ajánlkozom. Hogy a kívánt hatást elérjem, még egy flörtölő mosolyt is küldök a fiú felé. Bármit megadnék azért, hogy végre kettesben maradhassunk, ne a többiek szeme láttára beszélgessünk. Lehet, hogy Carlosnak és Christinának ez könnyen megy, de én képtelen vagyok a szövetségeseim előtt lesmárolni Juliót, pláne szerelmet vallani neki…

- Jaja, Ara – Julio is egy mosolyt küld felém, ám ez korántsem olyan csábító, mint ahogy azt vártam. Inkább mintha sajnálna egy kicsit a kiborulásom miatt. – Remeg a kezed. Majd Isabel megoldja. Te meg szépen menj vissza a hegyekhez Carlosékkal!

  Úgy magyaráz nekem, mintha egy ostoba, életképtelen gyerek lennék, aki mindenáron segítségre szorul. Mondjuk, perpillanat nem is érzem magam a helyzet magaslatán, így hát hagyom, hadd irányítsanak a fiúk. Julio előbb Carlosszal vált egy cinkos pillantást, aztán aggódva rám néz, végül Christinán állapodik meg a tekintete. Lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de amint az olaszra villantja a szemét, kissé megremeg a szája széle, mintha valami furcsát észlelt volna. A lány látszólag nem veszi észre, hogy nézett rá az Országtársam, engem pedig nem izgat annyira a téma, hogy rákérdezzek. Christina közli, hogy ideje lenne indulni, Carlos pedig egy bágyadt mosoly kíséretében húz magához.

-Gyere, Ara! – motyogja elhaló, nehézkes hangon. – És ne aggódj! Julio túlélte.

  A hegyekhez vezető utat csöndben tesszük meg, a történtek után egyikünknek sincs kedve beszélgetni. Ugyan, hogy is tudnánk már, mikor az előbb majdnem megölték a szövetségesünket? Vagyis, ez így nem teljesen igaz. Julio Christinának csak a szövetségese, nem szívlelik különösebben egymást. Carlosszal viszont nagyon jól összebarátkoztak az elmúlt hetekben, ha már egy pillantás elég, és megértik, mire gondol a másik. Velem teljesen más a helyzet. Csak most, a veszély elmúltával kezd tudatosulni bennem, mit is érzek valójában az Országtársam iránt. Eleinte fel se akarom fogni, hogy belezúgtam Julióba, annyira lehetetlennek tartom a szerelmet. Régebben reálisan gondolkoztam, mindig csak az eszemre hagyatkoztam. Ezért menekültem a harc kegyetlen, sötét világába a szüleim halála után, ezért nem bíztam meg a többiekben, ezért gyűlöltem annyira Christinát, amiért ráhajtott Carlosra. És ezért nem fogadtam el, hogy igenis tetszik nekem Julio, sőt mi több, belészerettem. Igen, ez az igazság! Hölgyeim és uraim, Arabella Asesino szerelmes! Legszívesebben vigyorogva kiabálnám ki az érzéseimet, de nem kockáztatom, hogy a Játékmesterek visszaéljenek a földöntúli boldogságommal. Tudom, hogy nemsokára, amint Julio visszatér köreinkbe, minden sokkal, de sokkal szebb lesz. Félrehívom a többiektől, mondjuk, egy nagyobb szikla mögé, és elmondom neki, hogy szeretem. Kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy ő is hasonlóan érez irántam. Ha nem is szeretett belém, bizonyára bejövök neki, máskülönben miért csókolt volna meg? Nem tudom szavakba önteni a boldogságomat, szinte már szárnyalok. Nem is próbálom elrejteni a világ elől az önfeledt vigyoromat, és teljesen hidegen hagy, hogy Carlos úgy néz rám, mint egy őrültre. Most azonban nem haragszom meg rá, hanem megajándékozom a legőszintébb, legkedvesebb mosollyal, amit el lehet képzelni. A fiú erre zavartan oldalra kapja a fejét, majd Christinával kezd beszélgetni valamiről.

  Időközben a hegy lábához érünk. Somolyogva telepedek le a hideg, kemény földre, a gondolataim ismételten Julióhoz visznek. Azon morfondírozom, mégis hogy áruljam el neki az igazat. Eszembe jut, hogy talán Carloséktól kérhetnék tanácsot, de azon nyomban el is vetem az ötletet. Nagylány vagyok már, megoldom egyedül is! Cri csak kiröhögne, és egy örök életre bénának titulálna, Carlos meg úgyis csak hülyeségeket beszélne. Jól tudom, hogy legokosabb lenne az egyenes utat választani, és mindenféle cifrázás nélkül közölni a fiúval, hogy szeretem, de akkor is… Túl morbidnak tartom, hogy ilyen egyszerűen hozzám a tudtára, hogy csak megemlítsem, mintha azt mondanám, hogy elfogyott a tej. Ki kell találnom valamit! Talán nem is kellene kimondanom, mit érzek, csak finoman jelezni neki. Julio az esetek többségében okos srác, ezer százalék, hogy megértené a célzást…

A tekintetem a mellettem ücsörgő szövetségeseim felé kalandozik. Cristina Carlos ölében terpeszkedik, és halkan diskurál valamiről a fiúval. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a kezében egy gyűrött, agyonhajtogatott képet szorongat, sötét szemeiben pedig a honvágy bánatos tüze ég. Hangtalanul húzódok közelebb a pároshoz, úgy veszem szemügyre a papírarabot. Mint kiderül, ez egy kép, ami Christinát ábrázolja egy fiúval. Önfeledten mosolyogva karolnak egymásba, messziről üvölt róluk, hogy életük egyik legboldogabb pillanatát élik át. Christina arcából kiindulva a fotó nagyjából egy-két éve készülhetett, és nagy valószínűséggel a lánya a bátyjával együtt látható a képen. Beletelik néhány percbe, mire nevet tudok kötni a zöld szemű, jóképű fiúhoz, akit a húgához hasonlóan egyenes szálú, sötétbarna fürtökkel, és csinos alkattal áldottak meg az égiek. Marco Angell, ha az emlékezetem nem csal, így hívják a srácot. A tegnapi vadászat során beszélgettünk róla egy keveset, de egyikünk sem ment bele túlságosan a témába. Engem nem foglalkoztatott igazán a srác, Cri meg nem akart gyengének tűnni a szememben, ezért inkább más vizekre vitte a társalgást. Ahogy nézem a fényképen szereplő párost, az jut eszembe, hogy Marco számára valószínűleg Christina jelenti a világot, ő a legfontosabb neki. Ahogy óvatosan ráemeli mosolygó, világoszöld szemét, ahogy átöleli a vállát… Az ember azt hinné, bármit képes megtenni a húgáért, akár meg is halna érte.

  Mindig is irigyeltem azokat, akiknek van testvérük. A suliban számtalanszor ábrándoztam arról, milyen szuper is lehet őszintén nevetgélni, vagy akár civakodni valakivel, akiről biztosan tudod, hogy nem fecsegi ki a titkaidat, és te vagy számára az egyik legfontosabb, bármire képes lenne érted. A Kiválasztottak közül is sokaknak van testvére. Mindjárt ott van Christina, akiért a bátyja majdnem önként jelentkezett. Isabel, aki feláldozta magát a vak kishúgáért, és akinek a bátyja, Noah-Levi tűzön-vízen át segített. Ha jól emlékszem, Carlos is megemlítette egyszer, hogy két kisgyerek várja haza, mint ahogy Niels is elég népes családdal büszkélkedhet. Az is rémlik, hogy Fiona mondott valamit az interjún a húgáról, sőt majdnem biztosra veszem, hogy az első éjszaka látott képen lévő lány Cho nővére, vagy legalábbis rokona.

  Meg aztán ott van Julio. Az Országtársam, a fiú, akibe beleszerettem, és az utolsó éjszakán elárulta, hogy van egy nővére, aki csak azért iratkozott fel tesszerákért, hogy a testvérei ne éhezzenek. Victoria Fuarez, Sean Baker utolsó áldozata, akire már senki sem emlékszik. Hiába, a másodikak neve mindig feledésbe merül, amíg világ a világ. Ez ellen nem lehet mit tenni, a kezdetektől ez a rendszer áll fent. Persze, ez nem jelenti azt, hogy Victoria ne tett volna meg mindent a családjáért, még ha nem is élte túl a halálos játékot. Nem ismertem túl jól, csak néhányszor beszéltem vele, többnyire semleges témákról, de még azt se tudtam róla, hogy Julio nővére. Pedig jobban belegondolva, eléggé hasonlíthatott az öccsére, hiszen Julio sem a dicsőségért jelentkezett önként, hanem hogy megvédje a húgát az éhhaláltól. Rebelda Fuarezzel még Victoriánál is kevesebbszer sodort össze a sors. Míg a testvérei a vonzó külsejükről és a nagy szájukról voltak ismertek, a lányt alig vették észre a suliban. Nem is rendelkezett olyan földöntúli szépséggel, és nem barátkozott a menőkkel, inkább csak meghúzódott a sarokban. Ha jól emlékszem, egy-két éve kezdett kikupálódni, de még mindig nem olyan bevállalós és merész, mint Julio. Ha jól tudom, még nem is volt pasija, és senkinek sem tetszik. Bár, mintha Julio említett volna valamit egy srácról, akinek bejön, de nem emlékszem a részletekre.

  Rebeldáról automatikusan az éjjeli beszélgetésünk jut eszembe Julióval. Te jó ég, mi minden megváltozott azóta! Akkor, az interjú után a huszonnégy versenyzőből huszonhárom még egyetlen embert sem küldött az örök vadászmezőkre, és mindannyian merész álmokat szőttünk a győztesnek járó koronáról. Önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám, amint felrémlik előttem, milyen fejet vágott Julio, amikor megkérdeztem a pontozáson történtekről. Azon az éjszakán beszéltünk egymással először normális körülmények közt, emberi hangon. Akkor jöttem rá, hogy az Országtársam sokkal több egy beképzelt bájgúnárnál, és egyáltalán nem azt tartja a legfontosabbnak az életében, hogy minél több lányt megfektessen. Más céljai is vannak, sokkal komolyabbak, melyekkel a szerettein segíthet. Személy szerint a húgát akarja megmenteni, a tizenhat éves Rebeldát – vagy, ahogy ő nevezi, Rebset – aki fiatal kora ellenére is tisztán átlátja a dolgokat, tudja, hogy Fire az igazi ellenség. Visszanézve az egy héttel ezelőtti eseményekre, nem is volt kérdés, hogy az éjjel egy hosszadalmas, vad csókcsatával fog végződni. Utána meg jött azzal a hülye fogadással…

  Lopva a szövetségeseimre sandítok, akik láthatólag tökéletesen elvannak egymással. Ha jól értelmezem, éppen a Cri kezében lévő képről beszélgetnek. Nem akarom megszakítani a romantikázásukat, de most sokkal fontosabb dolgokról van szó, mint a magánéletük, vagy Christina bátyja. Csak az udvariasság kedvéért teszem fel a kérdést, magától értetődőnek veszem, hogy igent fognak mondani a felvetésemre.

-Srácok, mi lenne, ha rendelnénk pizzát? – Meg kell erőltetnem a hangszálaimat, hogy ne krákogjak. Azt hiszem, a sírás nem tett túl jót nekik. – Élet-halál kérdése.

  A párocskát eléggé meglepem a kérdésemmel, üvölt róluk, hogy nem tudják hova rakni a megjegyzést. Bár Christina arcán felfedezem a honvágy apró jelét, Carlos szemében pedig a kaja utáni vágy csillog. Önkéntelenül is megmosolyogtat a tudat, hogy bár a legtöbbünk élete száznyolcvan fokos fordulatot tett a Viadal kezdete óta, a spanyol fiú megmaradt ugyanolyan zabagépnek, mint az első napokban.

-Oké! Kapsz pizzát, nyugi! – simítja meg az arcomat gyengéden.

  Egy apró biccentéssel köszönöm meg neki a szívességet. Próbálom figyelmen kívül hagyni az arcán uralkodó ismeretlen eredetű rettegést, és aggodalmat. Reménykedem, hogy csak a Viadal teszi ezt vele, esetleg Julio miatt ideges, és nem én tettem valamit, ami zavarja. Lehet, hogy Crivel együtt idiótának tart a pizza miatt, de nem izgat nagyon. Azon kapom magam, hogy olyan szinten nem érdekelnek a többiek, hogy már csak azt várom, hogy Julio végre visszajöjjön. Remélem, addigra Gabriel is összeszed valahonnan egy pizzát! Aztán már nincs más dolgom, mint színt vallani Brazília első számú szépfiúja előtt, majd kéz a kézben elandalogni, és itt hagyni a többieket. Az a megérzésem ugyanis, hogy ha egyszer összejövök Julióval, Christina és Carlos ellenünk fordulnak, sőt talán Isabel sem állna a pártunkra, lévén hogy az Országtársa sem tart velünk. Egyébként is, minden szövetség felbomlik egyszer, csak idő kérdése, mikor ugranak egymás torkának a tagok. Julio és én viszont legyőzhetetlenek leszünk együtt. Közösen talán még Nielst is megölnénk, és a másikra támaszkodva fájó szívvel bár, de Carlost, Isabelt és Christinát is a többi Kiválasztott sorsára juttatnánk. Abba már nincs időm belegondolni, hogy mihez kezdenénk egy esetleges fináléba kerülés esetén, ugyanis pont ebben a pillanatban száll le közénk egy pizzás doboz. A spanyol fiú természetesen rögtön ráveti magát, olyan hévvel majszolja az ételt, mintha hetek óta nem evett volna. Christina valamivel finomabb, nőiesebb formában falatozik, de rajta is látom, hogy pont jól jött neki ez a kis harapnivaló. A gerlepár valószínűleg el is feledkezett arról, hogy konkrétan miattam tömhetik tele magukat, szinte nem is engednek a kajához jutni. Óvatosan kukucskálok át a válluk között, megbizonyosodva arról, hogy nem kebelezték be az egészet, Isabelnek és Juliónak is marad bőven. Nem jelent gondot, ha nekem nem hagynak, elvégre csak egyetlenegy szeletre van szükségem, mellyel mindenféle kínos vallomás nélkül a tudtára adhatom Juliónak, hogy megnyerte a fogadást, a Viadal vége előtt elérte, hogy belészeressek.

  Alig telik el öt perc az olasz specialitás érkezése óta, a többi szövetségesünk is befut. Furcsamód kifejezetten boldognak és felszabadultnak tűnnek, mintha megütötték volna a főnyereményt. Úgy vigyorognak egymásra, na meg ránk, mintha nem is az Arénában, hanem legalább egy nyáresti buliban tengetnénk a napjainkat. Julio ébenfekete szemébe nézve elönti az arcomat a pír, a tekintetemet önkéntelenül is másfelé fordítom, csak hogy ne kelljen tartanunk a szemkontaktust. Attól félek ugyanis, egyetlen lopott pillantásomból rájönne, mit érzek iránta, és előbb mondaná ki a gondolatait, mint én.

-Na, látjátok, élek! – fordul körbe diadalittasan mosolyogva. – Hoppá, még pizzát is rendeltetek a tiszteletemre?

  Nem állom meg, hogy ne emeljem az égnek a tekintetemet. Hiába, Julio menthetetlenül egoista! Ez nála olyan, mint Carlosnál a folyamatos zabálás; még egy szadista, elmebeteg valóságshow sem képes változtatni rajta. Sajnos vagy szerencsére – kinek, mi – ez cseppet sem változtat az iránta táplált érzéseimen. Szerintem már meg se tudnám szokni, ha egyik pillanatról a másikra elveszítené az önbizalmát.

-Hát persze Julio, csakis miattad! – forgatja a szemét a vigyorgó Christina.

  Carlos és Isabel halványan elmosolyodnak a lány megjegyzése hallatán, sőt még az én ajkam is felfelé görbül, egyedül Julio az, aki komoly marad. Hirtelen rám tör a frász, mi van, ha történt valami, amíg magára hagytam Isabellel. Az egyszer biztos, hogy a markáns vonásokon az aggódás és a szánalom jeleit vélem felfedezni. Julio azonban nem úgy néz Christinára, mint Carlos rá, ez valahogy sokkal végzetesebben hat. Körülbelül mintha azt akarná üzenni a tekintetével, hogy az olasz már semmit sem tehet, elérkezett számára a vég. Eszem ágában sincs arra gondolni, hogy az Országtársam saját kezűleg akarja kioltani a szövetségesünk életét – még ha nem is a legjobb barátok, ilyen aljasságra sosem vinné a lélek. Egyszerűen nem bírom szavakba foglalni, mi játszódhat le benne, vagy, hogy honnan olyan ismerős ez a nézés. Csak meredten bámulok a két alak után, ahogy nesztelenül távolabb sétálnak, hogy hallótávolságon kívül vitassák meg az ügyet. Carlos látszólag semmi rosszra nem gondol, szórakozottan tömi magába a hatodik pizza szeletet, Isabel pedig úgy vigyorog, mint egy tejbetök, még az sem hozza ki a sodrából, hogy az Országtársa folyton lelopkodja a kajájáról a szalámikat. Egyedül nekem szúr szemet, hogy a fiú arcizmai meg-megrándulnak, és feltűnően kerüli a lány pillantását, miközben hozzá beszél. Christina egy ideig zavartan kapkodja a tekintetét a fiú és a karja között, majd váratlanul megragadja az Országtársam pólóját, és vérben forgó szemekkel motyog valamit. Nem hallom, mi a vita tárgya, de a biztonság kedvéért magamhoz emelem a lándzsámat, hátha használatba kell vennem. Támadóállásban, árgus szemekkel figyelem a szövetségeseimet, akik továbbra is halkan suttognak. Christina egyszer csak elengedi a fiú pólóját, a keze magatehetetlenül hullik le a textilről. Még messziről is kiszúrom, hogy a szemzugában apró könnycseppek gyülekeznek, a szája széle pedig megremeg egy pillanatra. Julio még mond valamit, majd hátat fordít a lánynak, és felénk veszi az irányt. Még látom, hogy egy gyors pillantást vet a magában tajtékzó olaszra, aztán magára erőltetve azt a jellegzetes, ellenállhatatlan mosolyát, látszólag lazán áll meg előttünk.

-Angell egy kis egyedüllétre vágyik – közli komoran. – Azt üzeni, mindjárt jön.

  Carlos felvont szemöldökkel fordul a barátja felé, aki viszont feltűnően kerüli a spanyol pillantását, helyette inkább egy szelet pizzán kezd nyamnyogni. Bár engem is nyugtalanít Cri állapota, mégsem törődök vele annyira, hogy eltántorodjak a tervemtől. Próbálok vidám dolgokra gondolni, arra, hogy néhány perc múlva már Julio erős, védelmező karjaiban leszek, édes csókokat hintve a szerelmem telt ajkaira, finom vonalú, egyenes orrára, az emberfeletti szépségű arccsontjára, meg a kifejező, éjsötéten csábító szemeire, nem is beszélve az izmos mellkasáról, melynek láttán mindenki azonnal elolvad. 

-Julio, tudnál egy kicsit jönni? – küldök egy kedves mosolyt a fiú felé. – Én is szeretnék mondani valamit – magyarázkodom Isabel kérdő tekintete láttán.

  Az Országtársam mintha kissé nehezen viselné, hogy megint rá van szükség, és nem falatozhat nyugodtan, de azért feltápászkodik, majd öles léptekkel megindul utánam. A szemem sarkából látom, hogy kérdő pillantást vált Carlosszal, mire a spanyol tanácstalanul széttárja a karját. A torkom a szívembe dobog, leírhatatlanul izgulok a vallomás miatt. A fenébe is, még soha életemben nem voltam szerelmes, még az öt évvel ezelőtti „kapcsolatom” se tartott öt hónapnál tovább! Az mondjuk igaz, hogy egyszer mindenen túl kell esni. Ha már elárulom Juliónak az igazat, minden halálosan egyszerűvé válik. Megcsókoljuk egymást, a hátunk mögött hagyjuk a szövetségeseinket, és valahogy kikönyörögjük, hogy mindketten kiszabadulhassunk az Arénából. Bonyolult tervnek tűnik, de voltaképpen egészen egyszerű, mindössze a hozzá vezető út göröngyös.

  Egy méretesebb sziklafal mögé vezetem a fiút, mérget vennék rá, hogy innen egyetlen kósza hangfoszlány sem fog kihallatszódni, és az is kizárt, hogy bárki is utánunk jöjjön. Gyorsan jártatom végig a pillantásom a tájon, hogy megbizonyosodjak az Aréna nyugalmáról. Szerencsére sehol sem észlelek zavargásokat, a havas csúcsok, a kristálytiszta, világoskék égbolt, a távolban magasodó fák, és a közeli Bőségszarun gyéren csillogó napfény mind arra ösztökélnek, hogy ne várjak tovább, valljak színt Julio előtt. A szívem még mindig hevesen kalapál, a pulzusom az egekbe szökik, ám ennek ellenére még mindig tökéletesen bízom magamban. Még a fülemben halkan duruzsoló, idegtépő kis hangocska sem tántorít meg.

  Levakarhatatlan vigyorral az arcomon fordulok a fiúhoz. Sötétbarna szemem a legdrágább ékszereket megszégyenítő csillogása talán picit elrettenti a fiút, azért néz rám olyan furán. Már éppen belekezdenék a kérdezősködésbe, amikor más érzelmet is felfedezek a sármos arcon. Kétségtelen, Julio még mindig nem gyűrte le a reggeli viszolygását – úgy tekintget körbe, mintha bármelyik pillanatban megtámadhatná valaki. Mondjuk, ez érthető, elvégre alig egy órával ezelőtt kevesen múlott, hogy nem jutott a nővére sorsára. A pillantásom a bal karján állapodik meg, pont ott, ahol Minho megvágta. Akaratomon kívül felszisszenek a sérülés láttán. Bár Isabel látszólag gondosan leápolta a fiút, az alvadt vér még mindig ott gyülemlik a pólóján, hatalmas foltot hagyva a hófehér kötésen.

-Hogy van a karod? – töröm meg a közénk települt csendet.

- Már nem fáj annyira, Isabel leápolta – ajándékoz meg egy szívdöglesztő mosollyal, mire a térdem egy kocsonyához kezd hasonlítani. – De azért aranyos vagy, hogy aggódsz értem!

  Itt az idő! – gondolom magamban, majd pár lépéssel közelebb csusszanok hozzá. A térdünk már összeér, és a mellkasunk is vészesen közeledik egymáshoz. Tudom, hogy most nem szúrhatom el, ha rosszul alakulnak a dolgok, azt életem végéig bánni fogom. Folyamatosan tartjuk a szemkontaktust, a világért sem szakítanám el a tekintetemet Julio mosolygó, kissé aggódó íriszétől. A karjaimat óvatosan a dereka köré fonom, várva, hogy ő tegye meg a következő lépést. Óráknak tűnő másodpercek telnek el, mire végre lehajol hozzám, és istenigazából megölel. Úgy csimpaszkodok az izmos karokba, mint egy magányos gyerek, aki végre megtalálta a támaszát, és a világ összes kincséért sem válna meg tőle. Magamba szívom az Országtársam férfias, mámorító kókuszillatát, amibe még mindig belevegyül a vér undorító szaga. Fogalmam sincs, mennyi ideig állhatunk ott, egymás karjaiba kapaszkodva, de egyszer csak azon kapom magam, hogy mérhetetlenül zavar, hogy Julio nem tesz semmit. Nem úgy ismertem, mint aki megelégszik egy öleléssel, ha akar valamit egy lánytól. A fejemben lüktető irritáló hangocskát elnyomva magamra parancsolok, hogy ne legyek már ilyen szerencsétlen, tegyem meg én az első lépést, ha már a fiú nem bírja. Teleszívom a tüdőmet levegővel, majd kissé eltolom magamtól Juliót. Nem kerülünk távol egymástól, csak éppen annyira, hogy még egyszer belenézhessek abba a bágyadt, éjsötét szempárba, erőt merítve a vallomáshoz. Julio ajkán aranyos, vonzó mosoly játszik, aminek egyszerűen nem tudok, és nem is akarok ellenállni. Még egyszer, utoljára megsimítom az arcát, aztán közelebb hajolok hozzá, és lágy csókot lehelek a szájára.

  Nem akarok túl nyomulósnak tűnni, a végén még azt hinné Julio, hogy én hódítottam meg őt, és nem fordítva. Ám amint a nyelvem találkozik az övével, az egész testemet elönti a forróság, a gyomrom dió méretűre zsugorodik, a szívem pedig még az eddiginél is hevesebben ver. Érezni akarom őt, tudni szeretném, hogy mellettem áll minden egyes porcikájával együtt, és soha a büdös életben nem fog elengedni maga mellől. Pióca módjára fészkelem be magam az ölébe, önkéntelenül is a földre teperve a testét. A tüzes szerelem mellett a gonosz, hideg kétely is befészkeli magát a lelkembe, ami nagyrészt a csókunkban történt változásnak tudható be. Nem tudom, miért gondolom így, de az erkélyen történtek után kicsit többre számítottam. Úgy emlékeztem, Juliótól szenvedélyes és vad, ám mégis gyengéd, érzéki csókra számíthatok, amit soha nem verek ki a fejemből. Ezzel szemben a fiú alig csinál valamit, leginkább csak tűri, hogy táncra hívjam a nyelvét, sőt mintha egy picit ellenkezne is. Még a hátamat simogató keze sem adja vissza azt az érzést, ami az erkélyen kelt életre bennem.

  Szeretném folytatni a csókot, mert hiszek abban, hogy a hirtelen bénázás a Viadalnak tudható be, ám erre nincs lehetőségem, mert Julio gyengéden eltol magától. Kérdőn nézek az ébenfekete szempárba, egyszerűen nem értem, mi ütött belé. Az Országtársam arcán egy enyhén zavarodott, megfoghatatlan érzelem játszik, amiben felfedezem azt a rohadt aggódást, egy cseppnyi félelmet, na meg egy jó adagnyi szánakozást. A csodaszép íriszben nyoma sincs a csábítás tüzének, sem a szerelemnek, de még a mindent elsöprő vágynak sem. Még csak vidámnak sem tűnik, inkább mondanám gondterheltnek.

-Mi a baj? – kérdezem ijedten. – Durva voltam?

  A mutatóujjamat finoman végighúzom az arcélén, ám erre sem reagál semmit. Úgy mered maga elé, mint akit csaláson kaptak, és pontosan tudja, hogy elkerülhetetlen a megtorlás. Alsó ajkát feszülten harapdálja, sötét tekintetét bűntudatosan fúrja az enyémbe. A félelem már sokkal komolyabban dolgozik bennem, szinte behálózza az egész testemet. Valami azt súgja, talán tényleg okosabban tettem volna, ha nem teregetem ki a lapjaimat, hanem hagyom, hogy beleőrüljek a fiú iránt táplált szerelmembe.

-Nem, szó sincs ilyesmiről, csak… - motyogja színtelen hangon. – Ara, én… El kell mondanom va…

  A tekintetem a szalámival és kukoricával telített pizza szeletre téved. Feléled bennem a remény, arra gondolok, hogy talán még nincs minden veszve, igenis megvan rá az esély, hogy Julio és én még egy pár leszünk. Lövésem sincs, mit akar mondani, csak azt tudom, hogy mindenkinek sokkal könnyebb lenne, ha nem jutna a fülembe a titka. Így hát közelebb húzódok hozzá, és egy finom szájra puszi kíséretében suttogóra fogom a hangom.

-Pofa be, Fuarez! – motyogom. Remélem, a hangom valamivel magabiztosabban cseng, mint ahogy azt érzem. – Fogd be, és csókolj meg!

  Nem tudom, szorult helyzetbe hoztam-e Juliót, vagy szimplán csak képtelen ellenállni a csáberőmnek, de mindenesetre hatásosra sikeredett a felszólításom. Egy tizedmásodperc sem telik belé, nem sokára már ugyanolyan szenvedélyesen smárolunk, mint egy héttel ezelőtt. Égető, állatias vágyakozás járja át a testemet, hogy még ennél is többet kapjak a fiúból, miközben pár perccel ezelőtt még egy hasonlóan tüzes csókkal is beértem volna. Nem tudom, a határozott kiállásomnak, vagy a legyűrt sokknak köszönhetően élénkült fel a fiú, mindenesetre jobban csókol, mint napokkal ezelőtt. Sőt, merem állítani, hogy ennél dögösebb nyálcserét még nem folytattak a világtörténelemben! A gátlástalanul egymásba fonódó, vad táncot lejtő nyelveink, az orromba mászó, friss kókuszillata, a derekamat szorongató erős, óriási keze, és a dús hajába markoló, remegő ujjaim erre hagynak következtetni. Olyan ez, mintha repülnék, mintha nem is ebben a világban élnénk, hanem egy másik, gondtalan földön. Hidegen hagy, mit gondolnak rólam az üresfejű, angol tyúkok, hogy mennyire kiakadnak Julio exei, hogy jó eséllyel a tulajdon mentorom is a haját tépi dühében. Most nem számít más, csak Julio és én, na meg a szenvedélyesen vívott, szűnni nem akaró csókcsatánk. Már nem érzem a fiú félelmét, sőt kifejezetten bátornak és felettébb magabiztosnak gondolom. A testemet és a lelkemet egyaránt földöntúli öröm járja át. Végre! Nekem is összejött valami, még ha rengeteget szenvedtem is érte. Percek kérdése, és szerelmet vallok a fiúnak, utána pedig egyenes út vezet a boldogsághoz! Csak éljem túl… Ha továbbra is ilyen hevesen ver a szívem, félő, hogy meghalok, mielőtt bármit is mondhatnék. Az eszem azt kántálja, hagyjam levegőhöz jutni szegény srácot, a szívem azonban nagyban ellentmond neki. Természetesen nem kérdés, melyikükre hallgatok.

  Végül aztán Julio vet véget a forró táncnak. Gyengéd, mégis határozott mozdulattal tol el magától. Az arcára nézve érzelmek tömkelegével találom szembe magam, szinte el se tudom dönteni, mi uralkodik rajta a leginkább. Megtörtség, fáradtság, szomorúság, bűntudat… Felvont szemöldökkel tanulmányozom az Országtársam vonásait, ugyanis ezek a dolgok valahogy nem illenek bele a képbe. A levertség még valamilyen szinten érthető, ha feltételezzük, hogy még mindig nem jutott túl Minho meggyilkolásán, ám a többinek nincs helye egy szerelmes csókcsatában. Maximum, ha nem az igazi párunkkal bonyolódunk egy kisebb kalandba, hanem valaki mással, aki iránt nem táplálunk olyan erős érzelmeket…

  Gyorsan megrázom a fejejm, hogy kiűzzem belőle a bűnös gondolatokat. Te jó ég, miket is beszélek? Szinte már én is megdöbbenek a saját sületlenségemen. Juliónak nincs barátnője – pontosabban, még nincs – és az eddigi kapcsolatai sem tartottak egy-két éjszakánál tovább. Teljességgel kizártnak tartom, hogy bárki iránt komolyabb érzelmeket táplálna, a legtöbb exével csak szórakozott. Persze könnyen meglehet, hogy csak össze van zavarodva. Úgy döntök, segítek rendet tenni a fejében.

-Öhm… - motyogom felkavartan. – Azt hiszem, ez téged illet.

  Lesütött szemmel nyújtom át neki a pizzát. Egyszerre majd megesz a kíváncsiság, miként reagál a díjra, miközben tartok is a véleményétől. Nem merek a szemébe nézni, a kopár talajt bámulom, mintha annyira lenyűgöző látványt nyújtana. Csak akkor emelem meg valamicskét a fejem, amikor az értetlenkedésének az hangot.

-Bocs, de ez rohadtul fura volt! – jelenti ki akadozva. – Ez az egész annyira… Elhívsz a többiektől, majd váratlanul lesmárolsz… - túr a sötét fürtjei közé ingerülten. – Aztán ideadsz egy szelet pizzát… Értem én, hogy padlóra vágott a Viadal, meg Minho támadása se jött a legjobbkor, de ez… - Úgy rázza a fejét, mintha maga sem hinné el, hogy mindez vele történik. – Megmagyaráznád, hogy mire ment ki ez a… cirkusz?

  Az írisze idegesen, értetlenül csillog, már nyoma sincs benne bűntudatnak, vagy szánalomnak. Csak azt látom rajta, hogy mélységesen idiótának tart, egy őrült pszichopatával, akinek a diliházban lenne a helye, annyira nem beszámítható. Ekkor döbbenek rá, hogy elvesztettem a csatát, hogy Julio semmit sem érez irántam, maximum sajnálatot. Legszívesebben visszaforgatnám az idő kerekét úgy négy-öt órával, és az újrakezdésnél még csak szóba se elegyednék Isabellel a vadászaton. A tekintetemet továbbra is a talajon pihentetem, mert biztos vagyok benne, hogy Julio egyetlen elkapott pillantásomból rájönne a titkomra. Magamban fohászkodom, hogy ne érdekelje annyira a dolog, hogy faggatózni kezdjen, vagy akár csak megemelje az államat. Szó nélkül, dacosan meredek lefelé, miközben abban reménykedem, hogy nem sokára megszólal az ébresztőórám, felriadok a rémálmomból az árvaház sötét, rideg falai közt, majd nyugodtan veszem tudomásul, hogy az elmúlt két hét történéseit csak bebeszéltem magamnak egy éjjeli látomás kapcsán.

  Ám a csoda elmarad, és Julio is az állam után kap. Egy akaratos, ám kifejező pillantásnál többre nem is számíthat tőlem. Előbb az éjfekete, pechemre még mindig őrjítően csábos íriszbe bámulok, majd a földön nyugvó pizzára vezetem a pillantásom. Julio pont fordítva cselekszik, előbb kikerekedett szemekkel bámul Olaszország specialitására, csak utána mélyeszti a tekintetét az enyémbe. Komoran állom a pillantását, most már nem érdekel, mire jön rá, és mit hagy meg nekem. Meg se próbálom eltitkolni az érzéseimet, hagyom, hogy csökönyösen kiüljenek az arcomra. A szemem és a szám kiszárad, a fülem zúg, a térdem pedig kocsonya módjára reszket. Egyedül az orromat fordítom büszkén előre, hogy ne veszítsem el az összes tekintélyemet. A pólóm szélét gyűrögetve várok, egészen addig, amíg az Országtársamnak le nem esik a tantusz.

-Ugye nem?

  Milyen ironikus, Christina folyamatos oltogatásai meg se kottyantak, Julio meg két rövidke, egyszerű szóval egy jéghegyni fájdalmat lökött a szívemre. Képtelen vagyok épeszű választ adni a kérdésére anélkül, hogy ne sírnám el magam, vagy ne tennék valami olyasmit, amit később megbánnék. Jobb híján kifejezéstelen arccal figyelem, ahogy az Országtársam fel-alá mászkál, öt másodpercenként enyhén idegbeteg módon beletúr a hajába, és közben felváltva átkozza az életet, a pizzákat, és saját magát, amiért elmondása szerint „honnan tudhatta volna, hogy ekkora galiba lesz belőle”. Mindezt persze sokkal választékosabban, káromkodásokkal teletűzdelve adja a tudtomra. Lefogadom, hogy a nézők két percig mást se hallanak, csak folyamatos sípolást. Szinte már látom magam előtt, hogy Brittany arról faggatja Gabrielt, mikor tanult meg Julio ilyen nagyszerűen fütyülni.

  Hosszú, kínkeserves percekbe telik, mire Julio kilábal az idegbeteg állapotból, és hajlandó velem emberi módon beszélni. Szeretnék normálisan, hidegen állni a fiúhoz, úgy tenni, mintha két perc alatt kiábrándultam volna belőle, és már semmit sem érzek iránta, még holmi barátságot sem. Elképzelésnek tökéletes, csak a megvalósításánál ütközöm gondokba.

-Nézd, Ara, van valami, ami… - A hangja keményen, ellentmondást nem tűrve cseng. – Amit el kell mondanom neked. Alapjáraton úgy terveztem, hogy titok marad, csak Carlos tudott róla… Mármint, az érintetteken kívül.

- Elárulod végre, mi a fene bajod van, vagy kezdjek tippelgetni? – mordulok rá az összes dühömet beleadva. A tenyerem automatikusan ökölbe szorul, és mérget vennék rá, hogy a szemem is vérben forog. – Hidd el, Fuarez, az utóbbival jobban megszívnád!

  Julio nem hezitál egy percig sem, de azért feltűnő mennyiségű levegőt szív a tüdejébe. Napbarnított, kreol bőrének színe egy másodperc alatt elhalványul, szinte már majdnem olyan fehér, mint a kis Choé, akit a fiú az első nap küldött a halálba. Egy halk sóhaj kíséretében telepszik le a földre, aztán int egyet, jelezvén, hogy jöjjek közelebb. Vonakodva bár, de lehuppanok mellé. Szívem szerint tiltakozva rohannék világgá, de a kíváncsiság fényes győzelmet arat a félelmem felett. Úgy érzem, nem élném túl, ha nem tudom meg Julio titkát, amiért annyira kiborult az imént.

  A hegyekből hűvös, erőtlen szellő érkezik, finoman megtépdesve a hajamat. Borzongás járja át a testemet, és mintha Julio is megremegne egy kicsit. Néhány tincset a fülem mögé tűrök, a szememet egyenesen az Országtársamra szegezem. Egyetlen apró jelről sem akarok lemaradni, ki tudja, mekkora jelentőségük lesz még ezeknek a jövőben?

-Nem fogok kertelni, meg hazudozni, annak már nem lenne semmi értelme – kezd bele színtelen hangon a mondandójába. A reakciómat lesve méreget, csak akkor folytatja a monológját, amikor kimérten biccentek felé egyet. – Mindig is sejtettem, hogy valami nem oké körülötted. Félre ne értsd, nem úgy értem, hogy nem vagy százas, inkább a körülményekben kereshetném a hibát, ha érdekelne az ügy. Az, hogy nem akadtál ki, miközben konkrétan halálra ítéltek, de úgy néztél rám, mint egy véres rongyra szokás, aztán kiderült, hogy te vagy a mezőny egyik legerősebb harcosa, meg a folyamatos balhézás Angell-lel… Nem tudtalak hova tenni, érted? Fogalmam sem volt, milyen vagy valójában, mikor mondasz igazat, és mikor próbálsz átverni, mikor adod önmagad, és mikor alakítasz szerepet. Rohadtul utálom, ha valakin nem tudok kiigazodni. Ezért is flörtöltem veled, reménykedtem, hogy attól majd közelebb engedsz magadhoz.

- Sikerült, gratulálok… - motyogom a semmibe meredve.

  Julio úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzésemet. Az arcát elnézve biztosra veszem, hogy meg sem próbál átverni, a színtiszta igazat mondja. Hogy ez mennyibe fog nekem fájni, a jövő titka…

-Aztán, a franc tudja, hogyan, vagy miért, de megkedveltelek, sőt tetszettél is. Nem állítom, hogy fülig beléd szerettem, de bármire kész voltam azért, hogy megmentselek. Emlékszel, még félre is rántottalak, amikor Angell megpróbált lelőni, meg Chót is miattad öltem meg… Na, mindegy.

- Ha ilyen kicseszettül romantikus a lelked, - villantok rá egy erőltetett, gúnyos vigyort. Van egy olyan érzésem, hogy előbb titulálnák pszichopata vicsorgásnak, mint kedves mosolynak. – mi történt, amiért…

  Szerencsére Julio nem várja meg, hogy befejezzem a kérdést. Pontosan tudja, mire akarok választ kapni, mit nem értek a viselkedésén.

-Mielőtt Angell elhagyta a szövetséget, elmentünk vadászni – eleveníti fel a régi emlékeket. – Tudod, amikor Niels ránk támadt. Valahogy szóba jött Carlosék románca, te meg annyira… Bocs, hogy ezt mondom, de úgy viselkedtél, mint egy őrült! Csapkodtál, üvöltöztél, meg minden. Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy köszönöm szépen, de én ebből nem kérek. Lehet, hogy gyengének tartasz, vagy, hogy korábban sokkal bevállalósabbnak hittél, de ez az igazság. Rádöbbentem, hogy nekem nincs szükségem egy olyan kapcsolatra, amiről nem tudom, hogy fog végződni. – Julio tekintete szinte lyukat éget a mellkasomba, de nem törődök vele. Csak azért sem fogok ránézni a nyomorék, önelégült fejére! Nem bírnám elviselni, ha rájönne, hogy ő nyerte meg a csatát. Ha már azt a rohadt fogadást elvesztettem, legalább a méltóságomat hadd tarthassam meg. Nem fogok bőgni ezért a seggfejért, annyi szent! Még ha beledöglök is, de erős maradok, és végigülöm a beszédet! – Persze, ez nem azt jelenti, hogy megutáltalak, vagy ilyesmi. Szimplán csak arra vágytam, hogy maradjunk barátok, vagy ha azok nem, hát szövetségesek. Nézd, biztonságban akartalak tudni, végül is az Országtársam vagy, vagy mi!

- Na, ja, mindjárt meghatódom! – forgatom meg unottan a szemeimet. – Van még valami, vagy túljutottunk a lényegen, és leléphetek?

  Az utóbbi kérdést már inkább poénból teszem fel, mint komolyan. Véleményem szerint az elmondottak pont elég megalázóak ahhoz, hogy egy életre elmenjen a kedvem a Julio típusú szívtipróktól. Na, nem, mintha ezennel kiábrándulnék belőle, sőt… Ugyanúgy szeretem, mint eddig, csak már nem látom értelmét a próbálkozásnak. Csak reménykedem, hogy ennyivel megúsztam a szakítást, és nem kell még kismillió nyavalygást végighallgatnom az összetört szívéről.

-Igen, van… - suttogja Julio fáradtan. – De nem biztos, hogy…

- Ne kímélj! – parancsolok rá. – Hallani akarom a teljes igazságot.

  A fiú motyog valamit az orra alatt, aztán nagy nehezen belevág a mesélésbe. Úgy állok a dologhoz, hogy az előzőnél jobban már nem tud lesokkolni, ám a sztorija hallatán rögtön megdől az elméletem.

-Azt hittem, már én se jövök be neked… Nem tudom, valamiből erre következtettem. Talán, mert inkább Carlosszal lógtál… Ami persze érthető, szegény srác totál kikészült Angell miatt, te meg nem voltál akkora paraszt, hogy elhajtsd a picsába a hülyeségeivel együtt. Ebből persze az következik, hogy én meg Isabellel lógtam. Régebben még nem kedveltem annyira a csajt, kicsit gyerekesnek találtam, meg túl félénknek, de aztán… - Ismételten beharapja az ajkát, ezúttal nem idegességében, hanem hogy leplezze a mosolygását. – Dumáltam vele, rájöttem, hogy igazából tök jó arc, meg bátor, segítőkész, vicces…

- Idegesítő, ostoba, fárasztó… - sorolom tovább a spanyol tulajdonságait. Julio látszólag nem értékeli a humoromat, legalábbis az arcán végigfutó fintor erre hagy következtetni.

- Figyelj, tudom, hogy most ki fogsz akadni – mondja komoly hangon. – Meg is értelek, tényleg, de… Na, szóval, az a helyzet, hogy amíg te Carlosszal szedted össze Christinát, mi meg a lavina elől menekültünk, és megöltük azt a csajt… Basszus, Ara, összejöttem Isabellel! Már két napja járunk.

  Néhány percig fel se fogom igazán, miről hadovál már megint ez a barom, olyan hihetetlenül, irreálisan hangzik ez az egész. Mi a franc? Nem, az lehetetlen! Julio sosem jönne össze Isabellel, sőt Isabel sem vele! Ők ketten annyira mások, semmi közös nincs bennük, meg amúgy is… Nem úgy kellene történnie, hogy Isabel, a jókislány, élete végéig szomorkodik a hógolyós csávó miatt, Julio meg összejön velem? De, úgy bizonyára hatásosabb, és mindenekelőtt életszerűbb lenne a történet. Ez így… Olyan, mint egy elcseszett szappanopera, amiket Brittany szokott bámulni!

  Beletelik pár percbe, mire ténylegesen tudatosul bennem, hogy az Országtársam életében talán először nem szórakozik velem, a színtiszta igazat mondta. A mérhetetlen szomorúság mellé a gyűlölet is befészkeli magát a gondolataim közé. Bár, nem is értem, miért csodálkozom, hiszen tök egyértelmű, hogy Isabel, a naiv, butácska, életképtelen kislány üti meg a főnyereményt pusztán azzal, hogy szerencsés géneket örökölt, és belenevelték a kedvességet. Vele szemben semmire se számíthatok! Te jó ég, el se hiszem, hogy Julio képes volt lepasszolni azért a csajért, meg mert hangot mertem adni a véleményemnek Carlosékkal kapcsolatban! Basszus, inkább nem is akarom tudni, mit szólna ez az idióta, ha felvetném neki a forradalom ötletét!

  Egy pillantásra se méltatom a fiút, szó nélkül felpattanok, és megindulok a többiek felé. Gondosan ügyelek arra, hogy egyetlen kósza könnycsepp se törjön ki a szememből, és teljesen érzelemmentesen kezeljem a helyzetet. A hajamat hátravetve, magabiztosan haladok előre. Nem érdekel Julio! Nem érdekel, hogy azt a kis kurvát választotta! Legyenek boldogok, élvezkedjenek csak egymáson, meg dugják le a nyelvüket a másik torkán, mint Cri és Carlos! Tudják, ki fog sírni miattuk!

  Szeretnék erősnek és érzéketlennek tűnni, ezért sulykolom magamba ezeket a gondolatokat. Csak hogy ez egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy az látszik. Képtelenség egyik pillanatról a másikra elfelejteni valakit, még ha egy Juliónak ez öt perc alatt sikerült is, és beújította Isabelt. De én nem vagyok ilyen. Négy éven át játszottam az érzelemmentes, határozott jégkirálynőt, aki csak és kizárólag a harcnak élt. Elegem van ebből a szerepből, elegem van abból, hogy mindig én húzom a rövidebbet, hogy belenyugszom a sorsomba, és hagyom, hogy az egész világ rajtam röhög. Szinte már látom magam előtt a sok agyonplasztikázott, nagypofájú tyúkot, ahogy a hasukat fogják a nevetéstől. Ez a kis törpe komolyan elhitte, hogy tetszik Julio Fuareznek? Jézusom, hát ez a szánalom ne továbbja! Egy olyan kaliberű pasi, mint a brazil, soha az életben nem kavarna egy ilyen lánnyal. Nem is értem, hogy merült fel benne a gondolat, hogy lehet köztük valami! Bár, korábban okosnak gondoltam, biztosan csak a Viadal készítette ki az idegeit. Mi a véleményed, drágám? Szerinted mi lesz ezután? Asesino megöli Nole húgát? Ó, az igazán sajnálatos lenne, szegény Noah biztosan kiakadna. Bár, az tök jó, legalább meg tudom vigasztalni, úgyis olyan szexi volt abban az öltönyben, nem gondolod, drágám?

  Utálom, hogy mindenki egy gyenge, szánalmas, hasznavehetetlen alaknak tart. Egy életképtelen, nyomorék szarnak, akivel semmit sem lehet kezdeni, csak azért van, hogy hozza a nézettséget, és el lehessen szórakozni az idegbeteg kirohanásain, meg azon, hogy minden jópasinál bepróbálkozik, de persze az összes lapátra teszi valami agyhalott ribancért. Esküszöm, meg fogok őrülni… Talán már az is vagyok, egy őrült, aki csak arra vár, hogy elszakadjon az utolsó cérnaszál, és kedvére kitombolhassa magát.

  A gondolataimból Julio hangja ránt vissza a valóságba.

-Hé, Ara, remélem, nincs harag! Ha akarod, senkinek nem kell megtudnia, mi történt. Úgy teszünk, mint régen. Nem kell kilépned a szövetségből miattunk, és…

  Tagoltan, szinte már ijesztően lassan fordulok meg. Minden egyes porcikám remeg az ereimben áramló dühtől, a fogaim egymásnak koccannak idegességemben. Sötétbarna tekintetemet egyenesen Julio éjfekete íriszébe mélyesztem. Úgy terveztem, nem tulajdonítok nagy hangsúlyt a keserves szakításnak, érzelemmentesen állok az egyébként roppant fájdalmas esethez, és egyedül lelépek. Amint megpillantom az Országtársam arcán azt az önelégült, megkönnyebbült kifejezést, mérhetetlen harag lesz úrrá a testemen. Egy percig sem bírom tovább türtőztetni magam, egyszerűen nem élném túl, ha egyszer az életben, istenigazából be ne olvashatnék ennek a beképzelt, agyhalott kis szarházinak. Nem gondolkodom, csak teszem, amit jónak lát a testem. Öles léptekkel indulok meg a fiú felé, egy másodpercre se veszem le róla a szemem. Eleinte nem érti, mire megy ki a játék, úgy mosolyog rám, mintha körülbelül a legjobb barátja lennék. Mindössze akkor olvad le a pofátlan vigyor a szájáról, amikor az öklöm az orrát érinti. Szó nélkül húzok be egyet Juliónak, de nem úgy, mint ahogy a hülye tyúkok, akiket kihasznált, majd eldobott. Az ütésem kemény, a célzásom pedig tagadhatatlanul pontos. Vicsorogva meredek az egykoron tökéletes vonalú, vérző orrát tapogató fiúhoz. Nem is reménykedem abban, hogy megembereli magát, és legalább most hajlandó lesz normálisan viselkedni, vagy legalább magára vállalni a felelősséget. Nem is csalódom benne, amint magához tér a sokkból, máris belekezd a szokásos hisztijébe.

-Te normális vagy? – ripakodik rám enyhén szólva paprikás hangulatban. – Most mégis mi a francért ütöttél meg?

  Ha eddig nem gyűlöltem volna tiszta szívemből, most ez is megtörtént.

-Nem hiszem el, hogy nem érted! – üvöltök az arcába. – Tényleg ennyire sötét lennél, Fuarez? Mégis mi a fenét képzelsz magadról? Hogy mindenféle megtorlás nélkül a bolondját járathatod velem? Szerinted az normális, hogy össze-vissza flörtölgetsz velem, meg lesmárolsz, aztán magamra hagysz a bajban? Mert akkor elárulom, drágám, hogy ez rohadtul beteges!

- Bocs, hogy nem vagyok Carlos, és nem jönnek be a pszichopaták! – vág vissza.

  Őrjítő fájdalom mardossa a lelkemet, amikor ezeket a szavakat az arcomba vágja. Csak érteném, miért van annyira eltelve magával! Mégis mi az, hogy pszichopata vagyok? Egy embert öltem meg az egész Viadal alatt, miközben ő vagy hármat. Tényleg ennyire nincs viszonyítási alapja?

-Ja, hogy még én vagyok a hibás! – „Meglepődve” a szám elé kapom a kezem, mintha valóban elismerném a fiú kijelentését, ám a szavaimból maró savként csöpögő gúny pont az ellenkezőjét fejezi ki. – Tényleg, sajnálom, én kérek elnézést, amiért voltam olyan ostoba, és beléd szerettem! De tudod mit, Fuarez? Tényleg rohadtul sajnálom! Átkozom azt a napot, amikor megismertelek!

- Ó, ennél eredetibbre nem futja? – ordít vissza a fiú. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy idegességében kidagad a homlokán néhány ér, sőt az orrából is egyre szaporábban áramlik a vére. – Mellesleg nem értem, mit vagy úgy oda. Tök normálisan felajánlom, hogy elfelejtjük az egész kavarást, erre meg nekem esel! Meg vagy húzatva, komolyan…

- Nem hiszem el, hogy lehetsz ilyen érzéketlen! – Egy percre sem állok le az üvöltözéssel, még ha tisztában is vagyok vele, hogy nem nyújthatom a legnőiesebb látványt, már ha a Julio arcán sokasodó apró foltok az egyre fröcsögő nyálamnak tudhatók be. – Basszus, Julio, tényleg nem vágod, hogy beléd szerettem? Igen, ez az igazság! – fújtatom a könnyeimen át. – Tényleg kicseszett hülye vagyok, mert szeretlek! De te…

- Tudod mit, Ara? – reprikál a hajába túrva. – Tényleg az vagy. Miért nem fogtad fel, hogy azt a fogadást egy hülye viccnek szántam? Nem akartam, hogy szerelmes legyél, csak…

- Ja, persze, te mindig csak! – Eddig kihúztam valahogy, most azonban kíméletlenül eltörik az a bizonyos mécses. A könnytengeren át már alig látom Julio arcát, ám még így is biztosra veszem, hogy magabiztosan állja a sarat, esze ágában sincs megtántorodni. – Miért hiszed azt, hogy játszhatsz velem? Miért hiszed azt, hogy játszhatsz bárkivel? Ember, attól még, hogy szerencsés a génállományod, még nem engedhetsz meg mindent magadnak!

- Nem akartalak kihasználni… - Váratlanul lejjebb vesz a hangerőből, és mintha már nem is tűnne olyan fennköltnek és lenézőnek. Sőt, kifejezetten nyugodtan, halkan csengenek a szavai. – Sajnálom, ha úgy érezted, ez volt a célom.

- Persze, tudom – vigyorodom el gúnyosan. – Felejtsük el az egészet, de azért én vagyok a hibás, mert egy kicsit is érdekel Carlos élete, te meg szimplán csak sajnálod, hogy így alakult. Na, akkor ki is szívja meg a végén? – A fiú válaszra nyitná a száját, ám egy cinikus kacajjal belé fojtom a szót. – Ne mondj semmit, Fuarez. Már megint én húztam a rövidebbet, te meg nyertél. Nem is értem, miért csodálkozom, megszokhattam volna.

  Néhány percig szótlanul bámulunk egymásra. Nem úgy, mint ez idegenek szokták, akik nem találják a közös témát, inkább úgy, mint egy örökkön-örökké veszekedő, idős házaspár, akiknek tele a hócipőjük a másikkal, és már csak megszokásból tartanak ki a másik mellett. A bökkenő csak az, hogy mi nem vagyunk egy pár, legalábbis a klasszikus értelembe véve nem. Soha nem is voltunk, és soha nem is leszünk azok. Sajnos a szerelem a mi esetünkben nagyon is egyoldalú, a fiú nyíltan felvállalta, hogy az ő szíve bizony Isabelért dobog. Még mindig nem értem, mit eszik azon a csajon! Nem is annyira szép, tisztára kislányos az arca, ráadásul keresve se találnék nála életképtelenebb, elkényeztetettebb teremtést! Persze, ha Juliónak ő kell, nincs jogom közbeszólni.

  Pontosabban szólva, nem lenne jogom, ha a srác nem hülyített volna előtte egy hétig. Ha nem érte volna el galád módon, hogy fülig beleszeressek, máshogy alakultak volna a dolgok. Talán még egy kis felszínes örömöt is tanúsítanék az irányukba, de a lelkem mélyén határtalanul sajnálnám a spanyolt, amiért belement Brazília első számú nőcsábászának a játékába.

  Igen, határozottan sajnálom, hogy szeretem az Országtársamat, sőt mi több, gyűlölöm magam ezért a baklövésért. Régebben leírhatatlanul elítéltem azokat a lányokat, akik bedőltek Julio hófehér, hibátlan fogsorának, édes mosolyának, igéző, hosszú szempillák keresztezte éjfekete íriszének, markáns vonásainak, kisportolt testének, és a pimasz, ellenállhatatlan stílusának. Megvetettem őket a hiszékenységükért, mert még nem tapasztaltam meg, milyen az, ha szeretsz valakit, és az illető nem viszonozza az érzéseidet, még csak meg se próbál úgy tenni, mintha bármit is jelentenél neki. Soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy velem is történhet hasonló. Bár, valamilyen szinten érthető, hogy ide lyukadtam ki. Felháborítóan ironikusan hatna, ha a reménytelen szerelem nem került volna bele az életrajzomba, ami úgyis megannyi szerencsétlenséget tartalmaz.

  A szakadatlan szenvedés a szüleim zsugori munkaadói miatt.

  Az apró termetem, ami miatt annyian bántottak.

  Az éhhalál, amivel nap, mint nap szembenéztem.

  A szüleim váratlan elvesztése.

  Az örökös magány, ami elől a harcba menekültem.

  A polgármester Guilettába fektetett bizalma, melynek végül egy döféssel véget vetettem.

  Az újonnan visszatérő halálközeli élmények és az ellenfeleim támadásai, na meg a szövetségeseim baromságai, amivel folyamatosan, időt nem ismerve traktáltak.

  És végül az utolsó láncszem, ami pontot tett az események végére. Julio, a belé fektetett hitem, a remény arra, hogy együtt leszünk, és az életünk végéig kiállunk a másik mellett, nem ismerve lehetetlent nézünk farkasszemet a halállal, majd annak rendje és módja szerint le is győzzük azt.

  Túl sokba fájt az elmúlt négy év, a világért sem csinálnám újra. Ahogy felrémlenek előttem a gyötrő, keserves, néhol émelyítően veszélyes és halálos képek, rádöbbenek, hogy elegem van. Elég volt! Képtelen vagyok tovább szenvedni, folytatni a kínlódások körforgását, szívem szerint most azonnal, ebben a szent pillanatban újra kezdeném az egészet. Csakhogy ez az opció nem létezik, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nem tehetek mást, muszáj belenyugodnom a sorsomba, az örök vesztes szerepébe, hiszen úgysincs esélyem a változtatásra.

-Rohadjatok meg… - motyogom az alvadt vér borította lándzsám hegyét tanulmányozva.

- Tessék?

  Valahonnan, a messziségből egy ismerős, mély és férfias hang szűrődik felém. Ahogy a fülcimpámat érinti a levegő rezgése, lenéző, kissé szadista mosoly suhan végig az ajkaimon. Gyűlölöm ezt a gyereket, mindenkinél jobban. Nem ő az életem megrontója, de nagy szerepet játszott abban, hogy itt kötöttem ki. Jelenleg ő tartózkodik hozzám a legközelebb, én pedig túlságosan is ideges és szomorú vagyok ahhoz, hogy akár egy percig is uralkodni tudjak vadul hullámzó érzéseimen. Bízom magamban, jól tudom, hogy verhetetlen vagyok, ami a lándzsavetést illeti. Amióta az eszemet tudom, még egyszer sem tévesztettem célt, és ez most sincs másképp. Visszakézből, hátrafelé hajítom el a fegyvert. Még érzem a markolatát a tenyeremben, hallom, ahogy süvítve átszeli a köztünk lévő távolságot, majd sziklaszilárdan belefúródik a fiú húsába, egy reményvesztett kiáltást, és egy hangos reccsenést hagyva maga után. Diadalittas mosollyal pördülök meg a tengelyem körül, minden vágyam, hogy annak a rohadéknak a képébe röhöghessek, aki ezt tette velem. Azt akarom, hogy legalább annyit szenvedjen, mint én az elmúlt négy év során. Ha ez összejön, minden kívánságom teljesül – egye fene, még a bajnoki címre se tartok igényt.

  Egyenes háttal, lassú, ám magabiztos léptekkel indulok meg a földön vonagló test felé. Nem távolodtam el tőle, a közvetlen közelében tartózkodom, így hát nem meglepő, hogy milliméterre pontosan oda fúródott be a lándzsám, ahová azt terveztem. Fordított helyzet állt elő, ezúttal az enyém az előny, mint ahogy a biztos győzelmet is a magaménak tudhatom. Julio már nem több egy szánalmas, apró féregnél, amit a markomban tartok, és akármelyik pillanatban összenyomhatok, az örök vadászmezőkre száműzve ezzel.

  A bajnokok kimért nyugalmával, nem törődve a fájdalmaival lovagló ülésben helyezkedem el a mellkasán. Valósággal megrészegít a látvány, hogy a helyes arcról patakokban folyik az izzadtság, a sötét szemekben pedig már nyoma is az önimádatnak, vagy a büszkeségnek, egyedül a vak, reménytelen félelem halovány szikrája parázslik a szépséges íriszben. Játékosan oldalra döntöm a fejem, mintha mindez csak egy vicc lenne, egy jelentéktelen vígjáték, amin előbb-utóbb túljutnak az emberek. Közben persze megállapítom, hogy még mindig hibátlanul célzok, a fegyverem pont Isabel kötésébe landolt, feltépve ezzel a nem is olyan régen kapott sebet.

-Ara… - suttogja a fiú megtört, elhaló hangon. – Mit akarsz csinálni?

  Sötétbarna szememben szadista fény csillan, a mutatóujjamat kéjesen húzom végig Julio cserepes, megduzzadt száján. Eszem ágában sincs csókokat hinteni arra a szemét, hazug szájra, amin még egyetlen kedves, őszinte szó sem csusszant ki. Mit ne mondjak, a csávó óriási mázlista, amiért nekem nem kenyerem a kamuzás, őszintén közlöm vele a kilátásait.

-Édesem, már abba belehalnál, ha elmesélném! – formázom a szavakat, miközben még mindig a verejtékező arcot cirógatom.

- Ne… Ara, kérlek! – fogja könyörgőre. – Megértelek, hidd el, rohadtul átérzem a fájdalmadat, de…

- Néha annyira butuska tudsz lenni, Fuarez! – nevetem el magam játékosan. – Miben reménykedsz? Hogy kihagy a memóriám, és elfelejtem a történteket? Vagy hogy a gerlepár egyszer az életben kimászik egymás szájából, és megnézik, mi van veled? Netán a barátnődre vársz, hogy megmentsen? – Ciccegve oldalra döntöm a fejem, hagyva, hogy a hajam megérintse az állát. – Nos, drágám, ezt nevezik szívásnak. Nem fognak jönni, de pedig ostoba módon reménykedsz, hogy hamar ráunok, és elengedlek. Nos, közlöm, hogy erre semmi esély. De nyugi, nem foglak megkínozni. De egy percig se hidd, hogy miattad teszem, egyszerűen csak nem akarom, hogy az agyhalott angol sznobok élvezzék a műsort.

  Julio egy fájdalmas nyögés közepette hunyja le a szemét, az arcáról üvölt, hogy alig várja, hogy véget érjen a rémálom. Nem hiszem, hogy a felébredésben bízna, ahhoz túlságosan is különbözik tőlem. Az az igazság, hogy az Országtársam még csak távolról sem olyan bátor, mint ahogy azt mutatja. Ha igazán hősies lenne, nem könyörögne, nem csukná be a szemét, hanem felvállalná a hibáit, és merészen nézne a szemembe. Sajnálattal veszem tudomásul, hogy a tökéletesnek hitt kép egyre inkább összetörik, míg a végére talán semmi sem marad majd belőle. Ezért kell minél hamarabb kioltanom az életét; mert nem akarom elveszteni az ideális fiúról alkotott eszmét, amibe beleszerettem.

  A jobb kezemmel a vállában pihenő lándzsa után nyúlok. Egy másodpercig sem szerencsétlenkedem, sikerült olyan ügyesen dobni, hogy rögtön kiszabadul a kötésből. A bal kezemet Julio mellkasára helyezem, hogy még véletlenül se tudjon elmenekülni. Aztán megemelem a fegyvert, és célba veszem az Országtársam homlokát. Sajnos még mindig nem vagyok teljesen közömbös iránta, képtelen vagyok végignézni a halálát. Így hát hozzá hasonlóan lehunyom a szemem, úgy irányítom a lándzsám hegyét a halántékához. Mielőtt azonban bármi érdemleges történne, egy erős kéz kulcsolódik a csuklómra, megállítva ezzel a halálos csapást.

  Zavarodottan nyitom tágra a szemeimet, és már éppen megemlékeznék Carlos édesanyjáról, amikor rádöbbenek, hogy nem a spanyol fiú védte ki a támadásomat. Julio ideges, vérben forgó szemmel mered rám, jobb kezével erősen markolássza a csuklómat. Annyira fáj a szorítása, hogy még egy apró sikolyt is hallatok. Már éppen folytatnám a próbálkozást, amikor a tekintetem végigsiklik a fiú arcán. Újra azt az ismeretlen, kimondhatatlanul szerethető embert látom maga előtt, akinek kivételesen nem a csábításon és a viccelődésen jár az esze, hanem azon, hogy életben kell maradnia. De nem a dicsőségért, a pénzért, és a hírnévért vágyik a győzelemre, ennél sokkal nemesebb célok vezérlik. Julio Fuarez nem a saját életéért küzd, hanem a húgáért, Rebelda jövőjéért, és azért, hogy a lány élete könnyebb és szebb legyen, mint az övé és a nővéréé. Egy csapásra visszaköltözik az ébenfekete szempárba a régi tűz, az a szenvedélyes, bátor lobogás, ami mindvégig előre vitte a fiút, és segítette abban, hogy ilyen sokáig kitartson. Hirtelenjében elgyengülök, már korántsem érzem annyira jó ötletnek a fiú meggyilkolásást, sőt valósággal őrültségnek tartom. Egy ilyen kedves, jólelkű srác nem halhat meg csak úgy, ennél sokkal dicsőbb halált érdemelne! Mindezt csak tetézi, hogy összekapcsolódik a tekintetünk, és egy másodperc erejéig úgy nézünk egymásra, mint két jóbarát, akik bár rengeteget veszekednek, mégis mindig kitartanak egymás mellett. Ezt pedig semmi sem akadályozhatja meg, még egy hülye spanyol tyúk miatt keletkezett szerelmi háromszög sem.

  Mindketten tudjuk, hogy nem fogom megölni a fiút. Talán pont ez okozza a végzetes balesetet. A következő események alig egy tizedmásodperc alatt szaladnak le. Julio ajkán vonzó mosoly játszik, mire én egy beteges, kivehetetlen kacajt hallatok. A fiú leemeli a kezét a csuklómról, én pedig pont ugyanebben a pillanatban eresztem el a lándzsám markolatát. A fegyver a lehető legszerencsétlenebb szögben helyezkedik el, ennek köszönhetően a következő másodpercben már nem a markomban, hanem Julio homlokában pihen, picinyke, ám mély lyukat fúrva a fiú fejébe.

  A karom magatehetetlenül hullik az ölembe. Megszűnnek a körülöttem lévő hangok, a hegyes tájat pöttyös, természetellenes színkavalkád váltja fel. Úgy érzem, ha akár egy másodperccel is tovább kell bámulnom a tarkabarka felületet, menten elájulok. Érzem, ahogy Julio ellentmondást nem tűrve megráz a vállamnál fogva, miközben egy halk, esdekelő kérés hagyja el a száját. Nem tudom felfogni, és elviselni, hogy nem sokára meghal, hogy már csak percei maradtak hátra, vagy talán mér régen bevégezte. A szívem a torkomban dobog, a szemzugomban hatalmas könnycseppek születnek.

-Arabella, segítened kell!

  A teljes nevem hallatán sikerül csak megemberelnem magam, és a könnytengeren át Julióra néznem. Semmi kétség, a seb óriási, a fiú pedig haldoklik. Meglep, hogy ezúttal nem becézget, talán ezért is figyelek rá olyan éberen. Tudom, hogy nagy bajban van, és már egy csöppnyi remény sem maradt a számára. De szüksége van valamire, egy segítő kézre, ami talán elviselhetőbbé teheti a szenvedéseit. Most nem szabad feladnom, ha igazán szeretem, ki kell tartanom mellette. Megemberelem hát magam, és egy sürgető pillantást küldök a haldokló szerelmem felé.

-Nyerd meg… - lihegi elhaló hangon. – Meg kell… nyerned a… viadalt, érted, Ara? Akkor lesz a legjo… mindenkinek… ha te…

  Nem hiszem el, hogy Julio Fuarez még a halál árnyékában lebegve is képes viccelődni és szórakozni velem. Neki ez a lételeme, vagy mi a franc? Ez élteti? Semmi logika nincs abban, hogy azt akarja, öljem meg a többieket, beleértve a barátnőjét is, elvégre…

-Majdnem megkínoztalak, aztán megöltelek, és azt akarod, hogy még nyerjek? – csóválom a fejem lemondóan. Már rég feladtam, hogy megértsem a gondolkodásmódját, de ezzel a lépéssel még önmagán is túltett. – Ennyire megkattantál volna? Máskülönben miért akarnád, hogy én…

  Julio Fuarez, Brazília legnagyobb szívtiprója, az idei év egyik legesélyesebb versenyzője, a legsármosabb Kiválasztott, aki önként lépett a vágóhídra, és halálmegvető bátorsággal küzdötte végig a játékot, a kardforgató fiú, aki annyi lány szívét elrabolta, a 217. Országok Viadalának hatodik helyezettje még egyszer, utoljára rám villantja mámorító, ébenfekete szemét, telt ajkai rései közt pedig még kiszökik a válasz a kérdésemre.

-Mert Országtársak vagyunk.