2016. július 25., hétfő

#10 - Cristina

Sziasztok! 
Nagyon nagyon köszönjük az új feliratkozókat! Itt a következő rész ahol jobban megismerhetitek a két olasz Kiválasztott személyiségét.
Egy kommentel osszátok meg velünk a véleményeteket! ♡
Lili Leone

Elégedetten léptem ki a teremből. Amit elvártam magamtól azt teljesítettem, hogy mennyi pontot kapok, az nem rajtam hanem a játékmestereken múlik. Bár tartottam tőle, hogy ez a cigánykerekes dolgon elbukok, de azért még se ma csináltam elsőnek ilyet, a bátyámmal csomószor gyakoroltunk, konkrétan én már egy éve tudtam, hogy mit fogok csinálni a pontozáson. Marco még azt is javasolta, hogy próbáljam majd meg az, hogy fejel lefelé lövök. De végül úgy döntöttünk,  hogy inkább hanyagoljuk a témát, ugyanis amikor megpróbálkoztam vele, konkrétan majdnem fejen lőttem magam.
Beléptem a liftbe és türelmetlenül vártam, hogy felérjek a lakosztályunkba. Épp a folyosó közepén tarthattam, amikor a vállamhoz valami hideg ért. Meglepetten kaptam oda a fejem majd felnéztem, a plafonról víz csöpögött le a padlóra, amin már egy szép nagy pocsolya volt. Csőtörés?
Homlokomat ráncolva kerültem ki a pocsolyát és beléptem a lakosztályunkba.
-Itt vagyok!-vigyorgok a mentoromra aki valami szaftos húst eszik.
-Na minek örülsz ennyire? Lesmárolt a spanyol srác?-vigyorog a képembe.
-Ez aztán nagy poén volt!-mondom a szememet forgatva.
-Na, inkább mond mi volt a pontozáson?-komolyodik el mire az arcomra újra kiül az a vigyor amit előbb eltüntetett a hülye poénjával.
-Megmutattam nekik, hogy lőni nem csak állásból és egy helyben lehet.-mondom büszkén mert tényleg úgy gondoltam, hogy jó voltam a pontozáson. Én csak két dolgot tudok nagyon jól: Elrejteni a gyengeségeim és lőni. De ebben a kettőben legyőzhetetlen vagyok.
-Mit gondolsz, hány pontot kapsz?-kérdezi érdeklődve. Azta! Sikerül felkeltenem a mentorom érdeklődését? Ez csoda!
-Az már nem az én dolgom.-rántom meg a vállam. A következő pillanatba Misi robban be az ajtón, fürdőruhában és tiszta vizesen.
-Veled meg mi történt?-nézek rá kérdően mire ő elkezd sipákolni, hogy hihetetlen, hogy ilyen rosszul vannak megcsinálva a jaquzzik meg, hogy szólni fog a nem tudom kicsodának meg blablabla. Az egész dumájából csak egy dolog ragadt meg bennem.
-Te elárasztottad a spanyolok lakosztályát vízzel?-nézek rá kikerekedett szemekkel, mögöttem pedig Alessandro úgy röhög, mintha az év viccét hallotta volna.
-Nem csak én! Sia is ott volt!-védekezik, mire én elhűlve bámulok rá. Létezik nála hülyébb ember ezen a Földön? Ebben a pillanatba bejön az Országtársam.
-Na, hogy sikerült?-vigyorgok rá, mire ő megrántja a vállát.
-Normálisan.-válaszol röviden. Nem tudom, hogy nála mit jelent pontosan a "normális" de majd a pontja megmutatja.
-Kapcsoljátok be a tv-t! Mindjárt kezdődik a pontozás!-szól ránk Alessandro mire én izgatottan nyomtam le a tv bekapcsoló gombját. Az egész csapatunk a nappaliban ült és a tv-t bámulta ahol pillanatok múlva megjelent egy szőke, gusztustalanul tökéletes kinézetű férfi aki tájékoztat minket, hogy mi a pontozást fogjuk látni. Hosszas bájcsevej és duma után végre tényleg elkezdik a pontozást. Az országok egymás után kapják a rosszabb vagy épp jobb pontokat és én csak most döbbenek rá, hogy mennyire nem ismerem a mezőnyt. Csak a spanyolokkal és a brazilokkal foglalkoztam, miközben a többiek is ugyan olyan veszélyesek. A gondolataimat egy ismerős név zavarja meg:
-Isabel Inferno pontszáma, tíz!-ordítja a műsorvezető, mire én elégedettem néztem a pontra, igazán megnyugtató, hogy van egy olyan szövetségesem aki még szimpatikus és még ügyes is. Isabel képét felváltja Carlos arca. Ő is tíz pontot kap. Vajon mit csinálhatott?  Gondolom a kardokkal valamit, vagy csak szimplán ledobta a pólóját.
A következő országokra nem is figyeltem csak arra vártam, hogy az én arcképem jelenjen meg a tv képernyőjén.
-Olaszországból, Cristina Angell...-visszafojtott lélegzettel néztem a kinyalt férfire, aki most közelebb hajol a papírhoz amit a kezében tart majd újra a kamerába néz-a pontszáma tíz!
-Ezt nem hiszem el!-üvölt fel boldogan a mentorom és a piás üveget a plafon felé lendítve vigyorog, én csak elnevettem magam és mosolyogva megköszöntem Francesconak a gratulációját.
-Francesco Fiore pontszáma, nyolc!-kiáltja a férfi, mire én mosolyogva megütögetem a vállát, Marianna pedig gratulál neki. Legszívesebben elrohannék és megünnepelném ezt a tízes pontszámot, hiszen nagyon jó tudni, hogy a játékmestereknek tetszett az "előadásom". De sajnos nem tehetem, ugyanis még hátra van egy ország...
-És végül jön az utolsó ország, Brazília, kiválasztottai...-mondja majd elsüt egy viccet Arabella magassága és a pontja közt. Istenem, én nem bírom Arabellát, de akkor is, nem tudna a férfi kitalálni valami eredetibbet?- Arabella Asesino nyolc pontot kapott! De a játékmesterek azt üzenik, hogy máskor tartsa kordában az érzéseit!-mondja vigyorogva a műsorvezető, mire kérdően néztem a képernyőre. Mi van, Arabella megörült a pontozás közben? Dührohama lett? Vagy milyen érzésekről beszél?
-Julio Fuarez, tíz pont!
Francesco idegesen méregeti a képernyőt, valószínűleg nem tesz jót az egójának, hogy Julio több pontot szerzett, mint ő.
Misi mindkettőnknek adott egy puszit és közölte, hogy neki vannak a legjobb emberei, Marianna visszament a szobájába aludni, Alessandro meg úgy döntött, hogy Misivel megünnepli a magas pontszámunkat. Én úgy döntök, hogy visszamegyek a szobámba és egy hosszas zuhany után elalszom ugyanis hihetetlen fáradtnak éreztem magam, a tervem addig vált be amíg be nem takaróztam és meg nem próbáltam elaludni. De bárhogy próbáltam, egy percre se tudtam lecsukni a szemem, a gondolataimat nem tudtam elhallgattatni a fejemben. Úgy egy óra szenvedés után végül feladtam és bekopogtam az Országtársamhoz, annak reményében, hogy talán ő se alszik.
-Szia!-mosolyog rám, miután egy rövid kopogás után beléptem-Hogy hogy itt?
-Unatkozom.-mondom, majd ledobom magam mellé-Veled mizu?-fordulok felé, mire ő lényegre törően válaszol egy "semmivel".
-Csináljunk valamit!-lököm meg a könyökömmel-Felelsz vagy mersz?-vigyorgok, mire ő elneveti magát.
-Most komolyan?-röhög, de aztán rájön, hogy nem viccelek, úgyhogy megrántja a vállát-Oké. Felelsz vagy mersz?
-Felelek!-vágom rá azonnal mire ő nekem szegezi a kérdést:
-Mikor,  és milyen volt az első csókod?
Felhúzott szemöldökkel néztem a fiúra, majd lassan válaszoltam:
-Az első barátom csókolt meg, 14 évesen.-mondom, de ő megrázza fejét:
-Ez így kevés!-vigyorog-Az egész sztorit hallani akarom!
Jézusom! Mint valami tinilány! Megforgatom a szemem.
-Összevesztünk, ő ordibált, nekem muszáj volt tennem valamit...-rántom meg a vállam és csak remélni tudom, hogy Francesco nem veszi észre a vörös arcom.
-És elhallgattattad egy csókkal....Nagyon romi.-mondja gúnyosan, mire neki dobok egy párnát egy "fogd be" kiáltás kíséretében.
-Miért, neked milyen volt?-nézek rá érdeklődve.
-Oh..Nem akarod te azt tudni!-húzza el a száját.
-Na! Mond már!-ha már én is elmondtam neki a legkevesebb, hogy ő is válaszol.
-Jó...13 voltam...A csaj 18, és hát hogy is mondjam...eléggé be voltam...khm...szóval nem voltam teljesen magamnál.-mondja a takarót bámulva, mire én kikerekedett szemekkel nézek rá. Nem is gondoltam volna, hogy Francesco ilyen piás gyerek volt régen.
-Hát ez...Érdekes.-mondom lassan, majd gyorsan témát váltok-Felelsz vagy mersz?
Ő az elsőt választja. Pár pillanat gondolkozás után már tudtam is, hogy mit is fogok kérdezni.
-Szerinted ki a legszebb, leghelyesebb kiválasztott a mezőnyben?-nézek rá kérdően, mire ő szinte azonnal rávágja a választ:
-Arabella!
-Mi van?!-akadok ki és újra megcélzom a fejét egy párnával, amit most vigyorogva kikerül. Ugye ezt nem gondolja komolyan?! A törpe?! Az idegbeteg brazil?! Jól van Francesco, ezt még visszakapod.
-Hm...Igaz...-bólogatok-A brazilok tényleg szexik...Julio egy igazi álompasi!-mondom komoly ábrázattal. A kívánt hatást el is értem, Francesco szinte azonnal nekem esett, hogy mégis hogy tetszhet nekem az a beképzelt barom meg, hogy vannak nála sokkal helyesebbek. Igazán szórakoztató volt hallgatni a kiborulását.
-Akkor már inkább Carlos!-fújtat idegesen, mire én azonnal rávágom a válaszom.
-Akkor te meg inkább mond Isabelt!-nézek rá összehúzott szemekkel, mire ő megadóan felteszi a kezét.
-Felelsz vagy mersz?-kérdezi végül, habozás nélkül rávágtam, hogy merek, ugyanis semmi kedvem ezekhez a kérdésekhez.
-Hát jó!-vigyorog rám-Ha ennyire oda vagy Julioért, miért nem mondod el neki?-néz rám felhúzott szemöldökkel.
-Nem! Ne hülyéskedj!-emelem fel a kezem figyelmeztetően de ő egy ördögi vigyorral válaszol:
-Menj ki az erkélyre és kiáltsd ki, hogy "Julio olyan szexi, hogy belehalok!"
-Te nem vagy komplett! Biztos, hogy nem!-teszem csípőre a kezem, erre ő egy villámgyors mozdulattal megragad a kezemnél és kituszkol az erkélyre-Engedj el! Francesco!-ordítom haragosan de úgy látszott, ez őt egy cseppet se érdekelte.
-Addig nem mész be, ameddig nem teljesíted a kérésem!-mondja magabiztosan.
-Gyerekes vagy!-mondom vádlóan majd egy nagy levegőt veszek  és beleordítom az éjszakába:-Julio olyan szexi, hogy belehalok!
-Cristina?-hallok egy bizonytalan választ valahonnan felülről.
-Basszus!-sziszegem az Országtársamnak és konkrétan belököm az ajtón-Meghallotta!-kiáltok rá haragosan, mire Francesco úgy elkezd röhögni, hogy talán ezt is meghallják a brazilok.
-Felelsz vagy mersz?!-nézek rá összehúzott szemekkel mire ő azt válaszolja, hogy "mer". Itt a bosszú ideje!
-Francesco Fiore, most úgy megszívatlak, hogy egy életre nem felejted el!-vigyorgok rá ördögien- Menj oda Misihez és csókold meg!-utasítom mire a szája rögtön lefelé görbül.-Na, gyerünk!-lökdösöm ki az ajtón.-Misi! Gyere csak ide!-ordítom el magam, mire Francesco kikerekedett szemekkel néz rám:
-Ne! Cristina, ezt te se gondolod komolyan!-emeli fel védekezően a kezét de akkor már nem volt mit tenni, ugyanis a túlbuzgó Misi már ott álldogált mellettünk.
-Mutasd meg, hogy mennyire szereted a kísérőnket, Francesco! -bátorítom, mire az Országtársam elfintorodik és gyorsan odahajol az angol nőhöz, és ad neki egy gyors szájra puszit. Én röhögve tapsoltam meg őket.
-Ooo...Francesco...Ez igazán...Szupi! Bár neked csak hét pontot adtunk...Julio csókjának jobban örültem volna.-nevetgél Misi, mire Francesco lövell felé egy gyilkos pillantást.-Egyébként, Cristina, a helyedben is pontoztunk, Julio tíz pontos!-súgja oda nekem.
 -Inkább mínusz tíz pontos...-dünnyögöm magamban, majd megragadom az Országtársam kezét és visszaráncigálom a szobájába.
-Hát ez hatalmas volt!-dobom le magam az ágyra, ő is csatlakozik hozzám majd beletörli a száját a paplanba, hiszen tele volt Misi vörös szájfényével.
-Na jó...Felesz vagy mersz?-fordul felém vigyorogva.
-Felelek! És normális kérdést, légyszíves!-mondom nevetve mire elmosolyodik majd ezt kérdezi:
-Szerinted ki fog nyerni?-kérdezi komoly tekintettel-Magadat nem mondhatod!-teszi hozzá. Elgondolkozva nézek Francesco szemébe.
-Talán Isabelt mondanám, vagy Carlost.-válaszolok-Meg persze az álompasit, Juliot!-nevetek fel halkan, mire ő megforgatja a szemét-Miért, szerinted ki?-kérdezek vissza.
-Isabel...Vagy Minho, de Niels is esélyes...-mondja elgondolkozva-De szerintem az amerikai fiú se rossz.
Elhúzom a számát,  most jövök rá, hogy mennyire nem figyeltem a többiekre.
-És szerinted neked mennyi esélyed van?-kérdezem halkan, tudom, hogy ez már nem jó téma, bár jóban vagyok Francescóval, mégse biztos, hogy megbízik bennem annyira, hogy erről beszéljen.
-Benne leszek az utolsó 10-be...Aztán szerintem megöl valami hülye mutáns vagy ilyesmi!-nevet fel, de a hangjában félelem cseng.- És te mit gondolsz az esélyeidről?
-Ha csak nem halok bele Julio szexiségébe a viadal előtt....-vigyorgok az országtársamra, akitől csak egy szórakozott pillantás kapok válaszul-És ha nem öl meg Isabel egyik kése, vagy Carlos kardja, vagy esetleg Arabella egyik idegbeteg kiakadás, akkor talán még nyerhetek is.-mondom mosolyogva mire az Országtársam bólint egyet. A következő órákban össze-vissza beszélünk a családunkról, a viadalról és magunkról.  Francesco épp a barátnőjéről mesél, amikor elnyom az álom.

2016. július 18., hétfő

#10 - Isabel

Sziasztok! :) Meg is érkeztem a #10-zel, amiről annyit, hogy egy kicsit hosszabb a többi résznél. :) Nem nagyon szaporítanám a szót, olvassátok csak. (El ne felejtsetek komizni ;)) Jó olvasást! :)
  - Akkor most megyünk a brazilokhoz? - türelmetlenkedik az Országtársam.
  Választ nem kap, amitől felhördül, és inkább megnézi, hogy maradt-e valami egyáltalán épen. A mentoraink az összes pozitívumot, és negatívumot leszűrik, hogy mi sülne ki ha odaköltöznénk.
- De akkor tudnának minden lépésünkről, a megbeszéléseinkről...
- A tizenegyből egy ország tud ezekről, az már nem oszt, nem szoroz. - veti ellen Claire. A kezemet összefonom a mellkasom előtt, és úgy hallgatom tovább a mentorok vitáit.
- Na mi lesz már? Tegye fel a kezét, aki azt mondja, hogy menjünk a brazilokhoz! - kiáltja Carlos, miközben nagyban meglengeti a feje fölött a karját.
 Én felrakom, és ahogy látom mindenki más is.
- Jól van, akkor ezt megszavaztuk. - sóhajt fel Noah-Levi, és már hívja is a liftet. Sajnos a víz nem száradt föl, így még mindig csöpög belőlünk. Úgy ahogy vagyunk, bekecmergünk a kicsi liftbe. Én még mindig a karomat összefonom a mellkasom előtt, Carlos ha jól látom a fülét piszkálja, Noah-Levi még mindig vörös fejjel nézi a plafont, Claire a ruháját csavarja, Sia pedig sikoltozgat, hogy elfojt a sminkje.
 A lift végre-valahára kinyílik. Kopogunk, és Arabella nyit ajtót. Először meghökkenve néz végig rajtunk. Carlos leveszi a csuromvizes pólóját, és a lányra dobja. Pont a fejére.
- Carlos! - nézek sziporkázó szemmel a fiúra, aki mintha csak most vette volna észre Arabellát.  A lány ledobja a fejéről a pólót, pont Noah fejére.
- Sziasztok! - néz végig rajtunk zavartan. - Veletek meg mi történt? Felrobbantottatok egy vízerőművet?
- Mi nem. De Bongyorka igen. -nézek Siara, aki felbőszülten kezdi lapítgatni a haját.
 Brittanyt pillantjuk meg, aki épp magyaráz valamit, de érkezésünkre felkapja a fejét. Brittany mintha meglenne sértődve, úgy méri fel Bongyorkát.
- Szia Sia -köszönti elég ridegen. -Tetszik a sminked. Remélem a cirkuszba készülsz.
- Helló Brittany - teszi a csípőjére a kezét Sia. -Fogytál? Mivel hánytatod magad?
 A két angol liba, ilyes fajta sértéseket mondanak egymásnak, mi meg beljebb lépünk a brazilok lakosztályába.
 A mentor, - azaz Gabriel - Julio és a stylistok ülnek a Tv előtt, és várják a pontozást. Mindannyian némán néznek ránk.
- Látom, jól sikerült a jakuzzi parti! - mormogja Gabriel, miközben végig mér bennünket.
- Ó, köszönöm, nagyon kielégítő volt, egy hibát leszámítva... - húzza el a száját Sia.
- Ömm... Gabriel! - hívja magához Noah-Levi a brazilok mentorát. Félrevonulnak az asztalhoz, mi pedig a két kiválasztottra nézünk. Már éppen kezdett volna kínossá válni a szitu, de Arabella megtörte a csendet.
- Ha gondoljátok, adhatok kölcsön ruhát! -mosolyog rám kedvesen. -Amúgy is annyi göncöm van, hogy nem tudok betelni velük! Ha van kedves nyugodtan válogass! -invitál engem a szobája felé. -És természetesen Julio is szívesen ad pár cuccot Carlosnak... - teszi hozzá.
 Ahogy belépek a lány szobájába, amit először észreveszek, az a rend. Eszembe jutnak az eddigi itt töltött napjaim, hogy én csak levettem a ruhát, és eldobtam valahova a sarokba. Arabella előhúz pár ruhát a szekrényéből, és mutatja hogy válasszak. Felveszek egy fekete rövid nadrágot, és egy rózsaszín ujjatlan training fölsőt. Mikor végeztünk, beszélgetve ülünk le a kanapéra, ahol már a mentorok vígan beszélgetnek.
 A fiúk is röhögés közepette telepednek le köreinkbe.
- Gabriellel megbeszéltük, hogy amíg nem teszik helyre a lakosztályunkat... de komolyan Sia; hogy tudtál egy teljes emeletet elárasztani? -néz idegesen a bátyám Siara. -Na de, hogy amíg nem teszik helyre, addig ez lesz az ideiglenes szállásunk.
Rögtön Arabellára nézek, látni szeretném a legelső reakcióját.
- Szuper ötlet! - szólal meg Julio. - Nyugodtan maradhattok, a meddig csak akartok. Ugye, Ara? - böki oldalba az Országtársát.
- Öhm, persze... - motyogja zavartan. A tekintete összeakad Carloséval, amitől nyel egy nagyot. - Szívesen látunk benneteket!
- Szuper! -vigyorodik el az Országtársam, és én is elmosolyodom. Most már van szállásunk is. Gabriel közelebb lép Carloshoz, és mond neki valamit úgy, hogy mi ne halljuk. Hm. Mit tett már megint az az idióta.
- Ne már, Gabriel, hagyd már szegényt! - szól közbe Arabella. - Bocs, kicsit bedilizett tőlünk! - súgja neki zavartan.
 A képernyőn megjelenik Charlie Blow arca, az idei év műsorvezetője. Színes kockás inget visel, a szőke haja hátra van zselézve, és az hogy nem bírja abbahagyni az asztalon való dobolást az ujjaival, arra utal, hogy elég hiperaktív lehet.
- Hölgyeim és Uraim! Mint tudják, egytől tízig folyt a pontozás, ami meghatározó szerepet tölt be, a Kiválasztottak életében. Várjuk már a végeredményeket? Igen? Akkor van is miért, ugyanis az idei mezőny sokkal erősebb mint az eddigiek... az idei mezőnyben, a Kiválasztottak mind okosak, gyorsak, erősek, rafináltak! És most nézzük..... Hogy hány pontot érdemelnek! Elsőnek, Sky Phara-Pholer, az Amerikai Egyesült Államokból... a pontszáma, öt!
 Az eddigi emberek, Kiválasztottak viszonylag kevés pontszámot kapott. Alig volt több, mint hat.
- Egyenesen Svédországból, Niels Blomquist... a pontszáma... tíz! - erre felkapom a fejemet. A képernyőn megjelenik a szőke hajú, fekete szemű srác az edzésről. Nocsak, újdonsült barátom, tíz pontot kapott?! Mit csinálhatott hogy ilyen jó lett a pontszáma?
- Na de folytassuk csak. Spanyolországból Isabel Infierno. Igen, Infierno. Bizony ismerősen csenghet a neve... De vajon hány pontot érdemel? - a fülemben a vér dobog, ahogy megjelenik az arcom a képernyőn. Előrébb ülök, hogy jól halljam, és lássam a pontszámomat. -A pontszáma, a tízes!
A megkönnyebbültségtől, kifújom az eddig bent tartott levegőmet. Tíz. Hát ez is sikerült. A képernyőt bámulom, ahol a képem mellett a tízes szám ragyog, közben pedig szépen megköszönöm a dicséreteket.
- Gratulálok, ez szép teljesítmény! - küld felém egy mosolyt Arabella.
- Köszi. - mosolygok én is rá.
- Ügyes vagy, Isabel! Bár, tőled nem is vártam mást - simítja meg Julio a vállamat egy mosoly kíséretében, én pedig egy szép nőies mozdulattal lesöpröm onnan.
- Hé, jó voltál! - böki meg az oldalamat Carlos. -A tíz az nagyon jó, főleg úgy, hogy a lábad sérült. -amint ezt kimondta, az arcomra fagy a mosoly.
- Hogy mi?!? - akad ki Noah-Levi.
- Szintén Spanyolországból, Carlos Contreras. A pontja, a tízes, gratulálok!
- Nagyon ügyes vagy Carlos. Méghozzá úgy, hogy közben  kaján járt az agyad? Hát ez elképesztő. Na meg hogy közben a lányokat is szédítetted? Húha, de ügyes vagy. - egy egy az állás.
- Mi van?!? - fogja a fejét a bátyám, mire Carlostól kapok egy szúrós pillantást.
- Ha Sia tudná használni a jakuzzit, akkor most....ehetnék.....finomat! -ahogy ezt kimondja, kitör belőlem a röhögés. -Plusz, a lányok keresik az én társaságomat! Meg aztán, én tudok falra mászni, és nem esek le fél méterről úgy, hogy kitöröm a lábamat.
- Húsz méter volt legalább! Tériszonyos vagyok!
- Miről beszéltek?!?
- Meg aztán, te beszélsz itt ügyességről, bátorságról, okosságról! Nem én keresem fel az egy évvel fiatalabb lány Országtársamat, hogy elpanaszoljam, hogy rosszul álmodtam, és hogy megkérdezzem tőle, hogy tud e hegyet mászni!
- Édes húgom, mond már el mi van!?
- Oké, de ha tudni akarod, elbuktál! Mert leestél!
- Ne olvassak fel esti mesét?
- Ne cipeljelek esetleg királylány?
- Ne takargassalak be, és mondjak altatódalt?
- MI VAN?!?!? - ordítja Noah-Levi, mire mindannyian felé fordulunk.
- ...Olaszországból, Cristina Angell a pontszáma, tíz! - mire ezt kimondja, Arabella idegesen horkant egyet.
- Szintén Olaszországból, Francesco Fiore pontszáma... nyolc! - a meglepődéstől köpni nyelni nem tuok. Azt hittem, hogy legalább egy kilencest kap! Viszont ha Cristinaval legközelebb találkozok, megdicsérem.
- Elérkeztünk az utolsó országhoz, mely abban a megtiszteltetésben részesült, hogy részt vehet a Viadalon. Nézzük hát, hogy teljesítettek a Kiválasztottak. Elsőként is Arabella Asesino... Nos, bármennyire is alacsony, a pontszáma annál magasabb! Megkapta a Játékmesterek tiszteletét, bár Mr. Hayes azt üzeni neki, hogy a továbbiakban kisebb hangsúlyt fektessen az érzelmeire. A pontszáma a nyolcas! - nem tudom, hogy mit mondjak. Szeretné ha megdicsérném, vagy inkább nem? A mentorára nézek, aki faképpel nézi a Tv-t.
- Gratu! - mosolyog a lányra Carlos. Mivel a lány nem kezdett el eszelősen üvöltözni, és megtámadni Carlost, úgyhogy én is megkockáztatom megdicsérni őt.
- Gratula! - mosolygok rá.
- Elérkeztünk sokak kedvencéhez, az utolsó Kiválasztotthoz, aki viszont ezt a szép számot elnézve, jó eséllyel nem az utolsók közt fog végezni. Nyilván mindenki oldalát fúrja a kíváncsiság Julio Fuarez pontjaival kapcsolatban, így hát nem is húzom tovább a szót, elárulom a kedves közönségnek az igazságot. Julio tíz pontot érdemel. Gratulálok! - Julio önelégült arcáról szinte süt, hogy teljes mértékben meg van elégedve magával.
- Gratulálok! - biccentek neki mosolyogva.
- Kérlek, ez csak természetes! - vágja rá Julio reflexből.
 Arabella mond valamit a fiúnak, mire az megköszöni a dicséretünket.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én farkaséhes vagyok! - ütögeti meg a hasát Noah. Carlos szinte felpattan a helyéről, úgy rohan az ebédlőbe.
 Mi is szépen felállunk, és az ebédlőbe vonszoljuk magunkat. Nagyon fáj a lábam, de próbálok minél kevesebbet bicegni, nehogy Noah észrevegye. Bár Carlos volt olyan csicska, és elmondta neki, de hátha elfelejtette!
 Julio kihúzza nekem a széket, én pedig letelepszem rá, Carlosszal szembe.
- Micsoda úriember valaki... - forgatom meg a szememet.
- Kötelességemnek éreztem. - kacsint rám. Carlos már a fél asztalt a tányérjára rakta, mire észreveszi Julio "lovagiasságát", feláll és kihúzza Arabella előtt a széket.
 Szedek magamnak a marhából, köretnek pedig párolt rizst.
- Szóval Isabel, mi baj is van a lábaddal? - pakol bele a szájába valami húst Noah. Nagyot sóhajtok, és amilyen gyorsan csak tudok, elhadarom neki a történteket.
- Még tegnap este Carlos felkeresett a szobámba, mert rosszat álmodott, mert nem tudtam hegyet mászni. Addig győzködött, míg megígértem neki, hogy holnap megmutatom, hogy tudok falra mászni. El is kezdtem mászni, megjegyzem ott volt az a Niels gyerek, aki tíz pontot kapott, de aztán rájöttem, hogy tériszonyom van, és megpróbáltam lemászni, de megcsúszott a lábam, emiatt leestem, és megfájdult, de most már semmi baja, de tényleg. -magyarázom el egy másodperc alatt. Noah-Levi még mindig furcsán méreget.
- Izé... Ez a hús borzalmas, marja a torkomat! - krákog Julio. Közben rám kacsintgat folyamatosan.
- Mi baj van? Tikkelsz? - nézek furcsán a fiúra. Remélem levágta, hogy ez csak irónia.
- Nem, csak próbállak megmenteni - néz hősiesen rám a fiú. Látom, nem vágta le.
- Irónia, ember! - csap a homlokára Arabella.
- Ezt még én is levágtam! - rak egy adag undorító húst a szájába Carlos.
- Ne beszélj teli szájjal! - róvom meg. Semmi kedvem nézni, hogy mit eszik.
- Azta, de okos vagy! - gúnyolódik Gabriel.
- Hagyjál már, semmi baj az ízlésemmel! - kiabálja Arabella. Megáll a levegőben a villám a kezemmel, és Arabellára emelem a tekintetemet. Ezt meg mégis mire értette?
- Hogy? - ráncolom a homlokomat.
- Semmi, nem fontos! - rázza meg a fejét a lány. - Csak Gabriel szerint semmi baj a hússal, szerintem viszont felháborító, hogy ezt a hányadékot fel merték szolgálni! - tolja el a tányért. Hm. Nem hiszem hogy erre értette, de inkább nem firtatom ezt a dolgot. - Ezzel még Julio is egyetért!
- Ja, igen, szerintem is rohadt bénák ezek a szakácsok! - bólogat hevesen. - Már el is ment az étvágyam.
- Nem toom... Szerintem finom! - böfög egy bazinagyot az Országtársam, mire én nagy csörömpöléssel rakom le a tányéromra a villámat.
- Lehánylak - mondom olyan lassan, hogy minden betűt jól felfogjon. Undorító. Pont a fejembe böfögött. Fúj! Akármennyire bírom ezt az ütődöttet, attól még elég undorító.
- Oké, most már tényleg elment az étvágyam! És belátom, hogy igazad volt, Gabriel - fintorog Arabella. Nagyszerű. Az idióta Országtársam miatt, engem is leminősítenek a böfögéstől. Hurrá. Csak most ne csinálná ezt.
- Gratulálok Carlos. Én se vagyok éhes - vigyorodok el gunyorosan a fiúra. Lerakom ami a kezembe volt.
 Mindenki egyöntetűen dönt, hogy ideje lenne lefürödni. Arabella meg sem várja meg a fürdésrendet, berohan a szobájába, és egy pizsamával a kezében berobog a fürdőszobába, és magára zárja azt.
- Úgy látszik, Arabella már eldöntötte, hogy ő lesz az első - hajtja le a fejét Gabriel. - Szerintem utána menj te Isabel...
- Én majd segítek neki a letusolásban! - jelentkezik "nagylelkűen" Julio. Megforgatom a szememet, Gabriel pedig egy szúrós tekintettel ajándékozza.
- Nem. Isabel után...
- Én! - ordít fel megint Julio.
- Rendben, de aztán nehogy "véletlenül" benyiss. Julio után Carlos, utána pedig mi - szögezi le a brazil bajnok.
  A szobabeosztást is megcsináljuk, - Julio kérésére nem leszek vele egy szobában - én Arabellához kerülök. A lány, mintha hívtam volna, kilép a fürdőszobából, és a kezembe nyomja a kulcsot, én pedig beviharzok a helyiségbe. Magamra zárom az ajtót, és amilyen gyorsan csak tudom, leveszem magamról a ruhámat. A hajamat kiengedem, és belépek a tusolóba. Megengedem a forró vizet, ami nagy cseppekben folyik le az arcomon. Csak állok a zuhany alatt, és hagyom hogy a forró víz kényeztessen. Megpillantom a sampont, és rögtön az jut eszembe, hogy most milyen undorító lehet a hajam. Nyomok a kezembe, és rögtön megcsap az eper mámorító illata. Megmosom a hajamat, majd kiszállok a zuhany alól, és megszárítom. Ahogy leengedem a hosszú hullámos barna tincseimet, észreveszem, hogy bizony jó döntés volt a hajmosás. Felveszem a kikészített pizsamámat, és kilépek a fürdőből. Amint kilépek, furcsa látvány fogad. Julio és Arabella kicsit... öhm... közel ülnek egymáshoz. Ajkuk majdnem összeér. Látszólag nem nagyon zavarja őket, hogy mindenki nézi a közelségüket. Nem tehetek róla; de azonnal felmegy a vér a fejemben. Nem szoktam ítélkezni, de azért nem kéne nyilvánosan csinálniuk ezt. Jesszus. Mi bajom van? Az ő dolguk, nem az enyém!
- Jaj, de cuki! Olyan édibédik vagytok! Csókot! - visít fel Sia, mire a gerlepár, mint a verebek szétrebbennek egymástól.
- Akkor, én mentem fürödni! - áll fel Julio és szinte beszalad a fürdőbe. Arabella eléggé elvörösödik. Eddig azt hittem, hogy a lány nem nagyon bírja Juliot. Úgy látszik, ez nem teljesen igaz... Gabriel felveti, hogy Arabella mutassa meg a szobáját. Körbevezet, majd felajánlja az ágyát, hogy majd ő alszik a földön. Hanyatt dőlök a pihe-puha ágyon, és lehunyom a szememet. Csak relaxálok, nem törődök semmivel, főleg azzal nem, amit odakint láttam. Nem szól hozzám, és én se Arabellához. Már épp kezdene kínossá válni a helyzet, mikor végre megszólal. Felveti az ötletet, hogy menjünk ki ebből a szobából, mert nem bírja tovább, és én is mondom, hogy megjött az étvágyam, úgyhogy kimegyünk enni valamit. Szinte lábujjhegyen közelítjük meg a hűtőt - mindenki más alszik - majd Arabella egy rövid szöszmötölés után, kivesz egy pizzát. A kezembe nyom pár szeletet, de mielőtt leülnénk az asztalhoz, észreveszünk pár kazettát. Összenézünk, és közelebb húzzuk magunkhoz a kazettákat. Ezeken, nevek szerepelnek. Méghozzá, nem hétköznapiak. Meglátok kettőt, amiken Noah-Levi és Claire neve szerepel. Arabella is kiszúr egyet, amire Gabriel név van írva. Megint egymásra nézünk, és egyöntetűen döntünk, hogy jó lenne megnézni őket.
 Leülünk a kanapéra, és Arabella be is teszi a Gabriel Gonzales feliratú kazettát. A kép felvillan, én pedig levegőhöz próbálok jutni. Te jó ég! Gabriel... tök ugyanúgy nézett ki, mint most Carlos! Ugyanaz a fekete haj, ugyanaz a zöld szem. Viszont a tekintete értelemtől csillogott, nem úgy mint Carlosnak. A viadal első éjszakáján elvágta a szövetségesei torkát. Majd így folytatódott a játék, mire már csak öten maradtak. Oroszlánokat küldtek rájuk, amik megölték a két lányt. Már csak a görög, és a svéd fiú, na meg persze Gabriel maradt. Mikor a szaruhoz értek, a svéd fiú megölte a görögöt, és Gabrielre vetette magát. A harc ezután, a szaru tetején folytatódott. Gabriel végül lelökte a svédet, akit az oroszlánok szaggattak szét.
 Ezután én rakom be a Claire Macedo feliratú kazettát. Claire egy gyönyörű lány volt. A hosszú fekete tincseivel, és a vakító kék szemével... Már az első másodpercekben kiderült, hogy egy őstehetség, ha a lándzsákról van szó. Mivel Hivatásos volt, egy rakat támogatója lett, és még a szépsége is rátett egy lapáttal, hogy rá fogadjanak. Eljátszotta a hülye agyatlan libát, - mesterien alakított - majd szépen mindenkit meggyilkolt. A végén, mikor egyedül maradt a francia fiúval, körözni kezdtek egymással szemben. A fiú kezében egy kard volt, Clairében pedig egy lándzsa. Claire egy óvatlan pillanatban, hason szúrta a lándzsával a fiút. A srác nem halt meg egyből, lerogyott a földre, ahogy Claire is.
- Csak hogy tudd... Raphaël Descaux a nevem - mire ezt kimondta, az ágyú eldörrent, Claire arcán pedig egy könnycsepp száguldott végén.
 Egy ideig sokkban vagyok. Persze a francia fiú is elég köcsög volt, hogy megmondta a nevét, hogy Clairenek csak azért is bűntudata legyen. Kiveszem a kazettát, és berakom a Noah-Levi Infierno-sat.
 Amit legelőször észreveszek az az, hogy Noah milyen helyes fiú volt. Rövid hullámos barna tincsei voltak, világosbarna szemeiben életkedv csillogott, és az orra tövében szeplők sorakoztak, izmos karjait nem félte mutogatni. Vele is mint Clairenél - vagy Gabrielnél - mindenki szövetségre akart lépni. Noah kicsit hasonlított Juliora. Ő is elég beképzeltnek, olyannak akit felakarunk képelni volt. Nem is tudom, hogy mi történt vele... Amint kezdetét vette a játék, ő csak kaszabolta a többi kiválasztottat. Este viszont, elvállalta az őr szerepét. Leült egy kicsit távolabb, és addig nézte a többieket, míg azok el nem aludtak. Akkor aztán, elvágta mindenki torkát, és indult felkeresni a többieket. Nem tartott sokáig, mindenkit megölt. Egy nap leforgása alatt. Majd amikor egyedül maradt a finn lánnyal, már előre lehetett látni a győzelmét. A lány nagyon vézna volt, izma sem nagyon akadt. Noah egy perc alatt kivégezte, és akkor bejelentették, hogy ő a Viadal Bajnoka.
 Ezt el sem hiszem... Noah tök helyes volt, és nem tartotta meg magát?! Pedig igazán ott van a nők érdeklődési körében.
 - Hú... - motyogja Arabella, ezzel megszakítva a kínos csöndet, ami ránk telepedett. - A mentoraink keményen nyomták... Kíváncsi vagyok, vajon közülünk hányan lennének képesek mindezt végigszenvedni...
 - Az biztos... Vajon most büszkék lehetnek arra, hogy győztek, vagy inkább nem? - nézek rá.
 - Biztos büszkék. Elvégre megalapozták a hazájuk dicsősgét. Másfelől viszont... Hatalmas lelki teherrel járhatott mindez... A sok gyilkosság, a kioltott életek, az adrenalin - sorolja. - Ehhez képest, egész jó állapotban vannak.
 - Feltehetek egy kérdést? Szerinted ki lesz az idei Bajnok? - mélyen a szemébe nézek, mintha belehatolnék a lelkébe, és onnan szedném ki az őszinte válaszát. Szólásra nyitja a száját, de Sia sipákolni kezd - Brittanyval osztozik egy szobán - mi pedig rögtön spurizni kezdünk vissza a szobánkban, így a kérdés megválaszolatlan marad. Természetesen próbálunk csendesen visszamenni, de én majdnem elesek a saját lábamban, de végül sikeresen elérjük a szobát, amit magunkra zárunk. Leülünk az ágyra, én pedig kíváncsian tekintek Arabellára, és várom a korábban feltett kérdésemre a választ. Úgy látszik nem nagyon kapom meg.
 - Utálom, hogy amikor aludnom kellene, nem jön álom a szememre, bezzeg amikor tilos, legszívesebben egész nap csak szunyálnék - magyarázza, de látom rajta, hogy ezt csak a téma elkerülése érdekében vetette fel. Tudom, ő azt mondaná, hogy bizony ő érdemli meg a koronát. De mi van velem? Vagy a többi kiválasztottal? Mi nem érdemeljük meg? Francesco haza szeretne jutni a bátyjához, a húgához, és a barátnőjéhez. Niels is győzni szeretne, hogy valamivel javítsa Svédország hírnevét. Cristina is élve akar kijutni. Láttam az aratásán, hogy mennyire megrémisztette, hogy még a végén véletlenül a bátyja is kiválasztott lesz. Ő is megérdemelné, hogy vele legyen. Carlos, aki hátrahagyta a húgát, Inest, és a mindössze egy hónapos öccsét, Mateo-t. Róluk még a kocsiban mesélt nekem. Ha belegondolok, a brazilok is megérdemlik a győzelmet. Meg persze én is. Haza kell jutnom Swan-hez! Mert ha anya... Ha anya meghalna, ki vigyázna egy vak kislányra? Biztos lesz valaki, aki befogadja, de szegénykém nem tudna úgy élni, hogy vak, és még a szerettei sem élnek. Szüksége van rám!  A mezőnyben bizony nagyon sok jó harcos van. Közülük mindenki megérdemelné.
- Figyu, nem tudod véletlenül, mi van Carlosszal? Úgy értem, - pontosít. - Most akkor tetszik neki Christina? Meg amúgy, nincs neki véletlenül barátnője, aki otthon várja? - kicsit meglep a kérdés, elvigyorodom, majd elmondok neki mindent, amit tudok.
 - Biztosíthatlak, hogy nincs otthon semmiféle barátnője, és nem tudom mi a helyzet vele és Cristinával. Bár ahogy szemléli a csajt... Sejtem, hogy ő talán kicsi többet akar mint sima barát. De úgy megnézném az arcát miután Cristina kikosarazza! - eszembe felvillan egy kép, amin Carlos olyan szerencsétlen képet vág, hogy kedvem lenne megvigasztalni. - Ez most olyan mint a Marichuy. Carlos a Marichuy, Cristina pedig Emanuel. És Carlos így; "Ne! Emanuel! Ne hagyj el!" - játszom el, mintha összetörték volna a szívemet, Arabella pedig halk tapsal jutalmazza az alakításomat. Ahogy mondtam, kíváncsi vagyok, hogy vajon mégis miért kérdezi ezt.
- Szóval, Carlos és Cristina... Nagyszerű! Ezek ketten komolyan annyira sötétek, hogy nem jut el a fejecskéjükig, hol is vannak valójában? - kérdezi fintorogva. Bár ha jobban kielemezném, talán egy kis féltékenységet is felfedeznék. Na most már tényleg furdalja a az oldalamat a kíváncsiság.
- Miért is?
- Mi? Ja, semmi, csak hangosan gondolkoztam! - tereli el a témát. - Mostanában kicsit kezdek begolyózni, ez talán a sok stressz váltja ki belőlem, vagy nem tudom... - heherészik. Inkább most nem nagyon firtatnám ezt a dolgot. Legtöbb esetben rákérdeznék milyen "stressz", de most nem teszem. Mármint persze tudom, hogy semmiféle "stressz" nincs most képben, de vagyok olyan illedelmes, hogy inkább nem kérdezek rá.
- Oké… - motyogom. Amilyen szerencsétlen fejet vág, rögtön az jut eszembe, hogy valamivel fel kéne dobni. Van is egy történetem... Nem boldog, még csak nem is vicces, de ami után ez megtörtént, azóta ódzkodom mindenféle helyes pasitól. – Nyugi, nem kell ám ennyire tönkretenned magad egy pasi miatt… Elmesélhetek egy sztorit?
- Persze. - bólint mosolyogva. És még nem is tudja, hogy nem egy jó sztoriról van szó...
- Tavaly történt, télen. Eddig, amíg csak Spanyolországban lakom, addig még csak akkor volt az első tél, mikor esett a hó. Volt egy srác, köbö Spanyolország leghelyesebb fiúja. Na, igen, ő elhívott randizni, és össz-vissz, egy hónapig tartott a kapcsolatunk. Túl naiv voltam, odavoltam érte. De aztán, rájöttem, hogy ő egy mérhetetlenül nagy seggfej. Ezért szakítottam vele, de nem volt neki könnyű ezt a tényt feldolgoznia. Amint megfordultam, egy hideg, jeges hógolyóval dobta meg a tarkómat, ezzel az egészségemet kockáztatva. De Noah-Levi ott volt a környéken, és hát... khm... Jól ellátta a baját a srácnak. - mondom el ezt a "titkot". Egyáltalán ez annak nevezhető? Titoknak? Na mindegy. Ahogy megint eszembe jut ez a fájdalmas emlék, a kezemmel a tarkómhoz kapom. Emlékszem, hogy egy csomó ideig kellett az ágyban tartózkodnom, a hógolyó miatt.
- Ne már! Ekkora bunkót! Most komolyan, én még azt hittem, hogy Julio paraszt, Carlos meg gyerekes! Miért vannak ilyen beteg emberek? – néz rám idegesen.
-Azóta nem nagyon volt pasim… - vallom be kicsit feszengve. Lehet, hogy a fiúk rajtam lógtak, de nem volt azóta pasim...
- Még így is jobban nyomod nálam. – próbál nyugtatni. - Utoljára tizenkét évesen jártam egy évfolyamtársammal. Nagyon komoly egy kapcsolat volt, még szájra puszit is kaptam tőle! - kicsit elnevetem magam, de őt nem nagyon zavarja, csak unottan megforgatja a szemét. - Még a nevére sem emlékszem, annyi maradt meg vele kapcsolatban, hogy élt-halt a csokis sütiért. Várj egy percet, mindjárt jövök! - áll fel és rohan ki a szobából. Elmormogok egy "oké"-t, és hátradőlve bámulom a plafont.
 Ez eset óta, a helyes pasikban nem nagyon bízom. Persze tudom, nem lehet párja az ilyen hülye fiúnak, de akkor sem tudok úgy ránézni egy olyan fiúra, hogy nem jutna eszembe Jorge. A fekete haja, a fekete szeme, és a kidolgozott teste, kicsit Juliora hasonlít...
 Emlékszem, hogy mikor fiatalabb voltam, oda meg vissza voltam Jorge-ért. Egyszer voltam olyan idióta, és egészen a házukig kísértem. Mielőtt belépett volna, én megfordítottam, és nyomtam egy szájra puszit neki. Jól van na, egy évvel idősebb volt, én pedig egy kis naiv tíz éves.
 Életem legkínosabb pillanata volt, elfutottam, és bezárkóztam a szobámba. Azóta eltelt öt év, és az a hír járta, hogy bejövök Jorge-nak. El is hívott randizni, majd ez történt.
 Mikor Swan eltűnt az Aratáson, és Carlos megtalálta, volt egy ilyen pillanat. Mikor eldöntöttem magamban, hogy bizony őt utálom. De azóta eltelt nem tudom hány nap, és belátom; nem valami okos - khm - de azért jófej. Kicsit azokra a kis kutyusokra hasonlít, akinek kell egy gazdi, akinél láb alatt lehet. A másik ilyen az Julionál volt. Amint megláttam azokat a fekete szeneket, amiben a magabiztosságot sosem lehet elűzni, azt a fekete hajat, amit mindig szépen elrendez. De aztán megismertem, és... na mindegy, a lényeg az, hogy nem is annyira rossz arcok.
 Halk sóhaj tör fel a torkomból. Épp abban a pillanatban lép be Arabella. Kicsit idegesnek tűnik, a vörös fejét, és a mogorva tekintetét elnézve. A kezében egy tálcát tart, amit lerak mellém. A tálcán finomabbnál finomabb csokis sütik sorakoznak. Mármint ami megmaradt belőlük. Ugyanis, látszik, hogy mintha valami természeti csapás érte volna. Csak nem megéhezett? De persze nagyon kedves tőle, hogy próbál felvidítani, én pedig ezért nagyon hálás vagyok.
- A csokis süti minden problémát megold. Ezt mindig az exem mondta – magyarázza. - Egyébként bocsi, amiért ilyen sokat késtem, csak közben beugrottam a srácokhoz is. Igen, ezért fogyott el a kaja fele.
- Carlos? – nézek a félig üres tálra. Hát persze hogy ő! Ő szokott ilyen sokat enni. 
 Úgy látszik, Arabella közben beugrott a fiúkhoz...Mennyi ideje volt távol? Hány óra van egyáltalán?
- Az Országtársad egy zabagép! - dobja le magát a matracra. 
 Felrémlik bennem, hogy Arabella odáig volt - vagy van - az Országtársamért. Jól van oké, helyes, de nem értem, hogy miért tetszhetne mondjuk nekem. Nagyon jó barátom, de szörnyen ostoba.
-Erről jut eszembe… Még bejön neked, vagy már nem? - amint ezt kimondom, azt gondolom, bárcsak visszaszívhatnám. Miért kell nekem így - lényegében - kifaggatom. Pedig ő nagyon kedves volt velem, hozott finom sütit, meg amúgy befogadott. Én pedig berondítok egy ilyen kérdéssel. Kicsit elbizonytalanodik, gondolkodik, majd megszólal.
- Nem is tudom... Talán. Vagyis, inkább nem. Ajj, ez olyan bonyolult! - nem néz rám, mintha félne a választól.  - Jó pasi, meg minden, de eszméletlenül ostoba és gyerekes, meg, mint ahogy már említettem, zabagép. Ráadásul, még az asztalnál sem képes ember módjára viselkedni. Persze, tudom, ha meg akarom kapni, el kell viselnem minden egyes baromságával együtt, de köszönöm szépen, én nem kérek belőle! Mondjuk, barátnak vagy havernak bírnám, de amúgy nincs esélye nálam. - mondja. Lenézek a kezeimre, amiket morzsolok. Kövezzen meg, de szerintem még mindig bejön neki. De ezt csak magamban mondom, nem pedig hangosan. 
- De, ha érdekel, pár napja történt valami ami... - keresi a szavakat, miközben a lábát bámulja. - Szóval, ismered Juliot, tudod milyen, - folytatja, de nem akaródzik kimondani amit akar. Most már egyre jobban kíváncsibb vagyok, hogy miről akar beszélni. Felülök, és Arabellát kezdem nézni. - Mindenkire ráhajt, akinek lányneve van... Amit pedig este láttál, nos, nem az lett volna az első alkalom... Oké, nem terelek, Jukio két napja megcsókolt! - böki ki, mire én lefagyok. Nem is értem miért vagyok ilyen. Nem az én dolgom, nem szabadna ilyen... idegesnek lennem. "Visszazuhanok" az ágyban, és megint a plafont kezdem bámulni. Mi bajom van? Nem vagyok normális... Miért vagyok kiakadva? Megrázom a fejemet, és inkább mondok valamit gyorsan.
- Ó, tényleg? Kösz, hogy megosztottad velem ezt a… tényt. Valami értelmesebbet akartam volna mondani, de ez jött ki a torkomon.
- Jó, tudom, hogy ezt így fura kijelenteni - túr bele az ébenfekete hajába. - De nem bírtam tovább, muszáj volt valakivel megosztanom! Gabriel elküldene a francba, Carlos csak vigyorogna, Brittany nyávogna egy sort, Julio stylistját nem ismerem túl jól, az enyém egy nyomorék, az előkészítő csapatom pedig meglincselne féltékenységükben... Szóval, ezt csak neked mondhattam el.
- Rendben – bólintok egyet. -  Na és… Milyen volt?
  Most ered csak meg igazán a nyelvem, a szavak önkéntelenül áramlanak ki a számon.
- Nem mondhatom, hogy jó, akkor hazudnék... Basszus, Isabel, ez nem jó volt, hanem egyszerűen fantasztikus! – kiált fel. -  Komolyan, a srác profi, a szó szoros értelmében! Igaz, kicsit váratlanul ért, meg aztán el is küldtem a francba, de az a pár perc, amíg csókolóztunk... Úgy éreztem, a mennyekben járok. Komolyan, nem túlzok. Julio olyan jó pasi - ha te mondod - gondolom. Nem tudom miért van, de egyszerűen egy nagy gombóc növekszik a torkomban. - Kár, hogy egy beképzelt bunkó... 
Ezután úgy alszom el, hogy semelyikünk se szól a másikhoz. Ez is egy hosszú nap volt...

2016. július 11., hétfő

#9 - Arabella

Sziasztok!
Képzeljétek, pár napja megdöntöttük a 6000 oldalmegjelenítést! Köszönjük szépen, szuperek vagytok :)
Jó olvasást a fejezethez!
Puszi, Maja


- Akkor… Szerintem most menjünk be…
  Már vagy tíz perce toporgunk a lakosztályunk ajtaja előtt, ám egyelőre még egyikünk sem szedett össze annyi bátorságot, hogy belépjen a szobába. Mentségünkre szóljon, jó okunk van félni, legfőképp nekem. Julio a mai szidást jó eséllyel megúszta, ugyanis nem csinált semmi kivetnivalót, leszámítva persze, hogy még mindig Isabelen lógott. Ez azonban semmiségnek számít ahhoz képest, hogy betörtem Christina orrát. Nem hiszem, hogy egykönnyen megúsznám azt, ami a hatalmas mahagóni-ajtó mögött vár rám. A fenébe, hiszen még nem jártunk a tizedik emeleten, már hallottuk Gabrielt, ahogy Brittany-val üvöltözik! Szerencsétlen kísérőnk megpróbált védeni engem, egyre lankadó sikerrel. Néhány percig, ha kibírta, aztán elcsendesült, és a hangokból ítélve, a mentorunk is visszafogta magát kissé. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fog irgalmatlanul leordítani…
- Most már tényleg be kellene mennünk – jegyzi meg Julio. – Nézd, nem azon a pár percen múlik! Meg amúgy is, éhes vagyok, nem várhatunk a végtelenségig. Legrosszabb esetben kivág az ablakon és belehalsz.
- Mi a pozitív verzió? – vonom fel a szemöldököm rosszat sejtve.
- Nem tudja meg, hogy mi történt, ezért nem is szól semmit. Bár, remélem, tudod, hogy erre kicsi az esély…
- Persze, hogy tudom, ne nézz már hülyének! – mordulok rá az Országtársamra, majd teljes erőbedobással kivágom magam előtt az ajtót, és mint ha mi sem történt volna, besétálok a díszes lakosztályba.
  Első pillantásra semmi különöset nem fedezek fel. Gabriel, Brittany és a szótlan stylist az asztalnál ücsörögnek, George szerencsére most sem tisztelte meg a jelenlétével a társaságot. Az abroszon milliónyi ínycsiklandó hús, köret, édesség és különféle italok sorakoznak. Látszólag minden rózsaszín és virágmintás, mármint addig tűnik ez így az embernek, amíg rá nem néz a jelenlévők arcára. A stylist zavartan lesüti a szemét, Brittany idegesen kortyolgat egy banánkoktélt, Gabriel pedig… Nos, azt hiszem, ha a tekintettel ölni lehetne, már halott lennék.
  A férfi szemében az összes gondolatát megtalálom. Elég egy pillantás, máris rájövök, hogy szokás szerint nem volt szerencsém, a délelőtt minden egyes apró eseményéről tudomást szerzett. Hogy honnan, jó eséllyel örökre titok marad. Látom rajta, hogy legszívesebben felképelne, vagy beverné az orromat, csak hogy megtapasztaljam, mit érzett Christina az ominózus pillanatban.
  Egy zavart pillantást váltunk Julióval. A fiú megköszörüli a torkát, majd leül az egyik székre. Kivételesen nem vele szemben, hanem mellette foglalok helyet. Mondjuk, ennek az egész minden bizonnyal azzal fog végződni, hogy a mentorommal Julio feje fölött üvöltözünk.
- Hogy telt a napotok? – kezdi a férfi mézesmázos hangon.
- Ó, remekül! – vágja rá az Országtársam túlságosan is gyorsan és vidáman.
- Á, ennek szívből örülök! – bólogat Gabriel látszólag nyugodtan. – Igazán nagyra értékelném, ha végre lekopnál Infierno húgáról. Lehet, hogy Noah-Levi kedvel, de hidd el, ez abban a pillanatban megváltozik majd, amint megbántod Isabelt. Még ha meg is nyered utána a Viadalt, lefogadom, hogy pár óra múlva már te is alulról szagolod az ibolyát, egy csinos kis késsel a fejedben.
- Ne csináld már, mondtam, hogy a srác bír! – fintorog a fiú. – Még arra is megkért, hogy vigyázzak Isabelre! És nem hajtok rá, csak teljesítem a kötelességemet!
- Két kérdésem lenne, kedves Julio. Az első, hogy vajon hogy vigyáznál te egy lányra. Ne, inkább ne is szólalj meg, van pár elképzelésem! A második pedig, hogy mit szívott Noah, amikor eszébe jutott ez az agybeteg ötlet!
  Mielőtt az Országtársam kivédhetné magát, vagy egyáltalán felfoghatnám, amit elvileg a spanyol bajnok állított, Gabriel felém fordul, és nekem is felteszi a kérdést, amire egyszerűen képtelenség normális választ adni.
- Hát, öhm, izé… - motyogom, miközben egy segélykérő pillantást küldök Julio felé. Természetesen attól, hogy kibékültünk, még mindig nem hajlandó kiállni mellettem ezekben a helyzetekben, most éppen Brittany-nak magyaráz arról, hogy ő bizony meg tudja védeni Isabelt. Te. Jó. Ég.  – Sokat edzettem. Voltam a kardoknál, aztán birkóztam, és végül kiderült, hogy egészen erős a jobb egyenesem.
  Nem hazudtam, nyugtatom magamat. Elvégre, tényleg megjártam az összes említett állomást. Más kérdés, hogy a kardoknál mindössze Carlost stíröltem, a cérnavékony egyiptomi csaj lenyomott a birkózásban, és a jobb egyenese dolgot pedig az olasz ribin teszteltem.
- Ó, ez egyszerűen mesés! – csapja össze a tenyerét vigyorogva. – Sőt, mi több, fantasztikus! Mondd csak, drága Arabella, komolyan azt hiszed, hogy nem figyeltettelek meg csak azért, mert két napja mást sem csinálok, csak próbálok összeszedni nektek pár nyomorék angolt, akik képesek fizetni azért, hogy életben maradhassatok, és hogy információkat gyűjtök az edzésen történtek után? Csak remélem, hogy nem nézel ennyire hülyének!
- Vannak támogatóink? – kotyog közbe Julio.
  A mentorunktól mindösszesen egy gyilkos pillantást kap válaszul. Hát, ez most nem jött össze neki, de azért kedves, hogy próbálkozik…
- Elárulnád, mégis mit követett el ellened szerencsétlen csaj, amiért megütötted? Talán beszólt a hajadra, esetleg a harctudásodat becsmérelte? – fordul vissza hozzám idegesen.
- Ez maradjon magánügy… - próbálok meg kibújni a felelősség alól. Általában kedvelem a mentoromat, de mégsem érzem létszükségletűnek, hogy mindent az orrára kössek a – nem létező – szerelmi életemmel kapcsolatban.
- Aham, értem! – fortyog tovább. – Ezek szerint valamelyik nyomorék csávó miatt kaptatok hajba! Nézd, édesem, én megértem, hogy belezúgtál a spanyolba… Na jó, igazából rohadtul nem vágom a logikádat, elvégre a srác vagy másfél fejjel magasabb nálad, jó eséllyel csak szórakozik veled, és ha azt mondom, hogy nem egy észlény, még kedves vagyok, bár véleményem szerint erre már te is rájöttél. Basszus, ember, ha mindenáron fogni akarsz magadnak egy krapekot, válaszd Juliót, vele kapcsolatban legalább nem érhetnek meglepetések!
  Az említett személy szokásához híven azonnal felkapja a fejét, amint szóba kerül a neve. Éjfekete szeme egy másodperc erejéig felragyog, mintha csak díjazná Gabriel javaslatát, hogy inkább vele kavarjak Carlos helyett. Bár, ki tudja, amilyen rázósra sikeredett a mai napon, nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy az egészet csak képzeltem.
- Ó, Carlos a spanyol, ugye? – sipít fel Brittany erősen artikulálva. – Hm, ő egészen dögös… Bár, nem tudom, hogy ki mellett tenném le a voksom. Julio is iszonyat szexi! Nos, drágám, azt kell hogy mondjam, nem tudom, irigyeljelek-e, vagy sem, elvégre a mezőny két legvonzóbb pasija legyeskedik körülötted, de te persze nem tudsz dönteni… Jaj, nagyon nehéz a helyzeted!
  Kifejezéstelen arccal bámulok a kísérőmre, teljesen elakad a szavam. Ez komolyan ennyire sötét? Bevertem egy Kiválasztott képét, ennek a tyúknak meg nem esett le más, csak az, hogy egy nem létező szerelmi háromszög csúcsába keveredtem. Persze, jól tudom, hogy nem lehetnek túl nagyok az elvárásaim vele kapcsolatban, de azért azt hittem, hogy egy fokkal értelmesebb. Úgy tűnik, tévedtem.
  Brittany tovább magyaráz a stylistnak mindenféle baromságról. Most éppen valami Misi van terítéken, aki az olaszok kísérője, vagy mi. Elviekben nem túl eszes teremtés, és folyton csak a plázákban lóg, nem ismeri a határokat, az összes pénzét elszórja. Ráadásul erősen közelít a negyvenhez, de húsznak akar kinézni, ami valósággal felháborító! Legalábbis így hangzik Brittany véleménye.
  Gabriel lemondóan megrázza a fejét, majd levág egy kisebb monológot arról, hogy mennyire elege van belőlem, amiért nem bírom megfogadni a tanácsait, amiért mindig csak a saját fejem után megyek, és végezetül, amiért leütöttem Christinát. Persze ezt sokkal hosszabban, káromkodások közepette fejezi ki, de nagyjából ez a lényege. Az igazat megvallva nem viselnek meg túlságosan a szavai, elvégre a monológ felét már hallottam korábbról, csak akkor mindez Juliónak szólt. Az, hogy mit tettem az olasszal, abszolút nem izgat. Tudom, hogy valószínűleg igaza van Juliónak abban, hogy a mezőny egyik legveszélyesebb versenyzője és jobban járnék, ha messziről elkerülném. Ennek ellenére mégis örülök, hogy elcsúfítottam a képét. Félreértés ne essék, ez nem kifejezetten Carlosért történt, mindössze igencsak felvitte az agyvizemet, hogy folyton beszólogatott, és meg akartam mutatni neki, hogy a látszat ellenére igenis van félnivalója, ha rólam van szó!
  Amikor tizenhárom éves koromban nekikezdtem az edzéseknek, úgy terveztem, a Viadalon a kedves, jólelkű kislány szerepét öltöm magamra, aki a légynek sem tudna ártani. Rettentően fiatal voltam, és iszonyatosan naiv. Elhittem, hogy meg fogok tudni változni, hogy elfojthatom az igazi egyéniségemet. Most már tisztán látok, rájöttem, hogy ez bizony nem megy egykönnyen. Nem játszhatok el egy béna kis szerepet csak azért, hogy elnyerjem a többiek szimpátiáját! Ugyan már, hiszen a mezőny nagy része utál, akkor meg nem mindegy? Senki sem érdemel annyit, hogy megváltozzak miatta, még ha csak látszólag is. Mindössze pár napig bírtam a hitegetést, most már elég volt! Elhatározom, hogy a mai naptól kezdve nem érdekel mások véleménye, nem fogok egy nyomorék szerephez idomulni! Persze, ami a gyilkolást illeti, kicsit visszafogom majd magam, és arra is ügyelni fogok, hogy a holnapi bemutató során ne kapjak hivalkodóan sok pontszámot a Játékmesterektől, de azt is csak azért, hogy ne váljak a többi Kiválasztott első számú célpontjává.
  Ezt leszámítva azonban teljes mértékben önmagamat adom. A pontozáson, az interjú során, a Viadalon – én alakítom majd a valaha élt legérdekesebb karaktert, akit csak el lehet képzelni: Arabella Asesinót, a Kétszáztizenhetedik Viadal bajnokát.
*
Gabriel azzal a feltétellel fejezte be az ordibálást, hogy megígértem neki, nem rontok el semmit a pontozáson, lehetőséghez mérten nem okozok több sérülést sem Christinának, sem másnak, és a tőlem telhető legkedvesebb módon megkérem Carlost, hogy ha szórakozásra vágyik, menjen valamelyik fogyatékos, visongó tinilányhoz, vagy ha úgy tetszik, nyugodt szívvel felkeresheti az édesanyját is. Utóbbit persze nem így fogalmazta meg a mentorom, de én egy kulturált ember vagyok, semmi pénzért nem káromkodnék!
  Reggel a szokásostól eltérően hamar sikerül kikecmeregnem az ágyból, alig lustálkodom, maximum öt percet vesz igénybe az időpazarló henyélésem. Úgy döntök, annak ellenére, hogy két napja is ugyanígy tettem, mára is beiktatok egy kisebb hajmosást. Igaz, hogy a Játékmesterek előtt csakis a harctudás számít, de azért gondolom, ők is könnyebben megelőlegeznek egy magasabb pontszámot egy dús hajzuhataggal rendelkező, életerős Kiválasztottnak, mint egy csenevész gyereknek, akiről messziről üvölt, hogy már hetek óta nem látott sampont a feje. Csakúgy, mint a múltkor, most is a eperillatú szerre esik a választásom. Aránylag gyorsan lerendezem a szárítást a fésülködést, nem sokat bajlódom a procedúrával. Miután elkészülök, megmosdom, majd mosolyogva az étkező felé veszem az irányt.
  A reggeli zajosan telik, nagyrészt annak köszönhetően, hogy kivételesen Brittany is a társaságban tartózkodik. A nő még mindig az olaszok kísérőjét szidja, és egyáltalán nem zavarja, hogy nem az a legnagyobb gondunk életünkben, hogy ez a Misi a múltkori buliban pont ugyanolyan ruhában vonult be, mint ő. Csak jártatja a száját, megállás nélkül. Valószínűleg teljes mértékben hidegen hagyja az aprócska tény, miszerint senki sem kíváncsi a sérelmeire, mivel egy komolyabb, fontosabb témáról kívánkoznánk beszélni, feltéve persze, ha őméltósága hajlandóztatna végre befogni a ronda pofáját, és elhúzna a francba!
- Szóval, mint tudjátok, ma pontoznak benneteket – szólal meg nagy sokára Gabriel, mire végre Brittany is elcsendesedik. Hm, azt hiszem, a mentoromnak van egy kis tekintélye. – Előtte persze edzhettek egy kicsit, hála a szervezők jó szívének, meg persze a hülye angoloknak, akik mindenképpen ragaszkodnak hozzá, hogy még egyszer láthassanak benneteket az interjú előtt – forgatja zöld szemeit unottan.
- Várjunk, ezek szerint végignézhették a felkészülésünket? – jut el Julio agyáig az információ.
- Igen, estefelé leadták a tévében, csak hogy flancoljanak, hogy ők még ezt is megtehetik! – gúnyolódik a férfi. – De nyugodjatok meg, nem mutattak semmi konkrétat, mindössze pár vágóképet raktak be egy magazin műsorába, ahol most létrehoztak valami külön izét, vagy mittomén’. De térjünk vissza az eredeti témára. Először is szeretném, ha tisztáznánk, hogyan is kellene viselkednetek az edzés alatt. Nos, mivel már három napja ezt ismételgetem, gondolom, nem okoz majd nagy meglepetést, ha azt mondom…
- Akadjak le Isabelről, ne balhézzak össze senkivel, próbáljak meg minél több fegyverrel gyakorolni, és ha csak hülyeséget tudok mondani, inkább fogjam be! – hadarja egy szuszra Julio.
  Gabrielt kissé letaglózza a fiú rögtönzött „felelése”, ám miután felépül a sokkból, érdeklődve fordul hozzám. Úgy érzem, nem maradhatok le az Országtársamtól, így hát hozzá hasonló stílusban darálom le a mai teendőimet.
- Állítsam le Carlost, ne csesztessem Christinát, ne érdekeljen, ha valaki beszól, próbáljak ki minél több fegyvert, legyek normális. Azt hiszem, ennyi.
- Nagyszerű! – bólint a mentorunk. Borostás arcáról csak úgy sugárzik az elégedettség. – Nos, akkor lépjünk a következő pontra. Mivel ma van az utolsó nap, amikor gyakorolhattok, azt javaslom, annál az állomásnál legyetek, amivel be akartok mutatni valamit. Ne próbálkozzatok mással, már úgysem vennétek nagy hasznát! Szóval, Arabella, menj a lándzsákhoz, te pedig, Julio, a kardokhoz! Javaslom, hogy a Játékmestereket is ezekkel a fegyverekkel kápráztassátok el, garantáltan dobnak majd tőletek egy hátast! Aztán csak ügyesen!
   Zöldesbarna tekintetét mélyen az enyémbe fúrja. Nincs szükségem sok gondolkodásra, hogy megértsem, mit akar üzenni. Azt szeretné mondani, hogy azért lehetőséghez mérten ne szerezzek hivalkodóan magas pontszámot, a végén még valamelyik pszichopata kiszúr magának, és nem nyugszik, amíg ki nem oltja fiatal életemet. Egy apró bólintással adom tudtára Gabrielnek, hogy megértettem, és betartom a szavát.
- Rendben van – sóhajt fel megkönnyebbülten. – Most viszont nem ártana, ha szedelődzködnétek. A spanyolok…
  Mielőtt lehetősége nyílna befejezni a mondatot, Julio felpattan a székéről, elrohan a fürdőbe, ahol gondolom, gondosan belövi a haját, és megmosakszik, majd nagyjából tíz perc elteltével visszatér a társaságunkba. Brittany-t eléggé lesokkolja a fiú túlságosan is gyors reakciója, olyannyira meglepi a dolog, hogy szépen ívelő, világos szemöldökét egészen a hajtövéig felhúzza, tíz centis, csöppet sem irreális műszempilláit pedig csodálkozva rebegteti. Az arcára valami megmagyarázhatatlan kifejezés ül ki, úgy bámulja az Országtársamat. Kicsit sajnálom, hogy nem láthatom a fejét, amikor rájön, hogy a nagy álmélkodás közepette sikeresen leette a hipermodern hófehér blúzát szederlekvárral.
- Igazság szerint, arra akartam kilyukadni, hogy a spanyolok kivételesen nem játszották a hiperaktívot, jó eséllyel még csak most fogtak hozzá a reggelihez, ezért nem kell feltétlenül sietnetek – sóhajt fel Gabriel lemondóan. – De mindegy. Julio, igazán megtisztelnél, ha végighallgatnád a mondandómat, és nem pár szóból próbálnál következtetni!
  Hangos nevetés hagyja el az ajkaimat az igazság hallatán. Nos, úgy tűnik, Julio a szó legszorosabb értelmében ugrik, ha Gabriel a spanyolokról kezd beszélni. Bár, mentségére szóljon, Carlosék mindig elsőként értek le, nem lenne csoda, ha ma is ez a helyzet állna fent. Ezek szerint azonban kivételesen megtapasztalhatom, milyen érzés másodmagammal lenni a hatalmas teremben. Wow!
  Julio persze nem fogadja ilyen vidáman a tényt, miszerint életében talán először, beégette magát a hülyeségével. Mérgesen morog valamit a bajsza alatt, aztán noszogatni kezd, hogy induljak már, mert nagyon szeretne gyakorolni a pontozás előtt. Nincs túl sok kedvem az edzéshez, de azt azért belátom, hogy nekem sem árt, ha próbálkozom még egy hangyányit a világ legjobb fegyverének elhajításával. Rádöbbenek, hogy a három nap alatt mindössze kétszer tartottam lándzsát a kezemben, és csak egyszer jutottam el arra a pontra, hogy eldobjam a fegyvert. Kéjes mosoly fut végig az ajkaimon, amint felrémlik előttem a Kiválasztottak és a Játékmesterek döbbent képe, amikor meglátták, hogy mi mindenre is képes az alacsony, jelentéktelen kis Arabella. Ha minden jól alakul, ma még találkozhatok hasonló, vagy akár még jobban élvezhetőbb arckifejezésekkel…
  Gabriel, mint mindig, most sem tévedett. Az edzőterem kong az ürességtől, amikor belépünk. Ez egészen szokatlan látványt nyújt számomra, hiszen ha az emlékezetem nem csal, legutóbb tizenhárom éves koromban fogadott hasonló látvány, azon a napon, amikor a mentorom megtanította nekem a lándzsavetés művészetének alapjait. Mosolyogva vezetem végig sötétbarna pillantásomat a rendezett állomások és fegyverek tömegein. Minden olyan normálisnak és egyszerűnek tűnik, mintha nem is ez lenne a hely, ahol napról napra huszonnégy fiatal gyerek próbálkozik harcolni, csak azért, hogy aztán örömet okozzon pár üresfejű sznobnak, akik aztán élő adásban szurkolják végig a meggyilkolását. Mintha nem az a hely lenne, ahol tegnap bevertem Christina orrát, hanem egy nyugodt kisvárosi iskola tornaterme.
- Megoldható, hogy ne jusson Isabel fülébe, hogy Gabriel egy bunkó, aki kihasznál?
  A gondolataimból az Országtársam hangja ráz vissza a valóságba. Egy szúrós pillantást vetek a fiúra, amiért elrontotta ezt a szép pillanatot… Ami, jobban belegondolva, nem is volt annyira szép, hiszen éppen arról fantáziáltam, hogy milyen felemelő érzés lenne még egyszer leütni az olaszt. Na, mindegy.
 -Egyrészt, Gabriel nem bunkó. – forgatom unottan a szemeimet. – Még csak azt sem mondhatod, hogy kihasznál. Szimplán nem figyeltél rá, ennyi, nem kell ebből akkora ügyet csinálni! De nyugi, nem árulom el Isabelnek, hogy csak miatta tíz perc alatt sikerült belőnöd a séródat!
- Köszi, Ara! – vigyorog rám, és ezzel együtt vissza is tér a jól ismert nőcsábász énjéhez. – Amúgy, nincs kedved egy kis közös edzéshez? Ilyet még úgysem csináltunk, és most, hogy kibékültünk…
- Benne lennék, de sajnos nemet kell mondanom – biggyesztem le a számat. – Örülnék, ha ma kivételesen nem bosszantanánk fel szegény Gabrielt, mégis csak ez az utolsó napunk. Szóval, bocsi, de most inkább a lándzsákhoz megyek.
- Oké, semmi baj – von vállat közömbösen. – Akkor én lépek a kardokhoz.
  Hogy szavát igazolja, azon nyomban az ominózus állomás felé veszi az irányt. Egy halk sóhaj kíséretében megindulok a lándzsák felé. Már akkor is tudtam, hogy bizony nincs túl sok esély arra, hogy Julio térden állva fog könyörögni, hogy inkább eddzek vele, semmint, hogy normálisan készüljek, de valamiért… Nem is tudom… Talán mást vártam tőle; azt, hogy legalább megpróbál meggyőzni, vagy kicsit elszontyolodik, amiért nemet mondtam az ajánlatára. Ez így olyan, mintha mindössze udvariasságból kérte volna meg, hogy gyakoroljunk együtt. Nem vagyok rá mérges, sokkal inkább magamra haragszom egy kicsit, amiért már megint ezzel a barommal foglalkozom ahelyett, hogy nekiállnék a gyakorlásnak.
  Az állomáshoz érve rögvest a kezembe kapok egy lándzsát. Óvatosan emelem le az állványról, majd végigvezetem rajta a tekintetemet. Gyönyörű darab, az egyszer biztos! Brazíliában szinte sosem nyílt alkalmam ilyesfajta, pontosan faragott, horzsolásoktól és törésektől mentes fegyverrel küzdeni, mindig csak a régebbi, elnyűttebb darabok akadtak a kezem ügyébe. Még szerencse, hogy azokkal is megtanultam valamit! Persze mindez semmi ahhoz képest, amit ezzel a szépséggel fogok alakítani a Játékmesterek előtt.
  Megforgatom a fegyvert a kezeim között, majd támadóállásba helyezem magam, és egy határozott mozdulattal szabad utat engedek a lándzsának. Talán mondanom sem kell, hogy csont nélkül a bábu fejébe fúródik. Tény és való, a múltkori dobásom sokkal erősebbre és látványosabbra sikeredett, de azért ez sem rossz, könnyűszerrel kioltana egy emberéletet.
  Az elkövetkezendő fél órában ehhez hasonló, vagy még gyilkosabb dobásokat mérek a képzeletbeli ellenfeleimre. Ügyesen koncentrálok a feladatomra, semmi sem tereli el a figyelmemet. Igaz, néhányszor hátrakapom a fejem, hogy megfigyeljem, mivel foglalatoskodik Julio. Ilyenkor alaposan szemügyre veszem az Országtársam mozdulatait, és kissé szégyenlősen állapítom meg, hogy amellett, hogy már-már irreálisan jóképű, kiválóan ért a harchoz. Úgy forgatja a kardot, mintha az egész eddigi élete csak ebből állt volna. Biztosa veszem, hogy imádni fogja a közönség, jó eséllyel magas pontszámot kap majd a Játékmesterektől, és szinte sorba fognak állni Gabriel előtt a támogatói, úgy könyörögve a férfinak, hogy az ő ajándékukat fogadja el.
  Nagyjából egy órája edzünk, mikor befutnak a spanyolok. Bár összerándul a gyomrom, amint megpillantom Carlost – akinek ma sikerült felöltöznie – mégis úgy teszek, mintha nem jelentene számomra semmit az érkezésük, gondtalanul folytatom a lándzsák hajigálását. Sajnos azonban képtelen vagyok teljes mértékben elvonni a figyelmemet az újonnan érkezettekről, ugyanis a fiú egy teljes mértékben felfoghatatlan dolgot kiabál Juliónak.
-Ajánlom, hogy ne igyál sok vizet a Viadal előtt!
  Mindezt olyan faképpel jegyzi meg, mintha csak arra kérte volna a szövetségesé, hogy menjen le a boltba. Felvont szemöldökkel bámulok rá, mert bármennyire is erőltetem az agyam, nem tudok mit kezdeni ezzel a beszólással. Mit akar ez a gyerek? Hogy Julio étlen-szomjan vágjon neki az Arénának, hogy aztán könnyebben végezhessen vele? Nos, ez finoman szólva eléggé különös, eddig úgy tudtam, hogy jóba vannak… Sőt, azt hiszem, most is ez a helyzet áll fenn, ugyanis Carlos továbbra is kifejezéstelen arccal, sétál az igencsak ledöbbent Országtársamhoz. A duó lány tagja pedig felém veszi az irányt. Utóbbinak kifejezetten örülök, ugyanis kedvelem Isabelt. Merem állítani, hogy ő a legnormálisabb Kiválasztott a mezőnyben, és szuperül el lehet vele beszélgetni.
- Szia! – lép hozzám mosolyogva.
- Szia Isabel! – viszonozom a mosolyát. - Izgulsz a pontozás miatt?
- Őszintén? Nem igazán - von vállat közömbösen. – Na, és te?
 - Túlélem – legyintek, játszva a flegmát. - Figyelj, remekül bánok a lándzsákkal, nem hiszem, hogy komolyabb problémák merülnének fel. Gondolom, te a késekkel fogsz ügyeskedni. Vagyis, szerintem azzal próbálkozz, mert őstehetség vagy! – dicsérem meg kedvesen.
 - Köszönöm. – Arcszíne néhány fokkal vörösebb árnyalatba csap át, amitől legszívesebben elnevetném magam. Te jó ég, és Julio szerint összeillenének! Hát, nem tudom… Szerintem túlságosan is más karakterek ahhoz, hogy megértsék egymást.  - De te is irigylésre méltóan használod a lándzsát. – viszonozza a dicséretet. -  Az előbbi... Bocsi, Carlos nem százas ma!
  A tenyerét a fejére tapasztja, mintha komoly fizikai fájdalmat okozna neki a fiú sületlensége. Ebben egyet kell értenem vele: az, hogy Carlosért rajonganak a lányok, hála a kidolgozott felsőtestének, az aranyos mosolyának, és a különlegesen gyönyörű szemének, nem változtat a tényen, miszerint a srác nem fog egykönnyen Nobel-díjat kapni. Persze, nekem is tetszik… Vagy tetszett, ezt már jómagam sem bírom követni… De az biztos, hogy nem bírnám hosszútávon elviselni magam mellett, maximum, ha bekötném a száját, hogy ne dumáljon. Lehet, hogy nem vagyok normális, de akkor sem bírom elviselni a hülyéket! Carlos pedig menthetetlenül idióta.
 - Carlos alapjáraton nem százas! – vágom rá morcosan.
 - Az biztos. Képes volt a szobámhoz menni, éjnek évadján, hogy megkérdezze; tudok-e hegyet mászni... Én meg megígértem neki, hogy gyakorlom most, úgyhogy... Szia! Én mentem... Hegyet mászni...? – köszön el egy unott szemforgatás kíséretében.
  Ezt már megint nem tudom hova tenni, így hát megpróbálom kizárni a fejemből, és folytatom a felkészülést. Egy szabad percem sincs, máris társaságom akad, ezúttal maga Carlos személyében. A fiú mosolyogva áll meg mellettem, és közben olyan lazán támaszkodik az egyik lándzsára, hogy kis híján már féltem, nehogy elfolyjon.
- Helló, Ara! – kacsint rám vigyorogva.
  A béna becenév hallatán a homlokom közepéig szalad a szemöldököm. Valószínűleg úgy nézek ki, mint Brittany, amikor ráeszmélt, hogy Julio képes tíz perc alatt elkészülni. Ara? Nagyon ajánlom, hogy Carlos csak vicceljen, elég nekem ezt a baromságot Juliótól elviselnem! Nem élném túl, ha még ő is rákezdene!
- Neked csak Arabella! – javítom ki mérgesen.
- Jó, oké, azért ne harapd le a fejem! – teszi maga elé a kezét védekezően. – Csak azt hittem, ez legális becenév. Legalábbis, Julio folyton így nevezett, amikor rólad beszélt.
- Nagyszerű! Szóval kibeszéltek? – Támadópózba vágom magam, és útjára eresztem a kezemben lévő fegyvert. Büszkén veszem tudomásul, hogy a lándzsám pont a bábu szívébe fúródott.
  Carlos pár másodpercig az „áldozatomon” tartja a tekintetét, majd egy bocsánatkérő pillantással ajándékoz meg. Mondanám, hogy borzalmasan áll neki, ez az ostoba tekintet, de sajnos, hazudnék.
- Nem… - motyogja zavartan. – Nyugodj meg, nem mondott rólad semmi rosszat! Bír téged… És én is… Szóval, ami tegnap történt Christinával, az…
- Felejtsük el! – vágok a szavába. – Bár nem vennék rá mérget, hogy ebbe olyan könnyen beleegyezzen az a kis ri… Khm, akarom mondani, Christina. De nem gond, ez a mi csatánk, majd lejátsszuk magunk között.
  Újabb csapást mérek a bábura, ezúttal pont a bal szemébe áll a lándzsám. Pont ebben a pillanatban lép be az ajtón Olaszország két Kiválasztottja. A fiú – akinek már meg kellene jegyeznem a nevét… Ha nem csal az emlékezetem, Francescónak hívják. – elhűlve figyeli a dobásomat, majd megindul a buzogányok felé. Christina egy kimért, gyilkosnak szánt, ám valójában szánalmas és féltékeny pillantást küld felém, aztán úgy dönt, mostantól Juliót fárasztja a hülye kirohanásaival. Carlost mintha nem is érdekelné, hogy életének egyetlen szerelme is befutott. Csak engem figyel, nem foglalkozik mással. Ez akaratomon kívül is büszkeséget ébreszt a lelkemben.
- Hát, ahogy gondolod – rángatja a vállát. – De azért ne vesszetek össze rajtam, rendben? – ezt már egy imádni való mosoly kíséretében jegyzi meg, amitől automatikusan bizseregni kezd a testem.
- Öhm… Oké, re… Rendben! – sütöm le zavartan a szemem.
  A fiú nem igazán zavartatja magát, teljesen normálisan viselkedik. A derekamra helyezi a kezét, és egy könnyed, ám mégsem erőszakos mozdulattal arrébb tuszkol, ezzel szabad helyet csinálva magának. Ezt követően magához vesz pár fegyvert, és célozni kezd a bábukra. Magamban megállapítom, hogy bár nem fejlődött sokat a múltkori eset óta, legalább már figyel arra, hogy pontosabb legyen. Mikor eldobja az utolsó, tizedik fegyvert is, egy magabiztos mosoly kíséretében fordul hozzám.
- Na? Hány pontot ad, Senorita Asesino Főjátékmesternő? – kérdezi viccelődve.
  A megnevezésre automatikusan mosolyra húzódik a szám. Hiába, sok mindent lehet mondani a spanyol fiúra, hogy nem épp a világ legokosabb teremtése, hogy nőcsábász, és nem fél használni az előnyös adottságait, de azt nem, hogy ne lenne jó a humora.
- Meg kell fontolnom – Úgy teszek, mintha komoly fejtörést okozna a válaszadás. – Hm, alapjába véve nem teljesített rosszul, Senor Contreras, de sajnos láttam már ügyesebb Kiválasztottakat is – Megpróbálom utánozni Hayes mimikáját, és a hangomat is pár oktávval mélyebbre emelem, csak hogy elérjem a kívánt hatást. – Azt hiszem, ha nagyon nagylelkű szeretnék lenni, adnék vagy öt pontot. De sajnos, ma bal lábbal keltem, mindenkit megszívatok, így hát, Hölgyeim és Uraim, Senor Contreras, Spanyolország Kiválasztottja… A pontszáma négy!
- Mi a franc? – akad ki a fiú. – Basszus, soha ne menj Játékmesternek! Négy pont? De hát… - értetlenül megrázza a fejét, folyamatosan kapkodva a pillantását köztem és a bábu között. – Én azt hittem… Kapok vagy nyolcat… Vagy kilencet! Tudod mit, Arabella? Kegyetlen vagy!
- Na, nézd már, és még vissza is pofázik! – fújtatom mérgesen. – Carlos, én jó szándékkal megadtam magának a négy pontot, erre meg itt felesel nekem?! Tudja mit, megváltoztatom a döntésem! Maga csak három pontot kap!
- Mi? – kérdezi enyhén hisztérikus állapotban. – Ne szívass már! Három pont, az… Iszonyat kevés! Hogy lesznek így támogatóim!
- Ha igazán profi, megoldja, ezért úgy határoztam, hogy… Kettő pontot kap!
- Ne csináld már, ez bunkóság! – morog a fiú, és le sem veszi a szemét a teljesítményéről.
  Komolyan elgondolkozom azon, hogy egy elviekben érett, tizenhét éves fiú miért éli bele magát ennyire egy hülye játékba… Vagy, hogy miért mondja valakinek, hogy ne igyon a Viadal előtt… vagy, hogy miért kéri meg az Országtársát, hogy másszon hegyet. Hm, azt hiszem, inkább örülnöm kellene, hogy ezekre a kérdésekre valószínűleg sosem fogok választ kapni.
  Persze, nem akarom, hogy Carlos kikészüljön így, a pontozás előtt pár perccel, ezért megfogom az állát, és egy könnyed mozdulattal magam felé fordítom a fejét. Mosolyogva nézek a zölden ragyogó szempárban, melynek gazdája kifejezetten csalódottnak tűnik. Itt az ideje megnyugtatni!
- Carlos – mondom kedvesen. – Nyugi. Jó voltál. Nem vagy tehetségtelen, de ha elfogadsz egy tanácsot, inkább a kardokkal mutass be valamit Hayesnek és a bandájának. Az előbbi pedig… Csak vicceltem!
- Ó. Oké… - jut el az agyáig az információ. – Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem! – Nagy tenyerét kissé bizonytalanul végighúzza csupasz karomon, mindössze a szemében látom, hogy valójában nagyon is biztos a dolgában, szinte tényként kezeli, hogy akkor most meghódított, vagy mi. – Amúgy, azon gondolkoztam, hogy ha lenne kedved esetleg beszélgetni a pontozás után…
  Egy határozott mozdulattal lerázom magamról a spanyol meleg kezét. Láthatóan furcsán érinti a dolog, így hát kénytelen vagyok rögvest magyarázatot adni a viselkedésemre.
- Bocs, de ennek semmi értelme! – rázom a fejem. – Nézd, te egy nagyon kedves és jópofa srác vagy, de ez sajnos nem működne… A fenébe is, hiszen ez az Országok Viadala, nem társkereső-show! – Ezt kissé hangosabban mondom a kelleténél, olyannyira, hogy pár közelben lézengő Kiválasztott felénk kapja a fejét. – Nem akarlak megbántani, de szerintem ezt a dolgot inkább felejtsük el.
- Hát, oké, ahogy gondolod. – von vállat közömbösen, amitől kicsit felidegesítem magam. Miért van az, hogy az összes fiú ilyen könnyedén túlteszi magát az „elvesztésemen”?! – De azért… Maradhatunk barátok, ugye?
  Szinte már megsajnálom a fiút, ám egyben el is gondolkodtat az ajánlata. Carlos egy erős, jól táplált fiú, akiért jó eséllyel annyira odáig lesznek az üresfejű angol libák, mint Julióért. Nem kérdés, hogy megéri jó viszonyt ápolni vele. De hogy barátok? Nem, arról szó sem lehet. Az, hogy sokszor elhülyülünk együtt, meg szívatjuk egymást, még belefér, de a világ összes kincséért sem kerülnék olyan közel hozzá, hogy megosszam velem életem legnagyobb titkát, mint ahogy azt barátok közt szokás. Remélem, ennél sokkal kecsegtetőbb dolgot kínálhatok a számára. Nem szeretnék kavarni, de ha minden jól megy, ezzel a húzásommal még Christinát is sikerül kiütnöm a képből.
- Jobbat mondok! – Kissé közelebb húzódom a fiúhoz, és lábujjhegyre pipiskedem magam, hogy suttogni tudjak a fülébe. Szerencsére azért annyira nem hülye, hogy leesik neki, hogy ez a póz nem kifejezetten kényelmes, így hát nagylelkűen lehajol hozzám. – Legyünk inkább szövetségesek! Egy Viadalon sokkal nagyobb hasznát vennénk…
  Szép ívű, fekete szemöldökét kissé megemeli, kéken pompázó íriszében a kíváncsiság izzó szikrája mellett elégedettséget, és egy kis bizonytalanságot vélek felfedezni. Ajka mosolyra húzódna, ám ezt valami miatt igyekszik elrejteni előlem. Fejemet kissé oldalra döntöm, akár egy édes kiskutya, így várom a válaszát. Nem is gondolkozik sokáig, szinte azonnal rávágja, amit gondol.
- Nem tűnik rossz ötletnek, én gondolkodás nélkül belemennék, de… Szóval, az a helyzet, hogy ezt még meg kellene tárgyalnom a többiekkel… És Noah-val is. Persze, ez nem rólad szól, de mégis csak a szövetségeseim, nem hozhatok döntéseket nélkülük. De nyugi, majd szólok pár jó szót az érdekedben, tuti megengedik majd…
- Köszönöm, ez igazán kedves! – rebegtetem csábosan a szempilláimat.
  Bár nem vennék rá mérget, hogy Christina is olyan lelkesen fogadná az ajánlatomat, mint Carlos, mégis elégedett vagyok a magammal. Elvégre bogarat ültettem a spanyol fülébe, de egyúttal le is ráztam magamról. Mindezt persze kedvesen tettem, tehát még csak meg sem sértődött rám.
- Vége az edzésnek! – lép be a terembe egy magas, tagbaszakadt férfi. – Öt percetek van elhagyni a termet! Kövessetek, a nagy teremhez! Mr. Hayes már vár rátok!
  Ki morogva, hogy nem tudott eleget edzeni, ki vidáman és magabiztosan indul meg az őr után. Sok sikert kívánok Carlosnak, majd gondosan ügyelve arra, hogy friss eperillatot árasztó hajam megérintse az arcát, megfordulok, és követem a többieket.
  A férfi egy kisebb csarnokba vezet minket, ahol négy pad sorakozik egymás mögött. Mind jó hosszú, legalább nyolcan elférhetnek rajta. A kísérőnk elkezdi felolvasni a neveket, most derül ki, hogy mikor is kerülök sorra. Általában nem keverik meg az országokat, mindig ABC-rendben zajlik a pontozás, először a lányok mennek be, majd a fiúk. Reménykedem, hogy elsőként túleshetek a dolgon, ám a kellemes érzés egy szempillantás alatt szertefoszlik, amint az amerikai lány ül az első pad szélére. Unottan várom, hogy végre én is sorra kerüljek, közben pedig a Kiválasztottak arcát tanulmányozom. A legtöbbjükről üvölt, hogy szinte semmit sem sajátítottak el a három nap folyamán, mások - az ügyesebbek - magabiztosan telepszenek le a helyükre. Egyedül Isabel arcán látok figyelemfelkeltő kifejezést; mintha erősen fájlalná a lábát, vagy valami hasonló. Szívesen megkérdezném, hogy mi történt vele, ám erre sajnos nem nyílik lehetőségem, ugyanis a magas férfi ellentmondást nem tűrően olvassa fel a nevem, és nyom le az utolsó padra. Egy hangos sóhaj kíséretében telepszem le a csenevész egyiptomi fiú mellé, és arra gondolok, miért olyan fontos a rend és a fegyelem. Miért nem hagyják, hogy beszélgessünk egy kicsit? Sokkal egyszerűbb lenne…
- Minden oké Isabellel? – kérdezem Juliótól, aki pont most vágta le magát mellém.
- Hát, azt azért nem mondanám – húzza el a száját idegesen. – Képzeld, éppen falat mászott, de leesett! Odamentem és felsegítettem. Remélem, nem esett komolyabb baja!
- Szegény – biggyesztem le az ajkaimat. – Nem túl szerencsés a Viadal előtt…
- Szurkoljunk, hogy magas pontszámot kap, és lesz valamennyi támogatója… Na, de mesélj, mi újság a lovagoddal? – kacsint rám vigyorogva.
- Nem a lovagom! – küldök felé egy szúrós pillantást. – Jóba vagyunk, de ennyi. Kicsit gyakoroltunk a lándzsákkal, meg beszélgettünk is, de nem olyan fontos dolgokról…
  Tisztában vagyok a ténnyel, miszerint elviekben kedvelem Juliót, valamennyire már tényleg kezdem elviselni, viszont azt ne várja el tőlem senki, hogy nemes egyszerűséggel az orrára kötöm a titkaimat, vagy kiadok neki bárminemű információt a magánbeszélgetéseimről. Az kellene még, hogy jól elpletykálja Christinának vagy Gabrielnek!
- Oké, nekem mindegy, emiatt fájjon a mentorunk feje! – von vállat hanyagul. – Viszont, ha érdekel pár infó… Christinával kapcsolatban…
- Igen? – Automatikusan közelebb húzódom a fiúhoz, hogy fültanúk nélkül beszámolhasson az olasz dolgairól.
- Azt mondta, már nem érdekli Carlos, felőle nyugodtan megtarthatod. Bár szerintem blöfföl… Mondjuk, ez nem biztos, csak egy lehetőség. Képtelenség kiigazodni azon a csajon!
- Akkor azt üzenem a drága kis szövetségesednek, hogy engem sem érdekel Carlos! – Sötétbarna szemeimet egyenesen az előttem ülő fiú hátára szegezem. Így kényszerítem magam arra, hogy el ne röhögjem magam. Ó, pedig ha tudnád, Julio, mennyire érdekel! Csak nem olyan szempontból, ahogy azt te gondolod!
  Lassacskán kezdetét veszi a pontozás, egy hangosbemondóból egyesével szólítják a játékosokat. Mindenkinek három perce áll rendelkezésre ahhoz, hogy megmutassa, mihez ért. A teremben mindenféle fegyver megtalálható, amivel próbálkozhattunk az elmúlt három nap során. Jó eséllyel a Bőségszaru lábánál is ilyeneket fogunk találni. Nem izgulok túlságosan, hiszen jól tudom, hogy mihez is értek e legjobban. Julio sem szívbajos, unottan ücsörög mellettem. Úgy tűnik, kivételesen nincs beszélgetős kedvében, így hát nyugodtan elmélyülhetek a gondolatimban. A baj csak az, hogy nem tudok másra koncentrálni, mint arra a furcsaságra, hogy Christina lekoptatta Carlost. Most komolyan, hogy lehet elhajtani Carlost? Az a hülye liba akkor sem fog jobb pasit találni, ha száz évig él is! Mondjuk, én ugyanígy cselekedtem… Csak még azt is elintéztem, hogy a fiú valamilyen szinten érdeklődjön irántam, és ezzel együtt lehet, hogy még egy szövetségesre is szert tettem a személyében. Most már nem maradt más dolgom, csak reménykedni, hogy igent mond a felvetésemre.
  Egy idő után rádöbbenek, hogy per pillanat a legkevésbé sem izgat a spanyol szépfiú, így hát jobb híján a többieket kezdem figyelni. Mindenki arcán felfedezek valamilyen érzelmet. Christina szokásához híven magabiztos léptekkel közeledik a terem felé, Fiona nyilván a figyelem középpontjába akar kerülni, azért lépdel úgy, mint egy reklámmodell. Pechére azonban senkit sem hoz lázba túlzottan a rögtönzött kis magánszáma. Svédország fiú Kiválasztottja – valami Niels – kifejezetten nyugodtnak tűnik, ami azonban a többségről nem mondható el. Igaz, az olasz fiú – akivel kapcsolatban végre megbizonyosodom, hogy Francescónak hívják – arcán egy hangyányi érzelmet sem vélek felfedezni. Carlos vigyorog, mint a vadalma, Isabel is jókedvűnek és felettébb magabiztosnak mutatja magát. A koreai Minhón látszik, hogy bátran áll a feladat elé, a babaarcú Országtársát viszont az ájulás kerülgeti.
  Ahogy itt nézelődöm az ellenfeleim sorai közt, két dologra leszek figyelmes. Az első, hogy egyre fogyatkoznak az emberek, már csak az utolsó padon ülünk. Rajtam és Julión kívül már csak a két egyiptomi és a két francia gyerek kuporog a csarnokba. Utóbbi kettő mondjuk, nem tűnik túl rémültnek, inkább csak álmosnak, elvégre már jó ideje várakoznak. Egyiptom Kiválasztottjai azonban rendesen paráznak, kezük-lábuk remeg a félelemtől. Ahogy nézem azt a két éhező, szerencsétlen gyereket, arra gondolok, milyen igazságtalan az élet. Nehogy már azt mondja nekem valaki, hogy ez fair! Összezárni néhány teljesen ügyefogyott, bénácska kisgyereket olyan profi harcosokkal, mint Julio, Carlos, Christina, vagy Isabel? Egy perc nem sok, annyit sem fognak kibírni! Nem játszom az álszentet, könnyen lehet, hogy pont én fogom átvágni a torkukat. Hiszen amellett, hogy nem egy idilli társkereső-show-ba kerültem, az is igaz, hogy itt bizony nincs helye az érzelmeknek, mivel azt könnyűszerrel kihasználhatják a többiek. Oké, ez egy ilyen játék, felfogtam. Az élet sosem volt igazságos… Akkor sem, amikor meghaltak a szüleim… Sem akkor, amikor az éhezés miatt igencsak alacsonyra nőttem, és emiatt folyton kigúnyoltak a többiek. Akkor meg pláne nem, amikor Brazília fejesei Guilettának adták az önként jelentkezés jogát helyettem!
  Ezen élmények minduntalan felhúzzák az agyamat, amint csak felrémlenek előttem a hozzájuk kapcsolódó képek. Most is alig hiszem el, de remegek az idegességtől. Érzem, hogy kiver a víz, a homlokomon pedig egy ütőér vad lüktetésbe kezd. Nagyszerű, ennyit a dús hajú, harcos amazon beütésről! Most biztosan azt fogják gondolni rólam a Játékmesterek, hogy idegsokkos vagyok, aki már a pontozástól is megkergül!
- Hé, nyugodj meg! – teszi Julio a kezét a vállamra. – Minden rendben lesz! Csak mutasd meg nekik, mit tudsz, és szerintem vigyél belé egy kis show-t is.
- Show-t? – ráncolom a homlokomat. – Ezt meg hogy érted?
- Nézd, Ara – fog bele a monológba. Remélem, azért tudja, hogy három perc múlva itt kell hagynom. – Legyünk őszinték: iszonyatosan megszívtuk, amiért utolsóként kell bemutatnunk a tudásunkat. Akik az elsők között kerültek sorra, oltári nagy mázlisták! A Játékmesterek még nem unták szét a nem létező agyukat, figyeltek rájuk, meg minden. Készülj fel, hogy amikor belépsz abba a szobába, mindannyian holt részegek lesznek, vagy aludni fognak. Jogosan merül fel benned a kérdés, mégis hogyan fognak ezek után magas pontszámot adni, vagy egyáltalán megjegyezni? A válasz egyszerű: egyedit kell alkotnod. Nem számít, hogy profin bánsz a lándzsákkal, Fiona előbb volt bent, mint, te, lehet, hogy ő több pontot kap. Na, ezért kell belevinned a produkciódba pár show-elemet, hogy felfigyeljenek rád, és igazságosan pontozzák a teljesítményedet.
- Értem… - motyogom. – Te mit fogsz csinálni?
- Kinyírok pár bábut, aztán lenyomok egy laza sztriptíz-számot. Vagy előtte hatásosabb lenne? – tanakodik hangosan.
  Úgy döntök, inkább nem érdekel, hogy született meg az Országtársam fejében eme zseniális ötlet. Rákérdezni sincs nagyon időm, ugyanis a hangosbemondóban egy rikácsoló női hang az én nevemet szólítja.
- Hát akkor… Sok sikert! – biccent felém lazán.
- Kösz! – bólintok kimérten. – Neked is… És szerintem inkább hanyagold ezt a vetkőzős magánszámot… Nem biztos, hogy Hayes annyira el lenne ragadtatva.
- Hagyjál már, Ara, majd én eldöntöm! – Julio egy furcsa grimaszt vág, közben pedig az ajtó felé mutogat, jelezvén, hogy ideje lenne befáradnom. – Meg amúgy is, attól, hogy Országtársak vagyunk, nincs jogod kisajátítani!
  Felvont szemöldökkel bámulok a fiúra. Kisajátítani? Jézusom, ez most komolyan azt képzeli, hogy én… Argh, mindegy, inkább nem pusztítom ilyesmivel az agysejtjeimet!
  A hatalmas, díszes szobába lépve mindenfelé eldobált fegyvereket, kettétört bábukat, és szétfolyt, vörös festéket pillantok meg. Mindössze a terem végén található emelvényről hallok zajokat, a lerészegedett Játékmesterek hangos rikoltozásait és hamis éneklését. Persze vannak, akik becsülik annyira az utolsókat, hogy nem itták le magukat a sárga földig. Tymothy Hayes, a Kétszáztizenhetedik Országok Viadalának Főjátékmestere például egészen vidámnak tűnik, bár a szemében felfedezek egy csöppnyi gúnyt, amikor rám néz. Na, megjött a törpe kis brazil is! Jó, megnézem, adok neki két-három pontot, aztán majd úgyis megöleti magát, amilyen forrófejű a drága! Hú, mekkora szám lenne már, ha az olasszal egymás torkának ugranának az Arénában! – lebecsmérlő, sötét szemeiből ítélve ilyesfajta gondolatok kavaroghatnak a fejében.
  Hidegen biccentek egyet a férfiak felé, még csak arra sem méltatom őket, hogy hivatalosan is bemutatkozzak. A lándzsák felé veszem az irányt. Két fegyverrel is megmutatom, mire vagyok képes – ez mindösszesen fél percet vesz igénybe. Egy unott pillantással ajándékozom meg a Főjátékmestert, aki morog valamit a bajsza alatt, aztán várakozóan néz az ajtóra. Láthatólag nem érdekli túlságosan a teljesítményem…
  Ha lehet ilyet mondani, még az eddiginél is jobban felhúzom az agyam. Most ezzel azt akarja üzenni ez a pszichopata balfácán, hogy már nem érdeklem, és hogy sokkal inkább kíváncsi Julióra, mint rám? Miért, nem volt neki elég, amit mutattam? Talán többet várt tőlem? Mi kell neki?  Show? Igazi show, nem egy beképzelt nőcsábász sztriptíztánca? Nos, akkor megkaphatja! Akkora műsort kanyarítok neki, hogy tátva marad a büdös szája!
  Azonnal akcióba lendülök, nincs vesztegetni való időm. Nyomban a festékes dobozhoz sietek, majd egy szempillantás alatt vissza az állomáshoz, és őrült módjára dekorálni kezdem a bábukat. Neveket festek rájuk. A Kiválasztottak neveit, akiket pár nap múlva meg kell, hogy öljek. Nem írok fel mindenkit, csak akire emlékszem, és akik minden bizonnyal Hayes-ben is mély nyomot hagytak. Mikor elkészülök, egy gyors pillantást vetek az órára – még maradt másfél percem, annyi pont elég lesz. Megragadok egy lándzsát, és az összes erőmet beleadva elhajítom.
  Christina ezennel halott, pont a szívébe fúródik a fegyverem. Fiona se jár sokkal jobban, őt a nyakánál éri a támadásom. Francesco hasa is megsebesül, úgy, hogy azt nem fogja túlélni. Minhót, Chót és Nielst is a másvilágra küldöm.
- Nyugodj békében, Isabel! – gondolom magamban, miközben a spanyol lányt is megölöm. – Örülök, hogy megismerhettelek!
- Sajnálom, Carlos! Azért remélem, nem haragszol meg rám! – Ez a mondat motoszkál a fejemben, és hopp – már a szép szemű szívtipró is alulról szagolja az ibolyát!
  Már csak egyetlen bábu magasodik előttem, az utolsó Kiválasztott, akivel végeznem kell a biztos győzelemért. Valaki közli, hogy még fél percem maradt, szóval csipkedjem magam. Nem veszem komolyan a megszólítást, tisztában vagyok vele, hogy Hayest és a többieket valósággal lenyűgözte a teljesítményén, ha rajtuk múlna, akár még tíz évig is itt ácsoroghatnék, az alakot bámulva, melyen vérvörös betűkkel Julio neve díszeleg. Legalábbis, erre következtetek az egyre tisztább és érdeklődőbb tekintetekből.
  Erősen szorongatom az utolsó fegyvert. Tudom, hogy ez a mozdulat, amit most meg fogok tenni, óriási kihatást gyakorol az egész hátralévő életemre. Lehet, hogy ezzel a húzással gyengének tűnök, de nem számít. A lényeg, hogy ezernyi kérdést hagyjak magam után, melyekre a Játékmesteren és a nézők, még ha bele döglenek is, de választ akarnak kapni.
  Úgy teszek, mintha ez is csak egy sima, átlagos dobás lenne. Támadópózba vágom magam, megfeszítem az izmaimat, hátrahúzom a karomat, és célba veszem Julio szívét. Ám ebben a pillanatban, mintha egy villám csapott volna belém, elernyednek az izmaim, a szemeimben könnyek gyülekeznek, melyeket ügyetlen felfelé pislogással próbálok palástolni. Aztán leengedem magam mellé a fegyvert, és ijedt kislányt idéző hanggal fordulok Hayes felé.
- Nem megy… - suttogom lemondóan. – Én erre képtelen vagyok. Nem lennék képes… megölni... őt!
- Ó, csakugyan? – A Főjátékmestert láthatólag meglepte a vallomásom. – Elárulná, Miss Asesino, mi vitte erre a döntésre? Mit jelent magának az a fiú, miért nem képes megölni?
  A fejemben kósza gondolatok, értelmetlen ötletek százai, sőt ezrei áramolnak. Tényleg, miért nem tudom megölni Juliót? Mit mondhatnék erre a kérdésre? Ha önmagamat adnám, közölném a pasassal, hogy semmi köze hozzá, és köszönés nélkül elviharzanék. Ha be akarnám égetni, egy cinikus mosollyal a szám szélén a fejéhez vágnám, hogy azért hagyom életben a fiút, mert ő legalább jól csókol, annyira, hogy a spanyolok kísérője is irigykedik rám miatta. Ha bunkó lennék, szó nélkül ott hagynám a francba, nem törődve a következményekkel.
  Engem azonban érdekes személyiséggel áldott meg a sors. Felkeltem az emberek érdeklődését, méghozzá azzal, hogy pont csak annyit árulok el magamról, amit tudniuk kell. Ezernyi megválaszolatlan kérdést hagyok magam után, melyek megoldására talán sosem derül fény. Ha mégis többet szeretnének tudni rólam, kénytelenek lesznek minél tovább életben hagyni.
   Pár lépéssel közelebb sétálok a Játékmesterek pódiumához, sötétbarna, vizenyős pillantásomat mélyen Tymothy Hayes kék szemébe fúrom, majd gyors, ám határozott feleletet adok a kérdésére.
- Mert Országtársak vagyunk!