A hőmérséklet lehűlt. Ha nem tekerném magamra Carlos kabátját, akkor biztos jéggé fagynék. Mindketten fegyverrel a kezünkben állunk a szaru mellett, az éjszaka nyugalma meglep. Nem sokat beszéltünk, én többször is Arabellara pillantottam, aki nem látszott valami nyugodtnak. Jobban megszorítottam a pisztolyom nyelét és magamba lejátszottam a jelenetet miközben lelövöm a brazíl lányt. De ez nem lenne méltó hozzám, azt akarom, hogy küzdjön az életéért. Adok neki még egy kis időt.
-Látom, már egy kicsit jobban elviseled Arat.-szólal meg Carlos. Ara? Mióta becézgeti azt a ribancot?
Én válaszkép csak motyogok valamit. Semmi kedvem róla beszélni.
-Remélem rájössz, hogy jófej, kedves lány.-mosolyog rám, nem viszonzom a gesztust.-Nehéz sorsa volt, tudod elég szegények voltak és...
-Muszáj folyton róla beszélned?-szakítom félbe idegesen, amivel szemlátomást megleptem őt.
-Én nem beszélek róla folyton...-mondja összeráncolt szemöldökkel. Hosszan néztem a fiú szemébe, majd felsóhajtottam és beletúrtam a hajamba.
-Csak jó lenne ha megbékélnél vele. Arabella könnyen letámadhat, ha egyszer kiakad.-teszi hozzá.
-Engem se kell félteni.-motyogom és megforgatom a kezembe a fegyvert. Unom, hogy folyton a brazíl csaj a témánk. Kezdek bizonytalan lenni, mitha távolodnánk egymástól.
-Neked könnyű. Nincsenek ellenfeleid.-mondom, Carlos szemében pedig felvillan valami. Talán düh? Sértettség?
-Könnyű?-néz rám kikerekedett szemekkel-Egy Arénában lenni minden, csak nem könnyű.
-Jó, de te helyes vagy, kedves, a nézők kedvence-fordulok a fiúhoz-Én pedig...Hát...Cristina Angell, a lány aki folyton azzal a pasival lóg, akit minden angol liba az ágyába kíván.-nevetek fel halkan és közelebb húzodom a fiúhoz.
-Csak az angolok?-vonja fel a szemöldökét.
-Na jó, az egész világ!-bököm meg az oldalát. Újra nevetésbe törünk ki.-De ne bízd el magad.-teszem hozzá egy vigyorral.
-És veled mi helyzet, Cristina?-kérdezi.
-Mi lenne?
-Te nem kívánsz az ágyadba?-kérdezi kajánul és a csípőm után kap. Nem sokszor fordul elő velem, de most teljesen elvörösödöm. Úristen! Most komolyan megkérdezte? Tehetetlenségemben elnevettem magam és a nyakára kulcsoltam a kezem. Éreztem az illatát, a csípőnk összért, a tekintetünk találkozott.
-Tegyük féltékennyé a hülye angol libákat?-suttogja és az arcomat fürkészi. Nyelek egyett, a tekintetem a szájára terelődik, majd újra a szemére. Meg fog csókolni? Nem. Biztos nem. Nem hagyhatom! De mégis. Amikor közel hajol hozzám én is így teszek.
-Csak azért csókolsz meg, hogy féltékenyé tegyél valakit? Nem túl hízelgő...-rázom meg a fejem játékosan.
-Azér csókollak meg, mert az ágyamba kívánlak.-nevet fel édesen, és nem hagy nekem időd a gondolkozásra. A száját az enyémre tapasztja és szorosan hozzám simul. A csókja édes volt, figyelmes, de úgy éreztem ennyi nem elég. Többet akartam. Fecsúsztattam a kezem a tarkóján és a hajába túrok, a másik kezem pedig becsúszik a pólója alá.
-Hé, Cri...-szakad el tőlem. Mindketten gyorsabban vesszük a levegőt-Az előző megjegyzésemet nem gondoltam komolyan. Vagyis igen...de...
-Túl sokat beszélsz!-nevetek fel és újra megcsókolom. Elárasztott a boldogság, azt kívántam, hogy bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Carlos a hajamhoz nyúl és kihúzza belőle a hajgumit. A sötét fürtök a vállamra hulltak.
-Utálom, ha össze van fogva a hajad.-mondja majd végig néz rajtam-És azt is, ha ennyi ruha van rajtad.-teszi hozzá.
-Hülye!-nevetek fel és meglököm majd szorosan mellé bújtam.
Francba a viadallal, Arabellával, a kamerákkal és az ésszerű gondolkozással! Kit érdekel ha ez csak egy taktika? Ha Carlos csak kihasznál? Ha ez az egész egy baromság? A jelenbe élek, a holnap még messze van. Úgyhogy átölelem a fiút és a nyakába temetem az arcom.
*
Reggel arra ébredek, hogy valaki mellettem szuszog, a kezem egy kemény mellkason pihen, valaki pedig a csípőmet fogja. Kipattanak a szemeim és szembetalálom magam Carlossal. Hirtelen újra eszembejutnak a tegnap emlékei és, mint valami tini lány, elkuncogom magam és vigyorogva nézek a fiúra. Megcsókolt! És azt mondta, hogy az ágyába kíván. Jó, nyílván csak viccelt...De jézusom! Az egész világ előtt! Az arcom falfehér lett amikor rájöttem, hogy a tegnapi kis jelenetünket az egész országom, sőt az anyám és a bátyjám is látta.
-Úristen...-motyogom és mégjobban belekapaszkodok Carlos mellkasába.
De végülis, kit érdekel, hogy ki látta? Hogy ki mit gondol? Legalább az Arénába hadd csináljam azt, amit akarok.
-Na mi van? Bealudtak az őrök?-hallom meg Julio gúnyos hangját. Feltornáztam magam ülésbe és megdörzsöltem az arcom. Még túl korán van ahhoz , hogy ezzel a seggfejjel egy vitába bonyolódjak úgyhogy csak leintem és lehajolok Carloshoz.
-Hé, kelj fel!-suttogom halkan. Túl közel volt az arcunk. A szánk egymáshoz ért, mire a fiú lassan kinyitja a szemét.
-Minden nap így keltesz fel, Cristina?-nevet fel és még egyszer megcsókol. Pár nappal ezelőtt ezt a jelenetet szemforgatva és gúnyos megjegyzésekkel nézném végig. De most, hogy én tapasztalom meg, milyen érzés, nem tiltakozom ellene. Sőt...Ha nem jutna eszembe, hogy mindenhol kamerák vannak el sem engedném Carlost.
-Gyere, mielőtt még belehalnak az irigységbe.-vigyorgok a fiúra és felhúzom a földről. Bár még magamnak se akarom bevallani de jót tesz az egómnak, hogy az a fiú fogja a kezem, akit mindenki akar. De tudom, hogy nem szép dolog úgy gondolni Carlosra, mint valami trófeára. Úgyhogy visszafogom magam és a táskámhoz sétálok majd reggeli gyanánt eszek egy szelet kenyeret. Egyelőre megteszi ez is, de ma még jó lenne vadászni. Miközben ettem végignéztem a többieken. Isabel egyedül ült és egy fát tartott a kezében, mellette nem messze Julio és Arabella beszélgettek.
Carlos megfogta a kezem és a többiekhez húzott, de amint a két brazíl és Isabel felénk nézett, elengedte a kezem.
-Hallottam egy ágyúdörrenést, arra keltem fel.-mondja Arabella, amikor már mindannyian egy kört alkottunk. Meglepve néztem a lányra. Hogy hogy nem hallottam semmit? Kedvem lett volna megkérdezni, hogy esetleg nem csak álmodta-e, de ez csak egy újabb vitát szülne, úgyhogy inkább csöndben maradtam.
-A közelben hallottad az ágyút?-kérdezem végül a lányt.
-Nem közvetlenül. Azt hiszem, kicsit távolabbról jöhetett. Mivel nem láttam légpárnást, úgy gondolom, ott halt meg valaki.-mutat az erdő felé. Én csak bólintok egyet, és legszívesebben tapsikolva adnék egy pacsit Aranak és magamnak is, hogy végre sikerült normálisan kommunikálnunk.
-Arra a németek voltak.-mondja Isabell az erdő felé bámulva.
-Nem!-rázza a fejét a brazil lány-Fiona az esőerdőben támadt rám, a srác pedig már a vérfürdőben meghalt. Meg amúgy is honnan veszed, hogy mindenki a saját cikkje felé ment.-forgatja meg a szemét Arabella. Na mi van, még Isabellel is elkezdett gúnyolódni?...-Sokkal valószínűbb, hogy olyan vert az erdőbe tábort, aki otthon érzi magát a környezetben.-fejti ki Arabella mire Carlos is közbe szól:
-Akkor ki? Minho? Niels?
-Minhot az első éjszaka láttam, de azóta leléphetett. Nielsről semmit se tudok. -Valaki figyelt rá esetleg?-kérdezi Ara. Az igazat megvallva csak halványan tudom felidézni ezeknek a Kivalasztottaknak az arcát, mert nem nagyon törődtem velük.
-Talán találgatások helyett mi is elmehetnénk az erdőbe.-mondom. Már kezdtem unni, hogy egy helyen táborozunk, ráadásul jobb lenne leelenőrizni a többi helyszínt is.
-De az nem jó,ha mindenki egy helyre megy.-teszi szóva véleményén Isabell-Menjetek ketten.-Julio szinte azonnal válaszol.
-Vállom a feladatot. Arával együtt.-néz Julio Arabellával aki furán néz az Orszagtársára, de azért bólint. Titokban reménykedtem, hogy Julio csak azért ragaszkodott enyire Arahoz, hogy az erdőben megölje. Bár ez nem tűnt valószínűnek, ezek ketten mindig úgy néznek egymásra, mintha folyton csak azon járna az eszük, hogy smárolják le egymást. Vajon mi is így nézünk ki kívülről Carlossal? Hát...Nagyon remélem, hogy nem...
*
A többiek mind elmentek és egy kicsit idegesít, hogy nekem kell itt ülnöm és őriznem a helyünket. Az unalmam határtalan, már a homokban ezermillió mintát rajzoltam, befontam a hajam, nem létező szöszöket szedtem le a pólómról..És izzadtam. Nagyon. A hőség kezdett elviselhetetlenné válni. Minden lehetséges ruhadarabot levettem magamról, de nem segített semmi, ráadásul egy egész üveg vizet megittam. Messziről hallottam a tenger morjlását és alig bírtam magammal, hogy ne menjek el innen. Ma biztos tájékoztatom a szövetségeseimet, hogy a sivatag nem jó táborhely. Épp egy olasz dalt dúdolgattam, amikor egy újabb olasz zászlós doboz szállt le elém. Izgatottan nyúltam utána és titokban reménykedtem, hogy valami étel lesz benne. De csalódnom kellett, úgyanis újra csak egy levél volt. Kihajottam és gyorsan elkezdtem olvasni:
"Cristina, ne hülyéskedj! Normális vagy? Az Arénába belezúgni valakibe? Amióta ledugtad a spanyol srác torkán a nyelved, még az utolsó támogatóid is visszakérik a pénzt! Azt akarod, hogy meghalj?! Mert akkor jó úton jársz!
Bontsd fel a szövetséget, ez így nem mehet tovább.
A."
Pár pillanatig még levegőt is alig bírtam venni. A torkom elszorult és muszáj volt lesütnöm a szemem. Ledugtam a torkán a nyelvem? Ennél megalazóbbat nem is írhatott volna. Mit gondol magáról? Hogy ő irányíthat? Hogy ebbe a kibaszott Arénában se csinálhatom azt, amit akarok?!
-Vaffanculo!-ordítom és most rohadtul örülök, hogy ezt senki se értheti, csak Alessandro. Belecsaptam a homokba a levelet és széttéptem, a dobozt pedig elhajítottam.
Elbizonytalanodtam. Nyernem kell, és ha tényleg annyira rossz a helyzet, mint ahogy azt Alessandro írta, akkor nekem végem. Megér ennyit Carlos? Szeretném azt gondolni, hogy nem, mert ez csak sima vonzalom, de legbelül tudom, hogy ennél több van a dologban, és ez hihetetlenül rossz.
Nem halhatok meg, vissza kell térnem az otthonomba, itt nem lehetnek érzéseim...Nem lehetnek szerelmes! Carlosnak is jobb lesz nélkülem, újra a viadalra tud koncentrálni, és ha elhagy engem, akkor újra lesznek női támogatói.
Bontsd fel a szövetséget.
Pont ezt fogom tenni.
2017. január 31., kedd
2017. január 28., szombat
#18 - Isabel
Nem nagyon aludtam az este, és ennek reggel is meglátszódik a nyoma. Fekete karikák húzódnak a szemem alatt. Igaz halványak meg minden, remélem nem túl feltűnő. Mindenem sajog. Bokától tokáig nincs olyan testrészem amit legalább egyszer nem vertem be valahol. Leveszem a cipőmet és a zoknimat, és masszírozni kezdem a lábamat. Máris jobb. Julio halad el mellettem, aki először rám néz, várom hogy ide nyögjön valami undorító perverzséget, de nem teszi. Megfordul, és elindul Ara felé. Furcsa. Carlos és Cristina még alszanak. Egymást átölelve, mintha valami romantikus filmben lennének. Emlékszem, én mindig is az ilyen "csöpögős" filmeket szerettem.
Felveszem a zoknit, rá a cipőt, és hanyatt dőlök. A napba nézek, ami szinte elvakít. Megmarkolom mellettem a kardot. A késeim hol vannak? Szinte felugrom kétségbeesésemben, mikor megpillantom a másik oldalamon. Mélyet sóhajtok, és vissza fekszek. A kezembe veszem az éles fegyvereket, és megforgatom. Már csak kettő van. Egy nagyobb és egy kisebb. A közelségük megnyugtat, úgy érzem biztonságban vagyok.
A tűzhelyhez kúszok, elveszek egy alig megpörkölődött rönköt, és a nagyobb késsel mintákat próbálok bele vájni. A rönk, alig nagyobb a tenyeremnél, egy kézbe is foghatom. Leszedem a megégett részeket, majd a fakérget. Így a világosbarna háncs rész terül elém, amit könnyebb megmunkálni. A késemmel először kialakítom a fejét, majd a testét. Két részből áll, a kisebb a feje. Formázok neki szemet, orrot és szájat, majd mintákat vágok bele. Általában vonalakat. Ahogy ezzel végeztem, a testéhez, a hosszabbik részhez fordulok. Ám mielőtt belekezdenék, Carlosék felébrednek.
Julio oda vet valami csípős megjegyzést, majd mind egy nagy kört alkotunk, és reggelizünk.
- Öhm, izé, hogy mondod? Milyen sors? Ú van egy olyan költemény. Olyan vers. Mi is a neve...? - próbálja elcsavarni a beszélgetésünk szálát, de nem nagyon megy neki. Ha azt hiszi, ez beválik, rosszul gondolja. Bizony addig nem hagyom békén, míg ki nem böki!
- Tudod jól, ne áltasd magad! A Cristinával való kapcsolatod - mosolyodom el, Carlos vörös képét látva. De kis cuki!
- ...Ja meg van! A Hamlet! Igen, tudtam, hogy itt van a nyelvem hegyén - megforgatom a szememet, és Carlos vállára rakom a kezemet.
- Nincs benne semmi szégyenleni való, ha valaki szerelmes - próbálom nyugtatni, de még én sem hiszem el, amit mondtam.
- Ja, mert te biztos jobban tudod... - löki ide félvállról, mire bennem a pumpa egyre jobban emelkedik.
- Na ide figyelj, Carlos Barbara Contreras! Mindjárt átlépsz egy bizonyos határt! - emelem fel egy kicsit a hangomat. De hát hogy mer ilyet mondani?!
- Mondtam, hogy ne hívj Barbarának! Tudod, hogy az anyámék lányt akartak, de én sikerültem nekik... - néz körbe gyorsan, hogy nincs-e senki a közelünkben, aki hallotta volna a második nevét. Mert ez tényleg az ő neve. Elmesélte, hogy a szülei nem akartak fiút. Sokkal inkább kislányt akartak, de mivel ez nem jött össze nekik, és nagyon tetszett ez a név, ezért így keresztelték el. Sajnálom, hisz milyen lehet a másik nem nevét viselni? Isabel Cristiano Infierno. Én biztos átkereszteltettem volna már rég magamat.
- Rendben oké, nem fogom Crinek elmondani - kacsintok rá játékosan. - Talán.
Erre felkapja a fejét, és szemforgatva néz rám. Elkapom tőle a tekintetemrt és a jeges, fehér síkságot nézem. Semmi sincs itt. Semmi, csak jég és hó. A távolban viszont fénylik valami. Carlosszal rögtön odaugrunk. Egy vörös, zsák, amiben tárgyak lapulnak, körülötte vér.
- Jézusom! Meghalt a Télapó?! - kiált fel keservesen Carlos. Pedig már azt hittem, érett lett.
- Nem, ez csak egy vörös szatyor - emelem fel a bársonyból készült zsákot. Megnézem a tartalmát. Egy kard van benne, és egy jéggé fagyott szendvics. Kihagyta itt? Körülnézek de senki sincs itt. Furcsa. Valami történt itt. Én biztos nem dobtam volna csak úgy el. Itt halt volna meg valaki? Nem, mert Ara nem erre mutatott. Plusz a gyilkos miért nem vitte volna el ezt?
- Ide figyelj! - hív magához Carlos. - Menekült.
Halványan bár, de még látszik az illető lábnyoma. Nem az egész lába, csupán a fele. Vagyis futott. Mögötte pedig egy másféle, nagyobb nyom van. Ez nem emberi. Valami állat volt itt, ami üldözte az emberünket. Közelebbről is megvizsgáljuk a nyomot. De amint közelebb ereszkedek hozzá, belém hasít a felismerés.
- Ugye ez nem... - állok fel és hőkölök pár lépést.
- De. Ez... - kezd bele Carlos a lábára támászkodva, de hirtelen felkapja a fejét. - Jegesmedve!
Akkorát kiált, hogy szabályosan felsikkantok. De nem csak én vagyok az egyetlen aki hangot ad ennek. A távolból valami irdalmatlan erővel felüvölt. Egy jegesmedve. Ezt még a sűrű hófelhők közt is jól ki tudom venni. Nem mozdulunk, hátha elmegy. Közelebb merészkedik hozzánk, amitől a szívem csak méghevesebben kezd dobogni a torkomban. A kezemet marokba szorítom, hogy ne adjak ki semmi hangot. Az állat engem szemel ki, amiről a sivatagban történtek rémlenek fel.
Megszaglássza a pólómat. Érzem ahogy egy verejtékcsepp lecsurog a homlokomról. Ez az állat hatalmas. Nagy fehér bundája van, maga a medve pedig majdnem a vállamig ér. A ragadozó fogai pedig olyan élesek, hogy simán átharapná a torkomat.
- Ne... Mozdulj...
- Nem állt szándékomban - sziszegem a fogaim között. Az állat látszólag feladja. Szimatolva fordul meg és sétál el. Kifújom a bent maradt levegőt, és becsukom a szememet. E pillanatban viszont váratlan fejlemények történnek. A jegesmedve felüvölt, és felénk kezd futni.
- Fuss! Erre! - kiáltja Carlos és megragadja a kezemet. Futunk ahogy csak a lábunk bírja. A nagy fehérség szinte elvakít ahogy a nap rá süt. Sprintelésünk miatt, hamar kifáradunk. Egy pillanatra - mikor kicsit előrébb voltunk - megállunk, kifújjuk a levegőt és újabb eszeveszett rohanásba kezdünk. Erről is csak a múlt jut eszembe.
Mindig utáltam futni. De ha egyszer kötelező... Emlékszem, még úgy hatodikban egy iskolai versenyen, futottuk az iskolaköröket az egyik nagydarab osztálytársam - lány - ért utol, és meglökött, mivel én voltam az élen, és elestem. Úgy bevertem a lábamat egy kőbe, hogy a térdem egy kicsit felnyílt, és ömlött belőle a vér. Nem is kő volt, egyenesen szikla! Az egész környék le volt betonozva, de néhol egy-egy kiálló éles kővel találkoztunk. Nem is kell mondanom, hogy mennyire kiakadtam. Emlészem, hogy Carlos is ott vot a bámészkodók között. Ő hetedikes volt, és épp egy focimeccsen vett részt. Megaláztam az egész iskola előtt a lányt. Annyira dühös voltam, hogy csalni akart. A kórházban pedig anya kioktatott, hogy egy hölgy sose veszekszik, kerüli a konfliktust...
- Milyen geci messze van még az erdő?! - kiált fel dühösen Carlos. Igaza van. Még mindig a kietlen fehér síkságon futunk a nyomunkban azzal az álattal. Titokban a fiúra sandítok. Emlékszem hogy nézett ki kiskorában. Mikor én másodikos voltam ő harmadikos. Mindig is furcsán néztük őt a lányokkal. Az egész osztáyában - és úgy az iskolában - ő volt az egyetlen szőke. Igen az imádott Carlos szöszi volt, de még úgy is helyes. Idővel aztán bebarnult a haja. Hetedikes korában már egy világos hajtincset sem lehetett látni a hajában, és már akkor csajozott.
A mostani Carlos viszont egyre inkább felnő. Már nem olyan hebehurtya, a lányokkal se játszik, és mintha megkomolyodott volna. Mélységesen büszke vagyok rá, még ha ezt ő nem is tudja. Végre nem olyan feleőtlen gyerekes mint a viadal előtt volt, és ez komoly változás számâra. És van egy olyan érzésem, hogy ehhez van egy kis köze Cristina is.
- Na végre! - enged a szorításán, amint a meleg erdőbe érünk. Megállunk, és pihenésképp leülünk a földbe.
- Amit mondtál még a medve előtt... Igazad van. Nem merem magamnak se bevallani, de úgy érzem, Cristina egyre fontosabb számomra. Nem tudom mi ez, de felettébb érdekes, és idegesítő. Idegesítő, mert ahányszor meglátom egy érzés fog el, hogy őt akarom. A gyomrom összeszűkül, és verejtékezni kezdek. Mikor beszélek hozzá, néha leblokkol az agyam. Olyan érzésem van, mintha én lennék a világ legboldogabb embere akkor is, ha csak a mosolyát látom. És ez őrjítő. Nem tudom ki szedni a gondolataim közül, mindenről ő jut eszembe. Mi ez?! Kérlek Isabel segíts! - dönti hátra a fejét. Lágyan elmosolyodom. Ilyen szavakat is ritkán hallani tőle. Úgy látszik, fülig belezúgott Cristinába, és ez baromi aranyos! Mondjuk azt nem értem, hogy miért pont engem kér fel szerelmi tanácsadásban. ENGEM! Aki még a sajátját se tudja kézben tartani!
- Ez a szerelem. Erre nincs gyógyír. Egyszerűen nem tudsz tőle szabadulni. Észrevétlenül hatol beléd, és kezd egyre jobban az uralma alá keríteni. Nem veszed észre, és már is szerelmes vagy. Olyan mint egy élősködő, nem szabadulsz tőle. De határozottan jó élősködő. Felsleges ellene harcolni - még saját magamat is meglepem a szavaimmal. Ezt tényleg én mondtam volna? Az otthoni barátnőim biztos a hasukat fogva kacarásznak, hogy ÉN aa nagy "szerelem szakértő" ilyet mond.
Carlos hálásan pillant rám.
- Köszönöm. ¿Somos hermanos, c'no? - először meglep, hogy spanyolul kommunikál velem, de elmosolyodom. Otthon mindig ezen a nyelven beszélgetünk. De itt, az arénában egy nemzetközi nyelven, amit mindenkinek úgy kell tudnia mint az anyanyelvét.
Igen, olyanok vagyunk. Carlos olyan mint az én bátyám.
- Sí - mosolyodok el. Ő is viszonozza, majd mintha egy ménkő ütött volna belé, felém fordul.
- Sajnálom amit mondtam. Nem volt szép tőlem, hogy gúnyosan megjegyeztem, hogy már régóta nem volt pasid - biggyeszti le az ajkait. Sajna túl cuki látványt nyújt, így nem tudok rá mérges lenni. Nem baj, azért megpróbálom tettetni.
- Hát ja, nem volt szép tőled! Igazi seggfej vagy! - próbálom játszani a sértődöttet, de nem megy nagyon. A végén már a kezemmel próbálom a a számat lefogni, nehogy elröhögjem magam. Carlosnak viszont nem sikerül. Elröhögi magát, amitől nekem is nevetnem kell. Egy jó ideig csak ülünk így, majd felállok, magammal húzva Carlost. Elindulunk a Bőségszaru felé, hisz már elég későre járhat.
Julio oda vet valami csípős megjegyzést, majd mind egy nagy kört alkotunk, és reggelizünk.
- Hallottam egy ágyúdörrenést, arra keltem fel - szakítja félbe az egtre kínosabbá váló csöndet a brazíl lány.
Ez igazán különös. Én nem hallottam semmit sem. Mondjuk sokáig aludtam, de akkor is. Nem egy kis pukkanás a zaj amit kiad. A másik kérdés pedig ez: még is ki halt meg?
- A közelben hallottad az ágyút? - Cristinára pillantok, akinek látszólag nagy erőfeszítést okoz, hogy ne szóljon be a lánynak. Végül is ez engem is izgat.
- Nem közvetlenül. Azt hiszem kicsit távolabról jöhetett. Mivel nem láttam légpárnást, úgy gondolom, ott halt meg valaki - mutat az erdős cikk felé. Érdekes, a vérfürdőben, azt láttam, hogy oda Fiona fut.
- Arra a németek voltak - mondom, mire Ara vad fejcsóválásba kezd.
- Fiona az esőerdőben támadt rám, a srác pedig már a vérfürdőben meghalt. Meg amúgyis honnan veszed, hogy mindenki a saját cikkje felé ment - most meg mi van?! Nem értem Arabellát. Egyszer még jó pofizunk egymással, máskor pedig ő gúnyolódik velem. Ez már egy kicsit sok... - Sokkal valószínűbb, hogy olyan vert az erdőbe tábort, aki otthon érzi magát a környezetben.
- Akkor ki? Minho? Niels? - forgatja a szemét unottan Carlos.
- Minhot az első éjszaka láttam, de azóta leléphetett. Nielsről semmit se tudok. Valaki figyelt rá esetleg? - felrémlik előttem Niels arca. A fehér bőre, szőke haja, fekete szeme, és a gödröcskék a szája sarkában, ami helyesen adja el a srácot. Az igazat megvallva foggalmam sincs hol van, de nem is akarom nagyon megtudni.
- Talán találgatasok helyett mi is elmehetnénk az erdőbe - mondja Cristina, és egyet értek vele. Viszont valami böki a csőrömet.
- De az nem jó ha mindenki egy helyre megy - teszem szóvá a gondolatomat. - Menjetek ketten - teszem hozzá.
- Vállom a feladatot - kap észbe rögtön Julio, amitől a talpam bizseregni kezd, és mintha azt akarnám, hogy emgem vigyen magával. - Arával együtt - teszi hozzá, amitől akaratlanul is a fejemet elönti a méreg. Naná, hogy a "szerelmével" akar menni! Mert miért is ne? Hisz ő Arabella! De hogy mit lát benne...
A gerlepár elindul az erdő felé, mi pedig eldöntjük, hogy én és Carlos együtt megyünk a jeges cikkej felé. Felvesszük a hófehér dzsekit a hátizsákunkból, és elindulunk felé.
*
- Nos, Rómeó, hogy alakulnak sorsaitok? - kérdezem a fiút, amint hallótávolságon kívülre érünk. Cristina történetét tudom, de Carlosét még nem annyira, és furdallja az oldalamat a kíváncsiság. Meg aztán, már hiányzott egy jó kis beszélgetés Carlosszal.- Öhm, izé, hogy mondod? Milyen sors? Ú van egy olyan költemény. Olyan vers. Mi is a neve...? - próbálja elcsavarni a beszélgetésünk szálát, de nem nagyon megy neki. Ha azt hiszi, ez beválik, rosszul gondolja. Bizony addig nem hagyom békén, míg ki nem böki!
- Tudod jól, ne áltasd magad! A Cristinával való kapcsolatod - mosolyodom el, Carlos vörös képét látva. De kis cuki!
- ...Ja meg van! A Hamlet! Igen, tudtam, hogy itt van a nyelvem hegyén - megforgatom a szememet, és Carlos vállára rakom a kezemet.
- Nincs benne semmi szégyenleni való, ha valaki szerelmes - próbálom nyugtatni, de még én sem hiszem el, amit mondtam.
- Ja, mert te biztos jobban tudod... - löki ide félvállról, mire bennem a pumpa egyre jobban emelkedik.
- Na ide figyelj, Carlos Barbara Contreras! Mindjárt átlépsz egy bizonyos határt! - emelem fel egy kicsit a hangomat. De hát hogy mer ilyet mondani?!
- Mondtam, hogy ne hívj Barbarának! Tudod, hogy az anyámék lányt akartak, de én sikerültem nekik... - néz körbe gyorsan, hogy nincs-e senki a közelünkben, aki hallotta volna a második nevét. Mert ez tényleg az ő neve. Elmesélte, hogy a szülei nem akartak fiút. Sokkal inkább kislányt akartak, de mivel ez nem jött össze nekik, és nagyon tetszett ez a név, ezért így keresztelték el. Sajnálom, hisz milyen lehet a másik nem nevét viselni? Isabel Cristiano Infierno. Én biztos átkereszteltettem volna már rég magamat.
- Rendben oké, nem fogom Crinek elmondani - kacsintok rá játékosan. - Talán.
Erre felkapja a fejét, és szemforgatva néz rám. Elkapom tőle a tekintetemrt és a jeges, fehér síkságot nézem. Semmi sincs itt. Semmi, csak jég és hó. A távolban viszont fénylik valami. Carlosszal rögtön odaugrunk. Egy vörös, zsák, amiben tárgyak lapulnak, körülötte vér.
- Jézusom! Meghalt a Télapó?! - kiált fel keservesen Carlos. Pedig már azt hittem, érett lett.
- Nem, ez csak egy vörös szatyor - emelem fel a bársonyból készült zsákot. Megnézem a tartalmát. Egy kard van benne, és egy jéggé fagyott szendvics. Kihagyta itt? Körülnézek de senki sincs itt. Furcsa. Valami történt itt. Én biztos nem dobtam volna csak úgy el. Itt halt volna meg valaki? Nem, mert Ara nem erre mutatott. Plusz a gyilkos miért nem vitte volna el ezt?
- Ide figyelj! - hív magához Carlos. - Menekült.
Halványan bár, de még látszik az illető lábnyoma. Nem az egész lába, csupán a fele. Vagyis futott. Mögötte pedig egy másféle, nagyobb nyom van. Ez nem emberi. Valami állat volt itt, ami üldözte az emberünket. Közelebbről is megvizsgáljuk a nyomot. De amint közelebb ereszkedek hozzá, belém hasít a felismerés.
- Ugye ez nem... - állok fel és hőkölök pár lépést.
- De. Ez... - kezd bele Carlos a lábára támászkodva, de hirtelen felkapja a fejét. - Jegesmedve!
Akkorát kiált, hogy szabályosan felsikkantok. De nem csak én vagyok az egyetlen aki hangot ad ennek. A távolból valami irdalmatlan erővel felüvölt. Egy jegesmedve. Ezt még a sűrű hófelhők közt is jól ki tudom venni. Nem mozdulunk, hátha elmegy. Közelebb merészkedik hozzánk, amitől a szívem csak méghevesebben kezd dobogni a torkomban. A kezemet marokba szorítom, hogy ne adjak ki semmi hangot. Az állat engem szemel ki, amiről a sivatagban történtek rémlenek fel.
Megszaglássza a pólómat. Érzem ahogy egy verejtékcsepp lecsurog a homlokomról. Ez az állat hatalmas. Nagy fehér bundája van, maga a medve pedig majdnem a vállamig ér. A ragadozó fogai pedig olyan élesek, hogy simán átharapná a torkomat.
- Ne... Mozdulj...
- Nem állt szándékomban - sziszegem a fogaim között. Az állat látszólag feladja. Szimatolva fordul meg és sétál el. Kifújom a bent maradt levegőt, és becsukom a szememet. E pillanatban viszont váratlan fejlemények történnek. A jegesmedve felüvölt, és felénk kezd futni.
- Fuss! Erre! - kiáltja Carlos és megragadja a kezemet. Futunk ahogy csak a lábunk bírja. A nagy fehérség szinte elvakít ahogy a nap rá süt. Sprintelésünk miatt, hamar kifáradunk. Egy pillanatra - mikor kicsit előrébb voltunk - megállunk, kifújjuk a levegőt és újabb eszeveszett rohanásba kezdünk. Erről is csak a múlt jut eszembe.
Mindig utáltam futni. De ha egyszer kötelező... Emlékszem, még úgy hatodikban egy iskolai versenyen, futottuk az iskolaköröket az egyik nagydarab osztálytársam - lány - ért utol, és meglökött, mivel én voltam az élen, és elestem. Úgy bevertem a lábamat egy kőbe, hogy a térdem egy kicsit felnyílt, és ömlött belőle a vér. Nem is kő volt, egyenesen szikla! Az egész környék le volt betonozva, de néhol egy-egy kiálló éles kővel találkoztunk. Nem is kell mondanom, hogy mennyire kiakadtam. Emlészem, hogy Carlos is ott vot a bámészkodók között. Ő hetedikes volt, és épp egy focimeccsen vett részt. Megaláztam az egész iskola előtt a lányt. Annyira dühös voltam, hogy csalni akart. A kórházban pedig anya kioktatott, hogy egy hölgy sose veszekszik, kerüli a konfliktust...
- Milyen geci messze van még az erdő?! - kiált fel dühösen Carlos. Igaza van. Még mindig a kietlen fehér síkságon futunk a nyomunkban azzal az álattal. Titokban a fiúra sandítok. Emlékszem hogy nézett ki kiskorában. Mikor én másodikos voltam ő harmadikos. Mindig is furcsán néztük őt a lányokkal. Az egész osztáyában - és úgy az iskolában - ő volt az egyetlen szőke. Igen az imádott Carlos szöszi volt, de még úgy is helyes. Idővel aztán bebarnult a haja. Hetedikes korában már egy világos hajtincset sem lehetett látni a hajában, és már akkor csajozott.
A mostani Carlos viszont egyre inkább felnő. Már nem olyan hebehurtya, a lányokkal se játszik, és mintha megkomolyodott volna. Mélységesen büszke vagyok rá, még ha ezt ő nem is tudja. Végre nem olyan feleőtlen gyerekes mint a viadal előtt volt, és ez komoly változás számâra. És van egy olyan érzésem, hogy ehhez van egy kis köze Cristina is.
- Na végre! - enged a szorításán, amint a meleg erdőbe érünk. Megállunk, és pihenésképp leülünk a földbe.
- Amit mondtál még a medve előtt... Igazad van. Nem merem magamnak se bevallani, de úgy érzem, Cristina egyre fontosabb számomra. Nem tudom mi ez, de felettébb érdekes, és idegesítő. Idegesítő, mert ahányszor meglátom egy érzés fog el, hogy őt akarom. A gyomrom összeszűkül, és verejtékezni kezdek. Mikor beszélek hozzá, néha leblokkol az agyam. Olyan érzésem van, mintha én lennék a világ legboldogabb embere akkor is, ha csak a mosolyát látom. És ez őrjítő. Nem tudom ki szedni a gondolataim közül, mindenről ő jut eszembe. Mi ez?! Kérlek Isabel segíts! - dönti hátra a fejét. Lágyan elmosolyodom. Ilyen szavakat is ritkán hallani tőle. Úgy látszik, fülig belezúgott Cristinába, és ez baromi aranyos! Mondjuk azt nem értem, hogy miért pont engem kér fel szerelmi tanácsadásban. ENGEM! Aki még a sajátját se tudja kézben tartani!
- Ez a szerelem. Erre nincs gyógyír. Egyszerűen nem tudsz tőle szabadulni. Észrevétlenül hatol beléd, és kezd egyre jobban az uralma alá keríteni. Nem veszed észre, és már is szerelmes vagy. Olyan mint egy élősködő, nem szabadulsz tőle. De határozottan jó élősködő. Felsleges ellene harcolni - még saját magamat is meglepem a szavaimmal. Ezt tényleg én mondtam volna? Az otthoni barátnőim biztos a hasukat fogva kacarásznak, hogy ÉN aa nagy "szerelem szakértő" ilyet mond.
Carlos hálásan pillant rám.
- Köszönöm. ¿Somos hermanos, c'no? - először meglep, hogy spanyolul kommunikál velem, de elmosolyodom. Otthon mindig ezen a nyelven beszélgetünk. De itt, az arénában egy nemzetközi nyelven, amit mindenkinek úgy kell tudnia mint az anyanyelvét.
Igen, olyanok vagyunk. Carlos olyan mint az én bátyám.
- Sí - mosolyodok el. Ő is viszonozza, majd mintha egy ménkő ütött volna belé, felém fordul.
- Sajnálom amit mondtam. Nem volt szép tőlem, hogy gúnyosan megjegyeztem, hogy már régóta nem volt pasid - biggyeszti le az ajkait. Sajna túl cuki látványt nyújt, így nem tudok rá mérges lenni. Nem baj, azért megpróbálom tettetni.
- Hát ja, nem volt szép tőled! Igazi seggfej vagy! - próbálom játszani a sértődöttet, de nem megy nagyon. A végén már a kezemmel próbálom a a számat lefogni, nehogy elröhögjem magam. Carlosnak viszont nem sikerül. Elröhögi magát, amitől nekem is nevetnem kell. Egy jó ideig csak ülünk így, majd felállok, magammal húzva Carlost. Elindulunk a Bőségszaru felé, hisz már elég későre járhat.
2017. január 13., péntek
#17 - Arabella
Utálom a sivatagot.
Mondhatni, mindennél jobban gyűlölöm. Az ember semmi pozitívumot nem hozhat fel
vele kapcsolatban. Mi is található ezen a helyen? Homok, elszórtan pár kavics
és fűszál, homok, egyetlenegy fa, homok, és még mi is? Ja, igen, megvan, a homok!
Hm, a homokot említettem már?
Egy kisebb fa alatt gubbasztok, és
kifejezéstelen arccal hallgatom Julio sztoriját a nem is tudom, miről. Nos,
igen, amióta az álompár magunkra hagyott minket, és elindultak felkutatni
Isabelt, ez a helyzet áll fent. Vagy tíz percig keresgéltünk, mire rábukkantunk
erre a fára. Bár nem a legnagyobb, és különösebb szellősséget sem biztosít,
legalább már van minek támasztani a hátamat, miközben az Országtársamat
hallgatom. Aláírom, tényleg eszméletlenül nagy jófejség a fiútól, hogy nem
hagyja, hogy megőrüljek az unalomtól, és ezért különféle sztorikkal
szórakoztat, de azért mindezt tehetné egy kicsit izgalmasabban is. Igaz, néhány
történet kifejezetten érdekes, de a felének nagyjából annyi a lényege, hogy
mennyire tökéletes is ő. Mivel már egy ideje csak ilyenekkel fáraszt, úgy
határoztam, sokkal jobb, ha nem figyelek arra, amit mond, inkább átadom magam a
vizuális élménynek. Miközben azon tűnődöm, hogy csinálják egyesek, hogy mindig,
minden körülmények között észveszejtő látványt nyújtanak, a tekintetem
automatikusan Julio izmos karjára vándorol. A forróság borzalmas hatást
gyakorol rám, hiszen az elmúlt órában már az is megfordult a fejemben, hogy
milyen lehetne a fiúval újra csókolózni. Természetesen, amint felötlött bennem ez
a lehetetlen gondolat, rögvest elhessegettem, és inkább ittam egy kicsit,
csakhogy kitisztuljon a fejem.
-Pedig tök egyértelmű,
hogy bejön neki, csak fél bevallani. Mondjuk, jobban is teszi... Diego jó arc, de amikor meglátom, hogy néz Rebsre, legszívesebben beverném az orrát!
- Aha, értem… - motyogom
ezredszerre.
- Hallod, figyelsz
egyáltalán? – löki meg a térdemet rosszallóan.
- Mi? – rázom a fejem
értetlenül. Csalódottan veszem tudomásul, hogy ezúttal kénytelen vagyok
elszakítani a tekintetemet a karizmáról, és a szemébe kell néznem. Mondjuk, ez
se olyan szörnyű látvány, csak most egyszerűen nincs kedvem beszélgetni a srác
haverjairól. Így pedig elkerülhetetlennek tűnik a dolog. – Ja, igen, figyeltem.
Egy fiúról meséltél, aki odavan a barátnőjéért.
- Nem figyelsz a
részletekre. Nem a barátnője, a húgomról beszéltem.
- Nem félsz, hogy kiakad,
amiért ország-világ előtt kibeszéled? – vonom fel kíváncsian a szemöldökömet.
Válaszul mindössze egy hanyag vállrándítást
kapok.
-Nem hiszem, hogy zavarná
– magyarázza kissé unottan. – Meg amúgy sem hiszem, hogy ez a beszélgetés
valaha adásba kerül. Gondolom, minden kamera Carlosékat mutatja, meg az is
lehet, hogy valahol csatáznak. Egyébként szeretnéd, ha téged vennének?
- Nem kifejezetten.
Szerintem, ha meglátnák a nézők, milyen állapotban vagyok, rögtön elpártolnának
tőlem. Ezen még George zseniális ruhakölteményei és a nővérek festékei sem
segítenének.
Bár sosem érdekelt különösebben a külsőm, és
jelen esetben még távolról nézve sem az a legnagyobb problémám, hogy hogyan
festek a kamerák előtt, mégis úgy vélem, a sznob angolok képesek lennének
kevesebbet fizetni értem, ha így látnának. Azt hiszem, sosem fogom megérteni
egyesek gondolkodásmódját. Most nem Julióra, vagy Carlosra célzok, ők
egyszerűen csak hülyék, és ennyi. Nem tehetnek arról, hogy kevés ésszel
áldották meg őket az égiek. Inkább azokra vagyok mérges, akik az összes
pénzüket beleölik abba, hogy fiatalobbnak, kívánatosabbnak tűnjenek. Ezek az
ostoba libák bármire képesek, nincs nekik egy megszabott határ, amit nem lépnek
át. Ha kell, ötven évesen zsírleszívásra járnak, tíz centis körmöt, vagy
szempillát ragasztanak fel maguknak, és több festéket látnak életükben, mint
egy szobafestő. Mélységesen szomorú a helyzet, pláne úgy, hogy ismerem a másik
oldalt is. Brazíliában nőttem fel, a világ egyik legszegényebb országában.
Tudom, milyen érzés szenvedni és éhezni. Emlékszem, sokszor alig került néhány
falat kenyér az asztalra. Ha a szüleim kerestek is egy kevés pénzt, azt is rám
fordították, így gyakran megesett, hogy ők ketten hetekig nem ettek. Pedig mi
még az átlagos vagyonú családok közé tartoztunk. Miután meghaltak, és
bekerültem az árvaházba, a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen érzés,
ha hónapokig egy szelet kenyéren élsz, tartalékolnod kell, és mindenáron meg
kell szerezned azt az utolsó falatot. Néhányan azt állítják, az otthonok remek
közösséget kovácsolnak. Amikor ellenőrök jöttek hozzánk, kötelességünkben állt
fenntartani ezt a látszatot, miközben a lelkünk mélyén mindannyian pontosan
tudtuk, hogy ez az egész nem más, mint egy illúzió, egy felszínes mese, amit
azért találtak ki az árvaház vezetői, hogy jobb fényben tűnjenek fel az ország
fejesei előtt. Az persze senkit sem érdekelt, hogy nekünk, a gyerekeknek
ugyanolyan rossz, mint máskor.
Julio néhány másodpercig tűnődve fürkészi az
arcomat, aztán kedvesen elmosolyodik, kivillantva ezzel tökéletes, hófehér
fogsorát. Szinte már hallom a retardált
angol libák sóhajait.
-Pedig még mindig te
vagy az egyik legdögösebb lány, akit ismerek! – kacsint rám vigyorogva. – És,
mint tudjuk, nekem mindig igazam van, mert hát tökéletes vagyok, vagy mi,
szóval… Be kell látnod, drága Ara, hogy bármit is gondolnak a mélyen tisztelt
angolok, te akkor is gyönyörű maradsz!
E szavak hallatán az arcomon egy kisebb
hullám söpör végig, melynek következtében olyan vörös leszek, akár egy jól
megtermett paradicsom. Talán mindezt csak azért, mert még sosem hallottam
Juliót normálisan bókolni. Nos,
ezúttal kiderült, ehhez is ért. Kár, hogy nem vehetem elég komolyan. Vele kapcsolatban
sosem tudhatja az ember, mikor mond igazat, és mikor hantázik. Amennyire
ismerem, a céljai elérése érdekében arra is képes. Pláne, ha a célja egy szelet pizza…
A távolból ismerős zajok ütik meg a fülemet,
olyan, mintha valakik beszélgetnének egymással. Alig észrevehetően jelzek az
Országtársamnak, mire ő is fülelni kezd. Gyors, rezzenéstelen mozdulattal
kapunk a fegyvereink után, úgy várunk a jövevényekre. Julio kifejezetten
nyugodtnak tűnik, mintha nem is viselné meg a tudat, miszerint nem sokára talán
újra ölnie kell. Talán csak azért, mert nem vagyok egyedül, én sem félek
annyira. Gondolom, ebben a Fionától szerzett lándzsa is óriási szerepet
játszik.
Már tisztán látszik, hogy három alak
közeledik felé. Az végül is megnyugtató, hogy a drágalátos Mr. Hayes nem tervez
egy nap két falkányi mutánst is a nyakamba varrni, bár ennek ellenére más
Kiválasztottaknak sem örülnék túlságosan, még ha velük egy kicsit könnyebb is
lenne elbánni. Ezek hárman pedig meglehetősen lestrapáltnak tűnnek, láthatólag
hozzám hasonlóan, ők sem a sivatagba mennének nyaralni. Beletelik néhány
percbe, mire kibontakozik előttem az alakjuk, és rádöbbenek, nincs mitől
félnem. Egy nyugodt sóhaj kíséretében engedem le magam mellé a lándzsámat, és
mosolyogva fordulok Julióhoz.
-Csak Carlosék azok –
mondom. – Úgy tűnik, megtalálták Isabelt!
És valóban, a sejtésem beigazolódni látszik,
amint közelebb érnek hozzánk. Ami azt illeti, nincsenek túl fényes állapotban,
mindhármukról patakokban folyik a víz, arcuk a kimerültségről árulkodik. Isabel
különösen levertnek tűnik. Gondolom, ebben nagy szerepet játszik az oldalán
éktelenkedő hatalmas seb. A lány nem bámul meg nagyon, gondolom, Carlos
beszámolt neki az elmúlt órákban történtekről. A spanyol fiú egyébként
kimondottan a szívén viseli az Országtársa sorsát, szinte rögtön kötszer után
érdeklődik. Christina át is nyújt neki egy kisebb csomagot. Ahogy alaposabban
szemügyre veszem Isabel sérülését, megállapítom, hogy nem néz ki annyira
vészesen. Persze, szegény nyilvánvalóan rengeteget szenvedett, de szerencsére
nem sebesült meg annyira, hogy ne élje túl a napot.
-Mi történt, Isabel? –
fordulok felé aggódva.
- Megtámadt egy mutáns,
letértem az útról, és belém karmolt, itt!
Figyelmesen bólogatva hallgatom a beszámolót,
majd finoman kiveszem Carlos kezéből a kötszert. Szó se róla, a fiú
egyértelműen bármit megtenne az Országtársáért, bár a szakértelme azért erősen
megkérdőjelezhető. Nem lenne túl szerencsés, ha remegő kézzel próbálná leápolni
Isabelt, a végén még önkéntelenül is, de valami kárt tenne a lányban. Úgy
vélem, sokkal jobb, ha én látom el a sebet, hiszen mindig is értettem az
ilyesféle dolgokhoz, tekintve, hogy annak idején kis túlzással ez volt a
munkám. Persze, fizetést nem kaptam érte, de igen jól jött a tapasztalatom,
amikor a kávészedés közben valaki véletlenül megvágta magát, vagy egyéb
kellemetlenség érte. Szerencsére nem felejtettem el a földön tanult dolgokat,
így a spanyol lány segítségére lehetek.
-Nem tűnik túl mélynek,
simán lekezeljük! – nyugtatom a betegemet. – Most mi van? Nem nézed ki belőlem,
hogy értek a sebekhez! – mordulok rá a csodálkozó Julióra, mire ő hárítóan maga
elé emeli a kezét.
- Akkor kezeljétek le,
mert túl sok vért veszített!
Magamban el kell számolnom háromig, hogy ne
üvöltsem le Christinát. Komolyan, ez a hülye liba nem bírja ki, hogy ne
pofázzon bele mindenbe? Feltűnési viszketegségben szenved, vagy mi? Mert ha
igen, az ő problémáján is könnyedén segíthetek, méghozzá a lándzsám használatával!
Már éppen válaszra nyitnám a szám, amikor a tekintetem találkozik Julióéval. Az
Országtársam alig észrevehetően megrázza a fejét, jelezve, hogy ne bonyolódjak
bele a vitába. Végül is, igaza van. Azzal csak örömet okozok ennek az agyhalott
lotyónak, ha veszekszem vele.
-Nagyon kár, hogy
bevettetek a szövetségbe, mi? – motyogom alig hallhatóan.
Miután csendben kidühöngtem magam, mosolyogva
Isabelhez fordulok, és elkezdem ellátni a sebét. Először is jóddal
fertőtlenítem, amire a lány meglehetősen érzékenyen reagál. Bár a világért sem
vallaná be, hogy nem érinti túl kellemesen a kezelés, az összeszorított ajkából
egyértelműen erre az opcióra következtetek. Miután minden egyes sérülést
alaposan kitisztítok, rátekerem a kötszert a problémás felületre, és egy helyen
összecsomózom. Nem törődve Isabel fájdalmaival, a tőlem telhető legerősebben
kötöm meg. Igaz, hogy a lány ettől pár percig szenvedni fog, de legalább
biztosan fogja tartani a kötés a sebet.
-Jobb már? – érdeklődöm a
kezelés végeztével.
- Igen – mosolyog rám
kedvesen. – Köszönöm, dr. Asesino!
- Nincs mit. Ha újra vérezni
kezdene, szólj, és cserélek kötést.
Isabel hálásan bólint, amitől automatikusan
jobb kedvre derülök. Fantasztikus érzés tudni, hogy végre nekem is hasznomat
vették a szövetségben, és már nem csak egy feleslegesen élősködő Kiválasztottat
jelentek számukra, akit a lehető leghamarabb el kell tenni láb alól. Na, nem
mintha Miss Hisztérikára különösebb hatást gyakorolt volna az akcióm, annyi
szent, hogy a spanyolok szimpátiája csak erősödött az irányomba. Isabel
egyértelműen hálás, és valószínűleg Carlos is hasonlóképpen érez. Legalábbis,
erre következtetek abból, hogy miközben az ideggyenge ribijét próbálja
nyugtatni, és a lány éppen nem néz rá, váratlanul rám irányítja isteni
szépségű, világoskék színben pompázó íriszét, és alig észrevehetően kacsint egyet.
Nem vagyok hülye, jól tudom, hogy Carlosnak esze ágában sincs flörtölnie velem,
ezzel az apró gesztussal mindössze köszönetet akart mondani azért, hogy
elláttam Isabel sebeit. Egy halovány mosollyal adom tudtára, hogy ez csak
természetes.
A Nap utolsó sugarai látszanak már csak az
égbolton, a helyüket kezdi átvenni a Hold ezüstös ragyogása. Megbabonázva
figyelem a jelenséget. Így, hogy az ég ilyen csodaszéppé vált, már nem is tűnik
olyan undorítónak a sivatag. Igaz, az éj beálltával valószínűleg csak hidegebbre
fordul az időjárás, már ami a természet törvényeit illeti. Hogy Hayes és a
bandája ezt mennyire tartja szem előtt, nos, arról fogalmam sincs.
Pár méterre tőlem tűzropogás zaja hallatszik.
Természetesen rögtön kitör rajtam a pánik, kis híján fel is sikoltok, ám
szerencsére még pont időbe észreveszem, hogy a tűz nem a Játékmestereknek,
hanem Juliónak köszönhető, aki időközben nekiállt, és normális tábort vert.
Közelebb húzódom a lángokhoz, arcomat egyenesen rájuk szegezem. Nem állítom,
hogy annyira odáig lennék a máglyarakásért, most azonban mégis leírhatatlanul
jól esik, hogy a fényénél melegedhetek. Egyre inkább bebizonyosodik számomra,
hogy Hayes alkalmazkodik a természet törvényeihez. Alig telt bele néhány
percbe, és máris akkora hideget hozott ránk, mint annak a rendje! Még
szerencse, hogy időben meggyújtottuk a tüzet.
Kis idő elteltével a többiek is a lángok köré
sereglenek. Mivel fárasztó napot tudhatunk a hátunk mögött, és amúgy is majd’
szétvet minket az éhség, semmi kedvünk beszélgetni. Fáradtan, kissé talán
unottan majszolom el a vacsorámat, ami egy szelet kenyérből és néhány szem
bogyóból áll. Közben a csillagos eget fürkészem. Az apró égitestek pislákolása
minduntalan rossz érzést kelt bennem, mintha valamiről megfeledkeztem volna.
Valami fontosról, ami nagy hatást gyakorol az életemre, és nem szabadna, hogy
félvállról vegyem. Töprengve viszem végig a pillantásom a szövetségeseim
arcain, hátha eszembe jut róluk valami. Mi tagadás, egyikük sem tűnik túl boldognak.
Isabel valószínűleg még mindig fájlalja egy kissé az oldalát, Carlos
minduntalan az egyre idegbetegebbnek tűnő Christinát tartja szemmel, Julio
éjfekete szeme pedig mindjárt leragad a fáradtságtól. Eszembe jut, hogy a minap
említette, fél, hogy képtelen lesz kávé nélkül felkelni. A jelek szerint efféle
finomságot nem küldtek neki a támogatói, legalábbis semerre sem látok hanyagul
elhajított poharakat. Bár, lehet, hogy a másik táborhelyükön hagyták, ahonnan a
mutánsok elkergették őket. Mindenesetre jól tartja magát, csekély számú
sérülést szerzett a Viadal alatt.
A fiú hirtelen felnyitja a szemét, és
egyenesen rám néz. Hosszú, csendes percekig mást se csinál, csak bámul rám, de
nem álmosan, vagy bambán, inkább úgy, mint akit tényleg érdekel, hogy mi van
velem, csak sem alkalma, sem energiája kérdezősködni. Zavartan a fülem mögé
tűrök pát kósza hajtincset a homlokomból, majd egy gyors mosolyt küldök a fiú
felé. Ő viszonozza, sőt a hatás kedvéért még kacsint is hozzá egyet. Szívem
szerint én is kacsintanék, de nem teszem. Hogy nézne már ki, ha utánoznám ezt a
lököttet? Na, még csak az hiányzik! Válaszképp inkább csak megforgatom a
szemeimet, mire Julio halkan elneveti magát.
A rögtönzött flörtölésünknek a himnusz
ismerős dallama vet véget. Amint felharsan a dal, mindannyian az égboltra
szegezzük a tekintetünket, és szapora lélegzetvételekkel várjuk, kik azok, akik
ellen már nem kell harcolnunk. Közben persze pontosan tudjuk, kiknek az arca
fog felvillanni, de ennek ellenére megmagyarázhatatlanul kíváncsiak vagyunk.
Legalábbis, én így érzek.
Elsőként Fiona hologramos arcképét pillantom
meg. Hideg borzongás fut végig a testemen a német lányt figyelve. Így, jobban
belegondolva, nem is volt csúnya, sőt egészen szerencsés génekkel áldották meg
az égiek. Az is igaz, hogy nem adta könnyen magát, igenis küzdenem kellett
azért, hogy megöljem. Milyen fura, hogy már egy koporsóban porosodik, miközben
néhány órája még engem ócsárolt. Inkább bele se gondolok, hogy lassan el fog
porladni a teste… Természetesen, ez nem egyenlő azzal, hogy mostantól minden
éjjel sírva alszom el a gyilkosság miatt, egyszerűen csak elborzaszt a tudat,
hogy ilyen hamar meghalt Fiona.
A német lányt Francesco arcképe váltja fel,
mire rögtön Christinára nézek. Az olasz láthatóan borzalmas állapotba került az
Országtársa láttán, kicsin múlik, hogy nem tör ki hisztérikus zokogásban.
Persze próbálja visszatartani a könnyeit, és legnagyobb bánatomra ez sikerül is
neki. Pedig mit nem adtam volna azért, hogy lássam a kifakadását! Vele
ellentétben Carlos és Julio nem tűnik különösebben szomorúnak, mindössze egy
gyors összenézéssel nyugtázzák a véleményüket, miszerint a szövetségesük szebb
halált érdemelt volna. Isabel viszont kifejezetten letörtnek tűnik. Csodálkozva
meredek rá, egyszerűen nem értem, mi ütött belé. Ha jól tudom, nem ismerte
olyan jól Francescót, talán egyszer vagy kétszer közösen edzettek, de ennyi.
Vagy talán másról van szó? Mi van, ha nem is kifejezetten az olasz srác halála viselte meg, hanem a tudat, hogy
akár az ő arcképe is felkerülhetett volna az égboltra? Mindenesetre úgy döntök,
a legjobb lesz, ha mihamarabb elbeszélgetek vele a kialakult helyzetről. Az
mégsem járja, hogy kiakadjon egy Kiválasztott elvesztésétől, akinek előbb-utóbb
úgyis meg kellett volna halnia! Természetesen mindezt valamivel finomabban tervezem
tálalni.
Mikor véget ér a himnusz, Julio a cuccai közt
kezd pakolászni, Christina pedig ismételten Carlost fárasztja a hisztijeivel. A
legdurvább az egészben az, hogy a fiú mintha még élvezné is a kis ribi mániákus
ragaszkodását, amin egy kicsit fel is húzom magam. Ha tudnám, mi a francot
eszik annyira azon a lányon! Jó, oké, aláírom, nem csúnya, de leírhatatlanul
beképzelt és basáskodó, ráadásul folyton csak nyávog! Még nem is hallottam
értelmesen megszólalni…
A tekintetem a földön kuporgó Isabelre
vándorol, aki még mindig elég szomorúnak tűnik. Úgy vélem, épp itt az ideje
elbeszélgetnem vele.
-Minden oké? – ülök le
mellé. – Ha jól látom, kicsit kiakadtál…
A lány mintha egy kicsit meglepődne a
kérdésemen. Van egy olyan érzésem, miszerint eddig a gondolataiba feledkezett,
és megzavartam valamivel. Mikor észbe kap, rögtön válaszol is a kérdésemre.
-Persze, csak amikor a
sivatagban voltam egyedül, azért imádkoztam, hogy csak a többieknek ne legyen
semmi baja. Erre meg Franco…
- Megértem – nézek rá
szomorúan. – Nem ismertem, de jó srácnak tűnt. – Halkan felsóhajtok, és pár
másodpercig némán fürkészem az arcát. Mikor rádöbbenek, hogy nem igazán akar
mit hozzáfűzni, újra beszélni kezdek hozzá. – Hogy tervezed, meddig szeretnéd
még itatni az egereket?
- Én nem itatom az
egereket! – ellenkezik.
- Akkor szimplán kezdesz
befordulni, de tök mindegy, hogy nevezed! – vonok vállat közömbösen. – Csak
látom rajtad, hogy mennyire megviselt ez az egész.
Ezt már nem meri letagadni.
-Pedig hidd el, nincs
értelme emiatt szomorkodni. Persze, tudom, hatalmasat szívtunk ezzel a
Viadallal, de sajnos nincs mit tenni. Életben kell maradni, ennyi.
- De csak egy győztes
lehet! – veti ellen.
- Ja… - motyogom. – Csak
egy…
A lábaimat magam elé húzom, a fejemet a
térdemre hajtva pihentetem. Mi tagadás, meggyűlik a bajom Isabellel, pedig
valójában még magam sem tudom, mit szeretnék kihozni ebből a beszélgetésből.
Nem látom értelmét, hogy az elmúlt pár nap kihagyását pótoljuk, hiszen, mint
ahogy azt a spanyol lány is említette, csak egy Kiválasztott hagyhatja el élve
az Arénát, nincs értelme barátkoznunk. Az igazat megvallva, egyáltalán nem
izgat Isabel lelkiállapota, és Francesco halála sem gyakorol rám különösebb
hatást, elvégre nem is ismertem a srácot. Mégis úgy érzem, hogy beszélgetnem kell Isabellel. Félek, ha így folytatja,
mentálisan összeroppan, én meg nem tudnék mit kezdeni egy ideggyenge
szövetségessel. Elég nekem a hülye olaszt elviselnem!
Amint Christinára és a hercegére nézek, átfut
az agyamon a gondolat, hogy vajon a támogatóknak tetszik-e ez a nyáladzás.
Nyilván vannak, akiknek bejön, főleg a fiatalabbak körében, mint ahogy olyanok
is akadnak szép számmal, akik ki nem állhatják a lányt a Carlos iránt táplált vonzalma
miatt. Bár, nem hiszem, hogy ez csökkentené a szövetség szimpátiáját a
szemükben. Julióért és Carlosért értelemszerűen megvesznek a hülye tyúkok, mint
ahogy Isabelt is kedvelhetik Noah miatt. Én meg majd adok nekik okot, hogy
megszeressenek!
-Mi az? – Gondolataimból
Isabel hangja ránt vissza a valóságba.
Zavartan nézek a lány mogyoróbarna szemeibe,
fel se fogom, mire vonatkozhat a kérdés. Biztosan valami furcsát csinálhattam,
miközben elképzeltem a sznob libák fejét, és véletlenül elnevettem magam. Ez
esetben viszont magyarázatot kell adnom Isabelnek, még mielőtt a szövetségesem
teljesen zakkantnak nézne. Nem gondolkozom sokáig, gyorsan eszembe is jut egy
kisebb sztori, ami elterelheti a lány figyelmét.
-Azon gondolkozom, hogy
mennyire élvezhetik ezt az angolok. – A spanyol értetlen arckifejezését látva
kénytelen vagyok bővebben kifejteni az elméletemet. – Gondolj csak bele! Ott
ülnek a csilivili kanapéjukon, és más dolguk sincs, csak nézni a Viadalt.
Tudod, én azon leszek, hogy minél kevésbé szórakoztassam őket!
Még magam sem tudom, miért tettem hozzá az
utolsó mondatot. Te jó ég, lehet, hogy én is kezdek becsavarodni? Nem, az nem
történhet meg! Lehet, hogy ezt is csak a sivatag műveli velem. Képtelenség, hogy
ne akarjam szórakoztatni a népet. Bár, ami azt illeti, nem azért jöttem ide,
hogy néhány kikent majomnak örömet okozzak. Sokkal nemesebb célok vezérelnek…
-Sok sikert! Támogatlak!
– mosolyog rám Isabel biztatóan, mire egészen felélénkülök, és vadul gesztikulálva
folytatom a magyarázást.
- Tudod, mitől lesznek a
legboldogabbak? Ha látják, hogy szenvedsz. Ha végignézhetik, ahogy egy
pszichopata megkínoz, vagy darabokra tépnek a mutánsok. Azt hiszem, ezért is
öltem meg Fionát… Nem akartam, hogy azok a seggfejek végignézzék a szenvedését.
Kevés vér, kevés öröm – ez a logikájuk.
Egyre kevésbé értem magamat. Az egyik
pillanatban még Isabel érzései után faggatóztam, most meg már konkrétan lázítom
a csajt. Vagyis… Ez már lázadásnak számít? Remélem, hogy nem, fertelmes lenne,
ha Fire vagy Hayes a fejébe venné, hogy ellenálló vagyok, és meg akarom törni
az uralmukat. Mert ez nem igaz! Én csak… Azt hiszem, kicsit megártott a mai
nap. Nem ártana, ha aludni mennék.
Legnagyobb sajnálatomra Isabel másképpen
vélekedik, nagy valószínűséggel le se esett neki, hogy mi most konkrétan azokat
az embereket szidjuk, akiktől ajándékokat várunk. A legszörnyűbb az egészben
az, hogy szeretném abbahagyni ezt a baromságot, de egyszerűen nem megy! Hevesen
bólogatva hallgatom a lányt, aki éppen azt fejti ki, hogy mennyire ostobák az
angolok, amiért azt hiszik, Sean győzelmével mindent elintéztek, és közben
reménykedek, hogy végre be tudom fogni a számat. Nos, hogy is mondjam? Nem
sikerül.
-Nem százasok, az biztos.
Olyan, mintha elfelejtették volna, hogy korábban ők is rengeteget szenvedtek.
- Ez azzal jár együtt, ha
valaki egyszer győz – szövi tovább Isabel. – Megszállja az agyát a dicsőség.
Úgy érzem, eljött az idő, amikor abba kell
hagyni a beszélgetést, míg mielőtt a bajnokokat is belekeverjük a dologba.
Tényleg, Gabriel vajon mit szólhat ahhoz, hogy Noah-Levi húgával karöltve
kibeszéltem a nézőket? Van egy megérzésem, miszerint nem repesett az örömtől…
-Na, ja – bólintok
gyorsan. – De akkor megegyezhetünk, hogy mostantól nem siránkozol… Úgy, semmi
miatt sem? Gondolom, te sem akarod, hogy ezek az egoista nyomorékok örüljenek a
bánatodnak?
- Igen! – bólint
egyszerűen.
- Oké – mondom. Itt az
ideje elbúcsúzni a lánytól, mert a végén még egyszer lehordom az angolokat
anélkül, hogy észrevenném, mint ahogy az előbb is. Hoppá... – Én viszont lassan
megyek lefeküdni, csak előbb még beszélek Carlosékkal!
A párocska még mindig eszméletlenül édesen cseverészik, és láthatólag igazán rosszul esik
szegénykéknek, hogy megzavarom a romantikázásukat. De hát nincs mit tenni,
valakinek őrködnie is kell, nem árt hát, ha beszélünk erről egy keveset. Ezek
ketten meg nyugodtan egymásnak eshetnek utána bármikor! Mondanom se kell, még
csak ki se ejtettem a számon az ominózus kérdést, Christina azon nyomban a
magasba lendíti a kezét, és vigyorogva közli, hogy ő bizony elvállalja a nemes
feladatot. Kikerekedett szemekkel nézek az olaszra. Ezt ugye nem gondolja komolyan? Még hogy ő, őrködni? Ennyire terjed
az agyi képessége? Szegény kicsi, naiv Cri biztosan azt hitte, hogy nem látok
át a szitán, és nem jövök rá rögtön, hogy mit forral ellenem.
-Szó sem lehet róla! –
rázom a fejem hevesen. Talán egy kicsit hangosabban beszélhetek a kelleténél,
ugyanis a valamivel arrébb ücsörgő Julio is felkapja a fejét a kifakadásomra. –
Kérlek, ne nézz teljesen hülyének! Azt hiszed, nem látom át a szánalmas kis
tervedet? Hiszen a vak is látja, mire megy ki a játék. Meg akarsz ölni álmomba,
mi? – fújtatok lenézően. – Sajnálom, Cri,
de ez most nem jött össze. Kizárt, hogy egyedül őrködj!
- Akkor mi legyen, Ara?
Az olasz fején látszik, hogy pár percen belül
elszakad nála az a bizonyos vékony cérnaszál, és akkora balhét csap, mint még soha.
A mellkasa előtt keresztbe font kar, az ideges szájrágás, a dühösen villogó
fekete szemek és az izgatott toporgás legalábbis erről nyújt tanúbizonyságot.
Kihívóan felvonom a szemöldökömet, úgy várom, hogy robbanjon a bomba, és
hisztérikus visítozásba törjön ki a lány. Nem járhatok messze a célomtól,
Christina már nyitja is a száját, hogy beszóljon nekem, ám valaki megelőzi
ebben.
-Majd én őrködöm
Christinával – mondja Carlos nyugodtan.
Néhány lépést közelítek a fiú felé,
pillantásomat mélyen az övébe fúrom. Legnagyobb meglepetésemre nem tűnik sem
riadtnak, sem zavartnak. Teljesen jól kezeli a kialakult helyzetet, úgy, hogy
azt bárki megirigyelné. Még csak meg se rezdül a szája széle, miközben engem
néz. Egy halovány mosolyt küldök felé, majd sarkon fordulok, és az alvóhelyem
felé veszem az irányt.
Közben boldogan állapítom meg magamban, hogy
végre-valahára sikerült kiigazodnom Carlos Contreras furcsa viselkedésén. Elég
volt egy pillantás, egy elcsípett mondat, és rájöttem, miért tűri el Christina
mániákus tapadását. Mondjuk, az elmélet felderítésében a támogatók gondolata is
fontos szerepet játszott. Az a nagy igazság, hogy Carlos semmit sem érez az
olasz lány iránt – mindössze a jóképű, békeszerető hős szerepében akar
tetszelegni. És ahhoz, hogy Christina ne gyanakodjon rá, muszáj úgy tennie,
mintha tetszene neki a lány.
Remélem, azért azt nem veszi majd zokon, hogy
terveim szerint hamarosan véget ér a kis „szerelme” élete!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)