- Leszállnál rólam?
Erre a kérdésre keltem fel. Mivel még semmi kedvem sem volt felkelni, csak ennyit morogtam vissza:
-Hagyj békén, Alessandro, hadd aludjak még!- mondom rekedt hangon, mire valami megmozdul alattam, és legnagyobb meglepetésre nem a mentorom hangja válaszol:
-Nem Alessandro vagyok, hanem Francesco, és most mássz le rólam!-mondja az Országtársam és meglök a csípőmnél fogva.
- Mi van?! - mordulok rá, és kinyitom a szemem, majd feltornázom magam.
- Az van, kedves Cristina, hogy rajtam aludtál el, és már egy órája próbállak felkelteni! - sziszegi idegesen, mire zavartan nézek körbe. Tényleg az ő szobájában vagyok, az ő ágyában, és ha jobban megnézem, még az ő takarója van a lábamra tekeredve.
- Ööö...Bocs. - mondom vörös fejjel, majd kipattanok az ágyából és kirohanok a szobájából.
A csapatom már körbe ülte az asztalt, és nagyban beszélgettek.
-Jó reggelt! - köszönök, mire mindenki felém kapja a fejét.
-Te meg mit kerestél Francesco szobájába?!-méreget engem gyanúsan a mentorom, mire én csak leintem.
-Semmi különöset. Elmegyek zuhanyozni!-jelentem ki, majd a szobám felé vettem az irányt. Mielőtt beléphettem volna a szobába, meghallottam Misi hangját:
-Alessandro, tegnap mennyit ittunk?...Mintha Francesco megcsókolt volna...-mondja zavart hangon, mire én berohantam az ajtómon és magamra csuktam.
Teljesen kiment a fejemből, hogy tegnap mit is csináltunk Francescoval!
-Úristen...-meredek magam elé. Ha Julio meghallotta, amit mondtam az erkélyről, akkor én kinyírom magam. Vagy őt. Vagy mindkettőnket.
Bementem a zuhanyzóba és gyorsan megmostam a hajam, majd magamra tekertem egy törülközőt, és megszárítottam a hajam, ami most gyümölcs illatú volt. Hirtelen a csengő visító hangját hallom meg. Ki lehet az? Ilyen korán?
-Alessandro!-ordítom a mentoromnak de nem válaszol, és úgy látszik senkinek sincs kedve kinyitni azt a szerencsétlen ajtót, mert a türelmetlen vendég újra rácsap a csengőre.
-Istenem!-sziszegem és gyorsan magamra kapok egy sportmelltartót és egy rövid gatyát, majd kilépek a szobámból és az ajtó felé veszem az irányt.
Viszont ahogy kinyitom az ajtót, nem csak egy, hanem egyenesen öt emberrel találom szembe magam. Carlos és Isabel, illetve a spanyol csapat bámul vissza rám.
-Ööö...Hello!-erőltetek magamra egy mosolyt, próbáltam valakivel szemkontaktus teremteni, de Carlos inkább a hasamat bámulta, a mentoruk pedig unottan nézett előre. Az egyetlen ember, aki még normális volt, az Isabel.
-Szia!-nevet kínosan a lány mire küldök felé egy mosolyt.
-Hogy hogy itt?-kérdezem kíváncsian. Válasz helyett előre lép a spanyol mentor:
-Beszélhetnénk Alessandroval?-kérdezi mire én bólintok egyet.
-Persze...-motyogom, majd megfordulok és a mentorom szobája felé veszem az irányt.-Alessandro!-ordítom, amikor átléptem a küszöbön. Alessandro nyugodtan feküdt az ágyán és valószínűleg pompásan érezte magát.-Ébredj!-parancsolom és megragadok egy párnát és rádobom.
-Á! Te hülye vagy?!-mordul fel.
-Vendégeink vannak, úgyhogy emeld fel a segged az ágyról!-mondom sürgetően, mire ő felnyög.
-Már megint Misi valamelyik hisztis barátnője?! Küldd el őket!-motyogja, mire megragadom a kezét és felrántom.
-A spanyolok azok, úgyhogy menj!-sziszegem idegesen. Amikor meggyőződtem arról, hogy a mentorom odatalált a spanyolokhoz, a szobámba futok és magamra kapom az első pólót, amit találok. Amikor újra kiléptem az ajtón, Misi és Sia egymást átölelve visítoztak, a mentorok pedig elvonultak beszélgetni. Carlos és Isabel az ajtóban álldogált, valószínűleg arra várva, hogy behívjam őket, így normális vendéglátóként a kanapéhoz invitáltam a két Kiválasztottat, és leültem melléjük.
-Egyébként mi történt?-kérdezem érdeklődően. Szinte ebben a pillanatba megérkezett Francesco, aki bár furcsállva, de kedves mosollyal köszöntötte a spanyolokat.
-A kísérőink elárasztották a lakosztályt.-válaszol Isabel, mire én elhúztam a számat.
-Aha...-nézek a nevetgélő kísérőnkre. Istenem, annyira ostobák...-És tegnap hol voltatok?
-Hát...-Isabel épp válaszolni akart, de Carlos beszólt.
-A braziloknál!-mondja a szemembe nézve.
-ó, igen?-nézek rá felhúzott szemöldökkel-Igazán jó lehetett! -mondom mosolyogva de belül felemésztett a düh. Mit keresett Carlos annál a kis csitrinél?! Lefogadom, hogy Arabella rámászott a fiúra. Hülye lenne nem kihasználni a helyzetet.
-Az volt!-húzza ki magát Carlos. Mi van?! Jól hallottam?!
-Akkor miért nem mész vissza a kis Arabelládhoz?!-mondom szikrázó szemekkel, mire Carlos is rám szegezi a tekintetét. Épp újra megszólaltam, amikor Isabel közbe szól:
-Most mindenki nyugodjon le!-sziszegi a lány. Mélyen beszívom a levegőt és újra Carlosra nézek:
-Beszélhetnénk, Carlos?-kérdezem, a fiú magabiztosan bólint és egyszerre fordulunk az erkély felé.
-Menjetek csak!-kiált utánunk a spanyol lány, mire visszafordulok felé. Isabel vigyorogva egy szívecskét mutat, majd lebiggyeszti a száját, és elválasztva a két kezét a hűtőre, majd magára mutat. Bár ideges voltam, de a lány hülyéskedése belőlem is egy rövid nevetést hozott ki.
Egészen addig, amíg be nem csuktuk az üvegajtót, tartottam magam, mert éreztem, hogy Franco és Isabel bámul minket. Ahogy eltűntünk a többiek elől, kifakadtam:
-Mégis mi a bajod?!
-Ez én is kérdezhetném tőled.-vág vissza. Tüzesen méregettük egymást, mindketten arra várunk, hogy a másik bökje ki hamarabb, hogy mi a problémája. Végül erőt vettem magamon és megszólaltam:
-Szóval neked a pszichopaták jönnek be.-mondom gúnyosan, mire ő idegesen válaszolt:
-Arabella nem pszichopata, ha egy kicsit jobban megismernéd, akkor rájönnél!
Hirtelen eszembe jutott, hogy mit mondtam, amikor utoljára találkoztunk edzésen. Azt kértem tőle, hogy válasszon, és most nagyon úgy látszik, hogy nem engem választott. A felismerés úgy hatott rám, mint egy kemény pofon. Pár lépést hátráltam Carlostól, aki ezt felhúzott szemöldökkel fogadta.
-Oké, hagyjuk, Arabellával biztos jobban kijössz.-mondom és minden egyes szavamból áradt a keserűség. Próbáltam magamat arról hitegetni, hogy ez így jó. Legalábbis jobb, mintha szórakozott volna velem. Már épp a kilincsre raktam a kezem amikor Carlos hangja megállított.
-Te pedig úgy látom Julioval találtad meg a közös hangot.-a hangja gúnyos volt. Villámgyorsan fordultam szembe velem. Hol van az aranyos Carlos, akit megismertem?! Konkrétan lepattintott, most pedig gúnyolodik?
-Te hülye vagy! Semmi közöm Juliohoz!-mondom szikrázó szemekkel mire ő az erkélynek támaszkodva nézett rám.
-Igen? Pedig tegnap este elég egyértelműen kijelentetted, hogy, idézem szavaidat, Julio olyan szexi, hogy belehalsz.-mondja, mire megrökönyödve bámultam rá.
-Carlos...Az csak egy vicc volt.-mondom zavartan, de ő még mindig keserűen nézett rám.
-Nem volt vicces.-mondja halkan és a tekintetét a városra szegezi, nem akart a szemembe nézni. A spanyol fiúra néztem aki most hihetetlen sebezhetőnek tűnt a szemembe. Talán féltékeny lenne? De ezt nem akartam az orra alá dörgölni, az nem tenne jót neki.
-Ugye tudod, hogy gyűlölöm azt az egoista barmot?-közelebb léptem hozzá, próbáltam a tekintetét keresni de ő még mindig előre meredt.-Carlos, ugye tudod?!-kérdezem újra, mire ő rám emeli a zöldeskék szemét.
-Szóval nem tetszik neked?-kérdezi bizonytalanul mire én felnevettem.-Már megijedtem.-mosolyodik el ő is. Mindketten csöndben maradtunk. A pár perc némaság visszazökkentett az előző gondolatomhoz.
-Szóval...-nem mertem a fiú szemébe nézni. Bár elég szánalmas, de féltem Carlos válaszától.-Arabellát választottad?-hadarom el a kérdést. Nem válaszolt rögtön, megéreztem az ujjait az államon és gyengéden feljebb tolta az arcom, hogy a szemembe nézhessen.
-Hidd el, egyértelmű lesz, hogy kit választok.-mondja majd belefúrja a tekintetét az enyémbe. A szívem meglágyult, úgy éreztem, hogy az egyik fal, amit magam köré építettem, most szépen összeomlott. Utáltam ha sebezhetőnek érzem magam, ha úgy érzem, hogy az érzéseim átvették az irányítást az agyam felett. Most pedig pont ez történt...
-Csak egy dolgot ígérj meg, ne játssz velem. Ne játssz az érzéseimmel.-a hangom halk volt. Ebben a pillanatban legszívesebben pofon vágtam volna magam! Mit csinálsz, Cristina? Mi ez a nyálas szöveg?! Úristen...
De már kimondtam, és biztos voltam benne, hogy ha Carlos kinevetett volna az előbbi mondatom miatt, én lelököm az erkélyről, és utána ugrom én is. De nem ezt tette.
-Soha sem tennék ilyet.-mosolyog majd közelebb húz magához. Átölelem és szorosan magamhoz húzom.
-Hm...Eper?-kérdezi halkan Carlos és a hajamba szagol-Imádom az epret.-vigyorog majd eltűnődve néz a lakosztályunkra-Szerinted hány szabad percem van még? Éhes vagyok...-mondta elhúzott szájjal mire belőlem kitört a nevetés.
-Nyugodtan menj!-mosolyogtam a fiúra aki megragadja a kilincset majd az utolsó pillanatba vissza néz.
-Akkor nincs harag?
-Nincs.-mosolygok-Legalábbis amíg nem emlegeted Arát, addig nincs-vigyorogtam a srácra aki csak megforgatta a szemét.
-Carlos! Öt perc és megbeszélés!-mondja a mentora mire ő elköszön tőlem, és a hűtőszekrényhez rohan. Hogy fogja bírni az Arénában?! Emberevő lesz, vagy mi?...
Pár perc múlva Alessandro is előbukkan és közli velem, hogy ideje felkészülni az interjúra. A reakcióm egy hatalmas sóhaj volt.
Alessandro kinyitja előttem az ajtót és leültet egy székre a szobájában, majd elégedetten összecsapja a tenyerét.
-Na! Két dolgot kell tudnod az interjú előtt: Ne legyél unalmas, és soha ne áruld el az igazságot!-mondja vigyorogva mire én csak bólintok.-Nem érdemes az igazi arcodat mutatni a nézőknek.-folytatja.-Úgyhogy most kitalálunk neked egy szerepet amit szépen eljátszol az interjún.
-Mi lenne az a szerep?-nézek rá felhúzott szemöldökkel.
-Te leszel a csábító, gúnyos, pimasz és mégis elérhetetlen lány.-jelenti ki.
-Ezt nem kell eljátszanom...Ilyen voltam az egész viadal kezdete óta..-mondom vállrángatva, mire csak vág egy grimaszt.
-Nem. Te eddig egy szexi és erőszakos olasz lány voltál, akinek a tekintetével ölni lehetne.-vázolja fel a helyzetet, mire én vonakodva, de igazat adtam neki.-Az emberek tudtára kell adni, hogy érdemes téged támogatni.-mondja-De ne felejtsd el, hogy nem te csak vagy a közönség kedvence. Ott van az elragadó Isabel, az aranyos Carlos- sorolja. - Aztán a szexi Julio, és az érdekes személyiségű Arabella...
-Érdekes személyiségű? Így nevezed az idegbetegeket... Érdekes.-mondom egy gúnyos mosollyal, de a mentorom úgy tesz, mintha nem hallotta volna.
-Illetve csomóan vannak akik elkerülték a figyelmünket...Niels, Minho, Cho, Fiona és a többiek...
Próbáltam felidézni az arcokat és a nevekhez kapcsolni, de nem igazán sikerült. Magamban megfogadtam, hogy az interjún jobban odafigyelek majd a többiekre is.
-Na jó, akkor kezdjük a könnyebb kérdésekkel.-csapja össze a két kezét és közelebb tolja hozzám a székét-Mit gondolsz Angliáról?
Ó, szóval a könnyebb kérdések alatt a sablon kérdésekre gondolt...
-Valószínűleg itt fogok meghalni, úgyhogy semmi jót.-mondom elhúzott szájjal.
-Jó ez az igazi véleményed, most mondd azt, amit mindenki hallani akar.-mondja felsóhajtva. Egyáltalán nem tetszett az, hogy mást kell mondanom, mint amit gondolok, de ha ez az ára annak, hogy legyen pár támogatóm, akkor benne vagyok.
-Anglia gyönyörű, az emberek is kedvesek.-mondom mosolyogva.
-Ez unalmas. Találj ki valami egyedibbet.
Ez nem hiszem el! Alessandronak semmi sem elég?! Egyedibbet akar? Hát jó.
-Anglia gyönyörű, de van itt pár seggfej aki nem hagyja, hogy kiélvezzem ezt a luxust, amit a szálloda nyújt!-mondom és közben Alessandrora bámulok, hogy vegye az adást. De a mentorom ahelyett, hogy megsértődött volna, elégedetten bólintott.
-Ez jó. Jöhet a következő!
Pár unalmas kérdés után belevágott a komolyabbakba, amire tényleg fontos volt, hogy mit válaszolok.
-Milyen a kapcsolatod Arabellával?-kérdezi felhúzott szemöldökkel.
-Olyan "mindjárt kitekerem a nyakát" érzésem van, amikor ránézek!-mosolygok édesen, mire Alessandro csak megforgatja a szemét.
-Ezzel nem mész semmire. Magabiztos, és titokzatos válasz kell.
Pár percig gondolkoztam majd megfontoltan válaszoltam:
-Ez egy viadal, mindenki szerezz ellenségeket. Arabella inkább csak egy vetélytárs.-mondom-De persze mindketten tudjuk, hogy ki lenne a nyertes, ha esetleg egy harcra kerülne sor.-itt egy sejtelmes mosolyt villantottam, majd a mentoromra néztem, aki elégedetten bólintott.
A következő kérdések a kiválasztottakra és a viadalra vonatkoztak, több órát gyakoroltam a hibátlan mosolyt vagy épp azt, hogy hogy legyek titokzatos. A végére teljesen elfáradtam.
-Jól van, most menj aludni, holnap ruhapróba!-vigyorog a képembe.
-Ne már!-sóhajtok fel-Nem mehetek pizsamában?-kérdezem reménykedő arccal, mire ő csak felnevet. A kis mocsok! Remélem egyszer ő is megtapasztalja, hogy milyen egy egész napot tűsarkúba túlélni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése