#14 - Arabella

Sziasztok!
Igen, tudom, bizonyára már kezditek unni, hogy mindig a feliratkozókról dumálunk, de ez akkora örömöt jelent nekünk, hogy arra nincsenek szavak! Srácok, 25-en olvassátok a sztorit! WOW! Köszönjük szépen, királyok vagytok <3 
És megérkeztem az új fejezettel, ami Arabella szemszögéből mutatja be az első napot az Arénában. Mivel a lány a többiektől külön vág neki a játéknak, új dolgokat is megtudhattok, leginkább egy bosszúról... De nem spoilerezek többet, olvassátok el, és mindent megtudtok ;)
Puszi, Maja<3

A Nap tűző sugara pont belesüt az íriszem közepébe, kényszerítve ezzel, hogy hunyorítsak egy kicsit. Beletelik néhány másodpercbe, mire megszokom a közel sem kedvező jelenséget. Ebben nagyban közrejátszik az előttem magasodó építmény diadalittas ragyogása. Valósággal eláll a lélegzetem, mihelyst alaposabban szemügyre veszem. Kétségtelen, ez az! A kísérteties szürkeség, az átlagember számára értelmezhetetlen kiemelkedések, melyekből egy esetleges mutánstámadás során akár hasznot is húzhatunk, na meg persze az épület tövében elhelyezkedő megannyi táska, élelem és fegyver – ez a Bőségszaru, az Aréna közepe, amit eddig csak a tévéből volt alkalmam megcsodálni.

  Na, nem mintha most annyira belefeledkeznék a látványába. Való igaz, a kelleténél talán kissé tovább pihentetem rajta a tekintetem, ám mégsem szentelek neki annyi figyelmet, mint magának az Arénának. Egy szempillantás alatt felmérem a terepet. Úgy tűnik, Mr. Hayesbe szorult annyi kreativitás, hogy ne egy helyszínre alapozza a játékot. Ha jól számolom, öt nagyobb cikkelyre osztották a csatateret, melyek között szerepel a sivatag, az óceán, a jeges síkság, a havas hegyvidék, és egy esőerdő… Utóbbi pont olyan, mint az otthonomban. Mint az álmomban!

  Gyorsan, határozottan megrázom a fejem. Nem szabad most erre gondolnom! Sokkal hasznosabb, ha a Kiválasztottakat kezdem pásztázni, főleg a mellettem lévőket. A jobb oldalamon – pechemre – a tagbaszakadt, izmos Minho foglal helyet, láthatóan készen arra, hogy elrugaszkodjon, a fegyveréért rohanva. Mondjuk, ezzel még várnia kell vagy negyven másodpercet, de mindegy. A balomon Christina alkesz Országtársa helyezkedik el, mellette pedig Carlos áll. A spanyol kifejezetten idegesnek tűnik – remélem, azért ez nem megy majd a teljesítménye rovására! Francesco sincs a legjobb állapotban, álmosan dörzsölgeti a szemeit, miközben érthetetlenül fürkészi az arcomat. A sötétbarna szempárba nézve rögtön felrémlik előttem a tőle kapott csók. Belegondolok, vajon neki mennyi maradt meg a tegnap estéből, és egyáltalán, a csapata mit árult el neki abból, hogy csókolóztunk. Már éppen kezdene kínossá válni a helyzet, amikor egy jelentős gondolat villámként csap le az agyamba, eloszlatva ezzel a Francescóval kapcsolatos aggályaimat.

  Te jó ég, megbeszéltük Gabriellel, hogy mindenáron megpróbálok kiszúrni egy lándzsát, és elfutni vele, erre meg ezt a hülye olaszt bámulom! Idegesen megrázom a fejem, és hagyom, hogy a pillantásom visszatérjen a Bőségszaru lábához. És akkor meglátom. Ott van, nem is olyan messzire tőlem. A szára hosszú, látszik rajta, hogy erős fából készítették, olyanból, ami nem törik ketté még a legerősebb kardcsapástól sem. A tetején elhelyezkedő fém is strapabírónak tűnik, de ami a legfontosabb, kifejezetten hosszúnak, és hegyesnek. Olyannak, amit nem szívesen látnék a fejembe fúródva. Máséban viszont annál inkább.

A Szaru lábánál még megannyi fegyver sorakozik, várva arra, hogy gyilkolásra használják őket, ám ezek nem kötik le a figyelmemet. Engem csak a lándzsa érdekel. Ez az egyetlen eszköz, amit tényleg bárhol, bármilyen körülmények közt képes vagyok használni. Nem szabad, hogy másé legyen! Hiszen mindenki pontosan tudja, hogy engem illet, nekem kell hát megszereznem! Sebesen körbe is nézek a többieken, csak a biztonság kedvéért, hogy vajon másnak is szemet szúrt-e az ékes darab. Szerencsére egyetlen szempárban sem látom a vágyakozást a fegyver iránt, sőt Isabeltől még egy bátorító mosolyt is bezsebelek. Óvatosan viszonozom a gesztust, majd ismételten a lándzsát kezdem pásztázni.

  A másodpercek csigalassúsággal vánszorognak. Szinte már félek, hogy ha nem történik valami, fütyülve a következményekre nekiiramodom, és a hőn áhított fegyver felé veszem az irányt. Kár, hogy a lábam még nem is érné a talajt, egy akna máris darabokra szaggatná a testem.

  Sötétbarna szememet elmebeteg módjára kapkodom a visszaszámláló hologram és a kéjesen csillogó lándzsa között. Másodpercek maradtak hátra… Másodpercek, melyek emberéletekről döntenek. Most válik el, ki lesz gyilkos, és ki áldozat, kinek nyílik még esélye a győzelemre. Nem félek, jól tudom, hogy ügyes vagyok, remekül harcolok, ráadásul Julio és Carlos védelmét is a magaménak tudhatom. Mindezek ellenére az adrenalin erős sodrású, vad folyóként hömpölyög az ereimben, várva arra, hogy végleg kitörjön, szétrobbantva ezzel a testemet. A szívem iszonyatos erővel dörömböl, kis híján kiugrik a helyéről.

  Már csak pár másodperc, pontosan hat…

  Öt. Négy, három.

  Kettő.

  Egy, és vége. Azaz, mégsem. Ez még csak a kezdet, a vérfürdő kezdete!

Amint felharsan a gong fülsiketítő zaja, rögtön vad vágtába kezdek, nem törődve a körülöttem lévőkkel. Ezen nincs mit csodálkozni, az Arénában mindenkiből kiveszik az empátia, az érzékenység. Akiből mégsem, az könnyen úgy végezheti, mint az a csaj, akit Niels az előbb gyilkolt meg egy elegáns kardcsapással.

  Igyekszem kikerülni az utamba sodródott hullákat, a vérző, levágott kezeket, és a földön fetrengő szerencsétleneket. Nem foglalkozom mással, csak a lándzsával, amit a mélyen tisztelt Játékmester urak pontosan a Bőségszaru tövében helyeztek el. A szemem sarkából látom, hogy Fiona is arrafelé tart, mire még gyorsabbra veszem a tempót. Már csak pár lépés, néhány aprócska mozdulat választ el attól, hogy az enyém legyen, amit megérdemlek. Sajnos ez a hülye német ribanc erősen el lett tájolva, a mozgását nézve azt okoskodta ki a nem létező agyában, hogy a fegyver, ha törik, ha szakad, de az övé lesz. Na, azt lesheti!

  Pont egyszerre érünk oda, ugyanabban a tizedmásodpercben nyúlunk érte. Fiona a közepénél tartja, én a tetején. Tudom, hogy így jobb esélyekkel indul, ám mégsem adom fel. Tisztában vagyok a ténnyel, miszerint ha ez a csaj elszedi tőlem a fegyvert, jelentősen gyatrább esélyekkel vágok neki a Viadalnak. Így hát az összes erőmet beleadva rángatni kezdem a lándzsát, miközben egy erős rúgást mérek a német bokájára. Fiona égszínkék szemei egy pillanatra kigúvadnak, egészen ijesztővé téve ezzel a lány arcát. Egy fürge mozdulatot teszek, melynek fényében sikerül kikapnom a lándzsát a kezéből. Egy diadalittas, gúnyos mosolyt küldök felé, majd sarkon fordulok, készen arra, hogy minél hamarabb lelépjek innen.

  Valamivel azonban nem számolok. A körülöttem zajló események túlságosan is gyorsan történnek, mintha valaki feltekerte volna a filmet. Az egyik pillanatban még menekülési útvonalat keresek, a másikban viszont már a földön fekszem. Egy hatalmas alak tornyosul felém, a napfényben megcsillan valami ezüstös dolog, ami feltételezhetően egy fegyverhez tartozik. Önkéntelenül magam elé kapom a lándzsámat – csakhogy a fegyvernek hűlt helyét találom a kezemben. A távolból még hallom Fiona erőltetett kacagását, és az egyre távolodó lépteit. Most azonban ez nem tud érdekelni, az összes idegszálammal a robusztus alakra koncentrálok, és a baltájára, ami egyre közelebb és közelebb kerül a koponyámhoz. Az adrenalin továbbra is kitörni kívánkozik az ereimből, ajkamat egy keserves vonyítás hagyja el. Én nem akarok meghalni!

  Jobb híján a lábammal próbálok védekezni, és teljes erőbedobással gyomorszájon rúgom a támadómat. Bár sosem számítottam túl erősnek, az utóbbi időben mégis edzettem annyit, hogy kicsit összeszedjem magam. Pontosan tudom, hány kínkeserves órát töltöttem az izmaim feltornázásával, és hogy a befektetett munka meghozta a gyümölcsét. Mégsem hiszem, hogy annyira megerősödtem volna, hogy egyetlen rúgásomtól leforduljon rólam valaki. Mégpedig ez történt: a magas, barna hajú srác élettelenül hever mellettem. Vékony ajka görcsösen összeszorul, fennakadt szemével mintha még mondani akarna valamit. A tarkójából egy kétélű, véres kés kandikál ki.

- Jól vagy? – kérdezi Julio.

- Élek – nyögöm.

- Az a lényeg! – bólint, majd egy laza mozdulattal talpra állít.

- Kösz az előbbit! – nézek le egykori támadóm holttestére.

- Mondanám, hogy háláld meg, de túl nagy a közönség, szóval ezt inkább halasszuk el pár nappal! Persze, csak ha nem gond – kacsint rám vigyorogva. A szememet forgatva állapítom meg, hogy Julio Fuarez a világ legnagyobb idiótája. Hogy képes valaki egy halálos csatamező kellős közepén viccelődni? Bár, ami azt illeti, azon sem lennék meglepve, ha teljesen komolyan gondolná az előbbi beszólását. – Tessék, itt van pár kés, lehetőleg ne hagyd el! – nyújt át egy övet, melyben csakugyan vagy nyolc fegyver sorakozik. – Menj az esőerdő felé, az valamennyire ismerős terep!

  Meg sem várva a válaszom, az ominózus állomás felé kezd terelgetni. Futólépésben haladunk, én megyek elöl, ő pedig hátulról fedez. Mázlink van, ezúttal senki sem érez olthatatlan vonzalmat a meggyilkolásunkra. Nem érdekel más, csak hogy a saját bőrömet mentsem. Most még az sem fordul meg a fejemben, hogy besegítsek a hadakozó spanyoloknak, csak futok, amerre a lábam visz. Mielőtt azonban végleg eltávolodnék a Szarutól, Julio megragadja a karom, és erőteljesen visszaránt magához.

- Ugye te sem gondolod komolyan, hogy túlélőcsomag nélkül nekivághatsz a vadonnak?

- Elárulok egy nagy titkot, okoska! – teszem csípőre indulatosan a kezem. A fiú egy unott sóhajjal nyugtázza, hogy most bizony művelődni fog. – A túlélőcucc a hátizsákokban van, amik pedig a Szarunál. Egyikünk sem olyan hülye, hogy visszamenjen oda, szóval kénytelen leszek anélkül életben maradni. Ne izgulj már, majd vadászok, vagy Gabriel küld valamit…

- Nekem jobb ötletem is van…

  Alig észrevehetően a vörös hajú koreai lány felé biccent, aki öles léptekkel, a halottakat kerülgetve közeledik felénk. Hófehér arcán pirospozsgás foltok jelennek meg, gyerekes frufruja csapzottan tapad a homlokára. Pici száját diadalittas mosolyra húzza, apró lábait magához képest gyorsan szedi. Julio még mindig őt figyeli, a kardját csapásra készen tartja a kezében. Szerencsére a lány annyira fel van pörögve, hogy még csak észre sem veszi, hogy belerohan az Országtársam fegyverébe. A kard sisteregve szeli ketté a koponyáját, hatalmas lyukat hagyva ezzel az egykoron nevető kis babaarcon. Cho vére a hajára folyik, de Julio kardjára és az én lábamra is bőven jut belőle.

  Teljesen megbénít a látvány, képtelen vagyok megmoccanni. Most jut csak el igazán a tudatomig, hogy mire vetemedett az Országtársam. Ölt… Julio gyilkolt! Ráadásul kétszer is egymás után! Már nem rosszabb nálam, ugyanolyan, mint én. Megpróbálom elkapni éjfekete pillantását, és kiolvasni valamit a szemeiből. Talán egy kissé meglep, hogy nem zuhan össze, nem kezd siránkozni, hanem gyakorlatiasan cselekszik. Lehámozza a halott lányról a fekete hátizsákját, majd egy könnyed mozdulattal felém nyújtja azt.

- Most már tényleg menj, oké?

  Most néz először a szemembe, amióta ő is gyilkossá vált. Nem biccentek azonnal, szeretném tudni, hogy áll ehhez az egészhez, mi a véleménye a helyzetéről. Legnagyobb döbbenetemre semmifajta szánalmat vagy bűntudatot nem fedezek fel az ébenfekete szempárban, inkább csak azt látom rajta, hogy mérhetetlenül aggódik értem. Aprót sóhajtok, majd kitépem a kezéből a táskát, és a hátamra dobom azt. Julio megkönnyebbülten biccent egyet, majd int, hogy szedjem a lábam, míg nem késő. Egy halovány mosolyt is küld felém, amiről természetesen mindketten tudjuk, hogy cseppet sem őszinte, csak a megnyugtatás eszköze. Megfordulok hát, és a tőlem telhető legsebesebb iramban sprintelni kezdek az esőerdő felé.

  Viszonylag hamar odaérek, és nem is fáradok ki annyira, mint ahogy azt vártam. Igaz, egy kicsit lihegek, de nem akarom itt, helyben kiköpni a tüdőmet. Hogy csillapítsam az izgalmamat, letelepedem egy óriásira nőtt fa tövébe, onnan figyelem az erdő zajait. Igazán megmosolyogtat, és egyben el is borzaszt a tudat, hogy ezt a helyet pontosan olyanra tervezték a Játékmesterek, mint ahogy az az otthonomban van. Minden egyes apró részlet a helyére került: a kihívóan magasodó fák, az aranyos kisállatok halk motoszkálása, a kolibrik vidám dalolászása, és persze az ínycsiklandozó gyümölcsök. Banán, füge, manó, papaja… Vigyorognom kell, ha arra gondolok, más emberek százezreket fizetnek azért, hogy megkóstolhassák Brazília ínyencségeit, nekem meg elég csak elsétálni a közeli erdőbe, és máris kedvemre falatozhatok. Mondjuk, nem túl gyakran nyílt lehetőségem ilyesfajta kilógásra. Ha az utam mégis a fák közé vezetett, inkább gyakorlással töltöttem az időt.

  Ahogy a földön ülök, és magamba szívom a hazám jellegzetes illatait, akarva-akaratlanul megfordul a fejemben, vajon mit gondolhatnak rólam az otthoniak. Érdekes, amióta Angliába jöttem, egyszer sem futott át az agyamon, milyen véleménnyel lehetnek a teljesítményemről. Gondolom, valamilyen szinten büszkék rám, amiért magas pontszámot értem el, és az interjún is egész tűrhetően teljesítettem. Mondjuk, az valószínűleg nem nyerte el a tetszésüket, hogy felpofoztam Christinát és beszóltam a műsorvezetőnek, sőt van egy megérzésem, miszerint elég erőteljesen megnőtt az utálóim száma, miután a szervezők lejátszották a Julióval vívott csókcsatámat. Persze mindez már nem számít. A lényeg, hogy végre elkezdődött a Viadal!

  Az utóbbi gondolatomat tíz, egymást követő ágyúszó támasztja alá. Már a kezdetek óta él egy szokás, miszerint ha egy Kiválasztott örök nyugovóra tér, a tiszteletére, na meg a többi játékos felvilágosítására, lőnek egyet az ágyúkkal. A vérfürdőben természetesen nem jeleznek külön minden egyes halálesetet, csak a csata végén adják tudtukra az életben maradottaknak, hogy áll a verseny.

  Többféle érzelem is kavarog a lelkemben, olyan sok, hogy szinte már jómagam is belezavarodom a töménytelen választékba. Van itt minden: izgalom, lelkesedés, kíváncsiság, kárörvendés, és még megannyi érzés, amiket ha elkezdenék felsorolni, lemenne a Nap. Így hát úgy döntök, nem mulasztom az időt ilyesfajta ostobaságokkal, inkább csak örülök, hogy ép bőrrel megúsztam a vérfürdőt, és még néhány cuccot is összeszedtem magamnak. Vagyis, igazság szerint nagyban szükségeltem Julio segítségét, de ez részletkérdés. A részletekbe feledkezni pedig köztudottan a világ egyik legostobább tevékenysége.

  Magam elé húzom a fekete táskát, és kíváncsian belekukkantok. Először kicsit meglepődöm, amiért ilyen hatalmas a belseje, hiszen ha az emlékezetem nem csal, általában sokkal apróbb zsákokat kaparintottak meg a Kiválasztottak az utóbbi években. Persze örülök is a táska méretének, hiszen a nagyságának köszönhetően, jelentősen több cuccot pakoltak belé a Játékmesterek. Elsőként egy csomag szárított csirkemell, és három flaska víz kerül a kezem közé. Automatikusan mosolyra húzom a számat, aztán magamban elrebegek egy hálát az égieknek, amiért nem hagytak a sorsomra. Nem sokára megtudom, hogy valóságos kis túlélőcsomag került az utamba, hiszen a fekete táskában a bőséges élelmen kívül egy üveg jód, egy csomag ragtapasz, valamint egy bicska is megtalálható.

  Diadalittas mosolyra húzom a számat, úgy veszem tudomásul, hogy viszonylag jól kezdődött a Viadal. Na, nem azt mondom, hogy mindig is ilyen startról álmodoztam, de nem rossz ahhoz képest, hogy akár meg is ölhetett volna az a srác, vagy Fiona… Na, nem, mintha bármi esélyük is lett volna ellenem!

  A következő pár órát egyedül töltöm. A jelek szerint senkinek sem jutott eszébe rajtam kívül, hogy az esőerdő felé vegye az irányt, ami természetesen pont jól van így. Nem örülnék túlzottan a társaságnak… Figyelek rá, hogy a magányosan töltött órák se teljenek el unalmasan, hiszen láttam már annyi Viadalt, hogy tudjam, a Játékmesterek mindig azokat a Kiválasztottakat terrorizálják különböző túlméretezett fenevadakkal, akik nem csinálnak semmit, már-már látszik rajtuk, hogy valóban elhiszik, biztonságban vannak. Az ominózus állapot elkerülése érdekében magamba tömök pár falatot, aztán még vagy fél órán át nézegetem a Szarunál zsákmányolt dolgaimat. Rettentően izgalmas látványt nyújtanak, tényleg. Miután már úgy érzem, végleg szétunom az agyam, úgy döntök, itt az ideje felfedezni a környéket.

  Komótosan összepakolom a kibontott zsákomat, majd megszabadulok a vastag kabátomtól, és egy könnyed mozdulattal a derekamra kötöm azt. Feltápászkodom a helyemről, és sétálni kezdek befelé az erdőbe. Egy külső szemlélőnek úgy tűnhet, jóformán magam sem tudom, merre visz az utam. Viszont a kedves nézők bizonyára arról is megfeledkeztek két szépségápolás között, hogy én mindig, mindent okkal csinálok. Igen ritkán esik meg, hogy pusztán kedvességből rámosolygok valakire, érdeklődöm az állapota felől, vagy egyszerűen csak nem szólok be neki. Mondjuk, az utóbbi időben gyakran megesett, hogy nem tartottam magam a pontosan kidolgozott tervemhez. Túlságosan is gyakran – gondolom, miközben óvatosan végighúzom az ujjam az egyik fa nedves, hideg törzsén. Kezdve a Julióval való kapcsolatomtól, a Carlos iránt érzett vonzalmon át, egészen a Christinával és Fionával kialakult viszályig egyik esemény sem szerepelt a naptáramban. Mind az összes csak úgy jött, mintha az égből pottyant volna elém, vagy nem is tudom. Bár utólag visszagondolva biztosan bánni fogom ezeket a dolgokat, ám most, hogy nem történtek olyan régen, örülök nekik. Jó, ez inkább csak Julióra meg Carlosra igaz, mert velük jól kijövök. Az olaszt meg a németet inkább hagyjuk, azok külön kategóriába tartoznak. Tudjátok, abba, amelyik r-rel kezdődik, és ibanc-ra végződik…

  Lövésem sincs, mennyi idő telhetett el a vérfürdő óta, hogy mióta bolyongok az erdőben. Csak azt tapasztalom, hogy egyre sötétebb lesz az Aréna égboltja, a levegő pedig egyre fülledtebbé válik. Azon morfondírozom, vajon a többi állomáson is ilyen állapotok uralkodnak-e, vagy csak engem, illetve a többi itt tanyázó Kiválasztotta ért az a „megtiszteltetés”, hogy ilyen rekkenő hőségben kell átvészelnünk az éjszakát. Idegesen megrázom a fejem, és mivel már vagy harmadszor botlom el majdnem egy kőben, úgy határozom, hogy eredményesebb lenne, ha felmásznék egy fára, és ott próbálnám átvészelni az éjjelt. Meg aztán, nem sokára arra is fény derül, kik távoztak el az élők sorából. Efféle eseményt valóságos bűn lenne kihagyni, és az alacsony termetemet tekintve, könnyen megeshet, hogy semmit sem látok majd az ellenfeleim arcképéből. Minden bizonnyal akkor járok tehát a legjobban, ha felkapaszkodom a legmagasabb fa tetejére.

  Mivel kivétel nélkül az összes egyed hatalmasra nőtt, nem is kell sokáig keresgélnem, egyszerűen csak megkapaszkodom a hozzám legközelebb eső növény törzsében, aztán óvatosan, ám gyorsan fentebb húzom magam, míg fel nem érek a lombkoronához. Ott aztán kényelmesen elhelyezkedem az egyik ágon. Nem szeretnék túlságosan is kipakolni, a végén még leejtenék pár holmit, vagy itt felejtenék egy létfontosságú eszközt. A hátamat a fa törzsének támasztom, a táskámat pedig az ölembe helyezem. Nincs más dolgom, csak várni, hogy végre éjfélt üssön az óra, és Anglia címere felragyogjon az égbolton.

  A percek csigalassúsággal telnek, szinte már hosszú, őrjítő óráknak tűnnek. Az fáradság mérges kígyóként kúszik fel a szememre, kényszerítve ezzel arra, hogy egyre álmosabbá váljak. Persze nem hagyom, hogy ilyen könnyen győzelmet arasson felettem, minduntalan arra kényszerítem magam, hogy ne aludjak el, várjam meg az eredmény kihirdetését.

  Bár hosszú időnek tűnik, valójában nem is kell olyan sokáig várnom, nagyjából tíz perc elteltével fel is harsan Anglia jól ismert himnusza. Sötétbarna, kíváncsi tekintetemet egyenesen a fekete égboltra függesztem, izgatottan várva az első halottra. A szívem vadul zakatol, az agyamban pedig automatikusan bekapcsol a vészjelző. Most döbbenek csak rá, mennyire félek. Rettegek, hogy mi történt, miután elfutottam. Hiszen fogalmam sincs, hogy alakult Julio, Isabel és Carlos sorsa, hogy túlélték-e egyáltalán a napot. Mindhárman remek harcosok, ráadásul erős szövetséget kötöttek, tehát megvan az esélyük az életben maradásra. De mégis mi van, ha ez nem elég? Ha valaki egy óvatlan pillanatban mögéjük settenkedett, majd átszúrta a torkukat? Minden eshetőségre fel kell készülni, nincs olyan, hisz bármi megtörténhet.

  Több évtizednek tűnik, mire felragyog az első halott arcképe. Bár sosem vallottam magamat annyira kárörvendő embernek, mégis úgy érzem, nagy súly gurul le a szívemről, amikor megpillantom az égen az egyiptomi lány arcát. Megpróbálom elrejteni a vigyoromat a közönség elől, a kezemet a szám elé szorítom. Hát túlélte! Mégis hogy lehettem akkora barom, hogy azt higgyem, meghalt? Te jó ég, néha valósággal elborzadok a saját sületlenségemen! Tudhattam volna, hogy megmenekül… Nem csak azért, mert nem láttam, hogy bárki is megölte volna, sokkal inkább, mert ő egyszerűen csak nem az a típus, aki könnyen megadja magát a sorsnak, és belenyugszik a halálba.

  Az egyiptomi után a francia lány arcképe villan fel. Most veszem csak észre, hogy ezúttal a Játékmesterek kissé felturbózták a Viadalt, méghozzá azzal, hogy a holtak fényképe alatt nemcsak az illető nevét és országát, hanem a gyilkosa nevét is feltüntették. Ez esetben a Franciaország-René-Isabel hármas ragyog a zöld szemű versenyző fényképe alatt. Kínosan elhúzom a számat, amint eszembe jut, hogy hála Hayes zseniális ötletének, kénytelen leszek kissé visszafogni magamat. Az újítás a nézőknek felemelő szórakozást jelenthet, a magamfajta titokzatos Kiválasztottaknak azonban csak egy újabb bukkanó, amit valahogy ki kell játszani. Mi tagadás, nem esnék hasra a hírtől, ha pár nap múlva a fél mezőny rám vadászna, mert a fülükbe jutna a hír, hogy megöltem az egyik legesélyesebb versenyzőt.

  A lány képét a kicsi, esetlen Cho kislányos vonásai váltják fel. A szívem összeszorul egy pillanatra, amint felrémlenek előttem a halálának körülményei. Szerencsétlen gyerek! Olyan gyámoltalan volt – legalábbis, annak nézett ki, aztán ki tudja, mi lakozott a felszín alatt. Ennek ellenére mégis megesett rajta a szívem, amikor Julio keresztülszelte a koponyáját. Bár, ha jobban belegondolok, talán még jól is járt, a Bőségszarunál elhunytak általában lényegesen kevesebbet szenvednek, mint a társaik. Simán el tudom képzelni, hogy Hayes kiszúrta magának a koreai lányt, és már javában tervezgette, milyen mutánssal teszi próbára a rátermettségét. Ha úgy vesszük, Julio még szívességet is tett neki azzal, hogy megölte.

  Ezzel a megnyugtató gondolattal emelem újra az égre, ahol éppen a magyar fiút váltja Fiona Országtársa. Összeráncolt homlokkal meredek a hologramra, próbálom megjegyezni legalább az elhunytak országát, csak hogy tudjam, kikkel kell még megküzdenem a végső győzelemért. Néhány percen belül kiderül, a fent említetteken kívül még az orosz fiú, valamint Szerbia és Amerika mindkét Kiválasztottja tért örök nyugovóra.

  Ez tíz gyereket, tíz gyászoló családot jelent. A mai napon legalább tíz szülő fogadott örök bosszút Anglia, Fire, vagy valamelyik versenyző ellen. Valószínűleg minden este sírva alszanak el, és a Viadalt nézve abban reménykednek, hogy a gyermekük gyilkosa minél előbb követi az áldozatát az örök vadászmezőkre. Már nem maradt nekik semmi, amiben kapaszkodhatnak, nem segít a rokonok biztatása, a mentortól kapott levelek, amiben a Kiválasztott erősségeit dicsőíti, sőt a folytonos nosztalgiázás sem. Talán csak abban reménykedhetnek, hogy a gyerekük Országtársa arat győzelmet, megmenekítve ezzel szeretett hazáját a következő Viadalon való részvétel alól, valamint megszerezve a 218. játék szervezési jogát. Mondjuk, a szerbek és az amerikaiak már ebbe a szalmaszálba se kapaszkodhatnak.

  Valahonnan a közelből tűzropogás hallatszik. A negatív tapasztalataimnak és a bizalmatlanságomnak hála, az Arénába érve kialakult bennem egyfajta paranoia, melynek függvényében mindenre, és mindenkire gyanakszom. Ez most sincs másképp, rögtön magam elé rántom a késemet, és gyorsan körbefürkészem a terepet. A biztonság kedvéért a táskámat is felkapom a hátamra. Ki tudja, mikor kell menekülőre fognom a dolgot? Érzem, hogy a lángok alattam csapdosnak, ám nem akkora erővel, hogy elérhessenek, vagy akár kárt tegyenek a fába, ahol aludni szeretnék. Óvatosan elmozdulok a fatörzstől, majd négykézlábra ereszkedve mászni kezdek a tűz irányába. Szinte már kínosan ügyelek arra, hogy ne reccsenjenek meg a súlyom alatt az ágak, és észrevétlenül közelebb férkőzzek a tábortűz tulajdonosához. Hiába, ilyen ez a vadászösztön: jobb, ha az ember óvatos, sosem lehet tudni, mire számíthatsz.

  A tűz melege egyre erőteljesebbé alakul, már-már engem is átforrósít egy kicsit, amikor megpillantom a tulajdonosát. Elsőre ugyan nem ismerem fel, többször is szemügyre kell vennem, mire eljut az agyamig, ki is ő valójában. A fekete, égnek álló, kócos haj, a kiugró magasság, a mogyoróbarna, mandulavágású szemek – kétségtelen, ez a srác Minho, Korea Kiválasztottja! Bár nem sokszor futottunk össze, mégis tisztán él bennem a kép, amikor a birkózó állomáson az edző arra biztatta, gyakoroljon szorgalmasan, és egy nap akár még bajnokká is avathatják. A fiún nem látszódott különösen semmifajta érzelem, mintha nem is foglalkozott volna igazán az edző bátorításával. Csak csendesen megköszönte az Országtársa dicséretét, majd megkérdezte a lányt, segítsen-e neki pár trükk elsajátításában. A pontszámára már nem emlékszem, csak annyi maradt meg, hogy kiemelkedően teljesített. Van egy sanszom, hogy nem a hihetetlen észjárásával nyűgözte le a Játékmestereket. Nem lakozhat túl sok ész annak a fejében, aki képes az Aréna közepén tüzet gyújtani, még ha későre jár is az idő. Nem gondolt bele ez a nyomorult, hogy ez olyan, mintha egy hatalmas transzparenssel ugrándozna, az üvöltve, hogy „Itt vagyok! Öljetek már meg!”. Ki van téve a veszélynek, hogy bármikor, bárki rátámad, és végez vele.

  Bármikor… Bárki…

  Minho kemény ellenfélnek számít, egészen kiemelkedők az esélyei a Viadal megnyerésére. Erős, harcias és csendes, tökéletesen elhihető róla, hogy egy megrögzött gyilkológép, aki alig várja, hogy kimutassa a foga fehérjét. Bárhogy is nézzük, remek esélyekkel vágott neki a játéknak. Az ökölvívásban sem utolsó, az edző nagy reményeket jósolt neki. Emlékszem, mennyire feldühödtem, amikor a technikáját istenítette. Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben…

  …és most itt ül alattam, alig pár méter választ el tőle. Láthatóan a gondolataiba feledkezik, kizártnak tartom, hogy észrevett. Nem csinál semmit, csak magányosan ücsörög a földön, miközben réveteg tekintettel bámul a tábortűz narancssárgán izzó lángjaiba. Igazán könnyű áldozat…

  Egy tizedmásodperc alatt végigfuttatom a fejemben a késdobálás technikáját, ahogy azt Isabel tanította. Erősen tartom a fegyver markolatát, hátrahúzom a kezem, és Minho fejét egy céltáblának képzelem. Látom a közepét, a helyet, ahova be kellene találnom. Nincs túl messze, csak kicsit furcsa lesz a dobási szögem, de az nem számít. Résnyire húzom a szemem, becélzom a fiú koponyáját. Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy megöljem. A megsebesítés most édeskevés, abból fel tud épülni, és akár bosszút is állhat rajtam. Megbizonyosodom róla, hogy tökéletes dobás lesz, melynek hála egy gyorsan megölt áldozatot, és milliónyi támogatót fogok kapni. Már éppen elhajítanám a késemet, amikor a srác váratlanul motyogni kezd. Magam sem értem, miért, de érdekel a mondandója, így hát közelebb merészkedek hozzá.

- Hogy lehetett képes… - suttogja a tűzbe meredve, mintha csak onnan akarná kiolvasni a választ. – Hiszen ő sosem… ártott neki… mint ahogy senkinek sem. Nem értem… hogy tehette ezt.

  Összehúzott szemekkel nézem a srácot, aki a jelek szerint nincs teljesen magánál, vagy egyszerűen csak bekattant a Viadaltól. Lövésem sincs, miről, vagy kiről hadovál, mi a célja ezzel az egésszel. Most veszem csak észre, hogy tart valamit a kezében. Egy fotót, ami egy vörös hajú, koreai lányt ábrázol. Bizonyos tekintetben hasonlít a kis Chóra, csak sokkal magasabbnak, és néhány évvel idősebbnek néz ki. Nem kifejezetten szép lány, könnyűszerrel szürke kisegérnek nevezném, ha mandulavágású szemében nem csillogna ott a küzdeni akarás, és az elszántság tüze. Csaknem olyan hevesen ragyog, mint az előttem tündöklő lángok sokasága.

  A csaj és Minho között kapkodom a pillantásom, miközben továbbra is azon töröm a fejem, mi ütött a srácba, amitől így becsavarodott. A szavai értelmetlennek, végeláthatatlannak tűnnek számomra, egészen addig, míg egy ismerős névre nem lelek köztük.

- A brazil fiú tette… Julio Fuareznek hívják, ha jól tudom. Ő volt az… Ő ölte meg a húgodat! Nem értem, miért csinálta… Mi jó származhatott neki abból, hogy… - Minho hangja egy pillanatra elcsuklik, a szemében pedig a bosszúvágy ismerős szikrája lobban fel. Homlokát összeráncolja, vastag ajka megremeg. A dühtől szikrázó hangon súgja a fényképnek az alábbi szavakat. – Ne aggódj, megbosszulom a halálát! Tudom, hogy te is így tennél a helyemben. Megígérem… Megteszem Cho emlékéért! Megkeresem azt a rohadékot, és végzek vele… Még ha beleőrülök is, de elvágom a torkát annak a gyökérnek!

  Akaratlanul is egy halk sikoly hagyja el a számat a monológ hallatán. Minhónak persze feltűnik, hogy nincs egyedül, a fejét zavartan kapkodva próbál rájönni, honnan jött a hang. A döbbenetből felocsúdva úgy döntök, jobb, ha minél hamarabb elhúzom innen, és majd csak később gondolkozom az elhangzottakon. Vagyis, mégsem! Előbb még el kell tennem láb alól a koreait! Határozottan megrázom a fejem, majd lepillantok az alattam elterülő talajra – a fiúnak azonban hűlt helyét találom, már csak a tábortűzből megmaradt füstfelhő tanúskodik arról, hogy valaha tábort vertek itt.

- Rohadt élet! – mormogom magam elé meredve.

  Miért van az, hogy nekem semmi sem jön össze? Mégis, hogy a francba lehettem akkora hülye, hogy nem öltem meg azonnal, mihelyt megláttam? A cselekvés helyett kihallgattam, ahogy egy fényképhez dumál, és megfogadja, hogy kinyírja az Országtársamat. Jézusom, a végén még én is becsavarodom!

  Visszamászom az eredeti helyemre, a fejemet unottan a fa törzsének támasztom. Az agyamban egyre csak a szitokszók kavarognak, melyekkel magamat illetem az elszalasztott gyilkosságért. Ha megölöm Minhót, talán még Julión is segítek. A kettejük csatája… Nem is tudom. Erős párviadal lenne, annyi szent, a nézők le sem tudnák venni a szemüket róla. Julio jó esélyekkel indulna… mint ahogy az Minhóról is elmondható. Erős gyerek, és megvan a kellő motivációja ahhoz, hogy még fenyegetőbb ellenféllé nője ki magát. Az Országtársam jobban jár, ha vigyáz magára, még ha nem is azért végzett Chóval, amiért Minho azt gondolja.

  Keserves sóhaj hagyja el az ajkaimat. Mekkora kalamajkába keveredtem már megint! Julio miattam ölt… és Minho ezért végezni akar vele. Mindezt miattam, még ha nagy valószínűséggel nem is emlékszik rám.

  A cseppet sem nyugalmas gondolatok valóságos hadseregként ostromolják az agyamat. Mind azt akarja, hogy vele törődjek, hogy rá hallgassak, a többivel pedig ne foglalkozzak. Sajnos vagyok olyan hülye, és az összest alaposan kivesézem. A végére aztán rádöbbenek, mi is az igazi különbség köztem és Julio közt. Nem annyira bonyolult, csak az embernek figyelnie kell, hogy megértse a lényegét.

  Már mindketten öltünk, és bizonyára a jövőben is fogunk. Ő azért tette, hogy életben maradjak. Én azért, hogy még több ártatlan emberéletet kioltsak.

  Pofonegyszerű magyarázat.

#14 Cristina

Sziasztoook!
ÁÁÁ, már 23 olvasónk van! Ráadásul túl léptük a 10.000 megtekintést, és a különkiadást több mint 200-an látták/olvasták, amiért hietetlenül feldobtátok a napunkat! Köszönjük! 
Jó olvasást!
UI.: Végre elkezdődött a viadal, és végreee Carlos is nagyobb szerepet kap. ^^

Ahogy felértem az Arénában megcsapott egy fuvallat. A levegő nedves és sós volt.

Víz?

Összehúzott szemekkel néztem körül. Egy parton álltam, homokon, és ha megfordultam megláttam a végtelen óceánt. Gyönyörű! Azonnal az olasz tengerpart jutott eszembe. A hazám gondolatától összeszorult a torkom, ezért inkább megráztam a fejem és tovább néztem.

Mellettem egy ismeretlen állt, ahogy a háta mögé néztem egy erdőt pillantottam meg. A másik oldalamon pedig a német fiú volt, mögötte pedig végtelen sivatag húzódott. Sivatag, óceán, erdő?

Összehúzott szemekkel néztem távolabb ahol egy jéghegyet fedeztem fel. Hihetetlen! Ebben az Arénában minden volt!

A szaru a közepén volt, telis-tele fegyverekkel. A szemem végig járt a dobozokon, táskákon, és a szaru legmélyén megpillantottam egy pisztolyt. A szívem hevesen kezdett dobogni ahogy észre vettem, hogy nem csak én néztem ki magamnak a fegyvert. De minden áron meg kell szereznem. Akár ölni is képes vagyok érte. A torkom száraz volt. Bárcsak ittam volna!

Éreztem, hogy valaki figyel, körbe járt a tekintetem újra az Arénán és megpillantottam a szövetségeseim akik meredten nézték a szaru felett lévő kivetítőt. Már csak 10 másodpercünk volt. Az izmaim megfeszültek, készen álltak a harcra. Mindent bele kell adnom, hamarabb kell a fegyverhez érnem mint a többiek. Képes vagyok rá. A tenyerem izzadt ezért a gatyámba töröltem és ellazítottam az izmaim.

Öt, négy, három, kettő, egy.

A lábaim maguktól mozdultak, mindent beleadtam a futásba, nekem kell hamarabb odaérnem. Oldalra pillantva megtekintetettem az egyiptomi lányt aki már jó öt méterrel előrébb volt nálam. Ez oroszlánok elől szokott menekülni, vagy, hogy lehet ennyire gyors? Felmérve a távolságot rá kellett döbbennem, hogy lehetetlen, hogy utolérjem, így elrugaszkodtam a talajtól és ráugrottam hátulról. A nyaka csúszott az izzadságtól ezért csak a derekát tudtam megragadni. Amikor a földre rántottam elsikoltotta magát és ott rúgott, ahol csak ért. Ahogy az állkapcsomnak ütődött a talpa feltámadt bennem valami állatias düh és megragadva a vékony csuklóját kicsavartam a vállát. Az egyiptomi Kiválasztott felüvöltött és a földön maradva a vállát markolta, mozdulatlanul, semmi mást nem csinált csak üvöltött fájdalmában. Megragadtam a földön lévő fegyvert és gondolkozás nélkül lőttem mellkason a lányt. A sikolya elhalkult és a karja lehullott a testéről. Nem is tudtam felfogni igazán, hogy mi történt, máris egy nyílveszző száguldott felém. Ijedten ugortam arrébb és a fegyveremet felrántva próbáltam rájönni, hogy honnan és hogy kitől jött a támadás, de nem láttam senkit. Csak akkor jöttem rá, hogy nem túl jó ötlet az aréna közepén álldigálni amikor már több Kiválasztott is körül vett. Végül megpillantottam Isabelt aki a kések felé nyúlt, de abban a pillanatban Niels megragadta hátulról, ijedten kibiztosítottam a fegyverem, lövésre készen állva, de abban a pillanatban a svéd fiú mér el is futott. Épp megindultam a lány felé amikor valaki megragadta a lábam és lehúzott a földre. Még arra sem volt időm, hogy rájöjjek melyik Kiválasztott az, amikor behúzott egyet az öklével. Egy kisebb földharcba keveredtünk amiből én jöttem ki győztesnek. A fegyverrel fejen ütöttem a támadómat és amikor meggyőződtem róla, hogy elájult odarohantam Isabelhez aki abban a pillanatban szúrta le a francia lányt.

- Szia! - lép Isabel mellém. Bár látszatra nem voltak komolyabb sérülései, a ruhája tele volt vérrel.

- Jól vagy? - kérdezem a lányt az állkapcsomat masszírozva mert sajgott az egyiptomi rúgásától.

- Öhm, igen persze - mosolyog rám kedvesen. - Te hogy vagy? -kérdezz vissza.

- Megvagyok - válaszolom elhúzott szájjal.

- Akkor oké - sóhajt fel megkönnyebbülten. - Veled meg mi történt? - pillant Carlosra, aki épp most ért ide mellénk. Biceg, és egy vérző seb volt az arcán. Szörnyen nézett ki, reflexből közelebb húzódtam hozzá.

- A magyar fiú, az volt - veti ide félvállról.

- Ezt le kéne fertőtleníteni - mondom a fiúnak aki felém fordul és végigmér engem. Megfogtam a fiú kezét és lehúztam a földre.-Van nálad kötszer?-kérdezem és tovább vizsgálom a sebet ami elég nagy volt, de szerencsére nem túl mély. Mellettünk Isabell motyog valamit arról, hogy megkeresi Juliot, majd eltűnt a szemünk elől. Egy pillanatra eszembejutott, hogy nem túl jó ötlet egyedül hagyni őt, de ezek a gondolatok abban a pillanatban elillantak a fejemből amint hozzámért Carlos puha keze és a sajátomba nyomta a kötszert. Elsőnek bevizeztem egy kisebb darabot és letöröltem a vért, Carlos arca megrándult de nem szólt semmit. Próbáltam minél óvatosabban csinálni, mert nem akartam fájdalmat okozni neki.

-Gyere közelebb!-szólok rá mire ő elmosolyodik és a csípőmnél megragadva az ölébe húz. Én csak feltűnően megforgatom a szemem és megragadva egy nagyobb darab gézt elkezdtem bekötni a sebet. Miközben leápoltam magamon éreztem a perzselő tekintetét.

-Ki ütött meg?-kérdezi mély hangon és végigsimít az arcom azon pontján ahol az egyiptomi lány megrúgott. Nyeltem egyet és feltűnően kerültem a pillantását. Carlos halkan felsóhajtott és lehajolt hozzám, hogy az arcunk egy vonalba legyen.

-Megölted, ugye?-kérdezi lágy hangon. Én csak bólintottam egyet és hagytam, hogy a spanyol fiú megfogja két oldalról az arcom és felemelje.-Ne legyen bűntudatod, Cristina...-néz velem farkasszemet, az írisze szinte szürke volt ahogy felnéztem rá.-Ez a viadal.-mondja egyszerűen.

-Ez a viadal...-ismétlem halkan én is, hátha ettől megszűnik a torkomat szorongató érzés. De minek is áltassam magam? Egy ember meggyilkolását nem lehet annyival elintézni, hogy "ez a viadal", ez a dolgom: embereket ölni.

Hogy kitisztítsam a fejem felsóhajtottam és egy halvány mosolyt küldtem Carlos felé majd megragadva a kezénél fogva felhúztam a földről.    

-Meg kéne nézni, hogy van-e valami használható a táskákban.-mutatok a szarunál árválkodó hátizsákokra amit itt hagytak a Kiválasztottak. Isabelt már sehol se láttam, már rég Julio után kutatott. Hirtelen elfogott az aggódás, Francescot nem láttam a szarunál, de abban biztos vagyok, hogy nem halt meg. Hiszen ahhoz túl jó harcos. Carlossal együtt kezdtük átkutatni a megmaradt dolgokat, én találtam egy kést és egy nagyobb pokrócot, Carlos pedig egy elsősegély dobozt és pár zacskó szárított húst és kenyeret. A többi táskába vagy semmi sem volt, esetleg csak üres üvegek, vagy olyan dolgok amiknek nem vesszük hasznát, a legmeglepőbb az egy gombostű volt amit nem tudtam hová tenni. Ez lenne valaki halálos fegyvere? Akaratlanul is eszembe jutott ahogy Arabella egy gombostűvel rohangál és azzal fenyeget, hogy megöl. Halkan felnevettem amivel sikerült felkeltenem Carlos figyelmét is.

-Mi ilyen vicces?-kérdezi mosolyogva mire én csak legyintek egyet. Van egy olyan érzésem, ha most megosztanám vele, és ezzel együtt a nézőkkel is, azt ami a fejembe jár, valószínűleg nem fognak túl komolyan venni az emberek. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy léptek zaja üti meg a fülemet. Carlosra kaptam a tekintetem aki egy bólintással jelezte, hogy ő is hallotta. A késemet megmarkolva megfordultam és szembe néztem három közeledő alakkal. Hunyorogva próbáltam kivenni, hogy kik is lehetnek azok, majd megkönnyebbülten lazítottam a tartásomon.

-Ezek Isabelék.-mondom a spanyol fiúnak akivel egyszerre kezdtünk rohanni az Országtársaink felé. Ahogy Francesco is észreveszi, hogy rohanok felé kinyújtja a karját és hagyja, hogy szinte fel lökve őt megöleljem. Carlos addigra már mellettünk állt, Isabell pedig Julioval beszélgetett.

-Hello Francesco!-köszön a spanyol fiú az Országtársamnak amikor elengedtem. Most, hogy így jobban megnézem, nem néz ki túl jól, a kezével pedig feltűnően a homlokát masszírozzta.

-Szerintetek van azok közt a cuccok közt hányinger csillapító gyógyszer?-kérdezi lehunyva a szemét. Oké, tényleg szarul van.

-Mi van, Francesco terhes vagy, vagy mi bajod van?-kérdezi röhögve Carlos mire én rosszalóan megbököm a könyökömmel, de nehezen tudtam visszatartani a nevetésem. Isabeléknek is feltűnt, hogy a mi társaságunk jól el szórakozik, mondjuk az más téma, hogy szegény Francesco szenvedését találjuk ilyen viccesnek, ezért csatlakoztak hozzánk. Carlos amint észrevette, hogy a többiek is ott vannak elkomorult és máris elkezdte beosztani a feladatainkat.

- Rendben, akkor mondom mi a helyzet. Én elmegyek fáért, Cristina velem jön, Franco elmegy húsért és vízért, addig Julio vigyáz Isabelre és a kupacra - adja ki az utasításokat. Francescora pillantva láttam, hogy neki teljesen megfelel, hogy egyedül ő neki nincs társa, én pedig még aggódtam érte, hogy rosszulesik neki.

- Hé! Nem kell rám vigyázni!-szól közbe idegesen a spanyol lány. Úgy látszik ő is magányra vágyik, legalábbis, hogy nem Julio társaságára az biztos. Viszont ahogy a spanyol lányt és a brazil fiút figyeltem rájöttem, hogy ezek ketten nem is utálják annyira egymást, sőt!

-Legalább közelebb kerülsz hozzá!-mondom kacsintva mire Julio elvigyorodik.

- Ó, fogd már be!-szól rám élesen, de a vörös arca mindent elárult. Persze Julio nem fogadta el a visszautasítást ezért közelebb lépett Isabelhez.

- Mi az nem akarsz ebből?-mutat végig a testén.

Bár tudtam, hogy nem nekem teszi fel ezt a kérdést, elfintorodom és határozottan kijelentem magamban, hogy nem, kösz, nem kérek ebből. Se semmi másból aminek köze van Juliohoz. Végül megragadtam Carlos karját és elhúztam a két szövetségeseinktől, csak akkor vettem észre, hogy Francesco már rég elhúzott az óceán felé. Úgy látszik nem élvezi a társaságunkat.

Az erdő viszonylag csendes volt, csak a bakancsunk lépéseit lehetett hallani. Nem igazán beszéltünk Carlossal, valahogy jól esett a csend, mert azt a látszatot adta, hogy biztonságban vagyok. Bár csak magamat csapom be az ilyen gondolatokkal, hiszen az arénát mindenek lehet nevezni, csak biztonságosnak nem.

Carlos volt elől, ő a nagyobb ágakat vitte én pedig a kisebbeket. Minden pillanatot ki akartam használni amikor együtt vagyunk, messze a többiektől, de bevallom, hogy a vállam már fájt a cipeléstől és korgott a gyomrom.

-Carlos - szólok neki, mire a spanyol rögtön megfordult és aggódva nézett a szemembe.

-Mi a baj?

-Csak egy kicsit már fáradt vagyok.-mondom a fiúnak mire ellágyultak az arcvonásai és rám mosolygott.

-Én pedig éhes vagyok.

Erre a kijelentésére elvigyorodtam. Hát persze, Carlos mikor nem éhes?

Végül megszaporáztuk a lépteinket és megkönnyebbülve dobtam le a földre a fákat amikor visszaértünk a táborhelyünkre. Viszont ahogy közelebb értünk a szarunál üldögélő Julio és Isabel felé érdekes mondat ütötte meg a fülemet.

-És tudod mit? Olyannyira dögös vagy, nem bírom megállni! Majd ledobom a ruháimat...

Bár nyilván rögtön leesett, hogy Isabell csak hülyéskedik, nem bírtam ki, hogy oda ne szúrjak viccből egy megjegyzést.

-Ez gyors volt.-ahogy a spanyol lány észrevett minket olyan vörös lett az arca, hogy csodálkoztam, hogy nem kapott lángra.

-Mi? Neeem...-kezdet szabadkozni de addigra már mindegy volt. Nevetve ültem le mellé és, hogy eltereljem a figyelmet felajánlottam Julionak, hogy gyújtson tűzet. Pár perccel később már mindannyian a tűz melege körül ültünk, időközben már Francesco is visszaért.

-Gyere ide!-nyújtja felém a karját Carlos mire mosolyogva leülök mellé, de ő az ölébe húz. Melegség öntötte el a szívemet, olyan amit nem gondoltam volna, hogy megtapasztalok az arénába. Közelebb dőltem hozzá és a kabátját használva takaróként, szinte belebújtam a mellkasába. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy mennyire nyálcsorgatóan tökéletesnek néztünk ki, csak hallgattam a spanyol fiú szívének dobogását és arra gondoltam, hogy ezt nem szabadna. Nem kerülhetek közel hozzá, mert pofára fogok esni, aztán pedig nem lesz ki fölhúzzon.

Sóhajtva elhessegettem a gondolataim és ráfogtam arra, hogy csak fáradt vagyok, és amúgy is ő húzott az ölébe. De legbelül tudtam, hogy csak a kifogásokat kerestem egy olyan dologra ami nem is rajtam, hanem a szívemen múlt.

21 feliratkozó - 20+1 tény az Országok viadaláról

Kedves Olvasóink!

A mai nap során hatalmas örömben volt részünk. Nem, nem csak arról beszélünk, hogy több hét után először nem szenvedtünk a hétfőnek nevezett borzalom miatt, ennél sokkal szebb meglepetés várt ránk: összegyűlt a 21 feliratkozó az Országok viadalán! Természetesen mindhárman eszméletlenül örültünk, és arra jutottunk, meglepünk Benneteket egy különkiadással. Ez merőben eltér a múltkoritól (aminek az első részét IDE kattintva olvashatjátok) ezúttal ugyanis a követők számához mérten 20+1 tényt gyűjtöttünk össze a történetről. 

Ezzel szeretnénk Nektek köszönetet mondani a sok támogatásért és kedves szóért, amit az elmúlt hónapok során kaptunk tőletek :) 

Jó olvasást, és sose hagyjon el benneteket a remény!

Puszi: Sofia, Lili és Maja <3

1. Elvileg 5 szemszögből írtuk  volna, Bogi és  Lauren Write segítségével.

2. A másik két lány az amerikai Skyler, és a koreai Cho.

3. Fire-nek van két ikerfia, Nash és Seth, és egy lánya is, Camilla.

4. Nincsenek kifejezett hivatásos országok, a jó harcosok szövetségét nem országhoz mérten alkotják. Egyébként Olaszország, Spanyolország, és Svédország van a legjobb helyzetben, így sokszor közülük kerülnek ki a hivatásosok, illetve a bajnokok.

5. A viadal első győztese Jerome Deux Franciaországból.

6. A Viadal legrövidebb győzelme Noah-Levi Infierno nevéhez köthető, aki egy nap leforgása alatt nyerte meg a játékot.

7. A név szerint említett szereplők közül egyedül Arabellának nincs testvére.

8. A bajnok országa egy évig felmentetést élvez a Viadal alól, és - speciális eseteket leszámítva - a győztes hazájában kerül megrendezésre a következő  játék

9. A leghosszabb ideig Jüri Kursey észt bajnok viadala tartott, aki három hétig raboskodott az Arénában.

10. A szereplők egy közös nyelven beszélnek egymással,  amit kiskorukban kellett elsajátítaniuk. A szegényebbek sokszor csak ezt a nyelvet beszélik, az anyanyelvüket nem.

11. A mostani mezőny legidősebbjei (18 évesek): Julio, Niels és Minho.

12. Legtöbbször Európai országok nyernek.

13. Gabrielt annyira megviselte az Országtársa halála, hogy a győzelmét követő négy-öt évben súlyos drogproblémákkal küzdött. Ennek következtében nem tudott egy versenyzőt sem győzelemre segíteni, és ezért kapja fel olyan gyorsan a vizet.

14. A győztesek egytized része öngyilkos lesz, miután kikerülnek az Arénából.

15. Fire most 49 éves.

16. A legfiatalabb győztes Donny Caveri Litvániából, 13 évesen nyert.

17. A legtöbb támogatót begyűjtő játékos Victoria Fuarez Brazíliából, akire egy hét alatt több, mint félmillió dollárt költöttek a nézők.

18. Olaszországnak van a legtöbb győztese (32)

19. A legkevesebb pedig Egyiptomnak (0)

20. Noah-Levire a stylistja személyében talált rá a szerelem. A lányt Ally-nek hívják, és a későbbiekben többször feltűnik majd a történetben.

20+1 . Az Országok viadalát már befejeztük, de a történet még nem ért véget! Amint feltöltjük az összes részt, kezdetét veszi a második évad, a Vérünkkel fizetünk.

#14 - Isabel

...és megpillantom az arénát. Kár volt, ugyanis szinte fulldogolni kezdek. Sivatag. Amit legelősször észre veszek az a sivatag. A száraz, aranyló homokos sivatag, mely oly sokszor jelent meg az álmomban. Ne... Ne! Ezek gondolat olvasók?! Vagy hogy találták ki, hogy utálom ezt a terepet?! Ha jól emlékszem senkinek sem mondtam el. Akkor meg? Vagy direkt, vagy véletlen lehet a tettes. Bár inkább a véletlen a valószínű. Sivatag. Te jó ég! Ha így folytatom, akkor ájultan zúgok le a fémlapról, és hát az nem tenne valami jót.

 Szembe velem, - a sivatagnál - Cho, Niels, a cérna vékony egyiptomi lány és ha jól látom a magyar fiú. Niels megdöbbenve néz rám. Vagy is inkább mögém. Egy hatalmas nagy hegység láncolat magasodik felém, melynek csúcsai fehérek a hótól. Olyan magas, hogy ha felnézek rá elszédülök. A hegy és köztem van egy síkságos terep, de ott is néhol felbukkan egy-egy kisebb kő.

 Elnézek oldalra. Én vagyok középen, jobbra is és balra is két-két kiválasztott áll. Jobbra közvetlenül mellettem Fiona áll. Összeakad vele a tekintetem. Ő a rémült arckifejezését az eszelős veszi fel, úgy méreget. Tátogok neki egy "próbálj megölni ha tudsz"-ot. Erre ő csak fogcsikorgatva válaszol "sikerülni fog". Mellette jobbra, a cingár egyiptomi srác áll, balra mellettem az amcsi fiú, mellette pedog az orosz csávó.

 Jobban körülnézek, és ekkor látom meg. Az aréna kör alakú, öt cikkre van részletezve. Én a hegyes cikkben állok. Velem szemben a sivatagi. Jobbra tőlem az óceáni, - ahol Cristina áll - mellette jobbra az erdős, - ahol Carlos, Arabella, és Franco van - mellette jobbra ugye a sivatagi, mellette jobbra, nekem balra pedig a jeges - hol Julio várakozik. A szövetségeseimnek jelzem, hogy a bőségszarunál találkozunk. Arabellával is összeakad a szemem. Biccentek neki mosolyogva.

 A bőségszarura nézek. A hatalmas nagy bronz szaru körül fegyverek és táskák csillognak. Nekem még is a kések ami a szaru belsejében találhatók, azok szúrnak szemet. Meg kell szereznem!

 A szaru tetején egy kivetító számol vissza hatvan másodpercről. Most jelenleg a húsznál tart. A szaru, nincs annyira közel, de azért messze sincs. A sivatagra nézek, mire eszembe jut az álom. Amikor szomjasan kúszok a homokban, észreveszek egy oázist, ami nem is létezik, majd elájulok. Nem tudom egyszerűen levenni a tekintetemet a sivatagról. Az emlék csak úgy áthasít az emlékezetemen. Mire feleszmélek, az már a gong, ami a viadal kezdetét jelzi. Először fel sem fogom mi történik, csak mikor Fiona kezd el futni felém. Én is rohanni kezdek a szaruhoz. Meg kell szereznem a késeket! Fiona utánam lohol, miközben pár kiválasztott tör rám. Kikerülök egy halottat és elsőként érek a szaru belsejébe. Oldalra pillantok, és látom ahogy Cristina fut felém. A késekre nézek, de már egy se volt ott. Mi a... Valaki rárakja a kezét a vállamra. Megfordulok, és farkasszemet nézek Niels fekete szemével. A kezében a késekkel. Az én késeimmel. Nem akarom megölni a fiút. Már csak a húga miatt sem. Átnyújt nekem három darabot, megköszönni sincs időm már is elrohan. Gyorsan felkapok még egy kardot is. Kirohanok a szaruból. Futok, nem is tudom hova. Egy meleg testhez csapódok. Rögtön eltaknyolok. Egy kiválasztott az, ha jól emlékszem az amerikai fiú az. Fel fogni sincs időm, már is reflex szerűen szúrom belé a késemet. Ezt nem hiszem el... Megöltem! Úristen... Felpattanok és visszafele kezdek futni a szaru felé. Sajnálatos módon megint belebotlok valakibe. Ezúttal a francia lányba. Felkapom a kezembe a kést, de a lány leteper alá a földre. Bever egyet az állkapocsomba, amitől égető fájdalom járja át a testemet. Beletérdelek a hasába, aminek segítségével magam alá gyűröm. A balkezembe veszem az egyik késemet, és lecsapok a lányra. Sajna túl jók a reflexei, így elkapja a csuklómat, kiveszi a kést és eldobja. Nem tudom hova eshetett. A kezével próbálja kitörni a nyakamat, de nem hagyom. Felkapom a kardot, és pont a szívébe szúrom. Fáradtan felnyögve állok fel. Kiveszem a halott lányból a kardot és elindulok Cristina felé. Közben persze a halott lány vérétől vörös kardot némileg letisztítom a pólómmal, ami már most csurom vér. Már teljesen kiürült itt a szarunál minden. Már csak én, Cristina, Julio, Carlos és Franco vagyunk itt.
- Szia! - lépek a lány mellé, miközben még mindig a pólómat vizslatom.
- Jól vagy? - kérdezi tőlem.
- Öhm, igen persze - mosolygok rá kedvesen. - Te hogy vagy? - érdekes kérdés.
- Megvagyok - válaszolja.
- Akkor oké - sóhajtok fel megkönnyebbülten. - Veled meg mi történt? - pillantok Carlosra, aki épp most jön ide mellénk. Biceg, és egy vérző seb van az arcán.
- A magyar fiú, az volt - veti ide félvállról. Cristina rögtön segítőkészen odalép a fiúhoz.
- Ezt le kéne fertötleníteni - mondja és elhúzza a fiútm Oh, értem! A szerelmespár egyedül akar lenni.
- Hát, akkor én... izé... majd megkeresem Juliot - motyogom. Körbenézek, de sehol sem látom a fiút. Hát ez meg hova tűnt? Megigazítom a kis táskát magamon, és elindulok az erdő felé. Na és Franco? Hol vannak? Belépek a sűrű dzsungelbe, és keresni kezdem a fiúkat. Az erdő nem az a szokványos erdő ami nálunk is megtalálható, hanem olyan ami Brazíliában van, esőerdő.
- Isabel? - kérdezi egy hang mögülem. Megmarkolom a kardot és egy határozott mozdulattal magam elé szegezve fordulok meg. - Ho hó!
Julio meglepetten veszi el a kardot, majd adja vissza. Megkönnyebbülten harapom be az alsó ajkamat.
- Megsebesültél? - kéardezi aggódva a pólómra nézve.
- Nem, viszont a francia lány rendesen behúzott nekem - mutatom a sajgó államat. Ő megfogja a két kezébe az arcomat, és végigsimít az államon. A keze megáll, és belenéz az ébenfekete szemével az enyémbe.
- Minden szép és jó, de a szerelmeskedésre nem az aréna a legromantikusabb hely - jelenik meg Franco is. Julio elengedi az arcomat, és megköszörüli a torkát.
- Menjünk vissza - süti le a szemét.
 A szarunál, már nincsenek ott a halottak. Carlos és Cristina épp a táskákat nézik át. Mikor megpillantanak minket, Cristina futni kezd felénk.
- Francesco! - kiabálja és idepattan a fiúhoz. Carlos is fut felénk, majd mikor ideér hozzánk, felkap a vállába, és megpörget.
- Túl sokáig voltál el! Mégegyszer ilyet csinálsz... Nagyon aggódtam - végre lerak a földre, majd odasiet Cristinához.
- De tényleg - lép elém Julio.
- Mi tényleg? - kérdezek vissza értetlenül.
- Ha valami történne veled... - harapja el a mondat másik felét.
- Ezt meg hogy érted? - ráncolom össze a homlokomat.
- Sehogy, sehogy... - Cristináék irányából nagy nevetés hallatszik, úgy hogy csatlakozunk hozzájuk.
- Rendben, akkor mondom mi a helyzet. Én elmegyek fáért, Cristina velem jön, Franco elmegy húsért és vízért, addig Julio vigyáz Isabelre és a kupacra - adja ki az utasítást Carlos.
- Hé! Nem kell rám vigyázni! - mordulok fel, de Carlost nem tudom meggyőzni.
 Cristina, küld felém egy kacsintást.
- Legalább közelebb kerülsz hozzá - mondja vigyorogva, mire lesütöm a szememet.
- Ó, fogd már be! - vörösödök el azonnal. Nem tudom miért, de az egész arcom rákvörös lesz.
- Mi az nem akarsz ebből? - mutat végig magán, mire elnevetem magamat.
 Cristina és Carlos elmegy a dzsungel felé, szegény Franco pedig magányosan baktat az óceánhoz. Úgy látszik, egyedül maradtam Julioval. És ez nem csak nekem szúrt szemet.
- Lássuk csak, ketten maradtunk, nincs itt senki, a bőségszarunál vagyunk, ahova nem lát be senki, sötét van, és ha jól tudom hangszigetelt! Mit is lehetne itt csinálni... - mélázik el, mire én szemrebbenés nélkül bámulok rá. Ezt azért ő se gondolta komolyan?
- Inkább keressünk jó táborhelyet - terelem el a szót.
- De hát a szaru az jó nem? - kérdezi, mire én eszméletlen ostobánsk érzem magam. Hát persze hogy jó a szaru. Csak annyira tehetetlen vagyok, hogy nem adtak ki nekünk semmi konkrét feladatot, hogy nem tudok mit kezdeni magammal.
- Igen, persze jó... - motyogom, miközben érzem, hogy ég az arcom.
- De felőlem megnézhetjük mi van a bokrokon túl! - mutat a dzsungelre. Próbálom meg nem hallottnak tettetni a szavait, ezért elindulok a szaruhoz. Cristina és Carlos, jó munkát végeztek, hisz a cuccokat berakták a szaru belsejébe. Letelepedek a szaru belsejébe az egyik falnak dőlve, miközben a kupacot nézem. Természetesen, Julio is jön utánam.
- Na de, Józsi, ne csináld ezt - ül le mellém a porba.
- Ne hívj így - ölelem körül a térdeimet a kezeimmel. Ő elmosolyodik.
- Na de, Isabel, ne csináld ezt - javítja ki az előbbi mondatát.
- Mit ne csináljak? - nézek rá összezavarodott arcképpel.
- Tudom hogy bejövök neked, ne álltasd magad - kacsint rám "kacéran". Nincs túl sok kedvem az ő baromságaihoz.
- Csak is - bólintok miközben a kupacot bámulom. Túlságosan is fel vagyok tölte adrenalinnak ahhoz, hogy egy helyben üljek.
- Tudom, hogy magadénak akarsz - húzza tovább az agyamat.
- Ez életem célja - merengek még mindig arra a fránya kupacra.
- Isabel, mi baj van? Nem lehet téged semmivel feldobni. Mit akarsz? Mit csináljunk? - lassan ráemelem a tekintetemet. Julio ébenfekete szemében, izgatottság csillog. Megvonom a vállam. - Mit szólnál ahhoz, hogy ha elmennénk úszni? Persze alsóneműben - kacsint rám, mire én csak felmordulok.
- Julio! Nincs kevem a perverzségedhez - fúrom bele a tekintetemet az övébe.
- Na de tényleg! Unatkozom...
- Akkor unatkozz máshol - túrok bele a hajamba.
- Ha unatkozol, tudok megoldást - nyúl a nadrágjáért, mire én eltakarom a szememet. Még is mit képzel ez magáról?
- Ahj, hagyd abba - szólok rá mérgesen. - Tudod mit? Akkor játszunk így! Tudod Julio, annyira szexi vagy, hogy a jelenlétedben Fionává válok - veszel elő egy hajtincsemet. Julio csak röhögve figyel. - És tudod mit? Olyannyira dögös vagy, nem bírom megállni! Majd ledobom a ruháimat... - lököm hátra a hajamat, mikösben Julio vigyorog mint a tejbetök. Még csak most veszem észre, hogy Cristináék megjöttek, és itt állnak a szarunál. Jaj, kínos.
- Ez gyors volt - néz rám Cristina, és már el is röhögi magát.
- Mi? Neeeeeem... - kezdek szabadkozásba, de hiába. Julio Carlosnak kezd el mesélni, higy miket mondtan itt az előbb. Ne már! Ezt nem hiszem el! Csak én tudom lejáratni magamat? A kezembe temetem az arcomat, ne lássák hogy mennyire kivörösödtem. Cristináék is letelepednek hozzánk.
- Meggyújtjuk a tüzet? - kérdezi Cristina, mire vad bólogatásba kezdek.
 A fiúk segítségével megrakjuk a tüzet, a szaru elejébe - hogy lássuk a cuccainkat - és szembe az óceánnal. Leülünk a ropogós tűz elé, és beszélgetni kezdünk. Cristina beül Carlos ölébe - de cukik - Franco inkább elmegy aludni, Julio pedig megint jön boldogítani. A tűz átjárja a testemet, ezzel némileg felmelegítve, de azért még fázok. Carlos és Cristina boldogsága undorító. Hogy tudják ennyire szeretni egymást? És én miért vagyok egyedül?
- Annyira cukik - suttogom Julionak, aki a párosra néz.
- Nem akarok hányni - mondja tök komolyan, de elröhögöm magam.
- Na, ne mondj ilyet! Ahogy egymásra néznek, ahogy ölelik egymást... Úristen, de egyedül vagyok - nevetek bele az éjszakába, ahogy Julio is. A bőröm libabőrössé válik. Gratula Isabel, kijöttél egy szál pólóban mínusz kétezer fokba. Julio ezt látva leveszi a kabátját és átnyújtja nekem. Mivel semmi kedvem felállni, hogy elmenjek az enyémért, elfogadom tőle. Belebújok a hófehér bundás dzsekibe, amitől már teljesen más.
- Ott vagyok neked én - húzza ki magát a "lovag".
- Nem, te Arabellához illesz - nem tudom miért tettem ezt, de csupán kiszaladt a számból. De már nem tudom visszaszívni, már kimondtam. Julio közelebb húzódik.
- Mit mondtál? - kérdezi.
- Semmit. Csak azt, hogy te Arabellához illesz. Ezt még a vak is látja - sóhajtok fel fáradtan. Bólint egyet, hogy tudomásul vette. Fel veszek egy faágat ami kiesett a tűzrakásból, és rajzolgatni kezdek a földbe.
- Szép kavics - jegyzi meg Julio a rajzomat nézve. Abbahgyom a firkálgatást a műmre nézek.
- Ez egy katicabogár - hiába, sose tudtam rajzolni. Julio felnevet, és a "kavicsot" kezdi el tanulmányozni.
- Meg ott van neked ez kavics is - mosolyog rám a srác, amitől furcsa bizsergés fut végig rajtam.
- Kösz. "Carlosnak ott van Cristina". "Julionak ott van Arabella". "Isabelnek ott van a furcsakavicsamiegykaticabogárelviekben". Hm. Nem túl korrekt - játszom el a sértődöttet.
- "Francesco pedig csendben figyel" - mondja, mire kitör mindkettőnkből a nevetés.
- Szegénykém - komolyodok el. Szegény Franco. Ebben a pillanatban felcsendül a himnusz. Először az egyiptomi lány arcképe villan fel. Az arca alatt még ott van a neve, az országa, és hogy ki ölte meg.  Őt követi a francia lány. Ahogy a zöld szemű lányt nèzem, a gyomrom összemegy. Én...és megpillantom az arénát. Kár volt, ugyanis szinte fulldogolni kezdek. Sivatag. Amit legelősször észre veszek az a sivatag. A száraz, aranyló homokos sivatag, mely oly sokszor jelent meg az álmomban. Ne... Ne! Ezek gondolat olvasók?! Vagy hogy találták ki, hogy utálom ezt a terepet?! Ha jól emlékszem senkinek sem mondtam el. Akkor meg? Vagy direkt, vagy véletlen lehet a tettes. Bár inkább a véletlen a valószínű. Sivatag. Te jó ég! Ha így folytatom, akkor ájultan zúgok le a fémlapról, és hát az nem tenne valami jót.

 Szembe velem, - a sivatagnál - Cho, Niels, a cérna vékony egyiptomi lány és ha jól látom a magyar fiú. Niels megdöbbenve néz rám. Vagy is inkább mögém. Egy hatalmas nagy hegység láncolat magasodik felém, melynek csúcsai fehérek a hótól. Olyan magas, hogy ha felnézek rá elszédülök. A hegy és köztem van egy síkságos terep, de ott is néhol felbukkan egy-egy kisebb kő.

 Elnézek oldalra. Én vagyok középen, jobbra is és balra is két-két kiválasztott áll. Jobbra közvetlenül mellettem Fiona áll. Összeakad vele a tekintetem. Ő a rémült arckifejezését az eszelős veszi fel, úgy méreget. Tátogok neki egy "próbálj megölni ha tudsz"-ot. Erre ő csak fogcsikorgatva válaszol "sikerülni fog". Mellette jobbra, a cingár egyiptomi srác áll, balra mellettem az amcsi fiú, mellette pedog az orosz csávó.

 Jobban körülnézek, és ekkor látom meg. Az aréna kör alakú, öt cikkre van részletezve. Én a hegyes cikkben állok. Velem szemben a sivatagi. Jobbra tőlem az óceáni, - ahol Cristina áll - mellette jobbra az erdős, - ahol Carlos, Arabella, és Franco van - mellette jobbra ugye a sivatagi, mellette jobbra, nekem balra pedig a jeges - hol Julio várakozik. A szövetségeseimnek jelzem, hogy a bőségszarunál találkozunk. Arabellával is összeakad a szemem. Biccentek neki mosolyogva.

 A bőségszarura nézek. A hatalmas nagy bronz szaru körül fegyverek és táskák csillognak. Nekem még is a kések ami a szaru belsejében találhatók, azok szúrnak szemet. Meg kell szereznem!

 A szaru tetején egy kivetító számol vissza hatvan másodpercről. Most jelenleg a húsznál tart. A szaru, nincs annyira közel, de azért messze sincs. A sivatagra nézek, mire eszembe jut az álom. Amikor szomjasan kúszok a homokban, észreveszek egy oázist, ami nem is létezik, majd elájulok. Nem tudom egyszerűen levenni a tekintetemet a sivatagról. Az emlék csak úgy áthasít az emlékezetemen. Mire feleszmélek, az már a gong, ami a viadal kezdetét jelzi. Először fel sem fogom mi történik, csak mikor Fiona kezd el futni felém. Én is rohanni kezdek a szaruhoz. Meg kell szereznem a késeket! Fiona utánam lohol, miközben pár kiválasztott tör rám. Kikerülök egy halottat és elsőként érek a szaru belsejébe. Oldalra pillantok, és látom ahogy Cristina fut felém. A késekre nézek, de már egy se volt ott. Mi a... Valaki rárakja a kezét a vállamra. Megfordulok, és farkasszemet nézek Niels fekete szemével. A kezében a késekkel. Az én késeimmel. Nem akarom megölni a fiút. Már csak a húga miatt sem. Átnyújt nekem három darabot, megköszönni sincs időm már is elrohan. Gyorsan felkapok még egy kardot is. Kirohanok a szaruból. Futok, nem is tudom hova. Egy meleg testhez csapódok. Rögtön eltaknyolok. Egy kiválasztott az, ha jól emlékszem az amerikai fiú az. Fel fogni sincs időm, már is reflex szerűen szúrom belé a késemet. Ezt nem hiszem el... Megöltem! Úristen... Felpattanok és visszafele kezdek futni a szaru felé. Sajnálatos módon megint belebotlok valakibe. Ezúttal a francia lányba. Felkapom a kezembe a kést, de a lány leteper alá a földre. Bever egyet az állkapocsomba, amitől égető fájdalom járja át a testemet. Beletérdelek a hasába, aminek segítségével magam alá gyűröm. A balkezembe veszem az egyik késemet, és lecsapok a lányra. Sajna túl jók a reflexei, így elkapja a csuklómat, kiveszi a kést és eldobja. Nem tudom hova eshetett. A kezével próbálja kitörni a nyakamat, de nem hagyom. Felkapom a kardot, és pont a szívébe szúrom. Fáradtan felnyögve állok fel. Kiveszem a halott lányból a kardot és elindulok Cristina felé. Közben persze a halott lány vérétől vörös kardot némileg letisztítom a pólómmal, ami már most csurom vér. Már teljesen kiürült itt a szarunál minden. Már csak én, Cristina, Julio, Carlos és Franco vagyunk itt.
- Szia! - lépek a lány mellé, miközben még mindig a pólómat vizslatom.
- Jól vagy? - kérdezi tőlem.
- Öhm, igen persze - mosolygok rá kedvesen. - Te hogy vagy? - érdekes kérdés.
- Megvagyok - válaszolja.
- Akkor oké - sóhajtok fel megkönnyebbülten. - Veled meg mi történt? - pillantok Carlosra, aki épp most jön ide mellénk. Biceg, és egy vérző seb van az arcán.
- A magyar fiú, az volt - veti ide félvállról. Cristina rögtön segítőkészen odalép a fiúhoz.
- Ezt le kéne fertötleníteni - mondja és elhúzza a fiútm Oh, értem! A szerelmespár egyedül akar lenni.
- Hát, akkor én... izé... majd megkeresem Juliot - motyogom. Körbenézek, de sehol sem látom a fiút. Hát ez meg hova tűnt? Megigazítom a kis táskát magamon, és elindulok az erdő felé. Na és Franco? Hol vannak? Belépek a sűrű dzsungelbe, és keresni kezdem a fiúkat. Az erdő nem az a szokványos erdő ami nálunk is megtalálható, hanem olyan ami Brazíliában van, esőerdő.
- Isabel? - kérdezi egy hang mögülem. Megmarkolom a kardot és egy határozott mozdulattal magam elé szegezve fordulok meg. - Ho hó!
Julio meglepetten veszi el a kardot, majd adja vissza. Megkönnyebbülten harapom be az alsó ajkamat.
- Megsebesültél? - kéardezi aggódva a pólómra nézve.
- Nem, viszont a francia lány rendesen behúzott nekem - mutatom a sajgó államat. Ő megfogja a két kezébe az arcomat, és végigsimít az államon. A keze megáll, és belenéz az ébenfekete szemével az enyémbe.
- Minden szép és jó, de a szerelmeskedésre nem az aréna a legromantikusabb hely - jelenik meg Franco is. Julio elengedi az arcomat, és megköszörüli a torkát.
- Menjünk vissza - süti le a szemét.
 A szarunál, már nincsenek ott a halottak. Carlos és Cristina épp a táskákat nézik át. Mikor megpillantanak minket, Cristina futni kezd felénk.
- Francesco! - kiabálja és idepattan a fiúhoz. Carlos is fut felénk, majd mikor ideér hozzánk, felkap a vállába, és megpörget.
- Túl sokáig voltál el! Mégegyszer ilyet csinálsz... Nagyon aggódtam - végre lerak a földre, majd odasiet Cristinához.
- De tényleg - lép elém Julio.
- Mi tényleg? - kérdezek vissza értetlenül.
- Ha valami történne veled... - harapja el a mondat másik felét.
- Ezt meg hogy érted? - ráncolom össze a homlokomat.
- Sehogy, sehogy... - Cristináék irányából nagy nevetés hallatszik, úgy hogy csatlakozunk hozzájuk.
- Rendben, akkor mondom mi a helyzet. Én elmegyek fáért, Cristina velem jön, Franco elmegy húsért és vízért, addig Julio vigyáz Isabelre és a kupacra - adja ki az utasítást Carlos.
- Hé! Nem kell rám vigyázni! - mordulok fel, de Carlost nem tudom meggyőzni.
 Cristina, küld felém egy kacsintást.
- Legalább közelebb kerülsz hozzá - mondja vigyorogva, mire lesütöm a szememet.
- Ó, fogd már be! - vörösödök el azonnal. Nem tudom miért, de az egész arcom rákvörös lesz.
- Mi az nem akarsz ebből? - mutat végig magán, mire elnevetem magamat.
 Cristina és Carlos elmegy a dzsungel felé, szegény Franco pedig magányosan baktat az óceánhoz. Úgy látszik, egyedül maradtam Julioval. És ez nem csak nekem szúrt szemet.
- Lássuk csak, ketten maradtunk, nincs itt senki, a bőségszarunál vagyunk, ahova nem lát be senki, sötét van, és ha jól tudom hangszigetelt! Mit is lehetne itt csinálni... - mélázik el, mire én szemrebbenés nélkül bámulok rá. Ezt azért ő se gondolta komolyan?
- Inkább keressünk jó táborhelyet - terelem el a szót.
- De hát a szaru az jó nem? - kérdezi, mire én eszméletlen ostobánsk érzem magam. Hát persze hogy jó a szaru. Csak annyira tehetetlen vagyok, hogy nem adtak ki nekünk semmi konkrét feladatot, hogy nem tudok mit kezdeni magammal.
- Igen, persze jó... - motyogom, miközben érzem, hogy ég az arcom.
- De felőlem megnézhetjük mi van a bokrokon túl! - mutat a dzsungelre. Próbálom meg nem hallottnak tettetni a szavait, ezért elindulok a szaruhoz. Cristina és Carlos, jó munkát végeztek, hisz a cuccokat berakták a szaru belsejébe. Letelepedek a szaru belsejébe az egyik falnak dőlve, miközben a kupacot nézem. Természetesen, Julio is jön utánam.
- Na de, Józsi, ne csináld ezt - ül le mellém a porba.
- Ne hívj így - ölelem körül a térdeimet a kezeimmel. Ő elmosolyodik.
- Na de, Isabel, ne csináld ezt - javítja ki az előbbi mondatát.
- Mit ne csináljak? - nézek rá összezavarodott arcképpel.
- Tudom hogy bejövök neked, ne álltasd magad - kacsint rám "kacéran". Nincs túl sok kedvem az ő baromságaihoz.
- Csak is - bólintok miközben a kupacot bámulom. Túlságosan is fel vagyok tölte adrenalinnak ahhoz, hogy egy helyben üljek.
- Tudom, hogy magadénak akarsz - húzza tovább az agyamat.
- Ez életem célja - merengek még mindig arra a fránya kupacra.
- Isabel, mi baj van? Nem lehet téged semmivel feldobni. Mit akarsz? Mit csináljunk? - lassan ráemelem a tekintetemet. Julio ébenfekete szemében, izgatottság csillog. Megvonom a vállam. - Mit szólnál ahhoz, hogy ha elmennénk úszni? Persze alsóneműben - kacsint rám, mire én csak felmordulok.
- Julio! Nincs kevem a perverzségedhez - fúrom bele a tekintetemet az övébe.
- Na de tényleg! Unatkozom...
- Akkor unatkozz máshol - túrok bele a hajamba.
- Ha unatkozol, tudok megoldást - nyúl a nadrágjáért, mire én eltakarom a szememet. Még is mit képzel ez magáról?
- Ahj, hagyd abba - szólok rá mérgesen. - Tudod mit? Akkor játszunk így! Tudod Julio, annyira szexi vagy, hogy a jelenlétedben Fionává válok - veszel elő egy hajtincsemet. Julio csak röhögve figyel. - És tudod mit? Olyannyira dögös vagy, nem bírom megállni! Majd ledobom a ruháimat... - lököm hátra a hajamat, mikösben Julio vigyorog mint a tejbetök. Még csak most veszem észre, hogy Cristináék megjöttek, és itt állnak a szarunál. Jaj, kínos.
- Ez gyors volt - néz rám Cristina, és már el is röhögi magát.
- Mi? Neeeeeem... - kezdek szabadkozásba, de hiába. Julio Carlosnak kezd el mesélni, higy miket mondtan itt az előbb. Ne már! Ezt nem hiszem el! Csak én tudom lejáratni magamat? A kezembe temetem az arcomat, ne lássák hogy mennyire kivörösödtem. Cristináék is letelepednek hozzánk.
- Meggyújtjuk a tüzet? - kérdezi Cristina, mire vad bólogatásba kezdek.
 A fiúk segítségével megrakjuk a tüzet, a szaru elejébe - hogy lássuk a cuccainkat - és szembe az óceánnal. Leülünk a ropogós tűz elé, és beszélgetni kezdünk. Cristina beül Carlos ölébe - de cukik - Franco inkább elmegy aludni, Julio pedig megint jön boldogítani. A tűz átjárja a testemet, ezzel némileg felmelegítve, de azért még fázok. Carlos és Cristina boldogsága undorító. Hogy tudják ennyire szeretni egymást? És én miért vagyok egyedül?
- Annyira cukik - suttogom Julionak, aki a párosra néz.
- Nem akarok hányni - mondja tök komolyan, de elröhögöm magam.
- Na, ne mondj ilyet! Ahogy egymásra néznek, ahogy ölelik egymást... Úristen, de egyedül vagyok - nevetek bele az éjszakába, ahogy Julio is. A bőröm libabőrössé válik. Gratula Isabel, kijöttél egy szál pólóban mínusz kétezer fokba. Julio ezt látva leveszi a kabátját és átnyújtja nekem. Mivel semmi kedvem felállni, hogy elmenjek az enyémért, elfogadom tőle. Belebújok a hófehér bundás dzsekibe, amitől már teljesen más.
- Ott vagyok neked én - húzza ki magát a "lovag".
- Nem, te Arabellához illesz - nem tudom miért tettem ezt, de csupán kiszaladt a számból. De már nem tudom visszaszívni, már kimondtam. Julio közelebb húzódik.
- Mit mondtál? - kérdezi.
- Semmit. Csak azt, hogy te Arabellához illesz. Ezt még a vak is látja - sóhajtok fel fáradtan. Bólint egyet, hogy tudomásul vette. Fel veszek egy faágat ami kiesett a tűzrakásból, és rajzolgatni kezdek a földbe.
- Szép kavics - jegyzi meg Julio a rajzomat nézve. Abbahagyom a firkálgatást a műmre nézek.
- Ez egy katicabogár - hiába, sose tudtam rajzolni. Julio felnevet, és a "kavicsot" kezdi el tanulmányozni.
- Meg ott van neked ez kavics is - mosolyog rám a srác, amitől furcsa bizsergés fut végig rajtam.
- Kösz. "Carlosnak ott van Cristina". "Julionak ott van Arabella". "Isabelnek ott van a furcsakavicsamiegykaticabogárelviekben". Hm. Nem túl korrekt - játszom el a sértődöttet.
- "Francesco pedig csendben figyel" - mondja, mire kitör mindkettőnkből a nevetés.

- Szegénykém - komolyodok el. Szegény Franco. Ebben a pillanatban felcsendül a himnusz. Először az egyiptomi lány arcképe villan fel. Az arca alatt még ott van a neve, az országa, és hogy ki ölte meg.  Ezután a francia lány jön. Ahogy a zöld szemű lányt nézem, összerándul a gyomrom. Én öltem meg. Én vagyok a gyilkosa.  Ott van a képe alatt, a neve. René. Alatta pedig az én nevem, mint a gyilkosa. Szuper. Julio rám néz, és megfogja a kezem erősítőnek. Rámosolygok, mire vonásai meglágyulnak. A lányt felváltja Cho. Olyan hihetetlen, hogy meghalt. Oké, tudtam hogy nem fog sokáig élni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar meghal. Meg eleve. Ki olyan elvetemült, hogy képes megölni szegény lányt? Jah, Julio. A fiúra sandítok, aki rezzenéstelen arccal néz a lányra. Lehet, hogy nem mutatja, de biztos hogy rosszul esik neki ránéznie annak a lánynak a képére akit megölt. Őt a magyar fiú váltja fel. Carlos megköszörüli a torkát. Ő volt az akivel leállt verekedni. Tényleg jó erőben volt a srác. Ha jól látom Levente volt a fiú neve. A következő német fiú. Őt Niels ölte meg.  Miután vége van vetítésnek, csendben ülünk. Tíz. Tizen haltak meg. És Fiona meg Arabella még él. Az egyiknek örülök, a másiknak viszont annyira nem. Cristina feláll és befekszik a hálózsákjába. Úgy látszik, kint fogunk aludni. Carlos egy ideig csak Cristina nyugvó arcát figyeli, majd felpattan és befekszik a lány mellé. De cukiiiiiiiiiiiik. De tényleg. Ha nem az arénában lennénk, biztos hogy összejönnének. Mindenesetre én szurkolok nekik. Ásítok egy hatalmasat.
- Rendben, alvás - áll fel Julio, miközben a kezemet fogja. Furcsa, de jó érzés a  meleg kezét fogni... Megrázom a fejemet, mint ha csak kiakarnám űzni ezt a gondolatot. Nem tudom mi üthetett belém.
 Felállok, kiveszem a kezemet a kezéből, és előveszem a hálózsákomat. Belebújok, és lehunyom a szememet. Hallom ahogy Julio is letelepedik. Kinyitom a szememet, és Julioval találom szembe magam. Lehunyt szemmel fekszik mellettem - talán kicsit túl közel is. Nézem ahogy lassan veszi a levegőt. Ahogy a mellkasa fel-alá süllyed. A baloldalán fekszik úgy, hogy a teste felém fordul. Elaludt.
- Jó éjszakát, Julio - motyogom, mintha csak hallaná. De tudom, hogy nincs így. Elnézek felette, ahol az óceán hullámzik. Kár, hogy ilyen szép.