#14 - Arabella

Sziasztok!
Igen, tudom, bizonyára már kezditek unni, hogy mindig a feliratkozókról dumálunk, de ez akkora örömöt jelent nekünk, hogy arra nincsenek szavak! Srácok, 25-en olvassátok a sztorit! WOW! Köszönjük szépen, királyok vagytok <3 
És megérkeztem az új fejezettel, ami Arabella szemszögéből mutatja be az első napot az Arénában. Mivel a lány a többiektől külön vág neki a játéknak, új dolgokat is megtudhattok, leginkább egy bosszúról... De nem spoilerezek többet, olvassátok el, és mindent megtudtok ;)
Puszi, Maja<3

A Nap tűző sugara pont belesüt az íriszem közepébe, kényszerítve ezzel, hogy hunyorítsak egy kicsit. Beletelik néhány másodpercbe, mire megszokom a közel sem kedvező jelenséget. Ebben nagyban közrejátszik az előttem magasodó építmény diadalittas ragyogása. Valósággal eláll a lélegzetem, mihelyst alaposabban szemügyre veszem. Kétségtelen, ez az! A kísérteties szürkeség, az átlagember számára értelmezhetetlen kiemelkedések, melyekből egy esetleges mutánstámadás során akár hasznot is húzhatunk, na meg persze az épület tövében elhelyezkedő megannyi táska, élelem és fegyver – ez a Bőségszaru, az Aréna közepe, amit eddig csak a tévéből volt alkalmam megcsodálni.

  Na, nem mintha most annyira belefeledkeznék a látványába. Való igaz, a kelleténél talán kissé tovább pihentetem rajta a tekintetem, ám mégsem szentelek neki annyi figyelmet, mint magának az Arénának. Egy szempillantás alatt felmérem a terepet. Úgy tűnik, Mr. Hayesbe szorult annyi kreativitás, hogy ne egy helyszínre alapozza a játékot. Ha jól számolom, öt nagyobb cikkelyre osztották a csatateret, melyek között szerepel a sivatag, az óceán, a jeges síkság, a havas hegyvidék, és egy esőerdő… Utóbbi pont olyan, mint az otthonomban. Mint az álmomban!

  Gyorsan, határozottan megrázom a fejem. Nem szabad most erre gondolnom! Sokkal hasznosabb, ha a Kiválasztottakat kezdem pásztázni, főleg a mellettem lévőket. A jobb oldalamon – pechemre – a tagbaszakadt, izmos Minho foglal helyet, láthatóan készen arra, hogy elrugaszkodjon, a fegyveréért rohanva. Mondjuk, ezzel még várnia kell vagy negyven másodpercet, de mindegy. A balomon Christina alkesz Országtársa helyezkedik el, mellette pedig Carlos áll. A spanyol kifejezetten idegesnek tűnik – remélem, azért ez nem megy majd a teljesítménye rovására! Francesco sincs a legjobb állapotban, álmosan dörzsölgeti a szemeit, miközben érthetetlenül fürkészi az arcomat. A sötétbarna szempárba nézve rögtön felrémlik előttem a tőle kapott csók. Belegondolok, vajon neki mennyi maradt meg a tegnap estéből, és egyáltalán, a csapata mit árult el neki abból, hogy csókolóztunk. Már éppen kezdene kínossá válni a helyzet, amikor egy jelentős gondolat villámként csap le az agyamba, eloszlatva ezzel a Francescóval kapcsolatos aggályaimat.

  Te jó ég, megbeszéltük Gabriellel, hogy mindenáron megpróbálok kiszúrni egy lándzsát, és elfutni vele, erre meg ezt a hülye olaszt bámulom! Idegesen megrázom a fejem, és hagyom, hogy a pillantásom visszatérjen a Bőségszaru lábához. És akkor meglátom. Ott van, nem is olyan messzire tőlem. A szára hosszú, látszik rajta, hogy erős fából készítették, olyanból, ami nem törik ketté még a legerősebb kardcsapástól sem. A tetején elhelyezkedő fém is strapabírónak tűnik, de ami a legfontosabb, kifejezetten hosszúnak, és hegyesnek. Olyannak, amit nem szívesen látnék a fejembe fúródva. Máséban viszont annál inkább.

A Szaru lábánál még megannyi fegyver sorakozik, várva arra, hogy gyilkolásra használják őket, ám ezek nem kötik le a figyelmemet. Engem csak a lándzsa érdekel. Ez az egyetlen eszköz, amit tényleg bárhol, bármilyen körülmények közt képes vagyok használni. Nem szabad, hogy másé legyen! Hiszen mindenki pontosan tudja, hogy engem illet, nekem kell hát megszereznem! Sebesen körbe is nézek a többieken, csak a biztonság kedvéért, hogy vajon másnak is szemet szúrt-e az ékes darab. Szerencsére egyetlen szempárban sem látom a vágyakozást a fegyver iránt, sőt Isabeltől még egy bátorító mosolyt is bezsebelek. Óvatosan viszonozom a gesztust, majd ismételten a lándzsát kezdem pásztázni.

  A másodpercek csigalassúsággal vánszorognak. Szinte már félek, hogy ha nem történik valami, fütyülve a következményekre nekiiramodom, és a hőn áhított fegyver felé veszem az irányt. Kár, hogy a lábam még nem is érné a talajt, egy akna máris darabokra szaggatná a testem.

  Sötétbarna szememet elmebeteg módjára kapkodom a visszaszámláló hologram és a kéjesen csillogó lándzsa között. Másodpercek maradtak hátra… Másodpercek, melyek emberéletekről döntenek. Most válik el, ki lesz gyilkos, és ki áldozat, kinek nyílik még esélye a győzelemre. Nem félek, jól tudom, hogy ügyes vagyok, remekül harcolok, ráadásul Julio és Carlos védelmét is a magaménak tudhatom. Mindezek ellenére az adrenalin erős sodrású, vad folyóként hömpölyög az ereimben, várva arra, hogy végleg kitörjön, szétrobbantva ezzel a testemet. A szívem iszonyatos erővel dörömböl, kis híján kiugrik a helyéről.

  Már csak pár másodperc, pontosan hat…

  Öt. Négy, három.

  Kettő.

  Egy, és vége. Azaz, mégsem. Ez még csak a kezdet, a vérfürdő kezdete!

Amint felharsan a gong fülsiketítő zaja, rögtön vad vágtába kezdek, nem törődve a körülöttem lévőkkel. Ezen nincs mit csodálkozni, az Arénában mindenkiből kiveszik az empátia, az érzékenység. Akiből mégsem, az könnyen úgy végezheti, mint az a csaj, akit Niels az előbb gyilkolt meg egy elegáns kardcsapással.

  Igyekszem kikerülni az utamba sodródott hullákat, a vérző, levágott kezeket, és a földön fetrengő szerencsétleneket. Nem foglalkozom mással, csak a lándzsával, amit a mélyen tisztelt Játékmester urak pontosan a Bőségszaru tövében helyeztek el. A szemem sarkából látom, hogy Fiona is arrafelé tart, mire még gyorsabbra veszem a tempót. Már csak pár lépés, néhány aprócska mozdulat választ el attól, hogy az enyém legyen, amit megérdemlek. Sajnos ez a hülye német ribanc erősen el lett tájolva, a mozgását nézve azt okoskodta ki a nem létező agyában, hogy a fegyver, ha törik, ha szakad, de az övé lesz. Na, azt lesheti!

  Pont egyszerre érünk oda, ugyanabban a tizedmásodpercben nyúlunk érte. Fiona a közepénél tartja, én a tetején. Tudom, hogy így jobb esélyekkel indul, ám mégsem adom fel. Tisztában vagyok a ténnyel, miszerint ha ez a csaj elszedi tőlem a fegyvert, jelentősen gyatrább esélyekkel vágok neki a Viadalnak. Így hát az összes erőmet beleadva rángatni kezdem a lándzsát, miközben egy erős rúgást mérek a német bokájára. Fiona égszínkék szemei egy pillanatra kigúvadnak, egészen ijesztővé téve ezzel a lány arcát. Egy fürge mozdulatot teszek, melynek fényében sikerül kikapnom a lándzsát a kezéből. Egy diadalittas, gúnyos mosolyt küldök felé, majd sarkon fordulok, készen arra, hogy minél hamarabb lelépjek innen.

  Valamivel azonban nem számolok. A körülöttem zajló események túlságosan is gyorsan történnek, mintha valaki feltekerte volna a filmet. Az egyik pillanatban még menekülési útvonalat keresek, a másikban viszont már a földön fekszem. Egy hatalmas alak tornyosul felém, a napfényben megcsillan valami ezüstös dolog, ami feltételezhetően egy fegyverhez tartozik. Önkéntelenül magam elé kapom a lándzsámat – csakhogy a fegyvernek hűlt helyét találom a kezemben. A távolból még hallom Fiona erőltetett kacagását, és az egyre távolodó lépteit. Most azonban ez nem tud érdekelni, az összes idegszálammal a robusztus alakra koncentrálok, és a baltájára, ami egyre közelebb és közelebb kerül a koponyámhoz. Az adrenalin továbbra is kitörni kívánkozik az ereimből, ajkamat egy keserves vonyítás hagyja el. Én nem akarok meghalni!

  Jobb híján a lábammal próbálok védekezni, és teljes erőbedobással gyomorszájon rúgom a támadómat. Bár sosem számítottam túl erősnek, az utóbbi időben mégis edzettem annyit, hogy kicsit összeszedjem magam. Pontosan tudom, hány kínkeserves órát töltöttem az izmaim feltornázásával, és hogy a befektetett munka meghozta a gyümölcsét. Mégsem hiszem, hogy annyira megerősödtem volna, hogy egyetlen rúgásomtól leforduljon rólam valaki. Mégpedig ez történt: a magas, barna hajú srác élettelenül hever mellettem. Vékony ajka görcsösen összeszorul, fennakadt szemével mintha még mondani akarna valamit. A tarkójából egy kétélű, véres kés kandikál ki.

- Jól vagy? – kérdezi Julio.

- Élek – nyögöm.

- Az a lényeg! – bólint, majd egy laza mozdulattal talpra állít.

- Kösz az előbbit! – nézek le egykori támadóm holttestére.

- Mondanám, hogy háláld meg, de túl nagy a közönség, szóval ezt inkább halasszuk el pár nappal! Persze, csak ha nem gond – kacsint rám vigyorogva. A szememet forgatva állapítom meg, hogy Julio Fuarez a világ legnagyobb idiótája. Hogy képes valaki egy halálos csatamező kellős közepén viccelődni? Bár, ami azt illeti, azon sem lennék meglepve, ha teljesen komolyan gondolná az előbbi beszólását. – Tessék, itt van pár kés, lehetőleg ne hagyd el! – nyújt át egy övet, melyben csakugyan vagy nyolc fegyver sorakozik. – Menj az esőerdő felé, az valamennyire ismerős terep!

  Meg sem várva a válaszom, az ominózus állomás felé kezd terelgetni. Futólépésben haladunk, én megyek elöl, ő pedig hátulról fedez. Mázlink van, ezúttal senki sem érez olthatatlan vonzalmat a meggyilkolásunkra. Nem érdekel más, csak hogy a saját bőrömet mentsem. Most még az sem fordul meg a fejemben, hogy besegítsek a hadakozó spanyoloknak, csak futok, amerre a lábam visz. Mielőtt azonban végleg eltávolodnék a Szarutól, Julio megragadja a karom, és erőteljesen visszaránt magához.

- Ugye te sem gondolod komolyan, hogy túlélőcsomag nélkül nekivághatsz a vadonnak?

- Elárulok egy nagy titkot, okoska! – teszem csípőre indulatosan a kezem. A fiú egy unott sóhajjal nyugtázza, hogy most bizony művelődni fog. – A túlélőcucc a hátizsákokban van, amik pedig a Szarunál. Egyikünk sem olyan hülye, hogy visszamenjen oda, szóval kénytelen leszek anélkül életben maradni. Ne izgulj már, majd vadászok, vagy Gabriel küld valamit…

- Nekem jobb ötletem is van…

  Alig észrevehetően a vörös hajú koreai lány felé biccent, aki öles léptekkel, a halottakat kerülgetve közeledik felénk. Hófehér arcán pirospozsgás foltok jelennek meg, gyerekes frufruja csapzottan tapad a homlokára. Pici száját diadalittas mosolyra húzza, apró lábait magához képest gyorsan szedi. Julio még mindig őt figyeli, a kardját csapásra készen tartja a kezében. Szerencsére a lány annyira fel van pörögve, hogy még csak észre sem veszi, hogy belerohan az Országtársam fegyverébe. A kard sisteregve szeli ketté a koponyáját, hatalmas lyukat hagyva ezzel az egykoron nevető kis babaarcon. Cho vére a hajára folyik, de Julio kardjára és az én lábamra is bőven jut belőle.

  Teljesen megbénít a látvány, képtelen vagyok megmoccanni. Most jut csak el igazán a tudatomig, hogy mire vetemedett az Országtársam. Ölt… Julio gyilkolt! Ráadásul kétszer is egymás után! Már nem rosszabb nálam, ugyanolyan, mint én. Megpróbálom elkapni éjfekete pillantását, és kiolvasni valamit a szemeiből. Talán egy kissé meglep, hogy nem zuhan össze, nem kezd siránkozni, hanem gyakorlatiasan cselekszik. Lehámozza a halott lányról a fekete hátizsákját, majd egy könnyed mozdulattal felém nyújtja azt.

- Most már tényleg menj, oké?

  Most néz először a szemembe, amióta ő is gyilkossá vált. Nem biccentek azonnal, szeretném tudni, hogy áll ehhez az egészhez, mi a véleménye a helyzetéről. Legnagyobb döbbenetemre semmifajta szánalmat vagy bűntudatot nem fedezek fel az ébenfekete szempárban, inkább csak azt látom rajta, hogy mérhetetlenül aggódik értem. Aprót sóhajtok, majd kitépem a kezéből a táskát, és a hátamra dobom azt. Julio megkönnyebbülten biccent egyet, majd int, hogy szedjem a lábam, míg nem késő. Egy halovány mosolyt is küld felém, amiről természetesen mindketten tudjuk, hogy cseppet sem őszinte, csak a megnyugtatás eszköze. Megfordulok hát, és a tőlem telhető legsebesebb iramban sprintelni kezdek az esőerdő felé.

  Viszonylag hamar odaérek, és nem is fáradok ki annyira, mint ahogy azt vártam. Igaz, egy kicsit lihegek, de nem akarom itt, helyben kiköpni a tüdőmet. Hogy csillapítsam az izgalmamat, letelepedem egy óriásira nőtt fa tövébe, onnan figyelem az erdő zajait. Igazán megmosolyogtat, és egyben el is borzaszt a tudat, hogy ezt a helyet pontosan olyanra tervezték a Játékmesterek, mint ahogy az az otthonomban van. Minden egyes apró részlet a helyére került: a kihívóan magasodó fák, az aranyos kisállatok halk motoszkálása, a kolibrik vidám dalolászása, és persze az ínycsiklandozó gyümölcsök. Banán, füge, manó, papaja… Vigyorognom kell, ha arra gondolok, más emberek százezreket fizetnek azért, hogy megkóstolhassák Brazília ínyencségeit, nekem meg elég csak elsétálni a közeli erdőbe, és máris kedvemre falatozhatok. Mondjuk, nem túl gyakran nyílt lehetőségem ilyesfajta kilógásra. Ha az utam mégis a fák közé vezetett, inkább gyakorlással töltöttem az időt.

  Ahogy a földön ülök, és magamba szívom a hazám jellegzetes illatait, akarva-akaratlanul megfordul a fejemben, vajon mit gondolhatnak rólam az otthoniak. Érdekes, amióta Angliába jöttem, egyszer sem futott át az agyamon, milyen véleménnyel lehetnek a teljesítményemről. Gondolom, valamilyen szinten büszkék rám, amiért magas pontszámot értem el, és az interjún is egész tűrhetően teljesítettem. Mondjuk, az valószínűleg nem nyerte el a tetszésüket, hogy felpofoztam Christinát és beszóltam a műsorvezetőnek, sőt van egy megérzésem, miszerint elég erőteljesen megnőtt az utálóim száma, miután a szervezők lejátszották a Julióval vívott csókcsatámat. Persze mindez már nem számít. A lényeg, hogy végre elkezdődött a Viadal!

  Az utóbbi gondolatomat tíz, egymást követő ágyúszó támasztja alá. Már a kezdetek óta él egy szokás, miszerint ha egy Kiválasztott örök nyugovóra tér, a tiszteletére, na meg a többi játékos felvilágosítására, lőnek egyet az ágyúkkal. A vérfürdőben természetesen nem jeleznek külön minden egyes halálesetet, csak a csata végén adják tudtukra az életben maradottaknak, hogy áll a verseny.

  Többféle érzelem is kavarog a lelkemben, olyan sok, hogy szinte már jómagam is belezavarodom a töménytelen választékba. Van itt minden: izgalom, lelkesedés, kíváncsiság, kárörvendés, és még megannyi érzés, amiket ha elkezdenék felsorolni, lemenne a Nap. Így hát úgy döntök, nem mulasztom az időt ilyesfajta ostobaságokkal, inkább csak örülök, hogy ép bőrrel megúsztam a vérfürdőt, és még néhány cuccot is összeszedtem magamnak. Vagyis, igazság szerint nagyban szükségeltem Julio segítségét, de ez részletkérdés. A részletekbe feledkezni pedig köztudottan a világ egyik legostobább tevékenysége.

  Magam elé húzom a fekete táskát, és kíváncsian belekukkantok. Először kicsit meglepődöm, amiért ilyen hatalmas a belseje, hiszen ha az emlékezetem nem csal, általában sokkal apróbb zsákokat kaparintottak meg a Kiválasztottak az utóbbi években. Persze örülök is a táska méretének, hiszen a nagyságának köszönhetően, jelentősen több cuccot pakoltak belé a Játékmesterek. Elsőként egy csomag szárított csirkemell, és három flaska víz kerül a kezem közé. Automatikusan mosolyra húzom a számat, aztán magamban elrebegek egy hálát az égieknek, amiért nem hagytak a sorsomra. Nem sokára megtudom, hogy valóságos kis túlélőcsomag került az utamba, hiszen a fekete táskában a bőséges élelmen kívül egy üveg jód, egy csomag ragtapasz, valamint egy bicska is megtalálható.

  Diadalittas mosolyra húzom a számat, úgy veszem tudomásul, hogy viszonylag jól kezdődött a Viadal. Na, nem azt mondom, hogy mindig is ilyen startról álmodoztam, de nem rossz ahhoz képest, hogy akár meg is ölhetett volna az a srác, vagy Fiona… Na, nem, mintha bármi esélyük is lett volna ellenem!

  A következő pár órát egyedül töltöm. A jelek szerint senkinek sem jutott eszébe rajtam kívül, hogy az esőerdő felé vegye az irányt, ami természetesen pont jól van így. Nem örülnék túlzottan a társaságnak… Figyelek rá, hogy a magányosan töltött órák se teljenek el unalmasan, hiszen láttam már annyi Viadalt, hogy tudjam, a Játékmesterek mindig azokat a Kiválasztottakat terrorizálják különböző túlméretezett fenevadakkal, akik nem csinálnak semmit, már-már látszik rajtuk, hogy valóban elhiszik, biztonságban vannak. Az ominózus állapot elkerülése érdekében magamba tömök pár falatot, aztán még vagy fél órán át nézegetem a Szarunál zsákmányolt dolgaimat. Rettentően izgalmas látványt nyújtanak, tényleg. Miután már úgy érzem, végleg szétunom az agyam, úgy döntök, itt az ideje felfedezni a környéket.

  Komótosan összepakolom a kibontott zsákomat, majd megszabadulok a vastag kabátomtól, és egy könnyed mozdulattal a derekamra kötöm azt. Feltápászkodom a helyemről, és sétálni kezdek befelé az erdőbe. Egy külső szemlélőnek úgy tűnhet, jóformán magam sem tudom, merre visz az utam. Viszont a kedves nézők bizonyára arról is megfeledkeztek két szépségápolás között, hogy én mindig, mindent okkal csinálok. Igen ritkán esik meg, hogy pusztán kedvességből rámosolygok valakire, érdeklődöm az állapota felől, vagy egyszerűen csak nem szólok be neki. Mondjuk, az utóbbi időben gyakran megesett, hogy nem tartottam magam a pontosan kidolgozott tervemhez. Túlságosan is gyakran – gondolom, miközben óvatosan végighúzom az ujjam az egyik fa nedves, hideg törzsén. Kezdve a Julióval való kapcsolatomtól, a Carlos iránt érzett vonzalmon át, egészen a Christinával és Fionával kialakult viszályig egyik esemény sem szerepelt a naptáramban. Mind az összes csak úgy jött, mintha az égből pottyant volna elém, vagy nem is tudom. Bár utólag visszagondolva biztosan bánni fogom ezeket a dolgokat, ám most, hogy nem történtek olyan régen, örülök nekik. Jó, ez inkább csak Julióra meg Carlosra igaz, mert velük jól kijövök. Az olaszt meg a németet inkább hagyjuk, azok külön kategóriába tartoznak. Tudjátok, abba, amelyik r-rel kezdődik, és ibanc-ra végződik…

  Lövésem sincs, mennyi idő telhetett el a vérfürdő óta, hogy mióta bolyongok az erdőben. Csak azt tapasztalom, hogy egyre sötétebb lesz az Aréna égboltja, a levegő pedig egyre fülledtebbé válik. Azon morfondírozom, vajon a többi állomáson is ilyen állapotok uralkodnak-e, vagy csak engem, illetve a többi itt tanyázó Kiválasztotta ért az a „megtiszteltetés”, hogy ilyen rekkenő hőségben kell átvészelnünk az éjszakát. Idegesen megrázom a fejem, és mivel már vagy harmadszor botlom el majdnem egy kőben, úgy határozom, hogy eredményesebb lenne, ha felmásznék egy fára, és ott próbálnám átvészelni az éjjelt. Meg aztán, nem sokára arra is fény derül, kik távoztak el az élők sorából. Efféle eseményt valóságos bűn lenne kihagyni, és az alacsony termetemet tekintve, könnyen megeshet, hogy semmit sem látok majd az ellenfeleim arcképéből. Minden bizonnyal akkor járok tehát a legjobban, ha felkapaszkodom a legmagasabb fa tetejére.

  Mivel kivétel nélkül az összes egyed hatalmasra nőtt, nem is kell sokáig keresgélnem, egyszerűen csak megkapaszkodom a hozzám legközelebb eső növény törzsében, aztán óvatosan, ám gyorsan fentebb húzom magam, míg fel nem érek a lombkoronához. Ott aztán kényelmesen elhelyezkedem az egyik ágon. Nem szeretnék túlságosan is kipakolni, a végén még leejtenék pár holmit, vagy itt felejtenék egy létfontosságú eszközt. A hátamat a fa törzsének támasztom, a táskámat pedig az ölembe helyezem. Nincs más dolgom, csak várni, hogy végre éjfélt üssön az óra, és Anglia címere felragyogjon az égbolton.

  A percek csigalassúsággal telnek, szinte már hosszú, őrjítő óráknak tűnnek. Az fáradság mérges kígyóként kúszik fel a szememre, kényszerítve ezzel arra, hogy egyre álmosabbá váljak. Persze nem hagyom, hogy ilyen könnyen győzelmet arasson felettem, minduntalan arra kényszerítem magam, hogy ne aludjak el, várjam meg az eredmény kihirdetését.

  Bár hosszú időnek tűnik, valójában nem is kell olyan sokáig várnom, nagyjából tíz perc elteltével fel is harsan Anglia jól ismert himnusza. Sötétbarna, kíváncsi tekintetemet egyenesen a fekete égboltra függesztem, izgatottan várva az első halottra. A szívem vadul zakatol, az agyamban pedig automatikusan bekapcsol a vészjelző. Most döbbenek csak rá, mennyire félek. Rettegek, hogy mi történt, miután elfutottam. Hiszen fogalmam sincs, hogy alakult Julio, Isabel és Carlos sorsa, hogy túlélték-e egyáltalán a napot. Mindhárman remek harcosok, ráadásul erős szövetséget kötöttek, tehát megvan az esélyük az életben maradásra. De mégis mi van, ha ez nem elég? Ha valaki egy óvatlan pillanatban mögéjük settenkedett, majd átszúrta a torkukat? Minden eshetőségre fel kell készülni, nincs olyan, hisz bármi megtörténhet.

  Több évtizednek tűnik, mire felragyog az első halott arcképe. Bár sosem vallottam magamat annyira kárörvendő embernek, mégis úgy érzem, nagy súly gurul le a szívemről, amikor megpillantom az égen az egyiptomi lány arcát. Megpróbálom elrejteni a vigyoromat a közönség elől, a kezemet a szám elé szorítom. Hát túlélte! Mégis hogy lehettem akkora barom, hogy azt higgyem, meghalt? Te jó ég, néha valósággal elborzadok a saját sületlenségemen! Tudhattam volna, hogy megmenekül… Nem csak azért, mert nem láttam, hogy bárki is megölte volna, sokkal inkább, mert ő egyszerűen csak nem az a típus, aki könnyen megadja magát a sorsnak, és belenyugszik a halálba.

  Az egyiptomi után a francia lány arcképe villan fel. Most veszem csak észre, hogy ezúttal a Játékmesterek kissé felturbózták a Viadalt, méghozzá azzal, hogy a holtak fényképe alatt nemcsak az illető nevét és országát, hanem a gyilkosa nevét is feltüntették. Ez esetben a Franciaország-René-Isabel hármas ragyog a zöld szemű versenyző fényképe alatt. Kínosan elhúzom a számat, amint eszembe jut, hogy hála Hayes zseniális ötletének, kénytelen leszek kissé visszafogni magamat. Az újítás a nézőknek felemelő szórakozást jelenthet, a magamfajta titokzatos Kiválasztottaknak azonban csak egy újabb bukkanó, amit valahogy ki kell játszani. Mi tagadás, nem esnék hasra a hírtől, ha pár nap múlva a fél mezőny rám vadászna, mert a fülükbe jutna a hír, hogy megöltem az egyik legesélyesebb versenyzőt.

  A lány képét a kicsi, esetlen Cho kislányos vonásai váltják fel. A szívem összeszorul egy pillanatra, amint felrémlenek előttem a halálának körülményei. Szerencsétlen gyerek! Olyan gyámoltalan volt – legalábbis, annak nézett ki, aztán ki tudja, mi lakozott a felszín alatt. Ennek ellenére mégis megesett rajta a szívem, amikor Julio keresztülszelte a koponyáját. Bár, ha jobban belegondolok, talán még jól is járt, a Bőségszarunál elhunytak általában lényegesen kevesebbet szenvednek, mint a társaik. Simán el tudom képzelni, hogy Hayes kiszúrta magának a koreai lányt, és már javában tervezgette, milyen mutánssal teszi próbára a rátermettségét. Ha úgy vesszük, Julio még szívességet is tett neki azzal, hogy megölte.

  Ezzel a megnyugtató gondolattal emelem újra az égre, ahol éppen a magyar fiút váltja Fiona Országtársa. Összeráncolt homlokkal meredek a hologramra, próbálom megjegyezni legalább az elhunytak országát, csak hogy tudjam, kikkel kell még megküzdenem a végső győzelemért. Néhány percen belül kiderül, a fent említetteken kívül még az orosz fiú, valamint Szerbia és Amerika mindkét Kiválasztottja tért örök nyugovóra.

  Ez tíz gyereket, tíz gyászoló családot jelent. A mai napon legalább tíz szülő fogadott örök bosszút Anglia, Fire, vagy valamelyik versenyző ellen. Valószínűleg minden este sírva alszanak el, és a Viadalt nézve abban reménykednek, hogy a gyermekük gyilkosa minél előbb követi az áldozatát az örök vadászmezőkre. Már nem maradt nekik semmi, amiben kapaszkodhatnak, nem segít a rokonok biztatása, a mentortól kapott levelek, amiben a Kiválasztott erősségeit dicsőíti, sőt a folytonos nosztalgiázás sem. Talán csak abban reménykedhetnek, hogy a gyerekük Országtársa arat győzelmet, megmenekítve ezzel szeretett hazáját a következő Viadalon való részvétel alól, valamint megszerezve a 218. játék szervezési jogát. Mondjuk, a szerbek és az amerikaiak már ebbe a szalmaszálba se kapaszkodhatnak.

  Valahonnan a közelből tűzropogás hallatszik. A negatív tapasztalataimnak és a bizalmatlanságomnak hála, az Arénába érve kialakult bennem egyfajta paranoia, melynek függvényében mindenre, és mindenkire gyanakszom. Ez most sincs másképp, rögtön magam elé rántom a késemet, és gyorsan körbefürkészem a terepet. A biztonság kedvéért a táskámat is felkapom a hátamra. Ki tudja, mikor kell menekülőre fognom a dolgot? Érzem, hogy a lángok alattam csapdosnak, ám nem akkora erővel, hogy elérhessenek, vagy akár kárt tegyenek a fába, ahol aludni szeretnék. Óvatosan elmozdulok a fatörzstől, majd négykézlábra ereszkedve mászni kezdek a tűz irányába. Szinte már kínosan ügyelek arra, hogy ne reccsenjenek meg a súlyom alatt az ágak, és észrevétlenül közelebb férkőzzek a tábortűz tulajdonosához. Hiába, ilyen ez a vadászösztön: jobb, ha az ember óvatos, sosem lehet tudni, mire számíthatsz.

  A tűz melege egyre erőteljesebbé alakul, már-már engem is átforrósít egy kicsit, amikor megpillantom a tulajdonosát. Elsőre ugyan nem ismerem fel, többször is szemügyre kell vennem, mire eljut az agyamig, ki is ő valójában. A fekete, égnek álló, kócos haj, a kiugró magasság, a mogyoróbarna, mandulavágású szemek – kétségtelen, ez a srác Minho, Korea Kiválasztottja! Bár nem sokszor futottunk össze, mégis tisztán él bennem a kép, amikor a birkózó állomáson az edző arra biztatta, gyakoroljon szorgalmasan, és egy nap akár még bajnokká is avathatják. A fiún nem látszódott különösen semmifajta érzelem, mintha nem is foglalkozott volna igazán az edző bátorításával. Csak csendesen megköszönte az Országtársa dicséretét, majd megkérdezte a lányt, segítsen-e neki pár trükk elsajátításában. A pontszámára már nem emlékszem, csak annyi maradt meg, hogy kiemelkedően teljesített. Van egy sanszom, hogy nem a hihetetlen észjárásával nyűgözte le a Játékmestereket. Nem lakozhat túl sok ész annak a fejében, aki képes az Aréna közepén tüzet gyújtani, még ha későre jár is az idő. Nem gondolt bele ez a nyomorult, hogy ez olyan, mintha egy hatalmas transzparenssel ugrándozna, az üvöltve, hogy „Itt vagyok! Öljetek már meg!”. Ki van téve a veszélynek, hogy bármikor, bárki rátámad, és végez vele.

  Bármikor… Bárki…

  Minho kemény ellenfélnek számít, egészen kiemelkedők az esélyei a Viadal megnyerésére. Erős, harcias és csendes, tökéletesen elhihető róla, hogy egy megrögzött gyilkológép, aki alig várja, hogy kimutassa a foga fehérjét. Bárhogy is nézzük, remek esélyekkel vágott neki a játéknak. Az ökölvívásban sem utolsó, az edző nagy reményeket jósolt neki. Emlékszem, mennyire feldühödtem, amikor a technikáját istenítette. Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben…

  …és most itt ül alattam, alig pár méter választ el tőle. Láthatóan a gondolataiba feledkezik, kizártnak tartom, hogy észrevett. Nem csinál semmit, csak magányosan ücsörög a földön, miközben réveteg tekintettel bámul a tábortűz narancssárgán izzó lángjaiba. Igazán könnyű áldozat…

  Egy tizedmásodperc alatt végigfuttatom a fejemben a késdobálás technikáját, ahogy azt Isabel tanította. Erősen tartom a fegyver markolatát, hátrahúzom a kezem, és Minho fejét egy céltáblának képzelem. Látom a közepét, a helyet, ahova be kellene találnom. Nincs túl messze, csak kicsit furcsa lesz a dobási szögem, de az nem számít. Résnyire húzom a szemem, becélzom a fiú koponyáját. Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy megöljem. A megsebesítés most édeskevés, abból fel tud épülni, és akár bosszút is állhat rajtam. Megbizonyosodom róla, hogy tökéletes dobás lesz, melynek hála egy gyorsan megölt áldozatot, és milliónyi támogatót fogok kapni. Már éppen elhajítanám a késemet, amikor a srác váratlanul motyogni kezd. Magam sem értem, miért, de érdekel a mondandója, így hát közelebb merészkedek hozzá.

- Hogy lehetett képes… - suttogja a tűzbe meredve, mintha csak onnan akarná kiolvasni a választ. – Hiszen ő sosem… ártott neki… mint ahogy senkinek sem. Nem értem… hogy tehette ezt.

  Összehúzott szemekkel nézem a srácot, aki a jelek szerint nincs teljesen magánál, vagy egyszerűen csak bekattant a Viadaltól. Lövésem sincs, miről, vagy kiről hadovál, mi a célja ezzel az egésszel. Most veszem csak észre, hogy tart valamit a kezében. Egy fotót, ami egy vörös hajú, koreai lányt ábrázol. Bizonyos tekintetben hasonlít a kis Chóra, csak sokkal magasabbnak, és néhány évvel idősebbnek néz ki. Nem kifejezetten szép lány, könnyűszerrel szürke kisegérnek nevezném, ha mandulavágású szemében nem csillogna ott a küzdeni akarás, és az elszántság tüze. Csaknem olyan hevesen ragyog, mint az előttem tündöklő lángok sokasága.

  A csaj és Minho között kapkodom a pillantásom, miközben továbbra is azon töröm a fejem, mi ütött a srácba, amitől így becsavarodott. A szavai értelmetlennek, végeláthatatlannak tűnnek számomra, egészen addig, míg egy ismerős névre nem lelek köztük.

- A brazil fiú tette… Julio Fuareznek hívják, ha jól tudom. Ő volt az… Ő ölte meg a húgodat! Nem értem, miért csinálta… Mi jó származhatott neki abból, hogy… - Minho hangja egy pillanatra elcsuklik, a szemében pedig a bosszúvágy ismerős szikrája lobban fel. Homlokát összeráncolja, vastag ajka megremeg. A dühtől szikrázó hangon súgja a fényképnek az alábbi szavakat. – Ne aggódj, megbosszulom a halálát! Tudom, hogy te is így tennél a helyemben. Megígérem… Megteszem Cho emlékéért! Megkeresem azt a rohadékot, és végzek vele… Még ha beleőrülök is, de elvágom a torkát annak a gyökérnek!

  Akaratlanul is egy halk sikoly hagyja el a számat a monológ hallatán. Minhónak persze feltűnik, hogy nincs egyedül, a fejét zavartan kapkodva próbál rájönni, honnan jött a hang. A döbbenetből felocsúdva úgy döntök, jobb, ha minél hamarabb elhúzom innen, és majd csak később gondolkozom az elhangzottakon. Vagyis, mégsem! Előbb még el kell tennem láb alól a koreait! Határozottan megrázom a fejem, majd lepillantok az alattam elterülő talajra – a fiúnak azonban hűlt helyét találom, már csak a tábortűzből megmaradt füstfelhő tanúskodik arról, hogy valaha tábort vertek itt.

- Rohadt élet! – mormogom magam elé meredve.

  Miért van az, hogy nekem semmi sem jön össze? Mégis, hogy a francba lehettem akkora hülye, hogy nem öltem meg azonnal, mihelyt megláttam? A cselekvés helyett kihallgattam, ahogy egy fényképhez dumál, és megfogadja, hogy kinyírja az Országtársamat. Jézusom, a végén még én is becsavarodom!

  Visszamászom az eredeti helyemre, a fejemet unottan a fa törzsének támasztom. Az agyamban egyre csak a szitokszók kavarognak, melyekkel magamat illetem az elszalasztott gyilkosságért. Ha megölöm Minhót, talán még Julión is segítek. A kettejük csatája… Nem is tudom. Erős párviadal lenne, annyi szent, a nézők le sem tudnák venni a szemüket róla. Julio jó esélyekkel indulna… mint ahogy az Minhóról is elmondható. Erős gyerek, és megvan a kellő motivációja ahhoz, hogy még fenyegetőbb ellenféllé nője ki magát. Az Országtársam jobban jár, ha vigyáz magára, még ha nem is azért végzett Chóval, amiért Minho azt gondolja.

  Keserves sóhaj hagyja el az ajkaimat. Mekkora kalamajkába keveredtem már megint! Julio miattam ölt… és Minho ezért végezni akar vele. Mindezt miattam, még ha nagy valószínűséggel nem is emlékszik rám.

  A cseppet sem nyugalmas gondolatok valóságos hadseregként ostromolják az agyamat. Mind azt akarja, hogy vele törődjek, hogy rá hallgassak, a többivel pedig ne foglalkozzak. Sajnos vagyok olyan hülye, és az összest alaposan kivesézem. A végére aztán rádöbbenek, mi is az igazi különbség köztem és Julio közt. Nem annyira bonyolult, csak az embernek figyelnie kell, hogy megértse a lényegét.

  Már mindketten öltünk, és bizonyára a jövőben is fogunk. Ő azért tette, hogy életben maradjak. Én azért, hogy még több ártatlan emberéletet kioltsak.

  Pofonegyszerű magyarázat.