2017. május 11., csütörtök

#23 - Isabel

 Reggel én kelek fel elsőként. Mindenki nyugodtan szuszog. Kicsit felelőtlennek gondolom, hogy éjszaka mindenki aludt - őr nélkül. Simán elvághatták volna a torkunkat. Bár nem hiszem, hogy valaki ezt tenné. Hisz aki ide jön, az hullajelölt. Egy valakit megöl, a többiek felébrednek, és meghal. Hülye az aki ezt tenné.
 Felülök, kinyújtóztatom a végtagaimat, majd feltápászkodom. Leporolom magamról a koszt, és körbe kélelek. Sehol egy lélek sincs. A nap alig kelt fel, még elég korán van, gondolom a többi Kiválasztott is még javában pihen. Nekem sem ártana. De most képtelen vagyok lehunyni a szememet. Felsóhajtok, és elindulok a legközelebbi fához. Mert mit tesz az ember ha nem alszik? Edz, gyakorol. Előveszem a késeimet, és sorban találom el a fának a törzsét. Mikor az összes kést eldobom, össze szedem, és egy lépést hátrébb állok és onnan dobok. 
 Vajon most is látnak minket? Atlantában. És a világban. Tudom hogy van időeltolódás. De valahol most hajnal van, van ahol este, van ahol délután. Engem mutatnak? Vagy eseteleg máshol egy másik Kiválasztott érdekesebb dolgokat művel? Mindenesetre ha most én vagyok a képernyőkön, nem lehetek  gyenge. Csak azért is szeretném, ha erősnek látnának. Bár nem hiszem. Én a tudatukban a lány vagyok, aki szereti a békét, és nem szereti a veszekedést. Vagy egyszerűen azért tudják a nevemet, mert én vagyok a lány, aki Carlos Országtársa, és barátja. Gondolom a hülye angolok, már mindenkit felcímkéztek. Arabella, a pszichopata. Cristina, a dögös. Julio, a szívtipró. Carlos, a szépfiú. Én meg mi vagyok? Isabel, a... kedves? Béketűrő? Nem akarok gyengének tűnni előttük. Főleg nem Fire előtt.
 A fatörzset akaratlanul is "mélyen tisztelt" elnökünknek gondolom, és szemrebbenés nélkül küldöm a pofájába a késemet. Vigyorogva kihúzom magam.
 Valaki hátulról megfogja a vállamat, én pedig összerezzenek. Megijedtem. Nem tehetek róla. Azt hittem, mindenki alszik. De úgy látszik, Carloa már nem nyomja az igazak álmát. Újra célzok, és lövök. Tökéletes dobás.
- Emlékszel, mikor az edzésnél, mi keltünk fel mindig a leghamarabb, és mi voltunk a gyakorló teremben a legkorábban? - mosolyogva támaszkodik neki egy közeli fának. A kiképzésünk alatt, valóban mindig mi értünk le leghamarabb a gyakorló térbe, aztán rendszerint a brazílok jöttek utánunk.
- Hát, mint most - húzom kicsit erőltetett mosolyra a számat.
- Ma nem Cristina megy Arával...
- Jaj de cuki, kettesben akarsz maradni vele? - mindig is szerettem a romantikus dolgokat. És hát Carlos is olyan alkat. És ez édes.
- Igen - hajtja le nevetgélve a fejét. - Meg hát ismered a mondást... Tudod... Azt a mondást... Hogy is van? Két pszichopata nem fér el egy csárdában! - nem egészen így van az a bizonyos közmondás, de nem akarom orrára kötni. Még a végén besértődne. Ezért csak nagyot nyelve bólogatok. Hadd higgye hogy igaza van. Legyen ez neki olyasfajta gyereknap. Carlos oldalra pillant, és én is. Cristina figyel minket. Carlos a fatörzshöz áll, a fejére pedig egy almát rak. Tudom mit akar. De én nem akarom. Megrázom a fejemet, mire ő csak bólogat. Ezzel mit akar bizonyítani? Hogy bátor? És miért? Hogy bebizonyítsa férfiasságát?
- Oké, de ha meghalsz, megöllek! - emelem fel a késes kezemet. Bemérem az almát, és tökéletes dobás. Carlos vigyorogva fut barátnőjéhez és karolja át. Időközben a brazilok is felkeltek.
- Ma, mindannyiunk az esőerdőbe fog menni. Tudjátok, hogyha valami baj lenne, gyorsan tudjunk egymásnak jelezni - jelenti ki nemes egyszerűséggel Carlos, mikor egybe gyűlün.
- Ez logikus - bólogat Julio - Csak akkor gázos ha csak mi vagyunk ott. Tuti, hogy Hayes  ránk küld valamit...
- Igazad van, de mi van, ha van valaki? - hisz mindkét eshetőségre ötven százalék esély van.
- Öten egy ellen. Megölnénk őt - magyarázzák Cristina és Carlos.
- Várjatok, együtt megyünk? - bizony nem lenne ez jó. Mert ha külön mennénk, több esély van hogy Kiválasztottba botlunk.
- Nem, különválunk. Párokba rendeződünk. Én megyek Crivel, Arabella Isabellel - sóhajtok egyet. Oké, felőlem. - Julio, te pedig leszel csicska és mész egyedül - Carlos, a kedves... De még én se állom meg röhögés nélkül.
- Szerintem jöhet velünk! - mondja gyorsan Arabella. - Ne kelljen már egyedül bolyongania, a végén még megöleti magát. 
- Nem hal meg, kemény fiú - veregeti meg a hátát Carlos.
- Az lehet, kedves Carlos - a brazíl lány hangjából csak úgy süt cinikusság - De mégis jobb lenne ha velünk tartana. Persze ha nem akarsz magatok mellé egy felesleges harmadikat, aki végigfigyeli a nyáladzásotokat!
- Istenem, Julio, hova akarsz menni? - nyög fel keservesen Cristina.
- Az esőerdőbe!
- Na ne már!
- De! Most meglepődtél mi? Olyan hülye vagy Angell, komolyan...
- Julio, most épp te vagy a felesleges ötödik aki miatt itt állunk. Úgyhogy fogd be.
- Most miért? Nekem jó lesz egyedül is, Ara kezdett el kavarni! Mert túlságosan szeret. - még csak az kell, hogy ezek ketten összevesszenek.
- Ember, te szereted túlzottan saját magad - emelei fel védekezően a kezét Ara.
- Na, de akkor jó lenne eldönteni, hogy mi van - vágok a szavukba.
- Mi ketten, ti ketten, Julio egyedül. Pont - ezzel a vitát lezártuk, Carlosnak köszönhetően.
- Oké, mindegy! - forgatja meg a szemét Arabella. - Akkor irány az esőerdő.
- Jártál már itt? - vet rám egy gyors pillantást. Amióta itt vagyok a Viadalon, be se tettem a lábamat az őserdős részre.
- Nem még nem - vonok vállat közömbösen. Ez látszólag nyugtalanítja őt.
- Nagyszerű! - sóhajt fel. - Akkor gyere utánam, és ha valami furcsa hangot hallasz, azonnal szólj! Nincs kedvem egy mutáns karmai közt bevégezni...
- Nem mintha nekem lenne - motyogom az orrom alatt. Furcsa, mert ahogy ezt kimondom, különös émelygés fog el. Mintha bármely percben elájulnék. Hogy mi váltja ki belőlem ezt az érzést, nem tudom.
 Előttem egy apró bogár köröz, zümmögő hangot kiadva. Sötétkék páncélján néha-néha megcsillan a nap vakító fénye. De amilyen hamar jött, olyan gyorsan repül is el. Ezután az égbe magasodó hatalmas törzsű fákat figyelem, és a különböző állatoktól eredő hangot. Bámulatos. Ha nem a Viadalon lennék, tuti hogy valami ilyesmi helyre költöznék. A természet harmóniája...
- Oké. A haditerv egyszerű; megkeressük Nielst, vagy Minhót, és kinyírjuk őket - szakítja félbe a gondolkodásomat. Olyan fura. Hogy most itt vagyunk ketten, senki sincs körülöttünk, még sem nyílunk meg annyira egymásnak, mint pár nappal ezelőtt mikor náluk aludtam. Tényleg. Már hány napja lehetünk az Aréna falai közt?
- Én benne vagyok - ez magától érthetődő. Akivel találkozunk az halott.
- Tudod, az utóbbi időben elég sokat gondolkoztam bizonyos dolgokon... - töri meg az egyre kínosabbá váló csendet. - Főleg rólunk. Carlosról, Christináról... Julióról... Rólad, rólam...
- Öhm... Igen? És pontosabban miről? - ráncolom a homlokomat.
- Arról, hogy mi lenne, ha nem kellene részt vennünk a Viadalon. Ha Fire nem kötelezne minket arra, hogy egymást gyilkoljuk.
 Ez fogós kérdés. Nem állítom hogy nem gondolkoztam még ezen, de meglep Ara kérdése. Mi lenne velünk?
- Talán minden normális lenne. Élnénk a saját életünket, talán még nyomorgás se lenne. De nem hiszem hogy mi ismernénk egymást. Meg aztán... Ha nem lenne Viadal, nem is értenénk a másikunk nyelvét. Bár a portugál és a spanyol nem különbözik annyira... - mondom ki az igazat.
- Ja, az igaz - bólogat. - De ezt ne folytasd, a végén még hálás leszek Atlantának! Amúgy neked mi a véleményed erről az egészről? Mármint, tudod, a Viadalról...
 Lehet hogy a világ elnöke néz most minket. Meg kell moderálnom a szavaimat.
- Hülyeség. Meg lehet oldani a békét erőszak nélkül is, nem értem néha egyes emberek gondolkozási módját - sóhajtok fel fáradtan. Én sose voltam az erőszak, és brutalitás híve.
- Hát igen... Tegnap este megkérdeztem Carlost, hogy... - itt rám emeli nagy sötét szemeit. Habozik. Hogy elmondhatja nekem e azt a dolgot. Alig észrevehetően megrázza a fejét. - Mindegy, nem fontos!
- Ha valami böki a csőrödet velem megoszthatod. Nem mondok senkinek semmit - emelem a kezemet az égnek. Bennem igazán megbízhat.
- Hát... Csak Julióról van szó, de tényleg nem fontos. Megoldom - Julio nevére felkapom a fejemet. Mi van vele? És... Miért pont Carlosszal beszéli ezt meg? Hirtelen bölcs lett?
- Rendben van, te tudod - méregetem kicsit gyanakodva, amitől megered a beszélőkéje - de most öszintén.
- Múltkor is említettem, hogy mennyire kikészít a nyomorék skizofrén szokásaival! Majdnem smároltunk, aztán persze nem lett belőle semmi, hála a másik idiótának. Aztán, amikor megtalátuk Crit, valami megváltozott. Szinte hozzám se szólt, meg mindig mással ment vadászni. Persze, eszem ágában sincs kisajátítani. De persze, velünk vadászni jönni, az már luxus! Te nem tudod véletlenül mi lehet vele? Nagyobb a tapasztalatod a pasik terén, mint nekem...
 Érdekes... Azt hittem, Ara már nem szerelmes Julioba. Tévedtem volna? A várakozással teli tekintetre nézek. Azt még se mondhatom hogy "bocs Ara, minden tök rendben, csak te vagy megőrülve".
- Foggalmam sincs. Bár egy-két változás nekem is felütötte a fejét - válaszolok gyorsan.
- Például? - baszki, mit mondjak?
- Izé... Hát tudod. Carlosszal összebeszél, titkolóznak, csak a szokásos - magyarázom kínosan. - Meg... De mindegy, is mond még bejön?
- Nem. Igen. Nem tudom. A francba, ez bonyolult! - nem, semmi sem bonyolult. - Kikészít!
- Olyan hogy "nem tudod" nem létezik. Van valamilyen állapot. Mindig. Köztes nincs. Vagy ez, vagy az - túrok bele idegesen a hajamba.
- Pedig igenis létezik! Az, hogy a te pöttömnyi, romantikus agyacskáddal ezt nem lehet felfogni, egy dolog!
- Basszus, Ara! Szereted a srácot vagy se?! - egy pillanatig felhúzza a szemöldökét, de már másra figyelünk. Valaki egy fiú, keservesen felüvölt. Bárhonnan felismerem ezt a hangot. Julio.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése