2016. november 26., szombat

#15-Cristina

Amikor felébredtem egy kar ölelt át. Kinyitva a szemem a békésen alvó  Carlossal találom szembe magam. Elmosolyodok és közelebb kúszok a fiúhoz akinek még mindig  be volt kötve a homloka. A kötéshez nyúlok és megpróbálom arrébb húzni, hogy lássam a sebet. Próbáltam óvatos lenni, nem akartam felébreszteni. De mégis sikerült. Kippatantak a szemei és egyenesen rám nézett.
-Cristina...-suttogja egy mosollyal és a kezem után nyúl.
-A kötésed...Ki kell cserélnem.-világosítom fel de nem tudom le venni a szemem a zöldeskék íriszéről. Gyönyörű.
-Nem érdekel a kötés.-mordul fel és közelebb húz, az arcát pedig a nyakamba temeti. Halkan felnevettem és beletúrtam a hajába ami hietetlen puha volt.
-Tényleg fel kell állnunk.-suttogom halkan mire egy újabb értelmetlen morgással válaszol. Kicsusztattam a kezem a szorításából és felülök. A nap már halványan sütött, a levegő friss volt. Felsóhajtottam és felállva átmozgattam az elzsibadt végtagjaimat. Hirtelen rám törnek a tegnap emlékei és ettől szabályosan megtántorodom.
-Jól vagy?-kérdezi egy mély hang. Francesco ült a hálózsákján, jó messze Juliotól és Isabelltől akik még aludtak.
-Megvagyok.-válaszolok és mellé ülök.-Carlos!-szólok rá a nyugodtan alvó fiúra.-Ki kell cserélnem a kötésed. Nem mondom többször!-fenyegetőzöm de a spanyol még mindig alszik.
-Aranyosak vagytok.-mondja közönbös hangon Franco. Megmerevedek és magam elé bámulva  nézem az erdőt.
-Nem szeretnék szerelmes lenni, Franco. De nem szórakozom vele.-mondom halkan mire az Országtársam bólint.
-Ez nem akarás kérdése...Ez a szíved döntése.-válaszol, mintha a hangjában egy kis keserűség lenne. Gondolom most Annara, a barátnőjére gondol. Mindketten csöndben maradunk. Carlos lép a látókörömbe, ledobja magát mellém és Franco felé köszön.
-Fordulj felém.-motyogom és előveszek egy új kötést. Ő engedelmeskedik és újra közelebb húz magához. Imádom ha hozzám ér, amikor a testemet borzongás és melegség járja át, és amikor úgy érzem, valaki szeret.
Leveszem a régi kötést és újra lefertőtlenítem a vágást majd óvatosan bekötöm. Épp befejeztem amikor egy fülsikító üvöltés hagyja el Isabell száját. Carlos szinte azonnal felpattan és az Országtársához rohan. Én is utána megyek. Isabell már felült, ízzadt és fáradnak tünt.
-Jól vagy? Nem akarsz enni valamit?-kérdezem a lányt.
-Nem köszi, csak rosszat álmodtam.-válaszol és rám, majd az Országtársára néz-Történt valami amíg aludtam?-kérdezi.
-Semmi különös. -mondom gyorsan és lopva Carlosra nézek aki még mindig Isabellt nézi aggódó tekintettel.
-Julio?-kérdezi és kinyújtosztatta a kezét. Hm...Érdekes, hogy nem együtt aludtak el. Pedig tegnap este nagy volt az összhang köztük.
-Alszik. Jobb lesz ha felébreszted.-mondom, mert már kezdeni akartam magammal valamit. Nem akartam csak itt ülni, nem érzem magam biztonságban az Aréna közepén, akármennyire is vannak szövetségeseim. Az erdő, vagy az óceán sokkal csábítóbb ajánlat.
-Rendben.-mondja a lány és Julio felé indul.
-Szerinted jól van?-kérdezi Carlos aggódva. Nem bírtam visszatartani a mosolyom, átkarolom a spanyol fiú csípőjét és mosolyogva nézek rá.
-Hé, nyugi. Isabell jól van. Csak rosszat álmodott.-mondom mire Carlos rám emeli a tekimtetét és vonakodva bólint egyet. A következő pillanatban már Isabell és a kócos hajú, valljuk be, kifejezetten szexi, Julio, illetve még Franco is ide jött hozzánk.
-Rendben,  akkor most vadászni megyünk. Váljunk el!-ajánlja fel Carlos mire én egyetértően bólintok. Isabell szinte azonnal mellém áll:
-Én Cristinaval megyek.
-Nem! Hozzátok kell valaki!-mondja azonnal Carlos, de mielőtt tovább mondhata volna közbeszólok.
-Ne legyél már ilyen  aggódó!-forgatom meg a szemem és bíztatóan rá mosolygok. Nem foghatja folyton a kezünket, mindketten jól bánunk a fegyverekkel. Nincs miért aggódni.
Carlos megadóam felsóhajt majd Franco felé fordul.
-Francesco, te maradj itt örködni.
Már épp közbe szóltam volna,  hogy nem akarom, hogy egyedül maradjon, de Franco rámvillantja a szemét. Úgy látszik, neki teljesen megfelel ez a felállás.
-Vigyázz magadra!-tátogom halkan mire ő egy mosollyal bólint egyet. Végül mindenki összeszedte a fegyvereit és elindultunk az erdő felé, a fiúk nem tudom merre mentek. Isabellel egymás mellett sétáltunk, mindketten figyeltünk, de semmi gyanúsat vagy veszélyeset nem láttam, úgyhogy egy kicsit ellazítottam a jobb kezem amiben a pisztolyt tartottam.
-Na mesèlj csak!-ugrik elém Isabell egy vigyorral.
-Hm...Mit is mondjak.-nevetek fel-Minden pasi ilyen helyes Spanyolországban? Vagy csak Carlos?-nézek vigyorogva Isabellre és végre egy normális tininek érzem magam és nem egy Kiválasztottnak. Pletykák. Pasik. Nevetés. Ez lenne a normális. Nem pedig a halál, gyilkolás és a félelem.
-Nem, de ahogy látom szerinted igazán helyes Carlos...-mondja és közben egyértelműen bámul.
-Igen, helyes...-mondom halkan de nem nézek a lányra.-De... nem tudom mi legyen...-sóhajtok fel, a hangomból feszültség halatszott.
-Beszéljek a fejével?-kérdezi és próbálja megkeresni a tekintetem.
-Ne!-vágom rá hevesen-Nem vele van a baj. Én vagyok bizonytalan.-magyarázom, majd végre a lányra nézek.-Te nem érzel így? Julioval?-kérdezem.
-Mi? Nem, nem , nem , nem!-tiltakozik teljesen elvörösödve.
-Ááá most megvagy!-nevettem fel.-Tudtam, hogy van valami köztetek!
-Nem, esküszöm, nincs semmi köztünk...De most rólad és Carlosról van szó!-látszik rajta, hogy próbálja terelni a témát. Úgy döntöttem megszánom, de biztos voltam benne, hogy még vissza térek a témára.
-Nincs miről beszélni. Tényleg.-térek vissza Carlosra.-Szerinted megéri beleszeretni valakibe a vidalon? Örültség.-a nevetésem keserű volt és talán egy kicsit szomorú is. Utálom, hogy bizonytalan vagyok..Ez az egész szörnyű.
-Nem örültség! Na jó kicsit talán az...De ha különleges emberről van szó, semmi sem hülyeség.-mondja és közben a távolba néz.
-Igen..Talán igazad van.-válaszolok halkan. Nekem tényleg tetszik Carlos. De emögött több is áll, mint puszta vonzódás. Aggódom érte, imádom ha hozzám ér, én is boldog leszek ha mosolyog, minden  porcikáját ismerem, de mégis...Mégis bizonytalan vagyok. Ahányszor elkezdek álmodozni rólam és Carlosról legszívesebben felpofoznám magam. Mennyire hülye vagyok! Hiszen egy Arénábam, egy viadal közepén vagyok és a szerelemről álmodozom. Meghibbantam.
De legbelül pedig nem érdekel,  nem érdek, hogy hol vagyok, a lényeg, hogy vele legyek. Carlost akarom, nem a bizonytalanságot.
-Szerinted Arabellábak tetszik Carlos?-kérdezem Isabellt felvont szemöldökkel. Igazából még mindig kétségeim vannak ezzel kapcsolatban...Csak azért flörtölt vele, hogy bevegyük a szövetségbe? Vagy tényleg tetszik neki a fiú?
-Nem. Vagyis nem tudom. Nem hiszem.  Szerintem csak barátként tekint rá.-mondja a lány. Hát akkor Arabellának elég fura módszerei vannak a barátkozáshoz...Hirtelen meghallok egy hangot. Azonnal odakapom a fejem és megmerevedve felemelem a piszolyt. Egy majom volt. Talán még nem vett észre minket,legalábbis nem akart elmenekülni. Kibiztosítom a fegyvert és célozva lövök. A majom leesik a fáról.
Odamentem a halott állathoz és megragadtam a bundájánál fogva. Szinte ugyanabban a pillanatban egy hangos hörgést hallok mögülem. Összerezzentem épp hátrafordultam volna amikor Isabell unott hangját hallom.
-Nem vagy vicces, Carlos!-mondja a lány. Újabb hörgés. Most már mindketten hátra néztünk. Rohadtul nem Carlos viccelődött. Egy mutáns nézett velünk farkasszemet.

Szinte egyszerre pattantunk fel Isabellel és kezdtünk el rohani. Az a valami hörgöt, rángatózott és nagyon gyorsan futott. Figyelnem kellett, hogy nehogy valamiben elesek, de annyi eszem volt, hogy kibiztosítsam a fegyvert. Isabellre néztem aki pontosan mellettem haladt. De nem néztem a földet, aminek meg is lett az eredménye. Elbotlottam egy faágban és előrzuhantam, az utolsó pillanatban tudtam csak megkapaszkodni egy fába, a mutáns megpróbálta kihasználni az alkalmat és kinyitva az álkapcsát a bokám felé lendül. A fogai hatalmasak, és hihetetlen élesek. Halálosak.
Erőt veszek magamon és tovább futok. A sivatag felé tartunk, szinte már most érzem a homokból áradó hőt, a növények mellettünk kezdtek eltűni.
Utálom a sivatagot. Nincs víz, búvóhely, élelem, ráadásul forróság van.
Előre néztem, hogy mennyire vagyunk messze az esőerdő végétől. Pár méterre tőlünk két rohanó alakot látok meg, mögöttük pedig mutánsok.
-Carlos?-suttogom halkan, mellette pedig Julio és Franco futott. Isabellel egyszerre nézünk egymásra, mindkettőnk szemébe félem csillog. Már alig pár méterre voltunk a fiúktól amikor Carlos elordítja magát.
-Jobbra! -mondja, és arra az irányra mutat. Mindannyian arra fordulunk, a mutánsok közel vannak, és nagyon sokan. Vakon hátra lövök egyett és remélem, hogy eltaláltam valamit.
Csak egy pillanatra nézek hátra de annyi idő is elég volt arra, hogy még gyorsabban szedjem a lábaimat. Legalabbis ezt akartam, de idő közben a sivataghoz értünk ahol a homok szinte elnyelt minket. Forro volt, még ruhán át is égetett, a homokszemcsék a szemembe és a fülembe mentek. Minden egyes mozdulat szenvedés volt.
Lassú volt a mozgásunk. A mutánsok elértek minket, elsőnek Isabellre ugrik  rá egy, mellettem látom, hogy Carlos szinte rögtön oda akart menni, de egy másik lény elkapja a lábát. Gondolkozás nélkül céloztam a tamadójára, de nem volt időm lelőni mert valami megragadta a kezem és a a földre rángatott. Akaratlanul is felsikoltottam. A mutáns azt a kezemet ragadta meg amiben a pisztolyom volt ezért kénytelen voltan kirántani a késem. Nem is néztem, hogy hova fúrodik bele a kés pengéje. De úgy látszik érzékeny részt találtam el mert a lény felüvöltött és eldőlt melletem. Megpróbálok felállni de a karomat elnyeli a homok, folyton visszacsúszok.
-Fuss!-ordítja az Országtársam és felránt a homokból, az arca tiszta vér, a teste tele volt harapásokkal. Szörnyen nézett ki. Lesokkolódva néztem rá, egy értelmes szót se tudtam kinyögni.
Egy üvöltés halunk, egyszerre kapjuk oda a fejünket, épp Julio felé ront egy mutáns.
-Úristen....-suttogom amikor meglátom, hogy még mennyi mutáns jön felénk. Hirtelen Francesco vesz egy nagy levegőt és megragadja a kezem.
-Fuss! Ne néz vissza, jó?-a hangja magabiztos volt, de a szemébe könnyek voltak.
-Mi? Ne! Gyere, fuss!-mondom kikerekedett szemekkel és megragadom az Országtársam kezét, de ő nem hagyja, hogy elhúzzam.-Francesco ne hülyéskedj!-azt akartam, hogy a hangom magabiztos legyen, de ehelyett olyan volt mint egy ijedt kisegér cincogása.
-Úgy se nyerhetem meg.-mondja halkan-Így legaláb értelmes lesz a halálom.-a hangja keserű volt.-Vigyázz magadra, Cristina!
Ennyit mond majd a mutánsok felé ront. Carlos és Julio ugyanakkor odaér hozzám. Ők szinte azonnal megértik, hogy mire készül az Országtársam. De én nem. Nem bírom elfogadni. Kibiztosítom a fegyvert és rálövök az egyik mutánsra.
-Cristina, gyere!
Carlos hangja merev volt, komoly,  semmi játékosság vagy aggódás nem volt benne.
-Segítenem kell!-ordítok rá. Újra futásnak eredtem volna Francesco felé de ekkor Carlos megragadja a kezem és a másik irányba lök.
-Menj! Indulj!
És én így tettem. Ott hagytam az Országtársam. Cserben hagytam.
Alig futottam pár métert amikor megszólalt az ágyú. Hátra fordultam és azonnal megláttam Francesco halott testét, de a mutánsok elrohantak.
-Ne, ne, ne, ne!-sikítom és a földre rogyok. Nem akartam abbahagyni az ordítást. Szörnyű ember vagyok. Gusztustalan, undorodom magamtól.
-Cristina...-érzem meg Carlos kezét a vállamon, de nem veszek tudomást róla.
-Otthagytam...Hagytam, hogy meghaljon.
Sose gondoltam volna, hogy egy ember halála ennyire tud fájni.

2016. november 19., szombat

#15 - Isabel

 A sivatag mint mindig, most is égetően forró. Egyedül barangolok a forró sivatagban. Semmi élelem, semmi innivaló nincs nálam. A torkom kiszáradt, a fejem egyre szédülni kezd, ahogy a nap forró sugara süti a képemet.
  A homok sem könnyíti meg a járást. Folyamatosan elesek, és egyre jobban kezdem most is elveszíteni az egyensúlyomat. Vizet. Ez az egyetlen dolog, ami most nekem kell. Semmi más. A távolban megpillantok egy oázist. Végre! Futni kezdek, ahogy csak bírok. A zöld növények, na meg a hűsítő folyó, a mennyország most. El kell érnem. Futok, futok, és futok. Pislogok egyet, és eltűnik az oázis. Ne! Ez nem lehet! Ez is csak egy trükk volt amit a szemem vetett be az agyam ellen! Grr. Folytatnom kell az utamat. Amíg nem találok ivóvizet, addig mennem kell. De a lábam majd leszakad. Pihennem kéne... úgy le ülnék.... de ha megteszem, félek hogy már nem tudnék fölállni.
 Sikoltozva riadok fel. Érzem ahogy a ruhám teljesen át van izzadva. Egy magas alak rohan felém. Carlos letérdel mellém, ès riadtan vizslat.
- Minden oké, csak rosszat álmodtam - legyintek mint ha csak semmiség lenne.
- Rendben - motyogja és feláll. Cristina sétál ide hozzánk.
- Jól vagy? Nem akarsz enni valamit? - kérdezi aggódva.
- Nem köszi, csak rosszat álmodtam - nyelek egy nagyot. - Történt valami amíg aludtam? - kérdezem és én is felállok.
- Semmi különös - mondja és Carlosra néz. Hmm...
- Julio? - nyújtóztatom ki az elernyedt tagjaimat.
- Alszik. Jobb lesz ha felébreszted - mondja Cristina.
- Rendben - felelem és elindulok a békésen alvó fiúhoz. Nem kell sokat mennem, hisz itt aludt közvetlenül mellettem.
- Julio! - rázom fel kicsit sem kedvesen a fiút.
- Meghaltam? - dörzsöli meg a szemét.
- Nem - forgatom meg unottan a szememet. - Inkább gyere! - intek neki hogy jöjjön.
- Segíts fel - nyújtja felém a kezét, én pedig nevetve próbálom talpra állítani.
- Rendben, akkor most vadászni megyünk. Váljunk ketté... - kezdene bele Carlos de én félbeszakítom.
- Én Cristinával megyek - ragadom karon. Van egy kis megbeszélni valónk...
- Nem! Hozzátok kell valaki! -mondja Carlos.
- Ne legyél már ilyen aggódó! - ripakodik rá teljes joggal Cristina.
- Oké. Franco te maradj itt őrködni - mondja a fiúnak, aki mérgelődve megy vissza.
 Ctistinával elindulunk az erdő felé.
- Na mesélj csak! - ugrálok vidáman mint egy négy éves, aki fagyit kap.
- Hm..Mit is mondjak? - nevet fel. - Minden pasi ilyen helyes Spanyolországban? Vagy csak Carlos? - kérdezi, de én persze észreveszem azt a két kis piros foltot az arcán.
- Nem, de ahogy látom szerinted igazán helyes Carlos... - meresztem rá a szemem, hogy vegye a lapot. Az iskolában mindig is menőnek számítottam. Ezzrl egyetemben, mindig kibeszéltük a másikat - így visszagondolva már látom, hogy nem a legérettebb húzás volt tőlünk.
- Igen helyes. De... Nem tudom mi legyen - süti le a szemét kínosan. Pedig ez egyáltalán nem ciki!
- Beszéljek a fejével? - próbálok szemkontaktust teremteni a lánnyal.
- Ne! - vágja rá talán kicsit túl gyorsan. - Nem vele van a baj. Én vagyok bizonytalan - motyogja - Te nem érzel így? - összeráncolom a tökéletes vonású szemöldökömet - Julioval?
- Mi? Nem, nem, nem, nem, nem! - rázom a fejem, miközben egy közeli fát kezdek bámulni, közben pedig érzem, hogy még a talpamat is beborítja a pír. Nincs semmi köztünk. Bár tény, hogy az elmúlt időben egész jól elvoltunk, de csak szimpla barátok vagyunk. És ez nem is fog sose megváltozni! Különben lőjenek fejbe ha még is...
- Ááá, most megvagy! - nevet - Tudtam, hogy van valami köztetek!
- Nem esküszöm nincs semmi köztünk... De most rólad és Carlos-ról van szó! - szögezem le, de még mindig érzem, hogy ég a fejem.
- Nincs miről beszélnem. Tényleg - mondja - Szerinted megéri beleszeretni valakibe a viadalon? Örültség - nevet fel kicsit kelletlenül.
- Nem őrültség! Na jó kicsit talán az... De ha különleges emberről van szó, semmi sem hülyeség - merengek a távolba. Mert az igazat mondom. Ha valakit szeretünk, egyszerűen minden más semmiségnek tűnik mellette.
- Igen... Talán igazad van - mondja. Hirtelen egy neszrr kapom fel a fejem. Elnézek abba az irányba, ahonnan hallottam. De csak minduntalan zöld növényekkel találom szembe magam. Hm. Pedig megesküdnék rá, hogy hallottam valamit. De Ctistina is arról árulkodik, hogy csak üldözési mániám van. Ugyanis csendben bámulja a földet. Gyorsan megrázom világosbarna loboncomat, mint ha csak az előző gobdolatot akarnám elfeledni.
 Vajon miről gondolkozhat? Cristina? Carlos-ról? A kapcsolatukról? Én őszintén szurkolok nekik. Megérdemlik a boldogságot. És ha nekik a mádikuk jelenti azt, akkor én teljes mértékben támogatom őket. Meg aztán... Össze is illenek. Aztán még ott van a Julio Arabella páros is. Látszik mennyire összemelegedtek a napok alatt... De végülis nekik is szurkolok. Hajrá Jara!
- Szerinted Arabellábak tetszik Carlos? - töri meg az egyre kínosabbá váló csendet. Ezen már gondolkoztam. Szerintem bejött neki, de most már inkább barátként tekinthet rá. A lány kétségbeesett arcát látva megesik rajta a szívem.
- Nem. Vagyis, nem tudom, de nem hiszem. Szerintem csak barátként tekint rá - nyugtatom meg mosolyogva.
 Kigúvad a szeme, és a szájára nyomja a mutatóujját jelezve, hogy fogjam be. A tábolba mutat egy fára, ahol egy kis majom ugrándozik vígan. Cristina csendben ellopakodik az állathoz.
 Tényleg nem tetszhet Arabellának Carlos. Mivel ott van neki Julio... Erre a gondolatra, furcsa mód ökölbe szorul a kezem. Mi van velem?
 Az állat tetemét a kezébe fogva jön vissza. Megdícsérem az állatért, és csöndben baktatunk tovább. Egyszer csak, valami forcsa hörgést hallok hátulról. Mrgforgatom a szememet.
- Carlos, egyáltalan nem vagy vicces! - nézek hátra unottan. De amit látok, egy cseppet sem olyan mint az én Országtársam. Nagyot nyelve fordulok Cristinához.
- Húha, menet van... - ráncigálom meg egy kicsit a pólójának ujját.
 Egy hatalmas nagy béka-mutánssal állunk szembe egymással. Nagyot nyelek, úgy nézek bele a hatalmas nagy vörös szemébe. Halálos csendben állunk. Végül az állat egy ordítással megindul támadni.
 Hangos felsikoltom, és Cristinával együtt kezdünk teljes erőből futni. Az a szar, nagyon gyorsan tud futni. Alig pár méter és utol ér. Csak előre nézek. A balkezemben a kard, a jobbal pedig a növényeket hessegetem el a szememből. A testemet e pillanatban az adrenalin veszi át. Csak futok. Nem tudom hova, csak úgy futok, amerre Cristina is, aki épp megbotlik valamiben.
Hátranézek, de bár ne tettem volna. Már nem egy, hanem több tíz undorìtó szörny üldöz.
- Carlos? - kérdezi, és én is előre nézek. A fiúk ott futnak velünk szemben, mögöttük egy egész falkányi mutáns. Összenézek Cristinával. Nem lehet hogy most van itt a vége! Még nem!
- Jobbra! - ordítja Carlos, mi pedig befordulunk az adott irányba. Próbáljuk megölni őket, de nem megy. Túl erősek.
 A többiek tovább futnak, viszont egy mutáns, - egy patkány, ami a békából változott át - engem szemelt ki magának. Gyorsabb tempóra vált, amitől az én lábam is rákapcsol. Elkanyarodok balra. Egy ágyú lövés. Ugye nem... Nem! Ne is gondolj erre! A sivatagban nagyon nehéz futni. Néha csak úgy majdnem elbotlok, máskor pedig a felszálló por a szemembe megy, ezzel megvakítva. Most is épp ez történnik. A kezemmel ösztön szerűen a szememhez kapok, és emiatt hatalmasat zakózok. Gurulok pár métert, majd a hátamra érkezve szaporábban veszem a levegőt. A szemem még mindig égetően csíp, mintha nem tudnám kiszedni belőle azt, ami benne van. Az állatias hörgés újra erősödik. A mutáns, alig három méterre áll előttem. Alig várja, hogy rám vethesse magát. Már ugró pozícióban áll. A szívverésem még inkább felgyorsul. A kardomat keresem, amit magammal hoztam. Ott van húsz centire mellettem. Az állat már nagyon ki van éhezve rám. Ugrik egyet, rám veti magát, viszont én sem tétlenkedek. A kardért nyúlok, megkaparintom, és belevágom a mutánsba. Fájdalmasan felordít, küszködik egy sort, és meghal. Nyögve próbálok felülni. A mutáns engem is megsebesített. A jobb oldalamon egy bazi nagy vágás van, amiből szinte ömlik a vér.
 A többiek. Felnézek, de nem látok semmit és senkit. Csak a sivatag aranyló homokját. Kapkodva lihegni kezdek. Hol vannak? Mi történt? Nincs itt senki. Egyedül vagyok a homok tenger kellős közepén.

2016. november 11., péntek

#14 - Arabella

Sziasztok!
Igen, tudom, bizonyára már kezditek unni, hogy mindig a feliratkozókról dumálunk, de ez akkora örömöt jelent nekünk, hogy arra nincsenek szavak! Srácok, 25-en olvassátok a sztorit! WOW! Köszönjük szépen, királyok vagytok <3 
És megérkeztem az új fejezettel, ami Arabella szemszögéből mutatja be az első napot az Arénában. Mivel a lány a többiektől külön vág neki a játéknak, új dolgokat is megtudhattok, leginkább egy bosszúról... De nem spoilerezek többet, olvassátok el, és mindent megtudtok ;)
Puszi, Maja<3

A Nap tűző sugara pont belesüt az íriszem közepébe, kényszerítve ezzel, hogy hunyorítsak egy kicsit. Beletelik néhány másodpercbe, mire megszokom a közel sem kedvező jelenséget. Ebben nagyban közrejátszik az előttem magasodó építmény diadalittas ragyogása. Valósággal eláll a lélegzetem, mihelyst alaposabban szemügyre veszem. Kétségtelen, ez az! A kísérteties szürkeség, az átlagember számára értelmezhetetlen kiemelkedések, melyekből egy esetleges mutánstámadás során akár hasznot is húzhatunk, na meg persze az épület tövében elhelyezkedő megannyi táska, élelem és fegyver – ez a Bőségszaru, az Aréna közepe, amit eddig csak a tévéből volt alkalmam megcsodálni.
  Na, nem mintha most annyira belefeledkeznék a látványába. Való igaz, a kelleténél talán kissé tovább pihentetem rajta a tekintetem, ám mégsem szentelek neki annyi figyelmet, mint magának az Arénának. Egy szempillantás alatt felmérem a terepet. Úgy tűnik, Mr. Hayesbe szorult annyi kreativitás, hogy ne egy helyszínre alapozza a játékot. Ha jól számolom, öt nagyobb cikkelyre osztották a csatateret, melyek között szerepel a sivatag, az óceán, a jeges síkság, a havas hegyvidék, és egy esőerdő… Utóbbi pont olyan, mint az otthonomban. Mint az álmomban!
  Gyorsan, határozottan megrázom a fejem. Nem szabad most erre gondolnom! Sokkal hasznosabb, ha a Kiválasztottakat kezdem pásztázni, főleg a mellettem lévőket. A jobb oldalamon – pechemre – a tagbaszakadt, izmos Minho foglal helyet, láthatóan készen arra, hogy elrugaszkodjon, a fegyveréért rohanva. Mondjuk, ezzel még várnia kell vagy negyven másodpercet, de mindegy. A balomon Christina alkesz Országtársa helyezkedik el, mellette pedig Carlos áll. A spanyol kifejezetten idegesnek tűnik – remélem, azért ez nem megy majd a teljesítménye rovására! Francesco sincs a legjobb állapotban, álmosan dörzsölgeti a szemeit, miközben érthetetlenül fürkészi az arcomat. A sötétbarna szempárba nézve rögtön felrémlik előttem a tőle kapott csók. Belegondolok, vajon neki mennyi maradt meg a tegnap estéből, és egyáltalán, a csapata mit árult el neki abból, hogy csókolóztunk. Már éppen kezdene kínossá válni a helyzet, amikor egy jelentős gondolat villámként csap le az agyamba, eloszlatva ezzel a Francescóval kapcsolatos aggályaimat.
  Te jó ég, megbeszéltük Gabriellel, hogy mindenáron megpróbálok kiszúrni egy lándzsát, és elfutni vele, erre meg ezt a hülye olaszt bámulom! Idegesen megrázom a fejem, és hagyom, hogy a pillantásom visszatérjen a Bőségszaru lábához. És akkor meglátom. Ott van, nem is olyan messzire tőlem. A szára hosszú, látszik rajta, hogy erős fából készítették, olyanból, ami nem törik ketté még a legerősebb kardcsapástól sem. A tetején elhelyezkedő fém is strapabírónak tűnik, de ami a legfontosabb, kifejezetten hosszúnak, és hegyesnek. Olyannak, amit nem szívesen látnék a fejembe fúródva. Máséban viszont annál inkább.
A Szaru lábánál még megannyi fegyver sorakozik, várva arra, hogy gyilkolásra használják őket, ám ezek nem kötik le a figyelmemet. Engem csak a lándzsa érdekel. Ez az egyetlen eszköz, amit tényleg bárhol, bármilyen körülmények közt képes vagyok használni. Nem szabad, hogy másé legyen! Hiszen mindenki pontosan tudja, hogy engem illet, nekem kell hát megszereznem! Sebesen körbe is nézek a többieken, csak a biztonság kedvéért, hogy vajon másnak is szemet szúrt-e az ékes darab. Szerencsére egyetlen szempárban sem látom a vágyakozást a fegyver iránt, sőt Isabeltől még egy bátorító mosolyt is bezsebelek. Óvatosan viszonozom a gesztust, majd ismételten a lándzsát kezdem pásztázni.
  A másodpercek csigalassúsággal vánszorognak. Szinte már félek, hogy ha nem történik valami, fütyülve a következményekre nekiiramodom, és a hőn áhított fegyver felé veszem az irányt. Kár, hogy a lábam még nem is érné a talajt, egy akna máris darabokra szaggatná a testem.
  Sötétbarna szememet elmebeteg módjára kapkodom a visszaszámláló hologram és a kéjesen csillogó lándzsa között. Másodpercek maradtak hátra… Másodpercek, melyek emberéletekről döntenek. Most válik el, ki lesz gyilkos, és ki áldozat, kinek nyílik még esélye a győzelemre. Nem félek, jól tudom, hogy ügyes vagyok, remekül harcolok, ráadásul Julio és Carlos védelmét is a magaménak tudhatom. Mindezek ellenére az adrenalin erős sodrású, vad folyóként hömpölyög az ereimben, várva arra, hogy végleg kitörjön, szétrobbantva ezzel a testemet. A szívem iszonyatos erővel dörömböl, kis híján kiugrik a helyéről.
  Már csak pár másodperc, pontosan hat…
  Öt. Négy, három.
  Kettő.
  Egy, és vége. Azaz, mégsem. Ez még csak a kezdet, a vérfürdő kezdete!
Amint felharsan a gong fülsiketítő zaja, rögtön vad vágtába kezdek, nem törődve a körülöttem lévőkkel. Ezen nincs mit csodálkozni, az Arénában mindenkiből kiveszik az empátia, az érzékenység. Akiből mégsem, az könnyen úgy végezheti, mint az a csaj, akit Niels az előbb gyilkolt meg egy elegáns kardcsapással.
  Igyekszem kikerülni az utamba sodródott hullákat, a vérző, levágott kezeket, és a földön fetrengő szerencsétleneket. Nem foglalkozom mással, csak a lándzsával, amit a mélyen tisztelt Játékmester urak pontosan a Bőségszaru tövében helyeztek el. A szemem sarkából látom, hogy Fiona is arrafelé tart, mire még gyorsabbra veszem a tempót. Már csak pár lépés, néhány aprócska mozdulat választ el attól, hogy az enyém legyen, amit megérdemlek. Sajnos ez a hülye német ribanc erősen el lett tájolva, a mozgását nézve azt okoskodta ki a nem létező agyában, hogy a fegyver, ha törik, ha szakad, de az övé lesz. Na, azt lesheti!
  Pont egyszerre érünk oda, ugyanabban a tizedmásodpercben nyúlunk érte. Fiona a közepénél tartja, én a tetején. Tudom, hogy így jobb esélyekkel indul, ám mégsem adom fel. Tisztában vagyok a ténnyel, miszerint ha ez a csaj elszedi tőlem a fegyvert, jelentősen gyatrább esélyekkel vágok neki a Viadalnak. Így hát az összes erőmet beleadva rángatni kezdem a lándzsát, miközben egy erős rúgást mérek a német bokájára. Fiona égszínkék szemei egy pillanatra kigúvadnak, egészen ijesztővé téve ezzel a lány arcát. Egy fürge mozdulatot teszek, melynek fényében sikerül kikapnom a lándzsát a kezéből. Egy diadalittas, gúnyos mosolyt küldök felé, majd sarkon fordulok, készen arra, hogy minél hamarabb lelépjek innen.
  Valamivel azonban nem számolok. A körülöttem zajló események túlságosan is gyorsan történnek, mintha valaki feltekerte volna a filmet. Az egyik pillanatban még menekülési útvonalat keresek, a másikban viszont már a földön fekszem. Egy hatalmas alak tornyosul felém, a napfényben megcsillan valami ezüstös dolog, ami feltételezhetően egy fegyverhez tartozik. Önkéntelenül magam elé kapom a lándzsámat – csakhogy a fegyvernek hűlt helyét találom a kezemben. A távolból még hallom Fiona erőltetett kacagását, és az egyre távolodó lépteit. Most azonban ez nem tud érdekelni, az összes idegszálammal a robusztus alakra koncentrálok, és a baltájára, ami egyre közelebb és közelebb kerül a koponyámhoz. Az adrenalin továbbra is kitörni kívánkozik az ereimből, ajkamat egy keserves vonyítás hagyja el. Én nem akarok meghalni!
  Jobb híján a lábammal próbálok védekezni, és teljes erőbedobással gyomorszájon rúgom a támadómat. Bár sosem számítottam túl erősnek, az utóbbi időben mégis edzettem annyit, hogy kicsit összeszedjem magam. Pontosan tudom, hány kínkeserves órát töltöttem az izmaim feltornázásával, és hogy a befektetett munka meghozta a gyümölcsét. Mégsem hiszem, hogy annyira megerősödtem volna, hogy egyetlen rúgásomtól leforduljon rólam valaki. Mégpedig ez történt: a magas, barna hajú srác élettelenül hever mellettem. Vékony ajka görcsösen összeszorul, fennakadt szemével mintha még mondani akarna valamit. A tarkójából egy kétélű, véres kés kandikál ki.
- Jól vagy? – kérdezi Julio.
- Élek – nyögöm.
- Az a lényeg! – bólint, majd egy laza mozdulattal talpra állít.
- Kösz az előbbit! – nézek le egykori támadóm holttestére.
- Mondanám, hogy háláld meg, de túl nagy a közönség, szóval ezt inkább halasszuk el pár nappal! Persze, csak ha nem gond – kacsint rám vigyorogva. A szememet forgatva állapítom meg, hogy Julio Fuarez a világ legnagyobb idiótája. Hogy képes valaki egy halálos csatamező kellős közepén viccelődni? Bár, ami azt illeti, azon sem lennék meglepve, ha teljesen komolyan gondolná az előbbi beszólását. – Tessék, itt van pár kés, lehetőleg ne hagyd el! – nyújt át egy övet, melyben csakugyan vagy nyolc fegyver sorakozik. – Menj az esőerdő felé, az valamennyire ismerős terep!
  Meg sem várva a válaszom, az ominózus állomás felé kezd terelgetni. Futólépésben haladunk, én megyek elöl, ő pedig hátulról fedez. Mázlink van, ezúttal senki sem érez olthatatlan vonzalmat a meggyilkolásunkra. Nem érdekel más, csak hogy a saját bőrömet mentsem. Most még az sem fordul meg a fejemben, hogy besegítsek a hadakozó spanyoloknak, csak futok, amerre a lábam visz. Mielőtt azonban végleg eltávolodnék a Szarutól, Julio megragadja a karom, és erőteljesen visszaránt magához.
- Ugye te sem gondolod komolyan, hogy túlélőcsomag nélkül nekivághatsz a vadonnak?
- Elárulok egy nagy titkot, okoska! – teszem csípőre indulatosan a kezem. A fiú egy unott sóhajjal nyugtázza, hogy most bizony művelődni fog. – A túlélőcucc a hátizsákokban van, amik pedig a Szarunál. Egyikünk sem olyan hülye, hogy visszamenjen oda, szóval kénytelen leszek anélkül életben maradni. Ne izgulj már, majd vadászok, vagy Gabriel küld valamit…
- Nekem jobb ötletem is van…
  Alig észrevehetően a vörös hajú koreai lány felé biccent, aki öles léptekkel, a halottakat kerülgetve közeledik felénk. Hófehér arcán pirospozsgás foltok jelennek meg, gyerekes frufruja csapzottan tapad a homlokára. Pici száját diadalittas mosolyra húzza, apró lábait magához képest gyorsan szedi. Julio még mindig őt figyeli, a kardját csapásra készen tartja a kezében. Szerencsére a lány annyira fel van pörögve, hogy még csak észre sem veszi, hogy belerohan az Országtársam fegyverébe. A kard sisteregve szeli ketté a koponyáját, hatalmas lyukat hagyva ezzel az egykoron nevető kis babaarcon. Cho vére a hajára folyik, de Julio kardjára és az én lábamra is bőven jut belőle.
  Teljesen megbénít a látvány, képtelen vagyok megmoccanni. Most jut csak el igazán a tudatomig, hogy mire vetemedett az Országtársam. Ölt… Julio gyilkolt! Ráadásul kétszer is egymás után! Már nem rosszabb nálam, ugyanolyan, mint én. Megpróbálom elkapni éjfekete pillantását, és kiolvasni valamit a szemeiből. Talán egy kissé meglep, hogy nem zuhan össze, nem kezd siránkozni, hanem gyakorlatiasan cselekszik. Lehámozza a halott lányról a fekete hátizsákját, majd egy könnyed mozdulattal felém nyújtja azt.
- Most már tényleg menj, oké?
  Most néz először a szemembe, amióta ő is gyilkossá vált. Nem biccentek azonnal, szeretném tudni, hogy áll ehhez az egészhez, mi a véleménye a helyzetéről. Legnagyobb döbbenetemre semmifajta szánalmat vagy bűntudatot nem fedezek fel az ébenfekete szempárban, inkább csak azt látom rajta, hogy mérhetetlenül aggódik értem. Aprót sóhajtok, majd kitépem a kezéből a táskát, és a hátamra dobom azt. Julio megkönnyebbülten biccent egyet, majd int, hogy szedjem a lábam, míg nem késő. Egy halovány mosolyt is küld felém, amiről természetesen mindketten tudjuk, hogy cseppet sem őszinte, csak a megnyugtatás eszköze. Megfordulok hát, és a tőlem telhető legsebesebb iramban sprintelni kezdek az esőerdő felé.
  Viszonylag hamar odaérek, és nem is fáradok ki annyira, mint ahogy azt vártam. Igaz, egy kicsit lihegek, de nem akarom itt, helyben kiköpni a tüdőmet. Hogy csillapítsam az izgalmamat, letelepedem egy óriásira nőtt fa tövébe, onnan figyelem az erdő zajait. Igazán megmosolyogtat, és egyben el is borzaszt a tudat, hogy ezt a helyet pontosan olyanra tervezték a Játékmesterek, mint ahogy az az otthonomban van. Minden egyes apró részlet a helyére került: a kihívóan magasodó fák, az aranyos kisállatok halk motoszkálása, a kolibrik vidám dalolászása, és persze az ínycsiklandozó gyümölcsök. Banán, füge, manó, papaja… Vigyorognom kell, ha arra gondolok, más emberek százezreket fizetnek azért, hogy megkóstolhassák Brazília ínyencségeit, nekem meg elég csak elsétálni a közeli erdőbe, és máris kedvemre falatozhatok. Mondjuk, nem túl gyakran nyílt lehetőségem ilyesfajta kilógásra. Ha az utam mégis a fák közé vezetett, inkább gyakorlással töltöttem az időt.
  Ahogy a földön ülök, és magamba szívom a hazám jellegzetes illatait, akarva-akaratlanul megfordul a fejemben, vajon mit gondolhatnak rólam az otthoniak. Érdekes, amióta Angliába jöttem, egyszer sem futott át az agyamon, milyen véleménnyel lehetnek a teljesítményemről. Gondolom, valamilyen szinten büszkék rám, amiért magas pontszámot értem el, és az interjún is egész tűrhetően teljesítettem. Mondjuk, az valószínűleg nem nyerte el a tetszésüket, hogy felpofoztam Christinát és beszóltam a műsorvezetőnek, sőt van egy megérzésem, miszerint elég erőteljesen megnőtt az utálóim száma, miután a szervezők lejátszották a Julióval vívott csókcsatámat. Persze mindez már nem számít. A lényeg, hogy végre elkezdődött a Viadal!
  Az utóbbi gondolatomat tíz, egymást követő ágyúszó támasztja alá. Már a kezdetek óta él egy szokás, miszerint ha egy Kiválasztott örök nyugovóra tér, a tiszteletére, na meg a többi játékos felvilágosítására, lőnek egyet az ágyúkkal. A vérfürdőben természetesen nem jeleznek külön minden egyes halálesetet, csak a csata végén adják tudtukra az életben maradottaknak, hogy áll a verseny.
  Többféle érzelem is kavarog a lelkemben, olyan sok, hogy szinte már jómagam is belezavarodom a töménytelen választékba. Van itt minden: izgalom, lelkesedés, kíváncsiság, kárörvendés, és még megannyi érzés, amiket ha elkezdenék felsorolni, lemenne a Nap. Így hát úgy döntök, nem mulasztom az időt ilyesfajta ostobaságokkal, inkább csak örülök, hogy ép bőrrel megúsztam a vérfürdőt, és még néhány cuccot is összeszedtem magamnak. Vagyis, igazság szerint nagyban szükségeltem Julio segítségét, de ez részletkérdés. A részletekbe feledkezni pedig köztudottan a világ egyik legostobább tevékenysége.
  Magam elé húzom a fekete táskát, és kíváncsian belekukkantok. Először kicsit meglepődöm, amiért ilyen hatalmas a belseje, hiszen ha az emlékezetem nem csal, általában sokkal apróbb zsákokat kaparintottak meg a Kiválasztottak az utóbbi években. Persze örülök is a táska méretének, hiszen a nagyságának köszönhetően, jelentősen több cuccot pakoltak belé a Játékmesterek. Elsőként egy csomag szárított csirkemell, és három flaska víz kerül a kezem közé. Automatikusan mosolyra húzom a számat, aztán magamban elrebegek egy hálát az égieknek, amiért nem hagytak a sorsomra. Nem sokára megtudom, hogy valóságos kis túlélőcsomag került az utamba, hiszen a fekete táskában a bőséges élelmen kívül egy üveg jód, egy csomag ragtapasz, valamint egy bicska is megtalálható.
  Diadalittas mosolyra húzom a számat, úgy veszem tudomásul, hogy viszonylag jól kezdődött a Viadal. Na, nem azt mondom, hogy mindig is ilyen startról álmodoztam, de nem rossz ahhoz képest, hogy akár meg is ölhetett volna az a srác, vagy Fiona… Na, nem, mintha bármi esélyük is lett volna ellenem!
  A következő pár órát egyedül töltöm. A jelek szerint senkinek sem jutott eszébe rajtam kívül, hogy az esőerdő felé vegye az irányt, ami természetesen pont jól van így. Nem örülnék túlzottan a társaságnak… Figyelek rá, hogy a magányosan töltött órák se teljenek el unalmasan, hiszen láttam már annyi Viadalt, hogy tudjam, a Játékmesterek mindig azokat a Kiválasztottakat terrorizálják különböző túlméretezett fenevadakkal, akik nem csinálnak semmit, már-már látszik rajtuk, hogy valóban elhiszik, biztonságban vannak. Az ominózus állapot elkerülése érdekében magamba tömök pár falatot, aztán még vagy fél órán át nézegetem a Szarunál zsákmányolt dolgaimat. Rettentően izgalmas látványt nyújtanak, tényleg. Miután már úgy érzem, végleg szétunom az agyam, úgy döntök, itt az ideje felfedezni a környéket.
  Komótosan összepakolom a kibontott zsákomat, majd megszabadulok a vastag kabátomtól, és egy könnyed mozdulattal a derekamra kötöm azt. Feltápászkodom a helyemről, és sétálni kezdek befelé az erdőbe. Egy külső szemlélőnek úgy tűnhet, jóformán magam sem tudom, merre visz az utam. Viszont a kedves nézők bizonyára arról is megfeledkeztek két szépségápolás között, hogy én mindig, mindent okkal csinálok. Igen ritkán esik meg, hogy pusztán kedvességből rámosolygok valakire, érdeklődöm az állapota felől, vagy egyszerűen csak nem szólok be neki. Mondjuk, az utóbbi időben gyakran megesett, hogy nem tartottam magam a pontosan kidolgozott tervemhez. Túlságosan is gyakran – gondolom, miközben óvatosan végighúzom az ujjam az egyik fa nedves, hideg törzsén. Kezdve a Julióval való kapcsolatomtól, a Carlos iránt érzett vonzalmon át, egészen a Christinával és Fionával kialakult viszályig egyik esemény sem szerepelt a naptáramban. Mind az összes csak úgy jött, mintha az égből pottyant volna elém, vagy nem is tudom. Bár utólag visszagondolva biztosan bánni fogom ezeket a dolgokat, ám most, hogy nem történtek olyan régen, örülök nekik. Jó, ez inkább csak Julióra meg Carlosra igaz, mert velük jól kijövök. Az olaszt meg a németet inkább hagyjuk, azok külön kategóriába tartoznak. Tudjátok, abba, amelyik r-rel kezdődik, és ibanc-ra végződik…
  Lövésem sincs, mennyi idő telhetett el a vérfürdő óta, hogy mióta bolyongok az erdőben. Csak azt tapasztalom, hogy egyre sötétebb lesz az Aréna égboltja, a levegő pedig egyre fülledtebbé válik. Azon morfondírozom, vajon a többi állomáson is ilyen állapotok uralkodnak-e, vagy csak engem, illetve a többi itt tanyázó Kiválasztotta ért az a „megtiszteltetés”, hogy ilyen rekkenő hőségben kell átvészelnünk az éjszakát. Idegesen megrázom a fejem, és mivel már vagy harmadszor botlom el majdnem egy kőben, úgy határozom, hogy eredményesebb lenne, ha felmásznék egy fára, és ott próbálnám átvészelni az éjjelt. Meg aztán, nem sokára arra is fény derül, kik távoztak el az élők sorából. Efféle eseményt valóságos bűn lenne kihagyni, és az alacsony termetemet tekintve, könnyen megeshet, hogy semmit sem látok majd az ellenfeleim arcképéből. Minden bizonnyal akkor járok tehát a legjobban, ha felkapaszkodom a legmagasabb fa tetejére.
  Mivel kivétel nélkül az összes egyed hatalmasra nőtt, nem is kell sokáig keresgélnem, egyszerűen csak megkapaszkodom a hozzám legközelebb eső növény törzsében, aztán óvatosan, ám gyorsan fentebb húzom magam, míg fel nem érek a lombkoronához. Ott aztán kényelmesen elhelyezkedem az egyik ágon. Nem szeretnék túlságosan is kipakolni, a végén még leejtenék pár holmit, vagy itt felejtenék egy létfontosságú eszközt. A hátamat a fa törzsének támasztom, a táskámat pedig az ölembe helyezem. Nincs más dolgom, csak várni, hogy végre éjfélt üssön az óra, és Anglia címere felragyogjon az égbolton.
  A percek csigalassúsággal telnek, szinte már hosszú, őrjítő óráknak tűnnek. Az fáradság mérges kígyóként kúszik fel a szememre, kényszerítve ezzel arra, hogy egyre álmosabbá váljak. Persze nem hagyom, hogy ilyen könnyen győzelmet arasson felettem, minduntalan arra kényszerítem magam, hogy ne aludjak el, várjam meg az eredmény kihirdetését.
  Bár hosszú időnek tűnik, valójában nem is kell olyan sokáig várnom, nagyjából tíz perc elteltével fel is harsan Anglia jól ismert himnusza. Sötétbarna, kíváncsi tekintetemet egyenesen a fekete égboltra függesztem, izgatottan várva az első halottra. A szívem vadul zakatol, az agyamban pedig automatikusan bekapcsol a vészjelző. Most döbbenek csak rá, mennyire félek. Rettegek, hogy mi történt, miután elfutottam. Hiszen fogalmam sincs, hogy alakult Julio, Isabel és Carlos sorsa, hogy túlélték-e egyáltalán a napot. Mindhárman remek harcosok, ráadásul erős szövetséget kötöttek, tehát megvan az esélyük az életben maradásra. De mégis mi van, ha ez nem elég? Ha valaki egy óvatlan pillanatban mögéjük settenkedett, majd átszúrta a torkukat? Minden eshetőségre fel kell készülni, nincs olyan, hisz bármi megtörténhet.
  Több évtizednek tűnik, mire felragyog az első halott arcképe. Bár sosem vallottam magamat annyira kárörvendő embernek, mégis úgy érzem, nagy súly gurul le a szívemről, amikor megpillantom az égen az egyiptomi lány arcát. Megpróbálom elrejteni a vigyoromat a közönség elől, a kezemet a szám elé szorítom. Hát túlélte! Mégis hogy lehettem akkora barom, hogy azt higgyem, meghalt? Te jó ég, néha valósággal elborzadok a saját sületlenségemen! Tudhattam volna, hogy megmenekül… Nem csak azért, mert nem láttam, hogy bárki is megölte volna, sokkal inkább, mert ő egyszerűen csak nem az a típus, aki könnyen megadja magát a sorsnak, és belenyugszik a halálba.
  Az egyiptomi után a francia lány arcképe villan fel. Most veszem csak észre, hogy ezúttal a Játékmesterek kissé felturbózták a Viadalt, méghozzá azzal, hogy a holtak fényképe alatt nemcsak az illető nevét és országát, hanem a gyilkosa nevét is feltüntették. Ez esetben a Franciaország-René-Isabel hármas ragyog a zöld szemű versenyző fényképe alatt. Kínosan elhúzom a számat, amint eszembe jut, hogy hála Hayes zseniális ötletének, kénytelen leszek kissé visszafogni magamat. Az újítás a nézőknek felemelő szórakozást jelenthet, a magamfajta titokzatos Kiválasztottaknak azonban csak egy újabb bukkanó, amit valahogy ki kell játszani. Mi tagadás, nem esnék hasra a hírtől, ha pár nap múlva a fél mezőny rám vadászna, mert a fülükbe jutna a hír, hogy megöltem az egyik legesélyesebb versenyzőt.
  A lány képét a kicsi, esetlen Cho kislányos vonásai váltják fel. A szívem összeszorul egy pillanatra, amint felrémlenek előttem a halálának körülményei. Szerencsétlen gyerek! Olyan gyámoltalan volt – legalábbis, annak nézett ki, aztán ki tudja, mi lakozott a felszín alatt. Ennek ellenére mégis megesett rajta a szívem, amikor Julio keresztülszelte a koponyáját. Bár, ha jobban belegondolok, talán még jól is járt, a Bőségszarunál elhunytak általában lényegesen kevesebbet szenvednek, mint a társaik. Simán el tudom képzelni, hogy Hayes kiszúrta magának a koreai lányt, és már javában tervezgette, milyen mutánssal teszi próbára a rátermettségét. Ha úgy vesszük, Julio még szívességet is tett neki azzal, hogy megölte.
  Ezzel a megnyugtató gondolattal emelem újra az égre, ahol éppen a magyar fiút váltja Fiona Országtársa. Összeráncolt homlokkal meredek a hologramra, próbálom megjegyezni legalább az elhunytak országát, csak hogy tudjam, kikkel kell még megküzdenem a végső győzelemért. Néhány percen belül kiderül, a fent említetteken kívül még az orosz fiú, valamint Szerbia és Amerika mindkét Kiválasztottja tért örök nyugovóra.
  Ez tíz gyereket, tíz gyászoló családot jelent. A mai napon legalább tíz szülő fogadott örök bosszút Anglia, Fire, vagy valamelyik versenyző ellen. Valószínűleg minden este sírva alszanak el, és a Viadalt nézve abban reménykednek, hogy a gyermekük gyilkosa minél előbb követi az áldozatát az örök vadászmezőkre. Már nem maradt nekik semmi, amiben kapaszkodhatnak, nem segít a rokonok biztatása, a mentortól kapott levelek, amiben a Kiválasztott erősségeit dicsőíti, sőt a folytonos nosztalgiázás sem. Talán csak abban reménykedhetnek, hogy a gyerekük Országtársa arat győzelmet, megmenekítve ezzel szeretett hazáját a következő Viadalon való részvétel alól, valamint megszerezve a 218. játék szervezési jogát. Mondjuk, a szerbek és az amerikaiak már ebbe a szalmaszálba se kapaszkodhatnak.
  Valahonnan a közelből tűzropogás hallatszik. A negatív tapasztalataimnak és a bizalmatlanságomnak hála, az Arénába érve kialakult bennem egyfajta paranoia, melynek függvényében mindenre, és mindenkire gyanakszom. Ez most sincs másképp, rögtön magam elé rántom a késemet, és gyorsan körbefürkészem a terepet. A biztonság kedvéért a táskámat is felkapom a hátamra. Ki tudja, mikor kell menekülőre fognom a dolgot? Érzem, hogy a lángok alattam csapdosnak, ám nem akkora erővel, hogy elérhessenek, vagy akár kárt tegyenek a fába, ahol aludni szeretnék. Óvatosan elmozdulok a fatörzstől, majd négykézlábra ereszkedve mászni kezdek a tűz irányába. Szinte már kínosan ügyelek arra, hogy ne reccsenjenek meg a súlyom alatt az ágak, és észrevétlenül közelebb férkőzzek a tábortűz tulajdonosához. Hiába, ilyen ez a vadászösztön: jobb, ha az ember óvatos, sosem lehet tudni, mire számíthatsz.
  A tűz melege egyre erőteljesebbé alakul, már-már engem is átforrósít egy kicsit, amikor megpillantom a tulajdonosát. Elsőre ugyan nem ismerem fel, többször is szemügyre kell vennem, mire eljut az agyamig, ki is ő valójában. A fekete, égnek álló, kócos haj, a kiugró magasság, a mogyoróbarna, mandulavágású szemek – kétségtelen, ez a srác Minho, Korea Kiválasztottja! Bár nem sokszor futottunk össze, mégis tisztán él bennem a kép, amikor a birkózó állomáson az edző arra biztatta, gyakoroljon szorgalmasan, és egy nap akár még bajnokká is avathatják. A fiún nem látszódott különösen semmifajta érzelem, mintha nem is foglalkozott volna igazán az edző bátorításával. Csak csendesen megköszönte az Országtársa dicséretét, majd megkérdezte a lányt, segítsen-e neki pár trükk elsajátításában. A pontszámára már nem emlékszem, csak annyi maradt meg, hogy kiemelkedően teljesített. Van egy sanszom, hogy nem a hihetetlen észjárásával nyűgözte le a Játékmestereket. Nem lakozhat túl sok ész annak a fejében, aki képes az Aréna közepén tüzet gyújtani, még ha későre jár is az idő. Nem gondolt bele ez a nyomorult, hogy ez olyan, mintha egy hatalmas transzparenssel ugrándozna, az üvöltve, hogy „Itt vagyok! Öljetek már meg!”. Ki van téve a veszélynek, hogy bármikor, bárki rátámad, és végez vele.
  Bármikor… Bárki…
  Minho kemény ellenfélnek számít, egészen kiemelkedők az esélyei a Viadal megnyerésére. Erős, harcias és csendes, tökéletesen elhihető róla, hogy egy megrögzött gyilkológép, aki alig várja, hogy kimutassa a foga fehérjét. Bárhogy is nézzük, remek esélyekkel vágott neki a játéknak. Az ökölvívásban sem utolsó, az edző nagy reményeket jósolt neki. Emlékszem, mennyire feldühödtem, amikor a technikáját istenítette. Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben…
  …és most itt ül alattam, alig pár méter választ el tőle. Láthatóan a gondolataiba feledkezik, kizártnak tartom, hogy észrevett. Nem csinál semmit, csak magányosan ücsörög a földön, miközben réveteg tekintettel bámul a tábortűz narancssárgán izzó lángjaiba. Igazán könnyű áldozat…
  Egy tizedmásodperc alatt végigfuttatom a fejemben a késdobálás technikáját, ahogy azt Isabel tanította. Erősen tartom a fegyver markolatát, hátrahúzom a kezem, és Minho fejét egy céltáblának képzelem. Látom a közepét, a helyet, ahova be kellene találnom. Nincs túl messze, csak kicsit furcsa lesz a dobási szögem, de az nem számít. Résnyire húzom a szemem, becélzom a fiú koponyáját. Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy megöljem. A megsebesítés most édeskevés, abból fel tud épülni, és akár bosszút is állhat rajtam. Megbizonyosodom róla, hogy tökéletes dobás lesz, melynek hála egy gyorsan megölt áldozatot, és milliónyi támogatót fogok kapni. Már éppen elhajítanám a késemet, amikor a srác váratlanul motyogni kezd. Magam sem értem, miért, de érdekel a mondandója, így hát közelebb merészkedek hozzá.
- Hogy lehetett képes… - suttogja a tűzbe meredve, mintha csak onnan akarná kiolvasni a választ. – Hiszen ő sosem… ártott neki… mint ahogy senkinek sem. Nem értem… hogy tehette ezt.
  Összehúzott szemekkel nézem a srácot, aki a jelek szerint nincs teljesen magánál, vagy egyszerűen csak bekattant a Viadaltól. Lövésem sincs, miről, vagy kiről hadovál, mi a célja ezzel az egésszel. Most veszem csak észre, hogy tart valamit a kezében. Egy fotót, ami egy vörös hajú, koreai lányt ábrázol. Bizonyos tekintetben hasonlít a kis Chóra, csak sokkal magasabbnak, és néhány évvel idősebbnek néz ki. Nem kifejezetten szép lány, könnyűszerrel szürke kisegérnek nevezném, ha mandulavágású szemében nem csillogna ott a küzdeni akarás, és az elszántság tüze. Csaknem olyan hevesen ragyog, mint az előttem tündöklő lángok sokasága.
  A csaj és Minho között kapkodom a pillantásom, miközben továbbra is azon töröm a fejem, mi ütött a srácba, amitől így becsavarodott. A szavai értelmetlennek, végeláthatatlannak tűnnek számomra, egészen addig, míg egy ismerős névre nem lelek köztük.
- A brazil fiú tette… Julio Fuareznek hívják, ha jól tudom. Ő volt az… Ő ölte meg a húgodat! Nem értem, miért csinálta… Mi jó származhatott neki abból, hogy… - Minho hangja egy pillanatra elcsuklik, a szemében pedig a bosszúvágy ismerős szikrája lobban fel. Homlokát összeráncolja, vastag ajka megremeg. A dühtől szikrázó hangon súgja a fényképnek az alábbi szavakat. – Ne aggódj, megbosszulom a halálát! Tudom, hogy te is így tennél a helyemben. Megígérem… Megteszem Cho emlékéért! Megkeresem azt a rohadékot, és végzek vele… Még ha beleőrülök is, de elvágom a torkát annak a gyökérnek!
  Akaratlanul is egy halk sikoly hagyja el a számat a monológ hallatán. Minhónak persze feltűnik, hogy nincs egyedül, a fejét zavartan kapkodva próbál rájönni, honnan jött a hang. A döbbenetből felocsúdva úgy döntök, jobb, ha minél hamarabb elhúzom innen, és majd csak később gondolkozom az elhangzottakon. Vagyis, mégsem! Előbb még el kell tennem láb alól a koreait! Határozottan megrázom a fejem, majd lepillantok az alattam elterülő talajra – a fiúnak azonban hűlt helyét találom, már csak a tábortűzből megmaradt füstfelhő tanúskodik arról, hogy valaha tábort vertek itt.
- Rohadt élet! – mormogom magam elé meredve.
  Miért van az, hogy nekem semmi sem jön össze? Mégis, hogy a francba lehettem akkora hülye, hogy nem öltem meg azonnal, mihelyt megláttam? A cselekvés helyett kihallgattam, ahogy egy fényképhez dumál, és megfogadja, hogy kinyírja az Országtársamat. Jézusom, a végén még én is becsavarodom!
  Visszamászom az eredeti helyemre, a fejemet unottan a fa törzsének támasztom. Az agyamban egyre csak a szitokszók kavarognak, melyekkel magamat illetem az elszalasztott gyilkosságért. Ha megölöm Minhót, talán még Julión is segítek. A kettejük csatája… Nem is tudom. Erős párviadal lenne, annyi szent, a nézők le sem tudnák venni a szemüket róla. Julio jó esélyekkel indulna… mint ahogy az Minhóról is elmondható. Erős gyerek, és megvan a kellő motivációja ahhoz, hogy még fenyegetőbb ellenféllé nője ki magát. Az Országtársam jobban jár, ha vigyáz magára, még ha nem is azért végzett Chóval, amiért Minho azt gondolja.
  Keserves sóhaj hagyja el az ajkaimat. Mekkora kalamajkába keveredtem már megint! Julio miattam ölt… és Minho ezért végezni akar vele. Mindezt miattam, még ha nagy valószínűséggel nem is emlékszik rám.
  A cseppet sem nyugalmas gondolatok valóságos hadseregként ostromolják az agyamat. Mind azt akarja, hogy vele törődjek, hogy rá hallgassak, a többivel pedig ne foglalkozzak. Sajnos vagyok olyan hülye, és az összest alaposan kivesézem. A végére aztán rádöbbenek, mi is az igazi különbség köztem és Julio közt. Nem annyira bonyolult, csak az embernek figyelnie kell, hogy megértse a lényegét.
  Már mindketten öltünk, és bizonyára a jövőben is fogunk. Ő azért tette, hogy életben maradjak. Én azért, hogy még több ártatlan emberéletet kioltsak.
  Pofonegyszerű magyarázat.