2017. május 11., csütörtök

#22 - Isabel

 A mai nap folyamán annyira elfáradtam, hogy szinte rögtön elnyom az álom. Ahogy Juliot és Arabellát is, Cri meg Carlos pedig őrködnek. Sebaj, most hagyni kell őket. Mindig is rajongtam a romantikus dolgokért, és szinte biztosra megyek, hogy köztük is ez folyik. 
 Az álmom eléggé fura volt. Nem kötődött se az arénához, se a valósághoz. Annyira emlékszem, hogy én voltam benne a többiek, Tom - a Tom és Jerryből - és Goofy. Épp síeltünk. Nem igazán látom túl sok értelmét az álmomnak. De hát néha kell ilyeneket is álmodni, nem igaz? Csak egy kicsit gáz...
 Reggel viszont, egy ismerősen csengő hangra nyitom ki a szemeimet. Közvetlenül felettem egy kis ezüst ajándék hull felém. Feltápászkodok, hogy elkapjam. Julio és Cristina ébren vannak és beszélgetnek. Arabella még alszik, de arcmimikáján látszik, hogy nem valami jót.
Nem is tudom mikor kaptam legutoljára valamit is az arénában - úgy semmikor. De most nem nagyon szorulok semmire, ezért is furcsállom, hogy pont most küld egyet Noah. Vajon mi lehet benne?
 Felnyitom, de ami benne van az nem az amire vágytam. Bár igazából nem is vágytam semmire. Mondjuk valami víz vagy ennivalót küldhetett volna, helyette csak egy levél van benne. Kiveszem a levelet, de még mielőtt megnézném, átkutatom hátha van még valami a dobozban. Nincs. Hát jól van. Sejtem mi állhat a levélben, de nem szeretném hogy az legyen!
 Az alvástól fáradt szemmel olvasom át a sorokat amiket kedves bátyám írt:
Hülye vagy.
Semmi bevezető, semmi "drága kishúgom/Isabel/mentoráltam", máris belecsap a lecsóba. Öröm lesz olvasni.
Hülye vagy. Tudtad?
Valamint olyan cuksi jelent volt amit produkáltál, hogy majdnem leokádtam Siát, akit majdnem megfojtottam az örömkönnyeimben! (Bárcsak így lett volna)
Ui.: Mond meg Carlosnak, hogy az Országtársa hülye.
N-L. I.
Mondtam már, hogy szeretem a bátyámat? Még egyszer átfutok a sorokon. Hát... kösz. Ez egészen kedves levél volt. Bár mire számítottam? Hogy gratulálni fog? Noah nem ilyen. Hisz végül is csak az ország-világ szeme láttára smároltam le és jöttem össze Brazília Kiválasztottjával, akibe köbö majdnem minden lány belezúg. Csak.
 Arabella és Carlos valamit fennhangon beszélnek, amire odakapom a fejemet. Persze rögtön el is fordítom, amint észreveszem a közeledő Juliot. Leül mellém, és az összehajtott levelet fürkészi. Nagyot sóhajtok, mire ő csak vet rám egy féloldalas mosolyt.
- Noah-Levi volt, mi? - kérdez már-már röhögve. Mégis mi a fene ebben olyan vicces? - Nagyon lebaszott?
- Rövidre fogta a szót - legyintek lemondóan.
- Mondjuk igaz, hogy a szeme láttára smároltam le a húgát... - kezdi, mire én elcsitítom. Még csak az kéne, hogy a többiek megtudják. Igaz, Carlost és Cristinát nem nagyon érdekelné, de Arabella szerintem hisztirohamot kapna. És az most nem nagyon jönne jól. Hisz bármennyire is próbálja leplezni érzelmeit, mélyen tudom, hogy még bejön neki Julio. Nem is kicsit. Mármint, ahogy néz rá, ahogy viselkedik a közelébe... Mint amikor az iskolában azt hisszük hogy megtaláltuk az életünk nagy szerelmét, de csak ábrándozunk róla. És ezért nem szeretném, hogy megtudja. Mert nem hagyná szó nélkül. Az biztos.
 Egy amolyan "megbeszèlést" tartunk. Vagy legalábbis a nyomor alapján ezt következtetem le. Megfogom a levelet, galacsinná gyúrom és a többiekhez menve fejbe dobom Carlost. Először megdöbben, majd elolvassa. Lazán kiröhög. Kedves.
- Ezt nem olvasni szeretném hanem, hogy hangosan ki is mond - vigyorog rám esztelenül. Tudom hogy érti. A levél végén, Noah kéri, hogy mondjam el Carlosnak, hogy hülye vagyok. Na majd lesheti!
- Kétlem - csóválom a fejemet. Nem fogom kijelenteni.
 Arabella kíváncsian néz körbe.
- Mi? Miről maradtam le? - elveszem Carlostól a papírt és Arának adom. Mi baj is lehet? Figyelnesen elolvassa majd hitetlenkedő pillantással néz rám.
- Milyen jelenetről magyaráz a tesód? Meg egyáltalán, mit csináltál, amiért lehülyézett? - na most légy okos, Isabel. Rögtönöznöm kell valamit.
- Épp ez a lényeg; én se tudom. Lehet csak részeg volt... - forgatom meg a szememet. Remélem nem fogott gyanút.
- Biztos az volt! - bólogat Julio kicsit sem feltűnően. - Tuti bedepizett a Viadal miatt, vagy előjöttek benne a régi emlékek...
 Cristina a tekintetét kapkodja köztem és Julio közt. Csak nem rájött valamire?
-Mi legyen a vadaszattal? - köszörüli meg a torkát Carlos.
- Felejtsd el, amit az előbb mondtál!  - Ara kezd egy kicsit ideges lenni.
- Miért is? - húzza föl a szemöldökét Carlos.
-Van elég ételünk? - kérdez minket Cristina mit sem törődve az elöbbi párbeszéddel.
- Szerintem van - bólogatok. Nem rémlik, hogy kevés lenne.
- De maximum egy napra - javít ki Julio.
- Akkor vadaszni kell - bólogat Cristina és Arára néz.
- Na, igen. De nem együtt! A fogyatékos pasid kitalálta, hogy menjünk mi ketten! - jaj Carlos, de bolond vagy...
- Te? Velem? - Cristina hisztérikusan felnevet - Jó vicc.
 - Én is ezt mondtam... - forgta a szemét Arabella.
 - Ne csináljátok már! - ideje volt Carlosnak is szólnia egy szót. - Csak egy óra, max kettő... - a lányok kigúvadt szemmel néznek a srácra.
 - Mit ne csináljunk! - Ara kezd újra dühös lenni. - Két percet nem bírok ki a hülye ribancod mellett, nem hogy két órát! Miért nem megy inkább Isabellel? Vagy veled, ha már ennyire szerettitek egymást!
 - Félsz Ara? Hogy megöllek? - nagyszerű Cristina, ezzel elérted, hogy Ara újra balhézzon...
 - Az agysejtjeimre nagyobb veszélyt jelentesz, drágám! - vág vissza könyörtelenül Ara. - Mellesleg előbb állítok lándzsát a hátadba, mint hogy lelőj.
 - Hm... próbájuk ki! - csettint egyet Cristina nyomatékosan.
 - Benne vagyok! - motyogja Arabella.
- Álljatok le! -  Carlos türelme is fogytán van.
- Ribanc! - istenem ez a kedvesség...
 - Érdekes ezt a te szádból hallani, Cri! - vág vissza Ara majd Carloshoz fordul. - Drága Carlos. Hülye vagy! Menthetetlenül.
 Ez mondjuk igaz. Szegény srác.
 - Hagyd már, Ara! - na, Julio is megszólal. - Tényleg csak pár óráról van szó. Nem rólad, vagy Angellről szól ez az egész, hanem arról, hogy ne haljunk éhen. És ti ugyebár vagytok olyan jófejek, hogy szereztek nekünk valami kaját! - átöleli a lány vállát, amitől a kezem automatikusan ökölbe szorul. Nyugi van Isabel, nyugalom...
- Hogyne, az az életcélunk, hogy kiszolgáljunk benneteket! - Arabella megforgatja a szemeit.
- Nem hiszem el, hogy hisztizhettek ennyit! - Carlos is kezd kiborulni egy kicsit. - Jesszus, lányok, két kicseszett óráról beszélünk! Csak túlélitek!
 Először Cristinának jön meg az esze, felkapja a pisztolyát.
- Megyünk? - feltápászkodik. Arabella morog valamit, megragadja a lándzsáját, és elindulnak.
- Nos, hogy van a gerlepár? - fordul felénk Carlos amint Ara és Cri hallótávolságon kívülre ér. Hitetlenkedve, vörös fejjel rázom a  hajamat. Ezt meg honnan a francból veszi?! Julio elmondta?! Szuper! Márcsak az hiányzott, hogy Carlos is tudjon a dologról. - Nyugalom, előttem nincs titok. Nyugodtan megnyílhattok.
Hogy... Megnyílhatunk? Mit szívhatott? Biztos valami erőset... 
 Valószínüleg elég idegbeteg fejet vághatok, ugyanis Carlos kicsit visszább vesz.
- Honnan tudod? - kérdezem még mindig lesokkolva. Juliora pillantok, aki csak megvakarja a tarkóját. Tudtam. De miért is csodálkozok... Hisz, Julio és Carlos a legjobb barátok. Mindenről tudnak.
- Amúgy meg tiszta szívből támogatlak titeket. Tudom milyen a szerelem... -  kezét összekulcsolja, és nagy kerek szemekkel az ég felé pillant. Értetlenül Julio felé pillantok, aki mosolyogva megrázza a fejét. - És nem mondok semmit Arának!
 Amint ezt kimondja, megáll bennem az ütő. Hogy... Mit mondott? Nem mond semmit Arának? Miért is? Ja, meg van! Ara úgy látszik, még nem sejt semmit a dologról, és ez így jó. Mert még a végén hiszti lesz ebből, és én ezt nem nagyon szeretném. Hisz a viadal vége felé járunk, és nem hoz nagy szerencsét ha most neki állnánk a szerelmi bajokról társalogni. A viadal vége felé járunk. A tudattól rögtön görcsbe rándul a gyomrom.
- Hagylak titeket, én addig... Valamit csinálok - mutat a háta mögé Carlos, és már itt sincs.
- Ez fura volt - jegyzem meg kipirosodva.
- Ja. De hát ő Carlos. Ő ilyen - bólogatva fordulok szembe Julioval.
 Érzem, hogy vele kitárgyalhatom azt, ami a szívemet nyomja. Ami igazán bánt. És most itt van a tökéletes pillanat. Leülünk a földre, én pedig a fejemet a vállára döntöm.
- Már nagyon itt van a viadal vége - nagyot nyelek, úgy mondom ki ezt a mondatot. De mégsem ez az, ami igazán bánt. Ő halkan hümmög, hogy folytassam. - És már kevesen vagyunk. Nagyon kevesen. De tényleg. Heten vagyunk...
- Ezzel mit akarsz mondani? - kérdezi kicsit gyanakodva.
- Azt, hogy ebből a hétből, mi öten vagyunk, és mindössze ketten vannak rajtunk kívül...
- Ha arra akarsz kilyukadni, hogy mi lesz ha azt a kettőt megöljük, akkor a válaszom az, hogy nem tudom. Nem tudom mi lesz. De én nem hiszem, hogy bármelyikőnket megtudnám ölni. Még Crit is sajnálnám. De a legfontosabb szabálya a viadalnak, hogy egy győztes lehet. És ha mi nem kezdünk öldökölni, valószínüleg valami mutánst engednek ránk, és addig menne ez, míg nem mindenki meghal egy kívételével.
- Tudom. De valamelyikőnk meg fog halni...
- Vagy mindkettőnk. Ha te meghalsz, én is veled halok - amint ezt mondja, rögtön megcsókolom. Ha te meghalsz, én is veled halok.
 De így se tudnék élni. Ha én meghalok, ő ne haljon meg. Éljen, legyen boldog. És ha ehhez az kell hogy meghaljak, hát úgy legyen. De akkor ő ne haljon meg. Látszólag ő is ezen gondolkozik, így ő teszi szóvá ezt a helyzetet.
- De ha én halok meg előbb, akkor te legyél a Bajnok. Ígérd meg - nem nézek a szemébe. Hogy mondhatnék neki egy olyan ígéretet, amit én is tudom, hogy nem tudom betartani? De ő addig erősködik, míg beadom a derekamat.
- Ígérem.
                              *
 Este, fejfájással alszom el. Nem tudom miért. Talán mert van egy olyan érzésem, hogy a holnapi nap nem lesz olyan felemelő mint mondjuk a mai. Valami baljóst érzek. Valami igazán rosszat. Eszembe jut a beszélgetésem Julioval. Megígértem neki, és betartom. Bármi történjék is - azaz, remélem semmi.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése