#14 Cristina

Sziasztoook!
ÁÁÁ, már 23 olvasónk van! Ráadásul túl léptük a 10.000 megtekintést, és a különkiadást több mint 200-an látták/olvasták, amiért hietetlenül feldobtátok a napunkat! Köszönjük! 
Jó olvasást!
UI.: Végre elkezdődött a viadal, és végreee Carlos is nagyobb szerepet kap. ^^

Ahogy felértem az Arénában megcsapott egy fuvallat. A levegő nedves és sós volt.

Víz?

Összehúzott szemekkel néztem körül. Egy parton álltam, homokon, és ha megfordultam megláttam a végtelen óceánt. Gyönyörű! Azonnal az olasz tengerpart jutott eszembe. A hazám gondolatától összeszorult a torkom, ezért inkább megráztam a fejem és tovább néztem.

Mellettem egy ismeretlen állt, ahogy a háta mögé néztem egy erdőt pillantottam meg. A másik oldalamon pedig a német fiú volt, mögötte pedig végtelen sivatag húzódott. Sivatag, óceán, erdő?

Összehúzott szemekkel néztem távolabb ahol egy jéghegyet fedeztem fel. Hihetetlen! Ebben az Arénában minden volt!

A szaru a közepén volt, telis-tele fegyverekkel. A szemem végig járt a dobozokon, táskákon, és a szaru legmélyén megpillantottam egy pisztolyt. A szívem hevesen kezdett dobogni ahogy észre vettem, hogy nem csak én néztem ki magamnak a fegyvert. De minden áron meg kell szereznem. Akár ölni is képes vagyok érte. A torkom száraz volt. Bárcsak ittam volna!

Éreztem, hogy valaki figyel, körbe járt a tekintetem újra az Arénán és megpillantottam a szövetségeseim akik meredten nézték a szaru felett lévő kivetítőt. Már csak 10 másodpercünk volt. Az izmaim megfeszültek, készen álltak a harcra. Mindent bele kell adnom, hamarabb kell a fegyverhez érnem mint a többiek. Képes vagyok rá. A tenyerem izzadt ezért a gatyámba töröltem és ellazítottam az izmaim.

Öt, négy, három, kettő, egy.

A lábaim maguktól mozdultak, mindent beleadtam a futásba, nekem kell hamarabb odaérnem. Oldalra pillantva megtekintetettem az egyiptomi lányt aki már jó öt méterrel előrébb volt nálam. Ez oroszlánok elől szokott menekülni, vagy, hogy lehet ennyire gyors? Felmérve a távolságot rá kellett döbbennem, hogy lehetetlen, hogy utolérjem, így elrugaszkodtam a talajtól és ráugrottam hátulról. A nyaka csúszott az izzadságtól ezért csak a derekát tudtam megragadni. Amikor a földre rántottam elsikoltotta magát és ott rúgott, ahol csak ért. Ahogy az állkapcsomnak ütődött a talpa feltámadt bennem valami állatias düh és megragadva a vékony csuklóját kicsavartam a vállát. Az egyiptomi Kiválasztott felüvöltött és a földön maradva a vállát markolta, mozdulatlanul, semmi mást nem csinált csak üvöltött fájdalmában. Megragadtam a földön lévő fegyvert és gondolkozás nélkül lőttem mellkason a lányt. A sikolya elhalkult és a karja lehullott a testéről. Nem is tudtam felfogni igazán, hogy mi történt, máris egy nyílveszző száguldott felém. Ijedten ugortam arrébb és a fegyveremet felrántva próbáltam rájönni, hogy honnan és hogy kitől jött a támadás, de nem láttam senkit. Csak akkor jöttem rá, hogy nem túl jó ötlet az aréna közepén álldigálni amikor már több Kiválasztott is körül vett. Végül megpillantottam Isabelt aki a kések felé nyúlt, de abban a pillanatban Niels megragadta hátulról, ijedten kibiztosítottam a fegyverem, lövésre készen állva, de abban a pillanatban a svéd fiú mér el is futott. Épp megindultam a lány felé amikor valaki megragadta a lábam és lehúzott a földre. Még arra sem volt időm, hogy rájöjjek melyik Kiválasztott az, amikor behúzott egyet az öklével. Egy kisebb földharcba keveredtünk amiből én jöttem ki győztesnek. A fegyverrel fejen ütöttem a támadómat és amikor meggyőződtem róla, hogy elájult odarohantam Isabelhez aki abban a pillanatban szúrta le a francia lányt.

- Szia! - lép Isabel mellém. Bár látszatra nem voltak komolyabb sérülései, a ruhája tele volt vérrel.

- Jól vagy? - kérdezem a lányt az állkapcsomat masszírozva mert sajgott az egyiptomi rúgásától.

- Öhm, igen persze - mosolyog rám kedvesen. - Te hogy vagy? -kérdezz vissza.

- Megvagyok - válaszolom elhúzott szájjal.

- Akkor oké - sóhajt fel megkönnyebbülten. - Veled meg mi történt? - pillant Carlosra, aki épp most ért ide mellénk. Biceg, és egy vérző seb volt az arcán. Szörnyen nézett ki, reflexből közelebb húzódtam hozzá.

- A magyar fiú, az volt - veti ide félvállról.

- Ezt le kéne fertőtleníteni - mondom a fiúnak aki felém fordul és végigmér engem. Megfogtam a fiú kezét és lehúztam a földre.-Van nálad kötszer?-kérdezem és tovább vizsgálom a sebet ami elég nagy volt, de szerencsére nem túl mély. Mellettünk Isabell motyog valamit arról, hogy megkeresi Juliot, majd eltűnt a szemünk elől. Egy pillanatra eszembejutott, hogy nem túl jó ötlet egyedül hagyni őt, de ezek a gondolatok abban a pillanatban elillantak a fejemből amint hozzámért Carlos puha keze és a sajátomba nyomta a kötszert. Elsőnek bevizeztem egy kisebb darabot és letöröltem a vért, Carlos arca megrándult de nem szólt semmit. Próbáltam minél óvatosabban csinálni, mert nem akartam fájdalmat okozni neki.

-Gyere közelebb!-szólok rá mire ő elmosolyodik és a csípőmnél megragadva az ölébe húz. Én csak feltűnően megforgatom a szemem és megragadva egy nagyobb darab gézt elkezdtem bekötni a sebet. Miközben leápoltam magamon éreztem a perzselő tekintetét.

-Ki ütött meg?-kérdezi mély hangon és végigsimít az arcom azon pontján ahol az egyiptomi lány megrúgott. Nyeltem egyet és feltűnően kerültem a pillantását. Carlos halkan felsóhajtott és lehajolt hozzám, hogy az arcunk egy vonalba legyen.

-Megölted, ugye?-kérdezi lágy hangon. Én csak bólintottam egyet és hagytam, hogy a spanyol fiú megfogja két oldalról az arcom és felemelje.-Ne legyen bűntudatod, Cristina...-néz velem farkasszemet, az írisze szinte szürke volt ahogy felnéztem rá.-Ez a viadal.-mondja egyszerűen.

-Ez a viadal...-ismétlem halkan én is, hátha ettől megszűnik a torkomat szorongató érzés. De minek is áltassam magam? Egy ember meggyilkolását nem lehet annyival elintézni, hogy "ez a viadal", ez a dolgom: embereket ölni.

Hogy kitisztítsam a fejem felsóhajtottam és egy halvány mosolyt küldtem Carlos felé majd megragadva a kezénél fogva felhúztam a földről.    

-Meg kéne nézni, hogy van-e valami használható a táskákban.-mutatok a szarunál árválkodó hátizsákokra amit itt hagytak a Kiválasztottak. Isabelt már sehol se láttam, már rég Julio után kutatott. Hirtelen elfogott az aggódás, Francescot nem láttam a szarunál, de abban biztos vagyok, hogy nem halt meg. Hiszen ahhoz túl jó harcos. Carlossal együtt kezdtük átkutatni a megmaradt dolgokat, én találtam egy kést és egy nagyobb pokrócot, Carlos pedig egy elsősegély dobozt és pár zacskó szárított húst és kenyeret. A többi táskába vagy semmi sem volt, esetleg csak üres üvegek, vagy olyan dolgok amiknek nem vesszük hasznát, a legmeglepőbb az egy gombostű volt amit nem tudtam hová tenni. Ez lenne valaki halálos fegyvere? Akaratlanul is eszembe jutott ahogy Arabella egy gombostűvel rohangál és azzal fenyeget, hogy megöl. Halkan felnevettem amivel sikerült felkeltenem Carlos figyelmét is.

-Mi ilyen vicces?-kérdezi mosolyogva mire én csak legyintek egyet. Van egy olyan érzésem, ha most megosztanám vele, és ezzel együtt a nézőkkel is, azt ami a fejembe jár, valószínűleg nem fognak túl komolyan venni az emberek. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy léptek zaja üti meg a fülemet. Carlosra kaptam a tekintetem aki egy bólintással jelezte, hogy ő is hallotta. A késemet megmarkolva megfordultam és szembe néztem három közeledő alakkal. Hunyorogva próbáltam kivenni, hogy kik is lehetnek azok, majd megkönnyebbülten lazítottam a tartásomon.

-Ezek Isabelék.-mondom a spanyol fiúnak akivel egyszerre kezdtünk rohanni az Országtársaink felé. Ahogy Francesco is észreveszi, hogy rohanok felé kinyújtja a karját és hagyja, hogy szinte fel lökve őt megöleljem. Carlos addigra már mellettünk állt, Isabell pedig Julioval beszélgetett.

-Hello Francesco!-köszön a spanyol fiú az Országtársamnak amikor elengedtem. Most, hogy így jobban megnézem, nem néz ki túl jól, a kezével pedig feltűnően a homlokát masszírozzta.

-Szerintetek van azok közt a cuccok közt hányinger csillapító gyógyszer?-kérdezi lehunyva a szemét. Oké, tényleg szarul van.

-Mi van, Francesco terhes vagy, vagy mi bajod van?-kérdezi röhögve Carlos mire én rosszalóan megbököm a könyökömmel, de nehezen tudtam visszatartani a nevetésem. Isabeléknek is feltűnt, hogy a mi társaságunk jól el szórakozik, mondjuk az más téma, hogy szegény Francesco szenvedését találjuk ilyen viccesnek, ezért csatlakoztak hozzánk. Carlos amint észrevette, hogy a többiek is ott vannak elkomorult és máris elkezdte beosztani a feladatainkat.

- Rendben, akkor mondom mi a helyzet. Én elmegyek fáért, Cristina velem jön, Franco elmegy húsért és vízért, addig Julio vigyáz Isabelre és a kupacra - adja ki az utasításokat. Francescora pillantva láttam, hogy neki teljesen megfelel, hogy egyedül ő neki nincs társa, én pedig még aggódtam érte, hogy rosszulesik neki.

- Hé! Nem kell rám vigyázni!-szól közbe idegesen a spanyol lány. Úgy látszik ő is magányra vágyik, legalábbis, hogy nem Julio társaságára az biztos. Viszont ahogy a spanyol lányt és a brazil fiút figyeltem rájöttem, hogy ezek ketten nem is utálják annyira egymást, sőt!

-Legalább közelebb kerülsz hozzá!-mondom kacsintva mire Julio elvigyorodik.

- Ó, fogd már be!-szól rám élesen, de a vörös arca mindent elárult. Persze Julio nem fogadta el a visszautasítást ezért közelebb lépett Isabelhez.

- Mi az nem akarsz ebből?-mutat végig a testén.

Bár tudtam, hogy nem nekem teszi fel ezt a kérdést, elfintorodom és határozottan kijelentem magamban, hogy nem, kösz, nem kérek ebből. Se semmi másból aminek köze van Juliohoz. Végül megragadtam Carlos karját és elhúztam a két szövetségeseinktől, csak akkor vettem észre, hogy Francesco már rég elhúzott az óceán felé. Úgy látszik nem élvezi a társaságunkat.

Az erdő viszonylag csendes volt, csak a bakancsunk lépéseit lehetett hallani. Nem igazán beszéltünk Carlossal, valahogy jól esett a csend, mert azt a látszatot adta, hogy biztonságban vagyok. Bár csak magamat csapom be az ilyen gondolatokkal, hiszen az arénát mindenek lehet nevezni, csak biztonságosnak nem.

Carlos volt elől, ő a nagyobb ágakat vitte én pedig a kisebbeket. Minden pillanatot ki akartam használni amikor együtt vagyunk, messze a többiektől, de bevallom, hogy a vállam már fájt a cipeléstől és korgott a gyomrom.

-Carlos - szólok neki, mire a spanyol rögtön megfordult és aggódva nézett a szemembe.

-Mi a baj?

-Csak egy kicsit már fáradt vagyok.-mondom a fiúnak mire ellágyultak az arcvonásai és rám mosolygott.

-Én pedig éhes vagyok.

Erre a kijelentésére elvigyorodtam. Hát persze, Carlos mikor nem éhes?

Végül megszaporáztuk a lépteinket és megkönnyebbülve dobtam le a földre a fákat amikor visszaértünk a táborhelyünkre. Viszont ahogy közelebb értünk a szarunál üldögélő Julio és Isabel felé érdekes mondat ütötte meg a fülemet.

-És tudod mit? Olyannyira dögös vagy, nem bírom megállni! Majd ledobom a ruháimat...

Bár nyilván rögtön leesett, hogy Isabell csak hülyéskedik, nem bírtam ki, hogy oda ne szúrjak viccből egy megjegyzést.

-Ez gyors volt.-ahogy a spanyol lány észrevett minket olyan vörös lett az arca, hogy csodálkoztam, hogy nem kapott lángra.

-Mi? Neeem...-kezdet szabadkozni de addigra már mindegy volt. Nevetve ültem le mellé és, hogy eltereljem a figyelmet felajánlottam Julionak, hogy gyújtson tűzet. Pár perccel később már mindannyian a tűz melege körül ültünk, időközben már Francesco is visszaért.

-Gyere ide!-nyújtja felém a karját Carlos mire mosolyogva leülök mellé, de ő az ölébe húz. Melegség öntötte el a szívemet, olyan amit nem gondoltam volna, hogy megtapasztalok az arénába. Közelebb dőltem hozzá és a kabátját használva takaróként, szinte belebújtam a mellkasába. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy mennyire nyálcsorgatóan tökéletesnek néztünk ki, csak hallgattam a spanyol fiú szívének dobogását és arra gondoltam, hogy ezt nem szabadna. Nem kerülhetek közel hozzá, mert pofára fogok esni, aztán pedig nem lesz ki fölhúzzon.

Sóhajtva elhessegettem a gondolataim és ráfogtam arra, hogy csak fáradt vagyok, és amúgy is ő húzott az ölébe. De legbelül tudtam, hogy csak a kifogásokat kerestem egy olyan dologra ami nem is rajtam, hanem a szívemen múlt.