2016. május 30., hétfő

#7 - Arabella

Sziasztok!
Most, hogy szerencsésen hazaérkeztem az osztálykirándulásról, meg is hoztam Nektek az új részt :) Egyelőre csak annyit árulok el róla, hogy történni fog egy lényegesebb dolog bizonyos személyek közt, valamint Arabella összeismerkedik egy Kiválasztottal. Hmmm, és ez csak a kezdet :D
Jó olvasást!
Maja<3
ui.: Köszönjük a több, mint 4800 oldalmegtekintést és a cseréket! Szuperek vagytok :)
 

Az ébresztőórám fülsiketítő, éles zaja idegtépően hatol a dobhártyámba. Legszívesebben megragadnám azt a vackot, és úgy, ahogy van, kihajítanám az ablakon! Nem foglalkoztatna különösebben, mit vagy kit találok el vele, a lényeg, hogy nekem ne berregjen!
  Igaz, tegnap hálát adtam a herkentyűnek, amiért felrázott a rémálmomból, most azonban még a feltalálójának is kést állítanék a fejébe, ha megadatna az alkalom erre a tettre. Tény és való, tegnap este sem aludtam túl sokat, hála a drágaságos Országtársamnak. Mielőtt bárki rosszra gondolna, leszögezem, hogy nem kötöttem ki a karjaiban, a romantikusnak szánt, valójában érthetetlen kijelentése miatt, miszerint csakis miattam lépett szövetségre az olaszokkal. Mindössze arról van szó, hogy egész éjjel ezen a nem mindennapi kijelentésén rágódtam. Mégis hogy a fenébe értette ezt az egészet? Azt hiszi, hogy segít nekem, ha összeáll a legnagyobb ellenségemmel, a mezőny legidiótább tagjával? Még jó, hogy azt nem mondta, hogy köszönjem meg! Na, azt leshetné!
  Mellesleg átlátok a szitán, értem én, mire megy ki a játék. Az a céljuk, hogy megőrjítsenek, és senkibe se bízzak meg annyira, hogy szövetséget ajánljak neki. Szinte látom magam előtt Christina önelégült vigyorát, ahogy a magányos tengődésemet figyeli, miközben Julióval és a spanyolokkal viháncol, pontosabban, parancsolgat nekik. Nem vennék rá mérget, hogy máshoz is ért. Mondjuk a jobb egyenese tényleg nem semmi, de nem gondolnám, hogy ezenkívül bármelyik fegyverrel is tehetséges. Igaz, tegnap nem szenteltem neki különösebben nagy figyelmet, szinte nem is láttam a beképzelt pofáját. Persze, nem ártana, ha tudnék róla valamit. Tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet! – tartja a régi mondás. Jobban belegondolva, az sem ártana, ha Julio után is szimatolnék egy kicsit…
  Miközben ilyen, és effajta gondolatok kavarognak a fejemben, kimászok az ágyamból, és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Útközben az edzős ruhámat, a fogkefémet és egy eperillatú sampont is felnyalábolok, amit még az az itt-tartózkodásom első napján találtam, de eddig nem volt alkalmam kipróbálni.
  A helyiségbe toppanva rögvest kulcsra zárom az ajtót, és nekikezdek a reggeli készülődésnek. Egy frissítő zuhannyal indítom a napot, ezzel felébresztve az egész testemet. Közben jó alaposan megmosom a hajam, gondosan ügyelve arra, hogy a létező összes hajszálamat beborítsa a fenséges virágillatot árasztó kozmetikumi szer. Miután elkészülök, átöltözöm, majd egy hatalmas törölközőbe csavarom a fürtjeimet. Szerencsére a darab egészen gyorsan beszívja a nedvességet, negyed óra elteltével már meg is szárad a hajzuhatagom. Kicsit igazítgatok rajta az aranybevonatú fésűmmel, majd felkapom a földre dobott holmimat, és visszaviszem a hálóba. Micsoda pazarlás – gondolom fintorogva, miközben hanyagul a mahagóni-szekrénybe vágom a pizsamámat. Itt minden annyira díszes és hibátlan! Amióta itt élek, szinte naponta elgondolkozom, miből telik az angoloknak ilyesfajta gyönyörűségekre. Az óriási festmények a falakon, az égimeszelő paloták, a többszintes épületek, az ínycsiklandozó vacsorák, az aranyozott fésű mind-mind olyan dolgok, melyek létezéséről még csak nem is álmodtam, amikor Brazíliában kuncsorogtam egy falat kenyérért. Undorodva megrázom a fejem, ahogy arra gondolok, hogy az ismerőseim még mindig ugyanúgy próbálják megkeresni a betevő falat árát, miközben mi, Julióval minden este jóízűen falatozunk egy hatalmas márványasztal mellett. Mondjuk, a fiú pár héten belül valószínűleg alulról fogja szagolni az ibolyát, én meg majd egy jó kis idegösszeroppanást kapok az ostoba előkészítő csapatomtól, amikor kijövök az Arénából. Inkább bele se gondolok, mekkora sikítófrászt fognak kapni, amikor meglátnak, mint a 217. Országok Viadalának bajnokát!
  Komótosan kiballagok az étkezőbe, ahol már várnak rám. Gabriel pont úgy viselkedik, mint tegnap; unottan, mégis életerősen ül a székén, előtte egy üres tányér hever. Julio azonban teljesen máshogy kezdi a mai napot, mint a tegnapit. A fiú láthatólag sugárzik, mintha élete legboldogabb napjára készülne. Éjfekete pillantását éberen, fürkészően vezeti végig rajtam, sötét haja rendezetten simul a fejére. A reggeli köszöntést egy laza félmosollyal és egy kacsintással lerendezi, aztán tovább kortyolgatja a kezében lévő gőzölgő folyadékot.
- Jó reggelt! – mondom, miközben elfoglalom a helyem.
- Neked is, Arabella! – feleli Gabriel, aztán felém nyújt egy bögrét. – Kávét? Szerintem próbáld ki, biztosan feldob. Bár, ha jól látom, nem vagy kifejezetten álmos. De szerintem azért kóstold meg, Julióra jó hatással volt!
  Hangos nevetés hagyja el az ajkaimat a tegnap reggeli esetre gondolva. Bár való igaz, lehetett alapja az Országtársam függőségének, ha ennyire kivirult egy csésze kávétól. Megköszönöm a mentoromnak, hogy rendelt az italból, majd jóízűen iszogatni kezdem az országunk specialitásaként emlegetett ínyencséget. Életem eddigi tizenhét éve során mindössze egyszer nyílt alkalmam megkóstolni. Már akkor is finomnak tartottam, bár utána napokig vérzett az orrom. Csak reménykedni tudok, hogy most nem járok ilyen szerencsétlenül. Mondjuk, szerény véleményem szerint simán megérte! Biztosra veszem, hogy ennél finomabb italt akkor sem tudnának csinálni az angolok, ha az egész ország vagyonát beleölnék a projektbe! Nincs ahhoz fogható érzés, amikor a csészével közelítesz a szádhoz, nagyokat szippantva a kesernyés illatú levegőbe, majd óvatosan, hogy le ne forrázd a nyelvedet, megemeled a poharat, és beleízlelsz a kávé semmihez sem fogható, varázslatosan csokoládébarna világába! Aki azt állítja, hogy nem ez a világ legklasszabb dolga, az hazudik!
  A reggelit aránylag gyorsan lerendezzük. Gabriel próbál beszélgetésbe elegyedni velünk, de nem jön össze neki, mindenre csak igennel vagy nemmel válaszolunk, legrosszabb esetben csak bólogatunk, vagy meg sem halljuk a kérdést, olyan szinten rabul ejt minket hazánk mámorító különlegessége. A férfi egy idő után feladja, de azért megkér minket, hogy legalább egy szendvicset együnk, mert ha így folytatjuk, az egész mezőny szeme láttára ájulunk el a terem közepén, ami, lássuk be, egyikünk hírnevének sem tenne túl jót. Erre az utasításra persze mindketten eszünk egy keveset.
- Ez király volt! – jegyzi meg Julio mosolyogva. – Tudod te, Gabriel, hogy kell indítani a reggelt!
- Sok év tapasztalata… - mormogja a férfi unottan. – Most viszont igyekezz, a végén még elkéstek az edzésről!
- De, öhm, Gabriel… - kotyogok közbe, állva a mentorunk gyilkos pillantását, amit azzal érdemeltem ki, hogy a szavába vágtam. – Fél hét van. Jó eséllyel még ki se nyitott az edzőterem.
- Azt te csak hiszed, aranyom! Most kaptam az infót, a spanyolok már edzenek! Nagyon durván nyomja az a két gyerek… Tutira szednek valamit, vigyázzatok velük!
  Julio fellelkesülve a ténytől, hogy életének egyetlen szerelme már az edzőterem padlóját koptatja, gyorsan beslisszol a fürdőbe, és készülődni kezd. Csak remélni tudom, hogy nem egy hatalmas illatfelhő kíséretében szándékozik visszatérni a társaságunkba.
  Közben én is megmosom a fogam. Szinte pontosan egyszerre érünk a lakosztályunk ajtajához.
- Akkor indulhatunk? – kérdezem.
- Nem, még nem – rázza a fejét komoran. – Valamit még el kell intéznem. Egy apró részlet nem stimmel, ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak.
- Jézusom, mi van már megint? – vicsorgok rá indulatosan. – Nem húztad le a klotyót, vagy el akarsz búcsúzni Gabrieltől? Nézd, a pasas nem hülye, tudja, hogy edzeni megyünk, és hogy tudunk vigyázni magunkra, meg amúgy is, Isabel és Carl…
  Mielőtt befejezhetném a hosszadalmas felsorolást arról, hogy miért nem éri meg itthon rostokolni, Julio olyat tesz, amire még a legvadabb álmaimban sem számítanék. Belém folytja a szót, a kifejezés legszorosabb értelmében. Még csak időt se hagy, hogy felfogjam, mi is történik valójában, lehajol hozzám, és mielőtt ellenkezhetnék, az ajkát az enyémre tapasztja. Csak nézek magam elé, nem értem, mit a francot csinál már megint ez a barom, és hogy mindezt miért teszi. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy csókolózom Julio Fuarezzel.
  A kezdeti sokkon aránylag hamar túlteszem magam, ám amikor megpróbálnék kimászni a kínos szituációból, két dologra döbbenek rá: nem tudok, mivel Julio túlságosan nagy hévvel matat a számban a nyelvével, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, nem is igazán akarok.
  Talán a róla hallott dolgok miatt, de mindig is úgy képzeltem el, hogy a srác túlságosan is vadul csókol, szinte leteperi az embert, az a célja, hogy ő irányítson, a másik meg csináljon, amit akar. Nos, meg kell, hogy mondjam, ehhez képest nem is olyan rossz a technikája. Sőt, egészen tűrhető… Na, jó, baromi jó! Tetszik, hogy nem akar letámadni, még az elején se. Finoman, érzékien simogatja a szájpadlásomat, aztán ugyanolyan nyugodtan ösztönzi az én nyelvemet is, hogy belépjen az önfeledt játékba. Eleinte kissé tartózkodom, mert nem akarom, hogy kinevessen, amiért kezdő vagyok. Aztán, amikor újra kezdene elmenni a ráérősebb, lassúbb irányba, meggondolom magam. A fenébe is, ő csak Julio! Mielőtt átgondolhatnám, mit is cselekszem, és mindez milyen következményekkel járhat, viszonozom az Országtársam csókját, közel sem olyan lágyan, mint ahogy a fiú nekikezdett. Szenvedélyesen, a kelleténél kissé talán vadabbul egyezem bele a táncba, amit a nyelveink járnak a lábaink helyett. Juliónak sincs ellenére a dolog, ő is gyorsabbra emeli a tempót. Közben a hajamat simogatja, a fejbőrömet masszírozza. Valószínűleg azt hiszi, nem jövök rá, hogy ez nem több egy olcsó trükknél, melynek segítségével magához akar láncolni.
  A csókcsatának egy apró köhintés és egy gunyoros megjegyzés vet véget.
- Örülök, hogy ilyen jól, khm… egymásra hangolódtatok, de azért ne tekintsetek el a ténytől, hogy három nap múlva erre mindössze csekély pontot kapnátok a Játékmesterektől!
  Gabriel hangjára ösztönösen elhúzódom a fiútól. Érzem, hogy az arcomon egy szempillantás alatt végigfutnak a vörös árnyalatai, a leghalványabbtól kezdve egészen a forrón lángoló tábortűzre emlékeztető színig. Gyorsan, idegesen kapkodom a levegőt, szinte félek, hogy ha így folytatom, kiszakad a tüdőm.
  Lassan megemelem a fejem. Elsőként Gabrielt pillantom meg, aki értetlenül áll az eseményekhez. Világoszöld pillantását zavartan kapkodja közöttünk, láthatóan nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. Julio persze nem jön zavarba. Önelégülten néz rám, mintha az iménti incidens egyenlő lenne azzal, hogy meghódított. Amint meglátom azt a beképzelt, utálatos vigyort a képén, nem tudom türtőztetni magam. Természetesen nem borul el teljesen az agyvizem, nem megyek neki, vagy hasonlók, mindössze lekeverek neki egy hatalmasat. A fiú fájdalmasan sziszegve az arcához kapja a kezét, és ártatlanul figyeli a reakcióimat.
- Ara, ez meg… Ez mégis mi a franc akart lenni? – kérdezi.
- Hogy mi akart lenni? – röhögök fel kínosan. – Az akart lenni, édes szívem, hogy lesmároltál! De most komolyan, Fuarez, te mit képzelsz magadról? – Most már üvöltök. Nem érdekel, hogy felébresztek valakit, akkor is megmondom a magamét ennek a gyökérnek! – Magadnál vagy, ember? Egyáltalán, hogy fordulhatott meg a fejedben, hogy megcsókolj?! Jézusom, normális embernek még csak eszébe se jut ilyen!
- Ne már, azért annyira nem vagy ronda… Sőt!
- Pofa be, Fuarez! Ezt mégis hogy a fenébe gondoltad? Azt hiszed, hogy olyan vagyok, mint az IQ-bajnok exeid? Azt mered gondolni, nekem elég egy cinkos kacsintás és egy dögös mosoly, és máris megcsókolhatsz? Mert, akkor elárulom, zsenikém, hogy rohadtul tévedsz! Ezekkel a kirohanásaiddal zaklasd Fionát, maximum ő vevő az ilyesmire! Basszus, ezért még az a ribanc Christina és képen törölne!
- Most miért? Esküszöm, Ara, nem értem a logikádat – rázza meg a fejét Julio. – Más lány örülne, ha egy fedél alatt élhetne velem, pláne, ha még meg is csókolnám! Te meg még ezért is hisztizel. Mi bajod van?
- Hogy mi bajom van…
- Hé, srácok, álljatok le! – vet véget a vitának a mentorunk. – Oké, persze, tudjuk, Julio szemét, Arabella idegbeteg, lépjünk túl a problémán, lapozzunk. Hol is tartottunk az imént, mielőtt rácuppantatok egymás szájára? Á, megvan! – csettint vigyorogva. – Spanyolok. Edzés. Gyakorlás. MOST!
  Mivel az utolsó szót a megszokottnál kissé hangosabban ejti ki, úgy döntünk, sokkal hasznosabb, ha elhagyjuk a lakosztályt, mintsem hogy a csók miatt veszekedjünk. A liftbe érve legszívesebben kiszorítanám a fiút a kabinból, ám erre sajnos nem nyílik lehetőségem. Szerencsére mindösszesen ketten tartózkodunk itt, egyik hülyét sem kell hallgatnom. Julio nagyjából tíz másodperc erejéig bír csöndben maradni, aztán valamiért megmagyarázhatatlanul nagy kényszert érez arra, hogy dumálni kezdjen.
- Nem vágom, miért pofoztál meg, de úgy döntöttem, megbocsájtok neked, de csak mert jól csókolsz.
  Vannak bizonyos személyek az életemben, akiket minél hamarabb likvidálnom kellene. Ez amolyan feketelista. Egyelőre Julióé az első hely.
- Jesszus, Ara, ne vágj már ilyen fejet! Komolyan gondolom, tényleg király volt…
  Igen, minden bizonnyal megérdemli az aranyérmet! Nem ismerek mást, aki annyira idegesítene, mint ő…
- Aha, értem én, mire megy ki a játék! – témázik tovább. – Most azt akarod bemesélni nekem, hogy te nem élvezted. Drága Ara, a helyedben nem is próbálkoznék, hiszen köztudott, hogy mindenki élvezi a velem való smárolást!
- Isabel? – vonom fel a szemöldökömet gúnyosan.
  Őt persze nem könnyű zavarba hozni. Unottan megcsóválja a fejét, a hatás kedvéért még lekezelően legyint is egyet.
- Á, vele ne foglalkozz! Nem százas az a csaj! Bár, ami azt illeti…
- Te komolyan nem tudod befogni?! – ordítok rá a folyamatosan vigyorgó Országtársamra. – Mellesleg, kicseszettül hálás lennék, ha elárulnád végre, mi a fenéért kellett rám másznod? Azt hittem, szerencsétlen Isabel a kiszemelted…
- A kávé miatt – feleli egyszerűen.
- Ember, te ennyire hülye vagy? Mi van, szövegértési gondokkal küzdesz? – Unottan megforgatom a szemeimet. – Mégis hogy passzol össze a kávé és a csókunk? Bocs, de ebben nincs logika.
  A lift ajtaja egy halk jelzés kíséretében kitárul előttünk, tehát megérkeztünk a földszintre. Egy gyilkos pillantást lövellek Julio felé, ám úgy tűnik, ő már túljutott a témán. Mit sem törődve a jelenlétemmel beletúr a dús, ébenfekete hajába, majd megindul az edzőterem felé. Pontosabban szólva, megindulna, ha hagynám, és nem rántanám vissza a csuklójánál fogva.
- Mit akarsz? – kérdezi sietősen.
- Hogy értetted, amit az előbb mondtál? – teszem fel a nagy kérdést ellentmondást nem tűrő hangon.
- Sosem hagyod abba, mi? – Zavartan igazgatni kezdi a tökéletesen fésült séróját, majd végre-valahára kinyögi a választ. – Olyan szerencsétlenül ittad a kávét, hogy az egész szád barna lett tőle. Nem akartam, hogy leégesd magad, és ezáltal engem is a többiek előtt, ezért kénytelen-kelletlen, de segítettem leszedni a maszatot. Na, most elégedett vagy?
- Máskor esetleg szólj, azt is megértem! – villantok rá egy erőltetett mosolyt.
- Azt ne próbáld bemesélni, hogy nem élvezted! – vet rám egy sokatmondó pillantást.
  Sajnos erre már semmi frappáns nem jut eszembe, idegesen megrázom szabadon szálló fürtjeimet, majd az Országtársamat megelőzve, beslisszolok a terembe. 
  Igazság szerint örülnék neki, ha többen lennénk a helyiségben, úgy könnyebben ki tudnám kerülni Juliót, ám legnagyobb sajnálatomra még mindig csak Isabel és Carlos gyakorol a teremben. Mindketten a kardoknál állnak, Carlos éppen magyaráz valamit Isabelnek. Nem hallom, miről beszélnek, de látom, hogy a lány szomorúan lebiggyeszti a száját, mintha valami nem sikerült volna neki. Az Országtársa erre vállat von, aztán motyog még valamit. A spanyol lány elég szerencsétlen fejet vág, szinte már megesik rajta a szívem. Emellett persze furdalja az oldalamat a kíváncsiság, mégis mi miatt szontyolodhatott el a mindig kedves és segítőkész Isabel.
  A szemem sarkából látom, hogy Julio elindul a páros felé. Időközben ezt Carlos is észreveszi, így otthagyja Isabelt. Gondolom, ez köztük valami bajtársias szövetkezés lehet. El tudom róluk képzelni, hogy megállapodtak, hogy mondjuk, Carlos szóval tartja Isabelt, hogy senki se hajtson rá, amíg Julio meg nem érkezik, aztán „lepasszolja” az Országtársamnak. Ha ez igaz, akkor mindketten elég nagy parasztok, amiért így kisajátítják a lányt.  Bár be kell vallanom, Isabel különösen szép, nem csodálnám, ha Julión kívül még akadna egy-két hódolója.
  A lándzsás állomáshoz sétálok, úgy érzem, jelen esetben ez a legkézenfekvőbb megoldás. A jelenlévők mindegyike tudja, vagy legalábbis sejti, hogy kivételes tehetséggel áldottak meg az égiek, már ami a lándzsavetést illeti.
  Úgy gondolom, ez az egyetlen fegyver, amihez igazán értek, hiszen már több mint négy éve gyakorlom a használatát. Eleinte nem jelentett többet számomra, mint egy depresszióból űzött sportág, egy hobbi, ami menekvést nyújtott a gyász fájdalmas, keserű világából, ám amióta komolyabban elkezdtem készülni a Viadalra, sokkal jobban érdekel a fegyver és a használata. Az csak hab a tortán, hogy eme tárgynak köszönhetően könnyedén levezethetem a bennem felgyülemlett feszültséget.
  Most sem teszek másképp. Megragadom a hozzám legközelebb lévő darabot, aztán pontosan becélzom a bábu nyakát, majd elhajítom a fegyveremet. Büszkén veszem tudomásul, hogy ha emberre céloztam volna, az illető már nem élne. Egy sátáni mosoly suhan végig az ajkamon, amint arra gondolok, hogy akár Brazília hivatalos csókkirálya is lehetne az élettelen bábu helyében… Bár, még magamnak is nehéz bevallanom, de egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy képes lennék megölni a fiút. Elvégre az Országtársam, vagy mi a szösz…
  …aki elárult...
  …aztán el akarta hitetni velem, hogy az én érdekemben tette mindezt...
 …végezetül pedig megcsókolt, mindenfajta előzmény nélkül, egy iszonyatosan béna indokra hivatkozva.
  Egy újabb fegyvert kapok magamhoz. Most már tényleg dühös vagyok, képes leszek igazi szenvedéllyel és erővel elhajítani. Nem teketóriázok sokáig, nem gondolom át a dolgokat, az ösztöneimre hagyatkozom. És voilá, a lándzsa pont a szívén találja el az áldozatot. A hátam mögül gyér taps hallatszik. Résnyire húzom a szemeimet, úgy teszek, mintha nem is hallottam volna az iménti ovációt. Komolyan, ez sosem unja meg? Miért zaklat folyton engem? Talán Isabel lekoptatta, azért legyeskedik körülöttem?
  Úgy teszek, mintha a lándzsa hegyét tanulmányoznám, de olyan gondosan és figyelmesen, mintha erről szólna az életem. Közben érzem, hogy Julio egyre közelebb jön, forró lehelete a tarkómat csiklandozza. Itt az ideje, hogy meglepjem egy kicsit!
  Egy másodperc töredéke alatt száznyolcvan fokos fordulatot veszek, a fegyvert pedig magam elé szegezem, pont úgy, hogy az én drágalátos Országtársam torkához érjen a hegye. Legnagyobb meglepetésemre azonban egy világoskék, meglepett szempár néz vissza rám. 
  Zavartan motyogok valami bocsánat-szerűséget, és villámgyorsan magam mellé eresztem támadásom eszközét.
- Baj van? – kérdezi Carlos. Úgy fürkészi az arcomat, mintha meg akarná fejteni a gondolataimat.
  Szégyenlősen megrázom a fejem. Na, már látom, ez a nap is szuper lesz! Nem elég, hogy Julio rám nyomult, még Carlos előtt is sikeresen beégtem. Most biztosan azt hiszi, pszichopata vagyok…
- Akkor miért vágsz ilyen fancsali képet? – faggatózik kedvesen. – Na, tényleg, mondd el, mi a baj! Talán tudok segíteni.
- Az idióta Országtársam, az a baj! – sóhajtok fel ingerülten. – Komolyan, nála nagyobb barmot nem ismerek!
  A spanyol erre motyog valamit a bajsza alatt, majd közelebb lép hozzám, és a földre dobott lándzsát kezdi tanulmányozni.
- Hát, az egyszer biztos, hogy idegesnek tűnsz! De nézd a jó oldalát: legalább úgy hajítottad el ezt a lándzsát, hogy azt még a profik is megirigyelnék! Mármint, a bajnokok – teszi hozzá magyarázatként.
- Nem nagy ügy, ha akarod, megtaníthatlak – vonok vállat közömbösen.
- Kösz, az szuper lenne! De előtte ígérj meg valamit, kérlek!
- Igen, kedves Carlos, mit szeretnél? – sóhajtok fel erőltetetten.
  A fiú szabaddá teszi a kezeimet, majd megfordít, úgy, hogy szembe nézzek vele – utóbbi elég nehéz, tekintve, hogy legalább huszonöt centivel magasabbra nőtt, mint én – majd legnagyobb meglepetésemre, két mutatóujját a szám két sarkába helyezi, és mosolyt varázsol az arcomra.
- Hm, egész jó! – mondja vigyorogva. – Már három napja ismerlek, de még egyszer sem láttalak nevetni, folyton csak morogtál Julio miatt. Ez pedig komoly hiba, Arabella Asesino! Pont itt az ideje, hogy javítsunk a helyzeten!
  A megjegyzését egyszerűen nem bírom ki vigyorgás nélkül, már nincs is szükség a segítségére. Mindig is sejtettem, hogy a fiú jó fej, de hogy ennyire, még álmomban sem gondoltam volna! Ha úgy vesszük, szöges ellentéte Juliónak. Igaz, hogy rengeteg dologban hasonlítanak egymásra, de itt inkább külsőségekről beszélek. Mindketten magasak, fekete hajúak, iszonyatosan jóképűek, tipikusan azok a fiúk, akikre tapadnak a lányok, akárcsak a legyek. Bár egyik Kiválasztottat sem ismerem túl jól, az biztos, hogy Carlosnak valamivel jobb a beszélőkéje az Országtársaménál, és már így, első látásra is szimpatikus, ami nem mondható el Julióról.
- Szóval, akkor azt szeretnéd, hogy megtanítsalak lándzsát dobni? – mosolygok rá kedvesen.
- Igen. Tudom, persze, rábízhatnám az edzőkre is, de valamiért nem bízom bennük. Lehet, hogy ügyesek, de nem hiszem, hogy annyira, mint te! – bókol.
  Az elkövetkezendő egy órát az állomáson töltjük. Mint kiderül, Carlosba több tehetség szorult, mint azt gondoltam. Igaz, eleinte ügyetlenkedik egy kicsit, majdnem annyit bénázik, mint tegnap Fiona, ám végül ráérez a dolog ízére. Egymás után dobáljuk a lándzsákat, a spanyol még azt is felajánlja, hogy versenyezzünk, amikor már úgy érzi, elég jól megy neki a lándzsavetés. Természetesen beleegyezem a dologba, de előre figyelmeztetem, hogy nem lesz könnyű dolga velem, igenis meg kell küzdenie a győzelemért. Ő somolyogva vállat von, aztán bele is vágunk a megmérettetésbe. Megbeszéljük, melyik találat hány pontot érjen, majd mindannyian ötször elhajítjuk a fegyverünket, és végül pontozzuk a másik teljesítményét.
- Egyszer találtad el a bábu hasát, ami három pontot ér, háromszor a lábát, amire sajnos, csak egy-egy pontot adhatok. Viszont egyszer pont a két szeme közé fúródott a lándzsa, ami viszont megér egy ötöst. Ez így összesen tizenegy pont – közlöm mosolyogva.
- Köszönöm, ez igazán megtisztelő – hajol meg előttem, így tisztelegve az őszinteségem előtt. – Te tíz pontot kapsz.
- Huszonötből? – A szemöldököm egyszeriben a homlokom közepéig szalad.
- Aha! – bólogat vigyorogva. – Tudod, nem adhattam át neked a győzelmet, meg amúgy is tök nagy előnyökkel indultál! Szóval, ezért csak tízet kapsz. Bár, tudod mit, legyen tizenkettő! – csettint a célzásaimat tanulmányozva. – De csak mert egy gráncs nélküli lovag vagyok, és udvariasan magam elé engedlek…
- Hogy megnézd a hátsómat, mi? – nézek rá látszólag undorodva.
  Ettől kissé zavarba jön, zavartan beharapja az alsó ajkát. Sajnos nem tudok szó nélkül elmenni a nyilvánvaló tény mellett, miszerint ez a bugyuta arckifejezés elég jól áll neki, kisfiúsan aranyos varázst ad az arcának. Persze semmi kedvem szívtani szegényt, így hát jobb híján elkezdek nevetni, hogy ezzel megnyugtassam egy kicsit, és bebiztosítsam, hogy nincs harag. Egy ideig – ami nagyjából tíz másodpercig tart – zavartan figyeli a vihorászásomat, aztán amikor összeakad a tekintetünk, és meglátja, hogy viccnek szántam az egészet, és nem rajta nevetek, ő is rázendít. Közben elkezdenek befelé szállingózni az emberek.
  Igazság szerint senki sem nagyon törődik velünk, ami nem zavar különösebben. Mindannyian nyugodtan mennek edzeni, próbálgatják a számukra ismeretlen fegyvereket, vagy éppen az ehető növényeket és a rejtőzködés művészetét tanulmányozzák. Miután már annyit röhögtünk, hogy fáj az oldalunk a nevetéstől, megkérem a fiút, hogy ő is mutassa meg, mihez ért, elvégre, ez így fair.
- Tudod, én a kardokkal vagyok jó – meséli, miközben az ominózus állomás felé terelget. – Már kiskorom óta edzem, sokan mondták már, hogy értek a dologhoz. Persze, nem annyira, mint te a lándzsákhoz, de azért nem vagyok egy bénaság!
  Az állomás szerencsére kong az ürességtől, úgy tűnik, jelenleg senki sem érez kedvet ahhoz, hogy itt tesztelje az ügyességét. Carlos vizsgálni kezdi a fegyvereket, majd mikor talál egyet, ami a méretemnek megfelelő, átnyújtja azt, és magyarázni kezd a technikáról.
- Nagyon egyszerű az egész – kezdi. – Most mi van, miért mosolyogsz?
- Mindenki így vág bele a beszámolójába – magyarázom. – Nagyon egyszerű az egész, aztán persze kiderül, hogy közel sem annyira, mint ahogy azt beállítod. Ez azért van, mert több mint tíz éve gyakorolsz, ezért könnyűnek gondolod.
- Jó, akkor fogalmazzunk úgy, hogy nekem nagyon egyszerű, de hamarosan neked is az lesz – javítja ki magát. – Az a lényege az egésznek, hogy mindig az ellenfeled lábára célozz. Pontosabban, eleinte a mellkasotoknál harcolj, aztán menj egyre lentebb és lentebb, amíg az illető térdéhez nem érsz. Ő persze követni fogja a mozdulataidat. Aztán hirtelen húzd fel a kardod, hagyd, hogy az ellenséged gyengének tartson, hogy azt higgye, legyőzhet. Majd amikor már csak pár centi választja el a kardod élét a fejedtől, egy hirtelen mozdulattal fordítsd visszájára a párbajt: lendítsd előre a karod, úgy, hogy pont a másik fejét találd el vele. Ettől megtántorodik, elesik, és könnyűszerrel leszúrhatod. 
- Ez elég összetett... – húzom a számat.
- Ja, elmondva tényleg bonyolultnak tűnik, de hidd el, nem az! Csak bízz magadban, oké?
  Olyan mélyen néz a szemembe, hogy szinte megrészegülök a pillantásától. Most veszem csak észre, hogy az írisze már nem is világoskék, kezd átcsapni egy zöldesebb árnyalatba. Fekete szemöldökét egy hangyányit megemeli, fejét incselkedve oldalra dönti, úgy hív párbajra. Aprót biccentek, jelezvén, hogy részemről mehet, majd belevágunk a párviadalba. Mondjuk, először sikerül ismételten beégetnem magam a fiú előtt, ugyanis pár lépést hátrálok, majd megfordulok, mint ahogy a régi lovagos filmekben láttam, amik a középkorról szóltak. Carlos emiatt ki is röhög rendesen, de szerencsére mindezt nem gonoszkodva teszi, sokkal inkább kedvesen és aranyosan, mintha azt akarná ezzel üzenni, hogy milyen kis butuska vagyok, és mennyit kell még tanulnom. Természetesen rengeteget segít azzal, hogy rajta gyakorlatban tesztelhetem a tudásomat. Sokszor próbálkozunk, mire eljutunk arra a szintre, hogy komolyan párbajozzunk. Carlos ugyanis kijelenti, hogy nem hajlandó ellenem küzdeni, amíg nem jutok el legalább az átlagos szintig.
  Mikor ez sikerül, szemben állunk egymással, és eljátsszuk, hogy éppen rátámadunk a másikra. Csak úgy csattognak a kardok, az éleik durván felsértik egymást, de ez nem érdekel minket. Egyre közelebb, és közelebb férkőzöm a spanyol fiúhoz, majd úgy teszek, ahogy tanította. Lassan, de folyamatosan a térde felé vezetem a fegyverem, és szerencsére ő is belemegy a játékba. Mikor aztán elérek a kívánt célhoz, egy fürge mozdulattal felrántom az összefonódott fegyvereket, és hagyom, hogy Carlos a fejem felé közelítsen a kardjával. Mikor úgy érzem, éppen elegendő távolságra tartja a fegyverét a fejemhez, meglendítem a karomat, figyelve arra, hogy mindezt a tőlem telhető legerőteljesebben tegyem.
  Carlos kissé meginog, de még nem veszti el teljesen az egyensúlyát. Nem értem, mi ez az egész, hogy miért csinálja ezt. Azt hittem, egyezményes megállapodást kötöttünk, melynek fejében én kiokítom őt a lándzsavetés művészetére, ő pedig a kardforgatás tudományát igyekszik betanítani nekem. Úgy látszik, újdonsült ismerősömet mindvégig hátsó szándékok vezérelték.
  Mielőtt egy rossz szót is szólhatnék, Carlos egy gyors mozdulattal kirántja a kezemből a fegyvert, majd megpörget, és a következő pillanatban már maga előtt tart. Azt sem hagyhatom szó nélkül, hogy hátulról erősen átöleli a derekamat.
  Kicsit zavarba jövök a közelségétől, mert bár egész jól elbeszélgettünk az elmúlt pár óra alatt, de azért mégsem kellene ölelgetnie…
- Az Arénában is ezt fogod csinálni? – heherészem kínosan.
- Az Arénában nem kell ilyen szép lányokkal megküzdenem! – suttogja a fülembe csábítóan.
- Miért, azt hiszed, én nem megyek a Viadalra? – ráncolom a homlokomat. Miért van az, hogy ha megismerkedek valakivel, aki helyes, kedves és vicces, szinte biztos, hogy kiderül róla, hogy nem egy Einstein… Vagy, hogy egy nagyképű pojáca, akinek az az életcélja, hogy minél több lányt megfektessen…
- Tudom, hogy mész, máskülönben nem lennél itt. – mondja. A hangjából kiérzek egy kis sértődöttséget, amit valószínűleg azzal érdemeltem ki, hogy hülyének néztem. – Ezzel csak arra akartam utalni, hogy ha egy lehetőségem van rá, nem öllek meg a Viadalon, ha esetleg szembejönnél velem!
- Ó. Óóóó. Oké – értem meg a furcsa kijelentés lényegét.
  Carlos még gyorsan beleszagol a hajamba – tudtam én, hogy jó ötlet megmosni - majd elenged. A szeme, ami már megint kékesnek tűnik, a terem egyik távoli csücskébe irányul, ahol az Országtársaink beszélgetnek, és közben gyakorolnak a késekkel.
Szája sarkában óvatos mosoly bujkál, mintha valamilyen érthetetlen okból kifolyólag magára lenne büszke, amiért Isabel elviseli az egoista Országtársamat. Egyre erősebben ébred fel bennem a gyanú, hogy nem az időjárásról folyt a diskurzus, amikor tegnap Julio és Carlos együtt edzettek… Már éppen kezdene kínossá válni a köztünk lévő csend, amikor hirtelen a fiú beletúr fekete hajába, és váratlanul az iménti szende somolygást felváltja egy hatalmas, levakarhatatlan vigyor.
- Mi van? – bökdösöm meg az izmos karját. – Mit láttál? Történt valami?
- Ja, nem-nem, semmi különös – rázza meg a fejét gyorsan. Talán túlságosan is gyorsan. Hm… - Csak azon gondolkoztam, hogy az Országtársaink, menyire jó p… Khm, akarom mondani, jó arcok. Én bírom őket, tényleg. – Az arcszíne egyre vörösebbé válik, de nem úgy, mint Gabrielnek, amikor leüvölt minket, vagy nekem a reggeli incidens miatt. Sokkal inkább úgy, mintha eltitkolna előlem valamit. – Meg aztán, királyul harcolnak!
- Aham... – bólintok úgy, mint aki nem hiszi el, amit a beszélgetőpartnere mondott.
  Carlos arcát kezdem vizslatni, reménykedve abban, hogy megtudok valamit az Isabel és Julio körül lappangó titokról. Sajnos azonban nem járok sikerrel, lehetetlenség bármit is kiszűrni a spanyol mimikájából. Idegesen beharapom a szám szélét, hosszú, fekete hajamat kimérten dobom át a vállamon, egyenesen a hátam közepére. Úgy látszik, időközben eljut Carlos agyáig, hogy nem esik túl jól, hogy titkolózik, ezért fondorlatos tervet eszel ki. Ha bedőlnék a cuki pofijának, még el is felejteném az iménti beszélgetésünket.
- De nyugi, biztosíthatlak, hogy mi ketten viccesebbek vagyunk, na meg persze szexibbek! – kacsint rám vigyorogva, és felém tartja a tenyerét.
  Bár még mindig nem dőlök be ennek a nevetséges színjátéknak, úgy döntök, kegyesen megadom magam, és nevetve belecsapok Carlos tenyerébe. A fiú azonban ebben a pillanatban rákulcsolja a kezét az enyémre, és egy gyors mozdulattal levág a padlóra. A hátamba éktelen fájdalom hasít, bár a hirtelen ért meglepetés némiképp csökkenti ezt. Értetlenül nézek a spanyol gyönyörű szemeibe. A fiú unottan megvonja a vállát, majd lassan, tagoltan megszólal.
- Szimpinek tűnsz, Arabella, ezért adok egy jó tanácsot. Bár, ha figyeltél, erre minden bizonnyal magad is rájöttél. Senkiben sem bízhatsz meg eléggé! Isabel, Julio, Fiona, te, vagy akár én… Mindnyájunkat egyetlen cél vezérel. Az egyetlen dolog, amiért idejöttünk: hogy nyerjünk. Ha azt hiszed, hogy bárki feláldozná magát miattad, tévedsz. De ez csak egy tipp, nem muszáj megfogadnod!
- De miért… Hé, Carlos, várj már! – kiáltok utána idegesen. – Ezzel azt akarod mondani, hogy ne bízzak meg benned, vagy mi?
- Ha akarsz, megbízhatsz bennem! – von vállat unottan. – De hogy én nem fogok benned, az holtbiztos!
  Szívem szerint beszólnék egyet Carlosnak, de olyat, hogy azt még az unokái is megemlegessék! Persze nem nyílik rá alkalmam, mivel az edző szól, hogy mára vége a dalnak, menjünk fel a lakosztályunkba, aki itt marad, azt megbüntetik…
  Te jó ég, még három napot kell eltöltenem ezekkel a barmokkal egy fedél alatt! Azt biztos, hogy nem fogom túlélni… Gabriel idegbeteg, Juliótól agybajt kapok, Fiona és Christina két beképzelt ribi, Carloson meg egyszerűen képtelenség kiigazodni! És akkor még nem is beszéltem a stylistomról és az előkészítő csapatomról!
  Komolyan, egyre jobban várom, hogy kezdetét vegye a vérengzés…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése