#6 - Arabella

Sziasztok!
A bejegyzést egy hatalmas köszönettel kezdeném a több, mint 4300 oldalmegjelenítésért és a cserékért, amivel az elmúlt napokban gazdagodott a blog. Ezek bár apróságoknak tűnnek, mind nekem, mind az írótársaimnak sokat jelentenek. Szóval, a nevükben is köszönöm :)
A fejezetről csak annyit, hogy itt már tényleg egyre bonyolódnak a szálak, és bizonyos karakterek viselkedése sem éppen könnyen értelmezhető... Hogy mi sül ki ebből az egészből, a jövő - na meg az írók ;D - titka...
Véleményeket szívesen fogadok, hisz mint tudjátok, azokból lehet igazán tanulni :)
Jó olvasást a fejezethez!
Maja<3

Az esőerdő pont olyan csendes, mint máskor, egyetlen egy halk reccsenés sem zavarja a nyugalmat. Még az egzotikus madarak sem csiripelnek, a fák lombját sem érinti a lágy, tavaszi szellő fuvallata. Én azonban mégis félek. Érzek valamit, valami furcsát, aminek nem lenne szabad a közelben tartózkodnia. Fülelek. Egy bokorból ismeretlen zaj szűrődik ki. Sejtelmem sincs, ki vagy mi leselkedik rám, azt azonban biztosra veszem, hogy nem sok örömöm lelném a találkozásban. Így hát nem teszek mást, csak várok. A lándzsámat a kezemben szorongatom, szinte ki is csúszna a markomból a tenyerem izzadása miatt, ha nem tartanám ilyen erősen. Izgatottan lélegzem, a pulzusom az egekbe szökik. A bokor mögött rejtőző jövevény lélegzetét mind közelebbről, és közelebbről érzem. Hallom, ahogy fújtat, a lélegzetvételei egyetlen szóvá forrnak össze. „Arabella!” – a nevemet suttogja. Felkapom a fejem, és meredten bámulok arra a pontra, ahonnan a hang kiszűrődött. Megemelem a fegyveremet, felkészülvén arra, hogy eldobjam, ám mielőtt cselekedni tudnék, több száz nyílvessző repül felém, az örök vadászmezőkre száműzve ezzel.

  Idegesen lihegve, ingerülten térek magamhoz a rémálmomból. Hatalmasra nyitom a szemem, szinte ráerőszakolom magam arra, hogy ébren maradjak, és ne feküdjek vissza lustálkodni. A szívem még mindig sebesen ver, a fejemben idegölő gondolatok ezrei kavarognak.

- Nyugodj meg, Arabella, csak álmodtál… - suttogom a tollpárnámba. – Csak álmodtál.

  Már hónapok óta üldöz ez a szörnyű látomás, egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. Igaz, pár perccel ébredés után már teljesen megfeledkezem róla, viszont az éjszakáimat pokollá teszi. Annyira unom már… Azt állítják, csak a bajnokokat kínozzák rémálmok, sőt közülük sem mindenkit, csak akiket tényleg padlóra vágott a Viadal megnyerése. Ezzel szemben, még csak be se kerültem az Arénába, mégis szenvedek. Van egy olyan érzésem, hogy mindez később sem fog elmúlni, csak még romlani fog a helyzet.

  Mivel nem szeretnék továbbá ezzel a furcsa, agybeteg jelenséggel foglalkozni, kikászálódom a hatalmas, pihe-puha franciaágyamból, és az étkező felé veszem az irányt. Nem vesződöm az átöltözéssel, hiszen nem sokára úgyis kiküldik a tréningruhát, amit a kiképzésen kell viselnem, meg amúgy is, szerintem a bíborlila halásznadrág és a levendulaszínű, ujjatlan póló tökéletesen megfelel az alkalomhoz.

  Úgy tűnik, a csapatból nem csak én szeretek sokáig aludni; mindössze Gabriel és Julio ül az asztalnál, Brittany-nak és a névtelen stylistnak hűlt helyét találom. George-ra pedig értelemszerűen nem lehet számítani… Na, nem, mintha annyira megviselne a dolog.

- Jó reggelt! – köszönt a mentorom. – Remélem, jól aludtál, mert elég eseménydús nap áll előtted!

  A kérdést egy vállrándítással megválaszolom, majd levágom magam a székemre. Közben lopva Julióra sandítok. A tegnap esti kifakadásunk óta egy szót sem váltottunk egymással, sőt másokkal sem nagyon társalogtunk. Lövésem sincs, ő hogy dolgozta fel a történteket és a stílustanácsadó váratlan beszólását, de én személy szerint egész este csak azon törtem a fejem, amit a nő mondott. „Mert Országtársak vagytok!” – még mindig visszhangzanak a szavai a fülemben. Sokáig tépelődtem, míg végül arra jutottam, hogy mindenki sokkal jobban jár, ha mostantól megpróbálok normálisan, ember módjára viselkedni Julióval. Ha megfogadom Gabriel tanácsait, és mostantól nem szólok be neki, hanem kedves leszek vele. Elvégre, mégiscsak sokat segíthet nekem az Arénában. Lefogadom, hogy már most tele van támogatókkal, hiszen a bevonuláson is majd’ megvesztek a látványától.

  A kérdés már csak az, vajon ő is hasonlóan vélekedik-e a kialakult helyzetről. Úgy döntök, a legcélszerűbb megoldás, ha finoman kifaggatom.

- Öhm… Julio, kérdezhetnék valamit? – kezdem, ám a fiú nem igazán reagál semmit. Csak ül a székén, kókadozó tekintettel maga elé meredve. Hm, úgy látom, nem csak engem ütött ki az éjszaka…

- Hagyjad! – legyint Gabriel unottan. – Nem éri meg bajlódni vele. Képzeld, kiderült, hogy a drágalátos Országtársad már vagy két éve folyamatosan a kávéföldön robotol, amiért jobb híján, kávéval fizetik meg. Ahelyett, hogy eladná, és a pénzen kaját venne magának, megissza az egészet. A srác nagyon durva koffeinfüggőségbe szenved. Amúgy nincs semmi baja, ha letusolna és felöltözne, minden gondja megoldódna, ezzel a nevetséges kis színjátékkal mindössze az a célja, hogy szerezzek neki egy kis feketét. Persze az nem zavarja, hogy rohadtul nem fogok miatta a boltba rohangálni…

- Jól van már! – emeli fel a fejét a fiú. – Nem kell kiakadni… De hallod, ezt nem értem. – fordul hozzám. – Anglia legcsicsásabb lakosztályában élünk, és nem képesek arra, hogy hozzám vágjanak egy kis kávét!

- Szerintem emiatt ne húzd fel magad! – intem le egyszerűen. – Majd holnapra rendelünk. Nem hiszem, hogy nem élnéd túl a napot. Meg amúgy is, az Arénában sem fognak mindet tálcán kínálni neked! Magadnak kell megszerezned minden egyes apróságot. A vizet, az ételt, a fegyvereket, a hálózsákot…

  Julio kómás fejjel bólogat, viszont a tekintete mintha egy kicsit felélénkülne. Nagyszerű, úgy tűnik, végre-valahára eljutott az agyáig, hogy ezzel a szánalmas szenvedéssel semmit sem fog elérni…

- Örülök, hogy szóba hoztad a Viadalt! – vált témát Gabriel. – Mint tudjátok, ma kezdődik az edzés, ahol mindent megtanulhattok, amire szükségetek lehet az Arénában. Nos, mint mentor, azt ajánlanám, hogy ma próbáljatok ki minél több fegyvert, amihez csak oda tudtok furakodni. A kiképzés vége felé a mérgező növényeket és a csapdákat is tanulmányozzátok, lehetőség szerint minél alaposabban. Viszont visszatérve a fegyverekhez… Biztosra veszem, hogy előbb-vagy utóbb, de a kezetek ügyébe fog akadni valami, amivel igazán jól bántok, amiről már akkor tudjátok, hogy kell nektek, amikor először megtapintjátok. Azt ajánlom, gyakoroljatok vele egy kicsit, de ne vigyétek túlzásba a dolgot. Fontos, hogy az ellenfeleiteknek halványlila gőze se legyen arról, hogy mihez értetek. Arabella, ez főleg rád vonatkozik, hiszen Julióval ellentétben, neked nincsenek szövetségeseid!

  Gabriel tovább magyaráz a különféle elterelési hadműveletekről, a fegyverektől és a különböző állomásokról. Időközben befejezzük a reggelit, a mentorunk pedig szól, hogy kezdjünk el készülődni, mert a végén még elkésünk az edzésről. Julio erre finoman tájékoztatja a férfit, hogy még el se kezdődött a kiképzés, mivel mindhármunknak sikerült a kelleténél másfél órával korábban felébrednie. Gabriel dühösen morog valamit a bajsza alatt, engem azonban nem zaklat fel különösebben a dolog, hiszen így több időm van készülődni, és a rémálmom miatt sem kellett annyira sokáig szenvednem.

  Mielőtt az Országtársam beelőzhetne, a fürdőszobába slisszolok, és készülődni kezdek. A procedúrát egy frissítő, jéghideg zuhannyal kezdem, ami bár egy kicsit kellemetlenül hat, néhány perc múlva egészen hozzászokik a testem, és sikerül teljesen felébrednem. Úgy tűnik, a mentorunknak – szokás szerint – igaza volt abban, hogy egy gyors fürdő valóban többet ér nyolc csésze kávénál.

  Miután végzek, belebújok az előre odakészített, sötétkék köntösbe, aminek az alja tíz centivel a talpam alatt végződik. Hatalmas levegőt veszek, és kényszerítem magam, hogy ne kapjak dührohamot azért, mert a fürdő előkészítői kissé nagyobbra tippelték a méreteimet a valódinál. Lefogadom, amikor az Aratás ismétlését nézték a tévében, mindannyian Julión csorgatták a nyálukat, talán fel sem tűnt nekik, hogy én is ott vagyok, aztán megpróbálták megtippelni a magasságomat, és valamilyen fatális véletlen folytán úgy gondolták, egy valóságos égimeszelővel van dolguk.

  A tusolást alapos fogmosás és fésülködés követi. Ezután kinyitom az ajtót, és nem törődve Julio fürkésző pillantásaival, bemegyek a szobámba. A földre hajítom a pongyolámat, majd egy szempillantás alatt felöltözöm. Szerencsére most jól tippeltek a készítők, az ujjatlan, brazil zászlós póló és a fekete cicanadrág úgy mutat rajtam, mintha csak rám öntötték volna. Még az edzőcipő is tökéletesen passzol a lábamra. Szögegyenes, éjfekete hajamat egy magas lófarokba fogom, majd kilépek a hálómból.

  Gabriel és Julio már várnak rám. Úgy tűnik, utóbbi felhagyott a szenvedéssel, és hozzám hasonlóan a zuhanyt választotta. Ennek köszönhetően megint olyan életerős, akárcsak tegnap. Jobban szemügyre veszem a fiút; az enyémhez hasonló szerelést kapott, leszámítva persze a feszülős cicanadrágot, ő egy fekete tréningnadrágot visel helyette. Sötét hajával nem kezdett semmit, csupán megfésülte, hogy mégse meredjen madárfészekszerűen a levegőbe. Bár még magamnak sem szívesen vallom be, való igaz, hogy így, hogy nem ragad a feje a zselétől, még az eddiginél is helyesebb az arca, ha lehet ilyet mondani. A fürtjei nem lógnak bele a szemébe, éppen hogy súrolják a homlokát.

- Indulhatunk? – kérdezi a fiú.

- Persze – bólintok, és egy mosolyt erőltetek magamra. Mit ne mondjak, elég haloványra sikeredik.

  Miközben a lift felé sétálunk, Gabriel további hasznos információkkal lát el. Leginkább a reggelinél elhangzottakat ismétli, de szóba hozza a Játékmestereket is. Számomra teljesen ismeretlen személyek nevét sorolja fel, legfőképpen egy Tymothy Hayes nevű férfiról magyaráz, aki idén tölti be életében először a főjátékmesteri posztot. Azt mondja, a pasas kívülről nyugodt, visszafogott fickónak tűnik, akinek nincs jobb dolga, mint naphosszat politikai újságokat olvasni és egy sütemény mellett beszélgetni a barátnőjével, aki nem mellesleg a spanyolok kísérője. Ez persze csak a látszat, hiszen a  valójában egy megrögzött pszichopata, aki többször volt már börtönben bankrablásért és gyilkosságért. Elviekben jelenleg is a dutyiban porosodna, ha Sean Beker egy évvel ezelőtt nem nyerte volna meg az Országok Viadalát. Mivel minden évben a tavalyi bajnok hazájának jut az a megtisztelő feladat, hogy levezényelje a játékot, értelemszerűen nekik kell gondoskodniuk a Játékmesterek kilétéről is. Igen ám, csakhogy az sem árt, ha a Kiválasztottak életének megkeserítői kissé pszichopaták, elvégre ez teszi csak igazán izgalmassá a versenyt. Az egészben az a bökkenő, hogy Anglia polgárai nem éppen az elfajzott lelkükről híresek. Bár aránylag jó harcosnak nevezhetők, eddig senki sem aratott győzelmet tőlük, aki igazán idegbeteg és szadista módjára gyilkolta volna le az ellenfeleit. Mindenki lázasan törte a fejét, hogy mégis hogyan lehetne egy izgalmas, érdekes Viadalt összehozni, amiről az ember konkrétan képtelen levenni a szemét, amikor valakinek megszületett a fejében a briliáns ötlet: eresszék szabadlábra Hayest, és ő majd mindent elintéz. Az ország elöljárói eleinte vonakodtak a felvetéstől, ám végül, kénytelen-kelletlen, mégis elfogadták az ajánlatot, és beültették a pasit a Főjátékmester székébe. Arról, hogy Carlosék kísérője miért szűrte össze vele a levet, nem szól a fáma.

  Az edzőterem szinte kong az ürességtől, mikor befutunk. Mindössze két ember gyakorol szorgalmasan, a többiek valószínűleg csak most kecmeregnek ki az ágyukból. Rajtunk kívül mindössze Carlos és Isabel volt annyira hiperaktív – vagy feledékeny – hogy fél órával a kezdés előtt megjelenjen a teremben. Meg persze néhány Játékmester is itt lébecol, köztük az egykori börtöntöltelék Tymothy Hayes is.

  Nem szeretnék különösebben a férfi kedvében járni, ezért nem szentelek neki nagyobb figyelmet. Nem akarom, hogy én legyek a következő Kiválasztott, aki azért arat győzelme, mert szimpatikus a Főjátékmesternek. Meg amúgy is, nem fogok egy olyan emberrel jópofizni, aki maga is egy gyilkos, és arra kényszerít minket, hogy a példáját követve, mi is azzá váljunk. Mondjuk, nekem már teljesen mindegy…

  Úgy döntök, sokkal hasznosabb, ha a spanyolokat figyelem. Mit ne mondjak, egészen tehetségesnek bizonyulnak! Carlos a kardokkal próbálkozik. Bár az első csapást elvéti, a másodikkal kis híján keresztülszeli a bábut. Elismerően bólintok, majd Isabelre nézek. A lány a késeknél van, éppen most céloz be egy bábut. Megemeli és hátrahúzza a kezét, majd gyorsan, pontosan elhajítja a fegyverét. Ha nem lennék tisztába a ténnyel, miszerint sokkal tehetségesebb vagyok a lándzsákkal, mint ő a késekkel, rögvest elfogna a féltékenység. Persze ez nem jelenti azt, hogy a csaj veszélytelen; a kés kihívóan kandikál ki a bábu torkából.

  Legszívesebben rögtön odaszaladnék Isabelhez, és szövetséget ajánlanék neki, vagy legalábbis elismerően hátba veregetném, ám Julio megelőz a nagy ováció kifejtésében. Az Országtársam a szájához emeli a két ujját, és hangos füttyögésben tör ki. Isabel riadtan megfordul, gondolom, azt hitte, valami idióta zargatja, akinek nincs jobb dolga, mint fütyülni. Ami azt illeti, nem is áll olyan messze a valóságtól…

  Isabel még mindig elég furcsán méregeti Juliót, aki persze csak büszkén vigyorog. A szituáció már éppen kezdene kínossá válni, amikor az Országtársamat magam mögött hagyva, megindulok a spanyol lány felé. Azt hiszem, Julio ezt nem veszi túl jó néven, valószínűleg azzal a feltett szándékkel fejezte ki a tetszését, hogy Isabel majd odahívja magához, hogy együtt eddzenek. Nos, ez nem teljesen jött össze neki, de mindegy.

- Szia! – köszönök kedvesen a lánynak.

- Szia! – mosolyog rám.

- Bocsi Julio miatt! – sóhajtok fel fáradtan. A hatás elérése érdekében még a szememet is megforgatom. – Még nem mondták neki, hogy nem cirkuszban van…

  Látszólag nem zavarja túlzottan az Országtársam idióta viselkedése. Halk nevetés hagyja el az ajkát.

- Azt képzeli, hogy ő a bohóc? – kérdezi vigyorogva.

  Kissé megrökönyödöm a felvetésen. Sosem tudnám elképzelni Julióról, hogy egy színes, tarkabarka, túlméretezett ruhában nevettesse a közönséget, ezzel nyilvánosan is hülyét csinálva magából. Persze, az emberek úgy özönlenének az előadásra, mint a sáskák járvány idején, ám Juliót nem érdekelné a siker és a pénz. Ha valami sérti az egóját, abba a világért sem hajlandó belemenni. Mindenesetre Isabel részéről elég szimpatikus, hogy szívesen kiröhögné a fiút.

-Nem tudom – válaszolom. – Zseninek kell lenni ahhoz, hogy valaki megértse a gondolatait… Mondjuk, engem annyira nem érdekel! – teszem hozzá fintorogva. Valószínűleg annak a baromnak az agyszüleményei lennének az utolsó dolgok a világon, amiről tudomást szeretnék szerezni.

  Isabel csendesen bólint, aztán egy újabb kés után nyúl. Ugyanúgy cselekszik, mint az imént, csak most sokkal magabiztosabban hajítja el a fegyvert. Még csak meg se remeg a keze, amikor utat enged neki a levegőben. A kés szélsebesen, vadul száll előre, majd megállapodik az egyik báb nyaktájékán.  A lány, mintha mi sem történt volna, felkapja a következőt, és ismét célba vesz egy alakot.

  Elképedve nézem végig a mutatványt. Létezik, hogy valaki ennyire ügyes legyen? Igaz, életem eddigi tizenhét éve során csekély számú profi harcossal találkoztam, de az biztos, hogy ez a lány mindnyájukat felülmúlja! Még csak nem is gyakorolhat régóta, lefogadom, hogy mindössze pár perccel előttünk érkeztek Carlosszal. Te jó ég, mire én eljutok az ő szintjére, tiszta ránc lesz az egész képem!

- Wow! – mindössze ennyit bírok kinyögni. – Ezt hogy csináltad?

  Isabel megforgatja az ujjai között a kést. Aránylag sokáig bíbelődik a folyamattal, mintha csak fejtörést okozna neki, hogy megbízzon-e bennem. Már éppen kezdeném kínosan érezni magam, amikor nagy sokára megszólal.

- Tudod, a technika simán az, hogy elképzeled, hogy a ahova akarod, hogy a kés befúródjon, azt képzeld magad elé, és hitesd el magaddal, hogy bármi lesz, a közepébe fúródik. Na, meg persze, a kezünknek nem szabad merevnek lennie. A magabiztosság is elengedhetetlen. De ezernyi más technika létezik. Én csak azt mondtam, ami nekem használ.

  Hogy a szavát igazolja, elhajítja a tőrét. Mondanom sem kell, pont a bábu szívébe fúródik. Rádöbbenek, hogy Isabel valóban jó szándékkal árulta el a titkát, sem, minthogy ártson nekem, és összezavarjon, így hát magamhoz kapok egy kést, és a technikáját követve, gyakorolni kezdek. Nem megy rosszul, bár néha-néha hibázok egy kicsit. Mindez persze nem súlyos, mindössze apró figyelmetlenségen alapszik. Egy óra gyakorlás után már egész tűrhetőnek érzem magam. Ekkor kezdenek el szállingózni a többiek. Amint megpillantom a díszes, kétszárnyú ajtón beáramló tömeget, megfordul a fejemben, hogy vajon Gabriel szándékosan küldött-e le minket edzeni. Végül is, van benne logika, ha azt vesszük alapul, hogy a tanácsa szerint nem érdemes elárulni a többieknek, mihez értünk. És minél kevesebben látnak, annál kisebb az esély arra, hogy kitudódnak a titkaink.

  Isabel, mintha csak olvasna a gondolataimban, hirtelen váratlan kérdéssel áll elő.

- Na, és te mihez értesz?

  Egy pillanatra zavarba jövök. Félénken nézek a csillogó, mogyoróbarna szempárba. Érzem, hogy az arcom egyre sápadtabbá válik, majd a vörös különböző árnyalatai között ugrándozik. Vajon elárulhatom neki? Hiszen alig ismerem, eddig mindössze háromszor beszéltem vele! Szinte semmit sem tudok róla…. Hogy bízhatnék meg benne?

  A szemem sarkából újra rá pillantok. Elég jó emberismerőnek vallom magamat, Isabelről pedig az eddigi ismeretségünk alapján annyit szűrtem le, hogy rühelli a veszekedéseket, amolyan béketűrő fajta, imádja a bátyját, a falra mászik Juliótól, és kifejezetten kedves és segítőkész. Való igaz, ez így együtt nem rossz kombináció.

  Hatalmas sóhaj hagyja el az ajkaimat. Eldöntöm, hogy mit fogok tenni, mi lenne ebben a helyzetben a helyes, és a spanyolhoz fordulok.

- A lándzsákhoz egy kicsit…

  Még az eddiginél is jobban fellelkesül, és az egyetlen fegyver felé invitál, amihez igazán értek. Hosszas gondolkodás után, ám végül beleegyezek a dologba. Úgy gondolom, nem lenne igazságos, ha egyetlen trükköt sem mutatnék neki, miközben ő egy teljes órán át foglalkozott velem, és egész tűrhetővé varázsolta a késdobálásomat.

  Az állomáson azonban Németország női Kiválasztottja gyakorol. Amint meglátom, hogy szorongatja azt a szerencsétlen lándzsát, nem tudom eldönteni, sírjak vagy nevessek. Oké, tisztában vagyok a ténnyel, hogy nem lehet mindenki olyan ügyes és tanulékony, mint én… De az, amit ez a csaj csinál, egyszerűen siralmas! Csuklóból próbálja meg eldobni a fegyvert, a mozdulataiban pedig nyoma sincs a szenvedélynek, vagy a küzdeni akarásnak, látszik a fején, hogy mennyire unja az egészet. Legszívesebben odamennék hozzá, és jól elmagyaráznám neki a lándzsázás művészetét! Persze nem cselekszem így, nekem az csak hasznomra válik, ha ő béna.

  Természetesen a dobás nem talál. A lány szitkozódva, indulatosan belerúg az állványba. A fém hangos súrlódása betölti az egész edzőtermet. A német idegbetegen megfordul. Amint megpillant minket, egy ideges grimaszt vág, majd beszélni kezd hozzánk.

- Bocs, de nem látjátok, hogy én itt most épp edzek? – kérdezi egy lesajnáló pillantás kíséretében.

  Tudom, hogy tegnap este megígértem Gabrielnek, – vagyis, megígértette velem – hogy nem keveredek balhékba, és megpróbálok a tőlem telhető legnormálisabb módon viselkedni. Viszont van egy pont, egy bizonyos határ, ahol egyszeriben elpattan valami az agyamban. Ennek legtöbbször az az oka, hogy egy bizonyos illető rendkívüli módon felhúz, és konkrétan megalázónak érezném, ha nem szólnék vissza neki. Az Angliában töltött egy nap során ezt mindössze három személy hozta ki belőlem: Julio, George, és Christina. Úgy látszik, a lista ezennel gyarapodik, méghozzá a német libával. Ha jól emlékszem, Fionának hívják. Na, nem, mintha nagyon érdekelne.

- Aha, ezek szerint edzésnek nevezik, amikor az ember megpróbálja belőni a pontos távot, de nincs elég bátorsága ahhoz, hogy eldobja a lándzsát! – vágok vissza kapásból. A hangomból csak úgy süt az ironikus sajnálkozás. – Mellesleg, szerintem elég nagy ez az állomás hármunknak…

- Egyetértek, szerintem is elég nagy! – vet rám Isabel egy sokatmondó pillantást.

- Ó, tényleg?! – Fiona feje sokkal vörösebbé változik, mint az enyém volt az előbb. A hangja is pár oktávval magasabbra kúszik. Mit nem adnék érte, ha elkezdene sipákolni, beégetve magát ezzel az egész mezőny előtt! – Azt hiszed, Törpilla, te jobban csinálod?

  Nem veszem magamra a beszólást. Igazándiból az évek során hozzászoktam, hogy az emberek az apró termetem miatt csúfolnak. Mit ne mondjak, nem túl kellemes érzés, de meg lehet szokni, ha nem figyelsz rá. Eleinte persze mérhetetlenül felhúztam magam az efféle megjegyzéseken, ma azonban már csak sajnálni tudom azokat az embereket, akiknek annyi az örömük az egész életükben, hogy engem bánthatnak.

- Ugyan, kérlek! – folytatom a vitát. – Lefogadom, hogy a kisujjamba is több tehetség szorult, mint a fél karodba! Igaz, nem vagyok egy profi, de elnézve a technikádat, nálad nem is nehéz jobbnak lenni!

  Ha eddig nem nézett volna ki úgy, mint egy paradicsom, most már hajaz a zöldségre.

- Akkor hajrá! – vágja hozzám az egyik lándzsát lenézően. Gondolom, reménykedett, hogy nem kapom el. Kis naiv… - Kíváncsian várom a nagy mutatványodat!

  A kezeit a mellkasa elé fonja, lábával ingerülten toporog. Elgondolkozom, hogy érdemes lenne-e célozgatnom az erősnek cseppet sem nevezhető idegállapotára, ám végül rájövök, hogy ez itt nem a szavak, sokkal inkább a harcmodorok csatája. Nem szeretnék megalázkodni a német előtt, ezért úgy teszek, ahogy azt annak idején a mentorom tanította. Felemelem a kezem, dobóállásba helyezkedem, megfordulok, aztán…

  Képtelen vagyok útjára engedni a fegyveremet, ugyanis egy párbeszéd zajai ütik meg a fülemet. Bár jól tudom, hogy nem tartozik a világ legerkölcsösebb dolgai közé, mégis hallgatózni kezdek. Majd megesz a kíváncsiság, annyira szeretném tudni, hogy mit akar az én hőn szeretett Országtársam attól a hülye libától…

- Figyelj, Christina, szövetséget ajánlok!
- Fantasztikusan jó ötlet, Julio! - nyávogja a lány kissé mesterkélten. - Szövetségesek!

  Ahogy meghallom ezeket a szavakat, menten elfog a méreg. Hogy tehette ezt? Azt még csak-csak lenyelem valahogy, hogy a megkérdezésem nélkül, a kiközösítésemmel szövetséget kötött a spanyolokkal, miközben jól tudta, hogy mennyire szimpatikusnak találom őket, de az, hogy Christinával, a földkerekség legbeképzeltebb, legálnokabb kis kígyójával szövetkezik, már több a soknál! Ez már több mint egyszerű árulás!

  Legszívesebben odarohannék a fiúhoz, és akkorát lekevernék neki, hogy két napig nem kelne fel. Sőt, akkor inkább megölném, és megkínoznám, mint ahogy a halálra ítélteket szokás! Mindezt ezzel a gyönyörűséggel, amit a kezemben tartok… Igen, azt érdemelné ez a felfuvalkodott, áruló rohadék! Semmi többet, csak azt, hogy végre beleállítsam a lándzsámat. Gyorsan, kíméletlenül, teljes erőbedobással elhajítva, úgy hogy a torkával együtt még a falat is átvágja a fegyverem!

  Úgy érzem, képtelen lennék akár egy percet is várni a bosszúra. Így hát száznyolcvan fokos fordulatot veszek a tengelyem körül, és az összes izmomat megfeszítve, eldobom a lándzsát.

  Pont abban a pillanatban, amikor a fegyverem beleáll a hozzám legközelebb eső bábu torkába, egy halk sikkantás zaja üti meg a fülemet. A sikoly visszhangzik a teremben. Normális körülmények között ezen meglepődnék, azonban ez a helyzet még csak távolról sem nevezhető normálisnak…

  Az egész téren síri csend uralkodik, az összes jelenlévő szeme rám szegeződik. Pontosabban szólva, rám is Isabelre.

- Legközelebb a késem pár centivel odébb, a két szemed közé fog repülni… szivi! – prüszköli a spanyol lány. A hangjából csak úgy üvölt a megvetés és az indulat. – Ja, és Isabel a nevem, te idióta!

  Csak most veszem észre a földön fetrengő Fionát, ahogy az egyik kezét a bal füléhez szorítja. Kínkeserves ábrázattal méregeti Isabelt, bár nem mer megszólalni. Azonnal levágom, mi is történhetett, amíg Julióval és Christinával foglalkoztam. Valószínűleg a csaj annyira felhúzta a hirtelen haragjáról ismert spanyolt, hogy nem bírta tovább türtőztetni magát, és rárontott. Kis híján végzett is vele.

  Az egyetlen emberre szegezem a pillantásomat, aki normálisan viselkedett velem, amióta Angliában tartózkodom. Az összenézésünk gyors, ám mégis benne van minden, amit a kialakult helyzetről gondolunk: hogy kimondhatatlanul profik vagyunk, és hogy minden bizonnyal remek kis csapatot alkotnánk együtt.

- Khm… - köhécsel Carlos zavartan. – Azt hiszem, épp itt az ideje, hogy mindenki visszatérjen az előző elfoglaltságához!

  Igazság szerint kicsit mérges vagyok a srácra, amiért így elvonta a többiek rám irányuló figyelmét. Lefogadom, hogy ha pár perccel tovább tartott volna a csodálkozásuk, és eljutott volna a csökött agyukig, hogy igenis megéri tőlem félni, senki sem nevezne közülük többet Törpillának, vagy Törpének! Mellesleg, jobbat nem tudnak kitalálni? Mindössze eddig terjed a kreativitásuk? Szánalmas… Bezzeg, ha hallották volna, ahogy Gabriel párhuzamosan üvöltözik Julióval és velem, meg se mernének mukkanni! Na, igen, a mentorom tipikusan az az ember, aki sosem vesz csúnya szót a szájára, ám rengetegszer megy fel annyira az agyvize, hogy úgy ordítozik, mint egy eszelős. Akkor konkrétan tilos leállítani, vagy egyáltalán, megmukkanni, mert attól csak még dühösebb lesz. Ez mondjuk, nem zavarna különösebben, ha nem tudnám, hogy mindezt én váltottam ki belőle. Na, jó, talán Juliónak is benne némi szerepe!

  Apropó, Julio! Végigvezetem a pillantásomat a szétszéledni látszó tömegen. Szerencsére hamar kiszúrom az Országtársamat, hiszen a maga 185 centijével elég feltűnő jelenség. A fiú éppen felém tart. Látom rajta, hogy kérdezni szeretne valami fontosat, csak éppen lövése sincs, hogy fogjon hozzá. Na, mi van, a nagy Julio Fuarez talán ráeszmélt, hogy ha nem viselkedik normálisan, egykönnyen úgy végezheti, mint az ominózus bábu?!

- Wow... - mindössze ennyit bír kinyögni a hirtelen jött sokk hatására.

 - Valami baj van? - villantok rá egy negédes mosolyt.

 - Nem, minden a legnagyobb rendben - Lassan, óvatosan rázza meg a fejét, mintha csak tartana valamitől. - Csak megleptél... Ilyen profin és erősen eldobni egy lándzsát, ráadásul pont a bábu közepébe... Nem mindenki képes ilyesmire.

- Aha, szóval sérti az egódat, hogy jobb vagyok nálad! - biccentek felé keményen. - Mellesleg, nem kell, hogy ennyire elájulj tőlem. Ez csak a kezdők szerencséje, vagy mi...

- Persze, a kezdőké! - nevet fel kínosan. - Mondd, Ara, teljesen hülyének nézel? Azt hiszed, hogy nem jövök rá, hogy valamit rejtegetsz előlem?

 - Maximum egy kést, amit mindjárt belevágok a cuki kis pofidba!

 - Komolyan beszélek, és ezt te is tudod. Teljesen egyértelmű, hogy titkolsz valamit. Valami bűzlik körülötted.

 - Az már igaz. Ez pedig az a töménytelen mennyiségű illatszer, amit reggel magadra fújtál, mert azt hitted, hogy ezzel majd elkápráztatod Isabelt!

  Úgy hiszem, ezzel a beszólásommal végre elértem a hőn áhított célomat, és lekoptattam a fiút. Persze, mielőtt magamra hagyna, unottan megcsóválja a fejét, amolyan „Mit értesz te ehhez?”- stílusban, aztán, csak hogy bizonyítsa, hogy a körülötte lengedező illatfelhő valóban nagy hatást gyakorol a szövetségesére, a lány felé veszi az irányt. Ez azonban sajnos egyet jelent azzal, hogy nem számíthatok továbbá Isabel társaságára, egyedül kell edzenem. Nagyszerű…

  Az újdonsült párocska aránylag gyorsan elhagyja a teret, az íjak felé veszik az irányt. Időközben Carlos, Christina és az olasz fiú is csatlakozik hozzájuk. Nem akarom túl feltűnően bámulni őket, a végén még felmenne az agyvizem, és véletlenül kinyírnék egy szerencsétlen Kiválasztottat. Úgy gondolom, sokkal okosabb, ha egy másik állomás után nézek, ahol új technikákat és fegyvereket ismerhetek meg.

  A következő fél órában szinte mindenhol megfordulok. Alaposan tanulmányozom az ehető, illetve a mérgező növényeket, megfigyelem, hogyan kell csomót kötni, csapdát állítani, embereket megmérgezni anélkül, hogy bárki is megsejtse, hogy én vagyok a ludas. Megtanulom, hogyan kell a profikat megszégyenítő módon elhajítani egy baltát, sőt még a közelharcos állomásnál is nézelődöm egy kicsit. Igaz, utóbbit nem gyakorlom, úgy vélem, nem vetne rám túl jó fényt, ha egy benga állat a padlóra vágna, vagy mondjuk, kiderülne, hogy senkit sem bírok ellökni. Persze van, aki úgy hajigálja az ellenfeleit, mintha puha tollpárnák volnának: a koreai fiú az ökölvívókat megszégyenítő módon küzd, ügyesebb, mint bárki más a mezőnyből. Az edző külön meg is dicséri a kiemelkedő teljesítményéért.

- Ha így folytatod, akár még bajnok is válhat belőled! – veregeti hátba kedélyesen.

  Erre a mondatra automatikusan kinyílik a bicska a zsebemben. Gyilkos tekintettel vizslatom a fiú minden egyes mozdulatát. Bajnok? Mit beszél ez az idióta? Hogy győzhetne ez a gyerek? Jó, bevallom, tényleg nincs rossz bőrben, és kitűnően harcol, de azért túlzás lenne ilyen könnyen, mindennemű kínlódás nélkül a fejéhez vágni azt a bizonyos koronát… Ez a barom, aki edzőnek meri magát neveztetni, még csak nem is sejti, mit kell tudnia valakinek ahhoz, hogy élve kikerüljön az Arénából! Mert néhány erős ütés, egy jól táplált test, és egy mogorva tekintet bizony nem elég ahhoz, hogy az ember életben maradjon. Sokkal inkább nélkülözhetetlen a ravaszság, a gyorsaság és a pontosság. Ha ebből a háromból akárcsak egy is hiányzik, az ember lényegesen gyatrább esélyekkel vág neki a játéknak. Csak reménykedni tudok, hogy a koreai nem az eszéről híres…

- Klassz voltál, Minho! – mosolyog rá a fiúra kedvesen egy lány. Bár igyekszem alaposan megfigyelni az arcát, nem jut eszembe, melyik országból származik. Pedig biztosra veszem, hogy rettentően ismerős a hatalmas, mogyoróbarna szemeivel, és a hosszú, répavörös hajával együtt…

- Kösz, Cho! – biccent felé Minho ridegen. – Ha szeretnéd, majd megtanítok pár trükköt… Feltéve persze, amikor nem lesz ekkora… társaságunk - teszi hozzá gyorsan, végigvezetve sötétbarna pillantását az egybegyűlteken.

  A vörös lány – akit ezek szerint Chonak hívnak – lelkesen bólint, majd visszatér az előző elfoglaltságához, a tűzgyújtás rejtelmeinek vizsgálatához. Megfordul a fejemben, hogy csatlakozom hozzá, ám szinte azonnal elvetem az ötletet. Nem vagyok benne biztos, hogy megbízhatom ebben a csajban. Túlságosan is mosolygós és kedves, ami sosem jelent jót. Meglehet, hogy az aranyos jókislány álarca mögött egy pszichopata gyilkos rejlik, akinek semmi szüksége arra, hogy Minho különféle módszereket mutogasson neki. Legalábbis, ha magamból indulok ki, csakis erre következtethetek az édibédi beütése miatt…

  A gondolatmenetemből egy kezdődő veszekedés hangfoszlányai ráznak vissza…

- Ha ez a barom nem nyávogna itt, akkor nem nézne minket mindenki!

  Legnagyobb meglepetésemre az alábbi mondat az olasz fiú szájából hangzik el. Ha nem csalnak a megérzéseim, alaposan feldühítették a srácot. Legalábbis a méregtől vöröslő fejtől és a gyilkos vicsorgásától csakis erre az opcióra következtethetek. Kicsit meg is lepődöm, hogy üvöltözni hallom a fiút, hiszen eddig két szó nem sok, de annyit se szólt. Úgy tűnik, most kezdi csak kimutatni a foga fehérjét… Nocsak, a végén még kiderül, hogy a mezőny fele idegsokkos gyilkológépekből áll!

- Nyávogni, képzeld, nem tudok… - kezdene bele egy újabb mondatba Julio. A szemöldököm a homlokom közepéig szalad, amint rádöbbenek, hogy az olasz pont az én Országtársammal akasztotta össze a bajszát. Erősen fúrja az oldalamat a kíváncsiság, bármit megadnék, ha megtudhatnám, min kaptak hajba. Reményeim szerint valami létfontosságú kérdésről esett szó, ami miatt akár ki is utálhatják azt a beképzelt állatot a szövetségből. Mi tagadás, nem venném a szívemre, ha baja esne a kis áruló mocsoknak…

- Így jobban tetszik? – torkolja le a fiút Christina. – Kötekedsz, hisztériázok, nyavajogsz! Na, melyik a legjobb, Julio?

  Természetesen a szövetség egyetlen épeszű tagja is bekapcsolódik a veszekedésbe. Kíváncsian várom, vajon kinek a pártjára áll Isabel. A lány azonban ahelyett, hogy vadul ócsárolni kezdené a fiúkat, meglepő monológgal áll elő.

- Az idióta, seggfej barom! Francesco, szépen abbahagyod, és magadban folytatod a veszekedést! – üvölti idegesen. – Szépen befogjátok, és bocsánatot kértek! Tudjátok mit? Szépen mindenki marad a szövetségben, és ha annyira nehezetekre esik az, hogy hogy elviseljétek egymást, akkor utáljátok a másikat magatokban!

  A két veszekedő erre összenéz. Ebben a pillantásban minden benne van, amit elmondanának, ám a spanyol lány váratlan kifakadása miatt inkább elhanyagolják a szavakat. Az, hogy mennyire mérhetetlenül gyűlölik egymást, annak ellenére, hogy jóformán még csak nem is beszéltek egymással, csak ordibáltak, mint két eszelős. Látom, hogy Julio karján megfeszülnek az izmok, de az olasz fiú – akit ezek szerint Francescónak hívnak – ökle is megrándul, ahogy a pillantását az Országtársaméba fúrja. A kínos pillanatnak egy gúnyos kacaj vet véget.

- Ó, igen? – fordul Isabel a vihorászó Fiona felé. – Majd akkor röhögj, amikor a te fejeden lesz a győztes korona! Tájékoztatlak, hogy az majd az álmodban fog eljönni!

- Na, végre valaki! – néz Christina elismerően a lányra.

  A kedélyek még most sem csillapodnak le, egytől-egyig az összes Kiválasztott a Hivatásosokat bámulja. Bár, szerény véleményem szerint teljes mértékben érthető az álláspontunk. Bármit megadnék azért, ha láthatnám, hogy Francesco behúz egyet Juliónak, de úgy, hogy feldagad a képe, és még az interjúra sem sikerül kicsinosítani a hülye fan-clubjának. Úgy tűnik, Carlos is érzi a levegőben ólálkodó veszély ijesztő, maró bűzét. Ugrásra készen áll, várakozva arra, hogy egy esetleges csetepaté folytán szétválassza a két fiút. Christina idegbeteg kifejezéssel az arcán méregeti az Országtársamat, Isabel pedig a tömeget pásztázza. A tekintetével szinte ölni lehetne. Fiona nem igazán hatották meg a spanyol gúnyos szavai, továbbra is önelégülten ácsorog az íjaknál, időnként végigsimítva hosszú, platinaszőke haján.

  A kialakult helyzetnek egy robusztus férfi vet véget.

- Hat óra van! – morogja unottan. – Irány a lakosztályotokba, aki itt marad, az büntetést kap!

  Mivel semmi kedvem Julióval, vagy akárki mással társalogni, azon nyomban a lift felé veszem az irányt. Szerencsémre nem túl beszédes emberekkel kerülök egy kabinba, mindössze a két amerikai gyereket kell elviselnem. Nem sok vizet zavarnak, meg se mukkannak az út alatt, csak bámulnak egymásra, aztán elkapják a tekintetüket. Kicsin múlik, hogy nem szólok be nekik valamit. Utálom, ha az emberek ilyen bambák! Nem tudom megmagyarázni, miért, egyszerűen csak elmondhatatlanul idegesítőnek tartom, ha valakinek egy csöpp sütnivalója sincs!

  Hála istennek, a két gyerek csak az első emeletig utazik, ott aztán se szó-se beszéd, kilépnek a liftből, és megindulnak a lakosztály felé. Az út további részét egyedül töltöm, bár ez nem zavar különösebben. Most nem bírnám elviselni, ha valaki vidáman cseverészne mellettem…

  Mikor megérkezem a tizenkettedik emeletre, egy váratlan meglepetés fogad. Pontosabban, nem is nevezném váratlannak, ha nem Brazília csapatáról lenne szó. Julio, Gabriel, Brittany és a névtelen stylist ugyanis mindannyian az asztal körül ülnek, előttük kívánatosabbnál kívánatosabb édességek és húsok egész tömege sorakozik. Az arcukról képtelenség bármit is leolvasni. Úgy tűnik, a feszültségnek nyoma sincsen a légkörben.

- Nem ülsz le? – veti oda Gabriel foghegyről.

  Nem válaszolok a kérdésre, csupán levágom magam az Országtársammal szemben. Ahogy találkozik a tekintetünk, ugyanaz a kérdés fogalmazódik meg bennünk: Mi a franc történik itt? Miért nem üvöltözik Gabriel, amiért Julio összebalhézott az olaszokkal? Miért nem akad ki rám, amiért megmutattam az ellenfeleimnek a tehetséges oldalamat? Miért nem vigyorog Brittany? Miért viselkedik mindenki ilyen nyugodtan?

- Nos, akkor… - töri meg a csendet a kísérőnk. – Jó étvágyat, kedveseim!

  Mindenki megköszöni a jókívánságot, majd falatozni kezdünk. A vacsora csendesen telik,egy szó sem hagyja el a szánkat. Megpróbálok az ételekbe temetkezni, és mind Julióval, mind Gabriellel kerülni a felesleges szemkontaktust. Félek ugyanis, hogy ha ránéznék az Országtársam önelégült képére, minden kitörne belőlem, ami eddig nyomasztott. A fejéhez vágnám, hogy egy utolsó, aljas áruló, és hogy megérdemelte volna, ha Francesco leüti. A mentorommal sem cseverésznék túl szívesen, tekintettel arra, hogy megszegetem a neki tett fogadalmamat, és a profikat megszégyenítő módon vágtam a bábu torkába a lándzsát. Nem hiszem, hogy túlságosan el lenne ragadtatva, ha rájönne, mi történt. Így hát, kizárásos alapon az ételekre koncentrálok. Minden egyes falatot alaposan megrágok, mintha semmi más dolgom nem lenne már ebben az életben. Valamiért iszonyatos, kibírhatatlan fájdalom nyilall a testembe, amint megérzem az egyes finomságok ízét. Lövésem sincs, ez vajon az idegességnek, a bánatnak, vagy egyszerűen a Viadalnak a hatása, azt azonban biztosra veszem, hogy nem a legkellemesebb érzés, amit eddig tapasztaltam.

  Egy óra alatt mindenki végez a vacsorával. Brittany és a stílustanácsadó szedelőzködni kezdenek. Látszik rajtuk, hogy minél hamarabb le akarnak lépni. Még ők is érzik, hogy ez az este egy óriási ordibálással fog végződni, pedig egyikük sem az eszéről híres. Bár a szótlan nőt nem ismerem túlzottan, nem vennék rá mérget, hogy egy észlény. Valamiért él bennem egy kép a stylistokról és a sminkesekről, akik semmi máshoz nem értenek a világon, csak a ruhák és az arcfesték elkészítéséhez, és a helyes pasik kibeszéléséhez.

  Gabriel egészen az ajtóig kíséri őket. Mikor megbizonyosodik arról, hogy elmentek, visszasétál az asztalhoz, és visszaül a helyére. A tüdőmet teleszívom levegővel, úgy fürkészem a férfi minden egyes mozdulatát. Julio is hasonlóképpen tesz, bár ő mintha nem izgulna annyira a kitörni kívánkozó vulkán miatt.

- Most, hogy a többiek elmentek, megkérdeznék tőletek pár dolgot – kezdi a mentorunk mézesmázos hangon. – Drága gyermekeim, mond nektek valamit az a szó, hogy türtőztetés?

- Öhm, igen-igen, de miért olyan fontos ez? – kérdezi Julio mit sem sejtve.

  Gabriel paprikavörös fejét látva azonnal lesütöm a szemem. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, ez a baromarc meg még rá is tesz egy lapáttal! Nem hiszem el, hogy lehet valaki ennyire ostoba! Most komolyan nem jutott el a csöppnyi agyáig, hogy a mentorunk rohadtul ideges?! Ennyire nem értene az emberek reakcióihoz?

  Pár másodpercre rá azonban az Országtársam is megbizonyosodik a nyilvánvaló tényről, hogy az iménti kérdése teljes mértékben felesleges volt. Gabriel teljesen kikel magából, úgy üvöltözik, mint egy idegbeteg. Lefogadom, hogy ha adásban lennénk, minden második szavát kisípolnák a műsor szerkesztői. Miközben mindkettőnket válogatott jelzőkkel illet, arról magyaráz, mennyire unja már, hogy a világért sem fogadnánk meg a tanácsait, mindig csak a saját fejünk után megyünk, mert azt hisszük, hogy jobban tudjuk, hogy kell túlélni egy Viadalt, mint ő. Ezután rátér az én ügyemre. Részletesen taglalja, miért nem érte meg kinyírni azt a szerencsétlen bábut. Elmondása szerint mostantól az összes Kiválasztott rettegni fog még a nevem említésétől is, ami nem túl jó hír, hiszen a dobásomnak köszönhetően ráébredtek a többiek, hogy mi az a fegyver, amihez értek is egy icipicit. Még mázi, hogy mással nem mutattam be semmi érdemlegeset, ezért csak arra fognak ügyelni, hogy a lándzsáktól távol tartsanak. Utóbbit azért szívtam meg, mert simán megeshet, hogy minden máshoz béna vagyok. A férfi külön megkér, hogy holnap is menjek oda az állomáshoz, de rengeteget ügyetlenkedjek, az összes dobásomat rontsam el, a harmadik nap, pedig még csak meg se közelítsem az ominózus fegyvert. Miután engem kiosztott, Julióhoz fordul. Azt mondja – pontosabban, üvölti – el neki, amire tippeltem; hogy ha már egyszer sikerült összeszednie magának négy szövetségest, ne veszítse el őket már az első pillanatban egy jelentéktelen összezördülés miatt. A helyében némán tűrném az okítást, ő azonban pofátlanul beleszól a férfi monológjába.

- Jól van már, nem kell parázni! – teszi fel a kezét hárítóan. – Nem lesz semmi gáz. Csak a Francesco gyereket tudnám leütni, Christina egy hisztis liba, de el lehet viselni, Carlos jó arc, Isabel meg belém van zúgva…

- Tényleg? Mióta? – ajándékozom meg egy lekezelő pillantással. – Rákérdezhetem?

- Mi? Dehogyis! – forgatja unottan a szemeit. – Még csak az hiányzik! Komolyan, belehalnál, ha nem kavarnál? Mellesleg, drága Ara, ha annyira érdekel a magánéletem, elárulom, hogy egész jól alakulnak a dolgok kettőnk között…

- Ó, igen? Elárulnád, mit értesz, az „egész jól alakulnak a dolgok” alatt? – csattanok fel. – Mert közlöm, hogy nem azért fojtotta belétek a szót, mert annyira odáig van érted! Mindössze utálja, ha veszekednek körülötte, és nem szereti a balhékat. Egyébként, meg tudom érteni, én se repesnék az örömtől, ha két magakellető idióta veszekedését kellene hallgatnom, miközben egy csapat vérengző mutáns elől menekülök az Arénában.

- Engem sokkal inkább érdekelne, miért kötöttél szövetséget Christinával, ha a srácot nem bírod elviselni – szól közbe Gabriel.

- Bocs, hogy nem tudtam róla, hogy össze vannak nőve! – gúnyolódik idegesen.

- Apropó, Christina! – csettintek, és egy vádló pillantással illetem az Országtársamat. – Komolyan, beleőrülsz, ha kihagyod azt a ribancot a szövetségből? Oké, azt még csak lenyelem valahogy, ha megállapodsz a spanyolokkal, hiszen ők tényleg rendesek, és nem akarnak megölni, de… - Dühösen beletúrok a hajamba, amitől kijön a hajgumi a copfomból. Mérgesen fújtatok egyet, egy erőszakos mozdulattal megszabadítom a tincseimet a fogva tartóiktól, majd folytatom a Julióhoz intézett szavaimat. – Pont Christina! Ember, te magadnál vagy egyáltalán? Persze, tudom, a csaj egy őstehetség, meg magas és gyönyörű…

- Várjunk, ez azt jelenti, hogy féltékeny vagy Christinára?

  Félig felvonja a szemöldökét, szála szélén csúfondáros mosoly bujkál. Éjfekete pillantását kihívóan az enyémbe fúrja, mintha csak rá akarna jönni, mire megy ki ez az egész. Elfog a méreg, amint összeakad a tekintetünk, szinte kedvem lenne jól képen törölni. Mi van? Ez a gyerek komolyan ennyire sokat képzel magáról? Azt hiszi, hogy azért ellenzem a szövetségét, mert irigylem őt Christinától? Jézusom, mindjárt eldobom az agyam! Persze, nem szabadna meglepődnöm, megszokhattam volna már, hogy a srác nem kifejezetten szenved önbizalom-hiányban, de azért meg kellene húznia a saját határait! Mégis hogy a büdös életbe képzelheti azt, hogy minden róla szól, hogy körülötte forog a világ?

- Nem, képzeld, Einsteinkém, nem azt jelenti, ezúttal megbukott a professzionális ítélőképességed! – fröcsögöm. A tenyerem automatikusan ökölbe szorul, érzem, ahogy a homlokomon végigfut egy kósza izzadságcsepp. – Mindössze az történt, hogy elárultál. Nem egy apró, feledhető baklövésről beszélek, hanem arról, hogy összeálltál a mezőny legidegesítőbb versenyzőjével, akiről ráadásul tudod, hogy gyűlölöm! Szerinted nem támadna rám a csaj, ha összefutnánk az Arénában? Te vajon kinek a pártjára állnál? Ne is mondj semmit! Gondolom, reménykedsz, hogy nem látom át a részleteket, mert azt hiszed, hogy olyan sötét vagyok, mint az exeid, akiknek elég volt pár kedves szó, néhány megnyerő mosoly, és máris a karjaidban kötöttek ki! Ne feledd, Fuarez, velem nem szúrhatsz ki! Nem fogsz kiszúrni! – másítom meg a gondolatot, hogy határozottabbnak tűnjek. – Mert bárhogy is kevered a lapokat, nem fogom hagyni magam legyőzni. Ha pedig csak a kis olasszal karöltve vagy képes a győzelemre, csak sajnálni tudlak. Bár, még így sincs semmi esélyed nyerni, de legalább próbálkozol. Valakinek azt is kell – gúnyolódom.

  Julio erre meglepő dolgot tesz. Felpattan a helyéről, de olyan gyorsan, hogy kis híján magával rántja az abroszt is. Úgy néz bele a szemembe, olyan mélyen és szenvedélyesen, hogy szinte már ki tudom venni a pupilláját éjsötét íriszének takarásából. Aztán lassan, a körülményekhez képest meglepően halkan megszólal.

- Tényleg tudni akarod, miért tettem?

  Állom a tekintetét, a világért sem járatnám le magam előtte. Felszegem az állam, és határozottan, ellentmondást nem tűrve bólintok. Ő nagy levegőt vesz, majd végre-valahára kiböki az igazságot.

- Miattad, Ara – feleli egyszerűen. – Csakis miattad.

  A válaszával több kérdést hagy maga után, mint ahogy azt remélni tudtam.