#20-Cristina

Nem alszom, nem eszem, inni is csak pár kortyot iszom. Megőrültem. A fegyveremet tartom a kezemben és csak megyek és megyek az óceán homokos partján, és várom, hogy rábukkanjak valakire.
Valakire, akit megölhetek.
A Nap már régen felkelt, de még senkivel se találkoztam.
Tipikus.
Ha csak szimplán üldögélnék a homokban, száz százalék, hogy valaki megtámadna. De mivel az Aréna nyugodtabb, mint valaha, van időm gondolkozni. Isabel vajon most épp Carlost vigasztalja? Arabella vigyorogva figyeli őket és hálát ad az Istennek, hogy végre leléptem? Julio... Julio pedig rájött. Láttam rajta, hogy nem hiszi el, hogy önszántamból kiléptem. Az idő során rájöttem, hogy komolyan kell venni a brazíl fiút. Nem szívesen ölném meg, bármennyire is utálom, és van egy olyan érzésem, hogy ő se támadna rám. Bármilyen meglepő, de a srác nem hülye, tudja, hogy kell játszani egy viadalon. Julioról újra eszembe jut Arabella. Vajon bepróbálkozik Carlosnál? El tudnám képzelni, és bármennyire fáj, de még az is lehetséges, hogy Carlos belemenne a játékba, hiszen láttam, hogy mekkorát csalódott bennem. Az ő fájdalma jobban megviselt, mint az én szenvedésem. A gondolataimat  hirtelen  egy hangfoszlány zavarja meg.
-Nem mehetsz el! Nem vesznek be a szövetségbe!-hallok meg egy mélyebb hangot. Azonnal leguggolok és kilesek egy pálmafa alól. Két fiút pillantok meg, az egyik az egyiptomi, a másikat nem ismerem fel.
-Miért nem? Ha azt a szerencsétlen olasz csávót is bevették, akkor engem is befogadnak!-válaszol az ismeretlen fiú. Az Országtársam hallatán fellobban bennem a düh. Ez a kis szerencsétlen senki azt hiszi, hogy bekerülne a Hivatásosokhoz? Hogy jobb Francescónál?
-Az a fiú nagyon ügyes, nem véletlenül van ott!-mondja az egyiptomi fiú.
-Hagyjuk már! Második nap megdöglött!-vihog fel a másik. Ez volt a végszó. Közel voltak hozzám, és azt hitték, biztonságban vannak. Tévedtek. A pisztoly csövét felemeltem és az ismeretlen fiú fejére céloztam. Másodpercek múlva egy ordítás hallatszik, majd az ágyú robbanása. Francesco lehet, hogy az első napon halt meg, de legalább büszkén, és az utolsó lélegzetvételét sem arra használta, hogy másokat ócsároljon.
Az egyiptomi fiú ijedten szaladt a társához, majd ahogy meglátta a másik Kiválasztott halott arcát, előhúzta a kardját és maga elé tartotta. A vékony keze remegett az idegeségtől. Szólni akartam neki, hogy meneküljön, nem fogom bántani, de ahogy a szemébe néztem, tudtam, hogy esze ágába sincs menekülni előlem. Meglepett a bátorsága.
Előbújtam a fa védelméből és a kibiztosított fegyvert a fiúra szegeztem. Nincs esélye a pisztolyom ellen, ezt ő is jól tudja. A vékony arcán könnyek folytak végig, a szája remegett és ebben a pillanatban szörnyű embernek éreztem magam. De valakinek lépnie kell, és úgy látszik, mafára vállalra a szerepet. Lehunyta a szemét és felém rohant a karddal. Mint mindig, a pisztolygolyóm most se tévesztett célt, az egyiptomi fiú pedig a társához hasonlóan holtan zuhant a földre.

Rezzenéstelen arccal néztem a két halottra. Nevetni akartam, vigyorogni, úgy tenni,mintha ez az egész egy rossz vicc lenne.
Megöltem két embert!
Nem érzek semmit, szó szerint üresnek érzem magam. Már megöltem egy Kiválasztotatt ezen a viadalon, de az teljesen más volt, hiszen az első nap csak magamat védtem, de most önszántamból akartam kioltani valakinek az életét.  És ez sikerült is.
Fáradnak, erőtlennek érzem magam, hagyom, hogy a térdem a földnek csapódjon és lehunyom a szemem. Egy nappal ezelőtt még Carlos mellkasán aludtam Most az egyiptomi fiú holtteste mellett.

Kintről láttam az eseményeket. Szürkeség volt, köd, csak négy személyt láttam. Beszélgettek, két lány és két fiút. Az egyik fiú,  barna hajú, gyönyörű szemű, egy fekete hajú lány karolt át, és mosolyogtak. Talán én vagyok az? Aztán a lány szembefordul velem. Egy lándzsát szorongatott a kezében, barna szemével egyenesen engem nézett. 
-Te vesztettél.-mondja majd a másik lányhoz fordult aki világosbarna hajú és szemű volt. 
-Mi nyertünk.-teszi hozzá a lány.

A szemem kipattant és idegesen néztem körbe. Elaludtam. Egyenesen az Aréna közepén, bárki leszúrhatott volna álmomban. Az álmomban ahol megjelentek a szövetségeseim. Szorosan lehunytam a szemem és próbálok nem gondolni a jelentésére. Tényleg igaz? Carlos túllépett rajtam? És Isabel tényleg teljesen ellenem fordult?
Mélyen beszívtam a levegőt és hunyorítva körülnéztem. Már sötét volt, valószínűleg már a Himnusz is szólt...már mindenki tudja, hogy megöltem két embert. Vajon mit gondolnak a szövetségeseim? Hogy megőrültem? Pszichopatának néznek? Lehet. Hiszen minden okuk meglenne arra, hogy azt higgyék, teljesen elvesztettem az eszem.

#20 - Isabel

Sziasztok!
Itt is van az új rész, ami Isabel szemszögéből íródott. Remélem, elnyeri a tetszéseteket! A véleményeknek mint mindig, most is örülnénk.
Puszi, Sofia

 Egy kis váróban vagyok. Körülöttem asztalok székekkel, és egy polc telis-tele finom sütikkel és tortákkal. Tudom, hova kerültem. Spanyolországban van egy isteni finom cukrászda, ahova a bátyámmal gyakran bejártunk. De ez a hely... Valahogy más. Persze a székek, asztalok, sütik a régi helyükre kerültek, de valami mégis más. Mintha sokkal tisztább lenne minden. Az ablakokon fény szűrődik be, ezzel barátságosabbá téve a cukrászdát. Minden mintha kicsit fehérebb lenne. Mintha valami tündérkertben lennék. 

- Emlékszel még? - megpördülök a temgelyem körül. Noah-Levi az egyik széken ül, a lábát az asztalon pihenteti. Piros pólót visel, és rövidnadrágot. Ő is sokkal világosabb, és a hangja is más. Tisztább. - Mindig is a csokis minyon volt a kedvenced. Mindig azt kérted. Ezért én mindig cikiztelek.

 Régebben, mikor még olyan hét éves lehettem, sokat jártunk ide. És tényleg, a csokis minyon volt a kedvencem. Még mindig szeretem, de már nem annyira, mint régen. Nem is értem, miért.

 De most ez nem is köt le lényegesebben. Lehuppanok a Nolével szemközti székre, és lelököm a bátyám lábát. Meg szeretném ölelni, de nem teszem. Félek, ha hozzáérek, eltűnik, mint valami szellem. 

- Hogy-hogy itt vagy? - kérdezem még mindig őt vizslatva.

- Segítségkiáltást hallattál, én pedig megjelentem az álmodban. Bizony kislány, na mi a panaszod? - kérdezi előredőlve. Belenézek a szemébe, amiben saját magamat vélem felfedezni. Elmondok neki... mindent. De tényleg mindent. A játék kezdetét, és azt, ahol most tartunk. Ő csendben hallgat. Néhol búsan tekint rám, máskor felnevet, de leginkább csak bólogat.

- Értem. Cristina szinte biztos, hogy nem önszántából ment el. Lehet, hogy kapott mondjuk egy levelet, amiben ezt utasították, de az is lehet, hogy szimplán megőrült. Tudod, a játék alatt ez bárkivel előfordulhat.

- Ez oké, és a többi? - vonom meg a vállamat. Ezt mind tudtam eddig is. Tanakodik. Felsóhajtok, mire mint valami varázslat, előttem terem egy kis tányéron egy csokis minyon.  Noah előtt is. Hogy lehet ez?

- Carlos jó arc. De nem hiszem, hogy ki fogja heverni. És ha nem heveri ki, nektek kampec...

- Várj! Ezt hogy érted? - pislogok nagyokat. Nem értem. Attól még, hogy Carlos vára összedől, nekünk miért fellegzene be?

- Úgy, hogy Carlos a csapatotok kereke. Nélküle nem tudtok haladni. Ő a vezéretek. És ha a vezéretek elesik, ti is. Ez ilyen egyszerű.  Szóval, ajánlom, hogy minél előbb hozd rendbe a srác lelkivilágát - nem szólok közbe. Figyelmesen hallgatom. Igazat beszél. Minden, amit mond, kegyetlen igazság. - A Julios ügy... Nem tudok rá mit mondani. Bejössz neki, de neked is tetszik a srác... - na itt jött el a pillanat, hogy mérges lettem.

- Hohó! Nem jön be nekem! És nem is fog! Sosem! Ő lenne az utolsó, akivel szívesen összejönnék! - szögezem le. Ez egy nagy baromság...

- Aha, persze. Áltasd is magadat, de ez nem igaz.

- Miért mondod ezeket? - durcásan hátradőlök a székemben. Ahhoz képest, hogy segítenie kéne, nem tesz semmit!

- Mert te ezt gondolod! Én csak az agyad egyik szüleménye vagyok, azt mondom, amit te hallani akarsz! És itt minden úgy történik, ahogy azt te akarod! Például, ha te most rámnézel, és elképzelesz egy skót szoknyában félmeztelenül, akkor az valóra is válna! - ránézek, amitől tényleg megváltozik. Szoknyában félmeztelenül parádézik velem szemben, amitől elkap a röhögőgörcs.

- Ne, Isabel! Változtass vissza! Ez nagyon kínos!

- Ugyan, hisz senki sincs itt - ahogy ezt kimondom, száznál is több paparazzo fényképezi Nolét, aki engem próbál rávenni arra, hogy változtassam vissza. De én csak nevetek...

                                *

 A nap belesüt a szemembe, mikor felkelek. Már mindenki fent van rajtam kívül. Mennyit aludhattam? Mindenki csöndben ül, egymástól távol, és vagy a fegyvereit nézegeti, vagy a kajáját rendezgeti.
 Carlosra nézek, aki motyog valamit, miközben a késes készletét igazgatja. Szegénykém totálisan összeomlott. Mint valami zombi! Üveges tekintettel mered maga elé, furcsa hangokat hallat, és felhúzott térdekkel hintázik előre-hátra. Eszembe jutnak Noah szavai. Meg kell vigasztalnom... Közelebb érve jobban kiveszem a furcsa hangokat, és rájövök, hogy énekel. Egy dalt, ami nálunk Spanyolországban nagy slágernek számít. De a dalból is csak a refrént dúdolgatja.
- Si te vas yo también me voy
Si me das yo también te doy
Mi amor - ismételgeti. Látszólag Arabelláékat is zavarja.
- Sziasztok! - köszönök csak úgy általánosságban. Mindenki morog valami köszönésfélét. Nem vagyunk valami top formában...
- Si te vas yo también me voy
Si me das yo también te doy
Mi amor - nagyot sóhajtok. Remélem, azért nem fogja ezt mondogatni egész nap!
Ara letelepedik Carlos mellé, úgyhogy én felállok, és odasétálok Juliohoz. A fiú nem néz fel rám, ül és a kardját élesítgeti. Lehuppanok mellé a porba. Észrevesz és rám emeli fekete szemeit. Nocsak, észrevette, hogy én is itt vagyok Arán kívül...
 Semelyikőnk se szól, csak csendben nézünk egymás szemébe. Most vajon mire gondolhat? Mit érezhet? Miért nem beszél hozzám? Mélyen a vadító fekete szemeibe nézek, mintha csak erre a kérdésekre keresnék választ - sikertelenül. Végül én kapom el a tekintetemet.
- Mit csinálsz? - nagyszerű Isabel, nagyon okos vagy. Most komoly megkérdeztem tőle, hogy mit csinál?! Kííínos...
- Semmit. Csak unatkozom. Carlos összetört, és amíg ő nincs rendben, addig semmit sem csinálunk - magyarázza, miközben újra a kardját birizgálja. Én meg csak bólogatok, mint egy fogyatékos. - Kérdezhetek valamit?
- Persze - kíváncsian közelebb húzódok. Megint belenézek a szemeibe. Furcsa érzés kerít hatalmába, amikor ránézek. Nem velem van a baj, csupán a szemével. Mintha kiveszett volna belőle az a régi tűz, amivel régebben a seggemet nézte.
- Ki az a Barbara? - kicsit lelombozódok. Nem tudom miért, de nem erre a kérdésre számítottam. Pontosabban, nem is tudom, mire vártam. De nem erre, az biztos.
- Carlos neve - legyintek lemondóan, mire felröhög. Én is először nevettem, mikor ezt elmondta nekem. Mosolyra húzom a számat.
- Te elég jóba vagy Carlosszal. Mi volt igazából közte és Cri között?
- Csak annyit tudok, hogy mind a kettő teljesen be le van/volt esve a másikukba. Carlos elpanaszolta a tüneteit, és én pedig megállapítottam, hogy teljes mértékben belezúgott. Szegénykém - húzom el a számat a letört srácra nézve.
- És... te honnan tudtad, hogy szerelmes belé? Vagyis... tudom, elmondta neked, hogy mi a helyzet és te abból következtettél, de gondolom, benned is élt az a gyanú, hogy többet éreznek egymás iránt. Csak nem szerelmes vagy? - böki meg az oldalamat pajkosan, mire felsikkantok. Csikis vagyok, és utálom, ha valaki ezt csinálja.
 Igazán meglep a kérdése. Nem, nem vagyok az! Ezt kéne mondanom. De nem teszem. Csak lehajtott fejjel bámulom a cipőm orrát, mintha olyan érdekes lenne. Végül egy hosszas hallgatás után megszólalok.
- Te boldog lehetsz Arával. Carlos boldog lehet Cristinával. Én mikor jövök? - kérdezem szinte hisztérikusan. Mindenki szerelmes körülöttem, kivéve engem. Vagy nem is tudom... De mindenki boldog volt, idáig. És ez borzalmas érzés. Megköszörüli a torkát, és átkarolja a vállamat. Jól esik, hogy végre meghallgat. Eddig csak Arával foglalkozott. Ahova a lány ment, ő ment utána. És szerintem azt se tudta, hogy létezik olyan lány a földön, hogy Isabel Infierno. És ez rosszul esett. Nehéz, mikor valaki, aki fontos neked, elkezd semmibe venni. De még nehezebb úgy tenni, mintha nem bántana. Én is így vagyok vele.
- Si te vas yo también me voy
Si me das yo también te doy
Mi amor - énekli fennhangon Carlos, mire én csak lehajtom a fejemet.
- Bailamos hasta las diez
Hasta que duelan los pies. Ha már énekled, énekeld végig! - kiáltom utána.
- Nem szeretem a lezárásokat - ordít vissza keservesen.
Hirtelen két dörrenés szakítja félbe a csendet. Ketten is meghaltak. Carlos egyre gyorsabban kezdi venni a levegőt. Kik halhattak meg?
 A társaimra nézek, akik szintén nem tudnak mit kezdeni a helyzettel.
- Basszus... Ez rohadt durva volt... Tuti valami mutáns vagy ilyesmi! - néz idegesen körbe Julio.
- Vagy csak Cristina bedurvult - forgatom a szememet. Nem az, hogy megutáltam a csajt. Hisz megőrült. Csak ez az egyetlen ok arra, hogy kilépett. Nem gyűlölöm, csak kicsit pipa vagyok rá. Ugyanis Carlost olyan álmokba ringatta, amibe már teljesen beleszerett, és most meg faképnél hagyta.
- Akkor sem ölhetett meg egy perc alatt két embert! - szól bele a témába Arabella is. - Az lehetetlen! Ha mégis valami köze lenne az ügyhöz, akkor inkább az ő ha... - ösztönösen Carlosra nézek. A levegőt gyorsabban veszi, szinte fuldoklik.
- Azt hiszed... hogy meghalt? - néz csalódottan a lányra, aki próbálja menteni a menthetőt.
- Nem ezt mondtam! Jaj már, lehet, hogy semmi köze az egészhez! Csak hangosan gondolkodtam, ennyi - szögezi le kapkodva Ara. Kár, hogy ezzel sem megy valami sokra.
- De mi van, ha meghalt?! - túr bele idegesen a hajába Carlos.
- Nem hiszem! - teszi a srác vállára a kezét Julio. - Tud magára vigyázni. Meg amúgy is, Hayesnek nincs oka mutánsokat küldeni rá, hiszen a nézők kíváncsiak rá - amint látja hitetlenkedő arcunkat, folytatja. - Tudjátok,  a Játékmestereket csak a show érdekli. Angell kiszállt a szövetsegből, nyilván mindenki rá kiváncsi. Hülye lenne rögtön megöletni!
- Jogos! - ért egyet az Országtársa.
- Meg az is benne van a pakliban, hogy egyáltalán semmi köze sincs az előbb történtekhez. Lehet, higy Niels ölt meg valakit. Vagy őt ölték meg - vonom meg a vállam, Carlost nyugtatva. Hisz mennyi az esélye, hogy köze van az elmúlt eseményekhez? Sok. Kevesen vagyunk már. De majd este meglátjuk.
- Igen! - ad igazat nekem Julio, amitől furcsa boldogság uralkodik el rajtam. - Nyugodj meg! Angell tud magára vigyázni.
- Oké... Kösz, hogy megnyugtattok... Hányan vagyunk életben? - hajtja le a fejét "szégyenében".
- Lássuk csak - töri a fejét Arabella. - Mi négyen, Christina, Niels, Minho, és még négy játékos. Az összesen tizenegy.
- A négy ismeretlen közül az egyik a magyar lány, a másik a francia fiú. Hirtelen most ez jutott eszembe - vakarom meg a tarkómat. Valamiért nem hiszem hogy Niels meghalt volna. Nem tudom miért, de bennem van az a zsiger, hogy még él.
- Meg az egyiptomi srác is él még! - jut eszébe Arabellának. - És talán Niels Országtársa, ha jól emlékszem, nem láttam az arcképét.
- Tényleg! - csettintek a felismerésemben.
- Akkor mondom, a lehetséges hulla jelölteket: Niels, Minho, a svéd és magyar lány, az egyiptomi és a francia srác... És Cristina - Carlos hangja a végére megbicsaklik. Megsimítom a karját biztatásképp.
- Lehet, hogy ketten harcoltak egymás ellen. Az egyik megölte a másikat, de ő is halálos sebet kapott - tanakodik Julio.
- Ennél nagyobb hülyeséget meg életemben nem hallottam! - most igazat kell adnom Arának. Nem hiszem, hogy így történt volna.
- Nem tudom hogy hogy vagytok vele srácok, de érzem, hogy se Cristina, se Niels nem halt meg. Nem tudom miért, de belülről egy kis hang mondja, hogy életben vannak - mondom ki, ami a szívemet nyomja.
- Ez igaz. Túl óvatosak es túl jól harcolnak ahhoz, hogy egyszerre meghaljanak - bólogat Julio.
- Ezért is kell velük vigyázni - köhint egyet Carlos.
- Csak Nielsszel - mondja Arabella. - Christina nem támad ránk, higgyétek el! Vagyis, rátok nem - néz végig rajtunk. - Én meg meg tudom védeni magam.
- Egy csapat vagyunk, kiállunk egymásért - néz körbe Carlos.
- Igen! Egy csapat vagyunk! - rájuk nézek, és elmosolyodok. Jó látni, hogy így összetartunk. Igazi csapat.
- Ha egyikünket bántják, a másikunkkal gyűlik meg a bajuk! - rakom a könyökömet Carlos másik vállára. Julio pedig átkarol minket.
- Együtt legyőzhetetlenek vagyunk! - jelenti ki, mire mi összenézünk.
 Felharsan  himnusz, mi pedig egy emberként nèzünk fel az égre. Az egyiptomi fiú. Szegény. Csodálom, hogy idáig eljutott. Na és ki ölte meg?! Cristina. A társaimra sandítok, akik szintén le vannak döbbenve. Nem teketóriázott a csaj, az biztos!
 A nap másik halottja a francia fiú. Őt is Cristina ölte meg. Vajon... mi történhetett? A fiúk rátámadtak Crire, aki levadászta őket? Az ég elsötétül, és helyére az éj fekete leple takarja be. Niels él. Ahogy Cristina is.

#19 - Arabella

Kedves Olvasók!
Sajnálom, hogy tegnap nem hoztam az új részt, fogalmam sincs, hogy felejthettem el. Remélem, kárpótládul lett olyan jó, hogy érdemes elolvasni!
Puszi, Maja

Pont a spanyolokkal egyszerre érünk a táborhelyre. Már későre jár az idő, ám ennek ellenére pontosan kiveszem a szövetségeseim arcvonásait. Furcsamód mindketten vidámnak és felszabadultnak tűnnek, mintha egész álló nap csak viháncoltak volna. Igaz, egy kicsit fáradtak, de ez nem gátolja meg őket abban, hogy önfeledten vigyorogjanak. Nem úgy Christina, aki zavartnak és idegesnek tűnik. Ahogy végignéz rajtunk, hirtelen az jut eszembe, bűntudatot érez valami miatt, amit talán még nem is követett el. Na, nem mintha különösebben izgatna a lelkivilága, felőlem aztán azt csinál, amit akar. Már éppen levetném magam a földre, amikor az olasz lány váratlan kijelentéssel áll elénk.

-Kilépek a szövetségből!

  Döbbenten pördülök meg a tengelyem körül. Úgy meredek Christinára, mintha legalább nőtt volna még egy feje. Hogy mi van? Ki akar szállni? Néhány percig fel se fogom teljesen, amit mondott, csak bámulok rá, mint egy idióta. A többiek sincsenek ezzel másképp, őket is letaglózza a bejelentés. Elsőként Carlos nyeri vissza a józan eszét, és rögtön felháborodva kérdezősködni kezd.

-Na, ne hülyéskedj!

- Nem hülyéskedem...

- Christina, kérlek, ne csináld ezt! – csatlakozik Isabel is a könyörgő Országtársához.

  Most esik csak le, mennyi előnnyel is járna, ha a kis ribi elhagyna minket. Te jó ég, hiszen már azóta erre várok, hogy beszálltam a szövetségbe! Nem is értem, miért nem kezdtem rögtön vad ugrálásba és örömujjongásban. Ha Christina nem lóg velünk, az egyet jelent azzal, hogy végre Carlos is kijózanodik, és tudok vele értelmesen beszélni, emellett nem kell többet attól tartanom, hogy Miss Hisztérika mikor kívánkozik fejbe lőni, vagy szimplán csak nyávogni valami jelentéktelen semmiség miatt. Ezzel együtt nem kell többé az ostoba pofáját bámulnom, és a hülye ötleteit hallgatnom. Akár meg is ölhetem, méghozzá mindenfajta következmény nélkül! Van egy olyan érzésem, hogy a kis ribi nem gondolta át teljesen, mire vállalkozik. Ez pedig nekem csak jó lehet…

-Jaj, Cri! Most mondhatnám, hogy miattam nem kell kilépned, de… - drámaian a szívemre szorítom a kezem, akárcsak egy nyálas szappanopera hősnője. Már éppen kimondanám, hogy akkor hazudnék, ha nem zsebelnék be pár mérges pillantást a fiúktól. Igaz, Julio inkább mintha nyugtatni próbálna, ám Carlos tekintetéből csak úgy süt a gyűlölet, amiért bántom a kis barátnőjét, aki nem mellesleg éppen most készül szakítani vele. Ha egyszer megérteném a srác logikáját…

- Christina, nem szállhatsz ki! – fogja újra könyörgőre a dolgot.

  Komolyan elgondolkozom, hogy felvágjam-e az ereimet, vagy sem. Ez a barom örülhetne, hogy végre megszabadul ettől a tapadós kis piócától, erre mit csinál? Elkezdi kérlelni, hogy maradjon! A végén még kiderül, hogy Julio nem tévedett, és tényleg belezúgott a csajba…

-Nincs kedvem a hülye játékaidhoz, Arabella! – vet rám egy vérfagyasztónak szánt, valójában szerencsétlen pillantást, majd ismét Carloshoz fordul. – Ez nem rajtad múlik!

- De igenis rajtam múlik! – száll vitába a spanyol.

  Nem állom meg, hogy bele ne keveredjek az álompár közti vitába. Nem csak azért, mert úgy érzem, Carlos sokkal, de sokkal jobbat érdemel ennél a visítozó libánál, hanem azért is, mert élvezem, hogy egyszer végre megmondhatom a magamét Christinának.

-Még egy indok, hogy eltűnj végre! – vonom fel gúnyosan a szemöldököm. – Akár indulhatsz is!

- Fogd már be a szád! – Még szerencse, hogy elég erősek az idegei, a végén még felrobban itt nekem… - Egyedül könnyebben boldogulok.

- Egyáltalán, miért akarsz elmenni? – kérdezi Julio. – Történt valami, amíg vadásztunk?

  Legszívesebben visszakézből lekevernék egyet az Országtársamnak. Ez most komolyan Christinát védi? Mégis mi a fészkes fenéért érdekli annyira, hogy miért húz el az a ribi? A lényeg, hogy végre-valahára békén hagy minket, és bármikor megölhetem! Nem vágom, miért vannak ennyire oda a többiek. Egy gyilkos pillantás kíséretében tudtára is adom Juliónak, hogy mi a véleményem a faggatózásáról. Válaszképp csak egy vállrándítást kapok tőle. Biztosan abban reménykedik, hogy Christina majd normális ember módjára választ ad a kérdésére, ám az olasz lány arcáról semmi ilyesfajta szándék nem tükröződik. Úgy tűnik, nem érdekli más, csak a hercege. Legalábbis, erre következtetek abból, hogy követhetetlen beszélgetésbe elegyedik a spanyollal, aminek körülbelül annyi a lényege, hogy ő bizony le akar lépni a francba, a másik hülye meg ragaszkodik hozzá, hogy maradjon. Isabel közbe benyög valamit egy Barbara nevű lányról, mire Carlos folytatja a hisztizést, Christina pedig tovább erősködik, hogy el akar menni. Komolyan, néha nem értem, miért is nevezik ők magukat hivatásosnak. Oké, azt aláírom, hogy tapasztalt harcosok, és remekül bírják a strapát, de ez nem elég ahhoz, hogy nyerjenek. Ha tényleg komolyan vennék magukat, nem kapnának dührohamokat, és nem hisztiznének olyan apróságok miatt, hogy ez a kis ribi ki akar lépni a szövetségből. Amikor az álompár már túl messzire megy, és olyan nyálas kifejezéseket használnak, amiket az béna sorozatokban sem hallani, amiket Brittany bámul naphosszat, nem bírom tovább és kifakadok.

- Na, jó, ez már sok! - vicsorgok rájuk. - Szóljatok, ha abbahagytátok a drámázást, és döntöttek! Bocs, de semmi kedvem a nyavajgásaitokhoz!

- Nekem is! – csatlakozik Isabel.

  A civakodók viszolyogva néznek ránk, körülbelül úgy, mintha tényleg érdekelné őket a semlegességünk. Carlos méregzölden villogó íriszéből azt olvasom ki, hogy jólesne neki, ha még bátorítanánk egy kicsit, vagy legalábbis örülne, ha elhúznánk egy kicsit a vitát. Most kezdem csak igazán kiismerni a fiú szeme körül lévő titokzatosságot. Eddigi tapasztalataim szerint, amikor vidám, világoskék színbe borul a szemgolyója, ám ha feldühödik, ijesztő, smaragdzöld árnyalatba csap át. Milyen ironikus, hogy erre egy veszekedés kellős közepén jöttem rá.

  Christinát valószínűleg zavarhatja a társaságra települt kínos csend, így hát előáll az egyetlen dologgal, amihez ért, vagyis sértegetni kezd.

-Egy előnye van annak, hogy kilépek a szövetségből! – sziszegi. Sötét szemeit résnyire szűkíti, úgy néz rám, mint egy gonosz kis kígyó, aki bármelyik pillanatban megmarhat, halálos sebet okozva ezzel. – Az, hogy elvághatom a torkát ennek a ribancnak!

  Nyitom a számat, hogy felvilágosítsam a kényes kis hisztizsákot a ribanc szó valódi jelentéséről, ami sokkal jobban illik rá, semmint rám, ám Julio megakadályoz ebben. Mielőtt beszélni kezdene, egy gyors pillantást vet rám. Lövésem sincs, mit akar mondani ezzel, vagy hogy egyáltalán, miért áll már megint Christina pártján. Csak azt tudom biztosra, hogy ha így folytatja, azzal nagyon-nagyon rosszat tesz a kapcsolatunknak.

  Az Országtársam azonban az én pártomra áll.

- Hagyjad már Arát, jól tudod, hogy ez nem is róla szól! A vak is látja, hogy történt valami, amíg elvoltunk. Csak ezt nem akarod elárulni…

- Igen! – helyesel Isabel vadul. – Ha elmondanád, tudnánk segíteni!

  Négy kérdő szempár mered az olasz lányra. Ami azt illeti, valahol mélyen az én oldalamat is furdalja a kíváncsiság, hogy mégis miért szánta el magát erre a lépésre. Inkább bele se gondolok, milyen sokat jelenthet mindez Carlosnak, aki a szóbeszéd szerint szerelmes a lányba. Bár, az más kérdés, hogy Christina mit érez iránta. Nem vennék rá mérget, hogy annyira belehabarodott a szövetségesembe, mint ahogy azt mutatta, máskülönben már réges-rég megosztotta volna velünk a titkát. De Christina hallgat, egy fél szó sem hagyja el az ajkát. Fejét dacosan oldalra fordítja, úgy, hogy egyikünk szemébe se kelljen belenéznie, úgy mormog valamit az orra alatt. Közelebb kell lépnem hozzá, hogy megértsem a motyogását. Nem kapok túl kedvező szavakat.

-Mostantól mind-mind az ellenségeim vagytok!

  Gyűlölöm ezt a csajt. Azóta rühellem, hogy megpillantottam a képernyőn a csilivili ruhácskájában, meg a szigorú tekintetével, melynek segítségével megakadályozta, hogy az a srác önként jelentkezzen Francesco helyett. Nem hiszem, hogy bárkit is ennyire tudnék utálni, mint most őt. Így, hogy kimondta az igazat, ami már napok óta kikívánkozott belőlem is, kissé megkönnyebbülök. Vége van. Már senki sem kötelezhet minket arra, hogy megjátsszuk a barátságot, nyíltan gyűlölhetjük a másikat. Sem Julio, sem Carlos, sem Gabriel, sem a hülye szabályok nem állhatnak az utamba. Ha úgy tartaná kedvem, ebben a szent pillanatban kést állítanék a ronda fejébe. Csak és kizárólag Carlos szomorú kiskutyaszemei akadályoznak meg ebben. Ha ő nem nézne ilyen mélabúsan Christinára, a lány már rég alulról szagolná az ibolyát. Na, még egy dolog, amit a pasijának köszönhet!

-Christina… - nyög fel Isabel keservesen. Automatikusan elfordítom tőle a fejem, amint észreveszem a szemeiben csillogó könnyeket. Miért siratja mindenki ezt a hisztis libát? – Ne csináld…

- Jaj, Isabel! – szorítom a szívemre a kezem, mintha komoly fizikai fájdalmat okoznának a spanyol lány szavai. – Te ne csináld! Az ő döntése…

- Igazad van! – néz rám komoran. A hangja megkeményedik, ahogy Christinára néz, de látom a szemén, hogy igenis megviseli az olasz távozása. – Ha menni akarsz, menjél. De mondok valamit: rossz húzás volt, hogy az ellenségeiddé tettél minket!

  Meglepő módon még ettől sem törik össze, nem kezd zokogni, vagy tombolni. Az nem az ő stílusa. Rossz érzés belátni, hogy most valami igazán követendő dolgot hajt végre. Christina Angell emelt fővel viseli a vereséget, ráadásul mindezt úgy teszi, mintha meg sem érintené a távozás.

-Ne féltsetek! – A hangjából képtelenség bármit is kiolvasni. – Tudom, kikkel állok szembe!

- Biztos? – próbálkozik Isabel. Esküszöm, ha így folytatja a ragaszkodást, a végén kénytelen leszek saját kezűleg befogni a száját! Mióta lett ez a lány ennyire idegesítő?

  Egykori szövetségesünk hátat fordít nekünk, tekintetét a tengernek szegezi. Aztán lassan előhúzza a pisztolyát, természetesen ügyelve arra, hogy kellőképpen drámaira sikerüljön a mozdulatsor. A Nap lemenő sugarai megcsillannak az ezüstbevonatú tárgyon, kísérteties ragyogást adva ezzel mind a fegyvernek, mind a gazdájának. Tudom, mi lesz a következő lépés: az, amit ilyen helyzetben bárki más tenne, az ellenfelek megfélemlítése. A többiek összerezzennek a lövés hallatán, sőt még Christina válla is megremeg egy picit. Csak én maradok nyugodt, hiszen engem már nem lep meg egy ilyen szánalmas kis önreklámozás. Ezzel csak azt akarta bizonyítani a támogatóknak, hogy egyedül is megállja a helyét, és szövetségesek nélkül is megnyeri a játékot. Mondjuk, ebben erősen kételkedek, de egyelőre hagyom a sikerben lubickolni. A többiek felváltva sok sikert kívánnak neki, amit ő nyilván elégedetten fogad. Biztosra veszem, hogy azóta erre a pillanatra vár, hogy közölte a kilépési szándékát. Sajnos azonban nem számolt velem, nagy naivan elhitte, hogy a kis mutatványát megússza egy gúnyos, lekezelő beszólás nélkül.

-Most meg kellene ijednünk?

- Meg! – fordul hátra egyszerűen. A pillantása összeakad Carloséval, ám nincs annyi ereje, hogy tartsa a szemkontaktust. Kínosan lesütött pilláira nézve ismét megajándékozom egy gunyoros megjegyzéssel.

- Akkor csá! – Most rajtam a sor, hogy hátat fordítsak neki. – Remélem, még összefutunk!

  Abban nem lesz neked sok köszönet! – teszem hozzá magamban, majd a lábdobogását hallgatva nagyot szippantok az sós, esti levegőbe.

*

A szövetségeseim közül érthető okokból kifolyólag Carlost viselte meg a legjobban Christina távozása. Alig néhány perccel azután, hogy a lány elrohant, közölte, hogy nem éhes, és inkább megy aludni. Isabellel és Julióval ettünk néhány falatot, és megvártuk a Himnuszt – mint kiderült, az orosz lány távozott el közölünk, méghozzá Niels „jóvoltából” – aztán a spanyol lány is nyugovóra tért. Egyedül maradtam Julióval, na meg az egyre sebesebben kanyargó gondolatimmal, melyek többségét Christina és Carlos kapcsolatának szenteltem.

  Sosem értettem igazán, mit eszik Carlos azon a csajon. Aláírom, az olaszt szerencsés génekkel áldotta meg a sors, ám emellé kiállhatatlan személyiség jutott neki. Ez a barom mégis teljesen kibukott, amiért Christina itt hagyott minket. A helyében örülnék, amiért többé már nem keseríti meg az életemet a folyamatos nyávogásaival! Persze Carlos nehéz eset, az ember egyszerűen képtelen megérteni a gondolkodásmódját. Ahogy a fiú ideges arcát, zavartan rángatózó szemhéját és kócos, sötétbarna haját nézem, arra gondolok, hogy talán mégsem volt színjáték a részéről ez az egész. Talán tényleg belefutott a legnagyobb hibába, amit a Viadalon való részvétel során elkövethet az ember: beleszeretett egy ellenfelébe. Na, nem mintha túl sok közöm lenne hozzá, de valahol mégis eszméletlenül irritál, hogy ennyire kiborul egy lány miatt. Meg amúgy is, mi a garancia rá, hogy Christina nem csak szórakozott vele? Simán kinézem belőle, hogy erre ment ki a játék. Viszont ha nincs igazam, és komolyak a szándékai a fiúval, talán még az eddiginél is jobban gyűlölöm. Hiszen elhagyta Carlost néhány rohadt dollárért! Persze, ez nyilván az életét jelenti, de akkor is, mit képzel magáról ez a csaj? Hogy szemrebbenés nélkül játszhat mások érzéseivel, mintha az nem is emberi lény lenne, hanem valami ócska, eldobható bábu? Néha magam sem értem, miért nem nyírtam ki, amikor elrohant…

  Semmi sem zavarja a sivatagi éjszakát, maximum néhány rovar zümmögése, amik nappal nem mertek előjönni. Hirtelen egy szentjánosbogár emelkedik fel a fűszálak közül, tündéri fényt adva ezzel a környéknek. Az apró állatka látványa széles mosolyt varázsol az arcomra, kis időre még az „álompárról” is megfeledkezem. Csak nézem azt az aranyos kis bogarat, ahogy körbeszállja a tábort, és finom ragyogást ad az alvó szövetségeseim vágásokkal tarkított, megviselt arcának. Persze Juliót is megkörnyékezi, ám ő még csak rá se hederít; unottan bámul maga elé. Úgy döntök, itt az ideje kifaggatni egy kicsit, hátha tud még valamit Christináékról, amit délelőtt nem mondott el.

-Minden oké? – kérdezem kedvesen.

- Mi? Ja, persze! – eszmél fel a bambulásból. – Csak Angellen gondolkoztam.

- Akkora ribanc az a csaj, hogy legszívesebben…

- Ara, te tényleg nem érted? – Julio hangja komolyan cseng, éjfekete szemében pedig nyoma sincs a jól ismert lazaságnak. Bár még mindig lélegzetállítóan szép látvánnyal örvendeztet meg, mégis ijesztőnek tartom az íriszét. Talán azért, mert olyanfajta érzelmet fedezek fel benne, ami egyáltalán nem jellemző Julióra. – Amikor Christina kilépett, az ellenségünkké tette magát. Most már szó nélkül ránk támadhat, és végezhet velünk. A legjobb az egészben, hogy meg is fogja tenni. Gondolom, Carlosnak azért megkegyelmezne, elvégre jártak, vagy mi. De mi, többiek… Csak reménykedhetünk, hogy nem megy át gyilkológépbe.

  Elképedve nézek az Országtársamra, el sem hiszem, amit mondott. Annyira lehetetlennek találom, hogy a nagy Julio Fuarez féljen egy Kiválasztottól. Ez egyszerűen képtelenség! Ő nem ijedhet meg, hiszen a mezőny egyik legesélyesebb versenyzője! Sokkal többet ér annál, mintsem hogy holmi idióta kis lotyó elriassza.

  Közelebb férkőzök hát hozzá, és gyengéden magam felé fordítom az arcát. Legnagyobb sajnálatomra semmit sem változott az elmúlt percekben, ugyanolyan letört és csüggedt, mint amikor beszédbe elegyedtem vele. A szemében is ott ül az a szomorú, zord reményvesztettség, amit már annyiszor volt alkalmam átélni.

-Ne törődj Christinával! – suttogom halkan, ám ellentmondást nem tűrve. – Csak egy a sok szerencsétlen közül, aki azt hiszi, hogy győzhet! Gondolj arra, hogy mi többen vagyunk, és amúgy sem lenne mersze ránk támadni. Ha meg mégis, simán végzünk vele. De a csaj nem hülye, legalábbis nem minden értelemben. Nem kockáztatná az épségét csak azért, hogy bizonyítson valami baromságot.

- Tényleg nem érted! – sóhajt fel lemondóan, majd kissé távolabb húzódik tőlem. Ez utóbbi, bár gőzöm sincs miért, iszonyatosan rosszul érint. – Nem elég, hogy ez az egész padlóra vágja Carlost, amitől valószínűleg pár napig képtelenek leszünk bármi értelmeset is csinálni, még egy újabb ellenséget is szereztünk magunknak. Nézd, remélem, nem kell magyaráznom, milyen szar a helyzet.

- Egy ember már nem oszt, nem szoroz! – jegyzem meg kissé tudálékosan.

- Nem tudom, feltűnt-e, de a legerősebb harcosok vannak ellenünk. Minho, Niels, Christina… Ha ezek hárman szövetkeznek, Carlos depressziós lesz, Isabel naphosszat csak a srácot nyugtatja, nekünk befellegzett, érted?

- Nem hiszem, hogy szövetkeznének ellenünk…

- Tök mindegy, Ara! Az ellenségeink. Pedig semmi szükségünk még egy ellenségre.

  A tekintetem véletlenül Julio vádlijára téved, amiről eszembe jut, hogy az Országtársam visszafelé jövet erősen bicegett. Rögvest felébred bennem a gyanú, miszerint Niels talán nem is csak néhány karcolással gazdagította a lábát. Alig észrevehetően közelebb férkőzök a fiúhoz, majd egy óvatlan pillanatban felrántom a puha textilt, egészen a térdéig. A látványra, ami fogad, nem tudok teljesen felkészülni.

  Igazság szerint mindig is tudtam, hogy Juliótól bizony nem áll távol a hazudozás és a hősies látszat fenntartása, de azért igazán beszámolhatott volna arról, amit Svédország Kiválasztottja tett. A vádliján ugyanis egy hosszú, mély seb éktelenkedik, ráadásul a külső részéből mintha hiányozna is egy kicsi darab. Bár, lehet hogy csak rosszul látom a rászáradt töménytelen mennyiségű vér miatt.

-Niels? – mindösszesen ennyit bírok kinyögni a hirtelen jött sokk hatására.

  Julio kínosan elhúzza a száját, aztán gyors bólintással nyugtázza a megállapításomat. A gyomrom vad émelygésbe kezd, kevesen múlik, hogy nem látom viszont a vacsorámat. Úgy érzem, le kell feküdnöm, ha nem akarok menten elájulni. Rögvest le is heveredem a puha homokba, az arcomat a tenyerembe temetem. Úgy érzem, forog velem a világ, és ha nem szállok azonnal, az rettenetes következményeket vonhat maga után. Egész testemben remegek, nem merem kinyitni a szememet, semmi kedvem újra Julio meggyötört vádlijára nézni.

  Öt, tíz, vagy tizenöt, fogalmam sincs, hány perce fekszem már mozdulatlanul a homokban. Csak azt tudom, hogy kezdem megérteni, miről hadovált az Országtársam, sőt valahol igazat is adok neki. Akárki, akármit mond, az Országok Viadala nem egy egyszerű kis játék, aminek egyetlen célja a nézők szórakoztatása. Nem egy délutáni show, amit örömmel néznek végig a családok. Sőt, még csak nem is egy jól megszervezett szappanopera, még ha egyes résztvevők néha úgy is viselkednek, mintha egy ilyesfajta adás főszereplői lennének. Nem, ez egy elmebeteg, szadista műsor, amit csak a legerősebb versenyző élhet túl, de az ő biztonsága sem garantált. Itt azonban nem hírnévéhes, ostoba nagyvárosiak versengenek a fődíjért, mint a többi valóságshow-ban, hanem szerencsétlen, véletlenszerűen kisorsolt gyerekek, akiknek nincs más választásuk, mint ölni, vagy meghalni.

  Igaza van Juliónak, Christina ezúttal hivatalosan is az ellenségünkké vált. De vajon tényleg vele kell végeznünk? Helyes lenne, ha csak úgy odaállítanánk elé, és szemrebbenés nélkül megölnénk? Egyáltalán, mi lett volna, ha nem választják ki, vagy ha nem iratkozom fel, és hagyom, hogy Guiletta jöjjön a Viadalra? Mi lenne, ha nem lenne Viadal? Megeshet, hogy kedvelném Christinát, és nem akarnám megölni?

  Meg hát. A szívem mélyén mindig is tudtam, hogy Christina Angell-lel még ha nem is lennénk barátok, de valahogyan csak elviselnénk egymást, ha nem köteleznének minket egymás meggyilkolására. Akkor Julio sem hadakozna Nielsszel, mint ahogy Minho sem akarná megölni a fiút, és Francesco, Fiona, Cho, Victoria, meg a többi szerencsétlen is élne még.

  Kár, hogy nem tudom visszapörgetni az időt úgy kétszáztizenhét évvel, ezáltal arra is képtelen vagyok, hogy fejbe kólintsam egy helyes kis kalapáccsal azt a seggfejt, aki megalkotta ezt a borzalmat, ami ma már hagyományos része a világi ünnepségeknek, és amit Országok Viadala néven ismernek az emberek.