Ha indítanának egy kérdőívet, amiben arról faggatnák a diákokat, mit utálnak a legjobban a suliban, jó eséllyel a válaszadók nagy része olyasféle feleleteket adna, hogy a törióra, a bunkó tanárok, az idegbeteg portás, aki nem engedi, hogy lyukasórában az udvaron focizzanak, vagy éppen a tökfőzelék a menzán. A szervezők gondosan jegyzetelnének, majd diagrammot állítanának össze a válaszokból. Az adatok alapján nyilvánosságra hoznák, hogy valóban a történelem-oktatás, a tanárok, a portás és a tökfőzelék keseríti meg a leginkább szegény, megfáradt tanulók életét.
Mindösszesen egyetlen ember jelölné be az utolsó lehetőséget, amit talán nem is számolnának bele az eredménybe. Hogy ki ez az egy személy? Én. És mit utál a legjobban az iskolában? A magányt.
Nos, igen. Meg kell hagyni, sosem voltam egy társasági lény, amióta az eszemet tudom, egyedül élem az életem. Persze a szüleim minduntalan megpróbáltak „összehozni” a többiekkel. Már az oviban is azzal traktáltak, hogy menjek már oda ahhoz az aranyos kislányhoz hercegnőset játszani. Ja, persze, még mit nem! Másra sem volt szükségem, csak egy kényeskedő bőgőmasinára, aki idegbajt kap, ha elveszem tőle a rohadt babáját! Az általánosban csak romlott a helyzet. Tudniillik, ez az a kor, amikor a sok nyomoréknak kinyílik a csipája, mert azt hiszik, hogy az, hogy bekerültek a suliba, feljogosítja őket arra, hogy kicsúfoljanak egyeseket az alacsony termetük miatt. Van, aki ezt csendben tűri, mások félvállról veszik a dolgot, a legkisebb százalék pedig jól beveri a szemétkedők pofáját. Szokásomhoz híven ismét az utolsó kategóriába tartoztam. Hiába szegény szüleim nevelése, hiába a dorgálás a nagymamámtól, miszerint egy igazi kislány nem verekszik, én mégiscsak bevertem egy fiú aranyos kis pofiját. Oké, ez így túlzás. Igazság szerint annyira elpáholtam a nyomorék kölyköt, hogy úgy kellett kórházba szállítani, és összevarrni a száját. Persze, amilyen mázlista vagyok, pont az évfolyam legkedveltebb gyerekét ütöttem le, melynek következtében még az is elfordult tőlem, aki alapjáraton mutatott felém egyfajta szimpátiát. Onnantól kezdve egyedül szenvedtem végig a nyolc általánost. Na, nem mintha éjszakánként telesírtam volna a párnámat a szerencsétlen eset miatt. Mindig is érettebb voltam a koromnál, így hát inkább csak lenéztem az osztálytársaimat a retardált viselkedésük miatt, és ők sem rajongtak értem túlzottan. Bár való igaz, valami féle tiszteletet kivívtam magamnak a balhémnak köszönhetően, de ez korántsem egyenlő azzal, hogy én lettem volna a suli sztárja. Olyannyira utáltam azt a helyet, hogy konkrétan – egyedül az osztályban… Mily meglepő! – vártam a nyolcadik végét, és a gimi kezdetét.
A felvételi pofonegyszerűen ment, úgy éreztem, maximálisan teljesítettem. Sajnos azonban idén elég erős volt a mezőny, nagy verseny folyt a helyekért. Úgy hozta a sors, hogy az utolsó helyre kerültem, méghozzá pont egy osztálytársammal egyetemben. Erről a kis plázacicáról annyit kell tudni, hogy a világ legbeképzeltebb lotyója, aki nem csak, hogy szép és magas, még iszonyúan magabiztos és okos is. Guiletta, így hívják. Ha engem kérdeztek, ronda név… Természetesen utált engem, főleg akkor, amikor megtudta, hogy végül engem vettek fel a gimibe, és nem őt. Konkrétan sikítófrászt kapott a menza közepén, amikor megcsörrent a csilivili Iphonja és az anyukája közölte vele a tragikus hírt. Onnantól kezdve viszont áloméletet éltem, folyton csak a gimiről áradoztam az összes rokonomnak. Majd’ megvesztem a kíváncsiságtól; reménykedtem, hogy ott majd más lesz, mint az általánosban.
Mondhatni, imáim meghallgatásra találtak, még ha nem is teljes mértékben. Itt már nem piszkál senki, pusztán levegőnek néznek. Mármint, nem félrelöknek, vagy nem veszik észre, hogy a széken ülök, és bemásznak az ölembe, csupán nem nagyon foglalkoznak velem. Mondjuk, ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy már első nap befészkeltem magam az ajtó felöli sor utolsó padjába, és leraktam magam mellé a táskámat, mert nem akartam a poros padlóra dobni. A többiek persze nem viselkedtek úgy, mint egy depresszív antiszociális barom, hamar meg is találták a maguk társaságát. Az első napokban bökte a dolog a csőrömet, de aztán úgy gondoltam, örülök, hogy nem bántanak az apró termetem miatt, és inkább hagytam a francba az egész ismerkedés-dolgot.
Persze nem maradhattam sokáig egyedül. A rettegett töritanárunk, aki egyben az osztályfőnökünk is, megelégelte, hogy bizonyos személyek folyton jártatják a szájukat, miközben magyaráz, így hát szétrobbantotta a csapatot. Ezalatt nem mellesleg az osztály két legnépszerűbb fiúját értem, akikért már most odáig vannak a tyúkagyú lányok. Biztos, hogy sosem fogom megérteni, mit esznek azon a két barmon! Bár, meg kell hagyni, Carlos Contrersszal és Julio Fuarezzel bizony kegyesen bánt a sors, már ami a külsőt illeti. Már az évnyitón is üvöltött róluk, hogy pár év múlva népszerűbbek lesznek, mint a suli leghelyesebb srácai, Noah-Levi Infierno és Sean Beker. Mindketten elég magasak, ha jól tippelem, úgy száznyolcvan centi körül mozoghatnak, ezenkívül oltárian jóképűek és… Olyan sötétek, mint az éjszaka. Na, igen, minden megvan bennük, amitől az iskola legmenőbb diákjaivá válhatnak, ha idősebbek lesznek. Természetesen a legjobb barátok, rengeteget lógnak együtt, folyton hülyítik a lányokat, és olyan lazák, hogy félek, egyszer elfolynak. Az óra alatti duruzsolás is általában az ő irányukból érkezik. Emiatt történhetett meg, hogy az ofő hátraültette Juliót mellém. A fiú nagyjából olyan lelkesen közelítette meg a padomat, mintha a fogát húznák. Ahogy levágta magát a mellettem lévő székre, megcsapta az orromat a kókusz mámorító illata. A tekintetem automatikusan a karjára vándorolt, és egy szempillantás alatt megállapítottam, hogy ez a csávó bizony tudja, mitől döglik a légy. Nem az a típus, akin annyira dagadnak az izmok, hogy valósággal képtelenség átölelni, inkább az, aki tudja, hol a határ a vonzó és az undorító között. Egy kedves mosolyt küldtem Julio felé, mire csak biccentett egyet, aztán elkezdte a padomat firkálgatni. Ha jól számolom, az elmúlt három hét során mindössze egyetlenegyszer méltatott szóba elegyedni velem, amikor az első dogát írtuk.
- Kölcsön tudnál adni egy tollat, Ara? – ezt mondta.
A pulzusom azonnal az egekbe szökött, a szívem pedig hevesen vert. A fejemben ezer meg ezer gondolat kavargott, és lövésem sem volt, melyiket osszam meg először a padtársammal. Anyád hogy van? – ha visszamehetnék az időbe, ezt választanám. Értem én, hogy ez a gyerek nem egy észlény, és olyan béna, hogy képtelen csendesen pusmogni, de azért bizonyos dolgokat be kellene tartania! Például, hogy ha új padtársat kapsz, köszönsz neki. Vagy legalább megpróbálsz jó kapcsolatot ápolni vele, vagy elérni, hogy ne utáljon meg. De ami a legfontosabb: nem kezded el becézgetni az osztály kívülállóját, pláne nem ruházol rá ilyen idióta nevet! Ara? Jézusom! Vicsorogva meredtem a fiúra, aki továbbra is kifejezéstelen arccal bámult rám. A tanár időközben elkezdte kiosztani a dolgozatokat, néhányan már sebesen körmöltek. A szemem sarkából láttam, hogy Carlos zöld szeme rettegve futja át a kérdéseket, majd a fiú az előtte ülő Isabel hátát kezdi bökdösni, segítségért könyörögve. Persze nem ő volt az egyetlen, aki semmit sem konyított a témához, a legtöbben szintúgy tanácstalanul vakargatták a fejüket. Csak mi néztünk farkasszemet Julióval, ő kérlelve, én pedig egy frappáns válaszon gondolkozva. Éppen akkor sikerült kinyögnöm valamit, amikor a tanár lerakta elém a lapot.
- A fejedbe vagy a szívedbe kéred?
A teremben egy másodperc erejéig beállt a kínos csend. Ez az idő nagyjából arra volt elég, hogy mind a huszonkét osztálytársunk felénk kapja a fejét, Mr. Gabriel Gonzales gondolkozva megvakargassa barnás borostáját, Julio pedig önelégülten belevigyorogjon a képembe. Aztán kész, mintha egy villámcsapás sújtott volna le az osztályra, irgalmatlan röhögést hagyva maga után. Valószínűleg az egész iskola tőlünk zengett. Én meg csak zavartan kapkodtam a fejem, nem értettem, mi olyan vicces abban, hogy legszívesebben kinyírnám Juliót a tollammal. Pedig az osztálytársaim nagyra értékelték a beszólásomat, Carlos még le is fordult a székéről a nagy vihorászás közepette. Mondjuk, ezen nem lepődtem meg, hiszen a srác konkrétan mindig vigyorog, mint a vadalma, még akkor is, amikor kihívják felelni, egy kérdésre sem tudja a választ, és még a tanár is porig alázza az egész osztály előtt. Persze, azért a többieket sem kellett ám félteni, mindenki jóízűen kacagott az egyébként teljesen komoly ügyön. Még az örökké csendes, babaarcú kis Cho is elmosolyodott. Akkor egy hangyányi remény ébredt a szívemben, hogy talán befogadnak és lesznek barátaim. Örültem volna neki, az egyszer biztos. Sajnos azonban nem maradt idő több hülyülésre. A tanár leüvöltötte Carlost, hogy üljön vissza a helyére, és ne fetrengjen már a földön, és pedig átnyújtottam a tollam Juliónak. A fiú egy végtelennek tűnő másodpercig nézett rám azokkal a vadítóan fekete, titokzatos szemeivel, majd elvette az íróeszközt, és elkapta a fejét. Azután nem is szólt többé hozzám, mint ahogy a többiek sem keresték igazán a társaságom.
Úgy tűnik, kapcsolatunk talán éppen most érkezik egy különleges fordulóponthoz, méghozzá Carlos jóvoltából. Amikor meghallom a feladatot, amit Juliónak teljesítenie kell, szóhoz sem jutok döbbenetemben. Mi a francról beszél ez a barom? Hogy Julio… Csókoljon meg… Engem? Oké, aláírom, Carlost bizony nem az eszéért szeretjük, de azért tudja már, hol a határ! Az, hogy ő smárolt Christinával, teljesen rendben van, elvégre láthatóan remekül kijönnek egymással. Az, hogy Julio és Isabel is csókolóztak, valamilyen szinten érthető, hiszen ők is szót értenek egymással valamilyen szinten. Az már tényleg durva volt, hogy leitatták Francescót – aki jelenleg a szoba sarkában horkol – majd arra kényszerítették, hogy kezdjen ki velem, de a legnagyobb őrültség mégiscsak Carlos ötlete. A pillantásomat lassan, megfontoltan körbevezetem a társaság tagjain, csak hogy húzzam az időt, és hogy megtudjam, mi a véleményük erről az egészről. Carlos büszkén vigyorog rám, kékeszöld szemei játékos csillogásából azt a következtetést vonom le, hogy nagyon is elégedett magával, amiért kitalálta ezt a baromságot. Christinát már annyira nem nyűgözi le a helyzet, furcsán méregeti hol Juliót, hol engem. Amikor azonban összeakad a tekintete az ötletgazdával, egyszeriben meglágyul a pillantása, és egy óvatos mosolyt küld a barátja felé. Úgy tűnik, Isabel az egyetlen, aki nem támogatja eme zseniális tervet – legalábbis ezt tudom kiolvasni mogyoróbarna, szikrát szóró szemeiből, melyekkel a szomszédjára néz. Mondanom sem kell, Julio nem veszi zokon a fogyatékos haverja felvetését, és nem is törődik annyira a többiekkel. Ő engem figyel, egyenesen a szemembe néz. Telt ajka féloldalas mosolyra húzódik, fekete szemében mintha egy jó adagnyi vágyat vélnék felfedezni. Két kérdés kavarog a fejemben. Az első, ami per pillanat izgatóbb hatást gyakorol hevesen verő szívemre, hogy vajon milyen érzés lehet Julio Fuarezzel smárolni. A második, amitől inkább az öklöm kezd viszketni, hogy vajon hogy nézne Carlos Contreras egy jókora monoklival a szeme alatt. Talán az ütés színével egyszerre változna íriszének árnyalata is? Hm…
- Na? Mi lesz? Nem várhatunk hajnalig! – kotyog közbe Carlos mosolyogva. – Hé, ne már, srácok, rengeteg feladatot kitaláltam, és még a felén sem vagyunk túl! Csókoljátok már meg egymást, aztán lépjünk tovább!
- Oké, ne pattogj már! – röhögi ki Julio lazán.
A fiú olyan közel húzódik hozzám, hogy már érzem mentolos leheletét az arcomon. Közben ismét megcsap a kellemesen ismerős illat, ami lágy szellőként lengi körbe a testét. Fogalmam sincs, mit kellene tennem, mi lenne a helyes döntés ebben a helyzetben. Bár, ez nem meglepő, tekintve, hogy sosem éreztem szükségét átgondolni, mit csináljak, ha az éjszaka közepén, egy üvegezés során, amit nem mellesleg az osztály legmenőbb arcaival folytatok, az évfolyam egyik legdögösebb fiújára azt a feladatot osztja az idióta haverja, hogy csókoljon meg. Mondhatni, váratlan fordulat az életemben. A legrosszabb az egészben, hogy még magam sem tudom teljesen eldönteni, mit szeretnék, vagy hogy egyáltalán, hányadán állok Julióval. Biztos, hogy nem nevezném a barátomnak, viszont azt sem mondanám, hogy nem kedvelem. Igaz, néha rohadtul idegesítően viselkedik, veszélyeztetve ezzel szegény kis agysejtjeim életét, sőt az sem kifejezetten szimpatikus, hogy szinte már az összes lánynál bepróbálkozott az évfolyamon, pedig még nincs egy hónapja, hogy ismeri őket. Emellett viszont van benne valami, ami megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag, de iszonyatosan vonz. A sármos arca, a kisportolt teste, a dús, ébenfekete haja, vagy egyszerűen csak a kisugárzása – nem hiszem, hogy bármelyik is nagyobb hatást gyakorolna egy magamfajta antiszociális lányra. Talán az fogott meg benne, hogy nem fordult el tőlem, amikor beszóltam neki a toll miatt. Meglehet, hogy azért nem bánnám, ha megcsókolna, mert szeretnék életemben legalább egyszer normálisan smárolni valakivel. Mert bárki bármit is mond, és bármennyire is megkedveltem Francót az este folyamán, az egyszer biztos, hogy nem egy csókkirály a srác! Mondjuk, lehet, hogy ez csak a töménytelen mennyiségű szesznek köszönhető, amit magába öntött, de ez részletkérdés…
- Nem gondoltam volna, hogy ez valaha megtörténik… - A fiú csábító hangja ránt vissza a gondolataim kuszaságából a valóságba.
Félig felnyitom a szemhéjam, úgy figyelem, ahogy finom puszikat nyom az ajkamra. Van egy olyan érzésem, hogy ez a srác szereti felhergelni a lányokat azzal, hogy nem tér rögtön a lényegre, előtte még felesleges köröket ír fut, csak hogy ezzel is fokozza az érte érzett vonzalmat. Ezt a játékot azonban semmiképpen sem űzhetjük, már így is éppen elég kínos, hogy a többiek ennyire figyelnek. Szinte már érzem, ahogy a tekintetükkel lyukat fúrnak a hátam közepére.
- Nem is fog, ha még órákon át szerencsétlenkedsz! – villantom rá a leggúnyosabb mosolyomat.
Az ajkát halk nevetés hagyja el, melyet talán csak én hallok. Aztán egyszeriben felgyorsulnak az események, minden olyan gyorsan történik, hogy azt fel sem tudom fogni igazán. Az egyik pillanatban még csak a hajamat simogatja, a másikban már komolyabbra fordulnak a dolgok. Amint a nyelve megérinti az enyémet, összerezzenek és égető, mégis kellemes borzongás fut végig az egész testemen; a fejem búbjától kezdve, a mellkasomon át, egészen a kislábujjamig. Érzem, hogy az arcom iszonyatos pírba borul, de valahogy ez most nem izgat. Csak az érdekel, hogy éppen Julio Fuarezzel csókolózok. Az, ahogy a nyelvével gyengéden végigsimít a szájpadlásomon, majd incselkedve táncba hívja az én nyelvemet is. A csata eleinte már-már őrjítően lassú, körülbelül olyan, mintha mást sem szeretnénk már csinálni életünkben, csak ülni a szoba közepén, és csókolózni, remekül elszórakoztatva ezzel a közönségünket. Miután Julio biztosra veszi, hogy benne vagyok a játékában, és nem fogom egy óvatlan pillanatban ellökni magamtól, és egy hatalmasat lekeverni neki, kissé gyorsabbra veszi a tempót. Ez egy kicsit meglep, ám ennek ellenére úgy folytatom, ahogy ő elkezdte. Közben a fejembe szalad az összes vérem, a fülem zúg, az egyetlen támaszt Julio éjfekete haja jelenti, melybe talán már túlságosan is erőszakosan kapaszkodom. Magam sem értem, miért, de baromira jólesik a néhai padtársammal csókolózni. Közben persze egy irritáló belső hang folyamatosan üvöltözik a fülemben. Azt ordítja, hogy most azonnal hagyjam abba, amit csinálok, mert ez őrültség, és úgyis tudom, hogy csak rosszul jöhetek ki ebből az egészből. Nem hallgatok rá, továbbra is őrült módjára tapadok Julióhoz. Bár eleinte gátlásaim voltak, most valahogy kezdek lazábban állni az ügyhöz. Tudom, hogy Carlos, Isabel és Christina a világért sem cikiznének ezért, elvégre ők is ugyanezt csinálták az este folyamán. Sőt, biztosra veszem, hogy Francesco sem vetne meg ezért. Meg amúgy is, minél hosszabban szeretném érezni a varázst, amit Juliónak köszönhetek.
Sajnos utóbbi nem jön össze. Pár másodperccel az első közeledés Julio nyelvének hűlt helye marad a számban. Óvatosan megrázom fekete fürtjeimet, mintha csak így akarnék visszatérni a valóságba, majd lassan, fokozatosan tágra nyitom sötétbarna szemeimet. Legnagyobb meglepetésemre a fiú, aki pár másodperce még vadul kereste a nyelvemet, már velem átellenesen ül, Carlos és Isabel között. Mindenki hamar túllép az eseményeken, most éppen Christinán van a sor, hogy pörgessen. Isabel és Carlos már nem is foglalkoznak sem velem, sem Julióval, helyettünk a vadul pörgő üvegnek szentelik a figyelmüket. Bármit megadnék azért, ha én is ilyen gyorsan túllépnék a történteken, és gondtalanul folytathatnám a játékot, ám bármennyire is igyekszem koncentrálni, valami folyton elvonja a figyelmemet az Isabelhez intézett kérdésről. Ez a zavaró tényező pedig nem más, mint egy sötét szempár, ami valamilyen különös okból kifolyólag még az éjszakában is vadítóan csillog. Érzem, látom, hogy engem figyel, a reakciómat lesi. Gondolom, arra vár, hogy kacsintsak rá, dobjak csókot, vagy valami ilyesmi ribancos cuccra. Ehelyett én csak kínosan lesütöm a szemem, és úgy teszek, mintha Isabelre figyelnék, aki éppen arra a kérdésre válaszol, hogy hogyan zajlott Noah legkínosabb randija. Egy halvány mosoly fut végig az ajkamon. Le a kalappal Christina előtt, ezt ügyesen kitalálta! Egyszer az öltözőből kifelé menet hallottam, hogy az egyik osztálytársam, egy Fiona nevű tyúk arról magyaráz valakinek a telefonba, hogy össze akar haverkodni Isabellel, mert a lány által talán közelebb kerülhetne Noah-hoz vagy Carloshoz. Aztán még azt is hozzátette, hogy kár, hogy mindezért el kellene viselnie a lány ronda fejét. Nos, nem teljesen értem, Fiona mércéjével mérve hol kezdődik a szépség, de elég durva elvárásai lehetnek, ha Isabelt csúnyának tartja. Ha a szobatársam beképzelt és bunkó lenne, szinte biztos, hogy szívből gyűlölném, ám így, hogy mindenkivel kedves és megértő, egy rossz szavam se lehet rá! Ő ugyanis az a tipikus ember, akit pár jelentéktelen kivételtől eltekintve mindenki imád. Nem elég, hogy gyönyörű, dús sötétbarna hajzuhataggal áldották meg az égiek, na meg egy jóképű báttyal, emellett még kedves és vidám is, és azzal sem vádolhatja senki, hogy nem elég okos.
Miután Isabel hosszasan kifejti Noah-Levi kínos esetét, mindenki hangos hahotázásban tör ki. Mivel az én gondolataim egészen máshol jártak a beszámoló alatt, nem igazán értem a csattanót, ezért csak egy halvány mosolyt küldök a lány felé. Mikor kellőképpen kiröhögik magukat, Christina felém nyújtja az üveget. Most rajtam a sor, hogy egy égető kérdéssel vagy egy vicces feladattal megszívassam azt a szerencsétlent, akire a palack kupakja mutat majd. A kis kör közepére helyezem a kulacsot, majd egy gyors mozdulattal pörgetek egyet rajta. Nem forog túl sokáig, alig tíz másodpercbe telik, mire vége Carloson állapodik meg.
-Felelsz vagy mersz? – kérdezem egy sátáni vigyor kíséretében.
Az osztálytársamat láthatólag meglepetésként érte, hogy pont rá mutat az üveg. Bár meglehet, hogy kissé hamarabb kapcsolna, ha nem szemezne folyton Christinával. Igaz, valahogy mindig kihúzza magát a kínos szituációkból, és ez most sincs másképp. Lazán megrázza sötétbarna haját, majd rám villantja angyali szépségű mosolyát. Milyen kár, hogy nem tudok hinni ennek az édes vigyorgásnak és az elbűvölő szemeknek! Persze, szó sincs olyasmiről, hogy nem kedvelném Carlost, de az biztos, hogy rendesen meg kell szívatnom az előbbi miatt – már, ha meg akarom őrizni a tekintélyem.
-Hát… Akkor, merek! – adja be a derekát. A biztonság kedvéért azért Julióra sandít, hogy tudja, mire számítson. Ami azt illeti, a barátjától nem kap túl kedvező választ. A fekete szemű csókkirály pisztolyt formál a mutató- és középsőujjából, majd eljátssza, hogy fejbe lövi a fiút.
- Rossz döntés, haver. Nyugodj békében!
Carlos zavartan felnevet, én pedig magamban nyugtázom, hogy bármennyire is kiszúrt velem az imént a srác, és bármennyire is be fogom égetni, azért a magam módján, de kedvelem. Egy gyors pillantást váltok Julióval, majd előállok a feladattal.
-Nos, kedves Carlos, ha már ennyire odáig vagy a nyáladzásért –kezdem. Az arcomon nyoma sincs semmilyen érzelemnek, talán csak az iménti ördögi vigyoromból következtethetnek ki valamit. Isabel és Julio kíváncsian figyelnek, Christina pedig kissé bizalmatlanul fürkészi az arcomat. Carlos, a hősi áldozat halálmegvető bátorsággal fúrja világoskék pillantását az én sötétbarnán csillogó íriszembe. -, nyald meg Francesco fülét!
A fiú néhány másodpercig bambán bámul rám, mintha észre se venné, hogy az összes jelenlévő arra vár, hogy csináljon valamit, vagy legalább közölje, hogy köszöni szépen, ő ezt inkább kihagyja.
-Hát… Rendben van, Seniorita Asesino! – bólint kimérten. Valószínűleg jó színésznek gondolja magát, azért próbálja utánozni a vérig sértett vadnyugati hőst. Kár, hogy annyi tehetség szorult belé, mint egy paradicsomba… - De ne feledd! – tartja fel a mutatóujját „fenyegetően” – Ezért még számolunk!
Két ujjával előbb a saját szemére mutat, majd az enyémre, aztán drámaian megfordul a tengelye körül, és megindul a földön kuporgó Franco felé. Mikor a fiú mellé ér, visszanéz ránk, és csakhogy teljes legyen az alakítása, újra előadja az ujjas mutatványát, aztán csókot dob Christina felé. Mondanom sem kell, a csaj nem olyan béna, mint én. Nem süti le kínosan a szemét, hanem mosolyogva viszonozza a gesztust. Úgy tűnik, ez éppen elég Carlosnak ahhoz, hogy összeszedje a bátorságát, és belenyaljon részeg barátja fülébe.
- Ne! – fogja a fejét Isabel, hosszan elnyújtva az utolsó hangot.
- Most miért? – vigyorog rá a szomszédja úgy, mintha teljesen természetes lenne, hogy a piás osztálytársai fülét nyalogatja. – Ez volt a feladatom, kötelességemnek éreztem, hogy teljesítsem. Meg így legalább Arabella kérésének is eleget tettem! – kacsint rám kedvesen. – Amúgy meg, én bírom Francót, tényleg. Legalább nem volt zsíros a füle.
- Ez kész! – röhögi el magát Julio.
- Szerintem keressünk másik témát, vagy folytassuk a játékot! – javasolja Isabel feszengve.
- Jó ötlet! – bólintok.
Alapjáraton jó emberismerőnek vallom magam, nem csoda hát, hogy rögtön arra kezdek gyanakodni, hogy Isabel szerint Christina és Carlos jó párost alkotna, talán pont ezért napolta el az egyébként is hülye témát. Bár, ki tudja, lehet, hogy csak én kombinálom túl a dolgokat. Mondjuk, való igaz, Isabel társasági lény, emellett olyan embernek látom, aki igenis a szívén viseli a barátai sorsát, nem hagyja, hogy csak úgy tengődjenek az életben. Ez pedig csak még szimpatikusabbá teszi a szememben, hiszen én sem szeretek célok nélkül, vakon menni a rengetegben.
Christina megkér minket, hogy ne csesztessük szegény Országtársát, ha már volt olyan béna, hogy kiüsse magát. Mi beleegyezünk, majd folytatjuk a játékot. Most egy nyugisabb menet következik, már nagyon senki sem választja a merést. Ha úgy vesszük, ez tök jó, így legalább új infókat tudhatok meg a többiekről. Így hát lelkesen vetem bele magam a játszmába. Nem is ér csalódás, tengernyi titokra fény derül a parti során, olyanokra is, amikre még álmomban sem gondoltam. Kitudódik, hogy Isabel és Carlos oviban és általánosban is együtt jártak, bár csak az utolsó évben lettek jó barátok, amikor egy matekóráról kiküldték őket, mert beszéltek. Christina első csókja bizony nem sikeredett olyan romantikusra, mint pár órával ezelőtt Carlosszal; éppen az egyik barátjával veszekedett, és már nagyon idegesítette a srác, ezért jobb híján beléfojtotta a szót, méghozzá egy cuppanós puszival, amiből végül smárolás lett. Értelemszerűen a srác teljesen hülyének nézte, alig bírta magát kimagyarázni az égető helyzetből. Mindez persze semmi ahhoz képest, hogy Juliót nyolcadikban kis híján meghúzták töriből. Persze a világért sem akart évet ismételni, a nyarat viszont csajozással töltötte, így hát teljesen felkészületlenül vágott neki a pótvizsgának. Mivel senkinek sem volt érdekében, hogy még egy évig a régi sulija padját koptassa, egy héttel a vizsga előtt az igazgató felhívta az apját, és elmondta neki, hogy Julio bármit csinál a teszten, mindenképpen átengedik kettessel, csakhogy ne rontsa tovább a levegőt az intézményben. Ez a barom meg ahelyett, hogy elmakogott volna valamit, közölte a tanárokkal, hogy azt mutatja be, amihez ért, és elkezdett sztiptízelni. Természetesen az igazgatóság csak annyit engedett neki, hogy az ingét ledobja, aztán közölték vele, hogy idióta, és hogy kettessel átmehet, ha megígéri, hogy a gimiben megpróbál érettebben viselkedni.
Most éppen Julio van soron. A fiú egy fáradt mosoly kíséretében rakja le az üveget. Álmos tekintetét látva elgondolkozom, mégis hányat üthet az óra. Automatikusan a csuklómra nézek, ám hamar rájövök, hogy ez felesleges lépés volt a részemről, mivel az órámat az éjjeli szekrényemen hagytam. Julio fáradtsága rám is átragadt, így hát értelemszerűen semmi kedvem felállni a helyemről, és átbattyogni a szoba másik végébe. Segélykérően körbefordulok, hátha valaki megszán. Végül Isabel ölti magára a jótevő szerepét.
-Hajnali kettő – mutatja felém a telefonját. A háttérben Noah-Levi mellett egy aranyos mosolyú, gyönyörű kislány látszik. Mindketten egy-egy tölcsér fagyit tartanak a kezükben, és üvölt róluk, hogy fantasztikusan szórakoznak valami, ami sajnos nincs rajta a fotón.
- A tesóim – mondja a lány, mikor észreveszi, hogy már rég nem az idő köti le a figyelmem. – Nole-t valószínűleg ismered, hiszen a sulinkba jár. A húgomat Swan-nek hívják, ő még csak most kezdte az általánost.
- Aranyosak! – mosolyodom el kedvesen.
- Köszi. Neked van tesód?
- Nincs – rázom a fejem. – Egyke vagyok. Apukám szerint ezért lettem ilyen magányos farkas típus. Érted, mert már megszoktam, hogy milyen egyedül lenni, amikor nem beszélgetsz nagyon senkivel.
Isabel egy apró, kissé szomorkás bólintással jelzi, hogy megértette, amit mondtam. Újra felém fordítja a fejét, látszik rajta, hogy valamivel fel szeretne vidítani. Nagyra értékelném a gesztust, azonban észreveszem, hogy az üveg kupakja egyenesen felém mutat, így hát kénytelen-kelletlen visszaszállok a játékba.
- Felelek! – mondom egyszerűen.
- Ne már, olyan jó feladatot kitaláltam neked! – fintorodik el Julio. – Hidd el, élvezted volna. Hát, még én… - teszi hozzá halkan. Pechére az egész szobában akkora csönd uralkodik, hogy minden egyes szavát tisztán halljuk.
- Barom! – lengetem meg előtte a középső ujjamat. – Mi a kérdésed?
- Szerinted ki csókol a legjobban a suliban?
- Ez milyen kérdés már? – csóválom a fejem értetlenül. – Semmi viszonyítási alapom! Ember, eddig csak veled… Basszus! – kapok a homlokomhoz idegesen. Ó, a francba, hogy nem jöttem rá eddig?! – Te olyan hülye vagy! Azt hiszed, ez működni fog? Fuarez, attól, hogy téged mondalak, még nem lesz igaz…
- Nézd, Ara… - dől neki az ágynak önelégülten vigyorogva. – Szerintem nem érted a lényeget. Igazándiból nem nagyon izgat, hogy a suliban erre a kérdésre a legtöbben Noah-t vagy Seant mondanák, a lényeg, hogy te rám gondoltál!
- Ne már, ez bonyolult! Mi van? – ráncolja a homlokát Carlos.
- Nem azt kérdeztem, hogy ki csókol a legjobban, hanem azt, hogy szerinted ki. Tehát ennyi erővel akár az ofőt is mondhattad volna, érted. De te mégis rám gondoltál, mert bejövök neked! – magyarázza szórakozottan.
Christina és Isabel összeráncolt homlokkal merednek hol Julióra, hol egymásra, Carlos próbálja értelmezni a hallottakat, nem túl nagy sikerrel, én pedig jobb híján egy párnába temetem az égő arcomat. Te. Jó. Ég. Ez a Julio nem is olyan sötét, mint hittem! Mégis hogy a francba talál ki ilyeneket, ez egyszerűen… Argh! Ilyen nincs! Ez az idióta most komolyan azt hiszi, hogy én… De hát ez baromság! Jézusom, életemben másodszor beszélek a sráccal – már, ha az órai csevejt beszélgetésnek számítjuk… - és már elegem van belőle! Basszus, és még négy évet ki kell bírnom mellette. Mérget vennék rá, hogy a gimi végére vagy az agysejtjeim lesznek halottak, vagy ő!
Mivel tudom, hogy akaratom ellenére nem maradhatok így életem végezetéig, párnával a fejemen, zavartan kikukucskálok a pajzsom mögül. Olyan látvány fogad, mint amire számítottam. Francesco még mindig az igazak álmát alussza, Christina Carlos vállára hajtja a fejét, és halkan beszélgetnek valamiről, Julio pedig Isabelt fárasztja. Mikor azonban észrevesz, egy önelégült mosolyt küld felém. Ne is próbálkozz, úgysem hiszem el, hogy nem jövök be neked… cica! – mintha ezt akarnák üzenni a kihívóan villogó, ébenfekete szemek. Julio pillantásától automatikusan felmegy bennem a pumpa, és nem törődve a következményekkel, akcióba lendülök. Jóformán a párnám az egyetlen használható tárgy, amivel megtámadhatom a fiút, így hát ezt használom fegyver gyanánt. Mindenkit váratlanul ér a hirtelen kirohanásom: Isabel kissé félénken húzódik el Julio mellől, sőt még a közelben bazsajgó gerlepár is szétrebben a „balhé” láttán. Persze, ez nem igazi, véres küzdelem, nem valószínű, hogy Juliót kórházba kellene szállítani egy kis párnacsata miatt. Ennek ellenére úgy vélem, ez bőven elég neki ahhoz, hogy végre eljusson a csökött agyáig, hogy velem bizony nem szórakozhat kedvére. Természetesen eszem ágában sincs maradandó sérüléseket okozni a srácnak, aki jó eséllyel egy éven belül a suli hivatalos szívtiprójává növi ki magát, mindössze tisztázni szeretném vele a fennálló helyzetet. Azzal, hogy ellököm a földön, és teljes erőbedobással fejbe vágom a párnámmal, ennek a jele, és még véletlenül sem a szadista hajlamaimé. Mondjuk, nem adja olyan könnyen magát, hamar rájön, hogy nem került túl kényelmes helyzetbe, így hát ellentámadásba lendül. Megragadja a párna végét, és elkezdi húzni maga felé.
-Ne már! – üvöltök rá idegesen. Erre csak egy jókedvű nevetést kapok válaszul a háttérből. – Hé, adjatok egy másik párnát! – kiáltom a többieknek.
Szerencsére Carlos megtisztel, és átnyújt nekem egy…. Nos, igen, ott kezdődnek a problémák, hogy a drágalátos osztálytársam a párna helyett egy műanyag tálat nyomott a kezembe, ami ráadásul rántott húst és rizibizit tartalmaz. A reakcióidőm túl lassú ahhoz, hogy visszafogjam magam, ezért az ételt dobom Julio fejére. A többiek már fetrengenek a röhögéstől. Örülök, hogy ilyen humorosnak találják ezt a véres csatát!
-Na jó, ez több a sokknál! – morogja Julio, majd egy váratlan pillanatban fordít az álláson, és egy jól irányzott, fürge mozdulattal maga alá terít. Megpróbálok szabadulni a szorításából, és közben segítségért kiáltozom, ami természetesen nem talál meg. Á, ezek szerint a barátaink mindig azt támogatják, aki éppen győzelemre áll…
- Engedj el, seggfej! – mordulok rá Julióra.
- Miért tenném? – vonja fel a szemöldökét cinikusan. – Hiszen rám öntötted Carlos kajáját!
- Amúgy ő miért is hoz ételt az üvegezéshez? És miért pont rántott húst?
- Mert ő Carlos! – von vállat egyszerűen. – Hülye, ennyi. Majd megszokod, ha sokat lógsz velünk…
Ebben a pillanatban nagy robajjal kicsapódik a szobánk durva anyagú ajtaja. Hunyorognom kell, hogy kivegyem, ki is áll valójában az ezüstös holdfénnyel megvilágított területen. Zárójelben megjegyzem, ebben sem az illető vakítóan világító elemlámpája, sem Julio fölém tornyosuló alakja nem segít valami sokat…
-Ti meg mi a francot csináltok?! – ripakodik ránk az ofő. – Fél három múlt öt perccel, és ti még itt dorbézoltok? Jézusom, ez még csak a kilencedik, mi lesz itt később? Mondjátok, fiúk, hányszor ismételtem el, hogy nem lógtok át más szobába?
- Csak egyszer – pislog rá Carlos nagy, bamba szemekkel.
A férfi kommentár nélkül hagyja a fiú nem túl elmés megjegyzését, majd a sarokban heverő Francesco felé irányítja a fénysugarat.
-Vele meg mi történt?
- Hát, ő egy kicsit… - kezdene magyarázkodni Isabel.
A társaság józan tagjai zavart pillantást vetnek egymásra. Mind az öttag üvölt, hogy jelen pillanatban képtelenek nem hogy gondolkozni, és kihúzni szegény Francót a csávából, még egy értelmes mondatot kinyögni is. A tanár pedig nem hülye, ha nem állnak elő rögtön egy értelmes magyarázattal, megnézi, mi történt a sráccal, és akkor az összes eljövendő ottalvós kirándulásnak lőttek. Az pedig kis túlzással, de maga lenne a tragédia! Miközben végigvezetem a pillantásomat az osztálytársaimon, azon morfondírozom, mekkora kár lenne, ha nem élhetnék át többé ilyen felemelő pillanatokat. Ha soha többé nem hülyéskedhetnénk együtt úgy, hogy az valamilyen szinten szabályellenes. Oké, ha a szüleim fülébe jutna, hogy ilyeneken töröm a fejem, jó eséllyel kitagadnának, de nem érdekel. Most őszintén… Ki az, akinek sosem fordult még meg a fejében, hogy milyen érzés lenne egy kicsit megszegni a szabályokat és lázadni a rendszer ellen? Lefogadom, annak idején az ofő ugyanúgy átlógott a lányokhoz, mint most Julio, Carlos és Francesco!
-Azt mondta, elfáradt, és ledől egy kicsit aludni – mondom egy angyali mosoly kíséretében. – Sőt, még azt is hozzátette, hogy túl unalmas ez a buli, úgyhogy lehet, hogy inkább fel se ébred!
Nem rossz, Ara, nem rossz – ezt olvasom ki a többiek elismerő pillantásaiból. Emellett persze találkozom néhány hálálkodó szempárral, melyeknek egy apró biccentést adok válaszul.
-Ti persze tovább romboltatok… - motyogja a férfi unottan, miközben megvilágítja a körülöttünk elterülő disznóólat. – Egyáltalán, honnan szereztetek rántott húst, és miért szórtátok el? Mik ezek a tollpihék, és… Julio Fuarez! Ugye rosszul látom, hogy éppen Arabellát próbálod meghódítani?
- Ja, ez optikai csalódás, a fény teszi! – bólogat hevesen az érintett, és gyorsan lemászik rólam. Részletkérdés, hogy valószínűleg fogalma sincs, mi az az optikai csalódás.
Az ofő azonnali takarítást rendel el, amit bár nyűgösen, de megcsinálunk. Jól tudjuk, hogy ezennel nem csak a tanár szimpátiája, hanem a következő évek kirándulásai, na meg Franco élete a tét, így hát nem vesztegetjük az időt. Úgy robotolunk, mint a kisangyalok. Nem telik bele fél óra, már úgy ragyog a szoba, mintha nem is járt volna itt a kilencedik osztály balhésabb negyede. Mikor végzünk, a tanár megjegyzi, hogy ezért később még elbeszélget Julióval és Carlosszal, akik egyébként nyugodtan példát vehetnének Francescóról, aki bár megszegte a szabályt, legalább nem vett részt a hajnali rombolásban. Nos, igen, ez az a pillanat, amikor mind az öten beharapott ajakkal bólogatunk, gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se nézzük a másik szemébe. A srácok természetesen keményen állják a sarat, amire nagy szükségük is van, hiszen az osztályfőnökünk főleg őket illeti szikrázó pillantásokkal. A menőség átka, mindig te viszed el a balhét, ha népszerű vagy. Így jártak!
Nagyjából negyedórányi okítás után a férfi megkéri a fiúkat, hogy támogassák ki „szegény Francescót”, nekünk pedig meghagyja, hogy aludjunk, mert nagyjából öt óránk maradt szunyókálni. Kilenckor szigorúan ébresztő, senkit sem érdekel, hogy mi azt hisszük, hogy menők leszünk, és bevágódunk a nagyobbaknál, ha hajnalokig bulizunk. Engedelmesen bólogatva fogadjuk a dorgálást, majd gyorsan bebújunk az ágyba, és úgy teszünk, mintha aludnánk. Pontosabban, Isabel és Christina még beszélgetnek egy kicsit, engem azonban öt percen belül elnyom az álom.
Másnap reggel két dologra leszek figyelmes. Az egyik, hogy a szobatársaim eszméletlenül nevetnek valamin, a másik pedig, hogy a szobát nem mindennapi illat kerítette hatalmában, amíg szunyókáltam. Nem, még véletlenül sem a tömény alkoholszagra gondolok, ami tegnap éjjel terjengett a levegőben, ez valami más… Valami mámorító, kissé kesernyés illat, ami arra készteti a szemeimet, hogy rögvest pattanjanak fel, és induljanak az ínycsiklandozó légáramlat felkutatására.
Igazándiból sosem okozott gondot a felkelés, még ha nem is csináltam olyan szívesen. Valahogy mindig sikerült kikecmeregnem az ágyamból, ha másképp nem, a szüleim kedves szavára, vagy az ébresztőórám fülsiketítő zajongására. Persze mindig a finom illatok voltak azok, amik a legnagyobb hatást gyakorolták rám, és ez most sincs másképp. Kissé nehézkesen feltornázom magam, és szemügyre veszem a szobánkban uralkodó állapotot. Való igaz, Mr. Gonzales kérésére egész pofássá varázsoltuk a kis helyet! Sehol egy párnából kiesett tollpihe, egy szem rizs, vagy egy fél rántott hús – olyan az egész, mintha sosem fordult volna meg itt a kilencedik osztály. Arról pedig, hogy tegnap Franco leitta magát, szintén nem maradtak nyomok.
A helyiség közepén a „bűntársaimat” pillantom meg, ahogy nagyban iszogatnak pár csészényi kávét. Ahogy jobban szemügyre veszem őket, rádöbbenek, hogy valami nagyon nem stimmel. Az osztálytársaim körül ugyanis vagy tíz Starbucksos műanyag doboz hever, és a fele már üres. Bárhogyan is vizsgálom a helyzetet, nem találok benne logikát, tekintve, hogy a poharak hatalmasak, a vevőjük a lehető legnagyobb méretben kérte őket. Képtelenség lehet ennyit meginni, még ha mindenki csak egyet fogyaszt is el!
- Öhm… Jó reggelt! – köszönök zavartan a társaságnak.
Hirtelen öt szempár szegeződik rám, méghozzá úgy, hogy attól kis híján dobok egy hátast. Nem azt furcsállom, hogy Isabel és Carlos írisze úgy csillog, mintha egész éjjel nagyban durmoltak volna a felelsz vagy mersz-parti helyett, sőt azon sem tudok meglepődni, hogy Julio úgy néz rám, mintha Francóhoz hasonlóan, ő is elvetette volna sulykot a piával kapcsolatban. Egyedül Christinától sikerül egy nyűgös, ám nem másnapos tinihez illő pillantást bezsebelnem. Ennek ellenére az ő fekete íriszében is jól láthatóan ott ragyog a csodálat és a köszönet hálás lángja, mint ahogy a többiekében is.
- Mi az? – nevetek fel értetlenül.
- Kávét? – nyújt felém Carlos egy dobozt. – Bocsi, már csak ennyi maradt! A többit benyomta a koffeinfüggő barátunk.
- Kell az energia… - motyogja Julio.
Mosolyogva megköszönöm Carlosnak az italt, majd nagyot húzok az üvegből. A Brazília specialitásaként emlegetett finomság, mint mindig, most is jó hatást gyakorol rám; pár korty elég, és máris fittebbnek érzem magam tőle. Így legalább jobban szemügyre tudom venni a körém gyűlteket. Vidáman, mosolyogva beszélgetnek, néha pedig megajándékoznak az előbbihez hasonló, hálás pillantással. Most, hogy magamhoz tértem, rájövök, minek is köszönhetem ezt a hirtelen jött rajongást. Úgy vélem, mindezt a tegnap éjjeli akciómmal érdemeltem ki, amikor kihúztam Francescót, és vele együtt az egész csapatot a csávából.
Pár percig némán iszogatom a kávémat, úgy próbálom felvenni a fonalat, bár nem igen sikerül. Éppen egy hétvégi meccsről folyik a csevej, amin mind az öten részt vettek, a lányok, mint szurkoló, a fiúk pedig, mint cserejátékos – nos, igen, a gólyákra ritkán kerül mez a komolyabb mérkőzések alatt. Mivel semmi kedvem beégetni magam azzal, hogy kérdezek valamit, amiről aztán kiderül, hogy hülyeség, úgy döntök, ideje átöltöznöm. A tőlem telhető legkedvesebb módon megkérem a fiúkat, hogy menjenek ki, és eszükbe ne jusson leskelődni a kulcslyukon, mert a végén még átalakítom a cuki kis pofijukat. Természetesen megígérik, hogy semmi ilyesmiről nem lesz szó, és már el is tűnnek az ajtó mögött. Igaz, Julio levág egy kisebb hisztit, hogy ő bizony maradni akar, de Christina parancsoló tekintetét látva jobbnak látja elmenni.
- Figyu, Arabella! – áll meg előttem Isabel.
- Igen? – kérdezem félvállról, miközben kirángatok pár cuccot a bőröndömből. Egy rövid farmersortra és egy fehér csőtopra esik a választásom, ezek valószínűleg tökéletesen kiemelik majd a nyár alatt szerzett barnaságomat. El is kezdek öltözni, és közben Isabel csevegését hallgatom.
- Csak azt szeretném mondani, hogy amit tegnap tettél… Az szuper volt, tényleg!
- Mi? Hogy rátámadtam Julióra egy párnával? – nézek fel vigyorogva. – Majd próbáld ki egyszer, életed legjobb pillanata lesz!
- Nem arról beszél! – Christina kissé gúnyosan a plafonra szegezi a tekintetét. – Tudod, rendes volt tőled, hogy kiálltál Franco mellett. Nem említette, hogy jóba lennétek, vagy hogy egyáltalán beszéltetek volna… De te mégis segítettél neki. Ez oltári nagy jófejség volt ám tőled!
- Igen! – Érkezik a helyeslés Isabel irányából. – Ezért is szeretnénk mindenki nevében megköszönni. Megmenttetted a kirándulást, tényleg!
- Hát, akkor… - tárom szét a karom. Sejtésem szerint most úgy nézek ki, mint egy félig felöltözött idióta. – Szívesen.
A lányok hatalmas mosolyt küldenek felém, majd neki is állnak a cuccok összepakolásához. Ami azt illeti, nekem sem ártana csipkednem magam, hiszen ha az emlékezetem nem csal, egy órán belül indul a buszunk. Aj, tudtam én, hogy baromság ilyen messzire jönni! A többiek persze ragaszkodtak hozzá, hogy ebbe a hülye kisvárosba jöjjünk… Mintha nem lenne teljesen mindegy, hol isszák le magukat!
Mire Mr. Gonzales bejön hozzánk, már mindannyian indulásra készen ücsörgünk a bőröndünk tetején. A férfi egy halk sóhaj kíséretében nyugtázza, hogy a fiúk nem lógtak át tegnap óta, és hogy egyikünk sem került olyan állapotba, hogy ne állhasson a szülei elé. Mondjuk, kíváncsi lennék, Francesco és Julio hogy tudnak összepakolni, hiszen maximum Carlos segíthet neki, aki bizony nem a rendszeretőségéről és az ügyességéről híres. Bár már az is fejtörést okoz, hogy Julio miért viselkedett úgy, mintha másnapos lenne. Meg egyáltalán, honnan szereztek kávét? Mindezt szóvá is teszem a lányoknak, akik készségesen felelgetnek a kérdéseimre.
- Carlosszal általában korán kelünk, ne kérdezd, miért. – magyarázza Isabel. - Úgy voltunk vele, miért ne lephetnénk meg benneteket egy kis kávéval. Igazság szerint gondoltuk, hogy tiszta kokik lesztek, és alig bírtok felkelni.
- Azért annyira nem volt vészes a helyzet, hogy tíz adagot hozzatok! – nevetek fel kedvesen.
- Ja, a fele Juliónak ment!
- A srác ezer éve koffeinfüggő – mondja Christina. – Tudod, az apai nagyszülei brazilok, akik kábé minden ünnepre kávét küldenek a családnak, amiből persze ő is kap. A szülei nem törődnek vele annyira, hogy észrevegyék, teljesen rá van kattanva az italra, ha egy nap nem nyom be legalább négy pohárral, használhatatlan lesz.
Isabel felemleget egy történetet, amit megint nem tudok hova tenni, már a kezdetét sem értem. Úgy döntök, nem húzom fel magam a különcségem miatt, inkább bedugom a fülembe a fülhallgatómat, és a zene ütemére, ritmikusan ingatni kezdem a fejem. Szerencsére nem kell sokáig ebben a kínos szituációban maradnom, ugyanis feltűnik Mr. Gonzales, és közli, hogy sikeresen felébresztett mindenkit, és nagyjából húsz perc múlva indulunk haza. Azonnal felpattanok, és a bőröndömet magam után húzva megindulok az ajtó felé.
-Várj már! – kiált utánam Isabel. – Meg se szeretnéd örökíteni az első közös szobánkat?
Értetlen pillantásomat látván Christinával maguk közé húznak, majd egy fogvillantós mosolyt küldenek a lány telefonja felé. Ez engem is arra ösztönöz, hogy mutassam meg tökéletes fogazatomat a kamerának. Egy halk kattanás jelzi, hogy elkészült a selfie. Isabel mosolyogva mutatja meg a fotót, ami egyébként nem is lett rossz, sőt egész jól festek rajta. Sajnos azonban nem maradt több időnk fotózkodni. Ahogy az ofőt ismerem, simán kitelik tőle, hogy a későket itthagyja…
A buszhoz érve a fiúkat pillantom meg, ahogy szélsebesen dobálják be a táskákat és a bőröndöket a csomagtartóba. Egy Minho nevű fiú nekem is felajánlja a segítségét, amit persze el is fogadok. Mivel jó eséllyel meg fogok éhezni a majdnem két órás út alatt, a fekete hátizsákomba átpakolok néhány szendvicset, két üveg fél literes ásványvizet, és egy adag kötszert, amit bár fogalmam sincs, miért pakoltak be a szüleim. Bár most, hogy jobban megismertem az osztálytársaimat, van egy érzésem, hogy nem árt, ha kéznél tartom. Véleményem szerint Francesco bármikor bealudhat az úton, és lefejelheti az előtte lévő ülést, és Carlosból is kinézem, hogy elkezdjen szambázni a mozgó járművön, majd pofára essen.
Amint megnyílnak az ajtók, Carlos és a már teljesen éber Julio rögvest sprintelni kezdenek, elfoglalva ezzel a hátsó sort. Másodjára a kockák verekszik fel magukat a buszra, megelőzvén ezzel Fionát és a csatlósait. A szőke lány hangosan sipákol, mintha élete legnagyobb tragédiája lenne, hogy elől kell ülnie. A még mindig labilis állapotban lévő Franco Isabelre és Christinára támaszkodva jut fel a szerelvényre. Remélem, a tanárok nem szentelnek különösebb figyelmet annak, hogy amikor a fiú megpróbál felkapaszkodni a lépcsőn, kis híján elhányja magát. A jelenetet látva egy doboz B6-vitamint is bedobok a csomagomba, biztos, ami biztos alapon.
- Elkészültél? – Egy ismerős hangra leszek figyelmes.
- Igen, már indulok is, csak eltettem pár dolgot – küldök egy szerény mosolyt az ofőnk felé.
- Rendben, szuper! – bólint.
Már éppen készülnék felszállni a buszra, amikor Gabriel Gonzales hirtelen a nevemen szólít.
- Lehetne egy kérdésem? – Zöldesbarna szemét mélyen az enyémbe fúrja, mintha csak megpróbálná megfejteni az összes titkomat. Na, abból nem eszik! Akkor sem árulom el, hogy mi történt az éjjel, ha kicsapat a suliból!
- Minden rendben van veled? Úgy értem, jól érezted magad a kiránduláson? Nincs semmi baj?
- Persze, minden oké – vonok vállat közömbösen.
- Jó… Jó! – bólogat. - Csak tudod, nem szeretném, ha elkezdenél balhézni, meg ilyenek, érted. Kár lenne, ha tönkrevágnád magad.
Egy gyors bólintással jelzem, hogy rendben, megértettem, csak hagyjon már végre felszállni arra a redves buszra, és menjünk már haza a francba! Valamiért semmi kedvem az ofővel dumálni, miközben a többiek az indulásra várnak. Szerencsére ő is lezártnak tekinti a csevegésünket, legalábbis erre következtetek abból, hogy felpattan a sofőr mellé. Egy hangos sóhaj kíséretében felkapaszkodom a sötétkék járműre, majd a szokásos helyem felé veszem az irányt, ami a busz elejét jelenti, ahol csak a stréberek és a nyomorékok ülnek… Na meg persze én, az antiszoc, akinek semmi kedve ahhoz, hogy a hülye plázacicák és a nagyképű barmok dicsekvéseit hallgassa. Mikor azonban befészkelném magam a helyemre, arra leszek figyelmes, hogy már csak Fiona mellett maradt egy üres szék. Na, ne! Akkor inkább itt maradok, de hogy nem fogom emellett a csaj mellett végigszenvedni azt a két órát, az holtbiztos. Tanácstalanul fordulok körbe, hátha van valaki, aki megszán, és cserél velem.
- Hé, Ara, gyere már ide!
Legnagyobb döbbenetemre a segítség a busz hátuljából, a menők irányából érkezik. Tehát a srácok is köszönetet akarnak mondani a hőstettemért – gondolom magamban, miközben a hosszú ülés felé vonszolom elgémberedett tagjaimat. Ami azt illeti, elég kényelmesen befészkelték magukat az öt ülésre. A jobb szélen Isabel foglal helyet, mellette pedig Carlos, Christina, Franco és Julio helyezkedik el. Utóbbin a kelleténél kissé hosszabban elidőzik a tekintetem. Nem állom meg, hogy meg ne bámuljam a tökéletesen belőtt, mégsem agyonzselézett, dús, szénfekete haját, a sötét szemeit, melyekkel kissé idegesítően vezet végig a testemen, no meg persze a deltás izmait, amik még így, a sötétkék pólón át is remekül látszanak.
- Nem ülsz ide? – mosolyog rám Francesco kedvesen.
- Hát… Igazándiból az szuper lenne! – vonok vállat. – Csak az a gond, hogy itt csak öt hely van, mi meg hatan vagyunk…
- Nem gáz, ülhetsz az ölembe! – kacsint rám Julio.
A beszólást csak a legjobb barátja értékeli igazán, legalábbis erre következtetek a hangos vihogásból, amit kiad magából. Bár Carlos szinte mindenen nevet, szóval ebben nincs semmi meglepő. Francesco még mindig totál másnapos, jó eséllyel fel sem fogja igazán, mi történik vele. Christina unottan megforgatja a szemeit, Isabel pedig furcsán kapkodja a pillantását köztünk. Nos, ebből az következik, hogy Julio megszívta, nem fogom az ölében tölteni az utazást, viszont abba belemegyek, hogy szorítsanak nekem egy kis helyet. Így végül Julio és Franco között kötök ki. Utóbbival közlöm, hogy van nálam vitamin, szóval mindenképpen figyelmeztessen, ha ki akarna adni magából valamit. A többiek hangosan felröhögnek, a barna hajú srác pedig zavartan motyog egy „köszi”-t, majd egy vizes zsepit nyom a homlokához, hogy csillapítsa a fejfájását.
A buszút egyébként fantasztikusan telik. Most döbbenek csak rá, milyen jól is tettem, hogy beleegyeztem az üvegezésbe. Legalább már ismerem valamennyire a srácokat, nem érnek meglepetésül a hülye beszólásaik. Egy idő után arra leszek figyelmes, hogy már nem is mérgelődöm a baromságaik miatt, sőt, jókat derülök a vicceiken. Amikor megunjuk a poénkodást, elővesszük az otthonról hozott szendvicseinket, és jóízűen falatozni kezdünk. Carlos például alig két perc alatt bekebelezi a szalámis zsemléjét, és mivel egész kirándulás alatt rengeteget evett, de még mindig nem csillapult az éhsége, tőlünk próbál kaját kunyerálni. Természetesen jó haverokhoz híven, adunk is neki. Ő meg csak zabál, mint egy idióta, és közben azzal szórakoztatja Isabelt, hogy hülyébbnél hülyébb fejeket vág. Mikor mindenki jóllakik, Christina felveti, hogy hallgassunk zenét. Hogy igazságos legyen, és senki se maradjon ki, sorban haladunk, először mindenki a kedvenc számát rakja be. Úgy tűnik, Julio súlyos feltűnési viszketegségben szenved, nem állja meg, hogy minden egyes dalt ne énekeljen torka szakadtából. Mindezzel nem is lenne semmi baj, ha mondjuk, tudna énekelni, és a szintén nem túl muzikális Carlos nem csatlakozna hozzá. A csapat normálisabb fele, ahova jómagamat is sorolnám, egy ideig csendesen mosolyogva tűri a kínzást, aztán mikor megelégeljük, hogy pont azok énekelnek, akik egy hangot, ha eltalálnak, mi is csatlakozunk. Úgy tűnik, ez valamilyen szinten jó hatást gyakorol Francóra, mintha kicsit felélénkülne a tekintete. Igaz, őt sem áldották meg valami szép hanggal az égiek, de legalább már nem néz ki olyan ramatyul. Isabel és én inkább csak magunkban énekelgetünk. Nem értem, ő miért teszi ezt, hiszen tudomásom szerint nincs olyan borzalmas hangja. Christina viszont teljesen belelkesül, bár való igaz, neki van is mivel büszkélkednie. Lövésem sincs, mennyi ideig „szórakoztathatjuk” a kevésbé kreatív osztálytársainkat. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a fejem ólomsúlyúvá válik, és lehanyatlik az első szilárdnak tűnő helyre. A hangok mintha elhalkulnának, az előttem táncoló színes képek is kezdenek kifakulni. Az utolsó dolog, amit látok az, hogy Christina Carlos vállára dőlve magyaráz valamit a fiúnak, Julio pedig Isabel felé tartja a kezét, miközben teljes beleéléssel üvölti a Waiting for love refrénjét. A térdemet magam alá húzom, aztán egyszeriben elnyomja a fejemet az álom.
*
- Hé, ébresztő Csipkerózsika!
- Mi van már? – motyogom unottan.
Nyűgösen felnyitom a szemhéjamat; látni akarom annak az embernek az arcát, aki fel mert verni az álmomból. Először csak körvonalakat pillantok meg, aztán kirajzolódik előttem az illető gyönyörűen ragyogó, világoskék szeme. Carlos a jobbját nyújtja felém, bal kezében pedig a táskámat tartja.
- Ja, te vagy az… - sóhajtok fel.
- Igen – válaszol egy aranyos mosoly kíséretében. – Nem mondom, te aztán rendesen kifáradtál! Az utolsó félórát végigszunyáltad. Ez nem semmi, hiszen még Franco sem aludt be, pedig neki lett volna rá oka…
- Jól van már! Tudod, hosszú volt az éjszaka…
A fiú kedvesen felnevet, majd segít feltápászkodni a kényelmetlen ülésről. Egy hatalmas ásítás tör fel a tüdőmből, amiről automatikusan eszembe jut, hogy kitépjem a hajgumimat a copfomból. Igaz, így is kócos vagyok, de mindez olyan direkt hatást kelt, és már kevésbé hasonlítok egy csövesre.
- Eper? – kérdezi hirtelen Carlos.
- Mi? Ja, hogy a samponom! – jut el az agyamig a kérdés lényege. – Igen, epres.
- Szeretem az epret! - témázik tovább a fiú, miközben lemászunk a lépcsőn. – Képzeld, a szüleimnek van egy cukrászdája, ahol mindig tök jó sütiket csinálnak. Nekem az epres az egyik kedvencem.
- Hogy csinálod, hogy ennyit zabálsz, mégis tök jó az alakod? – vonom fel a szemöldököm.
- Hát… Nem tudom! – von vállat egy laza félmosollyal a szája szélén. – Valószínűleg a foci teszi. Vagy nem tudom… Amúgy, Ara, nem lenne kedved eljönni a jövő heti meccsre? A többiek is ott lesznek, nem kell egyedül ücsörögnöd.
- Majd megfontolom, de szerintem ott leszek. Kösz a meghívást!
Carlos motyog valamit az orra alatt, aztán elnézést kér, és már el is tűnik a tömegben. Most veszem csak észre, hogy egész sok ember gyűlt körénk, legfőképp azoknak a szülei, akik nem helyi lakosok. Nem keresem anyuékat, hiszen megbeszéltük, hogy egyedül megyek haza. Nem lenne értelme, ha értem jönnének, elvégre alig kétutcányira lakom az iskolától. A csomagtartó felé veszem az irányt, hogy összeszedjem a cókmókomat, amiből remélhetőleg semmi sem tűnt el. Most szerencsémre válik, hogy utolsóként szálltam le, ugyanis nem kell sokat keresgélnem, már csak az én bőröndöm porosodik a busz aljában. Nehézkesen, fájdalmas nyögések közepette sikerül csak kiemelnem a járműből. Már éppen elhúznám a csíkot, amikor egy párbeszéd zajai ütik meg a fülemet.
- Akkor egy hét múlva randi? – Ez kétségkívül Julio hangja, akár millió közül is felismerném. Összehúzott szemmel fordulok meg a tengelyem körül. Valamiért nem hagy nyugodni a kíváncsiság, hogy mégis kire vetette ki a hálóját ez a barom. Amikor megpillantom az illetőt, kicsin múlik, hogy nem sikoltok fel döbbenetemben.
- Nem randi! – füstölög Isabel. – Ez csak egy sima, baráti találka…
- Ja, persze! – röhögi ki a fiú. – Egy egyszerű kis szombati találka, ami előtt órákat állsz a tükör előtt, és folyamatosan hívogatod Crit meg Arát, hogy mit vegyél fel, aztán kirúzsozod magad, hogy könnyebben elcsábíthass…
- Jézusom! – temeti az arcát a tenyerébe a lány. – Reménytelen eset vagy, Julio Fuarez!
A páros még néhány percen át évődik, én pedig valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem megyek odébb, hanem végighallgatom az egészet. Magam sem értem, miért, de egy iszonyatosan kényelmetlen érzés kerít hatalmába, amitől nem érzem magam túl jól a bőrömbe. Kicsit olyan ez az egész, mintha valaki egy apró kis tűvel szurkálná a bőrömet. Ha nem figyelek rá, nem érdekel túlzottan, inkább csak maga a tudat frusztráló, hogy valaki ezt teszi velem.
Idegesen megemelem a fejem, hogy lássam, mi történik éppen. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat, amint rádöbbenek, hogy időközben Noah-Levi és Sean is csatlakozott a pároshoz. Már nyoma sincs az iménti flörtölésnek, most már inkább csak röhögnek. A két tizenegyedikes úgy tesz, mintha nem vennék észre, hogy Fiona hogy csorgatja rájuk a nyálát. Isabel lelkesen ecseteli a bátyjának az táborban történteket, Julio pedig, ha jól hallom, éppen arról magyaráz, hogy Carlos volt olyan hülye, és megnyalta Francesco fülét. Az emlék előttem is felrémlik, amitől automatikusan mosolyra húzódik az ajkam. Ez csak fokozódik, amikor Sean és Noah vigyorogva felém intenek, hála Juliónak, aki hangosan áradozik a jófejségemről. Bármennyire is hülye a srác, azt senki sem mondhatja rá, hogy ne akarna bevonni a társaságba. Bár, jobban belegondolva, mindenkinek ez a célja. Isabel és Christina ezért készítettek velem közös képet, Franco ezért ajánlotta fel, hogy üljek melléjük, és Carlos ezért hívott el arra a meccsre. Egyszeriben végtelen nagy hálát érzek az osztálytársaim irányában, amiért nem hagyják, hogy kallódjak, hanem segítenek beilleszkedni a bandában. Már éppen azon morfondírozom, hogy megindulok Noah-ék felé, ám ebben a pillanatban valaki gyengéden megkocogtatja a vállamat.
- Mizu, Carlos? – mosolygok a fiúra.
- Isabel csinált egy képet hazafelé jövet – újságolja egy levakarhatatlan vigyorral az ajkán. – Ha megnézed, neked is átküldte. Szerintem király lett! Nézd, itt van.
Az okostelefon képernyőjét figyelve automatikusan felfelé görbül az ajkam. Mi tagadás, tényleg eszméletlenül szuper fotó lett! Amolyan életkép, amin senki sem pózol be, mindenki úgy viselkedik, mint a valóságban. Egyedül Isabel az, aki normális fejet vág, ő csillogó szemekkel néz a kamerába, úgy mutatva a mögötte uralkodó káoszt. Carlos éppen chipset majszol, Christina pedig nagyjából úgy vizslatja az arcát, mintha ő lenne az isten. Franco még mindig a fejét fogja, és közben nagyban telefonál valakivel. Az arckifejezéséből ítélve azt a következtetést vonom le, hogy sokat jelenthet számára az illető, és nem feltétlenül azért, mert a rokona… A kép szélén megpillantom magamat, és… Kis híján szívinfarktust kapok. Nem azért, mert olyan borzalmasan néznék ki, vagy, mert éppen valami felvállalhatatlanul nagy baromságot csinálnék. Azaz, hogy mégis! Idegesen megrázom a fejem, úgy reménykedem abban, hogy mikor ismét a képernyőre emelem a tekintetem, megváltozik a fotó. Természetesen ez nem következik be. Még mindig ugyanúgy Julio izmos mellkasára borulva alszom az igazak álmát. Karjaimat olyan erősen kulcsolom a fiú derekára, hogy csodálkozom, hogy nem fulladt meg szegény. Ami a leggázabb az egészben, hogy az a barom nem hogy arrébb tolt volna, vagy valami hasonló, neeeem, ő arra képtelen lenne! Julio ugyanis lehunyt szemmel, teljes átéléssel nyom egy csókot a homlokomra, bal kezét pedig a farzsebemben pihenteti. Te. Jó. Ég…
- Na, szerinted is klassz? – faggatózik Carlos.
- Öhm, ja, igen, tényleg… Szuper! – felelem az összes színészi tehetségemet beleadva.
- Ja… De nézd már, ezt észrevetted? – közelít ránk. – Ez nagyon komoly volt! Ne értsd félre, nem az, hogy rossz lenne, vagy ilyesmi… Sőt! Figyu, Ara, az igazság az, hogy… Rohadtul szurkolok ám nektek! Tökre összeilletek, meg minden.
- Ez hülyeség! – oltom le reflexből szegény fiút.
De tényleg, hogy lehet valaki ennyire sötét? Még hogy mi, Julióval összeillünk? Ugyan már, csak ránk kell nézni! A válláig sem érek fel… Igaz, néha tök jól elbeszélgetek vele, meg hát, ami azt illeti, egész helyesnek találom… Meg a csókolózásban sem kutya, sőt! De ez még nem jelenti azt, hogy bejönne, vagy hogy Carlosnak össze kellene boronálnia minket!
- Ne már, ezt nem tehetd! – húzza a száját szomorkásan. - Nem t’om, de van köztetek olyan izé… Asszem, fizika… Vagy kémia? Biosz? Nem jut eszembe, de valami ilyesmi, az biztos. Mindegy, jól összeilletek, ez a lényeg.
Figyelmem kívül hagyva a hülyeségét a kelleténél kissé eszelősebben megrázom sötét tincseimet, majd a bőröndömet magam után húzva, megindulok az utcánk felé.
- Ne már, most komolyan nem ölelsz meg? – kiált utánam Carlos.
Elgondolkozom, hogy lehetnek egyesek ennyire, de ennyire retardáltak. Ez a Carlos gyerek nagyon furcsának tűnik nekem. Valamilyen szinten rettentően idegesítő, hogy ennyit dumál, és ilyen baromságokat, másfelől viszont egészen szimpinek tűnik. Olyan srácnak, akivel jót lehet röhögni meg dumálni, ám ennek ellenére mégsem jönne össze vele az ember. Mert hát könyörgöm, olyan sötét, mint az éjszaka! Ennek ellenére valamiért lehetetlen huzamosabb idegig haragudni rá. Ez utóbbi nem is áll szándékomban, így hát közelebb lépek hozzá, és hagyom, hogy alaposan megölelgessen. Mikor megunja, megajándékoz egy elbűvölő mosollyal, aztán a távolodó Infierno testvérek után rohan, akik a jelek szerint megfeledkeztek róla, és otthagyták volna a sulinál. Mondjuk, gondolom, azért hazatalálna egyedül is… Vagyis merem remélni!
- Nem jössz?
Egy másodperc töredéke alatt megpördülök a tengelyem körül, úgy nézek a csábítóan fekete szempárba. Igaz, hogy ezt elérjem, ki kell törnöm a nyakam, de nem baj. Egy halvány mosolyt küldök Julio Fuarez felé. Közben titkon megállapítom magamban, hogy így, a lemenő nap fényében talán még magasabbnak tűnik.
- Hova? – értetlenkedem.
- Hát haza! – feleli vigyorogva. – Ja, hogy te még nem is tudod! Képzeld, három utcára lakom tőletek. Bár, gondolom, eddig nem nagyon láttál arra, mert egy másik irányból mentem suliba, egy haverommal. De most, hogy így összehaverkodtunk, téged foglak kísérgetni. Hánykor menjek eléd?
- Örülök, hogy ezt így eldöntötted… - motyogom.
Végre elindulunk hazafelé. Kellemes meglepetésként ér, hogy Julióval remekül el tudok beszélgetni. Leginkább a táborról dumálunk, de szóba kerül a borzalmas énekhangja is. Amikor megkérdezem, hogy lehet ilyen béna, azt feleli, hogy én ehhez nem értem. Megkérem, magyarázza el, hátha úgy világosabbá válik a helyzet. Erre azt mondja, neki igenis jó a hangja, csak nekünk rossz a hallásunk. Pár másodpercig pislogás nélkül meredek az arcára, várva, hogy elröhögi magát, vagy egy apró utalást tesz arra, hogy csak viccelt, de nem történik semmi. Ez az a pillanat, amikor ténylegesen kezd eljutni az agyamig, hogy Julio borzasztóan beképzelt. Persze ez nem akadályoz meg abban, hogy beszélgessek vele. Sőt, ha lehet ilyet mondani, egyre inkább úgy érzem, egy hullámhosszon vagyunk. Mire a házunkhoz érünk, bátran állítom, hogy remekül összebarátkoztam ezzel a lököttel!
- Hát akkor, viszlát hétfőn! – tárom szét a karom mosolyogva.
- Meg se ölelsz? – biggyeszti le a száját.
- Hát… - gondolkozom. – Apám az ablakból figyel, szóval ezt inkább csúsztassuk el pár nappal…
- Ó… Oké! – bólint csüggedten. Azért nem kell félteni, néhány másodperc múltán helyre is áll az önbizalma. – De azért megcsókolsz?
- Te olyan sötét vagy! – forgatom unottan a szemeimet.
Julio amolyan „nem értesz te semmit” – stílusban megrázza a fejét, majd biccent felém egyet, aztán komótosan elindul a házuk felé. Hosszasan figyelem a távolodó alakját, egészen addig, amíg el nem tűnik a messzeségben. Mikor már nem látom, egy fáradt sóhajt préselek ki magamból. Kinyitom az ajtót, és mosolyogva fogadom a szüleim örömujjongásait. Mondhatni, eszméletlenül büszkék rám, amiért túléltem a gólyatábort mindenféle alkoholmérgezés vagy nem kívánt terhesség nélkül… Igen, apa pont így fogalmaz, amiért anya jól le is szidja, mondván, ne beszéljen ilyenekről előttem.
Nagyjából egy órába telik, mire mindenről részletesen beszámolok. Na, nehogy bárki is komolyan vegye, hogy megosztom a szüleimmel az éjszaka során történteket! Valószínűleg mindketten szívinfarktust kapnának, ha meghallanák, hogy smároltam Julióval és a részeg Francescóval, hogy arra kényszerítettem Carlost, hogy nyalja meg Franco fülét, hogy szétvertem egy párnát Julio fején, és végezetül, hogy az ofő vandálnak tart engem és a barátaimat. Mindössze annyit mondok el nekik, hogy nagyjából beilleszkedtem egy társaságba, akikkel szuperül kijövök, és mindig sokat röhögünk. Vacsi közben még kérdezgetnek kicsit a tanárokról és az osztálytársakról, majd megengedik, hogy jó antiszociális kamaszhoz híven, felvonuljak a szobámba, magamra zárjam az ajtót, és kedvemre nyomkodhassam a telefonomat. Legnagyobb döbbenetemre a Facebookra fellépve öt új üzenet, tíz ismerősnek-jelölés, és három új értesítés fogad. Először az üzeneteimet futom át, melyeket Christinától, Isabeltől, Carlostól, Francótól és Juliótól kaptam. Nem olvasom át őket nagyon, úgy vélem, később is ráérek válaszolni. Az osztálytársaimat egy szempillantás alatt visszaigazolom, majd rákattintok a pirosan világító földgömbre.
Julio Fuarez megjelölt egy fényképen.
Carlos Contreras, Christina Angell, Sean Beker, és további 98 személy kedvel egy fényképet, amin meg vagy jelölve.
Noah-Levi Infierno, Carlos Contreras, és további 13 személy hozzászólt egy fényképhez, amin meg vagy jelölve.
Összehúzott szemmel kattintok rá az ikonokra, hogy végre szembesüljek vele, mi ez a híresen jó fénykép, ami ekkora sztárt csinált belőlem. Mikor azonban meglátom eme zseniális fotót, egy rögtönzött stratégia fut végig az agyamon, melynek segítségével egyszer elteszem láb alól ezt a nyomorék gyökeret, amint legközelebb találkozom vele! Mégis mi járt abban a csöppnyi eszében, amikor felrakta a netre?! Talán az, hogy mennyire menő lesz? Vagy hogy milyen vicces, hogy így megszívat? Esetleg a drága Francesco után ő is leitta magát? Vagy egyszerűen csak ennyire sötét és nyomorék?
Az ominózus fotó ugyanis abból a képből származik, amit Isabel készített a buszon. Pont ugyanúgy nézünk ki, mint akkor. Nagyjából úgy borulok rá a fiú mellkasára, és olyan szenvedélyesen szorongatom a derekát, mintha ő jelentené számomra a világot, ő pedig még mindig ugyanolyan élvezettel csókolgatja a homlokomat, mint ahogy a kezét a zsebembe rejti. Magamban elszámolok háromig, de csak azért, hogy ne hajítsam ki az ablakon a telefonomat. Mikor kissé sikerül lenyugodnom, rögvest tárcsázom a számát. Nem telik bele fél perc, fel is veszi a telefont. A vonal másik végén fel is csendül csábító hangja, melyben egy kis gúnyt is fel vélek fedezni.
- Ennyire hiányoztam? - kérdezi. Szinte látom magam előtt, ahogy önelégülten elvigyorodik.
- Most azonnal vedd le! – üvöltöm artikulátlanul. – Vedd le, te szemétláda, máskülönben szétverem a padon azt a nyomorék fejedet!
- Várj, bezavarodtam. Most mit vegyek le? Ja, hogy te azt akarod, hogy menjek át? Nem gond, megoldom, úgysincs programom. De apudat nem fogja zavarni?
- Meg foglak ölni! – ordítom teli torokból.
- Hallod, minek ide telefon, ezt anélkül is értem! – próbál viccesnek tűnni.
- Te akkora egy retardált, idióta seggfej vagy! Vedd már le azt a redves képet! Most komolyan nem fogod fel, mennyire gáz?!
- Hát, szerintem menő… - cseverészik tovább zavartalanul. – Csomóan sok boldogságot kívántak nekünk, meg minden. Tudod mit? Beállítom profilképnek!
- Meg ne próbáld – sziszegem a fogaim közt.
Amint kiejtem a mondatot, máris felvillan a kezdőlapomon, hogy Julio Fuarez, aki nem mellesleg a világ díjnyertes barma, új profilképet állított be. Egyre komolyabban fontolgatom a tervet, miszerint hétfőre szerzek valahonnan egy cuki kis puskát, majd bőrszerkóban, eltakart arccal belépek az osztályterembe, aztán szétlövöm Fuarez nem létező agyacskáját. Ha pedig bárki börtönbe akarna vetni, vagy pszichopatának nevezne, nemes egyszerűséggel elé tolom ezt a csodálatos kis képecskét. Szerintem megértenék az álláspontomat…
