#2 Cristina

Sziasztook! (:
Amint ígértük itt van a következő rész Cristina szemszögéből. A véleményetekre, mint mindig, most is kíváncsi vagyok! ^^ 
Jó olvasást!

^Lili Leone^

A taxi zötykölődve leállt, mire a vezető kilép a kocsijából és kinyitja az ajtót nekem.
-Igazán kedves!-forgatom meg a szemem és körbe nézek a repülőtéren. Nem kellett hosszú utat megtenni, hogy ideérjünk. Bár ez a része Olaszországnak nem a leghíresebb de még is a tenger idevonzza a nyaralni vágyó turistákat.
Tenger.
Felrémlett bennem a sós illat, a hideg víz és a forró napsütés. A torkom elszorult a gondolattól: Vajon soha többé nem fogom látni Olaszország hullámzó tengerét? Nem fogok többé pizzát enni? Soha nem lesz újra lehetőségem arra, hogy Luigi kamerájába mosolyogva modellt álljak?
-Vigyázz!
Francesco megragadta a karom és gyorsan elrántott mielőtt neki ütköztem volna egy telefonját nyomkodó utasnak. Kirántottam a karom a szorításából és tovább sétáltam az úton.
-Az nem a mi gépünk?-kérdezem döbbenten az éppen felszálló repülőre nézve. Választ nem várva elkezdtem rohanni felé. Nem értem, hogy miért gondoltam azt, hogyha egy felszálló repülő felé rohanok az meg fog állni. De semmi gond...Ez olyan "Cristinás dolog".
-Ugye csak viccelsz, Cri?-hallok meg egy nyávogós hangot.
-Cri?!-nyögök fel a becenevemet meghalva.
-Magánrepülővel megyünk, Drágám.-pislog nagyokat.
-Drágám?!-egy újabb nyögés hagyta el a számat. Ez most komoly? Misi nem zavartatta magát, karon ragadt és egy repülőgép felé húzott. Ahányszor megpróbáltam kiszabadulni ő belemélyesztette a műkörmét a bőrömbe.
-Hölgyeké az elsőbbség!-nyitja ki az angol zászlós gép ajtaját egy pilótának látszó hapsi.
-Hogy itt mindenki milyen kedves...-dünnyögöm magam elé és felugrok a repülőre.  Amikor beléptem nem akartam hinni a szememnek. Bézs színű bőrülések, plazma tv,  egy kis hűtőszekrény és még hasonló pénz nem sajnáló tárgyak.
-Foglaljatok helyet!-csiripelte idegesítő hangjával Misi.-A mentoraitok mindjárt itt lesznek.-bólint felénk majd elcsoszog a repülő másik felére amit egy függöny takart el. Ahogy az angol nő eltűnt a szemem elől felbukkantak az emlegetett mentorok is.
-Sziasztok!-mosolygott kedvesen a nő, a férfi is oda szólt valamit nekünk majd leültek velünk szemben.
A nőn egy sima fekete farmer és egy laza ing volt, kiegészítőként felvett egy fonott fekete nyakláncot. Az arca sima volt, barna szemei ragyogtak és hibátlan fogát kivillantva mosolygott ránk. A mellette ülő férfi már nem volt ilyen jókedvében, már bőven a negyvenes éveiben járhatott. Sötétbarna hajában már ott virítottak az ősz hajszállak, a zöld szeme unottan fürkészet bennünket miközben kopott farmerén dobolt az ujjával.
-Én Marianna Sole vagyok, ő pedig Alessandro!-mutat magára majd a kék inges férfira.-Mint tudhatjátok Misitől mi leszünk a mentoraitok.
-Hurrá....-Alessandro hangjából csak úgy sütött az öröm....-Ez már nem gyerekjáték fiatalok...Ez kőkemény harc. Készüljetek fel a halálra...Mert valószínűleg hamar lecsap rátok.-néz mélyen a szemünkbe.
-Huha...Még a végén megijedek...-gúnyolódom a pasassal.
-Most még nagy a szád kislány, majd akkor beszélj ha egy vágással a torkodon fogsz haldokolni az Arénában-válaszol. Az arcom megrándult, és csak hatalmas erőlködés árán tudtam megtartani Alessandroval a szemkontaktust.
-Előbb fogom mindenkibe belelőni a puskagolyóm mielőtt észheztérnének.-sziszegem a mentorom felé mire ő egy féloldalas mosollyal hátra dőlt a széken.
-Én is ezt gondoltam...És néz mi lett belőlem: Egy örült pasas aki minden évben végig néz 23 gyerek halálát...
A beszélgetésünket a gép zúgó hangja szakította meg.
-Felszállunk.-tájékoztat Francesco.
-Szerintem folytassuk később ezt a megbeszélést.-áll fel Marianna, mintsem törődve azzal, hogy a pilóta arra kér minket, hogy kössük be az öveket és maradjunk nyugton.
-Egyetértek.-horkant fel Alessandro és felpakolja a talpát az üvegasztalra.
Francescora néztem aki engem bámult, amikor meglátta hogy én is ránéztem elmosolyodott. Elkaptam róla a tekintetem és amint egyenletesé vált a gép mozgása felálltam a helyemről és átültem egy másik székre ami egy ablak felé nézett. Neki támasztottam az arcom a hideg üvegnek és az elsuhanó felhőket kémlelem. Mindjárt elhadjuk Olaszország határát...Elhagyom a bátyám, az iskolát, a pizza friss illatát...Elhagyom az életem...
Szorosan lehunytam a szemem és a motor egyenletes zúgására koncentráltam. Párszor megzavart Misi vihogása, de rövid idő után már nem észleltem semmit, csak a tapadós bőrülést és a hideg üveget, majd az is eltűnt. Elaludtam.
*
-Cri, Drágám, kelj fel!-hallok meg a fülem mellett egy cuppogós hangot-Megérkeztünk!
Lassan kinyitom a szemem és kinézek az ablakon, a repülő már leszállt. Kint zuhogott az eső és komor volt az idő...Meg van az ehhez illő hangulatom is.
-Ooo...tönkre fog menni a frizurám!-sipít fel mellettem Misi.
-Bele ne halj...-forgatom meg a szemem.
Feltápászkodom és megvárom amíg mindenki kihordja a seggét a repülőről majd én is mozgósítom magamat, amikor elmegyek egy cukros tál mellett kiveszek belőle két édességet. Legalább legyen valami jó emlékem is erről a repülőútról.
-Zöldalma vagy eper?-suttogom Francesconak, aki unottan figyelte Misi dumáját.
-Hm?-kérdez vissza roppant okosan mire egy vigyorral megmutatom a kezembe lapuló cukorkákat. Hirtelen újra 5 évesnek képzeltem magam, aki a bátyjával lopkodta a cukorkákát és azon vacillált, hogy melyik a legfinomabb.
-Eper.-mosolyog ő is. Kicsomagolom a zöldalmásat és beledobom a számban. Mit ne mondjak...Elég műíze volt.
Velünk szemben egy limuzin várakozott, szmokingos hapsival.
-Kezét csókolom, hölgyeim.-bájolog nekünk a férfi.
-Maga csak ne csókolgasson senkit...-motyogok magam elé és beülök a járműbe. Francesco mellém ül.
Újabb bőrülések csak most feketék, sötétített ablakok és egy plazma tv. Amikor a mentorok és Misi is beült a limuzinba, az elindult.
-Egy óra múlva Londonba érünk, ott találkoztok majd a staylisztokkal.-magyaráz lelkesen a kísérőnk. Neki döntöttem a fejem az ülésnek és hallgattam ahogy az esőcseppek kopognak a kocsi tetején. Végig néztem a csapatunkon: Misi épp megerősítette a tusvonalát, Marianna mosolyogva bámulta a telefonja képernyőjét, mellette Alessandro unottan nézte a tv-t amiben egy barna hajú nő  arról magyarázott, hogy az ország minden része a viadalra készül, és izgalommal várják az Arénát. Majd rátér arra, hogy az Aratás már lezajlott mind a 12 országban.
-Az Aratás, ahol kihúzták a kiválasztottakat, már minden országban lezajlott. Íme az 12 résztvevő ország a 217. Viadalon!-mosolyog a nő és a kezébe vesz egy papírt majd elkezdi felolvasni az országokat:-Brazília,  Egyiptom, Franciaország, Korea, Magyarország, Németország, Olaszország, Spanyolország, Svédország, Szerbia és  USA.
-Erős mezőny...-szól közbe Alessandro.
-Tekintsék vissza az Aratásokat!-néz a kamerába a riporter és már is Brazília látható.
Ott is szegénység uralkodhatott, ugyanis elég lepusztult környék volt. Ugyan úgy zajlott az Aratás mint nálunk: Egy szőkeség kitipeg a színpadra és  rövid dumálás után odasétált egy géphez majd kisorsolta a lány kiválasztottat.
-Arabella Asasino!
A tömegből kilépet egy hihetetlen alacsony, sötét hajú  és vékonyka  lány. Zavarodottnak, de még is magabiztosnak tűnt. Gúnyosan elmosolyodtam ahogy rálép a színpadra és végig néz a tömegen. Bár most láttam életemben először egyáltalán nem volt szimpatikus a kis törékeny semmitmondó álcájával. Ezek azok a tipikus kiválasztottak akik át akarnak verni és a legelső adandó pillanatban elvágják a torkod az éjszaka közepén.
-Ne tévesszen meg titeket a látszat, bárki lehet veszélyes!-szól ránk Marianna. Pár perc múlva a  brazil lány mellett már egy fiú állt. Üvöltött róla, hogy el van szállva magától, elég volt csak egy pillantást venni arra az öntelt képére.
A helyszín megváltozott és Egyiptom tűnt fel a képernyőn. Semmi különös mindkettő kiválasztott sovány volt és gyenge. Franciaország emberei már egy kicsit erősebbnek tűntek. A lány kifejezetten ellenszenves volt a hosszú szőke hajával és kecses alkatával.
Rögtön Korea következett, meglepődtem amikor ezt az országot is kiválasztották. A női kiválasztott az a tipikus kedves lány aki már idegesítően figyelmes mindenkivel, a vörös haja össze volt kötve, meredten nézett maga elé.
-Kórea férfi kiválasztotja nem más mint....Minho Emanel!-a tömegből kilép egy középmagas erősebbnek tűnő fiú. Volt még pár jelentéktenelebb ország és utána Misi arcát  tekintetem meg a képernyőn.
-Úristen!-kap meglepetten a szájához a nő-Miért nem szóltatok, hogy el volt kenődve a rúzsom?-hisztériázik, mire Alessandro csak leinti egy "maradj csöndben" kijelentéssel.
Elhangzott a nevem, amit Misi rosszul ejtet ki, és kiléptem a tömegből. Elégedet voltam magammal. Magabiztosnak és ijesztőnek tűntem, szerencsére a kamera még a vérfagyasztó pillantásomat is felvette. Ekkor következett az amikor Marco önként akart jelentkezni Francesco helyet.
-Ne!!-a hangom ketté szelte a levegőt, itt egy kicsit kizökkentem az ijesztő, érzelem mentes kiválasztott szerepéből. A szememből csak úgy sütött az aggodalom és a pánik.
-Mit mondott?-kérdezi kíváncsian Misi, a kamera rám közelít. Látszik ahogy feszülten figyelem a bátyám arcát. Végül Marco meggondolja magát és hadja, hogy Francesco menjen a színpadra. Elkaptam a tekintetem a képernyőről, és felrémlenek bennem Marco könnyes szemei.
-Önként jelentekezem!
Meglepetten néztem fel a tv-re, egy 16-17 éves lány volt. A kislány aki helyet önként jelentkezet odafutott hozzá. Fura volt a lány, a semmibe meredt és óvatosan sétált csak oda a zokogó anyához.
Vak volt.
Rémlik fel bennem a felismerés. A mi városunkban is van egy vak kisfiú akit még kiskorában örökbefogadtak.
Gondolom a lány húga lehetet a kislány. A lánynak Isabel volt a neve, magabiztos volt, az arca kifejezetten szép volt de még se tűnt egy olyan embernek aki el van szállva magától. Szimpatikus volt. Jól játszotta a szerepét, a könyörtelen hivatásost. Spanyolország kísérője újra oda lépet a géphez és lehúzott egy kart amivel megvillantotta hosszú műkörmét.
-Meg kell kérdeznem majd Siat, hogy hol csinálta ezt a gyönyőrű műkörmöt!-néz Misi csillogó szemekkel a képernyőn lévő nőre aki épp a férfi kiválasztott nevét ordítja a mikrofonba.
-Carlos Conteras!-Sia kíváncsian nézet végig a tömegen, amelyből egy magas, kifejezetten helyes srác lép ki. A tipikus fiú akiért döglenek a lányok...Akár a világ legszexibb pasija is lehetne, de én úgy vagyok vele, hogy az ilyen pasikat kerülni kell, hiszen én biztos nem fogok beállni a sorba és olvadozni érte...Például a Brazil fiú is...Aki még tudatában is van annak, hogy mindenki belé van zúgva, egyszerűen irritál.
Úgy döntöttem, hogy bőven elég volt ez a a 9 ország akinek láttam a kiválasztottjait. Úgy is pár perc múlva találkozni fogok velük Londonban. Fantasztikus lesz belenézni azoknak a szemébe akiket pár nap múlva megölök egy Arénába.
*
Mire megérkeztünk már elzsibbadt a lábam, és semmi mást nem akartam csak friss levegőt a tüdőmbe.
-Szálljatok ki!-utasít Marianna, egymás után léptünk ki a zuhogó esőbe. Vetem egy nagy levegőt és az előttem tornyosuló épületre néztem.
-Ááá!-a nézelődésemet Misi sikítása szakította félbe. Felé fordultam de ekkor az egész ruhámat beterítette a sár és a víz. Egy másik limuzin érkezett meg de sikerült belemennie egy pocsolyába aminek hála beborított a pocsolya koszos vize.
-Ezt nem hiszem el!-sziszegem a fogaim közt. A másik limuzinból kilépet a két Brazil kiválasztott. Hát persze...Még egy ok, hogy utáljam a törpét és az beképzelt országtársát...