#2 Arabella

Sziasztok! 
Meg is jöttem a második résszel, ami Arabella szemszögéből íródott. A fejezet végére már az összes főszereplőt megismerhetitek, kíváncsian várom, mi lesz a véleményetek róluk.  Valamint, a többiek nevében is szeretném megköszönni a hat feliratkozót és az 1600+ oldalmegjelenítést!
Jó olvasást a  fejezethez!

Maja Tankwall <3
 

Szülővárosomban, Rio de Janeiróban rengeteg ellenszenvesebbnél ellenszenvesebb alak él. Mindenféle népség megveti itt a lábát: vannak beképzelt gazdagok, – pontosabban, akik tehetősebbek az átlagnál – idegbeteg alhoholisták és drogosok, a börtönből frissen szabadult sorozatgyilkosok, könnyűvérű, ostoba prostik, egyszóval szinte mindeféle elfajzott népség, amit csak el tud képzelni az ember. A legtöbben közülük közutálatnak örvendenek.

  Nem meglepő hát, hogy én is mélységesen elítélem ezeket az embereket, azon a tényen viszont bőven akad csodálkoznivaló, hogy a város összes polgárát beleszámítva mégis Julio Fuarezt, a leendő Országtársamat utálom a legjobban. Minden megvan ugyanis ebben a gyerekben, ami irritál. Először is, rettentően, szinte már taszítóan jól néz ki, de üvölt róla, hogy tisztában van az előnyös adottságaival, és zokszó nélkül ki is használja azokat. Erős fejtörést okozna, ha keresnem kellene egy lányt a városból, akivel még nem kavart. Jómagamat leszámítva, természetesen. Akkor sem állnék össze ezzel a gyökérrel, ha az életem múlna rajta! Hiszen még csak nem is vesz emberszámba! Életemben először a kávéföldön találkoztam vele, pár hónappal a szüleim halála előtt. Akkoriban persze még nem voltam olyan jó emberismerő, mint most, ezért aranyosan, bájosan mosolyogva közelebb léptem hozzá, és szívélyesen köszöntöttem. Persze, nem vittem túlzásba a dolgot, nem hajtottam rá rögtön, nem is akartam tőle semmit, mindössze unatkoztam, és csak ő volt az egyetlen korombeli a földön, úgy döntöttem, összebarátkozom vele. Tehát, minden bátorságomat és kedvességemet összeszedve odaléptem a már akkor is szívdöglesztő fiúhoz, és szóba elegyedtem vele. Egy ideig egész jól elbeszélgettünk, bár már akkor is látszott a fiún, hogy a pokolba kívánja az egész társalgást, de én ezt nem vettem észre, vagy csak nagy naivan nem akartam tudomást venni a dologról. Már vagy negyed órája társalogtunk, ami utólag belegondolva mindösszesen abból állt, hogy folyamatosan jártattam a számat, ő meg néha odavetett nekem egy „ahát”, amikor egyszer csak feltűnt a távolban Julio egyik osztálytársa, egy kifejezetten szép, magas lány. Ekkor a srác se szó, se beszéd, ott hagyott a francba, még csak el se köszönt, annyit sem bírt kinyögni, hogy „szia”. A helyzet tovább fokozódott, amikor a szüleim halála után többször is összefutottunk, de ő úgy tett, mintha nem is ismerne. Olyan lányokkal sétálgatott és beszélgetett, majd később csókolózott, akik sokkal szebbek és magasabbak voltak nálam. Mondjuk, az utóbbi nem nagy teljesítmény. Pff.

  Azt hiszem, eme tényezők miatt gyűlöltem meg véglegesen Julio Fuarezt annyira, hogy mára már a komplett jelenlététől felmegy az agyvizem.

  És most ő lett az Országtársam.

  Rettentően örülök ám neki, de tényleg. Épp, hogy nem ugrok ki a bőrömből…

  Bár, ha jobban belegondolok, nem is akkora baj, hogy így alakult, legalább nyugodtan ledöfhetem a lándzsámmal, anélkül, hogy bárki is elítélne emiatt! Az egyetlen hibát az jelenti a programban, hogy addig túl kell élnem mellette pár napot, amíg felkészítenek minket a Viadalra.

  Miután Brittany kiörömködi magát a „csodálatos és megható” Aratás miatt, két őr karon ragad engem, mint ahogy Juliót is, és két különálló, kicsi kunyhóba vonszolnak minket, amiket a színpad mögé építettek. Most kerül sor az Országok viadalának egyik legszívszorítóbbnak tartott pillanatára, most búcsúznak el a Kiválasztottak a rokonaiktól és a barátaiktól. Mármint, pontosabban fogalmazva, azok a Kiválasztottak, akiknek vannak rokonaik és barátaik.

  Csöndesen körbefordulok a szobában, alaposan szemügyre véve a csöppnyi helyiség minden egyes zugát. Középen egy alacsony, első látásra labilisnak tűnő asztalka helyezkedik el, melyet két törött lábú szék próbál hangulatosabbá varázsolni. A sarokban egy egész alakos, betört tükör áll. A szobának nincsenek ablakai, az ajtó előtt pedig feltehetően őrök strázsálnak. Valószínűleg így akarják megakadályozni, hogy valamelyik Kiválasztott szökést kíséreljen meg.

  Úgy érzem, ha nem csinálok rögtön valamit, megöl az unalom. Igaz, sosem számítottam túl hiperaktívnak, legalábbis nem tudok róla, hogy bárki is ezt állította volna rólam. Most mégis kifejezetten frusztrál ez a bezártság. Semmi kedvem fel-alá mászkálni a rögtönzött börtönömben, az csak még jobban megőrjítene, ráadásul lehetséges, hogy a leendő támogatóim minden egyes megmozdulásomat figyelemmel kísérik egy gondosan eldugott kamera által, és nem lenne túl szerencsés zakkantnak tűnni előttük. Ha leülök a székre, úgy tűnne, mintha várnék valakire, és talán még össze is rogyna alattam az a vacak, így hát kizárásos alapon a tükörhöz sétálok.

  Ahogy belenézek, azt látom, amit akarok. Egy fiatal, alacsony, törékeny lányt, akit kiválasztottak a Viadalra. Első ránézésre semmi esélye a győzelemre, ám ő ennek ellenére nem törik össze. Sőt, egész jól fogadja a dolgot. Sötétbarna szemeiből csak úgy árad a nyugodtság és a kimértség, a testtartása sem tűnik idegesnek vagy zavartnak.

  Halvány mosoly fut végig az ajkamon. Tökéletes! Már akkor tudtam, hogy mi lesz a taktikám a Viadalon, amikor nekivágtam az edzésnek. Sosem akartam az üvöltözve gyilkolászó Hivatásos bőrébe bújni, annak ellenére, hogy minden bizonnyal nem esne nehezemre megformálni a karaktert. Sokkal jobban vonzott a feltűnően nyugalmas, ám kicsi és esetlen lány szerepe, aki emiatt az ötvözet miatt felkelti a nézők érdeklődését. Amikor azonban kezdetét veszi a vérfürdő, a lány hirtelen rengeteg embernek vágja át a torkát, majd ugyanolyan unalmasan, hidegen folytatja az Arénabeli életét, ahogy azt a közönség elvárja tőle. Az emberek ezért értelemszerűen egyre kíváncsiabbak lesznek rá, és amikor a versenyző úgy látja, elég sok támogatója van ahhoz, hogy nyerjen, egyik pillanatról a másikra átváltozik egy valóságos gyilkológéppé, és mindenkivel végez, aki szembejön vele. Ezzel köszöni meg a közönségnek a sosem lankadó bizalmat, mellyel végig támogatták.

  Hirtelen hangokra leszek figyelmes, melyek a hátam mögül jönnek. Villámgyorsan megfordulok, és szembe találom magam Catherinával, a földkerekség legjelentéktelenebb teremtésével. A lány egy évfolyammal felettem jár, Julio osztálytársa. Úgy néz ki, mint a legtöbb brazil: félhosszú, egyenes, fekete haj, sötétbarna szemek, átlagos testalkat és magasság jellemzi a megjelenését. Mégis van benne valami, amivel kiemelkedik, pontosabban eltűnik az emberek között. Rettentően visszahúzódó és csendes, és már attól zavarba jön, ha valaki köszön neki. Olyan tipikus szürke kisegér típus, aki nem sok vizet zavar, mégis nagyon idegesítő, amikor az ember találkozik vele az utcán.

-Miért jöttél? – kérdezem a lánytól. A hangom egyértelmű ellenszenvről árulkodik.

 Catherina szokásához híven zavarba jön. Az egész arcát elönti a pír, és motyogni kezd valamit, egészen addig, amíg fel nem szólítom, hogy beszéljem érthetőbben, mert kevés az időnk.

-Én… igazándiból, csak, szóval… - hebegi pironkodva.

- Nézd, Catherina, ha akarsz valamit, mondd meg, mert tényleg mindjárt indulnom kell! – noszogatom mérgesen.

- Jó, rendben. – Úgy tűnik, végre-valahára sikerül összeszednie magát. Közelebb lép hozzám mélyen a szemembe néz, úgy kezd bele a mondandójába. – Arabella, hatalmas kéréssel fordulok hozzád. Tudom, hogy iszonyatosan nagy bunkóság egy ilyen dologgal eléd állni, de én…

- A lényeget, ha kérhetem! – csattanok fel. – Vagy ha csak azért jöttél, hogy gügyögj, akár el is mehetsz.

  Catherina a felszólításomra még az eddiginél is jobban megszeppen, de látva a vészjósló pillantásomat, végre kinyög egy értelmes mondatot a száján.

-Azt szeretném, Arabella, hogy segíts Juliónak az Arénában.

- Hogy mi? – Mindösszesen ennyit bírok kinyögni a meglepetéstől.

- Igen-igen, jól értetted – motyogja. – Hiszen ő… Nagyon erős, ügyes, okos, ravasz, jóképű…

- Bunkó, beképzelt, paraszt, lenéző, egoista… - sorolom az Országtársam további tulajdonságait.

- De túlságosan is magabiztos! – fakad ki a lány. – És ezt a többiek simán kihasználhatják! Tudom, hogy mindenki a győzelemre hajt… Te is… Nem kérem, hogy öld meg magad, hogy Julio győzhessen, csak… Kérlek, ha úgy alakulna, hogy haldoklik, halálos sérülést ejtenek rajta, vagy akármi más… Segíts neki! Segítsd meg, hogy minél kevesebbet szenvedve haljon meg! Ugye… Ugye, megteszed, Arabella?

  Hatalmas sóhaj hagyja el a számat. Kis híján elröhögöm magam, ahogy ezt a szánalmas kínlódást figyelem. Nocsak, talán még a kis Catherina is belezúgott Julióba? Nagyszerű. Végre egy lány, akivel Julio akkor sem szűrné össze a levet, ha az élete múlna rajta. Vagy ha mégis, akkor sem lesz köztük soha semmi, hiszen a párocska férfi főszereplője most látta életében utoljára a kislányt. Legalábbis ha rajtam múlik, többet nem fog visszatérni Brazíliába.

    Mégis úgy döntök, igent mondok Catherina kérésére. Elvégre, mit veszíthetek vele? Semmit, maximum nem tartom be a szavam, és a lány megutál. Egy ember pedig már nem oszt, nem szoroz.

-Rendben van – Össze kell szorítanom a fogamat, hogy kipréseljem a számból ezt a mondatot. – Megígérem, hogy ha Julio haldokolna, megkönnyítem a szenvedéseit, és gondoskodok róla, hogy a lehető legkevésbé fájdalmas módon haljon meg.

*

Miután véget ér a búcsúzásra szánt idő, az őrök egy fekete Mercedesbe tuszkolnak minket, azzal visznek ki a közeli reptérre. Itt egyébként egy nem várt meglepetéssel kell szembesülniük. Több tucat ember gyűlt össze ugyanis a téren, és mindannyian Julio nevét üvöltözik. Felettébb meglepő, hogy az összes jelenlévő nőnemű, és úgy néznek az Országtársamra, mintha ő lenne az Isten.

  Brittany persze rögvest elkezd pánikolni, amint meglátja a tömeget. Állítása szerint biztosan valamilyen gonosz merénylők, akik azért gyűltek össze, hogy elrabolják az egyikünket, esetleg kilőjék a gépünket. Szívem szerint leüvölteném a kísérőnk fejét, ám nem teszem, hiszen tartanom kell magamat a jókislányos karakteremhez.

  Végül az őrök oldják meg a problémát. Gyors, határozott léptekkel utat törnek nekünk az emberek között, míg végül sikerül felszállnunk a gépre. Már éppen becsukódna az ajtó, amikor még sikerül elkapnunk egy vékony sipítást.

- Meg tudod nyerni, Julio, szurkolunk neked! – ezt kiáltja a lány.

- Köszi! – üvölt vissza a fiú.

  Unottan forgatom a szemeimet, ezzel kifejezve nemtetszésemet. Ilyesmire is csak Julio Fuarez lehet képes! Mégis mi a francért kiabál, amikor teljesen egyértelmű, hogy a csaj nem hallotta a repülő zúgásától, amit mondott? Te jó ég, annyira ostobák az emberek, hogy az már fizikai fájdalmat okoz!

  A repülőgép lassan, komótosan száll fel a magasba. A testem valósággal kényszerít, hogy szaladjak az ablakhoz, és nézzek le a hazámra. Bár tisztában vagyok a ténnyel, hogy valószínűleg még fogom látni szeretett országomat, amikor mint a Kétszáztizenhetedik Országok Viadalának bajnoka, visszatérek ide, de valamiért mégis ott motoszkál bennem a kisördög, a világ legutálatosabb mondata, a „Mi van, ha…” Igaz, hogy csak egy másodperc erejéig, de belegondolok, hogy mi lenne, ha nem jutnék ki az Arénából, és valaki mást avatnának a Viadal győztesévé. Nem, az lehetetlen… Sőt, mi több, képtelenség! Hiszen én győztesnek születtem, kiválóan bánok a lándzsával, és amint átváltozom egy pszichopata gyilkossá, az egész világ a lábaim előtt fog heverni! Nem is értem, miért gondolkozom ilyen ostobaságokon, hogy nem biztos a győzelmem. Biztosan a magasság teszi, vagy a hülye Julio!

  Hirtelen a gép gyorsít az iramon. A tempóváltás azonban teljesen váratlanul ér, így kis híján elesem. Az ablakpárkány felé kapok, reménykedve abban, hogy sikerülni fog időben megkapaszkodnom, ám legnagyobb meglepetésemre egészen máshonnan érkezik a segítség.

  Idegesen, kissé zavartan nézek fel Julio vadítóan fekete szemeibe. Ő meg csak vigyorog rám, mint egy idióta. Közben persze végigvezeti a pillantását az egész testemen, szinte levetkőztet a szemével. Komolyan, mit hisz ez a gyerek, mi vagyok én? Egy darab hús?

-Bocs, de most felállnék… - motyogom mérgesen, és feltápászkodok a fiú öléből.

  Pontosabban szólva, feltápászkodnék, ha a drágalátos Országtársam hagyná. Julio azonban nem hogy elengedne, hanem egyre erősebben tartja a derekamat. Legszívesebben ráüvöltenék, és elküldeném melegebb éghajlatra, de persze csak finoman, nőiesen. Sajnos azonban erre most sincs alkalmam, hála a cuki kis személyiségemnek. Így hát inkább könyörgőre veszem a figurát.

-Jaj, ne csináld már, Julio, le szeretnék ülni! – ártatlanul bámulok a fiúra, hátha ezzel sikerül megpuhítanom a lelkét. – Lehetőség szerint egy fotelbe! – teszem hozzá gyorsan.

- Hm, meg kell fontolnom az ajánlatodat, Ara…

  A furcsa becenév hallatára a homlokom közepéig szalad a szemöldököm, kicsin múlik, hogy nem tűnik el a hajamban. Ara? Ez ugye csak egy rossz vicc?! Köztudottan utálom, ha becézgetnek, pláne, ha egy ilyen Julio szerű bájgúnár teszi. Na, nem mintha annyi emberrel lennék jó viszonyban, hogy rengeteg „cuki” becenevem lenne, de nekem ez pont jó így. Semmi szükségem arra, hogy bárki is Arának nevezzen. Julióra meg végképp nem.

-Anyáddal szórakozz, Fuarez! – mordulok rá, majd egy óvatlan pillanatban kicsusszanok a karjaiból.

  Levágom magam az egyik fotelbe, és az asztal közepén elhelyezkedő gyümölcsöket és tortákat kezdem nézegetni. Egyik szebb, mint a másik! Már a látványuktól is korogni kezd a gyomrom. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere: csokoládétorta, gyümölcsszelet, franciakrémes, ananász, mangó, eper, csokiszökőkút… Szinte elveszem a lehetőségek kimeríthetetlen tárházában. Végül egy különösen ínycsiklandozónak kinéző, habos epertorta mellett állapodom meg. Vágok is magamnak egy szeletet, és ügyet sem vetve az unottan üldögélő Országtársamra, jóízűen falatozni kezdek.

  Ebben a pillanatban kinyílik egy ajtó, melyen Brittany kíséretében egy magas, izmos férfi lép be, aki a harmincas évei közepén járhat. Egyszerű, fekete pólót visel egy szakadt térdű farmerral, és egy kényelmes, fekete vászoncipővel. Barna haja lazán hátra van zselézve, arca kissé borostás, aminek köszönhetően pár évvel idősebbnek tűnik valódi koránál. Zöldeskék szemeit komolyan ránk szegezi.

  Ő az, Gabriel Gonzales, Brazília egyetlen életben lévő győztese, a Kétszázadik Viadal bajnoka. Mindenki ismeri őt, és ehhez mérten elég megosztó személyiség. A fél világ odáig van érte, a másik fele azonban meg tudná fojtani egy kanál vízben. Ami azt illeti, jó okuk van arra, hogy gyűlöljék a férfit. Ugyanis nem akármilyen módszerekkel aratott annak idején győzelmet. Ő alapította meg a Viadalok történetének legnagyobb szövetségét, összesen tizenegyen alkották a Hivatásos csapatot. Gabriel az Országtársával együtt elvállalta az őrködést, és amikor már mindenki elaludt, álmukban leszúrták őket, majd a fiú a társával is végzett. Már csak öten maradtak életben, egyetlen nap leforgása alatt. A Játékmesterek nem tehettek mást, összeterelték a Kiválasztottakat pár vérszomjas mutáns segítségével, és várták, hogy véget érjen a Viadal. Gabriel természetesen nem hagyta abba a küzdelmet, egymás után vágta el hol a Kiválasztottak, hol a mutánsok torkát. Így történt, hogy másfél nap leforgása alatt megnyerte a Viadalt.

  A férfi komótosan az asztalhoz sétál, majd ráérősen letelepszik a velünk szemben lévő fotelbe. Nem habozik, rögtön bele is vág a dolgok közepébe.

-Mondjátok csak, miben vagytok jók?

- Jól bánok a kardokkal és a késekkel, de ha kell, bármilyen fegyverrel képes vagyok ölni – Ez a mondat természetesen a világ legbeképzeltebb emberének szájából hangzik el. – Emellett okos és ravasz vagyok, és azt hiszem, ha úgy hozza az élet, nem nagyon foglalkozom mások érzéseivel. Szóval, ne várd tőlem, hogy az Aréna közepén belezúgok valakibe, és emiatt felkötöm magam. Hm, lássuk csak, miben is vagyok még jó…

- A szerénységed kiemelkedő! – vetem oda foghegyről.

  Gabriel ekkor olyat tesz, amin igencsak meglepődöm. Tiszta torokból elneveti magát, szinte visszhangzik a szoba a röhögésétől. Azt hiszem, az együtt töltött idő alatt most értünk egyet valamiben először. Ez a pasi nem komplett!

-Elnézést, csak ez a beszólás… A szerénysége! – A mentorunk kissé halkabbra veszi a hangját, ám a válla még mindig rázkódik az önfeledt kacagástól. – Bocsánat, de ez valami zseniális volt! Arabella, ugye? – fordul felém mosolyogva.

- Igen – bólintok kimérten. – De ha Arának mer hívni, megölöm.

  Most Julio kezd el röhögni, amihez szerencsére nem csatlakozik senki, így kénytelen-kelletlen abbahagyja a nevetést.

-Mondd csak, Arabella, értesz még a lándzsavetéshez?

  A kérdés valósággal lesokkol. Beletelik pár másodpercbe, mire eljut az agyamig, hogy annak idején Gabriel tanítgatott a harc fortélyaira. Ezek szerint a mentorom tisztában van a ténnyel, hogy szorult belém némi tehetség, nem annyira biztos, hogy halálra vagyok ijedve. Erősen elgondolkozom azon, beavassa-e a férfit e tervembe, eláruljam-e neki, hogy valójában Brazília legtehetségesebb harcosával folytat eszmecserét. És nem, nem Julióra gondolok.

  Végül úgy határozok, még várhatok a dologgal, amíg nem kezdődik el a kiképzés.

-Igazából már évek óta nem gyakoroltam.

- Csakugyan? – vonja fel a szemöldökét Gabriel. – Pedig annak idején, tizenhárom éves korodban úgy láttam, őstehetség vagy.

  Úgy tűnik, Juliót is kezdi érdekelni a társalgás kimenetele, mert közelebb hajol hozzánk, és közben úgy pásztázza hol az én arcomat, hol Gabrielét, mintha meg akarná fejteni az összes titkunkat. Na, abból nem eszik, azt garantálom!

-Ez igaz, de azóta… Megváltoztak a dolgok. – lopva Julio felé pillantok. Bízom abban, hogy Gabriel megérti, mire is akarok kilyukadni.

  Évtizedeknek tűnő másodpercekbe telik, mire az egykori győztes komoran bólint egyet, majd folytatja az ebédjét. Ettől a kis mozdulattól pedig egy valóságos sziklatömb esik le a szívemről.

  A repülőút további része eseménytelenül telik. Mindössze annyi izgalmasnak nevezhető dolog történik, hogy Brittany véletlenül leönti magát kávéval, és őrült módjára sikítozni kezd, Gabriel felteszi a lábát az asztalra, amitől a kísérőnk még jobban bedühödik, és kis híján letépi a férfi fejét, Julio pedig beszélgetni próbál velem, de én minduntalan lerázom, két okból kifolyólag. Az egyik, hogy valószínűleg csak azt a témát érintenénk, ami a világon a legjobban érdekli az én hőn szeretett Országtársamat, vagyis saját magát. A másik pedig az, hogy szinte az egész város tisztában van a ténnyel, hogy Julio Fuarez nem áll le „csak úgy” beszélgetni egy lánnyal, akihez hozzászól, attól vagy pénzt akar kunyerálni valami drága cucchoz, vagy az ágyában akarja látni. Én pedig köszönöm szépen, de egyikből sem kérek.

  Két kínkeserves órába telik, mire végre-valahára megérkezünk Walesbe, ahol egy hatalmas, hófehér limuzin vár minket. Igaz, kissé bizony sáros az esőtől, de ez senkit sem zavar. Leszámítva persze Brittany Kényeskedő Jonest, aki rögvest magyarázni kezd valami olyasmit, hogy „Senki sem fog komolyan venni minket, ha egy ilyen koszos kocsival érkezünk meg!”. Na, nem, mintha bárki is kikérte volna a véleményét.

  Gyorsan beszállunk a puha, tengerkék párnákkal és hozzá illő, kényelmes kanapékkal és fotelekkel felszerelt limuzinba, és folytatódik is az utazás.

-Egy óra múlva a fővárosban, Londonban leszünk – mondja Gabriel. – Addig megnézhetnénk az Aratások ismétlését a tévében, ha benne vagytok.

  Természetesen mindannyian igent mondunk a felvetésre. Gabriel bekapcsolja a hatalmas, 3D-s plazmatévét, ahol éppen valami idióta angol reklám megy egy mosóporról, vagy miről. Három borzalmas percet kell végigszenvednem, mire nagy sokára feltűnik a képernyőn egy fiatal nő, és beszélni kezd a Viadalról. Először ismerteti a szabályokat, elmondja, miért is jött létre az Országok Viadala, egyszóval elhadarja azt a monoton szöveget, amit már annyian előtte. A műsor akkor kezd izgatni, amikor szóba kerülnek az országok, akiknek idén kötelességük megmérettetni magukat a Viadalon. Kiderül, hogy Brazílián kívül még Egyiptom, Franciaország, Korea, Magyarország, Németország, Olaszország, Spanyolország, Svédország, Szerbia és az USA került kiválasztásra.

  A riporter képét Brazília koszos, szegényes tája váltja fel. hatalmas levegőt veszek, összeszorított fogakkal nézem végig az egész Aratást. Megjegyzem, ez sokkal könnyebben és gördülékenyebben menne, ha Brittany nem magyarázna folyamatosan valami béna szappanoperáról, ami elvileg teljesen átadja a Viadal hangulatát. Minden erőmet bevetve bámulom a tévé óriási képernyőjét. Semmi másra nem szeretnék gondolni, csakis a Viadalra és az Aratásra.

  Amint Brittany felolvassa a nevemet, megfagy a levegő a helyiségben, minden jelenlévő az én arcomat kémleli. Összeszorítom az ujjaimat, mint ahogy azt apa tanította, így imádkozom magamban, hogy még véletlenül se látszódjon az arcomon a kitörni kívánkozó ujjongás. Ha idejekorán kiderülne, hogy mit is forgatok a fejemben… Az maga lenne a nagybetűs tragédia!

  Pár perccel azután, hogy Brittany felolvassa a nevemet, Julio is feltűnik a színen. Az összes kamera rá irányul, azonban a kép szélén még én is látszok. Pontosabban, mindössze a fél arcomat figyelhetik meg a nézők, ám az a pillantás, amivel az Országtársamra nézek, mindent elárul. Azt, hogy mennyire gyűlölöm. Azt, hogy mennyire mélységesen elítélem. Azt, hogy legszívesebben ott, helyben megöltem volna.

-Nem is tudtam, hogy ennyire utálsz, Ara! – fordul felém a fiú. Az arcáról őszinte meglepődés tükröződik. – Komolyan, azon a felvételen úgy nézel rám, mintha át akarnád harapni a torkomat…

- Talán ez nem is áll olyan távol az igazságtól… - mormogom unottan, miközben fél szemmel Egyiptom Kiválasztottjait fürkészem. Szerencsére egyik gyerek sem tűnik túl nagy ellenfélnek, mindkettő arca beesett, szinte üvölt róluk, hogy születésük óta alig ettek valamit. Remek, tipikus áldozatok!

- Ez fura – motyogj Julio, miközben továbbra is az arcomat fürkészi. – Minél több időt töltünk együtt, annál biztosabb vagyok benne, hogy titkolsz valamit!

- Ugyan, mit titkolnék?

  Elszakítom a pillantásomat a képernyőről, egyenesen Julio éjfekete szemébe nézek. Felveszem a maszkot, a már oly sokszor használt, aranyos kis álarcomat, a nyíltszívű, kedves kislány szerepét, aki még a légynek se tudna ártani. Annyiszor gyakoroltam már eme karakter megformálására az árvaházban, a tükör előtt, hogy most sem okozhat gondot!

-Lövésem sincs, Ara… De az biztos, hogy valami nincs rendben veled… Mintha, nem is az az ember lennél, aki vagy.

- Ez igazán értelmes mondat volt! – biccentek lenézően.

- Hé, mi lenne, ha abbahagynátok a barchobázást, és, mondjuk… Azt tennétek, ami a dolgotok? – kérdezi Gabriel mézesmázos hanglejtéssel.

- Tehát?  - kérdez vissza Julio értetlenül.

- Hát, tegyük fel… - A mentorunk úgy tesz, mintha komoly fejtörést okozna neki kinyögni egy értelmes választ, majd csettint egyet. – Á, megvan! Mi lenne, drága gyerekeim, ha, mondjuk, FIGYELNÉTEK!

  Az egykori győztes kirohanását még egy hosszadalmas káromkodás követi, ami miatt nem halljuk a két koreai Kiválasztott – egy babaarcú, vörös hajú lány, és egy magas, első ránézésre veszélyesnek tűnő fiú – nevét.

  A műsor további részében egymást követik a jelentéktelenebbnél jelentéktelenebb Kiválasztottak, szinte el is aludnék, ha nem kellene végig Julio idegesítő képét bámulnom. Mindössze kétszer kapom fel a fejem, a két legveszélyesebbnek tartott országnál, Olaszországnál és Spanyolországnál. Előbbiből egy kifejezetten magas és szép lány és egy képzettnek tűnő fiú kerül kiválasztásra. Mindketten tizenhat-tizenhét évesnek tűnhetnek. Miután felolvassák a fiú nevét, valaki felkiált a tömegből, hogy önként akar jelentkezni, ám aztán mégis meggondolja magát, mire a lány, valami Christina, megkönnyebbülten felsóhajt. Ettől automatikusan felhúzom magam. Már az első perctől kezdve rendkívül unszimpatikusnak találtam a csajt a cuki kis ruhácskájában, a hatalmas, igéző szemeivel, és a hosszú, loknis hajával, ám ettől a pillanattól kezdve végleg megutáltam. Biztosra veszem, hogy egy törtető, egoista kis ribi, aki mindenáron magának akarja a győzelmet, ezért örült meg annyira, amikor az a srác, aki valószínűleg az ország legjobb harcosa, visszamondta a jelentkezést.

  A másik hely, ahol felfigyelek a Kiválasztottakra, Spanyolország. Innen egy vak kislány nevét dobja ki a gép, ám egy szintén tizenhat év körüli lány, aki jó eséllyel a nővére lehet, önként jelentkezik helyette. Amint a csaj felsétál a színpadra, és belenéz a kamerába, egy hatalmas sóhajt hallok magam mellől.

-Téged meg mi lelt? – mordulok rá Julióra. – Talán romba döntötte azt az óriási egódat, hogy nem te vagy az egyetlen önkéntes a mezőnyben?

- Nyugodj meg, kedves Ara, az önbizalmam még mindig kifogástalan és megrendíthetetlen! – kacsint rám önelégülten, mire egy unott fejrázással reagálok. – Mindössze arról van szó, hogy ez a csaj… ez az Isabel…. Basszus, rohadt jól néz ki! Mindig is tudtam, hogy a spanyolok szexik, de hogy ennyire…

  Kikerekedett szemekkel nézek hol Julióra, hol Isabelre. Sajnos be kell, hogy valljam, a lány tényleg nem csúnya. Sőt, kifejezetten szép a hosszú, mogyoróbarna hajával, a kifejező, barna szemeivel, és a hosszú szempilláival együtt. Ráadásul még magas is, és az alakja is kifogástalan. Nem csoda hát, hogy bejön Juliónak. Mondjuk, ezért leginkább csak sajnálni tudom szegény kis spanyolt, de mindegy.

-Carlos Conteras! – olvassa fel a kísérő a fiú Kiválasztott nevét.

  A tömeg lassan, fokozatosan szétválik, és kilép a színpadra egy magas, középbarna hajú srác. Ahogy a zöld – vagy kék? – szeméhez közelít az egyik kamera, azt hiszem, mindjárt elájulok. Te jó ég, létezik, hogy valaki ennyire jól nézzen ki? Az még csak hab a tortán, hogy Carlos kifejezetten erősnek tűnik, még a fehér ingjén át is jól látszik, hogy mennyire izmos. Úgy vélem, az ilyen típusú emberekre szokás mondani, hogy álompasi!

-Őket akarom szövetségesnek! – szólal meg hirtelen Julio.

- Nyugalom, még sok időtök van dönteni – csillapítja a fiút Gabriel. – De ha elfogadtok egy tanácsot… Láttam, hogy vizslattátok ezt a két gyereket. Higgyetek nekem, az Arénában nem érdemes belezúgni valakibe, hiszen előbb-utóbb úgyis meg fog halni. Sőt, az is lehet, hogy nektek kell majd megölnötök!

- Ki mondta, hogy bele vagyok zúgva? – nyerít fel Julio gúnyosan.

- Jól van, én figyelmeztettelek, Julio! – teszi fel a kezét Gabriel hárítóan. – És téged is, Arabella!

- Jól van már, megnéztem magamnak egy srácot, miért kell ebből akkora ügyet csinálni? – füstölgök.

  Gabriel unottan vállat von, aztán tovább figyeli az adást. Az én gondolataim azonban egészen máshol járnak. Azon morfondírozom, kikkel lenne érdemes szövetségre lépnem. Valahányszor számításba veszem a lehetőségeimet, minduntalan a két spanyol mellett kötök ki. Fel is vetem Juliónak az ötletet.

-Tényleg nem rosszak. – válaszol. – De én még az olaszokat is bevonnám a buliba. Jó harcosnak tűnnek.

- Szó sincs róla! – vágom rá ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem fogok azzal a csajjal karöltve mászkálni! Értsd meg, hogy irritál! Már az is idegesít, hogy ránézek! Figyelj, engem aztán rohadtul nem érdekel, hogy bejön neked, én akkor sem fogok ezzel a kis…

- Mellesleg ki mondta, hogy mi szövetségesek leszünk? – üvölt rám a fiú. – Basszus, Ara, akkor sem szövetkeznék veled, ha az életem múlna rajtad!

- Ó, igazán? – csípőre tett kézzel nézek bele a fiú vadul villogó szemeibe. Na, igen, ilyenkor a legnagyobb szívás, hogy alacsonyra nőttem. Gyakorlatilag ki kell törnöm a nyakamat, ha jól be akarok olvasni valakinek. Pff… - Miért is? Mert nem díjazom az ötletet, hogy bevegyük a szövetségbe a hülye pizza-zabáló olaszokat? Vagy mert nem akartam dumálni veled a repülőgépen? Esetleg, mert…

- Nem, Ara, ennél sokkal egyszerűbb a helyzet. – Az Országtársam váratlanul pár oktávval lejjebb viszi a hangját. Nem tűnik se dühösnek, se csalódottnak, mindössze az látszik rajta, hogy már nagyon unja, hogy a fejemet kell bámulnia. – Azért nem leszek a szövetségesed, mert képtelen vagy együttműködni velem. Tudod, Guilettával mindent pontosan megterveztünk, erre jössz te, és bezavarsz a képbe! Te jó ég, mégis mi a francért lett öngyilkos ez a csaj?!

- Én megmondom! – villantok rá egy erőltetett mosolyt. – Mert unta, hogy folyamatosan irányítani akarod, mint ahogy mindenkit magad körül, Fuarez!

  Julio válaszra nyitja a száját, ám sajnos vagy szerencsére, egy szót sem bír kinyögni, ugyanis a limuzin befut egy hatalmas épület elé. Brittany azon nyomban önfeledten sikoltozni kezd, Gabriel pedig felszólít minket, hogy szálljunk ki a járműből.

  Idegesen, feszülten kászálódom ki a kocsiból. Az első dolog, amit meglátok Londonból, egy égigérő, csilivili felhőkarcoló, a második pedig Olaszország lány Kiválasztottja, amint csuromvizesen, sárosan álldogál a szintén ramaty állapotban lévő, folyamatosan sikítozó kísérője mellett. Biztosra veszem, ha a pillantással ölni lehetne, már rég halott lennék.

  Önelégülten rávigyorgok az olaszra, aztán büszkén, magabiztosan besétálok az épületbe.