Epilógus - "Én támogatlak, senor!"

A teret síri csend járja át, szinte a légy zümmögését is hallani lehet. Az emberek feszültek, idegeik a roppanásig feszültek. Mindannyian visszatartott lélegzettel néznek a színpadon álló fiúra, kezüket ökölbe szorítva várják, mégis mi az az egyszeri és megismételhetetlen dolog, amit néhány hónapja megfogadott az ország Kiválasztottjának.

  A legtöbbjüknek igen nagy fejtörést okoz a kérdés, tekintve, hogy oda sem figyeltek a lány életének utolsó pillanataira, arra meg pláne nem, hogy miről diskurált a szövetségesével. Mi tagadás, az emberek rendesen megutálták Arabella Asesinót azért, amit tett. A legtöbben persze megértik a helyzetét, sajnálják is, amiért ilyen későn jött rá az Országtársa valódi érzelmeire, de mégsem tudják tiszta szívből gyászolni. Mert ez a lány olyasmire vetemedett, amire nincs bocsánat. Megölte Brazília utolsó reménysugarait. Az idősebbek és a középkorúak egy kanál vízben meg tudták volna fojtani, amikor közölte, hogy nem csak Julio, de Guiletta halála is az ő lelkén szárad.

  Mondanom se kell, a fiatalabb generáció körében még nagyobb botrányt okozott Arabella cselekedete. Bár, ebben nincs semmi meglepő, hiszen a lány áldozata, Julio Fuarez volt mindenki kedvence. Az összes fiú a haverjai közé akart tartozni, az összes lány el akarta nyerni a szerelmét. Általában el is érték a céljukat. Más kérdés, hogy a „nagy szerelmek” általában egy, legjobb esetben is csak két éjszakáig tartottak…

  Ennek ellenére mindenki kiborult, amikor Arabella megölte Juliót, még azok is, akik már eljátszadoztak néhányszor a gondolattal, milyen érzés is lenne, ha ők állítanának kést a fiú cuki kis pofijába. Bárhogy is vizsgálták a helyzetet, rá kellett jönniük, hogy Arabella nem csak az ország legsármosabb fiúját, és egyben utolsó reménysugarát küldte az örök vadászmezőkre, hanem a saját Országtársát is. Erre ezt az esetet leszámítva mindössze egyszer került sor az Országok Viadalának hosszú, több mint két évszázadot felölelő történelmében. Szégyenszemre akkor is Brazília Kiválasztottja követte el ezt a gyalázatot. Csakhogy Gabriel Gonzales ahelyett, hogy megbűnhődött volna a tettéért, megnyerte a Viadalt, és azóta mást sem csinál, csak nagy vígan éli az életét – leszámítva persze azt a néhány hetet, amit más országokban kényszerül eltölteni, és szerencsétlen gyerekek meggyilkolását figyelni.

  Carlos Contreras izzadt tenyerét alig észrevehetően a nadrágjába tűri, sötétzölden ragyogó, már-már legendásan szép szemét pedig egyenesen az állványok felett díszesen ragyogó zászlókra függeszti. A szája kissé megremeg, amint ismételten megpillantja egykori szövetségeseit, akik a barátai is voltak egyben. Pont úgy néznek rá, mint annak idején, amikor még együtt koptatták az edzőterem, majd az Aréna talaját. Arabella sötétbarna pillantásában helyet kap a zavartság, az elszántság, és talán egy icipici vonzalom is, amit iránta érzett. Julio ugyanolyan magabiztosan és kihívóan tekint a tömegre, mint életének tizennyolc évében.

  Carlos összerezzen a barátai láttán. Sokáig gondolkozott, milyen beszéddel álljon majd elő. Olyat akart, amire emlékeznek majd az emberek, amelynek segítségével megjegyzik, ki is volt Arabella Asesino és Julio Fuarez, és hogy milyen szerepet töltöttek be a bajnok életében. Az ő életében.

  Egy percig sem volt számára kérdéses, hogy nem olvassa fel a Bongyorka által írt elcsépelt szöveget. Nem bonyolította túl a dolgot, csak elmondta, hogy vélekedett Brazília Kiválasztottjairól, és mennyire örült, hogy megismerhette őket. Azt is részletezte, milyen rossz érzés kerítette hatalmába, amikor egyre kevesebb és kevesebb ellenfele rohangált körülötte – pláne, amikor a barátait vesztette el. Most ért a beszéde végére, legalábbis eleinte úgy tervezte, így fejezi be a szónoklatát. De aztán megváltoztak a dolgok. Az egykoron gyerekesnek, gondtalannak titulált fiú elkezdett felnőni. Sok időt töltött a többi bajnokkal, és egyre jobban átlátta a világban eluralkodó káoszt. Mindig is tudta a szíve legmélyén, hogy még csak távolról sem nevezhető normálisnak az, amit Atlanta vezetője művel velük, az egyszerű néppel. Mégis, kinek jut eszébe, hogy szerencsétlen sorsú kamaszok harcoljanak egymással? Olyanok, akik akár barátságokat is köthetnének, szerelmesek is lehetnének egymásba, ha egy elmebeteg, szadista valóságshow nem rondítana bele a képbe.

  A fiú már rájött, hogy túl naivan állt hozzá a játékhoz. A győzelme után elhatározta, hogy ha valaha mentorrá választják, az első dolga lesz azt tanácsolni a mentoráltjainak, hogy soha a büdös életbe ne kötődjenek egyetlen ellenfelükhöz se túl erősen, hiszen ha még túl is élnék a halálos játékot, egész hátralévő életük másról sem fog szólni, csak a végeláthatatlan szenvedésről. Ő is rengeteget őrlődik, amióta kijött az Arénából. Minden nap felrémlik előtte a szövetségesei arca.Arabella, aki eleinte tetszett neki, de aztán úgy hozta az élet, hogy „csak” a barátja lehetett… Julio, akivel minden baromságról tudott beszélni… Isabel, akire úgy tekintett, mint a húgára… Franco, akit bár nem ismert túlzottan, mégis mindig szimpatikusnak találta…. És Christina…Olaszország Kiválasztottja, a tűzről pattant amazon, akivel lassacskán találtak egymásra, és igen, volt pár hullámvölgy a kapcsolatukban, de mégis… Carlos szerette a lányt. Természetesen nem ő volt ez első barátnője, de mégis ő volt ez egyetlen, akibe beleszeretett.

  Valószínűleg ez volt élete egyik legnagyobb baklövése.

  Spanyolország legifjabb büszkesége gyorsan megrázza a fejét, mintha csak így próbálná elterelni a gondolatait. Szemével a tömeget pásztázza, akik láthatóan egyre türelmetlenebbül várják a nagy bejelentését. Tudja, hogy ez az utolsó esélye, hogy bebizonyítsa, igenis képes arra, amit megígért Arának. Hatalmas levegőt vesz, akkorát, hogy attól kis híján kiszakad a tüdeje, majd végre folytatja a monológját.

-Mint már említettem, Arabella egyetlen dolgot kért tőlem egész életében – Hangja keményen, magabiztosan cseng, szeme kezd átcsapni egy világosabb árnyalatba, megbabonázva ezzel a tömeg nőnemű tagjait. – Maguk talán azt hiszik, hogy mérhetetlenül önző volt, pedig ez nem igaz. Ara jó ember volt, még ha ez sokszor nem is látszott rajta. Tudják, mit kért tőlem akkor? Mi volt az utolsó kívánsága az életében? – Az emberek kínosan mocorogni kezdenek. Láthatóan unják már a beszédet, és ez Carlosnak is szemet szúr. Tudja, hogy most jött el az idő. Ez az a pillanat, amikor végre megtisztíthatja a lány bemocskolt nevét, és egyben harcba hívhatja az országot! – Az, hogy csináljam meg a forradalmat!

  Az emberek leesett állal bámulnak rá, mintha fel se fognák teljesen, mit mondott. Meglehet, beletelik pár percbe, mire megemésztik a hallottakat. Carloson egyszeriben végtelen megkönnyebbülés és büszkeség lesz úrrá, képzeletben alaposan vállon is veregeti magát. Nahát, végre kimondta, amit gondolt, és még csak nem is lőtték agyon! Pillantását egykori szövetségeseire függeszti. Úgy tűnik, elérte a kívánt hatást: mintha mind a ketten büszkeséggel néznének le rá, főképp Arabella. A spanyol fiúnak meg kell erőltetnie magát, hogy el ne vigyorodjon a lány felvont szemöldöke láttán. Mindig is úgy gondolta, jól áll neki ez a mozdulat, még ha Christina szerint nevetséges látványt nyújtott is. Persze rögvest elmegy a kedve a mosolygástól, amint – a mai nap folyamán már sokadszorra – szembesül a ténnyel, hogy Arabellának egyetlen rokona sincs már életben, az arcképe alatti állvány magányosan, elhagyatottan porosodik a tér végében.

  Mondjuk, való igaz, a Julio fényképével díszített zászló alatt sincs tumultus. Három ember áll ott; egy öregedő férfi, aki az egész beszéd alatt maga elé bámult, egy valamivel fiatalabb nő, aki végig itatta az egereket, és egy lány, aki egyszer sem emelte fel a fejét. Most azonban mintha megrándulnának a vonásai, és valamiféle érzelem suhanna végig az arcán. Carlos türelmetlenül fürkészi a lányt, aki bizonyára Julio húga lehet. Jól emlékszik, hogy a fiú mesélt róla valamit, de hogy mit, és hogy hívják a csajt… Fogalma sincs. Annyi emberrel találkozott az utóbbi időben, annyi minden történt vele, hogy egyszerűen csoda lenne, ha minden megragadna az emlékezetében.

  Julio húga végre-valahára megemeli a fejét, és egyenesen a bajnok szemébe mélyeszti éjfekete pillantását. Carlos egy másodperc erejéig megtántorodik a lány nézésétől, meg egyáltalán, az egész embertől. Van benne valami ijesztő… Kezdve onnan, hogy a szeme minduntalan Juliót juttatja eszébe, mint ahogy a fekete haja is, és az az egész, ami körülveszi. Talán senki sem tudná megfogalmazni, milyen is ez a lány. Egész csinos, egy fekete halásznadrágot visel fekete csőtoppal, a lábán pedig egy szakadt futócipő díszeleg, amit a sok éves mászkálás pora sötétszürkére festett. Az arca kissé beesett az éhezéstől, mégis árad belőle valami isteni magabiztosság, amit az egyszerű emberek, akik nem ismerik eléggé a családot, nagyképűségnek tudnak be. A lány egy laza mozdulattal hátraveti hullámos, ébenfekete fürtjeit, majd halk, ám határozott hangon megszólal. Nem használ mikrofont, ám hála a téren eluralkodott síri csendnek, mindenki tisztán érti a szavait.

-Akkor hajrá! – Nem mosolyog, még csak meg se rezzen a szája széle. Úgy ejti ki ezeket a szavakat, mintha semmi meglepőt nem találna abban, hogy Carlos napvilágra hozta az Arabellával közös titkát. – Én támogatlak, senor.

  Mintha csak erre a jelre vártak volna, az emberek rögvest akcióba lépnek. Carlos még csak fel se eszmél teljesen, a mellette szobrozó őr máris megragadja a karját, és elkezdi lerángatni a színpadról. Nem tetszik neki az ötlet, úgy érzi, kötelessége itt maradni, és végignézni, mit ért el a művével. Egy óvatlan pillanatban kitépi magát a férfi szorításából, és minden erejét beleadva sprintelni kezd a tömeg felé. Szerencsére már hozzászokott a gyors futáshoz, az Arénában bőven volt alkalma megtapasztalni, milyen jó is az, ha az ember számíthat a lábaira vészhelyzet esetén. Most sincs ez másképp, úgy száguld vissza a tömegbe, mintha az élete múlna rajta. Tudja, mit akar. Egyetlen cél lebeg a szeme előtt, és ez nem más, mint legyőzni Fire-t, és vele együtt egész Atlantát. Ami Brazíliában történik, csak egy apró lépés, mégis hatalmas jelentőséggel bír.

  A színpadra érve rögtön beleveti magát a tömegbe. A poros talajon hirtelen észrevesz egy véres kést. Félrelök pár embert az útjából, valakire véletlenül rá is tapos, de nem érdekli különösebben. Most döbben csak rá, hogy mi fog történni, ha megkaparintja azt a fegyvert. Ölni fog! Igen, már megint gyilkolni fog, újabb emberek kerülnek fel az áldozatainak listájára. Van még ott egyáltalán hely? Annyi embert megölt már… Az első áldozatát a Bőségszaru tövében szúrta le. A magyar fiú volt az, erre még emlékszik. Hogy is hívták? Talán László? Vagy Levente? Carlos bármennyire is próbálja megtornáztatni az agyát, nem jut eszébe a fiú neve. Csak az rémlik, hogy sokáig küzdöttek, mire végzett vele.

  Persze több gyilkosságot is elkövetett eddigi élete során. Ott van mindjárt Niels, a svéd fiú, aki utolsó leheletével arra kérte, vigyázzon a húgára. Hogy vajon be tudja-e tartani az ígéretét, a jövő titka. Természetesen szeretne segíteni a családon, csak jóformán fogalma sincs, hogy fogadná mindezt a lány. Hiszen megölte a bátyját!

  Az összes gyilkosság közül azonban mégiscsak Christina halála ütötte leginkább szíven. Még mindig felfordul a gyomra, ahogy eszébe jut, mit tett a lánnyal, akit szeretett. Való igaz, Chris kérte meg, hogy végezzen vele, de az nem számít. Carlos már több ezerszer végigfuttatta magában, hogyan cselekedhetett volna másképp. Ha gyorsan hajtóvadászatot indított volna a még életben lévő Kiválasztottak ellen, aztán végzett volna magával, lehet, hogy Christina még élne.

  A véres hegyű kés mintha egyre távolabb és távolabb sodródna tőle, már nem is látja, hol van. Csak embereket lát, összemosódott formákat. Olyan ez, mintha forogna vele a világ. Kimondhatatlanul rossz érzés lesz rajta úrrá, a gyomra vad émelygésbe kezd. Egyszer csak azon kapja magát, hogy valaki a karjánál fogva rángatja egyre távolabb és távolabb a verekedő tumultustól. Kiáltani akar, hogy hagyják békén, öklével idegesen a megfékezője gyomrába csap. Aztán egyszer csak egy hatalmas ütést érez a tarkóján, majd elsötétül előtte a világ.

*

Egy apró, koszos szobában tért magához, nagyjából tíz perccel ezelőtt. Az ajtót nyitva találta, így hát ki is nézett, hogy meggyőződjön arról, biztonságban tudhatja-e magát. Két fegyverekkel felszerelt őr állt a helyiség előtt; azt mondták, várjon egy kicsit, amíg le nem csillapodnak a kedélyek. Egyikük egy lestrapált, olajzöld felsőt és egy szakadt nadrágot nyomott a kezébe. Azt mondta, csak ebben hagyhatja el a bázist, nem akarják megkockáztatni, hogy valamelyik barom lázadó véletlenül agyontapossa vagy lelője.

  Spanyolország bajnoka lassan, gondolkozva dobta le magáról időközben véressé és izzadttá vált, csicsás gönceit. Amúgy is a hányinger kerülgette, amikor rájuk nézett, vagy amikor a bőrét érintették. Valamilyen szinten szégyellte, hogy bajnokká avanzsált. Szégyellte, hogy an angol rajongói partikra hívják, hogy magazinok szerkesztői tolonganak pompázatos háza előtt, fotósorozatokért meg interjúkért könyörögve. Ilyenkor mindig belegondol, hogy a volt osztálytársai, az ismerősei mind éheznek, és rettegnek a következő Aratástól, miközben neki a legnagyobb problémája az, hogy lekoptassa a katarzisban lévő, visítozó angol tinilányokat, akik bármire képesek pusztán azért, hogy megérintsék.

  Azért mégsem a legnagyobb – gondolja magában csendesen. Élénkzöld tekintete a csuklójára téved. Halovány mosolyt erőltet az ajkára, úgy olvassa végig a kezén díszelgő, apró betűkkel írt feliratot. A betűk egyetlen szerelmének nevét rejtik. Nem túl régóta foglalnak helyet a bőrén, de már sikerült megszoknia őket. A Viadal megnyerése után néhány nappal csinálta. A kórházban nézte a tévét, éppen a Viadal ismétléséről szóló műsort figyelte. Borzalmasnak találta, hogy újra kell élnie társai szenvedéseit. Még azok is hiányoztak neki, akikkel egész életében két szót sem váltott. Iszonyatos érzés volt… Kicsit elkókadozott, kis híján álomba is merült, mikor a műsorvezető, Charlie azzal kezdte nyugtatni a siránkozó közönséget, hogy jövőre majd jönnek az újak, akiket ugyanúgy lehet szeretni, és az ideiek neve úgyis feledésbe merül. Néhány év, és senki sem fog emlékezni rájuk. Carlos Contreras kékeszöld szemei azon nyomban felpattantak, mintha csak egy szemtelen kis bogár csípte volna meg a fiút. Elfelejteni? Mi a szarról beszél ez? Hogy tudnám már elfelejteni Christinát? Csak ült az ágyán, és órákon át őrlődött. Félt. Valósággal rettegett, mi lesz, ha beteljesül Charlie jóslata, és megfeledkezik a barátairól, a szerelméről… Nem, az lehetetlen! Tragédia! Nem történhet meg! Nem habozott, azt tette, ami először eszébe jutott. Felment a lakosztályába, ahol talált egy kicsi szikét. Azzal véste bele a bőrébe Christina nevét, ami mára már teljesen elhegesedett. Fájt neki, de nem érdekelte. Úgy vélte, mindezt megérdemli, azok után, hogy nem tudta életben tartani az egyetlen lányt, akit szeretett.

  A másodpercek csigalassúsággal telnek, az unalom és a tehetetlenség gonosz pókként hálózza be az elméjét. Gondolatai egyre csak a forradalom felé terelődnek. Ha lehunyja a szemét, látja maga előtt a tömeget, amint ordítva vetik maguk az őrökre. Vajon hányan haltak meg? Rengetegen, lehet, hogy a fél város kipusztult. Nagyszerű, újabb halottak, akiket a számlámra írhatok!

  Valaki kétszer erősen rácsap az ajtóra. A bajnok nem szól semmit, csak csendben ül, és várja, hogy benyissanak. Újabb próbálkozás, újabb hallgatás. Az őrök megunják a játékot, idegesen benyitnak a szobába, és ellentmondást nem tűrő hangon felszólítják a fiút, hogy készülődjön, egy órán belül indul a vonat. Carlos a szíve szerint ezer meg ezer kérdéssel rohamozná meg a férfiakat, de nem teszi. Az eszére hallgat: mogorván feltápászkodik, és a vasútállomás felé veszi az irányt.

  Brazília keskeny utcáit róva lehetősége nyílik alaposan szemügyre venni a házakat. Egyik se túl nagy, a legtöbb esetében félő, hogy lassan összedől. Vékony falak, nádból készült háztetők, hiányos kerítések… Még a levegőben terjengő friss kávé illata sem dobja fel az országot. Furcsa belegondolni, hogy Arabella és Julio itt tengették a napjaikat. Mennyit szenvedhettek! Nem lehetett könnyű itt élni. Bár, sehol sem könnyű… Maximum Atlantában, a hülye sznobok között! Carlosnak valósággal felfordul a gyomra, ahogy a világ irányítóira gondol. Véleménye szerint ez Fire elnök egyetlen érdeme: hála a pasasnak, van egy ember a Földön, akitől még magánál is jobban undorodik.

  Időközben leválnak tőle a kísérői, bár mérget venne rá, hogy közeli rejtekhelyről figyelik minden egyes lépését. Már az állomáson van, ami egy fokkal jobban néz ki, mint a főváros többi része. Igaz, nem túl csicsás és harsány, de legalább itt nem kell attól tartania az embernek, hogy a fejére esik valami. A sínen állomásozó, aranyozott színű mozdony egyáltalán nem illik bele ebbe a képbe, mint ahogy a rajta tartózkodó emberek sem. Carlos hátán zavart borzongás fut végig a csapatára gondolva. Siát valószínűleg még nagyban ébresztgetik az ájulás okozta sokkból, a szolgálók nyílván lesírták az ízléstelen sminkjüket, annyira izgulnak érte, Noah-Levi és Claire pedig… Nos, velük más a helyzet. Carlosnak fogalma sincs, hogy fognak reagálni a téren történtekre. Valami azt súgja neki, mindketten teljes mellszélességgel kiállnának mellette, és akár az életül árán is támogatnák a forradalmat. Ennek ellenére biztos, hogy alaposan össze fogják szidni a közel sem mindennapi tettéért. Felkelésre szítani a népet, rögtön az első országban? Mégis ki az a mazochista barom, aki ilyesmire vetemedik?

  Az a mazochista barom, aki nem bírja tovább nézni a nép szenvedését! – válaszolja meg a saját magának feltett kérdést. – És akitől a seggfej elnök elvette a barátnőjét!

  Fortyogó, indulatos gondolataiból egy apró ütközés rázza vissza a valóságba. Unott pillantását maga elé függeszti, hogy lássa, kinek a hullájának ment neki. Legnagyobb meglepetésére azonban nem egy halott áll előtte, hanem egy különösen vékony lány. Úgy néz ki, mint a legtöbb brazil, sötétbarna, kissé bamba szemekkel és ritkás, fekete hajjal rendelkezik. A fiúnak nagyjából a válláig ér, a ruhái koszosak és büdösek az utcai portól. Lábbeli híján láthatóvá válnak benőtt lábkörmei, és a talpán éktelenkedő megszámlálhatatlan seb. Apró kezeivel barna pólója szélét markolássza, vékonyka szája valósággal remeg az izgalomtól. Finoman szólva sem a legszebb teremtés, akit Carlos valaha látott. Tipikusan annak az embernek tűnik, akit észre se vett volna, ha nem ütközik belé.

-Elnézést – motyogja kelletlenül, majd készen arra, hogy továbbálljon, kikerüli a lányt.

  Ő azonban nem adja fel ilyen könnyen. Sebesen lohol a bajnok után, de olyan gyorsan, hogy Carlos már fél, ha így folytatja, menten szívrohamot kap. A kislányról üvölt, hogy fél megszólalni. Ezzel egyidejűleg viszont az is látszik rajta, hogy valami halaszthatatlanul fontos információval szolgálna a spanyolnak.

  Carlos váratlanul megelégeli a jövevény tapadását, és idegesen szembe fordul vele.

-Mit akarsz? – kérdezi cseppet sem barátságosan.

  A kislány láthatóan zavarba jön. Pillátlan szemét szégyenlősen lesüti, cserepes ajkai még az eddiginél is jobban remegnek. Carlos már éppen komolyan fontolóra venné, hogy se szó, se beszéd felugorjon a vonatra, is itt hagyja ezt az idiótát, aki valószínűleg csak játszani akar az idegeivel, mikor a lány végre-valahára megszólal.

-Catherina vagyok… - motyogja, aztán csak bámul a fiúra. Carlos nem érti, mit akar ezzel mondani. Talán azt hiszi, a brazilok meséltek róla? Nem, az teljesen kizárt. Arabella sosem beszélt az otthoniakról, az pedig, hogy Julio kavart egy ilyen lánnyal, teljesen kizárt. – Ismertem Juliót és Arabellát! – teszi hozzá a lány, hogy mentse a menthetőt. A spanyol unott arckifejezését látva úgy véli, jobban jár, ha kiegészíti magát. – Julio az évfolyamtársam… volt.

  Carlos tüdejéből hatalmas sóhaj szakad fel. A torkát valami keserű, undorító dolog mardossa, melynek eredetéről semmit sem tud. Az utóbbi időben elég érzékennyé vált, ha szóba kerültek a barátai. Azt már megszokta, hogy Spanyolországban mindenki múlt időben beszél róluk, de hogy még itt, Brazíliában is… Persze ez így normális, senkit sem vet meg ezért. Úgy gondolkoznak, mint a normális emberek, felfogták, hogy a Kétszáztizenhetedik Országok Viadalának Kiválasztottjai meghaltak, semmi értelme úgy cseverészni róluk, mintha még mindig köztünk lennének.

-Sokkal… - Carlos mindhiába keresi a szavakat. Akar valamit mondani ennek a Catherinának, csak még maga sem tudja, mit. – Fiatalabbnak tűnsz nála. Ne akard bemesélni, hogy elmúltál tizennyolc, úgysem veszem be!

  Gratulálok, Contreras, ezt remekül megcsináltad! Nem elég, hogy a kiscsaj a saját árnyékától is fél, még be is szólsz neki! Azt nem akarod esetleg a fejéhez vágni, hogy egy szürke kisegér? Akkor már hivatalosan is elnyernéd az év seggfeje címet! Persze, csak Fire-rel holtversenyben.

-Mondták már egy páran. – von vállat a lány közömbösen. – Öhm… Senor Contreras, ha nincs ellenére, én… mutatnék Önnek… valamit. A szövetségeseiről lenne szó.

- Ne magázz kérlek! – veti oda foghegyről a fiú. – Nem vagyok az öregapád.

  A brazil lány a füle hegyéig elpirul, majd zavartan motyog valami bocsánatkérés-szerűséget. Aztán sarkon fordul, és mindennemű kommentár nélkül elindul a másik irányba, a házak felé. Valami belső hang azt súgja Carlosnak, jobban jár, ha követi újdonsült ismerősét.

  Spanyolország legragyogóbb csillagának már nem egyszer meggyűlt a baja a túlontúl fanatikus rajongóival. Néhány hete, amikor egy neves francia magazinnak adott interjút, három teljes extázisban lévő lány rontott be az épületbe, és azt követelték az őröktől, adják ki nekik a fiút, hiszen tudják, hogy odabent van. És ez még csak nem is tartozik a durvább esetek közé. Pár hónappal az ominózus eset előtt Noah-val beszélgetett egy madridi kávézóban, amikor olyan érzése támadt, mintha valaki figyelné. Természetesen a hideg futkosott a hátán, és mivel jobb nem jutott eszébe, észrevétlenül kiosont a mosdóba. Ott azonban vagy tíz-tizenöt lerészegedett fiatal várta, közös képet követelve tőle. Ez volt a két legemlékezetesebb történet, de azért még akadt néhány ismeretlen telefonálókról, szerelmes levelekről, parfümmel befújt ajándékokról.

  Nem csoda hát, hogy Carlos utálja a rajongóit. Most is elhessegette volna a lányt, ha nem hozza szóba Arát és Juliót. A fiú oldalát erősen furdalja a kíváncsiság néhai szövetségeseivel kapcsolatban. Úgy gondolja, viszonylag sok dolgot megtudott velük kapcsolatban a néhány együtt töltött hét alatt, ám ő még ennél is többet akar. Úgy véli, az lenne a legjobb, ha Catherina az egész élettörténetükről beszámolna neki.

  Egy végeláthatatlan sikátoron haladnak keresztül. A lány megy elöl, jó néhány lépéssel megelőzve a mögötte andalgó spanyolt. Carlos hátán kellemetlen borzongás fut végig, miközben az utcát övező omladozó épületeket kémleli. A legtöbben síri csönd uralkodik, mintha csak a lakói félnének kidugni az orrukat. A fiú előtt hirtelen egy kicsiny egér szalad el, valami aprósággal a szájában. Carlos kínosan lesüti gyönyörű pilláit. Arra gondol, mennyire meg tudja nevelni a sors az embert. Biztos benne, hogy ha Arabella nem veszti el a családját, és nem kényszerül arra, hogy ilyen lepukkant környéken éljen, sosem öl meg senkit, aki egy kicsit is számít a hazájának. Aztán ismételten szégyenérzet fogja el, amint eszébe jut a fényűző ház, amit a Győztesek Falujában építtetett neki Fire, hogy ezzel dicsérje meg a teljesítményéért.

  Nemsokára egy hatalmas, szürkésbarna épülethez érnek. Catherina megfordul, komor pillantását egyenesen Carlosra szegezi. Rövid, vékony ujjacskáját a szája elé tartja, jelezvén ezzel, hogy a fiú maradjon csendben. Csontos kezével lassan, óvatosan lenyomja az épület egyszerű kilincsét, körülkémleli a helyiséget, majd miután megbizonyosodik róla, hogy tiszta a levegő, egy gyors mozdulattal maga után rángatja a vendégét. A házba lépve Carlos összes aggálya elszáll, akár egy könnyű tollpihe, amibe belekap a nyári szellő. Való igaz, a torkában még mindig ott a gombóc Brazília keserves sorsa miatt, de már nem izgul, hogy elmebetegek közé került. Sokan tolonganak az épületben, ami belülről sokkal, de sokkal kisebbnek tűnik, mint ahogy azt a fiú első ránézésre gondolta. Úgy tűnik, a fiatalokat nem igazán hatotta meg Catherina és az ismeretlen vendég érkezése, mindannyian továbbra is azzal foglalatoskodnak, mint az ajtó kinyílása előtt. Talán észre sem vettek – reménykedik Cralos. A hatodik érzéke – ami az elmúlt hónapok során többet fejlődött, mint élete eddigi tizenhét évében – azt súgja, minél kevesebb ideig tartózkodik ezen a helyen, annál jobb.

  Újdonsült ismerőse kissé erőszakosan megragadja a csuklóját, és egy közeli szoba felé tuszkolja. Most már egy fokkal magabiztosabban nyomja le a kilincset, mint az imént. Nem is megy előre, egyszerűen csak belöki maga előtt Carlost, fittyet hányva arra, hogy az idei év bajnokával van dolga.

  A fiú a szobába lépve elsőként azt se tudja, hova nézzen. Talán a helyiségben uralkodó félhomálynak köszönhetően néhány másodpercig el sem jut a tudatáig, miért olyan különleges ez a hely. Aztán persze rájön. Ahogy figyeli a falakat, a szekrényeket, a padlót, és a kicsi ágyat, egy egész történet bontakozik ki előtte. Azaz, két történet, amik egyszer csak összefolynak, és így érkeznek el a végükhöz: együtt. A szoba megalkotója alapos munkát végzett, és vélhetőleg időt és energiát nem sajnálva munkálkodott azon, hogy a helyiség egy valóságos szentélyre emlékeztesse az ide tévedőket. Carlos alaposan szemügyre veszi az összes fotót. A régebbiekkel bizony meggyűlik a baja, alig ismeri fel rajta a barátait. Meglepetésére Arabella barna hajú kislány volt, és az összes fényképen úgy vigyorgott, akár a vadalma. A legtöbben két kedves, szerető arcú ember között ül, fekszik, eszik, vagy egyszerűen csak nevet. A férfi elég magasnak tűnik, arcát többnapos, sötétbarna borosta díszíti. Kissé ugyan kopaszodik, de ez nem gátolja meg abban, hogy mogyoróbarna szemében valami megmagyarázhatatlan, földöntúli csillogás gyúljon, amikor a feleségére és a kislányára néz. Arabella anyukája nem nőtt túl magasra, talán a 160 centimétert sem ütötte meg. Ám sötétbarna szemében és fényesen csillogó, ébenfekete hajában, na meg a kedves mosolyában volt valami, ami rendesen megbabonázhatta a férfiakat. Ahogy telnek az évek, egyre kevesebb kép kerül fel a falra Arabella szüleiről, akikkel együtt a lány mosolya is feledésbe merül. Ara már komoly és vad, a legtöbb fotó nem bulizás vagy valami vicces program közben készült róla, hanem valami iskolai rendezvényen. Az utolsó képeken lévő lány a legismerősebb Carlos számára. Ezek az emlékek azokból az időkből származnak, amikor a fiú már ismerte a lányt.

-Most nézd Juliót! – kotyog közbe Catherina kissé tudálékosan. – Csak a végén fognak összefolyni az események.

  Carlos engedelmesen átsétál a szoba másik végébe, hogy megtudja, milyen élete volt az ő nőcsábász haverjának. Julióra valamivel könnyebben ráismer, mint Arabellára. A fiú már pelenkás korában is igazi szívtiprónak számított, legalábbis erről tanúskodnak a képek. Óvoda, általános iskola, középsuli… Carlos nem talál olyan fotót, ahol ne venné körbe Juliót legalább egy tucat lány. Azonnal szemet szúr neki, hogy egy fekete és egy barna hajú, a két legszebb, az összes fényképen feltűnik, ám a többiekhez hasonlóan csak ők nem mosolyognak. Carlos ebből azt a következtetést vonja, le, hogy ők Julio testvérei, akik sosem vették túl jó néven a bátyjuk életelveit. A lapok elején egy szintén gyönyörű, napbarnított bőrű nő is feltűnik, ám a helyét nem sokára egy agyonsminkelt spiné veszi át. A spanyol bajnok nagyjából tudja, mi történt Julio családjában, így hát könnyűszerrel elhelyezi az embereket. A fotók szereplői kicsit idősebbé válnak, már egész jól fel lehet ismerni rajtuk a családot a térről. A hangulat is egyre komorabbá válik. Míg az egyik pillanatban Julio egy szőke lánnyal csókolózik, a másikon a húga kezét szorongatva izgul a nővéréért, akit Sean Beker leszúrt az Arénában.

  A két főszereplő sorsa hirtelen egybefonódik, Carlos pedig ismét kénytelen egy kicsit sétálgatni, hogy el ne vesszen az események sodrásában. Bár, ezek az emlékek valamelyest ismerősebbek neki, hiszen Arabellával és Julióval együtt élte meg őket. Az Aratáson Arabelláról valósággal üvölt, hogy ki nem állhatja Juliót, és mintha a fiú sem repesne az örömtől, amiért leváltották az Országtársát. A bevonuláson mosolyogva integetnek a közönségnek, miközben alig észrevehetően egymás kezét szorongatják. Néhány vágókép következik róluk az edzésről. Carlos figyelmesen szemléli őket, és magában hálát ad az égnek, amiért az Ara és Cri között történt verekedés képei nem kerültek napvilágra. Újabb képek a pontozásról és az interjúról. Az Arénában töltött napokról elsőként az a kép emlékezik meg, amelyen Julio átnyújt Arabellának egy hátizsákot. A következőkben Brazília Kiválasztottjai úgy kapaszkodnak egymásba, mintha sosem akarnák elengedni a másikat, együtt alszanak, beszélgetnek, veszekednek, vagy nevetnek valamin. Időközben Isabel is képbe kerül, amitől Carlos kicsit rosszul érzi magát. Hogy elhessegesse negatív gondolatait, tekintetét újra az összeállításra szegezi. Julio súlyos sebet szerzett Minhótól, Isabel és Arabella is próbálja leápolni. Már csak négy kép van hátra. Az elsőn a páros éppen csókolózik, de olyan szenvedéllyel, hogy annak láttán a szemérmesebb emberek el is pirulnának. A következő kép már közel sem ilyen vidám is romantikus. Az egyiken Arabella, a másikon Julio arca látszik, mindkettő kékes színű háttérrel. Ezekben a pillanatokban vetítették ki az arcukat az égboltra. Carlos magában megköszöni Catherinának, hogy levágta róluk a gyilkosuk nevét. Egyre inkább sejti, hogy a lánynak az a cél lebegett a szeme előtt, hogy a páros életét a lehető legboldogabb nézőpontból ábrázolja. Szegény, naiv gyerek biztosan reménykedett, hogy ettől talán jobbra fordul a sorsuk…

  A legutolsó kép láttán Carlos nem tudja eldönteni, mit gondoljon. Rengeteg érzelem kavarog a lelkében, és fogalma sincs, melyikkel támadja le a sorozat megalkotóját, ezt a jelentéktelen, csúnyácska, ám mégis csupaszív lányt. Nem érti, hogy vetemedhetett erre a tettre… Nem is gondolt arra, hogy mi lesz, ha ezt valaki meglátja, vagy esetleg egy hivatali személy fülébe jut a különleges szoba híre?!

  Úgy tűnik, nem. Catherina somolyogva, türelmesen várakozik a fiú reakciójára. A fiú nem tehet mást, újra szemügyre veszi az utolsó képet. Ez jóval nagyobb a többinél, olyan, mint egy montázs, csak nem túl mindennapi szerkesztésben. A lány hat darab képet ragasztott egy fehér lapra. A papír két felső sarkában Julio és Arabella kiskori, családos képei foglalnak helyet, alul pedig ugyanezek a fotók, ezúttal a főszereplők nélkül. Középütt – Carlos legnagyobb döbbenetére – saját magát pillantja meg, ahogy az előtte elnyúló, haldokló Arabellát vizslatja. Az alacsony lány egy másik fotóra került. A fiú megborzong, egy pillanatra úgy érzi, mintha megint ott lenne, a sivatag homokjában, a vérző, könyörgő barátja mellett, aki mellől már mindenki elpártolt. A montázson Ara szájából egy gondolatbuborék nyúlik ki Megcsinálod a forradalmat? felirattal. Most tűnik csak fel, hogy a saját feje körül is egy ilyesfajta ábra kering, csak ebben jóval határozottabb hangnemben szerepel az ominózus kijelentés.

-Megcsinálom a forradalmat! – olvassa fel a fiú a szöveget.

  Catherina somolygása vad, mámoros vigyorgásba csap át. Apró kezeit a szája elé kapja, meggátolva ezzel a torkából feltörni kívánkozó őrült visítozást. Talán még magának sem merné bevallani, de valamilyen szinten vonzódik Carloshoz, és a világ összes kincséért sem csinálna magából bolondot a fiú előtt. A spanyol azonban nem foglalkozik a lánnyal, csak figyelmesen tanulmányozza a képeket, amik két ember életén repítik végig. Rádöbben, hogy Catherina mit is akart üzenni valójában ezzel a fotósorozattal: hogy ha Arabella és Julio akár egy kicsit is számított neki, a lázadók pártjára áll, szövetségeseket toboroz maga mellé, és ha törik, ha szakad, de véget vet ennek a borzalomnak, melyben már kétszáztizenhét éve él a világ. Cseles zsarolásnak, gondosan kitervelt megvesztegetésnek tűnhet mindez, de Carlost nem zavarja. Hiszen ezt akarja! Forradalmat akar, igen! Ahogy telnek a napok, a hetek, a hónapok, egyre erősebb és erősebb kényszert érez arra, hogy végre fellépjen a zsarnokság ellen. Ha egy évvel ezelőtt valaki megkeresi azzal, hogy segít neki eltenni láb alól Fire-t, gondolkodás nélkül kiröhögi az illetőt. Ma azonban úgy érzi, ő magának kell keresésre indulnia.

-Ez csodálatos lett! – mosolyog kedvesen a brazil lányra. – Nem tudom, hogy csináltad, de ez egyszerűen zseniális! Tudom, hogy nem miattam van, de… köszönöm!

  Catherina arcát ismét pír önti el, csaknem hasonlít egy jól megérett paradicsomhoz. Carlos kezet nyújt a lánynak, és készségesen felsegíti a szőnyegről, ahol eddig kuporgott. A fiú a kezén virító, aranyozott órára néz. Szája lefelé görbül, amin tudatosul benne, hogy mindösszesen huszonöt perce maradt a vonat indulásáig. Nem ártana készülődni…

  Catherinával együtt elindul a kijárat felé. A szobából kilépve rögvest szemet szúr neki, hogy az árvák már nem méhkas módjára nyüzsögnek, sokkal frusztráltabbnak tűnnek, mint fél órával ezelőtt. A fiú még nem sejti, mi okozta a zavart, csak reménykedni tud, hogy senki sem ismerte fel. Úgy véli, Catherina nem vett észre az egészből semmit – legalábbis, szokásosan kacsázó léptei erre hagynak következtetni. Carlost valamiért roppant mód idegesíti, hogy a gyerekek nem néznek a szemébe, viszont amikor megfordul, töretlenül bámulják a hátát. Tisztára paranoiás lettem! – gondolja magában heherészve. De sebaj, biztosan csak az emlékek teszik! Igen, azok a fránya emlékek teljesen padlóra vágják az embert. Példának okáért máris ott van a csuklóján virító név…

  A szabad levegőre lépve éri őket az újabb meglepetés. Vagy nyolc őr tornyosul előttük, eltakarva ezzel a lemenő Nap utolsó sugarait, ezzel kísérteties ragyogásba burkolva Rio de Janeiro legkihaltabb utcáját.

-Senor Contreras – néz rá a fiúra egy nagydarab férfi negédesen. -  Jöjjön, hívtam magának egy taxit!

  Carlosban hirtelen rossz érzés lesz úrrá. A férfi nem hazudik, hiszen mögötte valóban ott áll a kopottas, sárga autó. Mindez annyira fura… Ugyan, mi a fészkes fenéért hívott taxit, hiszen az állomás itt van egy köpésre! És miért tolattak be a kocsival egy ilyen szűk sikátorba? A fiú semmit sem ért, de nem is kell, hogy megértse. Nem hagyják, hogy elbúcsúzzon Catherinától, egy laza mozdulattal belökik az anyósülésre. A nagydarab bemászik mellé, a kormányhoz, majd tövig nyomja a gázt. A lepukkant jármű lassan maga mögött hagyja az árvaházat. A sofőr hirtelen benyomja a rádiót, melyben valami eszméletlenül hangos, idegölő nyávogás szól.

  Carlos egyre inkább összezavarodik. Lövése sincs, mire megy ki a játék, csak azt tudja, hogy hatalmas bajba sodorta magát, és talán Catherinát is. Az ilyesmit általában megérzi az ember, pláne, ha hetekig raboskodott egy halálos börtönben. A híresen fejlett hatodik érzéke ismét megszólal, de ezúttal nem olyan nyugodtan, mint a múltkor. Valósággal süvít. Arra kötelezi a fiút, hogy forduljon hátra, még ha az élete múlik is rajta. Carlos egy tizedmásodperc erejéig sem habozik, rögtön kinéz a két ülés között. A látványtól kis híján elájul.

  Mögötte még jól látszik a hét őr, ahogy a poros utcán egy vérző holttestet vesznek körbe. Az árvaház előtt egy fekete hajú, csontsovány lány fekszik. Homloka közepén egy hatalmas lyuk éktelenkedik, melyet bizonyára a mellette szobrozó férfi pisztolya okozott. Carlos egyszeriben megérti, miért rendeltek neki taxit, és miért kapcsolta be a sofőr olyan gyorsan a zenét.

  A kocsi lefordul az útról, átvág egy másik kereszteződésbe. Carlos arcából kiszáll a vér, kreol bőre fehéres árnyalatba csap át. Torkát a sírás mardossa, erősen kell tartania magát, hogy ne pityeredjen el. Most már biztos benne, hogy elkezdődött. Tudja, hogy nem a beteges paranoia beszél belőle. Nem, ez a kőkemény valóság! Brazíliában kémek vannak, azok jelentették az őröknek Catherina lázadását. Catherina… Te jó ég, még egy ember! Még egy ember, akinek a halála az én lelkemen szárad!

  A fejét a kocsi ablakának veti, úgy figyeli a mellette elsuhanó tájat. Legszívesebben üvöltözve verné agyon a sofőrt, és vele együtt az összes rohadékot, akinek benne volt a keze a brazil árva meggyilkolásában. Persze Fire is elnyerné a jussát. Csak kerüljön egyszer a szeme elé! Nem sok öröme lesz a találkozásban, arra mérget vehet az a szadista állat!

  A kocsi hirtelen lefékez. A sofőrt bizonyára váratlanul érte a fordulat, ezért szidja olyan hangosan a közlekedési lámpa feltalálóját. Carlost nem izgatja különösebben, hogy megálltak, csak idegesen bámul kifelé az ablakon. Na, nem mintha annyira érdekfeszítő lenne a látvány. Csak házak, bezárt házak mindenütt, melyekben rettegő emberek bujkálnak… Semmi különös. Igaz, az egyik ajtóban éppen mocorgás támad, de biztos nem fontos. Azaz, várjunk csak! Mintha valaki az ajtóban állna! Carlos Contreras, Spanyolország legfiatalabb bajnoka, a 217. Országok Viadalának győztese, milliónyi lány vágyálma és a magazinok kedvence feljebb tornázza magát az ülésen, és alaposabban szemügyre veszi az ajtóban szobrozó embereket. Először egy szőkésbarna hajú fiút pillant meg. A srác félmeztelenül szobrozik az ajtóban, izmos karját az előtte álló lány derekára kulcsolja. Mond neki valamit, de hogy mit, örökké titok marad Carlos számára. A fiú egy szomorkás mosoly kíséretében közelít a lány ajkaihoz, aki azonban váratlanul ellöki magától. Aztán, mintha csak megbánta volna a tettét, beletúr éjfekete hajába, majd anyáskodva megsimítja a szőke srác arcát. De nem csókolja meg, hanem szó nélkül megfordul, és az úttest felé veszi az irányt.

  Amint a lány a kocsi elé ér, Carlos rájön, ki is ő valójában. Hát persze, Julio húga! A fekete öltözet, a sötét haj, az igéző szemek… Így, naplementében olyan, akár egy fekete démon, aki másra sem vágyik, mint hogy bosszút álljon a megrontóin. A lány unottan lépdel előttük, ám amikor meglátja, ki is ül a szélvédő mögött, valami furcsa ismeretlen arckifejezés hatalmasodik el rózsás orcáján. Carlos csaknem libabőrös lesz ettől a nézéstől. Nem bírja eldönteni, vajon Julio húga ijesztő-e, vagy gyönyörű, angyali, vagy démoni. Az ablaküvegen át nézve simán elhinné róla az ember, hogy képes megmenteni a világot, mint ahogy azt is, hogy miatta egy szempillantás alatt kitörhet a harmadik világháború.

  A piros jelzés zöldre vált, az ideggyenge sofőr pedig azon nyomban ráfekszik a kormányra, egyértelműen utalva ezzel Julio húgának, hogy mi lesz vele, ha nem megy arrébb. A lány mintha meg se hallaná az éktelen ricsajt. Telt ajkán halvány, bátorító mosoly húzódik, mely egy kissé talán gúnyos is. Lassú, kecses léptekkel hagyja el az autópályát. Carlos megbabonázva figyeli minden egyes mozdulatát. Magában megállapítja, hogy a bátyjához hasonlóan jó eséllyel nem a szerénységéről híres. A mozdulatait elnézve azt hinné az ember, ő tesz szívességet az őrnek, amiért egyáltalán hajlandó elhagyni az utat.

  Akarva-akaratlanul, de Carlos Contreras agyába olyan erősen beleég a brazil lány, mint ahogy a bőrébe első szerelmének, Christinának a neve.

  Pedig még csak nem is sejti, mekkora szerepet tölt majd be néhány hónap múlva mind az ő, mind a világ életében.

  Brazília kristálytiszta egén sötét felhők gyülekeznek.