#8 - Cristina

Reggel izomlázzal, de mégis kipihenten ébredtem. Ez volt az első nap, amikor nem érzem magam hullafáradtnak. A zuhanyzó alá állok és gyorsan megmosom a hajam, majd megszárítom. Tegnap annyira beleizzadtam az edzős ruhámban, hogy úgy döntöttem, inkább más veszek fel ma. Felvettem egy gatyát, ami alig ért el a combom közepéig, és egy sima fehér pólót, ami követi a testem vonalát. Végül felvettem a tornacipőmet, és lófarokba kötöttem a gyümölcsös illatú hajam.

Ahogy kiléptem a szobámból, megcsapott a rántotta illata.

- Jó reggelt! - mosolygok Mariannára, aki épp a reggelit csinálja.

- Szia! - köszön vissza a nő és elém tesz egy tányért, amiben tojás van. Hálásan ránézek, majd elkezdek enni.

- Misi hol van? - kérdezem kíváncsian. - Nem, mintha hiányozna. - teszem hozzá, mielőtt Marianna félreértené.

- Elvileg sokáig Skypeolt Siaval, ezért bealudt. - magyarázza, majd a hátam mögé néz és elmosolyodik. - Szia, Francesco!

Én is hátra fordulok, az Országtársam lehuppan mellém és megkéri a mentorát, hogy csináljon neki egy kávét.

- Rosszul aludtál?-nézek rá együtt érzően.

- Mondjuk úgy. - sóhajt fel, majd az asztalra hajtja a fejét. Megragadom a tányérom és a mosogatógépbe rakom.

- Öt percetek van, különben megint késtek. - hallom meg Alessandro rekedtes hangját. Ahogy megfordulok kitör belőlem a röhögés. A mentoromnak úgy áll a haja, mintha áramütést kapott volna.

- Jól nézel ki! - vigyorgok rá.

- Látom, te nagyon elemedben vagy. - vág egy grimaszt - Mi ez a nagy lelkesedés? - kérdezi, mire tőlem egy vállrándítást kap válaszként.

- Nem tudom...Jól aludtam. - mondom, majd türelmetlenül Francesco felé fordulok. - Jössz már?

- Nyugi már... - mordul fel majd feltápászkodik és az ajtó felé veszi az irányt.  Én is követem, de a mentorom hangja megállít:

- Ne feledd, Cristina: semmi balhé! - szól oda nekem mire én csak leintem.

- Tudom. - válaszolok, majd kilépek a lakosztályunkból.

Most értünk leghamarabb az edzőterembe eddig. Bár már voltak egy páran, mégse mi voltunk az utolsók. Ránézek az Országtársamra, aki álmosan nézet körbe.

- Gyerünk már, Franco! - vigyorgok rá és hátba veregetem.

- Ne hívj így... - morogja, mire küldök felé egy bocsánatkérő mosolyt, majd a kések felé veszem az irányt. Hirtelen meghallom a brazil csaj idegesítő hangját, a hang forrása felé nézek. Carlost és Arabellát tekintem meg, akik épp beszélgetnek. Kikerekedett szemekkel veszem tudomásul, hogy a spanyol fiún nincs póló. Ezt persze Arabella is észre vette (ezt melyik lány nem venné észre? ) ugyanis többször is elcsíptem ahogy a srác kidolgozott felsőtestét bámulja, miközben mosolyogva beszélgetnek. Ezek meg mióta vannak ilyen jóban?! Idegesen markolok fel egy kést majd elhajítom. A céltábla közelébe se ment.

- A rohadt életbe! - sziszegem magamnak, majd újra Carlosékhoz fordulok, akik most ölelkezve búcsúznak el egymástól. Hogy ez milyen cuki...mindjárt kifolyik a nyálam...

Újra megpróbálkozom egy fegyver elhajításával. Most már súrolja a bábút.

Épp egy újabb kést vettem volna a kezembe amikor érzem, hogy valaki bámul. Gyorsan megfordulok és egyenesen Carlos szemébe nézek. A pillantásunk összekapcsolódik.

Nyolc másodperc. Pont ennyi ideig néztük egymást. Egy félmosollyal nézett rám. Közelebb mentem hozzá, és én is küldtem felé egy halvány mosolyt.

- Szia! - köszön és  végignéz rajtam, a lábaimon megakad a tekintete. Ezt a kis időt kihasználva én is végigmértem a kidolgozott hasizmait... Azta... Vajon mennyit kellett edzenie ehhez az alakhoz? Széles válla, keskeny csípője és kockás hasa volt, amiről csak nagy erőlködés árán tudtam elszakítani a szemem.

- Többször is felvehetnéd ezt a gatyát - szólal meg hirtelen. - Jól áll. - vigyorog és mélyen a szemembe néz. Az a tekintet teljesen lefagyasztja az agyam. A gyomrom dió méretűre zsugorodik ahogy felrémlik bennem, ahogy Carlos átöleli Arabellát. Hirtelen felindulásból legszívesebben ráugranék és jól kiosztanám de aztán meggondolom magam. Mit árt egy kis kaland? Úgyis egy Arénába fogok meghalni, legalább az életem utolsó napjait hadd töltsem el úgy, ahogy én akarom. Így aztán közelebb léptem a fiúhoz és egy félmosollyal válaszoltam:

- Te pedig többször is jöhetnél póló nélkül edzeni!

Carlos elégedetten elvigyorodik és meglepődés tettetve mondja:

- Cristina Angell most tényleg flörtöl velem? - kérdezi komoly arccal, de a szeme játékosan csillog.

- Megeshet .- nevetek fel, majd hozzá teszem. - Te kezdted, Carlos! - kacsintok, mire újra egy észbontóan helyes mosolyt kapok tőle majd felmarkol két boxkesztyűt és felém tartja őket.

- Benne vagy egy harcba, Cristina? - kérdezi felhúzott szemöldökkel, mire én elveszem a kezéből az egyik pár kesztyűt.

- Még szép! - húzom fel a kezemre a bőrből készült "kiegészítőt".

Carlos szembe áll velem és újra összekapcsolódik a tekintetünk. A kékeszöld szemét belefúrja a sötétbarna, szinte már fekete szemembe. Kihasználta, hogy nem figyelek és egy kisebb ütést mért a jobb vállamra. Na ez már felébresztett, meglendítettem a kezem és az arcára céloztam, de ő gyorsan elhajolt és kigáncsolt. Nem estem el, viszont az egyensúlyomat elvesztettem így egyenesen előre estem. Felkészültem a csapódásra amikor hirtelen megragad és mosolyogva néz rám.

- Nem vagy elég figyelmes, erősebbeket kell ütnöd! - mondja és újra támadó pozícióba áll. Megfogadom a tanácsát és újra meglendítem a kezem, az öklöm csapódik az állkapcsával. Egy pillanatig se hagyom, hogy összeszedje magát, meglendítem a lábam és a gyomra felé lendítem .

De Carlos túl gyors, megragadja a bokám és konkrétan leteper a földre. Ez a csávó nem semmi! Lihegve és fáradtan   bámultam az elégedett képére.

-Vesztettél. - vigyorog még mindig leszorítva engem a földre.

-Biztos vagy benne? - kérdezem felhúzott szemöldökkel és megragadva a vállát magamhoz rántom.

-Te meg mit csinálsz? - kérdezi nevetve de én egy hatalmas lendülettel fordítottam a helyzetünkön és felülkerekedtem rajta.

-Nyertem!  - mondom egy győzedelmes mosollyal.

-Nem! - ellenkezik mosolyogva. - Én nyertem. - javít ki, mire vágok egy grimaszt.

-Maradjunk döntetlenbe. - kötök alku,t mire ő egyetértően bólint egyet. Lemászok róla és a kezemet nyújtva felhúzom őt a földről. Pár percet hagyunk egymásnak, hogy a légzésünk újra egyenletes legyen.

- Tudsz bánni a kardokkal? - kérdezi hirtelen mire elhúzom a szám.

- Fogjuk rá. - válaszolok halkan.

- Gyere, segítek gyakorolni! - mosolyog kedvesen, de én teljesen lefagyok. Bár nagyon jól érzem magam Carlosszal és szinte már felszabadultnak is nevezhetem magam még se szeretném, hogy megtudja, hogy mik a  gyengeségeim. Mert a kardok használata erősen a gyengeségeimet erősíti...

- Nem gyakorolunk inkább a késekkel? - próbálkozok mire ő összeráncolt szemöldökkel néz rám:

-Talán félsz? - kérdezi az arcomat kutatva.

-Mitől is? - kérdezek vissza feszülten, mire ő közelebb hajol és a fülembe súgja:

-Hogy újra vesztesz. - vigyorog rám.

-Döntetlen volt! - nevetem el magam és a mellkasánál fogva eltolom magamtól.

-Ilyet csak a vesztesek mondanak! -ingerel mire én karba font kézzel nézek a szemébe:

-Ad csak ide azt a kardot! - mondom harciasan és a levegőben elkapom amikor hozzám dobja a fegyvert.

- Mutasd meg mit tudsz, Angyalka!  -nevet fel édesen. Angyalka? Én Angell vagyok, nem angyalka. Egy grimasszal néztem a fiúra majd megpróbáltam megcélozni a hasát a karddal. Bár tegnap több mint egy órát gyakoroltam Francescóval még se éreztem nagyon rá erre a fegyvere.

Carlos nehézség nélkül elugrik a támadásom elől. Most a feje felé lendítem a fegyvert. A két kard hangos csattanással vágódik egymásnak. Ő is támadásba lendül a a mellkasomhoz  közelíti a fegyverét de én lelapulok a földre majd villámgyorsan felemelkedem, de ahogy körbenézek nem látom Carlost.

-Mi a...? - kerekedik ki a szemem. - Carlos te meg hova...? - kérdeztem volna de a fiú keze hátulról befogja a számat és megfordít majd a vállam felé közelíti a kardját, gyors reflexszel kivédtem a támadást majd felemelem az én fegyverem és a nyakára szegezem a kardot. Ő rákulcsol arra a kezemre amivel a fegyvert tartom és megpróbálja eltolni de én átkarolom a csípőjét és még jobban a torkához szorítom a kardot. Nem hagyom, hogy legyőzzön! Pár percig még ellenáll majd egy félmosollyal feladja.

-Ha! Nyertem! - vigyorgok elégedetten.

- Ugye tudod, hogy hagytam magam? - mosolyog kedvesen mire megforgatom a szemem. Hirtelen elhalkul minden és csak Carlos arcára tudok koncentrálni, érzem a bőrén a szappan illatát, a szívem felgyorsul ahogy megérzem, hogy milyen közel is vagyunk egymáshoz, a szájára szegezem a tekintetem amin még mindig egy mosoly húzódik.

Olyan gondolataim támadtak amik egy kicsit se helyénvalók, de még is ez a srác olyan helyes, hogy az már bűn!

-Ugye tudod , hogy ilyet csak a vesztesek mondanak? - mondom halkan majd lassan elhúzódok tőle mielőtt még olyat tennék amit később megbánok.

-Egyébként, nem is vagy olyan rossz a kardokkal! - mondja és kivillantja azokat a világítóan fehér fogait.

Ezt a pillanatot a világ második legidegesítőbb embere, Arabella után, természetesen, zavarta meg.

-Sziasztok! - vigyorog Julio Fuarez a képembe.

-Hello! - köszönök vissza Carlosszal együtt.

-Tudnánk együtt gyakorolni? - kérdezi a brazil fiú, de meg se várta, hogy válaszoljunk már hozott is magának egy kardot.

- Körkardozzunk! - mondja Carlos és beáll mellénk úgy, hogy egy kicsi kört alkossunk.

-Ööö...Az mi?-kérdezem értetlenül.

-A lényeg az, hogy körbe megyünk, és mindig arra kell támadni aki melletted van. Minél többször eltalálod a másikat, annál több pontod lesz. - magyarázza, mire én bólintok.

Pillanatok múlva már jobbról érkezett is Julio támadása. Nem volt időm lereagálni így eltalált.

- Hát ez gyenge volt, Angell. - mondja rám nézve mire megforgatom a szemem.

- A lényeg, hogy te fantasztikus vagy...-mondom gúnyosan mire ő azonnal rávágja, hogy "Természetesen".  Ezek után már nem szóltunk egymáshoz, mindannyian azon voltunk, hogy minél több pontjuk legyen. Pár perc múlva a két fiú versenget egymással 50-50 ponttal, én pedig csak nevetve néztem őket vagy épp ők nevettek ki engem amikor győzedelmesen felkiáltottam amikor végre elértem a 10 pontot...Igen, ők akkor már túl haladtak az 50-en, de semmi gond.

Komolyan mondom még Julióval is jól el tudtam szórakozni, kifejezetten jókedvem volt, de persze ez addig tartott ameddig az a bizonyos személy, akit annyira de annyira gyűlölök, oda nem jött hozzánk...

- Helló, srácok!-vigyorog Arabella csábosan a fiúkra, engem figyelmen kívül hagyva .- Nem lenne gond, ha beállnék hozzátok edzeni? - kérdezi mosolyogva.

De, rohadt nagy gond lenne!

A fiúk egymásra néznek majd rám majd újra egymásra. Legszívesebben egy  jól irányzott mozdulattal felrúgnám a brazil csajt, de mivel megígértem, hogy nem balhézok, így próbáltam visszafogni az indulataimat.

- Helló Ara! - mondom gúnyosan. - Egyedül nem tudsz gyakorolni? - húzom fel az egyik szemöldököm.

-Társaságban jobb!-vigyorog. Hát persze...Főleg ha a "társaság" az a mezőny két leghelyesebb fiúja... -Vagy talán zavarok? - pislog rám ártatlan szemekkel.

Igen, igen, igen!

- Ooo, dehogy - vigyorgok rá erőltetetten - A te társaságodat  mindig  örömmel fogadom. - Bár próbáltam mosolyogni, de inkább egy vicsorgás lett belőle.

- Ezt örömmel hallom, Cri! - mondja lenézően. Összehúzott szemekkel méregettem a csajt. - Kár, hogy az érzés nem kölcsönös!  -teszi hozzá győzedelmes mosollyal.

-Te tényleg nem érezted az iróniát?! - meredek rá felhúzott szemöldökkel. Értem én, hogy nem egy észlény a csaj, de azért még is csak többre becsültem az intelligenciáját.

- Azta! - kapja a szája elé a kezét és meglepettséget színlel. - Te tudod, hogy az mit jelent? Okosabb vagy, mint hittem. A végén még kiderül, hogy számolni is tudsz. - vág vissza. Jézusom! Most komolyan azt hiszi, hogy ezzel megsért? Tudod, kit érdekel a véleménye...

- Most igazán a lelkembe tiportál ezzel a megalázó beszólással! - teszem drámaian a szívemre a kezem.

Közben a fiúkra sandítok akik tehetetlenül néznek minket és azt se tudják, hogy mit csináljanak. Annyira szerencsétlenek!

Újra a brazilra nézek aki alig várja, hogy kiakadjak. Ebből nem kap! Muszáj lenyugodnom különben tényleg neki ugrok! De mégse tudom megállni, hogy ne szóljak be ennek az idegesítő fejének:

- Hidd el drágám, nem ismersz még  eléggé! Mellesleg,  te mihez értesz? - kérdezem felhúzott szemöldökkel. - Azon kívül,  hogy minden pasira ráhajtasz aki szembe jön  veled?  - teszem hozzá és küldök egy pillantást Carlos felé.

- Jaj de vicceske itt valaki! Miből szűrted le ezt a zseniális következtetést? Talán abból, hogy Carlos megölelt engem, téged meg nem? - húzza fel kérdően a szemöldökét. - Bocs, a féltékenység néha igazán fájdalmas tud lenni.

Arabella összes szava olyan volt mint egy pofon. Újra felrémlett bennem, ahogy  átöleli Carlost, és ahogy engem szorít magához...Utálom, hogy igaza van! Még magamnak is szégyellem bevallani, de tényleg féltékenység gyúlt bennem amikor megláttam őket...Persze ezt nem mutattam ki neki, magamra öltöttem a jellegzetes gúnyos arckifejezést majd válaszoltam a csajnak:

- Igazán büszke lehetsz magadra! - forgatom meg a szemem. - Ha már le is smárol, felvágom az ereimet! - válaszolok a szememet forgatva. - Bár azt hiszem, ez sose fog bekövetkezni... Hamarabb fog megcsókolni egy patkányt, mint hogy hozzád érjen!

Imádtam nézni az arcát, ahogy próbálta elrejteni, hogy a szavaim megsértették...Úgy kell neki! Rohadtul nem érdekel a lelkivilága.

- Engem ebből hagyjátok ki! - emeli fel védekezően a kezét Carlos mire Julio azonnal rávágja, hogy "Engem is", mire Arabella beszól egyet az Országtársának.

- Mielőtt annyira elájulnál magadtól, közlöm, hogy az összes próbálkozásod egyszerűen röhejes. Azért sértegetsz mert így akarod leplezni a féltékenységed. - szól be újra.

-Istenem, szállj már le erről a féltékenykedős témáról - sóhajtok fel unottan - Az egyetlen, aki itt féltékeny, az max te vagy.

- O, Igen? Ugyan kire? Rád?  röhög fel lenézően. - Szivi, akkor se lennék olyan idegesítő és beképzelt mint te, ha az életem múlna rajta.

Kedvem lett volna felröhögni. Pont ő papol arról, hogy én milyen idegesítő  vagyok? Na ne vicceljünk már!

-Hát persze,  mert te egy ártatlan lélek vagy mi?! Mégis ki jött ide és kezdet el beszólogatni nekem?! - mondom szikrázó szemekkel. - Hát te, 'szivi'!

- Én edzeni akartam! - teszi fel a kezét mire ellenségesen keresztbe fonom a karom. - Az, hogy te még ezen is kiakadsz, mert egy hisztis liba vagy, egy dolog. - mondja Arabella.

- Már meging csak magadat véded! - vigyorgok gúnyosan - Ne mond, hogy Isabellel vagy Francescóval nem tudtál volna edzeni. Nem, neked pont hozzánk kellett jönnöd.

Erre már nem tudott mit felelni így inkább csak elkezdet hisztizni.

-Jézusom, akadj már le rólam! Basszus, hagyjál már végre békén és folytassuk az edzést! - mondja idegesen, majd a két fiúhoz fordul - Na, valaki?

Nem érkezett válasz. Elégedetten elvigyorodtam és tudtam, Arabellának már lőttek.

- Mi szívesen folytatnánk az edzést ha végre elmennél. - mondom egy bájos mosollyal.

- Csak, hogy itt vagyok, szívem! Ha annyira zavarok,  menj el te!

Ilyen nincs! Egyetlen egy mondattal feltud újra idegesíteni!  Mégis mi az Istent képzel?!  Idejön aztán még ő akar elküldeni? A pofám leszakad!

-Te hallod amit mondasz?! Ide pofátlankodsz aztán meg  neked áll feljebb? Hűtsd már le magad!-kiáltok rá és egy laza mozdulattal arrébb lököm.

- Ó szóval azt hiszed, hogy engem  csak  úgy ellökhetsz?!  -mered rám pszichopata tekintettel. - Azt ajánlom, édesem, minél előbb vegyél vissza a stílusodból, ha nem akarod lándzsával a képedben végezni! - sziszegi fenyegetően.

Húha, most aztán rám ijesztett a kis 150centis Törpe. Igazán cuki ezzel a szikrázó szemekkel.

- Gyere csak, Ara! Ne csak a szád járjon! - hergelem, mert szinte biztos voltam, hogy nem ugrik rám hiszen játszani kell a jókislányt, meg amúgy is mindenki minket bámul.

De tévedtem. Sziszeg valamit az orra alatt majd olyan gyorsan emeli fel és céloz az orromra, hogy nincs időm reagálni.

A fájdalom belehasít az orromba és megérzem a vér ízét ami ömleni kezd az belőle.

De nem törődtem semmivel, csak hagytam, hogy a harag elárassza  testem egészét. Ráugrottam a brazil csajra és letepertem a földre majd egy hatalmasat bevertem neki. Legszívesebben péppé verném azt a ronda képét de amikor újra meglendíteném az öklöm valaki erősen megragad a csípőmnél fogva és elránt Arabellától.

Itt még korán sem volt vége a balhénak, úgy ordítoztunk egymással mint két örült. Én hol vele üvöltöztem, vagy épp az orromról töröltem le a vért.

Végül Julio elrángatta Arabellát én meg ott maradtam Carlosszal és a a gyűlölettel.

- Nyugodj meg, Cristina! - suttogja halkan. Ahogy kimondja ezeket a szavakat a szája hozzáér a fülemhez mire el fog a borzongás. Csak most veszem észre, hogy teljesen hozzá simulok és a karja  szorosan öleli a csípőm. Hirtelen még levegőt is elfelejtek  venni.

-Mutasd magad! - fordít szembe magával és az arcomra teszi a kezét. - Le kéne törölni az orrod. - mondja halkan. A szája és a szeme közt jár a tekintetem, és minden ponton ahol hozzám ér kellemesen elkezd zsibbadni.

Jézusom! Ez nagyon nem jó! Észhez kell térnem.

Egy kicsit elhúzódok tőle majd megfogom a pólóm és elkezdem letörölni a vért az arcomról, miközben Carlost nézem.

Újra feltörnek bennem az emlékek, ahogy átöleli Arabellát,  ahogy rámosolyog és ahogy nézi őt, aztán újra átélem ahogy hozzámér, ahogy átölel és a perzselő tekintetél ahogy végig mér.

Egyre jobban megkedveltem Carlost, de azt nem fogom hagyni, hogy játszadozzon velem.

- Döntsd el kit akarsz, Carlos... - mondom halkan. - Engem vagy Arabellát? - kérdezem mélyen a szemébe nézve.

- Miért kérdezel ilyeneket? - kérdez vissza.

Úgy teszek mintha nem hallottam volna a kérdést.

-Te választasz, Carlos.. .- mondom. - De ne akard, hogy az ellenséged legyek.

Ennyit mondtam, majd halványan rámosolyogtam  és elmentem.

#8 - Isabel

Sziasztok :)

Megjöttem a következő résszel, ami Isabel szemszögéből van. Remélem, tetszeni fog Nektek <3

Valamint a többiek nevében is szeretnék köszönetet mondani a több, mint 5000 oldalmegjelenítésért. Köszönjük szépen, szuperek vagytok!

Sofia Currington 

 

  Egyedül barangolok a forró sivatagban. Semmi élelem, semmi innivaló nincs nálam. A torkom kiszáradt, a fejem egyre szédülni kezd, ahogy a nap forró sugara süti a képemet.

  A homok sem könnyíti meg a járást. Folyamatosan elesek, és egyre jobban kezdem most is elveszíteni az egyensúlyomat. Vizet. Ez az egyetlen dolog, ami most nekem kell. Semmi más. A távolban megpillantok egy oázist. Végre! Futni kezdek, ahogy csak bírok. A zöld növények, na meg a hűsítő folyó, a mennyországot jelenti most. El kell érnem. Futok, futok, és futok. Pislogok egyet, és eltűnik az oázis. Ne! Ez nem lehet! Ez is csak egy trükk volt, amit a szemem vetett be az agyam ellen! Grr. Folytatnom kell az utamat. Amíg nem találok ivóvizet, addig mennem kell. De a lábam majd leszakad. Pihennem kéne... úgy leülnék.... de ha megteszem, félek, hogy már nem tudnék felállni.

 Ziháltan, és izzadtságban úszva pattan ki a szemem. Ez csak egy rossz álom volt, nem a valóság.
- Isabel! Felkelni! - csiviteli mézes-mázos hangon Bongyorka a szobám ajtajában. A szemem fáj a fáradtságtól, és gondolom, ronda fekete karikák húzódnak alatta. - Hallod? Ideje lenne felkelni! - folytatja. Felkapom a mellettem lévő párnát, és hozzávágom a meglepett nőhöz.
- Rendben, rendben, kimegyek. - hisztériázik rögtön Sia. Becsukja maga mögött az ajtót, én pedig felülök az ágyamon. Egy hangos sóhajtás hagyja el a számat. Feltápászkodom, és magamra zárom a fürdőszoba ajtót. Felveszem a training ruhámat, és a tükörhöz lépek. Az arany fésűmmel addig fésülöm a hosszú, hullámos barna hajamat, ameddig teljesen gubancmentes nem lesz. Utána egy erős copfba fogom fel. Az arcomat megmosom, és kilépek a fürdőből.
 Kint, az asztalnál Sia ül, Noah-Levi a kanapén kortyolgatva issza a kávéját, Claire pedig fel-alá mászkál, a kezében a telefonjával. Már csak egy valaki hiányzik; Carlos.
 Leülök Sia mellé, és megkenem a pirítóst vajjal. Az emlegetett szamár, mintha hívtam volna, rögtön megjelenik az ajtóban. Elég hanyagul néz ki. A szeme alatt fekete karika, fekete haja összevissza áll fel az égnek. A nadrágját kifordítva, a pólóját pedig egyáltalán nem vette fel.
- Jajj Carlos, öltözz fel. -nézek a fiúra kicsit szánakozva. Mert hát, lehet hogy baromi jól kidolgozott teste van, attól még egy pólót felvehetne... Carlos a szemét dörzsölgetve álmosan néz rám.
- Mindjárt. -nyújtózkodik ásítva.
- Szívecském, a nadrágodat fordítva vetted fel. -mutat Sia is Carlosra. A fiú pedig, eleget tesz a kívánságnak. Ott helyben előttünk letolja a gatyáját. Eltakarom a szememet.
- De ne előttünk. - próbálom hessegetni a szobájába.  Kótyagosan veszi fel a nadrágját, majd mikor végzett a lift felé veszi az irányt.
- És a pólód? -kiált utána Sia.
- Megyek edzeni! - dörmögi. Szinte felugrok a székemből, és futok oda Carlos mellé, aki már a liftet hívja.
- Mi van veled? - nézek rá érthetetlenül a liftben. Legyint egyet, ezzel elintézve ezt a dolgot.
- Nem nagyon tudtam aludni az este. - hunyja be a szemét. Megveregetem a csupasz vállát. Ő pedig.... asszem elaludt...
- Hé! Carlos! -egy csengő hang jelzi, hogy megérkeztünk a Kiképzőterembe.
 A terem megint kong az ürességtől. Ilyenkor gondolkozom el, hogy Sia miért kelt fel mindig ilyen korán, ha úgy is mindig mi vagyunk az elsők.
- Még nem késő felmenned egy pólóért. - nézek rá reménykedően, hogy értette e a célzást, ugyanis Thymothy Hayes sötét tekintetével méreget minket.
 Egyszer hallottam Thyomthy, khm... zűrös múltjáról. Nem is értem, hogy járhat Sia ezzel az emberrel.
 Carlos elindul, és én sem tétlenkedem: a késes állomásához veszem az irányt. Felkapok egyet, dobóállásba állok, a kezemet hátrahúzom, és dobok. A kés a bábu közepébe fúródik.
 Vigyorogva fordulok meg. Carlos az íjaknál próbálkozik. Az egyik nyíl meg sem közelíti a bábut, de a következő a céltábla közepébe fúródik.
 Egészen addig a késeknél gyakorolok, ameddig a brazilok meg nem érkeznek. Mind a ketten ledöbbenve nézik Carlost. Arabella kicsit mintha még vágyakozna is iránta. Julio megpillant engem, és felém veszi az irányt. Megtorpan előttem, és meghajol.
- Jaj, micsoda úriember valaki... - forgatom meg unottan a szememet.
- Milady, mutatom az utat a kedvenc állomásomhoz. - kacsint rám. Nagyot sóhajtok, és követem őt. A box állomáshoz megyünk, ahol az edző vigyázzállásban várja az idetévedőket. Julio feláll velem szemben, támadó pózba. Nekem felfogni sincs időm, mikor szinte letámad engemet. Hangosat sikkantok, ahogy a fejem a hideg padlón koppan.
- Aú. - nyúlok a lüktető részhez. Julio röhögve ül fel. Már csak egy olyan deformálódott labda kéne a kezébe, amit az úgynevezett amerikai fociban szoktak használni, és akkor teljesen olyan lenne, mint egy igazi amerikai focista. Feláll, kezet nyújt, és felránt engemet a földről.
- Köszi. - porolom le a ruhámat. Megint az iménti helyzetbe áll, de most megvár engem is. Én is beállok abba a pózba, és várom hogy megint leteperjen a földre. A számításom bejött, újra a földön kötök ki.
- Ember, vagy inkább buldózer? - elmélkedek el miközben a sajgó hátamat fogva. Julio teljesen beleélve magát a győzedelembe áll fel egy újabb körre.
- Nem hiszem, hogy ez annyira jó ötlet lenne... - heherészem kínosan.
- Miért? Na! Annyira nem vagy rossz...Khm...ömm...valami kaparja a torkomat... - köszörüli meg a torkát. Haha. Marha vicces vagy Julio. Mi vagy te, humorista?
 Ezután, csak úgy makacsságból, próbáltam Juliot legyőzni. Hát, nem sikerült. Én mindig bosszúsan álltam fel a padlóról, míg Julio önelégült képpel.
 A Kiválasztottak folyamatosan szállingóznak le a terembe.
 Julio megköszöni az párbajt, és elindul valahova máshova. Én is úgy döntök, hogy ideje folytatnom az edzést.
 Körbenézek, és megakad a tekintetem a baltáknál. Ez jó lesz. Mindig is szerettem ezt a fegyvert, de sosem voltam olyan jó, amire azt lehetne mondani, hogy még a profik is megirigyelnék. Mint például az Arabella-lándzsa párosításnál. Na, arra már lehet azt mondani, hogy istenadta tehetség. Mert ez az igazság. Amennyire alacsony, annál erősebb, és okosabb.
 Carlos a kardoknál ilyen jó, bár ahogy láttam, a késeknél, és az íjaknál is elég erős.
 Julio is inkább a kardokhoz ért. Lehet hogy beképzeltnek tűnik, de azért elég erős.
 Hogy az olaszok mihez értenek, az rejtély. Rögtön meg is jelen a két Kiválasztott az ajtóban. A lány tök üdén, tettre készen, míg Francesco tök fáradtan. Mi van itt? Mindenki ilyen inszomniás? Cristina hátralöki dús fekete haját, és a termet pásztázva megakad valamin a tekintete. Carloson. Hát ki máson... Megindul felé, Francescot egyedül hagyva. De a fiú is kipécéz magának engem. Megindul felém, és megáll előttem.
- Szia. - köszönt kicsit félszegen. A haja kócosan mered össze-vissza, a szeme alatt csúnya fekete karikák húzódnak. Én is odavetek neki egy sziát.
- Edzhetek veled? -kérdezi kicsit félénken. Nem tudom mi van most vele, pedig én inkább egy vidám, élettel telibb fiúnak ismertem meg.
- Persze. - mosolygok rá, várva, hogy visszamosolyogjon. Az ajkait halovány mosolyra húzza, felkap egy baltát, és a bábuba hajítja. Tökéletes pontossággal repül a céltábla közepébe. Csodálattal nézek rá, hogy hogy lehet ilyen erős.
- Wow. - ennyit tudok csak kinyögni, mitől rögtön felcsillan a szemében a kedv. Na ez az a Francesco, akit megismertem!
- Megtanítasz erre? - nézek a szemébe - vagy tíz centivel magasabb - mire sejtetően mosolyra húzza a száját, és bólint egy nagyot.
 Francesco egész edzésen a baltázás tudományát mesélte. Én közben csendes és figyelmesen hallgattam őt.
 Néha felnevettünk, - a bénázásomon - néha pedig bele-beleelegyedtünk egy-egy hosszabb beszélgetésbe.
-  Francesco, mesélj valamit! - kérem.
- Miről? - húzza széles mosolyra a száját.
- Mondjuk... kik voltak azok, akik elköszöntek tőled? - kapok fel egy baltát, és dobom el. Őszintén? A közelébe sem ment a bábunak. Hát, ez nem az én fegyverem...
- A szüleim... és a testvéreim, Stella a húgom, és Roland a bátyám. - a hangja nem vesztett a derűből, de csatlakozott hozzá a szomorúság is. - Mikor bejöttek hozzám, a fájdalmuk nekem fájt. Rossz volt látni őket, úgy elveszve. Hihetetlen bűntudat mardossa még mindig a szívemet, amit nem tudok csillapítani. De talán ami mégis a legjobban fájt, hogy el kellett köszönnöm Annától. Amikor lehunyom a szememet, eszembe jut a dús barna haja, a sírástól vörös és bedagadt szemei. Most biztos azt kérdeznéd, hogy ki az az Anna. A lány, aki a borús napokon is felvidított, akit mindenáron megmentettem volna. A barátnőm, aki a legtöbbet számított nekem. Akit a legjobban szerettem. És ha meghalok az arénában, akkor már soha többet nem láthatom. És az utolsó emlékem róla az, hogy sírva a nyakamba borulva ígértette meg velem, hogy győzni fogok... - itt a hangja elcsuklik. Mondani szeretnék neki valamit, de nem tudok. Én világéletemben egyszer voltam csak szerelmes. Azt is megjártam... De ez egy másik történet. Magamhoz húzom a fiút, és szorosan megölelem. Mikor kicsit már jobban lesz, elhúzódik tőlem, felkap egy baltát, és elhajítja. Tökéletesen  találja el a bábu közepét.
- Sajnálom... -sütöm le a szememet. Csak most tudatosul az elmémben, hogy nem csak én akarok bajnok lenni. Más is épp oly erős akarattal indult, mint én. Mint Francesco.
- Hagyjuk. - legyint egyet. - Na és neked van valakid a hazádban?
Vajon elmondjam neki azt a titkomat? Vagy nem lenne éppenséggel ésszerű. Bármikor ellenem fordíthat bármit, amit csak mondok. Meg kell fontolni mindent, amit mondasz. Mert mindennek van hatása.
- Nincs. Nem is volt. De most nincs. Igen, teljes mértékben szingli vagyok. - ellenkezem feltartott kézzel.
- Oké, oké. - méreget gyanakodva. A tekintetében van valami furcsa. Valami megmagyarázhatatlan. Mintha belelátna a lelkembe, és látná, hogy amit az előbb mondtam, az kicsit ferde.
 Kiáltozások hangzanak fel a terem másik végéből. Francesco és én rögvest közelebb mentünk. Na és mit látunk? Arabella és Cristina balhézik. Jé... Arabella épp orron törli Cristinát. Jé. Aztán a bunyót a földön folytatják. Jé! Nem tudnak egymásról leakadni? Csak mert ha jól számolom, nem ez az első alkalom... Épp megindulnék segíteni, mikor egy erős kar ragad meg.
- Majd a fiúk elintézik. - dörmögi Francesco.
 Julio és Carlos bizony tényleg megragadják mindkét lányt, egyik az egyiket, másik a másikat, és különválasztják őket.
- Megoldják. - ránt egyet a vállával a mellettem álló fiú. Bólintok egyet, és visszatérünk a normális edzésbe.
 Most a késeknél edzünk. Nem megy neki rosszul, de azért valljuk be, nem egy őstehetség. Dob egyet, és a kés a bábu szélébe fúródik.
 Hiába akarok odafigyelni Francescora, furdalja a kíváncsiság az oldalamat. Vajon miért verekedtek össze? De most tényleg nincs épkézláb ötletem. Bár azt is simán kinézem belőlük, hogy csak úgy random odalép az egyik a másikhoz, és csak úgy elkezdenek verekedni. Vagy talán egy fiú miatt? Nem hiszem. Jesszus! Az milyen lenne már! De nem hiszem. Már csak azért is, mert Arabella elég erős egy lány. Egy piti fiú miatt nem verekedne össze senkivel...
  - Isabel! Hahó, figyelsz? -integet a tekintetem előtt Francesco. Szegénykémet teljesen elfelejtettem! Na jó, most minden figyelmemet neki fogom szentelni.
- Persze. - mosolyodok el, és felkapom a következő kést.

#7 - Arabella

Sziasztok!
Most, hogy szerencsésen hazaérkeztem az osztálykirándulásról, meg is hoztam Nektek az új részt :) Egyelőre csak annyit árulok el róla, hogy történni fog egy lényegesebb dolog bizonyos személyek közt, valamint Arabella összeismerkedik egy Kiválasztottal. Hmmm, és ez csak a kezdet :D
Jó olvasást!
Maja<3
ui.: Köszönjük a több, mint 4800 oldalmegtekintést és a cseréket! Szuperek vagytok :)
 

Az ébresztőórám fülsiketítő, éles zaja idegtépően hatol a dobhártyámba. Legszívesebben megragadnám azt a vackot, és úgy, ahogy van, kihajítanám az ablakon! Nem foglalkoztatna különösebben, mit vagy kit találok el vele, a lényeg, hogy nekem ne berregjen!

  Igaz, tegnap hálát adtam a herkentyűnek, amiért felrázott a rémálmomból, most azonban még a feltalálójának is kést állítanék a fejébe, ha megadatna az alkalom erre a tettre. Tény és való, tegnap este sem aludtam túl sokat, hála a drágaságos Országtársamnak. Mielőtt bárki rosszra gondolna, leszögezem, hogy nem kötöttem ki a karjaiban, a romantikusnak szánt, valójában érthetetlen kijelentése miatt, miszerint csakis miattam lépett szövetségre az olaszokkal. Mindössze arról van szó, hogy egész éjjel ezen a nem mindennapi kijelentésén rágódtam. Mégis hogy a fenébe értette ezt az egészet? Azt hiszi, hogy segít nekem, ha összeáll a legnagyobb ellenségemmel, a mezőny legidiótább tagjával? Még jó, hogy azt nem mondta, hogy köszönjem meg! Na, azt leshetné!

  Mellesleg átlátok a szitán, értem én, mire megy ki a játék. Az a céljuk, hogy megőrjítsenek, és senkibe se bízzak meg annyira, hogy szövetséget ajánljak neki. Szinte látom magam előtt Christina önelégült vigyorát, ahogy a magányos tengődésemet figyeli, miközben Julióval és a spanyolokkal viháncol, pontosabban, parancsolgat nekik. Nem vennék rá mérget, hogy máshoz is ért. Mondjuk a jobb egyenese tényleg nem semmi, de nem gondolnám, hogy ezenkívül bármelyik fegyverrel is tehetséges. Igaz, tegnap nem szenteltem neki különösebben nagy figyelmet, szinte nem is láttam a beképzelt pofáját. Persze, nem ártana, ha tudnék róla valamit. Tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet! – tartja a régi mondás. Jobban belegondolva, az sem ártana, ha Julio után is szimatolnék egy kicsit…

  Miközben ilyen, és effajta gondolatok kavarognak a fejemben, kimászok az ágyamból, és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Útközben az edzős ruhámat, a fogkefémet és egy eperillatú sampont is felnyalábolok, amit még az az itt-tartózkodásom első napján találtam, de eddig nem volt alkalmam kipróbálni.

  A helyiségbe toppanva rögvest kulcsra zárom az ajtót, és nekikezdek a reggeli készülődésnek. Egy frissítő zuhannyal indítom a napot, ezzel felébresztve az egész testemet. Közben jó alaposan megmosom a hajam, gondosan ügyelve arra, hogy a létező összes hajszálamat beborítsa a fenséges virágillatot árasztó kozmetikumi szer. Miután elkészülök, átöltözöm, majd egy hatalmas törölközőbe csavarom a fürtjeimet. Szerencsére a darab egészen gyorsan beszívja a nedvességet, negyed óra elteltével már meg is szárad a hajzuhatagom. Kicsit igazítgatok rajta az aranybevonatú fésűmmel, majd felkapom a földre dobott holmimat, és visszaviszem a hálóba. Micsoda pazarlás – gondolom fintorogva, miközben hanyagul a mahagóni-szekrénybe vágom a pizsamámat. Itt minden annyira díszes és hibátlan! Amióta itt élek, szinte naponta elgondolkozom, miből telik az angoloknak ilyesfajta gyönyörűségekre. Az óriási festmények a falakon, az égimeszelő paloták, a többszintes épületek, az ínycsiklandozó vacsorák, az aranyozott fésű mind-mind olyan dolgok, melyek létezéséről még csak nem is álmodtam, amikor Brazíliában kuncsorogtam egy falat kenyérért. Undorodva megrázom a fejem, ahogy arra gondolok, hogy az ismerőseim még mindig ugyanúgy próbálják megkeresni a betevő falat árát, miközben mi, Julióval minden este jóízűen falatozunk egy hatalmas márványasztal mellett. Mondjuk, a fiú pár héten belül valószínűleg alulról fogja szagolni az ibolyát, én meg majd egy jó kis idegösszeroppanást kapok az ostoba előkészítő csapatomtól, amikor kijövök az Arénából. Inkább bele se gondolok, mekkora sikítófrászt fognak kapni, amikor meglátnak, mint a 217. Országok Viadalának bajnokát!

  Komótosan kiballagok az étkezőbe, ahol már várnak rám. Gabriel pont úgy viselkedik, mint tegnap; unottan, mégis életerősen ül a székén, előtte egy üres tányér hever. Julio azonban teljesen máshogy kezdi a mai napot, mint a tegnapit. A fiú láthatólag sugárzik, mintha élete legboldogabb napjára készülne. Éjfekete pillantását éberen, fürkészően vezeti végig rajtam, sötét haja rendezetten simul a fejére. A reggeli köszöntést egy laza félmosollyal és egy kacsintással lerendezi, aztán tovább kortyolgatja a kezében lévő gőzölgő folyadékot.

- Jó reggelt! – mondom, miközben elfoglalom a helyem.

- Neked is, Arabella! – feleli Gabriel, aztán felém nyújt egy bögrét. – Kávét? Szerintem próbáld ki, biztosan feldob. Bár, ha jól látom, nem vagy kifejezetten álmos. De szerintem azért kóstold meg, Julióra jó hatással volt!

  Hangos nevetés hagyja el az ajkaimat a tegnap reggeli esetre gondolva. Bár való igaz, lehetett alapja az Országtársam függőségének, ha ennyire kivirult egy csésze kávétól. Megköszönöm a mentoromnak, hogy rendelt az italból, majd jóízűen iszogatni kezdem az országunk specialitásaként emlegetett ínyencséget. Életem eddigi tizenhét éve során mindössze egyszer nyílt alkalmam megkóstolni. Már akkor is finomnak tartottam, bár utána napokig vérzett az orrom. Csak reménykedni tudok, hogy most nem járok ilyen szerencsétlenül. Mondjuk, szerény véleményem szerint simán megérte! Biztosra veszem, hogy ennél finomabb italt akkor sem tudnának csinálni az angolok, ha az egész ország vagyonát beleölnék a projektbe! Nincs ahhoz fogható érzés, amikor a csészével közelítesz a szádhoz, nagyokat szippantva a kesernyés illatú levegőbe, majd óvatosan, hogy le ne forrázd a nyelvedet, megemeled a poharat, és beleízlelsz a kávé semmihez sem fogható, varázslatosan csokoládébarna világába! Aki azt állítja, hogy nem ez a világ legklasszabb dolga, az hazudik!

  A reggelit aránylag gyorsan lerendezzük. Gabriel próbál beszélgetésbe elegyedni velünk, de nem jön össze neki, mindenre csak igennel vagy nemmel válaszolunk, legrosszabb esetben csak bólogatunk, vagy meg sem halljuk a kérdést, olyan szinten rabul ejt minket hazánk mámorító különlegessége. A férfi egy idő után feladja, de azért megkér minket, hogy legalább egy szendvicset együnk, mert ha így folytatjuk, az egész mezőny szeme láttára ájulunk el a terem közepén, ami, lássuk be, egyikünk hírnevének sem tenne túl jót. Erre az utasításra persze mindketten eszünk egy keveset.

- Ez király volt! – jegyzi meg Julio mosolyogva. – Tudod te, Gabriel, hogy kell indítani a reggelt!

- Sok év tapasztalata… - mormogja a férfi unottan. – Most viszont igyekezz, a végén még elkéstek az edzésről!

- De, öhm, Gabriel… - kotyogok közbe, állva a mentorunk gyilkos pillantását, amit azzal érdemeltem ki, hogy a szavába vágtam. – Fél hét van. Jó eséllyel még ki se nyitott az edzőterem.

- Azt te csak hiszed, aranyom! Most kaptam az infót, a spanyolok már edzenek! Nagyon durván nyomja az a két gyerek… Tutira szednek valamit, vigyázzatok velük!

  Julio fellelkesülve a ténytől, hogy életének egyetlen szerelme már az edzőterem padlóját koptatja, gyorsan beslisszol a fürdőbe, és készülődni kezd. Csak remélni tudom, hogy nem egy hatalmas illatfelhő kíséretében szándékozik visszatérni a társaságunkba.

  Közben én is megmosom a fogam. Szinte pontosan egyszerre érünk a lakosztályunk ajtajához.

- Akkor indulhatunk? – kérdezem.

- Nem, még nem – rázza a fejét komoran. – Valamit még el kell intéznem. Egy apró részlet nem stimmel, ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak.

- Jézusom, mi van már megint? – vicsorgok rá indulatosan. – Nem húztad le a klotyót, vagy el akarsz búcsúzni Gabrieltől? Nézd, a pasas nem hülye, tudja, hogy edzeni megyünk, és hogy tudunk vigyázni magunkra, meg amúgy is, Isabel és Carl…

  Mielőtt befejezhetném a hosszadalmas felsorolást arról, hogy miért nem éri meg itthon rostokolni, Julio olyat tesz, amire még a legvadabb álmaimban sem számítanék. Belém folytja a szót, a kifejezés legszorosabb értelmében. Még csak időt se hagy, hogy felfogjam, mi is történik valójában, lehajol hozzám, és mielőtt ellenkezhetnék, az ajkát az enyémre tapasztja. Csak nézek magam elé, nem értem, mit a francot csinál már megint ez a barom, és hogy mindezt miért teszi. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy csókolózom Julio Fuarezzel.

  A kezdeti sokkon aránylag hamar túlteszem magam, ám amikor megpróbálnék kimászni a kínos szituációból, két dologra döbbenek rá: nem tudok, mivel Julio túlságosan nagy hévvel matat a számban a nyelvével, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, nem is igazán akarok.

  Talán a róla hallott dolgok miatt, de mindig is úgy képzeltem el, hogy a srác túlságosan is vadul csókol, szinte leteperi az embert, az a célja, hogy ő irányítson, a másik meg csináljon, amit akar. Nos, meg kell, hogy mondjam, ehhez képest nem is olyan rossz a technikája. Sőt, egészen tűrhető… Na, jó, baromi jó! Tetszik, hogy nem akar letámadni, még az elején se. Finoman, érzékien simogatja a szájpadlásomat, aztán ugyanolyan nyugodtan ösztönzi az én nyelvemet is, hogy belépjen az önfeledt játékba. Eleinte kissé tartózkodom, mert nem akarom, hogy kinevessen, amiért kezdő vagyok. Aztán, amikor újra kezdene elmenni a ráérősebb, lassúbb irányba, meggondolom magam. A fenébe is, ő csak Julio! Mielőtt átgondolhatnám, mit is cselekszem, és mindez milyen következményekkel járhat, viszonozom az Országtársam csókját, közel sem olyan lágyan, mint ahogy a fiú nekikezdett. Szenvedélyesen, a kelleténél kissé talán vadabbul egyezem bele a táncba, amit a nyelveink járnak a lábaink helyett. Juliónak sincs ellenére a dolog, ő is gyorsabbra emeli a tempót. Közben a hajamat simogatja, a fejbőrömet masszírozza. Valószínűleg azt hiszi, nem jövök rá, hogy ez nem több egy olcsó trükknél, melynek segítségével magához akar láncolni.

  A csókcsatának egy apró köhintés és egy gunyoros megjegyzés vet véget.

- Örülök, hogy ilyen jól, khm… egymásra hangolódtatok, de azért ne tekintsetek el a ténytől, hogy három nap múlva erre mindössze csekély pontot kapnátok a Játékmesterektől!

  Gabriel hangjára ösztönösen elhúzódom a fiútól. Érzem, hogy az arcomon egy szempillantás alatt végigfutnak a vörös árnyalatai, a leghalványabbtól kezdve egészen a forrón lángoló tábortűzre emlékeztető színig. Gyorsan, idegesen kapkodom a levegőt, szinte félek, hogy ha így folytatom, kiszakad a tüdőm.

  Lassan megemelem a fejem. Elsőként Gabrielt pillantom meg, aki értetlenül áll az eseményekhez. Világoszöld pillantását zavartan kapkodja közöttünk, láthatóan nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. Julio persze nem jön zavarba. Önelégülten néz rám, mintha az iménti incidens egyenlő lenne azzal, hogy meghódított. Amint meglátom azt a beképzelt, utálatos vigyort a képén, nem tudom türtőztetni magam. Természetesen nem borul el teljesen az agyvizem, nem megyek neki, vagy hasonlók, mindössze lekeverek neki egy hatalmasat. A fiú fájdalmasan sziszegve az arcához kapja a kezét, és ártatlanul figyeli a reakcióimat.

- Ara, ez meg… Ez mégis mi a franc akart lenni? – kérdezi.

- Hogy mi akart lenni? – röhögök fel kínosan. – Az akart lenni, édes szívem, hogy lesmároltál! De most komolyan, Fuarez, te mit képzelsz magadról? – Most már üvöltök. Nem érdekel, hogy felébresztek valakit, akkor is megmondom a magamét ennek a gyökérnek! – Magadnál vagy, ember? Egyáltalán, hogy fordulhatott meg a fejedben, hogy megcsókolj?! Jézusom, normális embernek még csak eszébe se jut ilyen!

- Ne már, azért annyira nem vagy ronda… Sőt!

- Pofa be, Fuarez! Ezt mégis hogy a fenébe gondoltad? Azt hiszed, hogy olyan vagyok, mint az IQ-bajnok exeid? Azt mered gondolni, nekem elég egy cinkos kacsintás és egy dögös mosoly, és máris megcsókolhatsz? Mert, akkor elárulom, zsenikém, hogy rohadtul tévedsz! Ezekkel a kirohanásaiddal zaklasd Fionát, maximum ő vevő az ilyesmire! Basszus, ezért még az a ribanc Christina és képen törölne!

- Most miért? Esküszöm, Ara, nem értem a logikádat – rázza meg a fejét Julio. – Más lány örülne, ha egy fedél alatt élhetne velem, pláne, ha még meg is csókolnám! Te meg még ezért is hisztizel. Mi bajod van?

- Hogy mi bajom van…

- Hé, srácok, álljatok le! – vet véget a vitának a mentorunk. – Oké, persze, tudjuk, Julio szemét, Arabella idegbeteg, lépjünk túl a problémán, lapozzunk. Hol is tartottunk az imént, mielőtt rácuppantatok egymás szájára? Á, megvan! – csettint vigyorogva. – Spanyolok. Edzés. Gyakorlás. MOST!

  Mivel az utolsó szót a megszokottnál kissé hangosabban ejti ki, úgy döntünk, sokkal hasznosabb, ha elhagyjuk a lakosztályt, mintsem hogy a csók miatt veszekedjünk. A liftbe érve legszívesebben kiszorítanám a fiút a kabinból, ám erre sajnos nem nyílik lehetőségem. Szerencsére mindösszesen ketten tartózkodunk itt, egyik hülyét sem kell hallgatnom. Julio nagyjából tíz másodperc erejéig bír csöndben maradni, aztán valamiért megmagyarázhatatlanul nagy kényszert érez arra, hogy dumálni kezdjen.

- Nem vágom, miért pofoztál meg, de úgy döntöttem, megbocsájtok neked, de csak mert jól csókolsz.

  Vannak bizonyos személyek az életemben, akiket minél hamarabb likvidálnom kellene. Ez amolyan feketelista. Egyelőre Julióé az első hely.

- Jesszus, Ara, ne vágj már ilyen fejet! Komolyan gondolom, tényleg király volt…

  Igen, minden bizonnyal megérdemli az aranyérmet! Nem ismerek mást, aki annyira idegesítene, mint ő…

- Aha, értem én, mire megy ki a játék! – témázik tovább. – Most azt akarod bemesélni nekem, hogy te nem élvezted. Drága Ara, a helyedben nem is próbálkoznék, hiszen köztudott, hogy mindenki élvezi a velem való smárolást!

- Isabel? – vonom fel a szemöldökömet gúnyosan.

  Őt persze nem könnyű zavarba hozni. Unottan megcsóválja a fejét, a hatás kedvéért még lekezelően legyint is egyet.

- Á, vele ne foglalkozz! Nem százas az a csaj! Bár, ami azt illeti…

- Te komolyan nem tudod befogni?! – ordítok rá a folyamatosan vigyorgó Országtársamra. – Mellesleg, kicseszettül hálás lennék, ha elárulnád végre, mi a fenéért kellett rám másznod? Azt hittem, szerencsétlen Isabel a kiszemelted…

- A kávé miatt – feleli egyszerűen.

- Ember, te ennyire hülye vagy? Mi van, szövegértési gondokkal küzdesz? – Unottan megforgatom a szemeimet. – Mégis hogy passzol össze a kávé és a csókunk? Bocs, de ebben nincs logika.

  A lift ajtaja egy halk jelzés kíséretében kitárul előttünk, tehát megérkeztünk a földszintre. Egy gyilkos pillantást lövellek Julio felé, ám úgy tűnik, ő már túljutott a témán. Mit sem törődve a jelenlétemmel beletúr a dús, ébenfekete hajába, majd megindul az edzőterem felé. Pontosabban szólva, megindulna, ha hagynám, és nem rántanám vissza a csuklójánál fogva.

- Mit akarsz? – kérdezi sietősen.

- Hogy értetted, amit az előbb mondtál? – teszem fel a nagy kérdést ellentmondást nem tűrő hangon.

- Sosem hagyod abba, mi? – Zavartan igazgatni kezdi a tökéletesen fésült séróját, majd végre-valahára kinyögi a választ. – Olyan szerencsétlenül ittad a kávét, hogy az egész szád barna lett tőle. Nem akartam, hogy leégesd magad, és ezáltal engem is a többiek előtt, ezért kénytelen-kelletlen, de segítettem leszedni a maszatot. Na, most elégedett vagy?

- Máskor esetleg szólj, azt is megértem! – villantok rá egy erőltetett mosolyt.

- Azt ne próbáld bemesélni, hogy nem élvezted! – vet rám egy sokatmondó pillantást.

  Sajnos erre már semmi frappáns nem jut eszembe, idegesen megrázom szabadon szálló fürtjeimet, majd az Országtársamat megelőzve, beslisszolok a terembe. 

  Igazság szerint örülnék neki, ha többen lennénk a helyiségben, úgy könnyebben ki tudnám kerülni Juliót, ám legnagyobb sajnálatomra még mindig csak Isabel és Carlos gyakorol a teremben. Mindketten a kardoknál állnak, Carlos éppen magyaráz valamit Isabelnek. Nem hallom, miről beszélnek, de látom, hogy a lány szomorúan lebiggyeszti a száját, mintha valami nem sikerült volna neki. Az Országtársa erre vállat von, aztán motyog még valamit. A spanyol lány elég szerencsétlen fejet vág, szinte már megesik rajta a szívem. Emellett persze furdalja az oldalamat a kíváncsiság, mégis mi miatt szontyolodhatott el a mindig kedves és segítőkész Isabel.

  A szemem sarkából látom, hogy Julio elindul a páros felé. Időközben ezt Carlos is észreveszi, így otthagyja Isabelt. Gondolom, ez köztük valami bajtársias szövetkezés lehet. El tudom róluk képzelni, hogy megállapodtak, hogy mondjuk, Carlos szóval tartja Isabelt, hogy senki se hajtson rá, amíg Julio meg nem érkezik, aztán „lepasszolja” az Országtársamnak. Ha ez igaz, akkor mindketten elég nagy parasztok, amiért így kisajátítják a lányt.  Bár be kell vallanom, Isabel különösen szép, nem csodálnám, ha Julión kívül még akadna egy-két hódolója.

  A lándzsás állomáshoz sétálok, úgy érzem, jelen esetben ez a legkézenfekvőbb megoldás. A jelenlévők mindegyike tudja, vagy legalábbis sejti, hogy kivételes tehetséggel áldottak meg az égiek, már ami a lándzsavetést illeti.

  Úgy gondolom, ez az egyetlen fegyver, amihez igazán értek, hiszen már több mint négy éve gyakorlom a használatát. Eleinte nem jelentett többet számomra, mint egy depresszióból űzött sportág, egy hobbi, ami menekvést nyújtott a gyász fájdalmas, keserű világából, ám amióta komolyabban elkezdtem készülni a Viadalra, sokkal jobban érdekel a fegyver és a használata. Az csak hab a tortán, hogy eme tárgynak köszönhetően könnyedén levezethetem a bennem felgyülemlett feszültséget.

  Most sem teszek másképp. Megragadom a hozzám legközelebb lévő darabot, aztán pontosan becélzom a bábu nyakát, majd elhajítom a fegyveremet. Büszkén veszem tudomásul, hogy ha emberre céloztam volna, az illető már nem élne. Egy sátáni mosoly suhan végig az ajkamon, amint arra gondolok, hogy akár Brazília hivatalos csókkirálya is lehetne az élettelen bábu helyében… Bár, még magamnak is nehéz bevallanom, de egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy képes lennék megölni a fiút. Elvégre az Országtársam, vagy mi a szösz…

  …aki elárult...

  …aztán el akarta hitetni velem, hogy az én érdekemben tette mindezt...

 …végezetül pedig megcsókolt, mindenfajta előzmény nélkül, egy iszonyatosan béna indokra hivatkozva.

  Egy újabb fegyvert kapok magamhoz. Most már tényleg dühös vagyok, képes leszek igazi szenvedéllyel és erővel elhajítani. Nem teketóriázok sokáig, nem gondolom át a dolgokat, az ösztöneimre hagyatkozom. És voilá, a lándzsa pont a szívén találja el az áldozatot. A hátam mögül gyér taps hallatszik. Résnyire húzom a szemeimet, úgy teszek, mintha nem is hallottam volna az iménti ovációt. Komolyan, ez sosem unja meg? Miért zaklat folyton engem? Talán Isabel lekoptatta, azért legyeskedik körülöttem?

  Úgy teszek, mintha a lándzsa hegyét tanulmányoznám, de olyan gondosan és figyelmesen, mintha erről szólna az életem. Közben érzem, hogy Julio egyre közelebb jön, forró lehelete a tarkómat csiklandozza. Itt az ideje, hogy meglepjem egy kicsit!

  Egy másodperc töredéke alatt száznyolcvan fokos fordulatot veszek, a fegyvert pedig magam elé szegezem, pont úgy, hogy az én drágalátos Országtársam torkához érjen a hegye. Legnagyobb meglepetésemre azonban egy világoskék, meglepett szempár néz vissza rám. 

  Zavartan motyogok valami bocsánat-szerűséget, és villámgyorsan magam mellé eresztem támadásom eszközét.

- Baj van? – kérdezi Carlos. Úgy fürkészi az arcomat, mintha meg akarná fejteni a gondolataimat.

  Szégyenlősen megrázom a fejem. Na, már látom, ez a nap is szuper lesz! Nem elég, hogy Julio rám nyomult, még Carlos előtt is sikeresen beégtem. Most biztosan azt hiszi, pszichopata vagyok…

- Akkor miért vágsz ilyen fancsali képet? – faggatózik kedvesen. – Na, tényleg, mondd el, mi a baj! Talán tudok segíteni.

- Az idióta Országtársam, az a baj! – sóhajtok fel ingerülten. – Komolyan, nála nagyobb barmot nem ismerek!

  A spanyol erre motyog valamit a bajsza alatt, majd közelebb lép hozzám, és a földre dobott lándzsát kezdi tanulmányozni.

- Hát, az egyszer biztos, hogy idegesnek tűnsz! De nézd a jó oldalát: legalább úgy hajítottad el ezt a lándzsát, hogy azt még a profik is megirigyelnék! Mármint, a bajnokok – teszi hozzá magyarázatként.

- Nem nagy ügy, ha akarod, megtaníthatlak – vonok vállat közömbösen.

- Kösz, az szuper lenne! De előtte ígérj meg valamit, kérlek!

- Igen, kedves Carlos, mit szeretnél? – sóhajtok fel erőltetetten.

  A fiú szabaddá teszi a kezeimet, majd megfordít, úgy, hogy szembe nézzek vele – utóbbi elég nehéz, tekintve, hogy legalább huszonöt centivel magasabbra nőtt, mint én – majd legnagyobb meglepetésemre, két mutatóujját a szám két sarkába helyezi, és mosolyt varázsol az arcomra.

- Hm, egész jó! – mondja vigyorogva. – Már három napja ismerlek, de még egyszer sem láttalak nevetni, folyton csak morogtál Julio miatt. Ez pedig komoly hiba, Arabella Asesino! Pont itt az ideje, hogy javítsunk a helyzeten!

  A megjegyzését egyszerűen nem bírom ki vigyorgás nélkül, már nincs is szükség a segítségére. Mindig is sejtettem, hogy a fiú jó fej, de hogy ennyire, még álmomban sem gondoltam volna! Ha úgy vesszük, szöges ellentéte Juliónak. Igaz, hogy rengeteg dologban hasonlítanak egymásra, de itt inkább külsőségekről beszélek. Mindketten magasak, fekete hajúak, iszonyatosan jóképűek, tipikusan azok a fiúk, akikre tapadnak a lányok, akárcsak a legyek. Bár egyik Kiválasztottat sem ismerem túl jól, az biztos, hogy Carlosnak valamivel jobb a beszélőkéje az Országtársaménál, és már így, első látásra is szimpatikus, ami nem mondható el Julióról.

- Szóval, akkor azt szeretnéd, hogy megtanítsalak lándzsát dobni? – mosolygok rá kedvesen.

- Igen. Tudom, persze, rábízhatnám az edzőkre is, de valamiért nem bízom bennük. Lehet, hogy ügyesek, de nem hiszem, hogy annyira, mint te! – bókol.

  Az elkövetkezendő egy órát az állomáson töltjük. Mint kiderül, Carlosba több tehetség szorult, mint azt gondoltam. Igaz, eleinte ügyetlenkedik egy kicsit, majdnem annyit bénázik, mint tegnap Fiona, ám végül ráérez a dolog ízére. Egymás után dobáljuk a lándzsákat, a spanyol még azt is felajánlja, hogy versenyezzünk, amikor már úgy érzi, elég jól megy neki a lándzsavetés. Természetesen beleegyezem a dologba, de előre figyelmeztetem, hogy nem lesz könnyű dolga velem, igenis meg kell küzdenie a győzelemért. Ő somolyogva vállat von, aztán bele is vágunk a megmérettetésbe. Megbeszéljük, melyik találat hány pontot érjen, majd mindannyian ötször elhajítjuk a fegyverünket, és végül pontozzuk a másik teljesítményét.

- Egyszer találtad el a bábu hasát, ami három pontot ér, háromszor a lábát, amire sajnos, csak egy-egy pontot adhatok. Viszont egyszer pont a két szeme közé fúródott a lándzsa, ami viszont megér egy ötöst. Ez így összesen tizenegy pont – közlöm mosolyogva.

- Köszönöm, ez igazán megtisztelő – hajol meg előttem, így tisztelegve az őszinteségem előtt. – Te tíz pontot kapsz.

- Huszonötből? – A szemöldököm egyszeriben a homlokom közepéig szalad.

- Aha! – bólogat vigyorogva. – Tudod, nem adhattam át neked a győzelmet, meg amúgy is tök nagy előnyökkel indultál! Szóval, ezért csak tízet kapsz. Bár, tudod mit, legyen tizenkettő! – csettint a célzásaimat tanulmányozva. – De csak mert egy gráncs nélküli lovag vagyok, és udvariasan magam elé engedlek…

- Hogy megnézd a hátsómat, mi? – nézek rá látszólag undorodva.

  Ettől kissé zavarba jön, zavartan beharapja az alsó ajkát. Sajnos nem tudok szó nélkül elmenni a nyilvánvaló tény mellett, miszerint ez a bugyuta arckifejezés elég jól áll neki, kisfiúsan aranyos varázst ad az arcának. Persze semmi kedvem szívtani szegényt, így hát jobb híján elkezdek nevetni, hogy ezzel megnyugtassam egy kicsit, és bebiztosítsam, hogy nincs harag. Egy ideig – ami nagyjából tíz másodpercig tart – zavartan figyeli a vihorászásomat, aztán amikor összeakad a tekintetünk, és meglátja, hogy viccnek szántam az egészet, és nem rajta nevetek, ő is rázendít. Közben elkezdenek befelé szállingózni az emberek.

  Igazság szerint senki sem nagyon törődik velünk, ami nem zavar különösebben. Mindannyian nyugodtan mennek edzeni, próbálgatják a számukra ismeretlen fegyvereket, vagy éppen az ehető növényeket és a rejtőzködés művészetét tanulmányozzák. Miután már annyit röhögtünk, hogy fáj az oldalunk a nevetéstől, megkérem a fiút, hogy ő is mutassa meg, mihez ért, elvégre, ez így fair.

- Tudod, én a kardokkal vagyok jó – meséli, miközben az ominózus állomás felé terelget. – Már kiskorom óta edzem, sokan mondták már, hogy értek a dologhoz. Persze, nem annyira, mint te a lándzsákhoz, de azért nem vagyok egy bénaság!

  Az állomás szerencsére kong az ürességtől, úgy tűnik, jelenleg senki sem érez kedvet ahhoz, hogy itt tesztelje az ügyességét. Carlos vizsgálni kezdi a fegyvereket, majd mikor talál egyet, ami a méretemnek megfelelő, átnyújtja azt, és magyarázni kezd a technikáról.

- Nagyon egyszerű az egész – kezdi. – Most mi van, miért mosolyogsz?

- Mindenki így vág bele a beszámolójába – magyarázom. – Nagyon egyszerű az egész, aztán persze kiderül, hogy közel sem annyira, mint ahogy azt beállítod. Ez azért van, mert több mint tíz éve gyakorolsz, ezért könnyűnek gondolod.

- Jó, akkor fogalmazzunk úgy, hogy nekem nagyon egyszerű, de hamarosan neked is az lesz – javítja ki magát. – Az a lényege az egésznek, hogy mindig az ellenfeled lábára célozz. Pontosabban, eleinte a mellkasotoknál harcolj, aztán menj egyre lentebb és lentebb, amíg az illető térdéhez nem érsz. Ő persze követni fogja a mozdulataidat. Aztán hirtelen húzd fel a kardod, hagyd, hogy az ellenséged gyengének tartson, hogy azt higgye, legyőzhet. Majd amikor már csak pár centi választja el a kardod élét a fejedtől, egy hirtelen mozdulattal fordítsd visszájára a párbajt: lendítsd előre a karod, úgy, hogy pont a másik fejét találd el vele. Ettől megtántorodik, elesik, és könnyűszerrel leszúrhatod. 

- Ez elég összetett... – húzom a számat.

- Ja, elmondva tényleg bonyolultnak tűnik, de hidd el, nem az! Csak bízz magadban, oké?

  Olyan mélyen néz a szemembe, hogy szinte megrészegülök a pillantásától. Most veszem csak észre, hogy az írisze már nem is világoskék, kezd átcsapni egy zöldesebb árnyalatba. Fekete szemöldökét egy hangyányit megemeli, fejét incselkedve oldalra dönti, úgy hív párbajra. Aprót biccentek, jelezvén, hogy részemről mehet, majd belevágunk a párviadalba. Mondjuk, először sikerül ismételten beégetnem magam a fiú előtt, ugyanis pár lépést hátrálok, majd megfordulok, mint ahogy a régi lovagos filmekben láttam, amik a középkorról szóltak. Carlos emiatt ki is röhög rendesen, de szerencsére mindezt nem gonoszkodva teszi, sokkal inkább kedvesen és aranyosan, mintha azt akarná ezzel üzenni, hogy milyen kis butuska vagyok, és mennyit kell még tanulnom. Természetesen rengeteget segít azzal, hogy rajta gyakorlatban tesztelhetem a tudásomat. Sokszor próbálkozunk, mire eljutunk arra a szintre, hogy komolyan párbajozzunk. Carlos ugyanis kijelenti, hogy nem hajlandó ellenem küzdeni, amíg nem jutok el legalább az átlagos szintig.

  Mikor ez sikerül, szemben állunk egymással, és eljátsszuk, hogy éppen rátámadunk a másikra. Csak úgy csattognak a kardok, az éleik durván felsértik egymást, de ez nem érdekel minket. Egyre közelebb, és közelebb férkőzöm a spanyol fiúhoz, majd úgy teszek, ahogy tanította. Lassan, de folyamatosan a térde felé vezetem a fegyverem, és szerencsére ő is belemegy a játékba. Mikor aztán elérek a kívánt célhoz, egy fürge mozdulattal felrántom az összefonódott fegyvereket, és hagyom, hogy Carlos a fejem felé közelítsen a kardjával. Mikor úgy érzem, éppen elegendő távolságra tartja a fegyverét a fejemhez, meglendítem a karomat, figyelve arra, hogy mindezt a tőlem telhető legerőteljesebben tegyem.

  Carlos kissé meginog, de még nem veszti el teljesen az egyensúlyát. Nem értem, mi ez az egész, hogy miért csinálja ezt. Azt hittem, egyezményes megállapodást kötöttünk, melynek fejében én kiokítom őt a lándzsavetés művészetére, ő pedig a kardforgatás tudományát igyekszik betanítani nekem. Úgy látszik, újdonsült ismerősömet mindvégig hátsó szándékok vezérelték.

  Mielőtt egy rossz szót is szólhatnék, Carlos egy gyors mozdulattal kirántja a kezemből a fegyvert, majd megpörget, és a következő pillanatban már maga előtt tart. Azt sem hagyhatom szó nélkül, hogy hátulról erősen átöleli a derekamat.

  Kicsit zavarba jövök a közelségétől, mert bár egész jól elbeszélgettünk az elmúlt pár óra alatt, de azért mégsem kellene ölelgetnie…

- Az Arénában is ezt fogod csinálni? – heherészem kínosan.

- Az Arénában nem kell ilyen szép lányokkal megküzdenem! – suttogja a fülembe csábítóan.

- Miért, azt hiszed, én nem megyek a Viadalra? – ráncolom a homlokomat. Miért van az, hogy ha megismerkedek valakivel, aki helyes, kedves és vicces, szinte biztos, hogy kiderül róla, hogy nem egy Einstein… Vagy, hogy egy nagyképű pojáca, akinek az az életcélja, hogy minél több lányt megfektessen…

- Tudom, hogy mész, máskülönben nem lennél itt. – mondja. A hangjából kiérzek egy kis sértődöttséget, amit valószínűleg azzal érdemeltem ki, hogy hülyének néztem. – Ezzel csak arra akartam utalni, hogy ha egy lehetőségem van rá, nem öllek meg a Viadalon, ha esetleg szembejönnél velem!

- Ó. Óóóó. Oké – értem meg a furcsa kijelentés lényegét.

  Carlos még gyorsan beleszagol a hajamba – tudtam én, hogy jó ötlet megmosni - majd elenged. A szeme, ami már megint kékesnek tűnik, a terem egyik távoli csücskébe irányul, ahol az Országtársaink beszélgetnek, és közben gyakorolnak a késekkel.

Szája sarkában óvatos mosoly bujkál, mintha valamilyen érthetetlen okból kifolyólag magára lenne büszke, amiért Isabel elviseli az egoista Országtársamat. Egyre erősebben ébred fel bennem a gyanú, hogy nem az időjárásról folyt a diskurzus, amikor tegnap Julio és Carlos együtt edzettek… Már éppen kezdene kínossá válni a köztünk lévő csend, amikor hirtelen a fiú beletúr fekete hajába, és váratlanul az iménti szende somolygást felváltja egy hatalmas, levakarhatatlan vigyor.

- Mi van? – bökdösöm meg az izmos karját. – Mit láttál? Történt valami?

- Ja, nem-nem, semmi különös – rázza meg a fejét gyorsan. Talán túlságosan is gyorsan. Hm… - Csak azon gondolkoztam, hogy az Országtársaink, menyire jó p… Khm, akarom mondani, jó arcok. Én bírom őket, tényleg. – Az arcszíne egyre vörösebbé válik, de nem úgy, mint Gabrielnek, amikor leüvölt minket, vagy nekem a reggeli incidens miatt. Sokkal inkább úgy, mintha eltitkolna előlem valamit. – Meg aztán, királyul harcolnak!

- Aham... – bólintok úgy, mint aki nem hiszi el, amit a beszélgetőpartnere mondott.

  Carlos arcát kezdem vizslatni, reménykedve abban, hogy megtudok valamit az Isabel és Julio körül lappangó titokról. Sajnos azonban nem járok sikerrel, lehetetlenség bármit is kiszűrni a spanyol mimikájából. Idegesen beharapom a szám szélét, hosszú, fekete hajamat kimérten dobom át a vállamon, egyenesen a hátam közepére. Úgy látszik, időközben eljut Carlos agyáig, hogy nem esik túl jól, hogy titkolózik, ezért fondorlatos tervet eszel ki. Ha bedőlnék a cuki pofijának, még el is felejteném az iménti beszélgetésünket.

- De nyugi, biztosíthatlak, hogy mi ketten viccesebbek vagyunk, na meg persze szexibbek! – kacsint rám vigyorogva, és felém tartja a tenyerét.

  Bár még mindig nem dőlök be ennek a nevetséges színjátéknak, úgy döntök, kegyesen megadom magam, és nevetve belecsapok Carlos tenyerébe. A fiú azonban ebben a pillanatban rákulcsolja a kezét az enyémre, és egy gyors mozdulattal levág a padlóra. A hátamba éktelen fájdalom hasít, bár a hirtelen ért meglepetés némiképp csökkenti ezt. Értetlenül nézek a spanyol gyönyörű szemeibe. A fiú unottan megvonja a vállát, majd lassan, tagoltan megszólal.

- Szimpinek tűnsz, Arabella, ezért adok egy jó tanácsot. Bár, ha figyeltél, erre minden bizonnyal magad is rájöttél. Senkiben sem bízhatsz meg eléggé! Isabel, Julio, Fiona, te, vagy akár én… Mindnyájunkat egyetlen cél vezérel. Az egyetlen dolog, amiért idejöttünk: hogy nyerjünk. Ha azt hiszed, hogy bárki feláldozná magát miattad, tévedsz. De ez csak egy tipp, nem muszáj megfogadnod!

- De miért… Hé, Carlos, várj már! – kiáltok utána idegesen. – Ezzel azt akarod mondani, hogy ne bízzak meg benned, vagy mi?

- Ha akarsz, megbízhatsz bennem! – von vállat unottan. – De hogy én nem fogok benned, az holtbiztos!

  Szívem szerint beszólnék egyet Carlosnak, de olyat, hogy azt még az unokái is megemlegessék! Persze nem nyílik rá alkalmam, mivel az edző szól, hogy mára vége a dalnak, menjünk fel a lakosztályunkba, aki itt marad, azt megbüntetik…

  Te jó ég, még három napot kell eltöltenem ezekkel a barmokkal egy fedél alatt! Azt biztos, hogy nem fogom túlélni… Gabriel idegbeteg, Juliótól agybajt kapok, Fiona és Christina két beképzelt ribi, Carloson meg egyszerűen képtelenség kiigazodni! És akkor még nem is beszéltem a stylistomról és az előkészítő csapatomról!

  Komolyan, egyre jobban várom, hogy kezdetét vegye a vérengzés…

#7 - Cristina

Alig aludtam pár órát amikor valaki durván felkelt. Pontosabban megragadja a karom és felránt az ágyról.
-Te idióta barom! Mi a szart csinálsz?! - ordítom dühösen amikor magamhoz térek a sokkból. Alessandro előttem áll és a kezemre kulcsolja az ujjait.
-Válaszolnál?!-ordítom mert egy kicsit se tetszik, hogy csak így kirángat a megérdemelt pihenésemből.
- A terv változott...-kezd bele a mondandójába de én bunkón közbe szólok.
- Egyáltalán volt tervünk?-forgatom meg a szemem gúnyosan mire ő leint egy "maradj csendben" mozdulattal.
- Nem szeretném, hogy megmutasd, hogy mihez is értesz, mert amúgy is veszélyesnek tartanak. Viszont gyakorolni sosem árt, így te egy külön helyen fogsz harcolni.-magyarázza.
-És hol van az a külön hely?-nézek rá kérdően.
-Két utcával arrébb van itt egy lövészpálya.-válaszol, mire tőlem egy újabb kérdő tekintetett kap.
-És ki fognak engedni innen?-kérdezem meglepetten, mire ő bólint egyet.
-Mindent elintéztem. Csak tegyél úgy mintha megsérültél volna.-mondja majd felránt az ágyról-Készülj el! Pár perc és indulunk.
Amint elhagyta a szobámat becsörtettem a fürdőmbe és gyorsan lezuhanyosztam, majd hanyagul egy kontyba kötöttem a hajam és felvettem az edzős ruhám.
-Itt vagyok.-lépek Alessandróhoz aki csak bólint egyet, majd leülök az asztalhoz és egy almáért nyúlok.
-Nincs ennyi időnk!-sziszegi a fogai közt mire felhúzott szemöldökkel néztem rá.
-Még itt sincs Francesco!-mondom, mivel az Országtársam tényleg nincs még itt, amit igazából nem értek. Alessandro engem konkrétan kirángat az ágyból, az Országtársam pedig valószínűleg még mindig alszik.
-Ő nem jön.-jelenti ki egyszerűen a mentorom és az ajtó felé taszigál.
-De miért?! Neki nem kell gyakorolni?-kérdezem - Vagy csak engem szívatsz azzal, hogy hajnali ötkor elviszel valahova?-kérdezem ingerülten, ő újra csak ki akar lökni a folyosóra,  de én meg se moccantam. Száz százalék, hogy én addig nem megyek sehova, amíg nem válaszol.
-Istenem! Ne akadékoskodj már!-sóhajt fel.
-Bocs, hogy tudni akarom, hogy miért rángattál ki a hajnalok hajnalán, és hogy miért alukálhat Francesco miközben én itt szenvedek!-mondom indulatosan. Látom Alessandrón , hogy nála is elpattant valami.
-Azért, Cristina mert nekem csak te vagy a mentoráltam, Francesco nem! És azért vagy itt és nem a puha ágyikódban mert talán úgy gondoltam, hogy segítek neked!-ordít vissza mire  én elképedve néztem rá. A mentoromat érdekli, hogy mi lesz velem? Sőt, még segíteni is akar, ami tőle elég szokatlan. - Na, indulj! - sziszeg - És ne feledd,  nagyon fáj a lábad. - teszi hozzá, mire én csak bólintok.
Az egész folyosón nem találkoztunk senkivel, mert valószínűleg még mindenki alszik, így nem kellet tetetnem, hogy fáj a lábam.
- Na, most vegyed elő az összes színészi tudásod! - vigyorog rám Alessandro, amikor a főbejárathoz értünk. Átvetettem a karom Alessandro válla felett majd ránehezedtem és a jobb lábamat magam után vonszoltam és fájdalmas arccal meredtem előre.
-Mi történt?!-rohan oda hozzánk az a férfi aki a tegnapi kiképzésen is szólt nekünk.
-Elesett a lépcsőn!-sziszegi Alessandro - Mivel mossák fel a padlót? Úgy csúszik mint egy jégpálya!-mondja idegesen mire belőlem majdnem kitört a röhögés. - Azonnal  orvoshoz kell vinni!
Az őr zavartan vakargatja a fejét.
- Öhm...Egy pillanat!-tartja fel az ujját és egy telefonhoz lép majd pár perc beszélgetés után újra visszajön. - Elmehetnek, de az edzésre vissza kell érniük! - mondja, mire én összeráncolt szemöldökkel meredtem rá.
- És ha eltört a lábam?-kérdezem, mire Alessandro vet felém egy "azért ennyire nem kell eltúlozni" pillantást mire én gyorsan korrigálok a dolgon. - Vagyis, nekem biztos nem tört el, de ha mondjuk eltört volna, akkor hogy edzhetem volna? - mondom hihetetlenül bölcsen, majd gyorsan a lábamhoz kapok és felszisszenek - Jobb lesz ha megyünk!- mondom fojtott hangon, mintha hihetetlen fájdalmaim lennének.
Az őr kinyitotta az ajtót és árgus szemekkel figyelte minden mozdulatainkat.
Amint kiértünk Alessandro hívott egy taxit és konkrétan belökött rajta.
- Induljon! - szól a mentorom a vezetőnek aki úgy látszik tisztában volt azzal, hogy hova is "induljon" mert kérdés nélkül kezdett el vezetni.
- Akkor ma egyáltalán nem megyek edzésre?-fordulok a mentoromhoz.
- Nem, az túl feltűnő lenne. Megint fogtok késni. - mondja majd rászól a taxisra, hogy menjen már gyorsabban. - Ott még a látszat kedvéért csinálsz valami,t aztán jössz vissza.- mondja majd újra beszól valamit a vezetőnek. - Ezt nem hiszem el! Az még bőven zöld volt! Minek álltunk meg?!-dühöng.
- Elnézést uram, de már meg kellet állnom, ráadásul ott vannak a rendőrök. - válaszol akcentussal a vezető majd visszafordul a kormányhoz.
Alessandro csak megforgatja a szemét és többet nem szólal meg.
Az épület amiről a mentorom beszélt hatalmas volt és tele volt katonákkal vagy épp lövészekkel.
-Nem lenne túl jó ha felismernének, nem? - kérdezem halkan és minél jobban próbáltam eltakarni az arcom.
-De. Ezért béreltem neked egy egész termet. - válaszol mire meglepetten néztem rá.- Menj be! - utasít és egy ajtó felé lökött.
Ahogy beléptem megpillantottam fegyverek ezreit, illetve modernebbnél modernebb céltáblákat amik mozognak, illetve kiírják, hogy a lövésed milyen erősségű volt. Azonnal odarohantam az egyik pisztolyhoz és a kezembe csúsztattam. Tökéletes darab. A fém hideg volt és csillogós. Odasétáltam egy céltáblához és a felvettem egy fülvédőt. Egyedül voltam. Nem volt senki aki zavarhat. Beálltam úgy ahogy a bátyám is mindig tanította és előre nyújtott kézzel a ravaszra rakom az ujjam majd elsütöm a fegyvert.
- Gyenge lövés volt. - hallok meg magam mögül egy ismerős hangot.
- Na ne mond!-sziszegem Alessandrónak. Majd újból koncentrálni kezdek, majd lövök. Most se volt jó. Idegességemben elővettem a másik fegyvert is és két pisztollyal a kezemben céloztam a bábúra.
-Amikor lősz mindig gondolj valamira ami felidegesít, vagy valakire akit szívesen látnál egy golyóval a fejében. Sose koncentrálj túl sokat, ne stresszelj rá. Egyszerűen csak ölj. - mondja a hátam mögül Alessandro.
Megfogadtam a tanácsát. A brazil kiválasztottaknak az arcai a szemem előtt megjelentek és ekkor elárasztott a düh és az utálat. Nem koncentráltam, csak lőttem.
- Erős találat.  De nem a legjobb. - szólj újra a mentorom mire teljesen elfogott a gyűlölet. Csak most jöttem rá úgy igazán, hogy kit is utálok legjobban. Nem a brazilokat, mert ők nem tehetnek róla, hogy ilyen sötétek és idegesítőek, hogy már sajnálom őket...Az egészről csakis egy ember tehet. Egyetlenegy. Mégpedig Fire. Az a rohadék, akinek nincs lelke, és aki nevetve néz végig minden évben huszonhárom gyerek halálát.
A céltábla már nem létezett, csakis az Elnök feje. Meghúztam a ravaszt és  többször is belelőttem a bábuba. A céltábla felvillant: "Legerősebb lövés". Elégedetten raktam le a fegyvert és a mentorom felé fordultam aki csak vigyorgott.
-Térj át a késekhez! - szól rám. A másik oldalra sétáltam ahol a kések voltak. A pisztolyokkal szinte profin bánok, a késekkel is elboldogulok, de biztos nem annyira mint Isabel. Legalábbis a tegnapi edzést felelevenítve erre jutottam. Megragadtam az egyik legkönnyebb kést és a bábúhoz állva próbáltam minél jobban eldobni a fegyvert. Felrèmlett bennem Arabella, aki  profikat  megszégyenítő pontossággal dobta el azt a lándzsát. Bár egyáltalán nem szeretem azt a idegbeteg csajt, de azt be kell vallani, hogy harcolni azt tud. De nem mintha ez gond lenne, hiszen én is tudok bánni a fegyverekkel.
Eldobtam a kést ami a bábú mellkasába állt bele.
Julio vajon mihez ért? Azon kívül,  hogy fényezze magát, mert abban aztán tényleg profi. Bár vele vigyázni kell, mert látszik rajta, hogy egy igazi harcos, az egyetlen gyengesége az a magabiztossága. Ezt ellene lehetne fordítani. Egy újabb fegyver repül a bábúba.
Carlos a kardokhoz ért. Láttam, hogy az edzésen ott gyakorolt. Ő tényleg rendesnek látszik. Ráadásul hihetetlen helyes, nem mintha ez számítana, mert a viadalon nem lesz túl sok lehetőségem megismerkedni vele. Láttam magam előtt a gyönyörű szemét és félmosolyát amivel mindenkit le vesz a lábáról. És hihetetlenül idegesít, hogy ebben a "mindenkiben" én is benne vagyok.
- Ne álmodozz, inkább dobd el azt a kést! - szól rám Alessandro mire hihetetlen erővel hajítom el a fegyvert. A bábút vállán találtam el. Az eldobott késekhez sétáltam és kirántottam a bábúból. Az utolsó ember aki még fontosabb lehet az Arénába az Isabel. Ő a legszimpatikusabb Carloson kívül. Bár nem túlzottan értem, hogy Arabellával miért is ismerkedik...Nem értem a brazil csajt. Oké egy idegbeteg és egy pszichopata,  de még is Isabellel normális volt. Bár tőlem a világ legnormálisabb embere is lehetne, most már megszerezte magának a gyűlöletem. Vajon 0-10-ig mennyire utál? Szerintem a max pontszámot megérdemlem. Az igazat megvallva már megszoktam, hogy nem sokan kedvelnek. Hiszen mindenki csak a külsőt nézi,  egy szép lány már nem lehet normális, tuti, hogy beképzelt. Ráadásul amikor rájönnek, hogy még modell is vagyok...Na akkor már társul hozzá a ribanc jelző is. Pedig egyik se vagyok. Nem hiszem, hogy a beképzeltség az azt jelenti, hogy van egy kis önbizalmam. A beképzeltség magyarázatára csak annyit mondok: Julio Fuarez.
Lehet, hogyha jobban megismerném Arabellat akkor nem lenne ennyire ellenszenves, de minek erőlködjek? Pár nap múlva úgy is ki fogom nyírni egy Arénában.
A gondolataimat egy meleg kéz szakítja meg ami a csípőmnél fogva vissza ránt, de akkora lendülettel, hogy hátra esek egyenesen egy másik embere.
-Hello Cristina! - vigyorog a képembe Francesco. Gyorsan legurulok róla és kérdő tekintettel néztem rá és a mentorainkra ugyanis már Marianna is ott volt Alessandro mellett.
- Ti meg mit kerestek itt?-kérdezem meglepetten.
- Azt hitted, hogy kihagyhatsz a buliból Cri? - néz rám egy félmosollyal az Országtársam.
-Na jó, most már tényleg magyarázza el valaki, hogy miért olyan nagy dolog az EGÉSZ nevemen szólítani! - forgatom a szemem,  majd újra az Országtársamhoz fordultam. - És mond csak, Franco-szólítom az új becenevén mire belőle kitör a nevetés. - Hogy engedtek ki? Esetleg te is elestél azon  nagyooon csúszós lépcsőn? - vigyorgok rá gúnyosan.
- Marianna bevetette az aduászt. - rántja meg a vállát.
- Az meg mit jelent? Lefizettétek?-kérdezem homlok ráncolva és Mariannára nézek aki a fejét lehajtva a földet nézte.
- Ööö...Nem teljesen.-vigyorgott  az Országtársam - Marianna azt mondta, hogy ha elenged minket, akkor elmegy vele randira. - magyarázza meg, mire belőlem kitör a röhögés.
- Na ne! - nevetek Mariannára nézve aki csak mosolyog. Nem is néztem volna ki belőle, hogy ilyen cselekhez folyamodik.
- Most, hogy már kivihogtátok magatokat, jó lenne csinálni is valamit! - forgatja meg a szemét Alessandro, majd mindkettőnk kezébe egy kardot ad.

*

Újra a taxiba ültünk de most Marianna és Francesco is ott volt mellettünk. Az Országtársammal együtt hallgattam Alessandro és a taxis veszekedését valami újabb értelmetlen témáról.
- Öhm...Asszem elhagytuk az épületet. - mondom az ablakon kibámulva. A vezető káromkodott egyet majd egy éles kanyarral visszafordult.
- Maga tényleg egy barom. - forgatja meg a szemét a mentorom mire a taxis sziszegett valamit, amivel Alessandro családfáját szidta.
Megkönnyebbülés volt kiszállni végre a taxiból, és végre szívni egy kis friss levegőt. A két mentor félrehúzódott és épp tárgyaltak valamit.
-Te mihez értesz legjobban, Francesco? - kérdezem, megtörve a köztünk lévő csendet.
- A kardokhoz.- vágja rá azonnal. Hazudott. Biztos vagyok benne, hiszen láttam, hogy hogy bánik a kardokkal. Jól, de jobban is lehetne. - És te? - kérdezi mélyen a szemembe nézve.
-A késekhez. - válaszolok kurtán.
- Pedig én úgy hallottam, hogy a pisztolyokhoz értesz a legjobban. - mondja közelebb hajolva. Összeszorított fogakkal néztem az Országtársamra.
- Mégis honnan veszed ezt? - kérdezem halkan mire a száját elhagyja egy mosoly.
- Egy városban éltünk, Cristina...Tudok egy és mást rólad. - válaszol. Összehúzott szemekkel   néztem Francescora, majd úgy döntöttem, hogy technikát váltok:
- Ha tudni akarod, akkor igen, tudok bánni a pisztolyokhoz, olyannyira, hogy akár  tíz méter távolságból is szíven tudnálak lőni. - mondom halkan, a fülébe súgva. Ő pár percig csendben maradt majd csak ennyit válaszol:
- Nem tudsz megijeszteni, Cri. - mondja, majd a mentoraink után megy akik szóltak nekünk, hogy menjünk be edzésre.
Kerülő utat tettünk, hogy elkerüljük az őrt aki még mindig abban a hitben van, hogy nekem fáj a lábam, és hogy egy randija lesz nemsokára.
- Cristina! - ránt vissza a kezemnél fogva Alessandro, mire vissza nézek rá. - Semmi balhé, jó? Kerüld a feltűnést! - mondja, mire én csak bólintok egyet és belépek az edzőterembe.
Az első dolog amin meg akad a szemem az a brazil csaj és Carlos ahogy harcolnak. Összekulcsolt kézzel figyeltem ahogy konkrétan leteperik egymást. Gúnyosan méregettem őket és semmi más nem járt a fejemben csak az, hogy vajon Carlos mi célból csinálja ezt. Valamikor szerény, máskor pedig kihasználja azt, hogy döglenek érte a lányok...Pár percig beszéltek egymással majd a spanyol fiú ott hagyja Arabellát.
Alig volt annyi időm, hogy a késekhez menjek amikor megszólalt egy férfi, hogy menjünk vissza a lakosztályunkba. Ööö...van egy olyan érzésem, hogy nem csak egy órát késtünk. Mielőtt elhagytam volna a termet megfogtam egy kést és elhajítottam. A bábú fejébe állt a fegyver. Elégedetten sétáltam ki a teremből.