-Te idióta barom! Mi a szart csinálsz?! - ordítom dühösen amikor magamhoz térek a sokkból. Alessandro előttem áll és a kezemre kulcsolja az ujjait.
-Válaszolnál?!-ordítom mert egy kicsit se tetszik, hogy csak így kirángat a megérdemelt pihenésemből.
- A terv változott...-kezd bele a mondandójába de én bunkón közbe szólok.
- Egyáltalán volt tervünk?-forgatom meg a szemem gúnyosan mire ő leint egy "maradj csendben" mozdulattal.
- Nem szeretném, hogy megmutasd, hogy mihez is értesz, mert amúgy is veszélyesnek tartanak. Viszont gyakorolni sosem árt, így te egy külön helyen fogsz harcolni.-magyarázza.
-És hol van az a külön hely?-nézek rá kérdően.
-Két utcával arrébb van itt egy lövészpálya.-válaszol, mire tőlem egy újabb kérdő tekintetett kap.
-És ki fognak engedni innen?-kérdezem meglepetten, mire ő bólint egyet.
-Mindent elintéztem. Csak tegyél úgy mintha megsérültél volna.-mondja majd felránt az ágyról-Készülj el! Pár perc és indulunk.
Amint elhagyta a szobámat becsörtettem a fürdőmbe és gyorsan lezuhanyosztam, majd hanyagul egy kontyba kötöttem a hajam és felvettem az edzős ruhám.
-Itt vagyok.-lépek Alessandróhoz aki csak bólint egyet, majd leülök az asztalhoz és egy almáért nyúlok.
-Nincs ennyi időnk!-sziszegi a fogai közt mire felhúzott szemöldökkel néztem rá.
-Még itt sincs Francesco!-mondom, mivel az Országtársam tényleg nincs még itt, amit igazából nem értek. Alessandro engem konkrétan kirángat az ágyból, az Országtársam pedig valószínűleg még mindig alszik.
-Ő nem jön.-jelenti ki egyszerűen a mentorom és az ajtó felé taszigál.
-De miért?! Neki nem kell gyakorolni?-kérdezem - Vagy csak engem szívatsz azzal, hogy hajnali ötkor elviszel valahova?-kérdezem ingerülten, ő újra csak ki akar lökni a folyosóra, de én meg se moccantam. Száz százalék, hogy én addig nem megyek sehova, amíg nem válaszol.
-Istenem! Ne akadékoskodj már!-sóhajt fel.
-Bocs, hogy tudni akarom, hogy miért rángattál ki a hajnalok hajnalán, és hogy miért alukálhat Francesco miközben én itt szenvedek!-mondom indulatosan. Látom Alessandrón , hogy nála is elpattant valami.
-Azért, Cristina mert nekem csak te vagy a mentoráltam, Francesco nem! És azért vagy itt és nem a puha ágyikódban mert talán úgy gondoltam, hogy segítek neked!-ordít vissza mire én elképedve néztem rá. A mentoromat érdekli, hogy mi lesz velem? Sőt, még segíteni is akar, ami tőle elég szokatlan. - Na, indulj! - sziszeg - És ne feledd, nagyon fáj a lábad. - teszi hozzá, mire én csak bólintok.
Az egész folyosón nem találkoztunk senkivel, mert valószínűleg még mindenki alszik, így nem kellet tetetnem, hogy fáj a lábam.
- Na, most vegyed elő az összes színészi tudásod! - vigyorog rám Alessandro, amikor a főbejárathoz értünk. Átvetettem a karom Alessandro válla felett majd ránehezedtem és a jobb lábamat magam után vonszoltam és fájdalmas arccal meredtem előre.
-Mi történt?!-rohan oda hozzánk az a férfi aki a tegnapi kiképzésen is szólt nekünk.
-Elesett a lépcsőn!-sziszegi Alessandro - Mivel mossák fel a padlót? Úgy csúszik mint egy jégpálya!-mondja idegesen mire belőlem majdnem kitört a röhögés. - Azonnal orvoshoz kell vinni!
Az őr zavartan vakargatja a fejét.
- Öhm...Egy pillanat!-tartja fel az ujját és egy telefonhoz lép majd pár perc beszélgetés után újra visszajön. - Elmehetnek, de az edzésre vissza kell érniük! - mondja, mire én összeráncolt szemöldökkel meredtem rá.
- És ha eltört a lábam?-kérdezem, mire Alessandro vet felém egy "azért ennyire nem kell eltúlozni" pillantást mire én gyorsan korrigálok a dolgon. - Vagyis, nekem biztos nem tört el, de ha mondjuk eltört volna, akkor hogy edzhetem volna? - mondom hihetetlenül bölcsen, majd gyorsan a lábamhoz kapok és felszisszenek - Jobb lesz ha megyünk!- mondom fojtott hangon, mintha hihetetlen fájdalmaim lennének.
Az őr kinyitotta az ajtót és árgus szemekkel figyelte minden mozdulatainkat.
Amint kiértünk Alessandro hívott egy taxit és konkrétan belökött rajta.
- Induljon! - szól a mentorom a vezetőnek aki úgy látszik tisztában volt azzal, hogy hova is "induljon" mert kérdés nélkül kezdett el vezetni.
- Akkor ma egyáltalán nem megyek edzésre?-fordulok a mentoromhoz.
- Nem, az túl feltűnő lenne. Megint fogtok késni. - mondja majd rászól a taxisra, hogy menjen már gyorsabban. - Ott még a látszat kedvéért csinálsz valami,t aztán jössz vissza.- mondja majd újra beszól valamit a vezetőnek. - Ezt nem hiszem el! Az még bőven zöld volt! Minek álltunk meg?!-dühöng.
- Elnézést uram, de már meg kellet állnom, ráadásul ott vannak a rendőrök. - válaszol akcentussal a vezető majd visszafordul a kormányhoz.
Alessandro csak megforgatja a szemét és többet nem szólal meg.
Az épület amiről a mentorom beszélt hatalmas volt és tele volt katonákkal vagy épp lövészekkel.
-Nem lenne túl jó ha felismernének, nem? - kérdezem halkan és minél jobban próbáltam eltakarni az arcom.
-De. Ezért béreltem neked egy egész termet. - válaszol mire meglepetten néztem rá.- Menj be! - utasít és egy ajtó felé lökött.
Ahogy beléptem megpillantottam fegyverek ezreit, illetve modernebbnél modernebb céltáblákat amik mozognak, illetve kiírják, hogy a lövésed milyen erősségű volt. Azonnal odarohantam az egyik pisztolyhoz és a kezembe csúsztattam. Tökéletes darab. A fém hideg volt és csillogós. Odasétáltam egy céltáblához és a felvettem egy fülvédőt. Egyedül voltam. Nem volt senki aki zavarhat. Beálltam úgy ahogy a bátyám is mindig tanította és előre nyújtott kézzel a ravaszra rakom az ujjam majd elsütöm a fegyvert.
- Gyenge lövés volt. - hallok meg magam mögül egy ismerős hangot.
- Na ne mond!-sziszegem Alessandrónak. Majd újból koncentrálni kezdek, majd lövök. Most se volt jó. Idegességemben elővettem a másik fegyvert is és két pisztollyal a kezemben céloztam a bábúra.
-Amikor lősz mindig gondolj valamira ami felidegesít, vagy valakire akit szívesen látnál egy golyóval a fejében. Sose koncentrálj túl sokat, ne stresszelj rá. Egyszerűen csak ölj. - mondja a hátam mögül Alessandro.
Megfogadtam a tanácsát. A brazil kiválasztottaknak az arcai a szemem előtt megjelentek és ekkor elárasztott a düh és az utálat. Nem koncentráltam, csak lőttem.
- Erős találat. De nem a legjobb. - szólj újra a mentorom mire teljesen elfogott a gyűlölet. Csak most jöttem rá úgy igazán, hogy kit is utálok legjobban. Nem a brazilokat, mert ők nem tehetnek róla, hogy ilyen sötétek és idegesítőek, hogy már sajnálom őket...Az egészről csakis egy ember tehet. Egyetlenegy. Mégpedig Fire. Az a rohadék, akinek nincs lelke, és aki nevetve néz végig minden évben huszonhárom gyerek halálát.
A céltábla már nem létezett, csakis az Elnök feje. Meghúztam a ravaszt és többször is belelőttem a bábuba. A céltábla felvillant: "Legerősebb lövés". Elégedetten raktam le a fegyvert és a mentorom felé fordultam aki csak vigyorgott.
-Térj át a késekhez! - szól rám. A másik oldalra sétáltam ahol a kések voltak. A pisztolyokkal szinte profin bánok, a késekkel is elboldogulok, de biztos nem annyira mint Isabel. Legalábbis a tegnapi edzést felelevenítve erre jutottam. Megragadtam az egyik legkönnyebb kést és a bábúhoz állva próbáltam minél jobban eldobni a fegyvert. Felrèmlett bennem Arabella, aki profikat megszégyenítő pontossággal dobta el azt a lándzsát. Bár egyáltalán nem szeretem azt a idegbeteg csajt, de azt be kell vallani, hogy harcolni azt tud. De nem mintha ez gond lenne, hiszen én is tudok bánni a fegyverekkel.
Eldobtam a kést ami a bábú mellkasába állt bele.
Julio vajon mihez ért? Azon kívül, hogy fényezze magát, mert abban aztán tényleg profi. Bár vele vigyázni kell, mert látszik rajta, hogy egy igazi harcos, az egyetlen gyengesége az a magabiztossága. Ezt ellene lehetne fordítani. Egy újabb fegyver repül a bábúba.
Carlos a kardokhoz ért. Láttam, hogy az edzésen ott gyakorolt. Ő tényleg rendesnek látszik. Ráadásul hihetetlen helyes, nem mintha ez számítana, mert a viadalon nem lesz túl sok lehetőségem megismerkedni vele. Láttam magam előtt a gyönyörű szemét és félmosolyát amivel mindenkit le vesz a lábáról. És hihetetlenül idegesít, hogy ebben a "mindenkiben" én is benne vagyok.
- Ne álmodozz, inkább dobd el azt a kést! - szól rám Alessandro mire hihetetlen erővel hajítom el a fegyvert. A bábút vállán találtam el. Az eldobott késekhez sétáltam és kirántottam a bábúból. Az utolsó ember aki még fontosabb lehet az Arénába az Isabel. Ő a legszimpatikusabb Carloson kívül. Bár nem túlzottan értem, hogy Arabellával miért is ismerkedik...Nem értem a brazil csajt. Oké egy idegbeteg és egy pszichopata, de még is Isabellel normális volt. Bár tőlem a világ legnormálisabb embere is lehetne, most már megszerezte magának a gyűlöletem. Vajon 0-10-ig mennyire utál? Szerintem a max pontszámot megérdemlem. Az igazat megvallva már megszoktam, hogy nem sokan kedvelnek. Hiszen mindenki csak a külsőt nézi, egy szép lány már nem lehet normális, tuti, hogy beképzelt. Ráadásul amikor rájönnek, hogy még modell is vagyok...Na akkor már társul hozzá a ribanc jelző is. Pedig egyik se vagyok. Nem hiszem, hogy a beképzeltség az azt jelenti, hogy van egy kis önbizalmam. A beképzeltség magyarázatára csak annyit mondok: Julio Fuarez.
Lehet, hogyha jobban megismerném Arabellat akkor nem lenne ennyire ellenszenves, de minek erőlködjek? Pár nap múlva úgy is ki fogom nyírni egy Arénában.
A gondolataimat egy meleg kéz szakítja meg ami a csípőmnél fogva vissza ránt, de akkora lendülettel, hogy hátra esek egyenesen egy másik embere.
-Hello Cristina! - vigyorog a képembe Francesco. Gyorsan legurulok róla és kérdő tekintettel néztem rá és a mentorainkra ugyanis már Marianna is ott volt Alessandro mellett.
- Ti meg mit kerestek itt?-kérdezem meglepetten.
- Azt hitted, hogy kihagyhatsz a buliból Cri? - néz rám egy félmosollyal az Országtársam.
-Na jó, most már tényleg magyarázza el valaki, hogy miért olyan nagy dolog az EGÉSZ nevemen szólítani! - forgatom a szemem, majd újra az Országtársamhoz fordultam. - És mond csak, Franco-szólítom az új becenevén mire belőle kitör a nevetés. - Hogy engedtek ki? Esetleg te is elestél azon nagyooon csúszós lépcsőn? - vigyorgok rá gúnyosan.
- Marianna bevetette az aduászt. - rántja meg a vállát.
- Az meg mit jelent? Lefizettétek?-kérdezem homlok ráncolva és Mariannára nézek aki a fejét lehajtva a földet nézte.
- Ööö...Nem teljesen.-vigyorgott az Országtársam - Marianna azt mondta, hogy ha elenged minket, akkor elmegy vele randira. - magyarázza meg, mire belőlem kitör a röhögés.
- Na ne! - nevetek Mariannára nézve aki csak mosolyog. Nem is néztem volna ki belőle, hogy ilyen cselekhez folyamodik.
- Most, hogy már kivihogtátok magatokat, jó lenne csinálni is valamit! - forgatja meg a szemét Alessandro, majd mindkettőnk kezébe egy kardot ad.
*
Újra a taxiba ültünk de most Marianna és Francesco is ott volt mellettünk. Az Országtársammal együtt hallgattam Alessandro és a taxis veszekedését valami újabb értelmetlen témáról.- Öhm...Asszem elhagytuk az épületet. - mondom az ablakon kibámulva. A vezető káromkodott egyet majd egy éles kanyarral visszafordult.
- Maga tényleg egy barom. - forgatja meg a szemét a mentorom mire a taxis sziszegett valamit, amivel Alessandro családfáját szidta.
Megkönnyebbülés volt kiszállni végre a taxiból, és végre szívni egy kis friss levegőt. A két mentor félrehúzódott és épp tárgyaltak valamit.
-Te mihez értesz legjobban, Francesco? - kérdezem, megtörve a köztünk lévő csendet.
- A kardokhoz.- vágja rá azonnal. Hazudott. Biztos vagyok benne, hiszen láttam, hogy hogy bánik a kardokkal. Jól, de jobban is lehetne. - És te? - kérdezi mélyen a szemembe nézve.
-A késekhez. - válaszolok kurtán.
- Pedig én úgy hallottam, hogy a pisztolyokhoz értesz a legjobban. - mondja közelebb hajolva. Összeszorított fogakkal néztem az Országtársamra.
- Mégis honnan veszed ezt? - kérdezem halkan mire a száját elhagyja egy mosoly.
- Egy városban éltünk, Cristina...Tudok egy és mást rólad. - válaszol. Összehúzott szemekkel néztem Francescora, majd úgy döntöttem, hogy technikát váltok:
- Ha tudni akarod, akkor igen, tudok bánni a pisztolyokhoz, olyannyira, hogy akár tíz méter távolságból is szíven tudnálak lőni. - mondom halkan, a fülébe súgva. Ő pár percig csendben maradt majd csak ennyit válaszol:
- Nem tudsz megijeszteni, Cri. - mondja, majd a mentoraink után megy akik szóltak nekünk, hogy menjünk be edzésre.
Kerülő utat tettünk, hogy elkerüljük az őrt aki még mindig abban a hitben van, hogy nekem fáj a lábam, és hogy egy randija lesz nemsokára.
- Cristina! - ránt vissza a kezemnél fogva Alessandro, mire vissza nézek rá. - Semmi balhé, jó? Kerüld a feltűnést! - mondja, mire én csak bólintok egyet és belépek az edzőterembe.
Az első dolog amin meg akad a szemem az a brazil csaj és Carlos ahogy harcolnak. Összekulcsolt kézzel figyeltem ahogy konkrétan leteperik egymást. Gúnyosan méregettem őket és semmi más nem járt a fejemben csak az, hogy vajon Carlos mi célból csinálja ezt. Valamikor szerény, máskor pedig kihasználja azt, hogy döglenek érte a lányok...Pár percig beszéltek egymással majd a spanyol fiú ott hagyja Arabellát.
Alig volt annyi időm, hogy a késekhez menjek amikor megszólalt egy férfi, hogy menjünk vissza a lakosztályunkba. Ööö...van egy olyan érzésem, hogy nem csak egy órát késtünk. Mielőtt elhagytam volna a termet megfogtam egy kést és elhajítottam. A bábú fejébe állt a fegyver. Elégedetten sétáltam ki a teremből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése