#21 - Arabella

Nem volt elég hosszú az éjjel ahhoz, hogy kiverjem Carlos örömittas szemeit a fejemből. Csak néhány órát aludtam, ám akkor is folyton a fiúra gondoltam, és arra, mi mindent művel az emberrel a szerelem. Félreértés ne essék, nem szerettem bele a szövetségesembe, pusztán rettentően megsajnáltam Christina miatt. Ha ezer évig is él a csaj, akkor sem érdemli meg, hogy egy ilyen kedves és jószívű srác beleszeressen! Ennek ellenére mégis kötelességemnek érzem, hogy akár a föld alól is, de előkerítsem a kis ribit, biztonságba helyezve ezzel a spanyol barátom darabokra tört szívét. Nem is beszélve arról, hogy egyúttal a dobhártyámat és az idegeimet is megmentem a teljes összeomlástól. Álmatlanságomban úgy döntök, a legjobb lesz, ha végre a kezembe veszem az irányítást, és nem hagyom, hogy ez a három hülye teljesen kikészüljön. Törődnöm kell velük, elvégre a szövetségeseim, vagy mi. Ha pedig ahhoz, hogy összeszedjék magukat, egy beképzelt libára van szükségük, ám legyen! Rajtam aztán nem fog múlni!

  Reggel elő is hozakodok a tervemmel a kókadozó Kiválasztottak előtt.

- Kitaláltam valamit – Mikor megbizonyosodom róla, hogy mindhárom szempár rám szegeződik, belevágok a mondandómba. – A mai napot arra kellene fordítani, hogy megkeressük Christinát. Szerintem elsősorban az erdőben és a hegyek közt kellene körülnézni. Amennyire ismerem a csajt, nem fog nyílt terepen mászkálni, inkább elbújik valahol, és várja az áldozatait.

  Mondanom sem kell, mennyire felélénkülnek a többiek a terv hallatán. Legfőképp Carloson látszik, hogy visszatér belé az életerő és a küzdeni akarás tüze; világoskék szemét tágra nyíltan szegezi rám, vékony ajkain pedig egy hálás, bizakodó mosoly fut végig. Valamelyest Julióra is Isabelre is pozitívan hat a bejelentésem, még ha nem is tisztul ki teljesen a tekintetük. Elgondolkozom, vajon melyikük maradt fent őrködni. Sajnos egyáltalán nem rémlik, hogy akár csak szóba hoztuk volna a témát. Azért remélem, nem hagytuk őrizetlenül a tábort, az megbocsáthatatlan felelőtlenségre vallana.

- Rendben, és hogy megyünk? – kérdezősködik Isabel. Válaszra nyitnám a szám, ha az Országtársam nem fojtaná belém a szót.

- Szerintem menjünk mi ketten együtt – jelenti ki magabiztosan, miközben végig Isabelen tartja a tekintetét. Az értetlen arckifejezésem láttán magyarázatot ad a tervére. – Tudod, milyen a srác. Ha Isabel mellette van, csak még jobban elgyengül. Ara, értsd meg, hogy rád van szüksége, csak te tudod tartani benne a lelket! – Mindezt olyan halkan suttogja a fülembe, hogy még véletlenül se hallják meg a többiek.

  Kissé morogva bár, de igazat adok neki. Carlos tényleg a megőrülés határán áll. Isabel anyáskodása nem tenne valami jót neki, ellenben én egy határozott fejmosással, vagy akár egy elrettentő pofonnal akármikor visszarángathatom a földre. Más kérdés, hogy a belsőmet uraló, idegesítő kis vészjelző újra bekapcsol, és azt duruzsolja a fülembe, hogy a világ legnagyobb balféke vagyok, ha hagyom Juliót Isabellel kettesben lelépni. Carlos kérdését is csak fél füllel hallom meg, ám ennek ellenére szerencsére bátran ki merem jelenteni, hogy semmi kedvem a hegyek közt kóborolni, inkább megyek az erdőbe. A többieknek sincs ellenvetése, úgyhogy lassan akár indulhatnánk is.

- Minél előbb el akarok indulni, - újságolja Carlos izgatottan. – még mielőtt…

  A mondat azonban befejezetlenül marad, a fiút ugyanis egy jól ismert zaj szakítja félbe, melynek hatására napbarnított bőre falfehér árnyalatba csap át. Kínosan lesütöm a szemem, úgy állapítom meg magamban, hogy talán mégsem kellett volna olyan hamar igent mondanom Julio felvetésére. Nem akarok rossz barátként viselkedni, talán ezért van az, hogy még magamnak is nehezen vallom be, hogy kínszenvedés lesz Carlosszal kettesben vadászni, ha a srác már egy ágyúdörrenéstől is ennyire megijed. Persze, teljes mértékben megértem a helyzetét, én se repesnék az örömtől, ha Julio nem lenne mellettem, miközben valahol megölnének valakit. Értelemszerűen az jutna eszembe először, hogy biztosan őt gyilkolták meg. Bár, jobban belegondolva, ez egy oltári nagy baromság. Julio nem is a szerelmem, csak az Országtársam és a szövetségesem… Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem viselne meg a halála… Csak máshogy, mint Carlost Christináé. 

  A problémát a lehető legósdibb módon próbáljuk orvosolni. Úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, sok szerencsét kívánunk egymásnak, majd ki-ki megindul a saját kijelölt területe felé.

  Az erdő egyébként nincs túl messze, ám ez a pár kilométer megtétele is fájdalmasan hosszú óráknak tűnik Carlos mellett. A szövetségesemet már megint elkapta a láz, hogy pánikoljon, és szokásához híven, még csak meg sem próbálja elfojtani magában a negatív gondolatokat. Mikor már ötödjére hallgatom végig, hogy „szegény Christinát nem lett volna szabad elengednem, akkora egy szerencsétlen nyomorék vagyok”, megelégelem a helyzetet, és komolyan a fiú zöldes árnyalatban játszó szemibe nézek.

- Mi lenne, ha abbahagynád a siránkozást, és körülnéznél? – kérdezem szárazon. – Attól nem fog előkerülni, hogy nyavalyogsz. Jesszusom, ne legyél már olyan életképtelen!

  Pont ebben a pillanatban lépünk a magasra nőtt fák közé. Amint a lábam megérinti a kopár földet, automatikusan felrémlenek előttem a két nappal ezelőtti események a Julióval való incidensről és Niels váratlan támadásáról. A lélegzetem felgyorsul, és újra érzem a hátamba azt a maró fájdalmat, amit a svéd fiú kardja okozott. Eszembe jut, hogy gyakorlatilag még csak le sem ápoltam magam, sőt rá se lestem a sebre, azt se tudom, mennyire mély. Persze a világért sem vetkőznék le Carlos előtt, szóval inkább hanyagolom a dolgot. Kitűrök az arcomból néhány kósza hajtincset, aztán folytatom az utamat a faóriások közt.

  Carlost mintha megnyugtatnák a szavaim, vagy legalábbis már nem hisztizik. Komoran, kissé mélabúsan követ, okos szemével minden egyes fát alaposan körülkémlel. Szívesen közölném vele, hogy azért ennyire ne vegye komolyan magát, de végül úgy döntök, jobb ez, mintha magamra hagyna a feladattal.

  Nagyjából fél órája bolyonghatunk a faóriások közt, amikor egy hatalmas robaj rázza meg az Aréna csendjét. A szövetségesem persze rögtön elkezdi rágni a körmét, engem azonban nem ilyen könnyű megijeszteni. Ismerem már annyira a Viadalt, hogy tudjam, ezúttal nem egy ágyúdörrenéssel, hanem egy villámcsapással borzolják a Játékmesterek a kedélyeket. 

- Nyugi! – simítom meg gyengéden a vállát. – Nem halt meg senki.

- Ja, tudom. Hallod, esik az eső! - töröl le egy vízcseppet a homlokáról. Persze, ennek nincs túl sok értelme, hiszen újabb öt kerül a bőrére.

- Remélem, Mr. Hayes édesanyja kitűnő egészségnek örvend! – fogalmazom meg kulturáltan a káromkodást.

  A rossz idő ellenére sem tágítunk, ugyanolyan erőbedobással vonulunk végig a bozótosban. Bár nem érzem teljesen jól magam, és szívesen körülkémlelnék, merre megyünk egyáltalán, és milyen az idő az Aréna többi részében, mégsem állok meg, rendületlenül folytatom az utamat. Milyen ironikus belegondolni, hogy azért a csajért töröm magam, aki pár nappal ezelőtt kis híján agyonlőtt. Hát, ha még azt is hozzávesszük, hogy egy szövetségesem miatt teszem mindezt… Vannak, akik azt állítják, a Viadal mindenkit megváltoztat. Nos, a legtöbb Kiválasztott minden bizonnyal egyetért ezzel, ha rám gondol. Ők a felkészülés alatt azt hitték, hogy egy szende jókislány vagyok, aki még életében nem tartott fegyvert a kezében. Gúnyos mosoly fut végig az ajkaimon, ahogy elképzelem az arcukat, ahogy rájönnek, hogy megöltem Fionát. Azt hiszik, ez a legnagyobb változás, amin keresztül mennek. Hogy mekkorát tévednek! Ha tudnák, hogy pár héttel ezelőtt el se tudtam volna képzelni, milyen érzés mindenféle hátsó szándék nélkül segíteni valakinek, vagy őszintén nevetni valakivel! Csak remélni tudom, hogy ennél nagyobb átalakuláson nem megyek keresztül.

- Ara, kérdezhetek valamit? – A gondolataimból Carlos mély hangja zökkent ki.

- Persze, mondjad csak! – üvöltöm túl az egyre erősödő zivatart.

- Mennyire bírod Juliót?

  A kérdése váratlanul ér, nem is értem, hogy jön ide a téma. A vállam felett a spanyol fiúra nézek, úgy próbálok kiolvasni valamit az arcából. Pechemre azonban semmit sem árulnak el a vonásai, minduntalan csak a fák tövét és a bokrokat fürkészi. Elgondolkozom, hogy vajon tényleg érdekli-e a válaszom, vagy szimplán csak el akarja terelni a figyelmét az aggodalmairól. Mivel a helyében inkább minden figyelmemet a keresésnek szentelném, úgy vélem, fontos lehet, így hát gyorsan felelek is neki.

- Eléggé kedvelem, szerintem jó fej srác – vonok vállat közömbösen. – Néha persze az őrületbe kerget a hülyeségeivel, de azt valahogy el tudom viselni. Tudod, ugyanaz a baj veletek, hogy képtelenség rátok huzamosabb ideig haragudni.

- Ha nem gond, ezt bóknak veszem! – kacsint rám egy álmosoly kíséretében.

- Nyugodtan…

- Oké… Ara, lehet még egy kérdésem?

- Mondd! – nézek rá kissé unottan.

- Ha esetleg úgy alakulna, hogy, izé… Nem azt mondom, hogy biztosan így fog történni, de ha tegyük fel… Julio…

  Egyre inkább idegesít az értelmetlen hablatyolása meg a figyelmetlensége. Tudtommal azért jöttünk ide, hogy megkeressük a ribanc barátnőjét, és nem azért, hogy az agyhalott Országtársamról cseverésszünk. Jó lenne, ha alaposabban megfigyelné a terepet. Kizártnak tartom, hogy már nem jelent neki semmit Christina. Akkor viszont miért nem képes befogni? Van egy olyan érzésem, hogy ki szeretne belőlem szedni valami fontosat, ami talán nem is neki számít annyit, hanem valaki másnak. Hm…

- Igen? – vonom fel finoman a szemöldököm.

- Mit tennél, ha Julio becsajozna? – nyögi ki nehézkesen. – Kiborulnál?

- Ha Julio becsajozna, - csavarok egyet a nedves tincseimen, óriási pocsolyát hagyva magam után. – én már nem élnék. Tudod, csak egy győztes lehet. Tehát ha Julio össze is jön valakivel, én arról már úgysem értesülök.

  Carlost persze nem ilyen könnyű lerázni, üvölt róla, hogy hasonlóan idióta kérdéseken töri a fejét. Mivel semmi kedvem a további baromságaihoz, dacosan előre szegezem a pillantásom, reménykedve abban, hogy ettől végre befogja a száját. Már éppen nagy nyugodtan folytatnám a keresgélést, amikor hirtelen egy mocorgó testet pillantok meg pár méterre tőlem. Automatikusan magam elé szegezem a lándzsámat, és néhány lépéssel közelítek a mocsaras talajban fekvő jövevényhez. A szemem sarkából látom, hogy Carlos is hasonlóan cselekszik. Lövésem sincs, mihez, vagy kihez van szerencsénk, de azt biztosra veszem, hogy hármunk közül legalább egy részére nem fog túl szerencsésen végződni a találkozás. Ahogy elnézem a sárban fetrengő alakot, egy emberi forma bontakozik ki előttem. Carlost folyamatosan magam mellett tartva araszolok egyre közelebb és közelebb a mocskos ruhájú Kiválasztotthoz, míg végül teljes kilátást nem kapok róla. Mi tagadás, borzalmasan fest. A ruháját, a haját és az arcát egyaránt porral és sárral kevert vér borítja, pisze orrával nehézkesen szívja magába a levegőt. Vállán egy óriási sérülés tátong, fejét erőtlenül hajtja a talajra. Valószínűleg a halálán lehet, csak segítünk neki azzal, ha mielőbb kioltjuk az életét. Egy apró sóhaj kíséretében megemelem a lándzsám, és az eltorzult emberalak torkára irányítom az ütést. Ám mielőtt bármit is tehetnék, egy erős kéz kulcsolódik a csuklómra.

- Nem lehet, hogy ez… - kérdezi Carlos bizonytalanul. – Christina?

  Válaszképp egy szánalomra méltó nyögést hallat. A fiúnak azonban ez pont elég ahhoz, hogy elengedje a karomat, és óvatosan letörölje a Kiválasztott arcát. Egyre inkább kirajzolódnak előttem az illető arcvonásai, míg végül teljesen meg nem bizonyosodom róla, hogy megtaláltuk az elveszett társunkat. Az aggódás helyét egyszeriben felváltja a méreg a lelkemben. Most, hogy Christina megkerült, egyszerűen képtelen vagyok rá úgy tekinteni, mint egy szerencsétlen társra, aki véletlenül elhagyott minket. A képét egy hülye liba váltja fel, aki amellett, hogy összetörte a szövetségesem szívét, rengeteg fejfájást okozva nekem ezzel, a nagy semmiért lépett ki a szövetségből. Nem értem, mi vitte erre a tettre. Talán kapott egy levelet, amiben megfenyegették? Vagy ennyire kikészült volna tőlem? Esetleg egy kis feltűnésre vágyott? Bármi is történt, az biztos, hogy mihelyst rendbe jön, számíthat tőlem egy kiadós beszélgetésre! Nem lesz benne sok köszönet, az fix! Úgy döntök, ideje visszarángatni Carlos szívszerelmét a valóságba.

- Na, végre megvagy! Azt hittem, beleőrülök a keresésedbe!

- Segítenél? – mordul fel idegesen Carlos, mire az ájult lány színtelen hangon suttog valamit.

- Jól van, na, nyugi már! – motyogom unottan, majd lehajolok Christinához. – Megsérültél?

  Óvatosan megérintem a lány szakadt ruháját, mire egy éktelen ordítás hagyja el a torkát. A sérülttől még csak-csak eltűröm az ilyesfajta viselkedést, de az, hogy még Carlos is nekiáll feleselni, több a soknál. Persze, ők ketten iszonyat aranyosak együtt, az ég is egymásnak teremtette őket, természetes, hogy minden vágyuk belefojtani egymást egy hatalmas, rózsaszín csókokkal teletűzdelt nyálcunamiba, de előbb igazán megvárhatnák, hogy segítek Christinán.

- Carloska, kérlek, fogd be azt a cuki pofikádat! – rebegtetem a szempilláimat az enyhén idegbeteg spanyol felé. – Ha már egyszer voltam olyan jófej, hogy ne üsselek le a folyamatos drámázásod miatt, az a minimum, hogy legalább most leállsz a drámázással! Kösz! – vigyorgok rá gúnyosan, majd a sérülthöz fordulok. – Várj egy kicsit, mindjárt lefertőtlenítem a vállad és ellátom a sebed!

  Előhalászom a hátizsákomból a szükséges felszereléseket, aztán nekilátok a munkának. Először is megkérem Carlost, hogy tépje el a pólót a sebnél, aztán lefertőtlenítem a vágást. Mit ne mondjak, borzalmasan néz ki, sokkal durvábban, mint Isabel sérülése. Ez gondolom, a barátjának is leesik, aki ettől csak még erősebben szorongatja a lány kezét. Próbálom figyelmen kívül hagyni őket, és nem törődni azzal, hogy a szövetségesem ilyen könnyedén túltette magát Christina árulásán. Szerencsére csak pár percig kell bámulnom a gerlepárt, amíg be nem szívódik az oldat. Alaposabban szemügyre veszem a sérülést, aztán egy szempillantás alatt megállapítom, hogy nincs mese, ezt bizony össze kell varrni. Meg sem említem Carlosnak a dolgot, a végén még szívrohamot kapna nekem ez a barom, inkább szó nélkül a megfelelő műszerekhez nyúlok, és gyakorlott mozdulatokkal elvégzem a rögtönzött „műtétet”. Mikor elkészülök, halkan felsóhajtok, majd ismételten a földön fekvő Christinára nézek. Az olaszon látszik, hogy rendesen megsínylette az elmúlt perceket, de becsületére legyen mondva, még csak meg se szólalt a beavatkozás alatt. Sőt, még a kezelést követő percekben is hallgat, és egyebet sem csinál, csak Carlos kezét markolássza. Unottan figyelem a nyűglődését, és szinte már várom, hogy előálljon a hülye kérdéseivel, hogy vajon életben marad-e, és hasonlók. Természetesen el se várom tőle, hogy köszönetet mondjon azért, mert megmentettem az elvérzéstől.

- Arabella! – sziszegi nagy sokára a fogai közt. – Mennyire súlyos?

  A kérdés hallatán önkéntelenül is átsuhan egy cinikus vigyor az ajkamon. Ó, hogy én mennyire tudtam, hogy ez lesz a vége! Annyira tipikus, hogy ez a kis ribi csak a saját épségéért aggódik, és még csak rá se néz Carlosra. Ha tudnám, mit eszik rajta annyira a srác…

-Túléled – vonok vállat unottan, majd gyorsan kiegészítem magam. – Legalábbis, ha többször nem bántod meg ezt a fogyatékost. Máskülönben meghalsz, értve vagyok, angyalka?

- Jézusom… - motyogja a betegem maga elé meredve.

- Nem hallottam tisztán! – teszem a hülyét. – Megértetted, amit mondtam, vagy ismételjem el még egyszer? Tudtommal a vállad sérült meg, és nem az agyad!

- Arabella! Ezt később is meg lehet beszélni, nem? – jön elő Carlosból a hősszerelmes.

  A vita elkerülése érdekében hárítóan felteszem a kezem.

- Oké, értem én, hogy egymás szájába akartok mászni! Ja, amúgy szívesen! – vetem oda foghegyről az olasznak, aki még mindig nem vette a fáradtságot elmotyogni egy hárombetűs szavacskát.

  Christina nehézkesen feltornázza magát, és csak azután mond hálás köszönetet a nagyszerű hőstettemért, amivel megmentettem a szánalmas kis életét. Virágkoszorút azért nem ad, pedig biztosan megtenné, ha nem lennénk egy Aréna kellős közepén. Hiszen olyan nagylelkű és odaadó lány! Pff! Mikor összeszedi magát, Carlos tovább faggatja a lábáról, én meg úgy érzem, épp itt az ideje magára hagynom az álompárt, míg mielőtt olyannak leszek tanúja, amihez semmi közöm és kedvem.

  A legközelebbi fához baktatva szemlélem a sötét felhők tarkította eget, melynek az egyre hevesebben csöpögő eső ad fátyolos keretet. Hirtelen kísérteties érzés lesz úrrá rajtam. Úgy érzem, valami nincs rendjén, valami készül. Nem tudom, vajon Christina feltűnése, vagy az időjárás váltotta ki belőlem ezt a gondolatot, esetleg ezt is a Viadal számlájára írhatom. Csak azt tudom, hogy valami nagyon nincs rendjén. Valószínűleg a szövetségeseim fejébe is befészkelte magát ez a zavaró gondolat, ezért nem szólnak egy szót sem. Mindhárman feszülten bámuljuk a társainkat, várva a veszélyre, ami néhány másodperc múlva be is következik.

  Elképesztő erejű robaj hallatszódik a távolból, szinte még a talaj is beleremeg a hangba. Ha nem tudnék még időben megkapaszkodni egy fa tövében, isten bizony, elvágódnék. Carlos hanyatt is esik ügyetlenségében, Christina meg ugye, alapból a földön fekszik. Mindez alig pár másodperc alatt történik, aztán abba is marad az egész őrület. Valami azt súgja, ezzel még nem ért véget a borzalom, még vár ránk valami sokkal rosszabb. Hirtelen eszembe se jut, miért ijedtem meg annyira a lavinától, ám Christina kérdése rögtön felnyitja a szememet.

- Hol vannak a többiek?

- A hegyekbe mentek! – sikoltok fel idegesen.

  Pont ebben a másodpercben egy ágyú zaja rázza meg az Arénát, a távolban pedig feltűnik egy légpárnás homályos alakja. Pont az égimeszelő csúcsok felé tart. Lehunyt szemmel próbálom kiverni a fejemből a sötétebbnél sötétebb gondolatokat, ám nem járok sikerrel. A rohadt életbe, hiszen Julio a környéken tartózkodik… vagy tartózkodott. Nem szeretnék róla múlt időben beszélni, nem akarom, hogy meghaljon! Azt egyszerűen nem bírnám elviselni. Nem azért, mert szerelmes lennék belé, vagy bármit is éreznék iránta, pusztán csak képtelen lennék meglátni az arcát az égbolton. Többet érdemel annál, mint hogy egy hülye hóárban veszítse el az életét! Az annyira… méltatlan lenne hozzá! Sőt, mi több, tragédia! Nem létezik, hogy Julio, az én bátor és hősies Országtársam, aki annyiszor megmentette már az életemet, mindent megtett a húga biztonságáért, egy rossz szó nélkül harcolta végig a Viadalt, és az összes néző kedvence lett, egy lavinában veszítse az életét!

  Óráknak tűnő másodpercek telnek el, mire végre újra cselekedni tudok. A pillantásom találkozik Carlos égkék szemével, és ez pont elég ahhoz, hogy mindent megbeszéljünk, ami a fejünkben kavarog. Hogy mennyire féltjük az Országtársainkat, hogy mennyire kikészülünk ettől az egésztől, és végül, de nem utolsó sorban, hogy csak egyet tehetünk. Nincs más választásunk, futni kell, minden erőnket beleadva rohanni, és megtalálni a szövetségeseinket – lehetőséghez mérten egy darabban. Nem teketóriázunk, nem várunk az utánunk botladozó Christinára, csak lihegve kerülgetjük a magasodó fákat és zöldellő cserjéseket. Éktelen fájdalom hatol a lábfejembe, majd a vádlimon át egészen a combomig kúszik. Az összes izmom sajog, ám mégsem állok meg, egy pillanatra sem szakítom meg a féktelen rohanást. Nem érdekel, hogy bármim is fáj, hiszen jól tudom, hogy Julio elvesztését kétszer, háromszor, tízszer annyi nehézségbe tartana elviselni.

  Bár a spanyol fiút méretesebb lábakkal áldották meg az égiek, mégis könnyűszerrel megelőzöm. Úgy futok, mint egy őrült, valószínűleg a fejem is ilyesmiről tanúskodik. Olyan szaporán rakodom egymás után a lábaimat, hogy kis híján meg is botlom a két térség határán húzódó farönkbe. Ám ebben a pillanatban ez teljesen hidegen hagy, csak az érdekel, hogy épségben tudjam Juliót. Beleőrülnék, ha valami baja esne. A rohadt életbe, hiszen én találtam ki, hogy menjenek a hegyekbe! A fenébe is, miért hittem, hogy Christina arrafelé bujkál? Az ostobaságom akár a szövetségeseim életébe is kerülhet…

Viszonylag hamar a hegy lábához érek. Az egész magaslatot friss hó borítja, itt-ott még fellelhetők a lavina pusztító nyomai. Idegesen kapkodom a fejem a csúcsok között, de sehol sem látom Juliót vagy Isabelt. A lehető legrémesebb forgatókönyveket futtatom végig magamban. Mi van, ha egyiküket elsodorta a hóár, a másikuk pedig egy barlangba menekült, ami elé egy sziklát gurítottak a Játékmesterek, étlen-szomjan hagyva ezzel a szövetségesemet? Ez se sokkal jobb, ha letépte a lábát vagy a karját, esetleg rádobott egy követ, és már csak percek kérdése, hogy megszólaljon a halálát jelző ágyú. Annyira utálom, hogy nem tudok semmit, és nem csinálhatok semmit! A tehetetlenség a világ legnyomasztóbb érzése.

  Időközben Carlosék utolérnek. Hozzám hasonlóan ők is zavartan fürkészik a csúcsokat. Természetesen én se hagyom félbe a dolgot, a bökkenő csak az, hogy a szemembe gyülekező könnyektől már alig látok valamit. Tudom, hogy mérhetetlen nagy ostobaság sírni egy Viadal kellős közepén, ám valamiért mégsem tudom tartani magam. Nem bírom elviselni, hogy talán pár óra múltán Julio arcképe is felragyog az égbolton. Isabel halálán valahogy túltenném magam, hiszen a barátságunk nem nyugszik túl erős alapokon, és az utóbbi időben úgyis kezdtünk kicsit eltávolodni egymástól. Egyébként is, mindig tudtam, hogy egyszer végeznem kell vele, lélekben már fel is készültem a feladatra. De Julio… Ő más! Képtelen lennék azzal a tudattal élni, hogy akár élve, akár holtan, de nélküle hagytam el az Arénát. Magam sem értem, miért kötődök hozzá ennyire, de az igazat megvallva, nem is érdekel igazán. De ha a holttestére, vagy az égen tündöklő arcára kellene néznem, azt nem élném túl, ebben biztos vagyok.
  Hirtelen közeledő léptek hangjára leszünk figyelmesek. Rögtön a zaj irányába kapjuk a fejünket, és megpillantjuk az elveszettnek hitt társainkat. Érthetően egyikük sincs túl fényesen, mindketten porosak, és néhány újabb karcolással gazdagodtak, sőt az Országtársam mintha bicegne is egy kicsit a jobb lábára, ami nem túl szerencsés, tekintve, hogy Niels vágása is ott érte. Miközben Isabel lefelé támogatja a fiút, egy észrevétlen mozdulattal megtörlöm a szemem, és úgy teszek, mintha egy csepp könnyet sem hullattam volna Julio miatt. Szeretném tartani magam, közömbösen állni a helyzethez, ám mindez nem több egy szép elhatározásnál. Amint a páros a hegy lábához ér, elfelejtek uralkodni az érzelmeimen, és önkívületi állapotban az Országtársam nyakába vetem magam. Próbálok figyelni, hogy ne nehezedjek rá, és minél kevesebb fájdalmat okozzak neki a szorításommal, de úgy hiszem, ez nem jön össze. Egyszerűen nem bírom kontrollálni magam, úgy csimpaszkodom az izmos karokba, mintha életem végéig ebben a testhelyzetben kívánnék maradni.

- Jól vagytok? – kérdezem úgy két perc elteltével, mikor már biztosra veszem, hogy nem fogok zokogni.

- Igen – feleli Isabel szűkszavúan.

- Ki halt meg? – faggatja Carlos az Országtársát, mire én is felemelem a fejem Julio válláról. Bármennyire is jó érzés beleveszni a fiú ölelésébe, azért nem árt tudni, kikkel kell még megküzdenünk.

- A magyar lány. Megöltem.

  A szemem sarkából látom, hogy a két spanyol gyorsan összeölelkezik, ám szinte rögtön el is engedik egymást. Mintha Juliónak erről eszébe jutna valami, ő is elereszti a derekamat, majd sebesen lehámozza a nyakára kulcsolt karjaimat. Furcsán nézek, a fiúra, nem értem, miért engedett el ilyen hamar. A legriasztóbb az egészben, hogy még csak rám se néz, úgy rak le a földre, mintha egy semmitmondó rongybaba lennék. Egy olyan ember, akinek nem akar a karjában lenni…

- Igen, ő – bólint kissé semmitmondóan. A tekintete egy másodpercig elkalandozik Isabelen, majd váratlanul Carlos felé fordul. – Ja, amúgy döntöttem. Most már biztos.

  A kijelentés láthatóan csak a célszemélynek mond valamit, mi többiek zavartan kapkodjuk a pillantásunkat a két fiú közt, akik azonban nem zavartatják magukat,

- Na, haver! Örülök! – Spanyolország Kiválasztottjának arcán akkora mosoly ül, mintha a barátja legalább azt közölte volna vele, hogy megnyerte a lottót.

- Ugye? Zseniális vagyok! – vágja rá a világ legszerényebb embere, majd belecsap a felé nyújtott tenyérbe.

  Értetlenül nézünk össze a lányokkal, még mindig nem értjük, miről dumál a két barom. Persze, ők a világért sem segítenének ki minket, továbbra is úgy néznek egymásra, mintha ők lennének a világ legnagyobb mázlistái. Lövésem sincs, mire utalhatott ez a pár mondat, vagy hogy mivel kapcsolatban döntött Julio, de valami azt súgja, hogy talán jobban is járok, amíg nem jövök rá.

  A kínos csendnek végül Isabel vet véget, egy újabb kínos témát felhozva.

- Hát veled meg mi történt? – fordul az olaszhoz. – Ki támadott meg?

- A svéd lány – süti le a szemét kínosan.

  Mielőtt túlzott önsajnálatba kezdene, és a nézők sírva borulnának a képernyőre, gyorsan közbelépek.

- De túléli, leápoltam!

- Akkor jó…

- Megölted, ugye? – tér a lényegre Julio.

- Igen. – bólint fáradtan. – Niels bosszút akar majd állni.

  A svéd fiú említésére automatikusan ökölbe szorul a kezem, és látom, hogy Julio arcizmai is megrándulnak egy pillanatra. Te jó ég, már tényleg csak a legerősebbek vannak életben! Isabel, Carlos, Christina, Julio, Niels, Minho és én. Biztosra veszem, hogy ez a játék csakolyan véres végkimenetelt kap, mint az előző kétszáztizenhat, ha nem durvábbat. A Játékmestrek láthatóan mindent előre kiterveztek, gondosan ügyeltek arra, hogy ne kerülhessen akárki fejére a hőn áhított korona. Valamilyen szinten megtisztelőnek is tartanám, hogy eddig nem öltek meg, ha nem gyűlölném zsigerből az összes nagypofájú, szadista pojácát.

- Mindegy, kinyírjuk! – legyint Julio kissé flegmán, mellyel elnyeri a hitetlenkedő pillantásomat. Mégis hogy tud ilyen könnyedén beszélni erről az egészről? Nem emlékszik, mit művelt vele pár napja a srác? Vagy még mindig titkolja az esetet? – Tudod, Angell, amikor nem voltál itt, megbeszéltük, hogy mindenáron megvédjük egymást. Persze, ez rád is vonatkozik.

  Carlos erre hálásan a barátjára mosolyog, majd ismételten Christina szemébe néz. Úgy tűnik, elég rövid a memóriája, ha ilyen hamar túltette magát a lány kilengésén, és sosem énekelte volna azt az idióta spanyol dalt. Bár, ezen nincs mit csodálkozni, szerencsétlen gyerek úgy belezúgott abba a libába, mint annak a rendje! Az viszont sokkal meglepőbb, hogy Isabel és Julio nem akadnak ki rá, sőt mintha nem is érdekelné őket az olasz felbukkanása. 

- Előtte nyugodtan beszámolhatnál arról, hogy miért is került oda a neved a francia és az egyiptomi csávó fényképe alá. Azt hiszem, ez mindnyájunkat érdekelne! – vonom fel gúnyosan a szemöldököm.

- Ne becsüld ala, a svéd lány se volt könnyű ellenfél! – mondja a lány Juliónak, akire azonban nem gyakorolnak túl nagy hatást a szavai. Mi van, az Országtársam megvilágosodott a lavinában, és rájött, hogy gyógyíthatatlan mazochista hajlamokkal küzd? Vagy egyszerűen megsüketült, vagy miért nem reagál arra, amit Christina mondott? – Arabella, tudod, az Aréna nem arra van, hogy hisztizz, hanem arra, hogy ölj. Az ellenfeleim voltak, ennyi.

  Úgy döntök, mindenki számára az lesz a legjobb, ha nem indítok szavazást a Viadal Hisztikirálynője címért, Christina úgyis magasan nyerne. Bár, legalább ezt a győzelmet magáénak tudhatná, a másikra úgysincs sok esélye… A sértegetés helyett inkább a tényekre támaszkodom.

- Két gyilkosság egymás után… - töprengek fennhangon. – Ha nem veszed zokon, azért erről mesélhetnél egy kicsit. Tudod, érdekelnek a részletek. És szerintem a többieket is! – küldök egy jelentőségteljes pillantást Carlos felé, aki erre zavartan lesüti a szemét.

  A szerelme teljes beégésének elkerülése érdekében Christina próbálja húzni az időt, és arról faggat, mégis mit akarok annyira tudni.

- Hogy mondj el mindent – nézek a szemébe. A hangomat akár fenyegetőnek is lehetne nevezni, ha nem lennék meg mindig rekedt a visszatartott könnyeimtől. Most azonban cseppet sem izgat, hogy milyen hatást váltok ki az emberekből, csupán egyetlen dolog érdekel: hogy megtudjam, mit művelt a szövetségesem távolléte során. - Minden egyes részletre kíváncsi vagyok, elejétől a végéig. Kezdhetned azzal, ki támadt rá a másikra, miért tette, hogy reagáltál, amikor megláttad őket... Meg ilyenek, érted.

  A lány ajkát hangos, reménytelen sóhaj hagyja el, aztán nagy sokára beadja a derekát. Még ha az esetek többségében ki is csinál, meg kell hagyni, nem teljesen ostoba a csaj, vagy legalábbis van annyi esze, hogy felmérje, ha nem számol be mindenről, könnyűszerrel ismételten a szövetségen kívül találja magát. Mindenről beszámol, egy kósza részletet sem hagy ki. Sötétbarna tekintetét mindvégig előre szegezi, mintha így próbálna visszaidézni a gyilkosság perceit. Amikor meglátta a két fiút, ahogy éppen az halott Országtársát, Francescót sértegették, és ahogy bosszúból elvágta a francia torkát. Szerencsétlen egyiptomi gyerek azt hitte, hogy van esélye ellene, ezért rátámadt egy karddal, ám pár másodpercen belül követte társát az örök vadászmezőkre.

  Mikor Christina a beszámoló végére ér, néhány percig csendben nézünk egymásra. Most egyikünknek sincs kedve beszélgetni, mindnyájan az elhangzottakat emésztgetjük. Alig fogom fel az olasz lány szavait, máris felcsendül a Himnusz, a sötétkék égbolton pedig megjelennek a halottak képei. Most már hivatalosan is a vége felé közeleg a játék.

  Két-három nap elteltével az Arénában tartózkodó hét Kiválasztottból hat már a sírjában fog pihenni. Lefogadom, már fényesítik is az egyetlen túlélőnek járó, kristályokkal díszített, aranyozott koronát – a győzelem jelképét.

#21-Cristina

Reggel fura volt egyedül felkelni. Fura volt, hogy nem karolhatok Carlosba, hogy nem mosolyoghatok Isabellre és hogy nem küldhetek ellenséged pillantásokat Arabellara. Emlékszem a viadal előtt még a gondolatától is rosszul lettem, hogy bárkivel szövetséget alkossak. Egyedül akartam boldogulni, és most, hogy nincsenek itt a társaim csak arra vágyok, hogy velük legyek. De talán az álmomnak van igazság alapja. Talán tényleg elboldogulnak nélkülem is, talán épp azt tervezgetik, hogy hogyan fognak megölni. Hiszen én magam mondtan ki: ellenségek vagyunk. De igazából még a gondolat is röhejes, hogy Carlosra vagy Isabellre ellensegként tekintsek.
Ittam pár kortyot és újra töltöttem a fegyverem. Már alig maradt töltényem. Azt gondoltam jó, ha az oceán közelébe táborozok le, de nem volt igazam. Itt is forroság volt, ráadásul hatalmas szél volt, ami nagy vihart jelzett. El kell mennem innen. Közelebb akarok lenne a sivataghoz, mert a tudat, hogy nem messze tőlem ott vannak a szövetségeseim megnyugatat. Így összeszedtem magam és az erdő felé vettem az irányt.
*
Már kezdtem fáradni, nem gondoltam volna, hogy ilyen  messze van az erdő, így megkönnyebbülés volt végre meglátni az erdőt jelző fákat. Egy kis pihenőt tartottam, elővettem a kulacsom és megittam az utolsó csepp vizet is. Rosszul állok mind ételt, mind fegyvert tekintve. Épp újra megindultam volna amikor halk lépteket hallok meg a hátam mögül. A pulzusom az egekbe szökött, még levegőt is alig bírtam venni, de ráveszem a lábam, hogy mozduljon. Úgy kell tennem mintha nem vettem volna észre semmit. Lassú mozdulatokkal húztam ki az övemből a pisztolyt majd villámgyorssan megfordultam és szembe néztem egy kardot szorongató Kiválasztottal. Felismertem a lányt, szőke haja volt és hatalmas, kék szeme, vékony volt, de magabiztosan tartotta a fegyvert. Ő a Svéd Kiválasztott, csak az Országtársa miatt ismerem meg.
Habozás nélkül rálőttem, de az, ami ezután következett hihetetlenül meglepett. Kitért a golyó elől. Elugrott előle! Lefagyva néztem a lányra aki az arcomat látva elvigyorodott.
-Nem számítottál rá, mi?-kérdezi összeszűkült szemekkel. Elkezdett körözni előttem,  mindig egy lépéssel közelebb jött. Újra lőttem. Nem történt semmi. Ez volt az a pillanat amikor teljesen lefagytam. Nincs több töltényem. Amint erre a svéd lány is rájött nekem rontott a karddal.
Előhúztam a késem és elugrottam a fegyver elől amivel egyenesen a hasam felé tartott. Carlossal gyakoroltam már, tudom, hogy hogy kell legyőzni a svéd lányt. Amikor újra támadt megragadtam a kezét és kicsavartam a csuklóját. A lány fájdalmasan üvöltött fel és azonnal elengedte a kardot. Egyenesen gyomorszájon rúgtam és a karja felé közelítettem a késsel, de ő megint gyorsabb volt nálam. Megrántotta a jobb kezem amibe a kést tartottam és beleszúrta a vállamba az ő tőrét. Ekkora fájdalmat még soha életemben nem éltem át. Mitha az ereimben tűz lobbant volna fel, mintha belülről égetné a fájdalom a testem.
-Na mi van te kis csitri? A szövetségeseid nélkül nem érsze semmit!-ordítja. Nem értettem miről beszél. Csak arra a mérhetetlen fájdalomra tudtam koncentrálni a vállamba. A lány mindenesetre teljesen megörült, a tőrrel össze-vissza csapkodott, addig amíg el nem találta a lábam. Újabb fájdalmas sikítás hagyja el a számat.
Nem halhatok meg!
Az utolsó erőmet összegyűjtve megragadtam a pisztolyom és teljes erőből tarkon vágtam a fegyverrel. A kemény fém a lány koponyájának csapódott, rögtön elájult a ütéstől. Megragadtam a késem és a légcsővébe szúrtam. Az ágyú újra megszólalt.

Hangosan kapkodtam a levegőt, úgy nyeltem az oxigént mintha mindjárt össze akarna esni a tüdőm. Sok vért veszítettem. Túl sokat, a jobb kezemet nem tudtam használni, a bal lábamon pedig egy hosszú vágás van. De a vállam sokkal komolyabb. Kisebb, de méllyebb, és örülten fáj. Összeszorított fogakkal kúsztam a hátizsákomhoz és vettem elő a kötszert. Esetlenül megkötöttem a vállam, de éreztem, hogy ez nem segít a helyzeten.
-Tove?-ordítja valaki a közelemben. Amint rájövök, hogy ez Niels hangja volt az adrenalin elárasztja a testem. Egy fájdalmas nyögéssel felkeltem a földről és nem törődve a sérüléseimmel az erdőbe rohantam.

Zuhog az eső az ég villámlot, mintha csak siratna engem a természet. Pontosabban a játékmesterek. Minden lépés kínszenvedés, a vállamat már nem érzem,  kezd elhomályosodni a látásom. Talán a könnyek miatt amik végig folytak az arcomon. Ezek nem a fájdalom, hanem a reményvesztetség könnyei. Sosem éreztem még ennyire szánalmasnak magam. A késem a zsebembe volt, a szám kiszáradt és a pisztolyom nyomta a csípőmet. A víz mocsarassá alakította a talajt, egy rossz lépés kiséretében a bakancsos talpam elcsúszott a nedves talajon. Tehetetlenül zuhantam a földre, a hátam neki csapódott egy fatörzsnek. A testem elernyedt, lecsukott szemmel hagytam, hogy a könnyeim keveredjenek az esőcsepekkel. Remegtem a hidegtől, teljesen eláztam és a vér szinte ellepte a testem.
Hát így fogok meghalni...Majd megszólal az ágyú, és az égen felvillan az én arcképem is. Arabella biztos örülni fog, Julio pedig megnyugszik, hogy egy ellenfélel kevesebb. Aztán ott vannak a spanyolok. Vajon Isabell annyira megutált, hogy hidegen hagyná a halálom? Nem hiszem...Remélem nem. Az utolsó személy pedig a szövetségből, Carlos,  túl lép rajta, remélem rájön, hogy én igazán, szívből, örökre szeretem, még akkor is ha rosszul döntöttem. Mert életem legrosszabb választása volt otthagyom Őket. Mert sokat jelentenek nekem. Még Arabella és Julio is számít nekem valamit. Ők is végig csinálták velem ezt viadalt. Eddig. Mert most itt a vége.
-Cristina?-hallok egy bizonytalan hangot a távolból. A testemet mintha áramütés érte volna, a szemem kipattan és előre bámulok. Halucináltam? De nem, nem képzelődtem. Két bakancsos láb tartott egyenesen felém.
Érzem, hogy valaki ledobja magát mellém, a fejem elemelkedik a földről és egy meleg kéz ér hozzám. Egy lány hangját hallom, ami hietetlenül ismerős számomra, valaki válaszol neki, de a hangok egybefolynak.
-Carlos?-motyogom alig halhatóan. A talaj besüped mellettem.
-Megsérültél?-kérdezi egy hang. Arabella, felismerem a tekintetét.
-Most viccelsz?-kérdezi Carlos a lanytól majd megpróbálja leszedni a vállamról a ruhát, de amint a sebhez ér egy fájdalmas ordítás hagyta el a számat.
-A vállam! Megvágtak!-nyögöm és szorosan lehunyom a szemem. Arabella hosszasan taglal valamit, nincs annyi energiám, hogy kövessem miről beszél, mindenesetre a hangja elég ellenségesen cseng. Csak az utolsó szavait hallom meg:
-...Most pedig lefertőtlenítem és ellátom a sebét.-mondja a lány majd meghallom, hogy a valamit keress. Megérzem Carlos kezét az enyémet, megszorítja a tenyerem mire én veszek egy mély levegőt. Bár itt vannak a szövetségeseim, de mégsem érzem magan biztonságban.
A következő pillanatban Carlos egy határozott mozdulattal széttépi a sebemen a pólóm. Úgy szorítottam a spanyol fiú kezét, hogy csodálom, hogy nem ropogtak az ujjai. Éreztem, hogy valami hideg folyadék ér a vállamhoz majd az égető érzés ellepte az egész testemet. Levegő után kaptam és nem sokon múlott, hogy elrátsam a kezem Arabella szorítása alől.
-Tarts ki, Cri!-suttogja halkan Carlos. Kihúztam az ujjaim az övéből és az arcomra szorítottam a kezem. Nem akartam, hogy lássák a szenvedésem. A karom elzsibadt, nem éreztem semmit csak pár szúrást a vállamnál. Bár még mindig le voltam lassulva, arra rájöttem, hogy valószínűleg össze kellett varni a sebem. Ennyi súlyos?
-Arabella?-sziszegem a fogaim közt-Mennyire súlyos?-kérdezem és előre félek a választól. Persze Arabella nem tud hozzám normálisan szólszni:
-Túléled. Legalábbis ha többször nem bántod meg ezt a fogyatékost. Más különdben meghasz, értve vagyok Angyalka?-kérdezi. Mit keménykedik? És mióta érdekli Carlos érzései?
-Jézusom...-ha épp nem most varta volna össze a sebem akkor hosszabb sértést is a fejéhez vágtam volna.
-Nem hallottam tisztán...-tetteti a hülyét-Megérteted amit mondtam vagy ismételjem meg mégegyszer? Tudtommal a vállad sérült meg, nem az agyad!
Kedvem lett volna szólni Carlosnak, hogy üsse le a kedvemért ezt a csajt mert én beleörülök a visitozásába.
-Arabella!-néz a spanyol fiú Arara-Ezt később is meglehet beszélni, nem?
Persze Arabella csípőből visszaszólt valami szellemes beszólást amivel csak magát égeti.
-Egyébként szívesen!-mondja. Úgy döntöttem nem fogom eljátszani a hisztis libát, amit most épp ő, hanem ember módjára viselkedem.
-Egyébként kösz.-mondom félvàlról majd a jó kezemmel megtámaszkodtam és egy fájdalmas nyögéssel felálltam.
-A lábad is megsérült?-kérdezi Carlos, de én nem nézek a fiúra.
-Túlélem.-válaszolok és Arara pillantok. Most, hogy már magamhoz tértem valamennyire, nem tudtam mit kezdeni a kialakult helyzettel. Megmenteték az életem miközben én faképnél hagytam őket és úgy mentem el, hogy nem érdekelt, hogy ez mennyire fájhat Carlosnak. Simán megölhetnének, hiszen ellenségek vagyunk. Hátrálok pár lépést a két szövetségeseimtől és nem merek Carlosra nézni. Vajon mennyire utál? Beszélni akarok vele, elmondani neki az igazságot, de ezt nem akkor amikor Arabella gúnyosan méreget engem. Legszívesebbrn odarohantam volna Carloshoz, megölelném és addig csókolnám amíg elfelejteném ennek a két napnak a történéseit. De nem teheten ezt. Nem tehetek úgy mintha semmi sem történt volna. Óvatosan Carlosra pillantottam aki egyenesen engem nézett. A szívem hevesebben kezdett dobogni amikor a fekete tekintetem találkozott az ő zöldeskék íriszével.
Megszakítom  a szemkontaktust Carlossal és inkább előre nézek a hegyek felé. Abban a pillanban hatalmas erő rázza meg az Arénát, reflekszből megtámaszkodok a rossz kezemmel egy fán ami hatalmas fájdalommol járt. Hunyorítanom kell, hogy ki tudjam venni ahogy a hegyről zúdul le a hó, hietelen mennyiségben. Egy lavina. Nem ez az első, hogy ilyet látok, Olaszországban sok magas hegy van, tele hóval.
-Hol vannak a többiek?-kérdezem bizonytalanul és volt egy nagyon rossz előérzetem.
-A hegyekbe mentek.-válaszolja idegesen Arabella. Szorosan lehunyom a szemem és próbálom kizárni a rosszabnál rosszabb gondolataimat. A következő pillantban egy ágyú dörrenés hallatszik.
-Ne...-szorítja ökölbe a kezét Carlos és idegesen néz rá Arara.
-Semmi baj. Vigyáznak egymásra.-mondom nyugodt hangon de belül  egyáltalán nem voltam ennyire biztos magamban. Egy lavinában nagyon könnyű megsérülni, egy rossz lépés és az ember halott. Arabella és Carlos egymásra néz majd a hegy felé kezdünk rohani, meg kell találnunk őket.
Próbáltam tartani a lépést velük de minden lépést szenvedés volt megtenni. Carlos a kezemért nyúl, hogy segítsen. Elsőnek el akartam húzodni tőle, de amint ő is látta, hogy eltávolodok tőle az arcára kiült a csalódság, ezért inkább megmarkoltam a tenyerét.
-Köszönöm-mosolygok rá halványan mire a szemébe valami felcsillan. Éveknek tünt mire megpillantottuk a hegy lábát ahhol kidőlt fák és friss hó volt, hatalmas kődarabokkal. Talán az egyik alatt pont Isabella vagy Julio holteste van. Arabellara pillantottam akinek a szemébe könnyek gyülekeztek. Meglepedten néztem a lányra, sose láttam bármiylen komolyabb érzelmet az arcán, de most látszott, hogy ez nem csak színjáték. Carlos oldalra kapja a tekintetét, én is követem azt az irányt és megláttam két alakot. Tudtam, hogy Isabellék azok. Arabella rohant először oda, szinte azonnal az Országtársa nyakába borult,  Carloson pedig látszott a megkönnyebülés. Én elengedtem a karját és a fájó vállamra szorítottam. Kezdet elmúlni a fájdalomcsillapító hatása.
-Jól vagytok?-kérdezi Arabella még mindig Juliora tapadva. Semmi komolyabb bajuk nem volt, talán a brazíl fiú állt egy kicsit féloldalasan.
-Igen...-sóhajt fel Isabel. Bár biztos nagyon megijedt, valami mást is láttam a szemében. Boldogságot?
-Ki halt meg?-kérdezi Carlos.
-A magyar lány. Megöltem.-mondja Isabel és átkarolja az Országtársa nyakát majd gyorsa  el is engedi. Igen, Isabe kifejezetten boldog...
-Igen, ő-Julio óvatosan lehámozza Arabella kezét magáról majd Carloshoz fordul-Ja amúgy Carlos, döntöttem. Most már biztos!-mondja a spanyol fiúnak. Kérdő tekintettel néztem Carlosra, nem tudom miről van szó, de most nem érzem magam olyan helyzetben, hogy kérdezősködjek.
-Na haver, az jó! Örülök!-vigyorog Carlos majd Arara pillant, de utána rögtön elkapja a tekintetét. Ezek meg miről beszélnek?
-Ugye? Zseniális vagyok!-csap Julio a spanyol fiú nyitott tenyerébe. A lányokra nézve rájöttem, hogy ők se tudják miről szól ez az egész.
-Hát veled meg mi történt? Ki támadt meg?
Meglepedten kaptam fel a fejem és néztem Isabelre.
-A svéd lány.-mondom és önkéntelenül a vállamra nézek.
-De túléli, leápoltam!-mondja Arabella de egy pillantást se vet felém.
-Akkor jó!-mondja Isabel és felém pillant.
-Megölted, ugye?-kérdezi Julio. A fekete tekintetem a fiúra vezettem és úgy válaszoltam:
-Igen, Niels bosszút akar majd állni.-mondom. Ebben biztos vagyok. Ahogy a fiú kiejtette az Országtársa nevét...Aggódás volt benne.
-Ő is megtámadt?-kérdezi Carlos felém fordulva.
-Nem, elmenekültem.-mondom összefont kézzel de a mozdulattól belenyílalt a vállamba a fájdalom. Annyi mindent mondani akartam Carlosnak, de a helyzet most egyáltalán nem volt megfelelő arra, hogy elmondjam az igazságot. Mindannyian leülünk, Julio szólal meg legelőször.
-Mindegy, kinyirjuk.-legyint flegmáb Julio-Tudod Angell, amikor nem voltál itt megbeszéltük, hogy mindenáron megvédjük egymást. Ez rád is vonatkozik.-mondja a fiú és a szemembe néz. Kedvem lett volna megölelni a fiút. Akkor újra vissza akarnak venni a szövetségbe? Tényleg nem akarnak megölni? Sőt! Meg akarnak védeni? 
-Ne becsüld alá, a svéd lány se volt könnyű ellenfél.-mondom a fiúnak.
-De előtte nyugodtan beszámolhatnál arról, hogy miért is került oda a neved a két Kiválasztott képe alá? Azt hiszem mindannyiunkat érdekelne!-szól közbe gúnyosan a brazíl lány.
- Arabella tudod az aréna nem arra van, hogy hisztiz. Hanem arra, hogy ölj. Az ellenfeleim voltak. Ennyi.-mondom a lánynak unott hangon.
-Két gyilkosság egymás után...-töpreng el a lány erőltetetten.-Ha nem veszed zokon erről mesélhetnél egy kicsit. Tudod érdekelnek a részletek. És szerintem a többieket is.-néz jelentőségteljesen Carlosra aki csak kínosan lesüti a szemét. Hogy ez a lány mekkora egy rohadék!
-Mit akarsz hallani Arabella?-nézek rezzenéstelenül a lány szemébe.
-Hogy mondj el mindent!-a hangja fenyegetően csengett, de az arca még mindig gyengeségről árulkodott. Nem tudom komolyan venni a lányt. Az igazat megvallva ötletem sincs,  hogy miért érekli ez az egész.-Mindenegyes részletre kíváncsi vagyok. Az elejétől a végéig. Kezdhetnéd azzal, ki támadt a másikra, miért tette, hogy reagáltál amikor megláttad őket...Meg ilyenek, érted.-néz rám felhúzott szemöldökkel.
-Ketten voltak, együtt. A francia fiú kiprovokálta belőlem a támadást. Az Egyiptomi fiúnak pedig akartan adni egy esélyt a meneküléshez. De nem félt. Rámtámadt, tennem kellett valamit.
Direkt kihagytam, hogy a francia miket is mondott Francescoról. Nem akarok elgyengülni újra, vagy bármi érzelmet kimutatni Arabellának, úgyhogy inkább csöndbe maradtam. A csöndet a Himnusz szakította meg, az égen megjelent a svéd és a magyar lány arca, a két halot egyikének a neve alatt az enyém szerepelt. A harmadik Kiválasztott akit megöltem. Lesütöttem a szemem majd Carlosra pillantottam aki aggódva figyelt engem. Farkasszemet néztem vele és magamban feltettem a kérdést; megérdemlem-e a megbocsátását?

#21- Isabel

A reggel hasonlóan lehangoltan indul. Elmormogunk valami köszönésfélét az orrunk alatt, aztán Arabella bevet egy ötletet.
- Kitaláltam valamit. A mai napot arra kellene fordítani, hogy megkeressük Christinát. Szerintem elsősorban az erdőben és a hegyek közt kellene körülnézni. Amennyire ismerem a csajt, nem fog nyílt terepen mászkálni, inkább elbújik valahol, és várja az áldozatait.
 Kicsit meglep, hogy ezt mondja. Nem hittem volna, hogy megérem a pillanatot, mikor Arabella meg akarja keresni Cristinát. Viszont igazán jó ötlet, Carlos arca azonnal felragyok.
- Rendben. És hogy megyünk? - két hely négy kiválasztottra. Szóval kettessével megyünk.
- Szerintem menjünk mi ketten együtt, Ara meg Carlosszal! - néz rám Julio, amitől szinte felfordul a gyomrom. Még mond valamit Arabellának, de nem hallom.
- Rendben, hova szeretnétek menni? Erdő vagy hegy? - kérdezi Carlos végig nézve rajtunk.
- Erdő. Nem tudom, de valamiért nem szimpik a hegyek. Nektek jó így? - válaszol kapásból Arabella. Úgy látszik miénk a hegyek. Hisz nem estem le az edzésen tizenöt méter magasból, mikor a falat másztam! Á... dehogy. Carlosra pillantok, akinek tekintete ezt üzeni: Gyakoroltad?
 Megforgatom a szememet, majd bólintok.
- Felőlem jó - vonom meg a vállam közömbösen. Lopva Juliora sandítok, aki csak rám mosolyog.
- Akkor menjünk! - tápászkodik fel Carlos. - Minél előbb el akarok indulni, még mielőtt...
 Nem fejezi be. Egy ágyúdörrenés. Valaki megint meghalt. Már csak nyolcan vagyunk.
- Menjünk - szakítja meg a csendet Carlos. Felállok és Julio mellé pattanok.
 Sok sikert kívánunk egymásnak, és mindenki elindul a maga útján. A hegyek ninsenek messze tőlünk. Az elején egy kis mező van, és minél beljebb megyünk, annál nagyobb kövekkel találkozunk, mígnem egy hatalmas nagy hegyláncolat lábánál állunk. Közelebb érve látszik, hogy nem könnyű feljutni már a legalsó kis kiágazásra sem. Viszont ha oda fel tudnánk kapaszkodni, sima ügy lenne a továbbiakban, ugyanis egy ideig szerpentines járat van.
 Julio persze könnyedén felnyomja magát, mintha nem is egy - neki - vállig érő szikláról lenne szó. De velem más a helyzet. Nem vagyok magas - bár alacsonynak se mondanám magam. Ilyen középmagas. A szikla nekem a fejem közepéig ér. Különféle módon próbálok felkapaszkodni - sikertelenül. Próbálkoztam, hogy mászás közben a falnak rakom a lábamat. Lecsúsztam. Próbálom a "partra vetett bálna" akciót is. Sikertelen. A bálna megdöglött. Julio meg mintha moziban lenne, a sziklának dől, úgy figyeli a bénázásomat.
- Aztán nehogy megerőltetsd magad - vetem oda foghegyről, miközben újra nekiveselkedem. Már majdnem sikerül, mikor egy kiálló kő megkarcolja a sípcsontomat, én pedig a hátamra esek. Juliot nem nagyon zavarja, lazán kiröhög. Megfogok egy kisebb követ és feldobom, hátha eltalálom a tökfilkó fejét.
- Jól van na, segítek - nyög fel szórakozottan. Leugrik mellém. Én felállok, és közelebb lépek a sziklához. Meg fogja a lábamat, és úgy próbál felemelni. Ő tol felfele, én pedig nyomom ki magamat. Már félig sikerült is!
- Jesszusom, Julio! A lábamat fogd! Lejjebb a kezekkel - förmedek a fiúra, akinek keze illetéktelen helyre került. Oké. Most már talán tudok egyedül is boldogulni. Hadszínbe lép a bálna expedíció. Csak gurulok az oldalamon, gurulok és gurulok, míg nem biztonságosnak érzem hogy felálljak. Julio szinte felugrik a sziklára.
- Rendben innen sima az út - ropogtatja ki az ujjait, mire undorodva grimaszolok rá.
- Ezt ne csináld kérlek, mert baromi undi - halkan felnevetek, ahogy minden áron próbálja ropogtatni az ízületeit.
 Hirtelen valami hangos csattanás riaszt minket meg. Én fel is sikítok. Megijedtem, mert túl hangos volt. Ugrottam egyet, sikeresen Julio lábára, aki azonnal ordítva felkapja azt, így egy lábon próbál meg ugrálni, de mivel elég szűkös helyen vagyunk, így kicsusszan a lába, ezzel elgáncsolva engem, és mindketten pofára esünk. És ezt köbö két másodperc alatt.
- Csak a villám - legyintek kínosan heherészve és felállok. A villámot még több követi. Az égen szürke felhők jelennek meg, melyekből dézsa szerűen kezd el zuhogni az eső. Már csak ez hiányzott! Nem mintha eddig nem lett volna elég csúszós szikla, plusz az eső... Azért csak remélem, hogy nem fogunk leesni! - Menjünk tovább.
- Te most ugye csak szórakozol? Majdnem eltörted a lábfejcsontomat! A minimum, hogy a karjaidban kell hogy felvigyél! - csak unottan megforgatom a szememet. Julio. És a baromságai. - Aztán nehogy megerőltesd magadat!
 Az utolsó szavakat úgy elvékonyítja, mintha csak egy lány mondta volna.
- Hahaha, na gyere - nyújtom felé a kezeimet. Ő megfogja, de nem hogy felállna, inkább magára ránt. Ahogy a testem találkozik az övével, furcsa bizsergés jár körül. Ismerem ezt az érzést. Nem akarom magamnak bevallani. Minél hamarabb szabadulni akarok ettől. Amilyen gyorsan csak tudok, felállok, de azért felhúzom a földről a srácot, aki meglepetten és csalódottan sóhajt föl. Nem szeretném, ha egész úton ilyen lenne a hangulat. Az eső zuhog, ami szintén nem jó.
- Menj te - enged előre, mikor úgy gondoljuk, hogy nem férnénk el ketten az úton.
- Valaki egy igazi gentlemen. Oh, Rómeó, előre engedtél önszántadból! - próbálom viccesre fogni, és ahogy látom, sikerült megfognom.
- Tudom Julcsám! Cserébe átnyújtod a bugyid kulcsát? - ez az a Julio akit megismertem. Lehet, hogy piszok undorító megjegyzés, de örülök, hogy újra magát adja. Felnevetek, mire ő is.
- Rómeó, Rómeó, Rómeó! "Nem is értem", miért kell megint csalódnod! - a szerpentinen felkapaszkodva az út egyre keskenyebb lesz, és mi egyre feljebb merészkedünk, mígnem teljesen el nem fogy az út.
- Na most merre menjünk? - kérdezi Julio. Körül nézek, jobbra átlósan ha felkapaszkodunk, újabba útra lelünk, ami egyre szélesedik. Julio bólint egyet. Ez nincs olyan magasan, szóval simán fel tudok kapaszkodni. Az út itt szélesebb, elférünk egy vonalban ketten is.
 Nem tudom miért, de rossz előérzetem van. Valami nem tetszik. Nem tudnám megmondani mi. Az egész testem bizsereg. De most nem olyan kellemes bizsergésről beszélek. Hanem arról a fajtáról, mikor valaki engem néz. Valaki figyel. De ahogy figyelek, senkit se látok. Nem baj, azért előveszek egy kést. A biztonság kedvéért.
- Szerinted meghalt? - kérdezi váratlanul a brazíl srác. A szavaira összerezzenek. Elbambultam. Persze tudom mire értette, de kibukik belőlem a kérdés.
- Ki?
- Cristina.
- Nem tudom. Nem nagyon hiszem. Ahogy azt sem, hogy itt lenne a hegyekben. Hisz ki az az idióta, aki ide jön? - rázom meg a fejemet. Cristina okos. Nem hiszem, hogy ide feljönne. Ugyanis így elzárná magától a Kiválasztottakat.
 Haladunk egyre előrébb, így egyre feljebb is. Valami van a lábujjaimmal. Zsibbadnak. Nem a monoton járás miatt, hogy elfáradtam volna, nem. A csönd, ami köztem és Julio közt van. És ez csak egyet jelenthet; valami készülődik. Valami nagy és borzalmas. Ez a vihar előtti csend. Különös. Aznap is ilyen érzésem támadt mikor Cristina kilépett a szövetségből. Erre a gondolatra a gyomrom is mintha cigánykereket hányna. Julio aggódva néz rám.
- Minden oké? - bólintok egyet magabiztosnak tettetve magamat. De semmi sem volt oké. Semmi. Hirtelen Julio megáll és szembefordít magával. Belenéz a szemembe és kinyitja a száját, és suttogva, szinte hang nélkül mondja a szavakat:
- Van valaki neked négy óránál - nekem négy óra kiesik a látószögemből. Tudtam. Tudtam, hogy van itt valaki. De ha minderre fény derült, miért nem hagynak nyugodni a görcsök? Julio megfogja a kést markolászó kezemet. Tudom, mit akar. Lassan kinyitom a markomat, ezzel oda adva neki a késemet. Még szerencse, hogy kettőt hoztam. Mindeközben Julio a szemembe néz, ahogy én is. De a szemem a szeme és a szája között cikázik. Azok a puha ajkak között...
 És minden alig egy másodperc alatt zajlik le. Julio a kukkolónk felé hajítja a kést, ami nem találja el, a Kiválasztott kitér a fegyver ellen, ami a mögötte lévő sziklának csapódik. Előveszem a másik késemet, Julio a kardját, és a menekülő Kiválasztott után eredünk. A lány időnként hátranéz megbizonyosodva arról, hogy követjük őt. Meglepően gyors. Ő vagy a svéd vagy a magyar lány.
 Épp oly hirtelen, ahogy a Kiválasztott feltűnt, hatalmas nagy robaj támad. Alattunk a szikla is rázkódik. Mind a hárman megállunk. Felnézünk és meglátjuk. Földcsuszamlás.
- Futás! - ordítja Julio, mire mind a hármunk lába megiramodik. Futunk, amilyen gyorsan csak tudunk, de a lavinát sem kell félteni. Itt van rögtön a nyomunkban.
 A lány - a magyar, ugyanis barna haja van és a svéd lánynak határozottan szőke - fut elől. Érzem a zsigereimben, hogy Nole most mit csinálna. Megölné a lányt. És így is cselekszem. A kezem meglódul, és eldobom a kést, ami a lány hátába áll, és amiért utunk végéhez értünk, le esik a hegyről. Nem hangzik fel rögtön az ágyú. De eldördül. Hiába Infiernók vagyunk. Mi vagyunk a pokol.
 Megfordulok, de Julio nincs ott. Helyette a lavina, egy hatalmas nagy szikla darab közelít felém, mértéktelen sebességgel. Hiába gyorsan jön, nekem egy órának tűnik. Itt a vég? Így halnék meg? Nem mozdulok. Nem tudok. Egyszerűen le vagyok sokkolva. A hatalmas nagy szikla... Ami miatt hamarosan az ágyú is eldörren, ami a halálomat jelzi. Esik az eső. A szemembe esik, de nem érdekel. Eső. Szikla. Lavina. Ez a három dolog, ami meg fog ölni. És most szembesülök vele. De miért nem pereg le előttem az életem képkockái? Miért nem látom azt a bizonyos fehér fényt? Miért nem kapok válaszokat a kérdésekre, amikre nem tudom? Mind csak kitaláció lenne? Egy hazugság, amit a gyerekek fejébe ültetnek, hogy ne féljenek a haláltól annyira? Mindez hülyeség - szerintem. Nem hunyom be a szememet. Látni akarom. A halált. Tudatni akarom vele, hogy ki az úr a háznál. Hogy nem félek tőle.
 Viszont mikor majdnem lesodort volna a hegyről egy erős kéz húz be egy barlangba. A lavina nem ölt meg. Nem haltam meg. Az arcomhoz hozzá ért aminek következtében néhány vérző horzsolás keletkezik rajtam, de nagyobb bajom nincs. Élek. Nem haltam meg. Talán ezért maradtak el? Mert még nem volt itt az idő, hogy meghaljak?
 Hisztérikusan kapkodni kezdem a levegőt. Mégcsak most esik le, mi történt az előbb. Majdnem meghaltam. Én pedig kitárt kézzel vártam volna. De megmentett. Julio megmentette az életemet. Julio hátulról átkarolva magához húz. Mintha nem akarná, hogy elszakadjak tőle. Nem mintha nagyon szeretnék. A fejemet hátradöntöm a mellkasának. Érzem, ahogy a szíve még hevesen ver, hogy a levegőt gyorsan szedi. Meleg testközelsége megnyugtat. Biztonság érzetet nyújt. A szívem minden másodperccel egyre gyorsabb lesz. Megfordulok a karjaiban, így egyenesen azokba az őrjítő szemeibe nézek. Először a szemeibe, majd az ajkaira és újra a szemeibe. Tudja, mit akarok. És nem is állít meg. A kezem közé fogom az arcát, és magamhoz húzom. Az ajkaink mikor összeérnek, vadító érzés kerít hatalmába. Az érzés, ami egyre csak ezt suttogja: ne engedd el. Ő átöleli a derekamat, én pedig a nyakát, és hozzá préselem magam, hogy minél közelebb legyek hozzá. Nem érdekel, hogy kint zuhog az eső. Nem érdekel, hogy most ország-világ nézi vad csókolózásunkat. Nem érdekel, hogy majdnem meghaltam. Semmi sem érdekel. Csak Julio. Utat engedek a nyelvének, így nyelveink is táncot járnak. Eleinte tangót, majd átmegy sztepp-be. Ez az a pillanat, amire vágytam az Arénában töltött idő alatt. Mindig is Juliora vágytam, de ezt még magamnak sem vallom be. De most már igen. Azzal, hogy az elején annyira akarta a csókot, majd semmibe vett. Ezzel azt érte el, higy féltékeny lettem, és egyre jobban kezdtem "megkedvelni". Kit álltatok? Belé szerettem! Nem tudom hogy, de egyszerűen megtörtént. Mintegy varázsütésre.
 Beharapja az alsó ajkamat, mitől egy kicsit felnyögök. Eszméletlenül jól esik. És ahogy látom ő se panaszkodik. Megkapta amire vágyott. A csókot, amit nem engedtem neki. Nem engedtem magamból. Ezért eleresztettem, majd féltékeny lettem Arabellára, mert...
 A szemem kigúvad, és elválok Juliotól, aki döbbenten néz rám.
- Mi a baj? - kérdezi, keresve a szemkontaktust.
- Te nem Arabellába vagy szerelmes? - kérdezem lemondóan. Nem akarok az a fajta lány lenni, aki lenyúlja a másik pasiját. Mondja ezt a szemembe, hogy igen, én pedig... Nem is tudom.
- Voltam. De amikor vadászni mentünk, Niels megtámadott, és mikor visszaértem, ő Carlosról és Criről dumált, és látszólag felkavarta a szerelmük. És én ebből nem kérek - mosolyog rám, és végig simít a hátamon. Vigyorogni kezdek mint a tejbetök, és hosszasan megcsókolom. Ez nem olyan vad mint az előző, ez olyan bizonygató csók, hogy egymásé vagyunk. Eszméletlenül jó, hogy itt van velem. A fejemet a mellkasának döntöm, ő pedig belepuszil a hajamba. Beszívom az illatát és lehunyom a szememet. Akkora egy balfék vagyok! A Viadal végén beleszeretni valakibe úgy, hogy tudom, csak egy győztes lehet? Olyan nyomorult vagyok! De ez nem lényeg most.
 Megint én vagyok az ünneprontó, de elhúzódok tőle.
- Vissza kéne menni. A többiek azt hiszik, hogy valamelyikőnk halott - látva értetlen arckifejezését, megmagyarázom neki. - Látták a lavinát, és nem tudják, hogy nem csak ketten vagyunk itt.
 Erre vad bólogatásba kezdünk, de mikor elindulunk, Julio majdnem összeesik.
- Mi a baj?
- A lábam! Mikor futottam kibicsaklott. Nem tudok ráállni - döntenem kellett, és döntöttem is. Átlendítem a karját a vállamon, én a jobb kezemmel megfogom a derekát, és együtt bicegünk le.
 Közben persze jöhettek a Julio féle viccek. Nem nagyon bántam. A lényeg, hogy mind a ketten egyben vagyunk.
- Nem baj Isabel, szerintem horzsolásokkal az arcodon is gyönyörű vagy - mosolyog, és megpuszilja az arcom másik felét. El is feledkeztem a karcolásokról. Vérzik még, azt érzem, de már nem fáj olyannyira.
 Messziről kiszúrom a többieket. Mind a hármukat. Arabellát, Carlost és Cristinát. Mind a hárman idegesen közelednek felénk. Cristina nincs jó passzban. Csupa kosz, a lábát szinte vonszolja maga után, a kezét pedig a vállára tapasztja. Mi történhetett vele?
 Arabellán látszik, hogy mindjárt elsírja magát. Nem hiszem hogy azért, mert annyira sajnált volna engem. Kezdtünk miketten ellenségesen pillantgatni egymásra, szóval nem hiszem hogy tele sírta volna a párnáját, ha meghaltam volna. Nem értem sírt. Amint közelebb érnek hozzánk, szorosan megöleli Juliot. Megbeszéltük, hogy nem mondjuk el a többieknek. Nem nagyon szeretnénk, ha megtudnák. Pontosabban, hogy ő megtudná.
- Jól vagytok? - kérdezi, de még mindig nem ereszti el Julio nyakát.
- Igen - sóhajtok fel fáradtan. A futástól, és Julio cipelésétől egy kicsit elfáradtam...
- Ki halt meg? - most Carlos kérdez. Örülök, hogy neki nem esett olyan nagy baja...
- A magyar lány. Megöltem - ölelem át a fiú nyakát, de gyorsan el is válok tőle. Ha már mindenki ölelkezik... Plusz jó látni Carlost.
- Igen, ő - Julio szépen leveszi magáról Arabella kezeit, akit ez nem nagyon zavar. Vagy legalábbis úgy látom. Lehet hogy Julionak igaza volt? Hogy Carlos iránt érez valamit? - Ja, amúgy Carlos, döntöttem. Most már biztos!
 Carlosra nézek, aki vigyorog. Bár ezen mit lepődök meg? Viszont nem értem Juliot. Miről beszél?
- Na haver, az jó! Örülök! - össze-vissza kapkodom a tekintetemet köztük. Most mi a francról beszélnek? Miben döntött?
- Ugye? Zseniális vagyok! - vigyorodik el Julio, aminek következtében ad egy pacsit Carlosnak. Összeráncolom a homlokomat.
 Most az eddig csendben álldogáló Cristina felé pillantok. Vajon mi történhetett vele?
- Hát veled meg mi történt? Ki támadott meg?
- A svéd lány - szóval ő halt meg. Most már igazán a játék végén vagyunk.
- De túléli, leápoltam! - motyogja Arabella, miközben Országtársát nézi.
- Akkor jó - sóhajtok fel megkönnyebbülten. Bár nem nagyon látszik, hogy jól lenne Cristina.
- Megölted, ugye? - kérdezi Julio.
- Igen, Niels bosszút akar majd állni - makogja kicsit zavartan a lány. Mondjuk én is tartanék a fiútól...
- Ő is rádtámadt? - kérdezi aggódva Carlos. Hát ilyen a szerelem. Megbocsájtanak egymásnak a történtek után, és ez szép. Látszik, hogy tényleg oda meg vissza vannak egymásért. Lopva Juliora sandítok, aki szintén rám néz.
- Nem, elmenekültem.
- Mindegy, kinyírjuk! - jelenti ki Julio. - Tudod, Angell, amikor nem voltál itt, megbeszéltük, hogy mindenáron megvédjük egymást. Persze ez rád is vonatkozik.
 Igen. Most már újra benne van a csapatban. Ő is velünk van.
- De előtte nyugodtan beszámolhatnál arról, hogy miért is került oda a neved a francia es az egyiptomi csávó fényképe alá. Azt hiszem, ez mindannyiunkat érdekelne! - néz körbe gúnyosan Arabella.
-Ne becsüld alá. A svéd lány se volt könnyű ellenfél - mondja előbb Julionak Cristina, majd felénk furdul: - Arabella, tudod az Aréna nem arra van, hogy hisztizz. Hannem arra, hogy ölj. Az ellenfeleim voltak. Ennyi - ada meg a legésszerűbb magyarázatot.
- Két gyilkosság egymás után... - gondolkozik el Arabella. - Ha nem veszed zokon, azért  erről  mesélhetnél egy kicsit. Tudod, érdekelnek a részletek. És szerintem a többieket is!
-Mit akarsz hallani? - ülünk le Cristina köré. Na végre. Már eléggé elgémberedtek a lábaim.
- Hogy mondj el mindent - néz mélyen Ara Cristina szemébe. Már én is kíváncsi vagyok. - Minden egyes részletre kíváncsi vagyok, elejétől a végéig. Kezdhetnéd azzal, ki támadt rá a másikra, miért tette, hogy reagáltál amikor megláttad őket... Meg ilyenek, érted.
 Cristina elmeséli, hogy ketten mentek, majd előbb a francia, utána az egyiptomi fiúval végzett. Közvetlenül ez után megjelennek a mai nap folyamán elesettek képei. A magyar lányt Hangának hívták, a svédet pedig Tove-nak. Szorosan behunyom a szemem, miközben tudatosul bennem, hogy már csak heten maradtunk életben: Arabella, Julio, Christina, Carlos, Minho, Niels, és én. A játék a végéhez közeledik.