#21-Cristina

Reggel fura volt egyedül felkelni. Fura volt, hogy nem karolhatok Carlosba, hogy nem mosolyoghatok Isabellre és hogy nem küldhetek ellenséged pillantásokat Arabellara. Emlékszem a viadal előtt még a gondolatától is rosszul lettem, hogy bárkivel szövetséget alkossak. Egyedül akartam boldogulni, és most, hogy nincsenek itt a társaim csak arra vágyok, hogy velük legyek. De talán az álmomnak van igazság alapja. Talán tényleg elboldogulnak nélkülem is, talán épp azt tervezgetik, hogy hogyan fognak megölni. Hiszen én magam mondtan ki: ellenségek vagyunk. De igazából még a gondolat is röhejes, hogy Carlosra vagy Isabellre ellensegként tekintsek.
Ittam pár kortyot és újra töltöttem a fegyverem. Már alig maradt töltényem. Azt gondoltam jó, ha az oceán közelébe táborozok le, de nem volt igazam. Itt is forroság volt, ráadásul hatalmas szél volt, ami nagy vihart jelzett. El kell mennem innen. Közelebb akarok lenne a sivataghoz, mert a tudat, hogy nem messze tőlem ott vannak a szövetségeseim megnyugatat. Így összeszedtem magam és az erdő felé vettem az irányt.
*
Már kezdtem fáradni, nem gondoltam volna, hogy ilyen  messze van az erdő, így megkönnyebbülés volt végre meglátni az erdőt jelző fákat. Egy kis pihenőt tartottam, elővettem a kulacsom és megittam az utolsó csepp vizet is. Rosszul állok mind ételt, mind fegyvert tekintve. Épp újra megindultam volna amikor halk lépteket hallok meg a hátam mögül. A pulzusom az egekbe szökött, még levegőt is alig bírtam venni, de ráveszem a lábam, hogy mozduljon. Úgy kell tennem mintha nem vettem volna észre semmit. Lassú mozdulatokkal húztam ki az övemből a pisztolyt majd villámgyorssan megfordultam és szembe néztem egy kardot szorongató Kiválasztottal. Felismertem a lányt, szőke haja volt és hatalmas, kék szeme, vékony volt, de magabiztosan tartotta a fegyvert. Ő a Svéd Kiválasztott, csak az Országtársa miatt ismerem meg.
Habozás nélkül rálőttem, de az, ami ezután következett hihetetlenül meglepett. Kitért a golyó elől. Elugrott előle! Lefagyva néztem a lányra aki az arcomat látva elvigyorodott.
-Nem számítottál rá, mi?-kérdezi összeszűkült szemekkel. Elkezdett körözni előttem,  mindig egy lépéssel közelebb jött. Újra lőttem. Nem történt semmi. Ez volt az a pillanat amikor teljesen lefagytam. Nincs több töltényem. Amint erre a svéd lány is rájött nekem rontott a karddal.
Előhúztam a késem és elugrottam a fegyver elől amivel egyenesen a hasam felé tartott. Carlossal gyakoroltam már, tudom, hogy hogy kell legyőzni a svéd lányt. Amikor újra támadt megragadtam a kezét és kicsavartam a csuklóját. A lány fájdalmasan üvöltött fel és azonnal elengedte a kardot. Egyenesen gyomorszájon rúgtam és a karja felé közelítettem a késsel, de ő megint gyorsabb volt nálam. Megrántotta a jobb kezem amibe a kést tartottam és beleszúrta a vállamba az ő tőrét. Ekkora fájdalmat még soha életemben nem éltem át. Mitha az ereimben tűz lobbant volna fel, mintha belülről égetné a fájdalom a testem.
-Na mi van te kis csitri? A szövetségeseid nélkül nem érsze semmit!-ordítja. Nem értettem miről beszél. Csak arra a mérhetetlen fájdalomra tudtam koncentrálni a vállamba. A lány mindenesetre teljesen megörült, a tőrrel össze-vissza csapkodott, addig amíg el nem találta a lábam. Újabb fájdalmas sikítás hagyja el a számat.
Nem halhatok meg!
Az utolsó erőmet összegyűjtve megragadtam a pisztolyom és teljes erőből tarkon vágtam a fegyverrel. A kemény fém a lány koponyájának csapódott, rögtön elájult a ütéstől. Megragadtam a késem és a légcsővébe szúrtam. Az ágyú újra megszólalt.

Hangosan kapkodtam a levegőt, úgy nyeltem az oxigént mintha mindjárt össze akarna esni a tüdőm. Sok vért veszítettem. Túl sokat, a jobb kezemet nem tudtam használni, a bal lábamon pedig egy hosszú vágás van. De a vállam sokkal komolyabb. Kisebb, de méllyebb, és örülten fáj. Összeszorított fogakkal kúsztam a hátizsákomhoz és vettem elő a kötszert. Esetlenül megkötöttem a vállam, de éreztem, hogy ez nem segít a helyzeten.
-Tove?-ordítja valaki a közelemben. Amint rájövök, hogy ez Niels hangja volt az adrenalin elárasztja a testem. Egy fájdalmas nyögéssel felkeltem a földről és nem törődve a sérüléseimmel az erdőbe rohantam.

Zuhog az eső az ég villámlot, mintha csak siratna engem a természet. Pontosabban a játékmesterek. Minden lépés kínszenvedés, a vállamat már nem érzem,  kezd elhomályosodni a látásom. Talán a könnyek miatt amik végig folytak az arcomon. Ezek nem a fájdalom, hanem a reményvesztetség könnyei. Sosem éreztem még ennyire szánalmasnak magam. A késem a zsebembe volt, a szám kiszáradt és a pisztolyom nyomta a csípőmet. A víz mocsarassá alakította a talajt, egy rossz lépés kiséretében a bakancsos talpam elcsúszott a nedves talajon. Tehetetlenül zuhantam a földre, a hátam neki csapódott egy fatörzsnek. A testem elernyedt, lecsukott szemmel hagytam, hogy a könnyeim keveredjenek az esőcsepekkel. Remegtem a hidegtől, teljesen eláztam és a vér szinte ellepte a testem.
Hát így fogok meghalni...Majd megszólal az ágyú, és az égen felvillan az én arcképem is. Arabella biztos örülni fog, Julio pedig megnyugszik, hogy egy ellenfélel kevesebb. Aztán ott vannak a spanyolok. Vajon Isabell annyira megutált, hogy hidegen hagyná a halálom? Nem hiszem...Remélem nem. Az utolsó személy pedig a szövetségből, Carlos,  túl lép rajta, remélem rájön, hogy én igazán, szívből, örökre szeretem, még akkor is ha rosszul döntöttem. Mert életem legrosszabb választása volt otthagyom Őket. Mert sokat jelentenek nekem. Még Arabella és Julio is számít nekem valamit. Ők is végig csinálták velem ezt viadalt. Eddig. Mert most itt a vége.
-Cristina?-hallok egy bizonytalan hangot a távolból. A testemet mintha áramütés érte volna, a szemem kipattan és előre bámulok. Halucináltam? De nem, nem képzelődtem. Két bakancsos láb tartott egyenesen felém.
Érzem, hogy valaki ledobja magát mellém, a fejem elemelkedik a földről és egy meleg kéz ér hozzám. Egy lány hangját hallom, ami hietetlenül ismerős számomra, valaki válaszol neki, de a hangok egybefolynak.
-Carlos?-motyogom alig halhatóan. A talaj besüped mellettem.
-Megsérültél?-kérdezi egy hang. Arabella, felismerem a tekintetét.
-Most viccelsz?-kérdezi Carlos a lanytól majd megpróbálja leszedni a vállamról a ruhát, de amint a sebhez ér egy fájdalmas ordítás hagyta el a számat.
-A vállam! Megvágtak!-nyögöm és szorosan lehunyom a szemem. Arabella hosszasan taglal valamit, nincs annyi energiám, hogy kövessem miről beszél, mindenesetre a hangja elég ellenségesen cseng. Csak az utolsó szavait hallom meg:
-...Most pedig lefertőtlenítem és ellátom a sebét.-mondja a lány majd meghallom, hogy a valamit keress. Megérzem Carlos kezét az enyémet, megszorítja a tenyerem mire én veszek egy mély levegőt. Bár itt vannak a szövetségeseim, de mégsem érzem magan biztonságban.
A következő pillanatban Carlos egy határozott mozdulattal széttépi a sebemen a pólóm. Úgy szorítottam a spanyol fiú kezét, hogy csodálom, hogy nem ropogtak az ujjai. Éreztem, hogy valami hideg folyadék ér a vállamhoz majd az égető érzés ellepte az egész testemet. Levegő után kaptam és nem sokon múlott, hogy elrátsam a kezem Arabella szorítása alől.
-Tarts ki, Cri!-suttogja halkan Carlos. Kihúztam az ujjaim az övéből és az arcomra szorítottam a kezem. Nem akartam, hogy lássák a szenvedésem. A karom elzsibadt, nem éreztem semmit csak pár szúrást a vállamnál. Bár még mindig le voltam lassulva, arra rájöttem, hogy valószínűleg össze kellett varni a sebem. Ennyi súlyos?
-Arabella?-sziszegem a fogaim közt-Mennyire súlyos?-kérdezem és előre félek a választól. Persze Arabella nem tud hozzám normálisan szólszni:
-Túléled. Legalábbis ha többször nem bántod meg ezt a fogyatékost. Más különdben meghasz, értve vagyok Angyalka?-kérdezi. Mit keménykedik? És mióta érdekli Carlos érzései?
-Jézusom...-ha épp nem most varta volna össze a sebem akkor hosszabb sértést is a fejéhez vágtam volna.
-Nem hallottam tisztán...-tetteti a hülyét-Megérteted amit mondtam vagy ismételjem meg mégegyszer? Tudtommal a vállad sérült meg, nem az agyad!
Kedvem lett volna szólni Carlosnak, hogy üsse le a kedvemért ezt a csajt mert én beleörülök a visitozásába.
-Arabella!-néz a spanyol fiú Arara-Ezt később is meglehet beszélni, nem?
Persze Arabella csípőből visszaszólt valami szellemes beszólást amivel csak magát égeti.
-Egyébként szívesen!-mondja. Úgy döntöttem nem fogom eljátszani a hisztis libát, amit most épp ő, hanem ember módjára viselkedem.
-Egyébként kösz.-mondom félvàlról majd a jó kezemmel megtámaszkodtam és egy fájdalmas nyögéssel felálltam.
-A lábad is megsérült?-kérdezi Carlos, de én nem nézek a fiúra.
-Túlélem.-válaszolok és Arara pillantok. Most, hogy már magamhoz tértem valamennyire, nem tudtam mit kezdeni a kialakult helyzettel. Megmenteték az életem miközben én faképnél hagytam őket és úgy mentem el, hogy nem érdekelt, hogy ez mennyire fájhat Carlosnak. Simán megölhetnének, hiszen ellenségek vagyunk. Hátrálok pár lépést a két szövetségeseimtől és nem merek Carlosra nézni. Vajon mennyire utál? Beszélni akarok vele, elmondani neki az igazságot, de ezt nem akkor amikor Arabella gúnyosan méreget engem. Legszívesebbrn odarohantam volna Carloshoz, megölelném és addig csókolnám amíg elfelejteném ennek a két napnak a történéseit. De nem teheten ezt. Nem tehetek úgy mintha semmi sem történt volna. Óvatosan Carlosra pillantottam aki egyenesen engem nézett. A szívem hevesebben kezdett dobogni amikor a fekete tekintetem találkozott az ő zöldeskék íriszével.
Megszakítom  a szemkontaktust Carlossal és inkább előre nézek a hegyek felé. Abban a pillanban hatalmas erő rázza meg az Arénát, reflekszből megtámaszkodok a rossz kezemmel egy fán ami hatalmas fájdalommol járt. Hunyorítanom kell, hogy ki tudjam venni ahogy a hegyről zúdul le a hó, hietelen mennyiségben. Egy lavina. Nem ez az első, hogy ilyet látok, Olaszországban sok magas hegy van, tele hóval.
-Hol vannak a többiek?-kérdezem bizonytalanul és volt egy nagyon rossz előérzetem.
-A hegyekbe mentek.-válaszolja idegesen Arabella. Szorosan lehunyom a szemem és próbálom kizárni a rosszabnál rosszabb gondolataimat. A következő pillantban egy ágyú dörrenés hallatszik.
-Ne...-szorítja ökölbe a kezét Carlos és idegesen néz rá Arara.
-Semmi baj. Vigyáznak egymásra.-mondom nyugodt hangon de belül  egyáltalán nem voltam ennyire biztos magamban. Egy lavinában nagyon könnyű megsérülni, egy rossz lépés és az ember halott. Arabella és Carlos egymásra néz majd a hegy felé kezdünk rohani, meg kell találnunk őket.
Próbáltam tartani a lépést velük de minden lépést szenvedés volt megtenni. Carlos a kezemért nyúl, hogy segítsen. Elsőnek el akartam húzodni tőle, de amint ő is látta, hogy eltávolodok tőle az arcára kiült a csalódság, ezért inkább megmarkoltam a tenyerét.
-Köszönöm-mosolygok rá halványan mire a szemébe valami felcsillan. Éveknek tünt mire megpillantottuk a hegy lábát ahhol kidőlt fák és friss hó volt, hatalmas kődarabokkal. Talán az egyik alatt pont Isabella vagy Julio holteste van. Arabellara pillantottam akinek a szemébe könnyek gyülekeztek. Meglepedten néztem a lányra, sose láttam bármiylen komolyabb érzelmet az arcán, de most látszott, hogy ez nem csak színjáték. Carlos oldalra kapja a tekintetét, én is követem azt az irányt és megláttam két alakot. Tudtam, hogy Isabellék azok. Arabella rohant először oda, szinte azonnal az Országtársa nyakába borult,  Carloson pedig látszott a megkönnyebülés. Én elengedtem a karját és a fájó vállamra szorítottam. Kezdet elmúlni a fájdalomcsillapító hatása.
-Jól vagytok?-kérdezi Arabella még mindig Juliora tapadva. Semmi komolyabb bajuk nem volt, talán a brazíl fiú állt egy kicsit féloldalasan.
-Igen...-sóhajt fel Isabel. Bár biztos nagyon megijedt, valami mást is láttam a szemében. Boldogságot?
-Ki halt meg?-kérdezi Carlos.
-A magyar lány. Megöltem.-mondja Isabel és átkarolja az Országtársa nyakát majd gyorsa  el is engedi. Igen, Isabe kifejezetten boldog...
-Igen, ő-Julio óvatosan lehámozza Arabella kezét magáról majd Carloshoz fordul-Ja amúgy Carlos, döntöttem. Most már biztos!-mondja a spanyol fiúnak. Kérdő tekintettel néztem Carlosra, nem tudom miről van szó, de most nem érzem magam olyan helyzetben, hogy kérdezősködjek.
-Na haver, az jó! Örülök!-vigyorog Carlos majd Arara pillant, de utána rögtön elkapja a tekintetét. Ezek meg miről beszélnek?
-Ugye? Zseniális vagyok!-csap Julio a spanyol fiú nyitott tenyerébe. A lányokra nézve rájöttem, hogy ők se tudják miről szól ez az egész.
-Hát veled meg mi történt? Ki támadt meg?
Meglepedten kaptam fel a fejem és néztem Isabelre.
-A svéd lány.-mondom és önkéntelenül a vállamra nézek.
-De túléli, leápoltam!-mondja Arabella de egy pillantást se vet felém.
-Akkor jó!-mondja Isabel és felém pillant.
-Megölted, ugye?-kérdezi Julio. A fekete tekintetem a fiúra vezettem és úgy válaszoltam:
-Igen, Niels bosszút akar majd állni.-mondom. Ebben biztos vagyok. Ahogy a fiú kiejtette az Országtársa nevét...Aggódás volt benne.
-Ő is megtámadt?-kérdezi Carlos felém fordulva.
-Nem, elmenekültem.-mondom összefont kézzel de a mozdulattól belenyílalt a vállamba a fájdalom. Annyi mindent mondani akartam Carlosnak, de a helyzet most egyáltalán nem volt megfelelő arra, hogy elmondjam az igazságot. Mindannyian leülünk, Julio szólal meg legelőször.
-Mindegy, kinyirjuk.-legyint flegmáb Julio-Tudod Angell, amikor nem voltál itt megbeszéltük, hogy mindenáron megvédjük egymást. Ez rád is vonatkozik.-mondja a fiú és a szemembe néz. Kedvem lett volna megölelni a fiút. Akkor újra vissza akarnak venni a szövetségbe? Tényleg nem akarnak megölni? Sőt! Meg akarnak védeni? 
-Ne becsüld alá, a svéd lány se volt könnyű ellenfél.-mondom a fiúnak.
-De előtte nyugodtan beszámolhatnál arról, hogy miért is került oda a neved a két Kiválasztott képe alá? Azt hiszem mindannyiunkat érdekelne!-szól közbe gúnyosan a brazíl lány.
- Arabella tudod az aréna nem arra van, hogy hisztiz. Hanem arra, hogy ölj. Az ellenfeleim voltak. Ennyi.-mondom a lánynak unott hangon.
-Két gyilkosság egymás után...-töpreng el a lány erőltetetten.-Ha nem veszed zokon erről mesélhetnél egy kicsit. Tudod érdekelnek a részletek. És szerintem a többieket is.-néz jelentőségteljesen Carlosra aki csak kínosan lesüti a szemét. Hogy ez a lány mekkora egy rohadék!
-Mit akarsz hallani Arabella?-nézek rezzenéstelenül a lány szemébe.
-Hogy mondj el mindent!-a hangja fenyegetően csengett, de az arca még mindig gyengeségről árulkodott. Nem tudom komolyan venni a lányt. Az igazat megvallva ötletem sincs,  hogy miért érekli ez az egész.-Mindenegyes részletre kíváncsi vagyok. Az elejétől a végéig. Kezdhetnéd azzal, ki támadt a másikra, miért tette, hogy reagáltál amikor megláttad őket...Meg ilyenek, érted.-néz rám felhúzott szemöldökkel.
-Ketten voltak, együtt. A francia fiú kiprovokálta belőlem a támadást. Az Egyiptomi fiúnak pedig akartan adni egy esélyt a meneküléshez. De nem félt. Rámtámadt, tennem kellett valamit.
Direkt kihagytam, hogy a francia miket is mondott Francescoról. Nem akarok elgyengülni újra, vagy bármi érzelmet kimutatni Arabellának, úgyhogy inkább csöndbe maradtam. A csöndet a Himnusz szakította meg, az égen megjelent a svéd és a magyar lány arca, a két halot egyikének a neve alatt az enyém szerepelt. A harmadik Kiválasztott akit megöltem. Lesütöttem a szemem majd Carlosra pillantottam aki aggódva figyelt engem. Farkasszemet néztem vele és magamban feltettem a kérdést; megérdemlem-e a megbocsátását?