A reggel hasonlóan lehangoltan indul. Elmormogunk valami köszönésfélét az orrunk alatt, aztán Arabella bevet egy ötletet.
- Kitaláltam valamit. A mai napot arra kellene fordítani, hogy megkeressük Christinát. Szerintem elsősorban az erdőben és a hegyek közt kellene körülnézni. Amennyire ismerem a csajt, nem fog nyílt terepen mászkálni, inkább elbújik valahol, és várja az áldozatait.
Kicsit meglep, hogy ezt mondja. Nem hittem volna, hogy megérem a pillanatot, mikor Arabella meg akarja keresni Cristinát. Viszont igazán jó ötlet, Carlos arca azonnal felragyok.
- Rendben. És hogy megyünk? - két hely négy kiválasztottra. Szóval kettessével megyünk.
- Szerintem menjünk mi ketten együtt, Ara meg Carlosszal! - néz rám Julio, amitől szinte felfordul a gyomrom. Még mond valamit Arabellának, de nem hallom.
- Rendben, hova szeretnétek menni? Erdő vagy hegy? - kérdezi Carlos végig nézve rajtunk.
- Erdő. Nem tudom, de valamiért nem szimpik a hegyek. Nektek jó így? - válaszol kapásból Arabella. Úgy látszik miénk a hegyek. Hisz nem estem le az edzésen tizenöt méter magasból, mikor a falat másztam! Á... dehogy. Carlosra pillantok, akinek tekintete ezt üzeni: Gyakoroltad?
Megforgatom a szememet, majd bólintok.
- Felőlem jó - vonom meg a vállam közömbösen. Lopva Juliora sandítok, aki csak rám mosolyog.
- Akkor menjünk! - tápászkodik fel Carlos. - Minél előbb el akarok indulni, még mielőtt...
Nem fejezi be. Egy ágyúdörrenés. Valaki megint meghalt. Már csak nyolcan vagyunk.
- Menjünk - szakítja meg a csendet Carlos. Felállok és Julio mellé pattanok.
Sok sikert kívánunk egymásnak, és mindenki elindul a maga útján. A hegyek ninsenek messze tőlünk. Az elején egy kis mező van, és minél beljebb megyünk, annál nagyobb kövekkel találkozunk, mígnem egy hatalmas nagy hegyláncolat lábánál állunk. Közelebb érve látszik, hogy nem könnyű feljutni már a legalsó kis kiágazásra sem. Viszont ha oda fel tudnánk kapaszkodni, sima ügy lenne a továbbiakban, ugyanis egy ideig szerpentines járat van.
Julio persze könnyedén felnyomja magát, mintha nem is egy - neki - vállig érő szikláról lenne szó. De velem más a helyzet. Nem vagyok magas - bár alacsonynak se mondanám magam. Ilyen középmagas. A szikla nekem a fejem közepéig ér. Különféle módon próbálok felkapaszkodni - sikertelenül. Próbálkoztam, hogy mászás közben a falnak rakom a lábamat. Lecsúsztam. Próbálom a "partra vetett bálna" akciót is. Sikertelen. A bálna megdöglött. Julio meg mintha moziban lenne, a sziklának dől, úgy figyeli a bénázásomat.
- Aztán nehogy megerőltetsd magad - vetem oda foghegyről, miközben újra nekiveselkedem. Már majdnem sikerül, mikor egy kiálló kő megkarcolja a sípcsontomat, én pedig a hátamra esek. Juliot nem nagyon zavarja, lazán kiröhög. Megfogok egy kisebb követ és feldobom, hátha eltalálom a tökfilkó fejét.
- Jól van na, segítek - nyög fel szórakozottan. Leugrik mellém. Én felállok, és közelebb lépek a sziklához. Meg fogja a lábamat, és úgy próbál felemelni. Ő tol felfele, én pedig nyomom ki magamat. Már félig sikerült is!
- Jesszusom, Julio! A lábamat fogd! Lejjebb a kezekkel - förmedek a fiúra, akinek keze illetéktelen helyre került. Oké. Most már talán tudok egyedül is boldogulni. Hadszínbe lép a bálna expedíció. Csak gurulok az oldalamon, gurulok és gurulok, míg nem biztonságosnak érzem hogy felálljak. Julio szinte felugrik a sziklára.
- Rendben innen sima az út - ropogtatja ki az ujjait, mire undorodva grimaszolok rá.
- Ezt ne csináld kérlek, mert baromi undi - halkan felnevetek, ahogy minden áron próbálja ropogtatni az ízületeit.
Hirtelen valami hangos csattanás riaszt minket meg. Én fel is sikítok. Megijedtem, mert túl hangos volt. Ugrottam egyet, sikeresen Julio lábára, aki azonnal ordítva felkapja azt, így egy lábon próbál meg ugrálni, de mivel elég szűkös helyen vagyunk, így kicsusszan a lába, ezzel elgáncsolva engem, és mindketten pofára esünk. És ezt köbö két másodperc alatt.
- Csak a villám - legyintek kínosan heherészve és felállok. A villámot még több követi. Az égen szürke felhők jelennek meg, melyekből dézsa szerűen kezd el zuhogni az eső. Már csak ez hiányzott! Nem mintha eddig nem lett volna elég csúszós szikla, plusz az eső... Azért csak remélem, hogy nem fogunk leesni! - Menjünk tovább.
- Te most ugye csak szórakozol? Majdnem eltörted a lábfejcsontomat! A minimum, hogy a karjaidban kell hogy felvigyél! - csak unottan megforgatom a szememet. Julio. És a baromságai. - Aztán nehogy megerőltesd magadat!
Az utolsó szavakat úgy elvékonyítja, mintha csak egy lány mondta volna.
- Hahaha, na gyere - nyújtom felé a kezeimet. Ő megfogja, de nem hogy felállna, inkább magára ránt. Ahogy a testem találkozik az övével, furcsa bizsergés jár körül. Ismerem ezt az érzést. Nem akarom magamnak bevallani. Minél hamarabb szabadulni akarok ettől. Amilyen gyorsan csak tudok, felállok, de azért felhúzom a földről a srácot, aki meglepetten és csalódottan sóhajt föl. Nem szeretném, ha egész úton ilyen lenne a hangulat. Az eső zuhog, ami szintén nem jó.
- Menj te - enged előre, mikor úgy gondoljuk, hogy nem férnénk el ketten az úton.
- Valaki egy igazi gentlemen. Oh, Rómeó, előre engedtél önszántadból! - próbálom viccesre fogni, és ahogy látom, sikerült megfognom.
- Tudom Julcsám! Cserébe átnyújtod a bugyid kulcsát? - ez az a Julio akit megismertem. Lehet, hogy piszok undorító megjegyzés, de örülök, hogy újra magát adja. Felnevetek, mire ő is.
- Rómeó, Rómeó, Rómeó! "Nem is értem", miért kell megint csalódnod! - a szerpentinen felkapaszkodva az út egyre keskenyebb lesz, és mi egyre feljebb merészkedünk, mígnem teljesen el nem fogy az út.
- Na most merre menjünk? - kérdezi Julio. Körül nézek, jobbra átlósan ha felkapaszkodunk, újabba útra lelünk, ami egyre szélesedik. Julio bólint egyet. Ez nincs olyan magasan, szóval simán fel tudok kapaszkodni. Az út itt szélesebb, elférünk egy vonalban ketten is.
Nem tudom miért, de rossz előérzetem van. Valami nem tetszik. Nem tudnám megmondani mi. Az egész testem bizsereg. De most nem olyan kellemes bizsergésről beszélek. Hanem arról a fajtáról, mikor valaki engem néz. Valaki figyel. De ahogy figyelek, senkit se látok. Nem baj, azért előveszek egy kést. A biztonság kedvéért.
- Szerinted meghalt? - kérdezi váratlanul a brazíl srác. A szavaira összerezzenek. Elbambultam. Persze tudom mire értette, de kibukik belőlem a kérdés.
- Ki?
- Cristina.
- Nem tudom. Nem nagyon hiszem. Ahogy azt sem, hogy itt lenne a hegyekben. Hisz ki az az idióta, aki ide jön? - rázom meg a fejemet. Cristina okos. Nem hiszem, hogy ide feljönne. Ugyanis így elzárná magától a Kiválasztottakat.
Haladunk egyre előrébb, így egyre feljebb is. Valami van a lábujjaimmal. Zsibbadnak. Nem a monoton járás miatt, hogy elfáradtam volna, nem. A csönd, ami köztem és Julio közt van. És ez csak egyet jelenthet; valami készülődik. Valami nagy és borzalmas. Ez a vihar előtti csend. Különös. Aznap is ilyen érzésem támadt mikor Cristina kilépett a szövetségből. Erre a gondolatra a gyomrom is mintha cigánykereket hányna. Julio aggódva néz rám.
- Minden oké? - bólintok egyet magabiztosnak tettetve magamat. De semmi sem volt oké. Semmi. Hirtelen Julio megáll és szembefordít magával. Belenéz a szemembe és kinyitja a száját, és suttogva, szinte hang nélkül mondja a szavakat:
- Van valaki neked négy óránál - nekem négy óra kiesik a látószögemből. Tudtam. Tudtam, hogy van itt valaki. De ha minderre fény derült, miért nem hagynak nyugodni a görcsök? Julio megfogja a kést markolászó kezemet. Tudom, mit akar. Lassan kinyitom a markomat, ezzel oda adva neki a késemet. Még szerencse, hogy kettőt hoztam. Mindeközben Julio a szemembe néz, ahogy én is. De a szemem a szeme és a szája között cikázik. Azok a puha ajkak között...
És minden alig egy másodperc alatt zajlik le. Julio a kukkolónk felé hajítja a kést, ami nem találja el, a Kiválasztott kitér a fegyver ellen, ami a mögötte lévő sziklának csapódik. Előveszem a másik késemet, Julio a kardját, és a menekülő Kiválasztott után eredünk. A lány időnként hátranéz megbizonyosodva arról, hogy követjük őt. Meglepően gyors. Ő vagy a svéd vagy a magyar lány.
Épp oly hirtelen, ahogy a Kiválasztott feltűnt, hatalmas nagy robaj támad. Alattunk a szikla is rázkódik. Mind a hárman megállunk. Felnézünk és meglátjuk. Földcsuszamlás.
- Futás! - ordítja Julio, mire mind a hármunk lába megiramodik. Futunk, amilyen gyorsan csak tudunk, de a lavinát sem kell félteni. Itt van rögtön a nyomunkban.
A lány - a magyar, ugyanis barna haja van és a svéd lánynak határozottan szőke - fut elől. Érzem a zsigereimben, hogy Nole most mit csinálna. Megölné a lányt. És így is cselekszem. A kezem meglódul, és eldobom a kést, ami a lány hátába áll, és amiért utunk végéhez értünk, le esik a hegyről. Nem hangzik fel rögtön az ágyú. De eldördül. Hiába Infiernók vagyunk. Mi vagyunk a pokol.
Megfordulok, de Julio nincs ott. Helyette a lavina, egy hatalmas nagy szikla darab közelít felém, mértéktelen sebességgel. Hiába gyorsan jön, nekem egy órának tűnik. Itt a vég? Így halnék meg? Nem mozdulok. Nem tudok. Egyszerűen le vagyok sokkolva. A hatalmas nagy szikla... Ami miatt hamarosan az ágyú is eldörren, ami a halálomat jelzi. Esik az eső. A szemembe esik, de nem érdekel. Eső. Szikla. Lavina. Ez a három dolog, ami meg fog ölni. És most szembesülök vele. De miért nem pereg le előttem az életem képkockái? Miért nem látom azt a bizonyos fehér fényt? Miért nem kapok válaszokat a kérdésekre, amikre nem tudom? Mind csak kitaláció lenne? Egy hazugság, amit a gyerekek fejébe ültetnek, hogy ne féljenek a haláltól annyira? Mindez hülyeség - szerintem. Nem hunyom be a szememet. Látni akarom. A halált. Tudatni akarom vele, hogy ki az úr a háznál. Hogy nem félek tőle.
Viszont mikor majdnem lesodort volna a hegyről egy erős kéz húz be egy barlangba. A lavina nem ölt meg. Nem haltam meg. Az arcomhoz hozzá ért aminek következtében néhány vérző horzsolás keletkezik rajtam, de nagyobb bajom nincs. Élek. Nem haltam meg. Talán ezért maradtak el? Mert még nem volt itt az idő, hogy meghaljak?
Hisztérikusan kapkodni kezdem a levegőt. Mégcsak most esik le, mi történt az előbb. Majdnem meghaltam. Én pedig kitárt kézzel vártam volna. De megmentett. Julio megmentette az életemet. Julio hátulról átkarolva magához húz. Mintha nem akarná, hogy elszakadjak tőle. Nem mintha nagyon szeretnék. A fejemet hátradöntöm a mellkasának. Érzem, ahogy a szíve még hevesen ver, hogy a levegőt gyorsan szedi. Meleg testközelsége megnyugtat. Biztonság érzetet nyújt. A szívem minden másodperccel egyre gyorsabb lesz. Megfordulok a karjaiban, így egyenesen azokba az őrjítő szemeibe nézek. Először a szemeibe, majd az ajkaira és újra a szemeibe. Tudja, mit akarok. És nem is állít meg. A kezem közé fogom az arcát, és magamhoz húzom. Az ajkaink mikor összeérnek, vadító érzés kerít hatalmába. Az érzés, ami egyre csak ezt suttogja: ne engedd el. Ő átöleli a derekamat, én pedig a nyakát, és hozzá préselem magam, hogy minél közelebb legyek hozzá. Nem érdekel, hogy kint zuhog az eső. Nem érdekel, hogy most ország-világ nézi vad csókolózásunkat. Nem érdekel, hogy majdnem meghaltam. Semmi sem érdekel. Csak Julio. Utat engedek a nyelvének, így nyelveink is táncot járnak. Eleinte tangót, majd átmegy sztepp-be. Ez az a pillanat, amire vágytam az Arénában töltött idő alatt. Mindig is Juliora vágytam, de ezt még magamnak sem vallom be. De most már igen. Azzal, hogy az elején annyira akarta a csókot, majd semmibe vett. Ezzel azt érte el, higy féltékeny lettem, és egyre jobban kezdtem "megkedvelni". Kit álltatok? Belé szerettem! Nem tudom hogy, de egyszerűen megtörtént. Mintegy varázsütésre.
Beharapja az alsó ajkamat, mitől egy kicsit felnyögök. Eszméletlenül jól esik. És ahogy látom ő se panaszkodik. Megkapta amire vágyott. A csókot, amit nem engedtem neki. Nem engedtem magamból. Ezért eleresztettem, majd féltékeny lettem Arabellára, mert...
A szemem kigúvad, és elválok Juliotól, aki döbbenten néz rám.
- Mi a baj? - kérdezi, keresve a szemkontaktust.
- Te nem Arabellába vagy szerelmes? - kérdezem lemondóan. Nem akarok az a fajta lány lenni, aki lenyúlja a másik pasiját. Mondja ezt a szemembe, hogy igen, én pedig... Nem is tudom.
- Voltam. De amikor vadászni mentünk, Niels megtámadott, és mikor visszaértem, ő Carlosról és Criről dumált, és látszólag felkavarta a szerelmük. És én ebből nem kérek - mosolyog rám, és végig simít a hátamon. Vigyorogni kezdek mint a tejbetök, és hosszasan megcsókolom. Ez nem olyan vad mint az előző, ez olyan bizonygató csók, hogy egymásé vagyunk. Eszméletlenül jó, hogy itt van velem. A fejemet a mellkasának döntöm, ő pedig belepuszil a hajamba. Beszívom az illatát és lehunyom a szememet. Akkora egy balfék vagyok! A Viadal végén beleszeretni valakibe úgy, hogy tudom, csak egy győztes lehet? Olyan nyomorult vagyok! De ez nem lényeg most.
Megint én vagyok az ünneprontó, de elhúzódok tőle.
- Vissza kéne menni. A többiek azt hiszik, hogy valamelyikőnk halott - látva értetlen arckifejezését, megmagyarázom neki. - Látták a lavinát, és nem tudják, hogy nem csak ketten vagyunk itt.
Erre vad bólogatásba kezdünk, de mikor elindulunk, Julio majdnem összeesik.
- Mi a baj?
- A lábam! Mikor futottam kibicsaklott. Nem tudok ráállni - döntenem kellett, és döntöttem is. Átlendítem a karját a vállamon, én a jobb kezemmel megfogom a derekát, és együtt bicegünk le.
Közben persze jöhettek a Julio féle viccek. Nem nagyon bántam. A lényeg, hogy mind a ketten egyben vagyunk.
- Nem baj Isabel, szerintem horzsolásokkal az arcodon is gyönyörű vagy - mosolyog, és megpuszilja az arcom másik felét. El is feledkeztem a karcolásokról. Vérzik még, azt érzem, de már nem fáj olyannyira.
Messziről kiszúrom a többieket. Mind a hármukat. Arabellát, Carlost és Cristinát. Mind a hárman idegesen közelednek felénk. Cristina nincs jó passzban. Csupa kosz, a lábát szinte vonszolja maga után, a kezét pedig a vállára tapasztja. Mi történhetett vele?
Arabellán látszik, hogy mindjárt elsírja magát. Nem hiszem hogy azért, mert annyira sajnált volna engem. Kezdtünk miketten ellenségesen pillantgatni egymásra, szóval nem hiszem hogy tele sírta volna a párnáját, ha meghaltam volna. Nem értem sírt. Amint közelebb érnek hozzánk, szorosan megöleli Juliot. Megbeszéltük, hogy nem mondjuk el a többieknek. Nem nagyon szeretnénk, ha megtudnák. Pontosabban, hogy ő megtudná.
- Jól vagytok? - kérdezi, de még mindig nem ereszti el Julio nyakát.
- Igen - sóhajtok fel fáradtan. A futástól, és Julio cipelésétől egy kicsit elfáradtam...
- Ki halt meg? - most Carlos kérdez. Örülök, hogy neki nem esett olyan nagy baja...
- A magyar lány. Megöltem - ölelem át a fiú nyakát, de gyorsan el is válok tőle. Ha már mindenki ölelkezik... Plusz jó látni Carlost.
- Igen, ő - Julio szépen leveszi magáról Arabella kezeit, akit ez nem nagyon zavar. Vagy legalábbis úgy látom. Lehet hogy Julionak igaza volt? Hogy Carlos iránt érez valamit? - Ja, amúgy Carlos, döntöttem. Most már biztos!
Carlosra nézek, aki vigyorog. Bár ezen mit lepődök meg? Viszont nem értem Juliot. Miről beszél?
- Na haver, az jó! Örülök! - össze-vissza kapkodom a tekintetemet köztük. Most mi a francról beszélnek? Miben döntött?
- Ugye? Zseniális vagyok! - vigyorodik el Julio, aminek következtében ad egy pacsit Carlosnak. Összeráncolom a homlokomat.
Most az eddig csendben álldogáló Cristina felé pillantok. Vajon mi történhetett vele?
- Hát veled meg mi történt? Ki támadott meg?
- A svéd lány - szóval ő halt meg. Most már igazán a játék végén vagyunk.
- De túléli, leápoltam! - motyogja Arabella, miközben Országtársát nézi.
- Akkor jó - sóhajtok fel megkönnyebbülten. Bár nem nagyon látszik, hogy jól lenne Cristina.
- Megölted, ugye? - kérdezi Julio.
- Igen, Niels bosszút akar majd állni - makogja kicsit zavartan a lány. Mondjuk én is tartanék a fiútól...
- Ő is rádtámadt? - kérdezi aggódva Carlos. Hát ilyen a szerelem. Megbocsájtanak egymásnak a történtek után, és ez szép. Látszik, hogy tényleg oda meg vissza vannak egymásért. Lopva Juliora sandítok, aki szintén rám néz.
- Nem, elmenekültem.
- Mindegy, kinyírjuk! - jelenti ki Julio. - Tudod, Angell, amikor nem voltál itt, megbeszéltük, hogy mindenáron megvédjük egymást. Persze ez rád is vonatkozik.
Igen. Most már újra benne van a csapatban. Ő is velünk van.
- De előtte nyugodtan beszámolhatnál arról, hogy miért is került oda a neved a francia es az egyiptomi csávó fényképe alá. Azt hiszem, ez mindannyiunkat érdekelne! - néz körbe gúnyosan Arabella.
-Ne becsüld alá. A svéd lány se volt könnyű ellenfél - mondja előbb Julionak Cristina, majd felénk furdul: - Arabella, tudod az Aréna nem arra van, hogy hisztizz. Hannem arra, hogy ölj. Az ellenfeleim voltak. Ennyi - ada meg a legésszerűbb magyarázatot.
- Két gyilkosság egymás után... - gondolkozik el Arabella. - Ha nem veszed zokon, azért erről mesélhetnél egy kicsit. Tudod, érdekelnek a részletek. És szerintem a többieket is!
-Mit akarsz hallani? - ülünk le Cristina köré. Na végre. Már eléggé elgémberedtek a lábaim.
- Hogy mondj el mindent - néz mélyen Ara Cristina szemébe. Már én is kíváncsi vagyok. - Minden egyes részletre kíváncsi vagyok, elejétől a végéig. Kezdhetnéd azzal, ki támadt rá a másikra, miért tette, hogy reagáltál amikor megláttad őket... Meg ilyenek, érted.
Cristina elmeséli, hogy ketten mentek, majd előbb a francia, utána az egyiptomi fiúval végzett. Közvetlenül ez után megjelennek a mai nap folyamán elesettek képei. A magyar lányt Hangának hívták, a svédet pedig Tove-nak. Szorosan behunyom a szemem, miközben tudatosul bennem, hogy már csak heten maradtunk életben: Arabella, Julio, Christina, Carlos, Minho, Niels, és én. A játék a végéhez közeledik.
- Kitaláltam valamit. A mai napot arra kellene fordítani, hogy megkeressük Christinát. Szerintem elsősorban az erdőben és a hegyek közt kellene körülnézni. Amennyire ismerem a csajt, nem fog nyílt terepen mászkálni, inkább elbújik valahol, és várja az áldozatait.
Kicsit meglep, hogy ezt mondja. Nem hittem volna, hogy megérem a pillanatot, mikor Arabella meg akarja keresni Cristinát. Viszont igazán jó ötlet, Carlos arca azonnal felragyok.
- Rendben. És hogy megyünk? - két hely négy kiválasztottra. Szóval kettessével megyünk.
- Szerintem menjünk mi ketten együtt, Ara meg Carlosszal! - néz rám Julio, amitől szinte felfordul a gyomrom. Még mond valamit Arabellának, de nem hallom.
- Rendben, hova szeretnétek menni? Erdő vagy hegy? - kérdezi Carlos végig nézve rajtunk.
- Erdő. Nem tudom, de valamiért nem szimpik a hegyek. Nektek jó így? - válaszol kapásból Arabella. Úgy látszik miénk a hegyek. Hisz nem estem le az edzésen tizenöt méter magasból, mikor a falat másztam! Á... dehogy. Carlosra pillantok, akinek tekintete ezt üzeni: Gyakoroltad?
Megforgatom a szememet, majd bólintok.
- Felőlem jó - vonom meg a vállam közömbösen. Lopva Juliora sandítok, aki csak rám mosolyog.
- Akkor menjünk! - tápászkodik fel Carlos. - Minél előbb el akarok indulni, még mielőtt...
Nem fejezi be. Egy ágyúdörrenés. Valaki megint meghalt. Már csak nyolcan vagyunk.
- Menjünk - szakítja meg a csendet Carlos. Felállok és Julio mellé pattanok.
Sok sikert kívánunk egymásnak, és mindenki elindul a maga útján. A hegyek ninsenek messze tőlünk. Az elején egy kis mező van, és minél beljebb megyünk, annál nagyobb kövekkel találkozunk, mígnem egy hatalmas nagy hegyláncolat lábánál állunk. Közelebb érve látszik, hogy nem könnyű feljutni már a legalsó kis kiágazásra sem. Viszont ha oda fel tudnánk kapaszkodni, sima ügy lenne a továbbiakban, ugyanis egy ideig szerpentines járat van.
Julio persze könnyedén felnyomja magát, mintha nem is egy - neki - vállig érő szikláról lenne szó. De velem más a helyzet. Nem vagyok magas - bár alacsonynak se mondanám magam. Ilyen középmagas. A szikla nekem a fejem közepéig ér. Különféle módon próbálok felkapaszkodni - sikertelenül. Próbálkoztam, hogy mászás közben a falnak rakom a lábamat. Lecsúsztam. Próbálom a "partra vetett bálna" akciót is. Sikertelen. A bálna megdöglött. Julio meg mintha moziban lenne, a sziklának dől, úgy figyeli a bénázásomat.
- Aztán nehogy megerőltetsd magad - vetem oda foghegyről, miközben újra nekiveselkedem. Már majdnem sikerül, mikor egy kiálló kő megkarcolja a sípcsontomat, én pedig a hátamra esek. Juliot nem nagyon zavarja, lazán kiröhög. Megfogok egy kisebb követ és feldobom, hátha eltalálom a tökfilkó fejét.
- Jól van na, segítek - nyög fel szórakozottan. Leugrik mellém. Én felállok, és közelebb lépek a sziklához. Meg fogja a lábamat, és úgy próbál felemelni. Ő tol felfele, én pedig nyomom ki magamat. Már félig sikerült is!
- Jesszusom, Julio! A lábamat fogd! Lejjebb a kezekkel - förmedek a fiúra, akinek keze illetéktelen helyre került. Oké. Most már talán tudok egyedül is boldogulni. Hadszínbe lép a bálna expedíció. Csak gurulok az oldalamon, gurulok és gurulok, míg nem biztonságosnak érzem hogy felálljak. Julio szinte felugrik a sziklára.
- Rendben innen sima az út - ropogtatja ki az ujjait, mire undorodva grimaszolok rá.
- Ezt ne csináld kérlek, mert baromi undi - halkan felnevetek, ahogy minden áron próbálja ropogtatni az ízületeit.
Hirtelen valami hangos csattanás riaszt minket meg. Én fel is sikítok. Megijedtem, mert túl hangos volt. Ugrottam egyet, sikeresen Julio lábára, aki azonnal ordítva felkapja azt, így egy lábon próbál meg ugrálni, de mivel elég szűkös helyen vagyunk, így kicsusszan a lába, ezzel elgáncsolva engem, és mindketten pofára esünk. És ezt köbö két másodperc alatt.
- Csak a villám - legyintek kínosan heherészve és felállok. A villámot még több követi. Az égen szürke felhők jelennek meg, melyekből dézsa szerűen kezd el zuhogni az eső. Már csak ez hiányzott! Nem mintha eddig nem lett volna elég csúszós szikla, plusz az eső... Azért csak remélem, hogy nem fogunk leesni! - Menjünk tovább.
- Te most ugye csak szórakozol? Majdnem eltörted a lábfejcsontomat! A minimum, hogy a karjaidban kell hogy felvigyél! - csak unottan megforgatom a szememet. Julio. És a baromságai. - Aztán nehogy megerőltesd magadat!
Az utolsó szavakat úgy elvékonyítja, mintha csak egy lány mondta volna.
- Hahaha, na gyere - nyújtom felé a kezeimet. Ő megfogja, de nem hogy felállna, inkább magára ránt. Ahogy a testem találkozik az övével, furcsa bizsergés jár körül. Ismerem ezt az érzést. Nem akarom magamnak bevallani. Minél hamarabb szabadulni akarok ettől. Amilyen gyorsan csak tudok, felállok, de azért felhúzom a földről a srácot, aki meglepetten és csalódottan sóhajt föl. Nem szeretném, ha egész úton ilyen lenne a hangulat. Az eső zuhog, ami szintén nem jó.
- Menj te - enged előre, mikor úgy gondoljuk, hogy nem férnénk el ketten az úton.
- Valaki egy igazi gentlemen. Oh, Rómeó, előre engedtél önszántadból! - próbálom viccesre fogni, és ahogy látom, sikerült megfognom.
- Tudom Julcsám! Cserébe átnyújtod a bugyid kulcsát? - ez az a Julio akit megismertem. Lehet, hogy piszok undorító megjegyzés, de örülök, hogy újra magát adja. Felnevetek, mire ő is.
- Rómeó, Rómeó, Rómeó! "Nem is értem", miért kell megint csalódnod! - a szerpentinen felkapaszkodva az út egyre keskenyebb lesz, és mi egyre feljebb merészkedünk, mígnem teljesen el nem fogy az út.
- Na most merre menjünk? - kérdezi Julio. Körül nézek, jobbra átlósan ha felkapaszkodunk, újabba útra lelünk, ami egyre szélesedik. Julio bólint egyet. Ez nincs olyan magasan, szóval simán fel tudok kapaszkodni. Az út itt szélesebb, elférünk egy vonalban ketten is.
Nem tudom miért, de rossz előérzetem van. Valami nem tetszik. Nem tudnám megmondani mi. Az egész testem bizsereg. De most nem olyan kellemes bizsergésről beszélek. Hanem arról a fajtáról, mikor valaki engem néz. Valaki figyel. De ahogy figyelek, senkit se látok. Nem baj, azért előveszek egy kést. A biztonság kedvéért.
- Szerinted meghalt? - kérdezi váratlanul a brazíl srác. A szavaira összerezzenek. Elbambultam. Persze tudom mire értette, de kibukik belőlem a kérdés.
- Ki?
- Cristina.
- Nem tudom. Nem nagyon hiszem. Ahogy azt sem, hogy itt lenne a hegyekben. Hisz ki az az idióta, aki ide jön? - rázom meg a fejemet. Cristina okos. Nem hiszem, hogy ide feljönne. Ugyanis így elzárná magától a Kiválasztottakat.
Haladunk egyre előrébb, így egyre feljebb is. Valami van a lábujjaimmal. Zsibbadnak. Nem a monoton járás miatt, hogy elfáradtam volna, nem. A csönd, ami köztem és Julio közt van. És ez csak egyet jelenthet; valami készülődik. Valami nagy és borzalmas. Ez a vihar előtti csend. Különös. Aznap is ilyen érzésem támadt mikor Cristina kilépett a szövetségből. Erre a gondolatra a gyomrom is mintha cigánykereket hányna. Julio aggódva néz rám.
- Minden oké? - bólintok egyet magabiztosnak tettetve magamat. De semmi sem volt oké. Semmi. Hirtelen Julio megáll és szembefordít magával. Belenéz a szemembe és kinyitja a száját, és suttogva, szinte hang nélkül mondja a szavakat:
- Van valaki neked négy óránál - nekem négy óra kiesik a látószögemből. Tudtam. Tudtam, hogy van itt valaki. De ha minderre fény derült, miért nem hagynak nyugodni a görcsök? Julio megfogja a kést markolászó kezemet. Tudom, mit akar. Lassan kinyitom a markomat, ezzel oda adva neki a késemet. Még szerencse, hogy kettőt hoztam. Mindeközben Julio a szemembe néz, ahogy én is. De a szemem a szeme és a szája között cikázik. Azok a puha ajkak között...
És minden alig egy másodperc alatt zajlik le. Julio a kukkolónk felé hajítja a kést, ami nem találja el, a Kiválasztott kitér a fegyver ellen, ami a mögötte lévő sziklának csapódik. Előveszem a másik késemet, Julio a kardját, és a menekülő Kiválasztott után eredünk. A lány időnként hátranéz megbizonyosodva arról, hogy követjük őt. Meglepően gyors. Ő vagy a svéd vagy a magyar lány.
Épp oly hirtelen, ahogy a Kiválasztott feltűnt, hatalmas nagy robaj támad. Alattunk a szikla is rázkódik. Mind a hárman megállunk. Felnézünk és meglátjuk. Földcsuszamlás.
- Futás! - ordítja Julio, mire mind a hármunk lába megiramodik. Futunk, amilyen gyorsan csak tudunk, de a lavinát sem kell félteni. Itt van rögtön a nyomunkban.
A lány - a magyar, ugyanis barna haja van és a svéd lánynak határozottan szőke - fut elől. Érzem a zsigereimben, hogy Nole most mit csinálna. Megölné a lányt. És így is cselekszem. A kezem meglódul, és eldobom a kést, ami a lány hátába áll, és amiért utunk végéhez értünk, le esik a hegyről. Nem hangzik fel rögtön az ágyú. De eldördül. Hiába Infiernók vagyunk. Mi vagyunk a pokol.
Megfordulok, de Julio nincs ott. Helyette a lavina, egy hatalmas nagy szikla darab közelít felém, mértéktelen sebességgel. Hiába gyorsan jön, nekem egy órának tűnik. Itt a vég? Így halnék meg? Nem mozdulok. Nem tudok. Egyszerűen le vagyok sokkolva. A hatalmas nagy szikla... Ami miatt hamarosan az ágyú is eldörren, ami a halálomat jelzi. Esik az eső. A szemembe esik, de nem érdekel. Eső. Szikla. Lavina. Ez a három dolog, ami meg fog ölni. És most szembesülök vele. De miért nem pereg le előttem az életem képkockái? Miért nem látom azt a bizonyos fehér fényt? Miért nem kapok válaszokat a kérdésekre, amikre nem tudom? Mind csak kitaláció lenne? Egy hazugság, amit a gyerekek fejébe ültetnek, hogy ne féljenek a haláltól annyira? Mindez hülyeség - szerintem. Nem hunyom be a szememet. Látni akarom. A halált. Tudatni akarom vele, hogy ki az úr a háznál. Hogy nem félek tőle.
Viszont mikor majdnem lesodort volna a hegyről egy erős kéz húz be egy barlangba. A lavina nem ölt meg. Nem haltam meg. Az arcomhoz hozzá ért aminek következtében néhány vérző horzsolás keletkezik rajtam, de nagyobb bajom nincs. Élek. Nem haltam meg. Talán ezért maradtak el? Mert még nem volt itt az idő, hogy meghaljak?
Hisztérikusan kapkodni kezdem a levegőt. Mégcsak most esik le, mi történt az előbb. Majdnem meghaltam. Én pedig kitárt kézzel vártam volna. De megmentett. Julio megmentette az életemet. Julio hátulról átkarolva magához húz. Mintha nem akarná, hogy elszakadjak tőle. Nem mintha nagyon szeretnék. A fejemet hátradöntöm a mellkasának. Érzem, ahogy a szíve még hevesen ver, hogy a levegőt gyorsan szedi. Meleg testközelsége megnyugtat. Biztonság érzetet nyújt. A szívem minden másodperccel egyre gyorsabb lesz. Megfordulok a karjaiban, így egyenesen azokba az őrjítő szemeibe nézek. Először a szemeibe, majd az ajkaira és újra a szemeibe. Tudja, mit akarok. És nem is állít meg. A kezem közé fogom az arcát, és magamhoz húzom. Az ajkaink mikor összeérnek, vadító érzés kerít hatalmába. Az érzés, ami egyre csak ezt suttogja: ne engedd el. Ő átöleli a derekamat, én pedig a nyakát, és hozzá préselem magam, hogy minél közelebb legyek hozzá. Nem érdekel, hogy kint zuhog az eső. Nem érdekel, hogy most ország-világ nézi vad csókolózásunkat. Nem érdekel, hogy majdnem meghaltam. Semmi sem érdekel. Csak Julio. Utat engedek a nyelvének, így nyelveink is táncot járnak. Eleinte tangót, majd átmegy sztepp-be. Ez az a pillanat, amire vágytam az Arénában töltött idő alatt. Mindig is Juliora vágytam, de ezt még magamnak sem vallom be. De most már igen. Azzal, hogy az elején annyira akarta a csókot, majd semmibe vett. Ezzel azt érte el, higy féltékeny lettem, és egyre jobban kezdtem "megkedvelni". Kit álltatok? Belé szerettem! Nem tudom hogy, de egyszerűen megtörtént. Mintegy varázsütésre.
Beharapja az alsó ajkamat, mitől egy kicsit felnyögök. Eszméletlenül jól esik. És ahogy látom ő se panaszkodik. Megkapta amire vágyott. A csókot, amit nem engedtem neki. Nem engedtem magamból. Ezért eleresztettem, majd féltékeny lettem Arabellára, mert...
A szemem kigúvad, és elválok Juliotól, aki döbbenten néz rám.
- Mi a baj? - kérdezi, keresve a szemkontaktust.
- Te nem Arabellába vagy szerelmes? - kérdezem lemondóan. Nem akarok az a fajta lány lenni, aki lenyúlja a másik pasiját. Mondja ezt a szemembe, hogy igen, én pedig... Nem is tudom.
- Voltam. De amikor vadászni mentünk, Niels megtámadott, és mikor visszaértem, ő Carlosról és Criről dumált, és látszólag felkavarta a szerelmük. És én ebből nem kérek - mosolyog rám, és végig simít a hátamon. Vigyorogni kezdek mint a tejbetök, és hosszasan megcsókolom. Ez nem olyan vad mint az előző, ez olyan bizonygató csók, hogy egymásé vagyunk. Eszméletlenül jó, hogy itt van velem. A fejemet a mellkasának döntöm, ő pedig belepuszil a hajamba. Beszívom az illatát és lehunyom a szememet. Akkora egy balfék vagyok! A Viadal végén beleszeretni valakibe úgy, hogy tudom, csak egy győztes lehet? Olyan nyomorult vagyok! De ez nem lényeg most.
Megint én vagyok az ünneprontó, de elhúzódok tőle.
- Vissza kéne menni. A többiek azt hiszik, hogy valamelyikőnk halott - látva értetlen arckifejezését, megmagyarázom neki. - Látták a lavinát, és nem tudják, hogy nem csak ketten vagyunk itt.
Erre vad bólogatásba kezdünk, de mikor elindulunk, Julio majdnem összeesik.
- Mi a baj?
- A lábam! Mikor futottam kibicsaklott. Nem tudok ráállni - döntenem kellett, és döntöttem is. Átlendítem a karját a vállamon, én a jobb kezemmel megfogom a derekát, és együtt bicegünk le.
Közben persze jöhettek a Julio féle viccek. Nem nagyon bántam. A lényeg, hogy mind a ketten egyben vagyunk.
- Nem baj Isabel, szerintem horzsolásokkal az arcodon is gyönyörű vagy - mosolyog, és megpuszilja az arcom másik felét. El is feledkeztem a karcolásokról. Vérzik még, azt érzem, de már nem fáj olyannyira.
Messziről kiszúrom a többieket. Mind a hármukat. Arabellát, Carlost és Cristinát. Mind a hárman idegesen közelednek felénk. Cristina nincs jó passzban. Csupa kosz, a lábát szinte vonszolja maga után, a kezét pedig a vállára tapasztja. Mi történhetett vele?
Arabellán látszik, hogy mindjárt elsírja magát. Nem hiszem hogy azért, mert annyira sajnált volna engem. Kezdtünk miketten ellenségesen pillantgatni egymásra, szóval nem hiszem hogy tele sírta volna a párnáját, ha meghaltam volna. Nem értem sírt. Amint közelebb érnek hozzánk, szorosan megöleli Juliot. Megbeszéltük, hogy nem mondjuk el a többieknek. Nem nagyon szeretnénk, ha megtudnák. Pontosabban, hogy ő megtudná.
- Jól vagytok? - kérdezi, de még mindig nem ereszti el Julio nyakát.
- Igen - sóhajtok fel fáradtan. A futástól, és Julio cipelésétől egy kicsit elfáradtam...
- Ki halt meg? - most Carlos kérdez. Örülök, hogy neki nem esett olyan nagy baja...
- A magyar lány. Megöltem - ölelem át a fiú nyakát, de gyorsan el is válok tőle. Ha már mindenki ölelkezik... Plusz jó látni Carlost.
- Igen, ő - Julio szépen leveszi magáról Arabella kezeit, akit ez nem nagyon zavar. Vagy legalábbis úgy látom. Lehet hogy Julionak igaza volt? Hogy Carlos iránt érez valamit? - Ja, amúgy Carlos, döntöttem. Most már biztos!
Carlosra nézek, aki vigyorog. Bár ezen mit lepődök meg? Viszont nem értem Juliot. Miről beszél?
- Na haver, az jó! Örülök! - össze-vissza kapkodom a tekintetemet köztük. Most mi a francról beszélnek? Miben döntött?
- Ugye? Zseniális vagyok! - vigyorodik el Julio, aminek következtében ad egy pacsit Carlosnak. Összeráncolom a homlokomat.
Most az eddig csendben álldogáló Cristina felé pillantok. Vajon mi történhetett vele?
- Hát veled meg mi történt? Ki támadott meg?
- A svéd lány - szóval ő halt meg. Most már igazán a játék végén vagyunk.
- De túléli, leápoltam! - motyogja Arabella, miközben Országtársát nézi.
- Akkor jó - sóhajtok fel megkönnyebbülten. Bár nem nagyon látszik, hogy jól lenne Cristina.
- Megölted, ugye? - kérdezi Julio.
- Igen, Niels bosszút akar majd állni - makogja kicsit zavartan a lány. Mondjuk én is tartanék a fiútól...
- Ő is rádtámadt? - kérdezi aggódva Carlos. Hát ilyen a szerelem. Megbocsájtanak egymásnak a történtek után, és ez szép. Látszik, hogy tényleg oda meg vissza vannak egymásért. Lopva Juliora sandítok, aki szintén rám néz.
- Nem, elmenekültem.
- Mindegy, kinyírjuk! - jelenti ki Julio. - Tudod, Angell, amikor nem voltál itt, megbeszéltük, hogy mindenáron megvédjük egymást. Persze ez rád is vonatkozik.
Igen. Most már újra benne van a csapatban. Ő is velünk van.
- De előtte nyugodtan beszámolhatnál arról, hogy miért is került oda a neved a francia es az egyiptomi csávó fényképe alá. Azt hiszem, ez mindannyiunkat érdekelne! - néz körbe gúnyosan Arabella.
-Ne becsüld alá. A svéd lány se volt könnyű ellenfél - mondja előbb Julionak Cristina, majd felénk furdul: - Arabella, tudod az Aréna nem arra van, hogy hisztizz. Hannem arra, hogy ölj. Az ellenfeleim voltak. Ennyi - ada meg a legésszerűbb magyarázatot.
- Két gyilkosság egymás után... - gondolkozik el Arabella. - Ha nem veszed zokon, azért erről mesélhetnél egy kicsit. Tudod, érdekelnek a részletek. És szerintem a többieket is!
-Mit akarsz hallani? - ülünk le Cristina köré. Na végre. Már eléggé elgémberedtek a lábaim.
- Hogy mondj el mindent - néz mélyen Ara Cristina szemébe. Már én is kíváncsi vagyok. - Minden egyes részletre kíváncsi vagyok, elejétől a végéig. Kezdhetnéd azzal, ki támadt rá a másikra, miért tette, hogy reagáltál amikor megláttad őket... Meg ilyenek, érted.
Cristina elmeséli, hogy ketten mentek, majd előbb a francia, utána az egyiptomi fiúval végzett. Közvetlenül ez után megjelennek a mai nap folyamán elesettek képei. A magyar lányt Hangának hívták, a svédet pedig Tove-nak. Szorosan behunyom a szemem, miközben tudatosul bennem, hogy már csak heten maradtunk életben: Arabella, Julio, Christina, Carlos, Minho, Niels, és én. A játék a végéhez közeledik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése