#15 - Arabella

Sziasztok!
Remélem, ti egy fokkal jobban  bírjátok a hajtást, mint mi, és kevésbé hasonlítotok egy zombira :P Nos, igen, mostanában kicsit megőrültek a tanárok, de kitartást mindenkinek, nem sokára szebb idők jönnek! Osztálykarácsony, karácsony, téli szünet, Szilveszter... Beköszöntött a tél, és ezzel együtt mintha az élet is könnyebbé vált volna - csak éppen nem a főszereplőink számára. Arabella túlélte az első napot az Arénában, de vajon mi vár rá ezek után? Ez a fejezet erre a kérdésre ad magyarázatot.
Jó olvasást!
Puszi, Maja<3

Az esőerdő pont olyan csendes, mint máskor, egyetlen egy halk reccsenés sem zavarja a nyugalmat. Még az egzotikus madarak sem csiripelnek, a fák lombját sem érinti a lágy, tavaszi szellő fuvallata. Én azonban mégis félek. Érzek valamit, valami furcsát, aminek nem lenne szabad a közelben tartózkodnia. Fülelek. Egy bokorból ismeretlen zaj szűrődik ki. Sejtelmem sincs, ki vagy mi leselkedik rám, azt azonban biztosra veszem, hogy nem sok örömöm lelném a találkozásban. Így hát nem teszek mást, csak várok. A lándzsámat a kezemben szorongatom, szinte ki is csúszna a markomból a tenyerem izzadása miatt, ha nem tartanám ilyen erősen. Izgatottan lélegzem, a pulzusom az egekbe szökik. A bokor mögött rejtőző jövevény lélegzetét mind közelebbről, és közelebbről érzem. Hallom, ahogy fújtat, a lélegzetvételei egyetlen szóvá forrnak össze. „Arabella!” – a nevemet suttogja. Felkapom a fejem, és meredten bámulok arra a pontra, ahonnan a hang kiszűrődött. Megemelem a fegyveremet, felkészülvén arra, hogy eldobjam, ám mielőtt cselekedni tudnék, több száz nyílvessző repül felém, az örök vadászmezőkre száműzve ezzel.

  Sötétbarna szemeim egy másodperc töredéke alatt pattannak fel az édesnek cseppet sem nevezhető álomból. A szívem még mindig eszméletlen sebességgel kalapál, a lélegzetvételeim pedig szaporábbak, mint az álmomban.

  Az álmomban?

  Gyorsan megrázom fejemre tapadó, ébenfekete tincseimet, és körbekémlelem a terepet. Kétségtelen, pont úgy néz ki, mint ahogy azt láttam! Minden egyes apró részlet stimmel, mintha csak a Játékmesterek beleláttak volna a fejembe, és szándékosan tervezték volna ilyenre az Arénát. A buja, zöld lombozat a tekintélyesen magasodó fák tetején, az alattam elterülő barnás-zöldes talaj, a közelből hallatszódó madárcsicsergés, és az egzotikus gyümölcsök mámorító illata… Pont olyan, mint álmomban!

  Óvatosan lehunyom a szemem, két ujjammal a halántékomat kezdem masszírozni, finom, körkörös mozdulatokkal. Jól tudom, hogy meg kell nyugtatnom magam, ilyen állapotban valósággal lehetetlen, hogy ne kattanjak be... Borzalmas ez az egész! Néhány napja, amikor a lakosztályom biztonságos szegletében zaklatott ez a szörnyű látomás, úgy éreztem, nem akkora a baj. Kinyitottam a szemem, és a problémáim pár perc múltán szertefoszlottak. Újra ott feküdtem a pihe-puha, baldachinos ágyamban, elsétáltam a fürdőbe, majd Julióval és Gabriellel megreggeliztem, és végezetül edzettem egy jót. Ezzel szemben jelenleg elég siralmas a helyzetem. Ezen a helyen nincs más, csak sok-sok, temérdek fa. Igaz, tegnap még az otthonomat juttatta eszembe, ám lefekvés előtt realistább szempontból is felmértem a helyzetet. Rájöttem, hogy meglehet, nem volt annyira szerencsés erre az elhagyatott helyre száműzni magam, hiszen igen csekély az esély arra, hogy bármelyik Kiválasztottat is ide sodorná a sors. Ha pedig nem jön ide senki, nem tudok megküzdeni senkivel, ergo sosem jut el a támogatók nyúlfarknyi agyáig, mekkora tehetség is szorult belém. Nem hiszem, hogy az angolok Gabriel lába előtt tolongva versengenének egymással, hogy kinek az adományát fogadja el a mentorom. A legnagyobb gond az, hogy amíg nem vetődik erre egy szerencsétlen, akit természetesen csak és kizárólag a jó ügy érdekében feláldoznék, ugyanilyen gyatrák maradnak az esélyeim.

  Igaz, tegnap éjjel adott volt a lehetőség, hogy megöljem Minhót, én azonban mégis elszalasztottam az alkalmat. Valahányszor visszagondolok az ominózus esetre, mindig egyre ostobábbnak vélem magam. Egyszerűen nem értem magam! Ott tanyázott alattam pár méterre a mezőny egyik legesélyesebb versenyzője, én meg nem állítottam kést a fejébe! Nem bírom felfogni, miért hagytam futni. Oké, a kezében szorongatott egy képet valami csajról, aki kísértetiesen hasonlított a néhai Országtársára – akit történetesen az én Országtársam küldött az örök vadászmezőkre – meg magában beszélt, és kijelentette, hogy ő bizony megöli Juliót. Még csak meg se esett rajta a szívem, nem is sajnáltam Cho miatt. Furcsa, idegen érzés kerít hatalmába, amint tudatosul bennem, miért hagytam életben a fiút: mert érdekelt a története. Érdekelt, miért beszél egy fényképhez, hogy élte túl az első napot… Információkat akartam szerezni róla, ez az egyetlen elfogadható magyarázat a kérdésre. Ezt végül is meg lehet érteni, hiszen ki ne akarna többet megtudni az ellenfeleiről, akiket egyszer talán majd el kell tennie láb alól?

  Igazad van, Arabella! – gondolom magamban gúnyosan. –Mindenki kíváncsi, ezért találták ki az edzést. Csakhogy te az Arénában csövezel, szivi!

  Kínosan elmosolyodom, ezzel leplezve a zavaromat. Basszus, bárhogy is nézem, végül mindig ugyanoda lyukadok ki: hogy egy idióta vagyok, amiért nem nyírtam ki Minhót! Mert ez az igazság, nem vagyok normális.

  Egy ideges sóhaj kíséretében magam elé kapom a hátizsákomat, és figyelmesen kutakodni kezdek benne valami ehető után. Rögtön a kezem ügyébe is kerül pár szárított csirkemell. Halovány mosoly fut végig az ajkaimon, aztán jóízűen majszolni kezdem a húst. Igazán kellemes az íze, még ha kissé szokatlan is számomra. Otthon, Brazíliában nem túl gyakran került ilyesfajta ínyencség az asztalra, inkább csak kenyeret ettem, amit a feliratkozásokért cserébe kaptam. Vizet is csak néhanapján ihattam, amikor nem uralkodott akkora szárazság szeretett országomban. A legtöbbet talán a lédús gyümölcsökből fogyasztottam. Automatikusan mosolyra húzódik az ajkam, amint eszembe jut, milyen jó érzés kerített hatalmába, amikor az edzések után izzadtan, kifáradva lehuppantam az egyik hatalmas fa tövébe, és belekóstoltam a növény adta különlegességekbe. A legtöbbször patakokban fojt rólam az izzadtság, a fejemet ólomsúlyúnak véltem a nagy nyomás miatt, és az tűnt a legkönnyebb megoldásnak, hogy ájultan görnyedjek le az egyik fa tövébe. Ám szerencsére jöttek a különböző gyümölcsök; a mangó, a banán, az ananász, és a többi egzotikum, melyektől csillapult kissé az éhségem és a szomjúságom, és valamelyest a kedvem is jobbra fordult. Már nem tartottam olyan kilátástalannak a helyzetemet, és egyre inkább megbizonyosodtam arról, hogy ha ugyanilyen kitartóan folytatom a felkészülést, egy éven belül már embereket fogok ölni egy kietlen helyen, amiért el is nyerem méltó jutalmamat, egy aranyozott, ragyogó gyémántokkal bevont korona, egy évnyi szabadság, és az életem végégig tartó jólét és biztonságérzet képében.

  Hirtelen egy ezüstös dobozka ereszkedik alá az égből. Kíváncsian figyelem, vajon hol köt ki a csomag. Az összes idegszálammal arra koncentrálok, hogy kiderüljön, nekem szánták az ajándékot. Igaz, még nem tart túl régóta a Viadal, és ehhez mérten még nem is mutattam fel igazán sok mindent, mégsem tartom elképzelhetetlennek, hogy valaki támogasson. Mondjuk, más kérdés, hogy mindenem megvan, amiről egy szerencsésebb Kiválasztott álmodhat, de hát valljuk be, az angolok nem éppen az eszükről híresek. Simán kinézem belőlük, hogy nem jutott el az agyukig, hogy minden rendben velem, hála Julio leleményességének. Bár az is meglehet, hogy szimplán csak így akarják fitogtatni a mértéktelen gazdagságukat.

  A reggelimet egy hanyag mozdulattal a táskám mélyére süllyesztem, sötétbarna pillantásomat egy másodpercre sem szakítom el a dobozról. Türelmetlenül várom, hogy végre leérkezzen hozzám, és megkaparinthassam. Már éppen elérném, amikor a kis csomag váratlanul irányt vált. Felháborodással vegyes döbbenettel veszem tudomásul, hogy jó eséllyel mégsem nekem címezték az ajándékot. Összeráncolt homlokkal méricskélem az egyre távolodó csomagot. A fejemben dühös, tomboló szélvihar módjára kavarognak a gondolatok. Mi a franc történik itt, kérem szépen? Tudomásom szerint egy játékos sem tartózkodik a közelben, senki sem kaphatott ajándékot rajtam kívül. Mi van, ha véletlenül rosszul adták meg a koordinátáimat, és így eltájolták a dobozt? Mindenesetre elég furcsa helyzet állt elő.

  A következő gondolatom egyértelműen bizonytalanságról árulkodik. Vajon mennyi az esély, arra, hogy a Játékmesterek szándékosan pár méterrel odébb dobjanak le egy ajándékot, csak azért, hogy megtudják, hogy reagálok? Netán lépre akarnak csalni, és a kijelölt helyen egy falka mutáns, vagy valami ismeretlen növény leselkedik rám, melynek a puszta érintése is halált okoz? Sajnos fogalmam sincs, mi az igazság, és jelen pillanatban képtelen vagyok reálisan átgondolni a helyzetet. Csak azt tudom biztosan, hogy a kíváncsiság tüze egyre magasabbra lobban az elmémben. A forró lángolást egyetlen dolog csillapíthatja, ez pedig a titok nyitja.

  Hirtelen egy régi emlékkép villan fel előttem. Az eseménysor első kockáját elnézve eszembe se jut, mikor történt, hol vagyok most. Beletelik néhány másodpercbe, mire letisztul előttem a kép. Tíz éves voltam, és sírva közeledtem az apró, ám mégis hangulatos házunk felé. Botladozva róttam Brazília porral átitatott, kacskaringós utcáit, lehulló könnycseppem árulkodó nyomokat hagyott maga után a szikár talajon. Akkoriban nem számítottam túl erős lelkivilágú gyereknek, a legkisebb iskolai csínytevés láttán is itattam az egereket. Ezúttal azért tört ki rajtam a pánik, mert egy évfolyamtársam azt állította, hogy kígyót tart a táskájában. Mivel köztudottan undorodtam a nyálkás csúszómászóktól, rögtön kérlelni kezdtem a fiút, hogy dobja ki az ablakon, vagy bánom is én, de ne tartsa a két lépés távolságot, amíg az állat a táskájában lapul. Mondanom sem kell, alaposan kiröhögött a retardált haverjaival, aztán egész álló nap azzal szórakozott, hogy üldözött a hülye táskájával. Nem csoda hát, hogy teljesen kiborultam, és zokogva vetettem be magam az apró kis lakásunkba. Apa szokás szerint a kávéföldön robotolt, anya pedig otthon kötött valamit. Amikor meglátta a kisírt szemeimet, egy percig sem habozott, rögtön félrerakta a munkáját, az ölébe ültetett, és kifaggatott, miért pityergek olyan keservesen. A könnyeimmel küszködve számoltam be neki a történtekről. Igazán furcsán reagált, vagy legalábbis nem úgy, mint amire számítottam. Eleinte csak ráncolta a homlokát, aztán gyengéden félresimított pár hajszálat a homlokomból, és megpuszilta az arcomat. Aztán, mikor a történetem végére értem, kedvesen elmosolyodott, majd komolyan beszélni kezdett hozzám. Elmondta, hogy az a nyomorék barom jó eséllyel csak játszani akart az idegeimmel, és hogy az ilyenekkel nem szabad foglalkozni. Zárójelben megjegyzem, ez utóbbi nem teljesen jött össze, mivel az esetet követően két hétig senki sem látta a gyereket az iskola környékén. Pedig nem is rúgtam olyan erősen… Mondjuk, lehet, hogy nem a gyomrára kellett volna céloznom, és nem apa acélbetétes bakancsát kellett volna felhasználnom a szent cél érdekében, de most már mindegy. Visszatérve anyára, aznap este még bejött a szobámba, és egy igazán okos gondolattal foglalta össze a történet tanulságát. Bár erősen kell koncentrálnom hozzá, még mindig felrémlenek előttem a szavai. Az ismeretlen mindig sokkal félelmetesebbnek hat. De ha összeszeded a bátorságod, és erőt veszel magadon, könnyen rájöhetsz, hogy valójában nincs mitől tartanod, sőt még jól is jöhetsz ki belőle a végén. Csak sose félj, és ne rágódj a múlton! Az megbénítja az embert. – ezt javasolta.

  Összeszorított fogakkal elevenítem fel a régi emléket. Úgy döntök, megfogadom anya tanácsát. A biztonság kedvéért magamhoz kapok néhány kést, majd szélsebesen elhagyom a rejtekhelyemet, és a szárnyas csomag után iramodom. A táskámat nem viszem magammal, hiszen csak hátráltatna, ha netalán harcra kerülne a sor. Amúgy is teljesen semleges színű, rettentően kifinomult látás kell ahhoz, hogy szemet szúrjon valakinek. Természetesen megvan rá az esély, hogy jómagam sem bukkanok rá, de ha minden jól alakul, nemsokára egy újabb csomag boldog tulajdonosának nevezhetem magam.

  Mivel amikor szem elöl vesztettem a támogatók adományát, már közel járt a talajhoz, nem lehet túl messze, hamar földet kellett érnie. Éhes, tettre kész vadállat módjára fürkészem körbe a tájat, és szinte minden neszre összerezdülök. Kis mozgásokról van szó ugyan, melyek valószínűleg az őserdő színes állatvilágától származnak, én azonban ezekre is felkapom a fejem. Köztudott tény, hogy vadászat közben sosem lehet az ember elég óvatos.

  Már vagy öt perce keresgélek, mikor végre az elvesztett csomag nyomára bukkanok. Szerencsére senki sem talált rá előttem, pedig viszonylag feltűnő helyen landolt. Egy földkupac tetejére esett, szétrombolva ezzel a kiemelkedést. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat, amint megpillantom a szürkés szelencébe rejtett adományt. Legszívesebben őrjöngve körbetáncolnám az egész esőerdőt, annyira felfoghatatlanul örülök. Kár, hogy uralkodnom kell az érzéseimen, akárcsak néhány napja, az Aratáson. Hanyagul magamhoz kapom a csomagot, és fürgén, ám zajtalanul visszalopakodom a táborhelyemre.

  Miután felmászok a magas fa tetejére, és megbizonyosodom arról, hogy senki sincs a közelben, kezelésbe veszem újdonsült szerzeményemet. A csomagba nem raktak túl sok cuccot, mindössze egy adag kötszert, és egy kis aszalt szilvát rejt a tartalma. Csalódottan teszem félre az ajándékot, és unottan a fának hajtom a fejemet. Hát ez marha jó! Már éppen reménykedtem, hogy végre találtam valami használhatót, erre semmi különös nincs ebben a rohadt dobozban! Egyáltalán, ki az az idióta, aki gyümölcsöt és kötszert küld a mentoráltjának? És kinek ment volna eredetileg a csomag?

  Összeráncolt homlokkal vizslatom az ajándékot. Sehogy sem akar összeállni a kép. Az egyszer biztos, hogy az eredeti címzettet valamiféle sérülés érhette, ezért kapott kötszert. De mégis mit akarhatott üzenni a mentora a szilvával? Ha egyszer éhezik a pártfogoltja, miért nem hússal, vagy egyéb laktató étellel látja el szerencsétlen gyereket?

  Miközben agyalok, szórakozottan bekapok pár szemet az aszalványból. Nem kifejezetten kedvelem az effajta gyümölcsöket, de most valamiért megnyugtat az íze. Bár, mintha egy kicsit álmosodnék tőle. Mondjuk, nem száz százalékig biztos, hogy a szilvának tudható be a fáradtságom, könnyen meglehet, hogy a Viadal vált ki belőlem ilyen hatást. Ujjaimmal ritmikusan dobolok a combomon, miközben egyre csak forognak az agykerekeim. Biztosra veszem, hogy nem vagyok egyedül, valaki a közelben tartózkodik. Talán csak néhány méter választ el minket egymástól.

  Egy közeli fa tetejéről mocorgás hallatszik. Automatikusan leteszem a szilvát, a kezeim közé két kés kerül helyette. Éberen fürkészem a szomszédos ágakat, minden egyes neszre gondosan ügyelve. De nem történik semmi. A hirtelen jött zavargás mindössze néhány másodpercig tartott, most már ismét csend borul a tájra. A gyanúm kissé csillapodik, de nem annyira, hogy elrakjam a fegyverem. Hogy megbizonyosodjak az igazamról, néhány szem gyümölcsöt a lombkoronába hajítok, de nem érkezik rá semmiféle reakció. Bármi, vagy bárki is áll a furcsaságok mögött, nagyon ügyesen csinálja a dolgát, annyi szent!

  Újabb szilvaszemet dobok a számba. A fejemet kissé kótyagosabbnak érzem, mint az imént, a gondolataim is mintha kifürkészhetetlenebbé válnának, sőt már az egyensúlyomat sem nevezném a legbiztosabbnak. Sötétbarna szemem előtt elszűkül a látótér, a testem pedig magatehetetlenül meghanyatlik. Fogalmam sincs, mi történik velem, ám szerencsére maradt még annyi lelki erőm, hogy az egyik vaskos ágba kapaszkodjak. Más kérdés, hogy utóbbival semmit sem sikerült elérnem, a cuccaimat magammal sodorva bukdácsolok le a rejtekemről.

  A zuhanás pillanatai teljes mértékben kiesnek. Arra eszmélek fel a kábulatomból, hogy éktelen fájdalom hasít a testembe. Minden a gerincem tájékán kezdődik, onnan terjed tovább fertőző járvány módjára bekebelezve az összes tagomat. A fejem zúg, a hátam majd’ kettéhasad. Nehézkesen haladva, hatalmas nyögések közepette sikerül magam ülő helyzetbe tornázni. Ujjbegyeimmel végigsimítok a végtagjaimon. Mivel sehol sem érzek különösen nagy fájdalmat, arra következtetek, hogy remélhetőleg nem tört el semmim. Gyorsan megdörzsölöm a szemem, amitől kissé javul az állapotom. Még mindig irgalmatlanul kótyagosnak érzem a fejem, bár már egy fokkal jobb, mint amikor leestem a fáról. Sosem volt gond az egyensúlyérzékemmel, nem értem, mi történhetett ezúttal. Csak ültem a fán, a különös ajándék esetén törtem a fejem, és aszalt szilvát ettem. Nem nagy dolgok, bárkivel megtörténhetnek, más azonban mégsem zuhan le csak úgy egy fáról.

  Miután kicsit átmozgatom a tagjaimat, megnézem, mit tettem tönkre magam körül. Szerencsére a táskámnak és a fegyvereimnek nem esett baja, sőt a kötszer is sértetlenül hever a földön. Mindössze a gyümölcsök lapultak ki. Felvont szemöldökkel nézegetem az aszalt finomságot. Az agyamban egy kész összeesküvés-elmélet fogalmazódik meg, ahogy a belsejükre pillantok. Kissé ugyan habozva, de az orromhoz húzom az egyiket, és mélyen beleszippantok a belőle áramló illatfelhőbe. Undoromban rögtön el is hajítom magamtól. Borzalmasan tömény szagot áraszt magából, olyat, amitől tompul az ember gondolkodása. Nem vagyok túl jártas a témában, de azt hiszem, valami alkoholos ital lehet. De hát ennek semmi értelme! Ugyan, ki az az elmebeteg állat, aki azt akarja, hogy a mentoráltja lerészegedjen az Aréna kellős közepén?!

  Idegesen megrázom a fejem. Kit érdekel ez a sok barom? A lényeg, hogy nem esett bajom. Zavartan megigazgatom a táskámat, és már éppen készülnék arra, hogy visszamenjek a rejtekhelyemre, amikor hirtelen különös dologra leszek figyelmes.

  Azt mondják, az ember megérzi, ha figyelik. Nem tudni, miért, vagy hogyan, ez az ősi ösztön egyszerűen csak bennünk él. Most engem is hatalmába kerített ez az érzés, így hát nem habozom rögtön talpra szökkenni. Persze könnyen lehet, hogy csak az esés váltotta ki belőlem a félelmet, de azért nem árt kicsit körülkémlelni a terepet. Végül is, semmi bajom nem származhat abból, ha körülnézek.

  Az esőerdő pont olyan csendes, mint máskor, egyetlen egy halk reccsenés sem zavarja a nyugalmat. Még az egzotikus madarak sem csiripelnek, a fák lombját sem érinti a lágy, tavaszi szellő fuvallata. Én azonban mégis félek. Érzek valamit, valami furcsát, aminek nem lenne szabad a közelben tartózkodnia. Fülelek. Egy bokorból ismeretlen zaj szűrődik ki. Sejtelmem sincs, ki vagy mi leselkedik rám, azt azonban biztosra veszem, hogy nem sok örömöm lelném a találkozásban. Így hát nem teszek mást, csak várok. A késemet a kezemben szorongatom, szinte ki is csúszna a markomból a tenyerem izzadása miatt, ha nem tartanám ilyen erősen. Izgatottan lélegzem, a pulzusom az egekbe szökik. A figyelmem egy közeli bokorra összpontosul, ami kifejezetten gyanúsnak tűnik. Mintha mocorogna is egy kicsit a benne rejtőző jövevény.  Hallom, ahogy fújtat, a lélegzetvételei egyetlen szóvá forrnak össze. „Arabella!” – a nevemet suttogja. Felkapom a fejem, és meredten bámulok arra a pontra, ahonnan a hang kiszűrődött. Megemelem a fegyveremet, felkészülvén arra, hogy eldobjam, ám mielőtt cselekedni tudnék, egy hatalmas ütést érzek a hátamon. A támadóm pont ott talált el, ahová az imént estem.

  Nincs időm felfogni a helyzet súlyát, tekintve, hogy a Kiválasztott támadása meglehetősen váratlanul ért. Érzem, hogy a térde belemélyed a hátamba, szinte hozzá is ér a gerincemhez. Ebben a pillanatban eszméletlenül labilisnak vélem a gondolkodásomat, mintha nem csak néhány darab alkoholos szilvát, hanem legalább Anglia összes piáját magamba öntöttem volna. Pilláim ólomsúlyokat hordoznak magukon, készen arra, hogy lenyugodjanak, örökre álomba taszítva ezzel.

  De ennek még nem jött el az ideje, jól tudom. Úgy tűnik, a támadóm is hasonló álláspontra jutott, és még nem akar véget vetni az életemnek. A vállamnál fogva oldalra fordít, majd lovagló ülésben rám terpeszkedik. Hunyorítanom kell, hogy ki tudjam venni az illető vonásait. Mivel a Nap éppen ellentétes irányból süt, nincs túl nehéz dolgom. Ahogy meglátom azt a beképzelt vigyort a ronda pofáján, kicsit visszaszáll belém az élet. Tisztában vagyok a ténnyel, miszerint jelen esetben csak és kizárólag az ő kezében van a sorsom, mégsem állom meg, hogy ne szóljak be neki.

- Na mi van? – A hangomból csak úgy süt az ironikus sajnálkozás. – Meg akarsz ölni? Azt hiszed, most, hogy alattomos módon rám ugrottál, nyert ügyed van? Ki kell, hogy ábrándítsalak, drágám. Még mindig semmi esélyed ellenem!

  Fiona arcvonásai mintha megrándulnának egy pillanatra. Ami azt illeti, sokat változott az elmúlt egy nap során, láthatólag ő is rendesen megsínylette a Viadalt. Homloka közepén egy csúf seb éktelenkedik, körülötte alvadt vér nyomai látszanak. Bár a lány mozdulatai esetlennek tűnnek, így, hogy maga alá szorít, el kell ismernem, hogy egyáltalán nem olyan gyenge, mint ahogy az első látásra tűnik. Térdeivel szabályosan összeszorítja a lábaimat, bal karját a mellkasomra nyomja, de olyan erővel, hogy félek, menten megfulladok. Jobb kezében még mindig ott szorongatja a lehető legszebb fegyvert, amit életemben láttam, a lándzsát, amit megkaparintott előlem, az én lándzsámat.

- Pofa be, Törpilla! – torkol le a német, miközben hidrogénszőke haját egy laza mozdulattal átdobja a válla fölött. Ja, hogy ő olyan kis menő, hogy gyilkolászás közben még szexizni is tud? Hűha, ez aztán félelmetes! Ha angol lennék, a fél vagyonomat odaadtam már volna a mentorának! És ez a becenév! Annyira eredeti, hogy az már fizikai fájdalmat okoz. Pf! – Nem is tudod, mire vagyok képes. De ha szeretnéd, elárulom neked. Tudod, csak hogy mindezt majd elmesélhesd az unokáidnak, amikor már halott leszel!

- Azt hiszem, - nézek rá látszólag kedvesen. – már értem, miért az üresfejű liba szerepét osztották rád. Ehhez legalább nem kell megjátszanod magad. Ezt akár megtiszteltetésnek is veheted; tudod, kevés Kiválasztott részesül ebben a kegyben.

  Fiona ajkán önelégült vigyor suhan végig, mintha csak büszkeséggel töltené el, amit mondtam. Néha magam sem hiszem el, hogy lehetnek egyesek ennyire ostobák… Kár, hogy ez nem enyhíti a tényt, miszerint ez a hülye liba éppen készül megölni.

  Na, nem mintha olyan könnyen adnám magam. Bár a fejem még mindig nem tisztult ki teljesen, már kezd eljutni az agyamig, hogy valahogy ki kellene másznom ebből a szorult helyzetből. Sajnos az erőviszonyokat elnézve esélyem sincs Fiona ellen, maximum akkor győzhetem le, ha kibillentem az egyensúlyából, vagy elterelem a figyelmét. Tekintetemmel a késemet keresem. Szerencsére nincs túl messze tőlem, nagyjából fél méterre helyezkedik el a fejemtől. A kérdés már csak az, hogy szerezzem meg…

- Mindent olyan szupcsin kiterveltünk! – témázik tovább a szőke lány. – De nem gondoltam volna, hogy ilyen jól alakul a dolog. Az egészről az a hülye Minho gyerek tehet! Itt sétálgattam, próbáltam megkeresni azt a barom Országtársamat, erre egyszer csak rám támadt, és megvágta a homlokomat! Remélem, a győzelmem után majd javítanak rajta egy kicsit, ilyen fejjel mégsem mehetek emberek közé! – Égkék szemét idegesen forgatva adja a világ tudtára, hogy igenis megviselte a koreai fiú támadása. Amíg a német teszi a nem létező agyát, próbálok kissé oldalra araszolni, hogy közelebb kerüljek a fegyveremhez… - Szóval, hol is tartottam? Ja, tényleg, megvan!

- Hogy te milyen eszméletlenül okos vagy! – csúszik ki a számon. – Kérlek, ne dumálj már annyit, a végén még megirigylem azt a messze földön híres eszedet! Mondd csak, hol szerezted? Akciós volt legalább?

- Pillanat, mindjárt beavatlak – néz rám komolyan. – Tehát, a mentorommal azt találtuk ki, hogy küld nekem aszalt szilvát, amit előtte átitat vörösborral, csak hogy ha valaki el akarja lopni, berúgjon, én meg jól megölhessem! Nem kell mondanod semmit, tudom, hogy zseniális ötlet. Pont itt voltam, melletted egy fával, valószínűleg a mentorom ezért küldte kicsit lentebb az ajándékot. Na, mindegy, ehhez nem értek annyira.

  Miért, van, amihez igen? – gondolom magamban. Fiona értelmetlen fecsegésének hála, már tudom, miért éreztem olyan furán magam a gyümölcsöktől. Persze, ez még nem oldja meg a problémámat, de legalább egy kicsit okosabb lettem. Mindez azonban nem mondható el a németről, aki éppen valami olyasmiről magyaráz, hogy lövése sincs, miért ér többet az Országtársa, mint ő. Azt kifogásolja, hogy a fiú fényképét tegnap éjfélkor kivetítették az égboltra, míg az övét nem, és ez mekkora igazságtalanság, hiszen ő köztudottan jobban harcol, és fényévekkel népszerűbb, mint a srác. Úgy döntök, mindenki jobban jár, ha sem magamban, sem hangosan nem reagálom le az elhangzottakat. Inkább azzal foglalatoskodom, hogy közelebb férkőzzek a késemhez. Viszonylag tűrhetően haladok, még ha nem is megy olyan gyorsan és könnyedén a dolog, mint ahogy azt szeretném. Fogva tartóm láthatólag semmit sem vesz észre az egészből, csak továbbra is jártatja a száját. A kés hegyét már csak pár milliméter választja el az arcomtól. Jobb kezemet óvatosan fentebb húzom, már-már kínosan ügyelve arra, hogy a locsogó Fionának ne szúrjon szemet az apró változás. Lassan, óvatosan mozgolódom, ami jó taktikának tűnik. Igyekszem megőrizni a hidegvéremet, mert valószínűleg nem válna előnyömre, ha mindennemű átgondolás nélkül Fionára vetném magam, azt gondolva, legyőzhetem. Természetesen nem kérdés, melyikünk a jobb harcos. Sosem volt az, de jelen esetben nem árt mérlegelni az erőviszonyokat.

  Végre lerázom magamról Fiona karját, felszabadult kezemmel rögtön a kés után nyúlok. A lány még fel sem fogja teljesen a történteket, a homlokán lévő vágások száma máris gyarapodni látszik. Apró sikítás hagyja el a száját, de ez korántsem egyenlő azzal, hogy feladja a harcot. Hatalmas ütést mér a torkomra, rettentő mélységű fájdalmat hagyva ezzel maga után. Azért persze engem sem kell félteni. Talpra ugrom, és valósággal nekirontok a németnek. A fejére célzok, ám ő gyorsabb annál, hogy ilyen könnyen le lehessen győzni. Kitér az utamból, míg mielőtt durvábban megsebesíteném; mindösszesen a karját sikerül megvágnom egy kicsit. Fiona visszakézből felém sújt a lándzsával – talán már halott lennék, ha a világ legokosabb embere nem fordítva tartaná a fegyvert.

- Nem talált! – röhögök a képébe.

  A harc hevében mindketten kimelegedünk, fogcsikorgatva bámulunk a másik arcába, felkészülve minden egyes apró furfangra és cselre. Még mindig nem tartom magam kiforrott gyilkosnak, véleményem szerint ahhoz nem elég egy embert az örök vadászmezőkre küldeni. Nem, ahhoz sokkal, de sokkal többre van szükség: megkínzott, halott emberek tucatjaira, akiknek a családjuk átkozódva emlékszik meg a nevedről. Nem állítom, hogy ilyenné akarok válni, nem venném fel ezt a kalandot a bakancslistámra. Mindösszesen egyetlen cél vezérel, de az sziklaszilárdan lebeg a szemem előtt: hogy megöljem ezt a csajt, és ezzel is közelebb kerüljek a hőn áhított győzelemhez!

  Ordítva rontok a németnek, akár egy eszelős. Nem érdekel, mit gondolnak rólam Brazíliában, Angliában és a világ többi országában. Úgysem lehetett volna túl sokáig elfedni előlük az igazságot, előbb-utóbb rájöttek volna, milyen jó harcos veszett is el bennem. Annak csak örülhetnek, hogy pont ezen a hülye tyúkon tartok bemutatót!

  Fionát felkészületlenül éri a támadásom, így könnyűszerrel a földre teperem. A vizes, barna talajon folytatódik a harc. Késemmel egyre közelebb és közelebb férkőzöm a lány porcelánfehér bőréhez, és kismillió vágást ejtek mind a vállán, mind az arcán. Sajnos egyelőre egyik sem bizonyul kifejezetten halálosnak. Fiona mintha feladná a harcot, csak a karjával védekezik. Néha ugyan belém rúg, és próbál lerázni magáról, de egyre lankad a sikere. Vagy öt percembe telik, mire teljesen kifárasztom. Ekkor a lélegzetvételei kissé lelassulnak, kézfejét megadóan bemocskolt, hidrogénszőke hajára ejti, hosszú szempilláit sem rebegteti már olyan csábosan – és megjegyzem, teljesen értelmetlenül – mint fél órával ezelőtt. Úgy tűnik, megéltem, amire sosem számítottam: Fiona, Németország Kiválasztottja, az ostoba, ám beképzelt lány belátta, hogy reménytelen helyzetbe került. Feladta a harcot, beismerte, hogy vesztett.

  Sátáni vigyor kíséretében magasodok fölé. Úgy nézek a szemébe, mint ahogy a királyok szoktak a halálra ítéltekébe. Nem tervezek hosszas monológokba bonyolódni, a beszédekkel sosem arattam túlságosan. Egyébként is azt vallom, a Viadalon a fegyvereké a főszerep, és nem a szavaké. Aki másképp látja a helyzetet, már halott – vagy legalábbis, hamarosan az lesz.

  Nem akarom megkínozni ezt a lányt, még ha nem is a szívem csücske. Most, hogy itt fekszik előttem, teljesen kiszolgáltatva nekem, egyszeriben másra sem tudok gondolni, csak a szánalomra. Kicsit sajnálom Fionát, amiért ilyen könnyen feladta, és nem küzdött meg ellenem rendesen. Nem vívta ki a hazájának a megbecsülést, mindösszesen az ostobaságáról nyújtott tanúbizonyságot. Biztosra veszem, hogy egy év múlva már senki sem fog emlékezni a nevére. Ha azt akarnám, hogy megmaradjon róla valami az emberekben, irgalmatlanul megkínoznám. De nem jelent nekem semmit, egy garast sem érnék el az egész akcióval. A német még mindig kifejezéstelen arccal mered rám, mint aki felkészült a halálra. Megpróbálom elkapni a pillantását, és kiolvasni belőle valamit, erre azonban semmi esély. Ha nem, hát nem – vonok vállat közömbösen, majd lehajolok a lányhoz. A késem hegyét alvadt és friss vér egyaránt borítja, a Nap aranyló fénye kéjes ragyogást ad neki. Fiona torkához közelítek a fegyveremmel, gondosan ügyelve arra, hogy kellőképpen bizonytalannak, ám mégis határozottnak tűnjek a nézők szemében. Mérget vennék rá, hogy ha valahol nem folyik egy izgalmasabb csata, az összes kamera engem mutat, ahogy készülök elvágni életem „első” áldozatának a torkát. Mintha kicsit Fiona is érzékelné a pillanat drámaiságát, legalábbis erre következtetek meg-megemelkedő szemhéjából. A késem hegye a lány torkához ér. Nem teketóriázom, rögtön elkezdem belefúrni a fegyvert a porcelánszínű bőrbe. Németország Kiválasztottja halkan nyögdécselve tűri, hogy vörös vére lassú folyású forrásokra emlékeztetve áramoljon ki a nyakából. Nem értem magam, lövésem sincs, miért nem csinálom mindezt gyorsabban és biztosabban. Jobban belegondolva, ezzel csak még több szenvedést okozok Fionának, mintha egyszerűen csak belevágnám a kést a torkába. Ennyire kegyetlen lennék? Vagy ez valami tudatalatti dolog, amit nem érthetek meg?

  A gondolataimból a lány jéghideg érintése ráz vissza a valóságba. Nagy, világoskék szemeivel esdekelve néz rám, mintha mondani akarna valamit. Nem szeretnék érzelgősködni, így hát egy határozott mozdulattal lesöpröm magamról a kezét.

- Arabella! – nyögdécsel.

- Mi az, megtanultad a nevemet? Ez aztán a teljesítmény! – Mikor rájövök, hogy gyakorlatilag haldoklik, kicsit finomabbra veszem a hangsúlyt. Természetesen ez nem jelent egyet azzal, hogy a késem megállna a lány bőrénél. Vajon mennyi idő múltán hatol olyan mélyre, hogy Fiona belehaljon? – Mit akarsz? Utolsó kívánság?

- Azért remélem, nem az utolsó! – mormogja alig hallhatóan. – Te azt hiszed, szivi, bármit elvehetsz tőlem. Úgy volt, hogy én leszek a legjobb harcos a lándzsákkal, erre mit csinálsz? Idejössz, és elhappolod előlem a tisztséget? Más kérdés, hogy olyan béna voltál, hogy nem tudtad megszerezni. Aztán ott vannak a srácok! Mindenki tudta, hogy Carlos és Julio értem lesz odáig, és nem érted, meg a nyomorék haverodért! Hogy is hívják azt egyáltalán? Józsi, vagy mi… Mindketten akkora ribancok vagytok, de komolyan! Össze-vissza flörtöltök mindkét sráccal, pedig tök egyértelmű, hogy ők belém szerelmesek! Ezért is lesz az, hogy amint megöltelek téged, szomorúan, keservesen sírdogálva felkeresem őket, és közlöm, hogy meghaltál! Biztos nagyon ki fognak akadni… És közben véletlenül a Józsikájuk is elpatkol. Mi következik ebből? Hát az, hogy megvigasztalom őket!

- Kímélj meg a részletektől, kiskorú vagyok! – forgatok unottan a szemeimet. Nem értem, miért nem öltem meg előbb ezt a ribit! Bár, lehet életem egyik legnagyobb hibáját követném el, ha úgy küldeném a másvilágra, hogy előbb nem faggatom ki a titokzatos Józsi kilétéről…

  Mielőtt szóra nyitnám a számat, Fiona pupillája ismét hatalmasra tágul. Száját csodálkozva kinyitja, kezét pedig mereven maga elé tartja, mintha mutatni akarna valamit. A késem időközben lehullik a földre, gondolom, annak köszönhetően, hogy az ellenfelem ülőpózba tornázta magát. Megemelem az öklöm, hogy egy jól irányzott mozdulattal visszaküldjem a lányt az eredeti helyzetébe, ám mielőtt bármit is tehetnék, Fiona meglepően gyorsan felpattan, mintha mindvégig csak színlelte volna a haldoklót, és a lándzsámat magával hurcolva futásnak ered.

  Értetlenül bámulok utána, és már majdnem el is kezdeném átkozni magamat a második elszalasztott áldozatért, amikor hirtelen ismeretlen eredetű, állatias hörgés zaja üti meg a fülemet. Rosszat sejtve hátrafordulok, és megpillantom a legrondább jószágot, amit valaha láttam.

  Hirtelen minden problémám beleveszik a levegőbe. Fiona útját követve már csak arra tudok gondolni, hogy mihamarább mentsem a bőrömet.

#15-Cristina

Amikor felébredtem egy kar ölelt át. Kinyitva a szemem a békésen alvó  Carlossal találom szembe magam. Elmosolyodok és közelebb kúszok a fiúhoz akinek még mindig  be volt kötve a homloka. A kötéshez nyúlok és megpróbálom arrébb húzni, hogy lássam a sebet. Próbáltam óvatos lenni, nem akartam felébreszteni. De mégis sikerült. Kippatantak a szemei és egyenesen rám nézett.
-Cristina...-suttogja egy mosollyal és a kezem után nyúl.
-A kötésed...Ki kell cserélnem.-világosítom fel de nem tudom le venni a szemem a zöldeskék íriszéről. Gyönyörű.
-Nem érdekel a kötés.-mordul fel és közelebb húz, az arcát pedig a nyakamba temeti. Halkan felnevettem és beletúrtam a hajába ami hietetlen puha volt.
-Tényleg fel kell állnunk.-suttogom halkan mire egy újabb értelmetlen morgással válaszol. Kicsusztattam a kezem a szorításából és felülök. A nap már halványan sütött, a levegő friss volt. Felsóhajtottam és felállva átmozgattam az elzsibadt végtagjaimat. Hirtelen rám törnek a tegnap emlékei és ettől szabályosan megtántorodom.
-Jól vagy?-kérdezi egy mély hang. Francesco ült a hálózsákján, jó messze Juliotól és Isabelltől akik még aludtak.
-Megvagyok.-válaszolok és mellé ülök.-Carlos!-szólok rá a nyugodtan alvó fiúra.-Ki kell cserélnem a kötésed. Nem mondom többször!-fenyegetőzöm de a spanyol még mindig alszik.
-Aranyosak vagytok.-mondja közönbös hangon Franco. Megmerevedek és magam elé bámulva  nézem az erdőt.
-Nem szeretnék szerelmes lenni, Franco. De nem szórakozom vele.-mondom halkan mire az Országtársam bólint.
-Ez nem akarás kérdése...Ez a szíved döntése.-válaszol, mintha a hangjában egy kis keserűség lenne. Gondolom most Annara, a barátnőjére gondol. Mindketten csöndben maradunk. Carlos lép a látókörömbe, ledobja magát mellém és Franco felé köszön.
-Fordulj felém.-motyogom és előveszek egy új kötést. Ő engedelmeskedik és újra közelebb húz magához. Imádom ha hozzám ér, amikor a testemet borzongás és melegség járja át, és amikor úgy érzem, valaki szeret.
Leveszem a régi kötést és újra lefertőtlenítem a vágást majd óvatosan bekötöm. Épp befejeztem amikor egy fülsikító üvöltés hagyja el Isabell száját. Carlos szinte azonnal felpattan és az Országtársához rohan. Én is utána megyek. Isabell már felült, ízzadt és fáradnak tünt.
-Jól vagy? Nem akarsz enni valamit?-kérdezem a lányt.
-Nem köszi, csak rosszat álmodtam.-válaszol és rám, majd az Országtársára néz-Történt valami amíg aludtam?-kérdezi.
-Semmi különös. -mondom gyorsan és lopva Carlosra nézek aki még mindig Isabellt nézi aggódó tekintettel.
-Julio?-kérdezi és kinyújtosztatta a kezét. Hm...Érdekes, hogy nem együtt aludtak el. Pedig tegnap este nagy volt az összhang köztük.
-Alszik. Jobb lesz ha felébreszted.-mondom, mert már kezdeni akartam magammal valamit. Nem akartam csak itt ülni, nem érzem magam biztonságban az Aréna közepén, akármennyire is vannak szövetségeseim. Az erdő, vagy az óceán sokkal csábítóbb ajánlat.
-Rendben.-mondja a lány és Julio felé indul.
-Szerinted jól van?-kérdezi Carlos aggódva. Nem bírtam visszatartani a mosolyom, átkarolom a spanyol fiú csípőjét és mosolyogva nézek rá.
-Hé, nyugi. Isabell jól van. Csak rosszat álmodott.-mondom mire Carlos rám emeli a tekimtetét és vonakodva bólint egyet. A következő pillanatban már Isabell és a kócos hajú, valljuk be, kifejezetten szexi, Julio, illetve még Franco is ide jött hozzánk.
-Rendben,  akkor most vadászni megyünk. Váljunk el!-ajánlja fel Carlos mire én egyetértően bólintok. Isabell szinte azonnal mellém áll:
-Én Cristinaval megyek.
-Nem! Hozzátok kell valaki!-mondja azonnal Carlos, de mielőtt tovább mondhata volna közbeszólok.
-Ne legyél már ilyen  aggódó!-forgatom meg a szemem és bíztatóan rá mosolygok. Nem foghatja folyton a kezünket, mindketten jól bánunk a fegyverekkel. Nincs miért aggódni.
Carlos megadóam felsóhajt majd Franco felé fordul.
-Francesco, te maradj itt örködni.
Már épp közbe szóltam volna,  hogy nem akarom, hogy egyedül maradjon, de Franco rámvillantja a szemét. Úgy látszik, neki teljesen megfelel ez a felállás.
-Vigyázz magadra!-tátogom halkan mire ő egy mosollyal bólint egyet. Végül mindenki összeszedte a fegyvereit és elindultunk az erdő felé, a fiúk nem tudom merre mentek. Isabellel egymás mellett sétáltunk, mindketten figyeltünk, de semmi gyanúsat vagy veszélyeset nem láttam, úgyhogy egy kicsit ellazítottam a jobb kezem amiben a pisztolyt tartottam.
-Na mesèlj csak!-ugrik elém Isabell egy vigyorral.
-Hm...Mit is mondjak.-nevetek fel-Minden pasi ilyen helyes Spanyolországban? Vagy csak Carlos?-nézek vigyorogva Isabellre és végre egy normális tininek érzem magam és nem egy Kiválasztottnak. Pletykák. Pasik. Nevetés. Ez lenne a normális. Nem pedig a halál, gyilkolás és a félelem.
-Nem, de ahogy látom szerinted igazán helyes Carlos...-mondja és közben egyértelműen bámul.
-Igen, helyes...-mondom halkan de nem nézek a lányra.-De... nem tudom mi legyen...-sóhajtok fel, a hangomból feszültség halatszott.
-Beszéljek a fejével?-kérdezi és próbálja megkeresni a tekintetem.
-Ne!-vágom rá hevesen-Nem vele van a baj. Én vagyok bizonytalan.-magyarázom, majd végre a lányra nézek.-Te nem érzel így? Julioval?-kérdezem.
-Mi? Nem, nem , nem , nem!-tiltakozik teljesen elvörösödve.
-Ááá most megvagy!-nevettem fel.-Tudtam, hogy van valami köztetek!
-Nem, esküszöm, nincs semmi köztünk...De most rólad és Carlosról van szó!-látszik rajta, hogy próbálja terelni a témát. Úgy döntöttem megszánom, de biztos voltam benne, hogy még vissza térek a témára.
-Nincs miről beszélni. Tényleg.-térek vissza Carlosra.-Szerinted megéri beleszeretni valakibe a vidalon? Örültség.-a nevetésem keserű volt és talán egy kicsit szomorú is. Utálom, hogy bizonytalan vagyok..Ez az egész szörnyű.
-Nem örültség! Na jó kicsit talán az...De ha különleges emberről van szó, semmi sem hülyeség.-mondja és közben a távolba néz.
-Igen..Talán igazad van.-válaszolok halkan. Nekem tényleg tetszik Carlos. De emögött több is áll, mint puszta vonzódás. Aggódom érte, imádom ha hozzám ér, én is boldog leszek ha mosolyog, minden  porcikáját ismerem, de mégis...Mégis bizonytalan vagyok. Ahányszor elkezdek álmodozni rólam és Carlosról legszívesebben felpofoznám magam. Mennyire hülye vagyok! Hiszen egy Arénábam, egy viadal közepén vagyok és a szerelemről álmodozom. Meghibbantam.
De legbelül pedig nem érdekel,  nem érdek, hogy hol vagyok, a lényeg, hogy vele legyek. Carlost akarom, nem a bizonytalanságot.
-Szerinted Arabellábak tetszik Carlos?-kérdezem Isabellt felvont szemöldökkel. Igazából még mindig kétségeim vannak ezzel kapcsolatban...Csak azért flörtölt vele, hogy bevegyük a szövetségbe? Vagy tényleg tetszik neki a fiú?
-Nem. Vagyis nem tudom. Nem hiszem.  Szerintem csak barátként tekint rá.-mondja a lány. Hát akkor Arabellának elég fura módszerei vannak a barátkozáshoz...Hirtelen meghallok egy hangot. Azonnal odakapom a fejem és megmerevedve felemelem a piszolyt. Egy majom volt. Talán még nem vett észre minket,legalábbis nem akart elmenekülni. Kibiztosítom a fegyvert és célozva lövök. A majom leesik a fáról.
Odamentem a halott állathoz és megragadtam a bundájánál fogva. Szinte ugyanabban a pillanatban egy hangos hörgést hallok mögülem. Összerezzentem épp hátrafordultam volna amikor Isabell unott hangját hallom.
-Nem vagy vicces, Carlos!-mondja a lány. Újabb hörgés. Most már mindketten hátra néztünk. Rohadtul nem Carlos viccelődött. Egy mutáns nézett velünk farkasszemet.

Szinte egyszerre pattantunk fel Isabellel és kezdtünk el rohani. Az a valami hörgöt, rángatózott és nagyon gyorsan futott. Figyelnem kellett, hogy nehogy valamiben elesek, de annyi eszem volt, hogy kibiztosítsam a fegyvert. Isabellre néztem aki pontosan mellettem haladt. De nem néztem a földet, aminek meg is lett az eredménye. Elbotlottam egy faágban és előrzuhantam, az utolsó pillanatban tudtam csak megkapaszkodni egy fába, a mutáns megpróbálta kihasználni az alkalmat és kinyitva az álkapcsát a bokám felé lendül. A fogai hatalmasak, és hihetetlen élesek. Halálosak.
Erőt veszek magamon és tovább futok. A sivatag felé tartunk, szinte már most érzem a homokból áradó hőt, a növények mellettünk kezdtek eltűni.
Utálom a sivatagot. Nincs víz, búvóhely, élelem, ráadásul forróság van.
Előre néztem, hogy mennyire vagyunk messze az esőerdő végétől. Pár méterre tőlünk két rohanó alakot látok meg, mögöttük pedig mutánsok.
-Carlos?-suttogom halkan, mellette pedig Julio és Franco futott. Isabellel egyszerre nézünk egymásra, mindkettőnk szemébe félem csillog. Már alig pár méterre voltunk a fiúktól amikor Carlos elordítja magát.
-Jobbra! -mondja, és arra az irányra mutat. Mindannyian arra fordulunk, a mutánsok közel vannak, és nagyon sokan. Vakon hátra lövök egyett és remélem, hogy eltaláltam valamit.
Csak egy pillanatra nézek hátra de annyi idő is elég volt arra, hogy még gyorsabban szedjem a lábaimat. Legalabbis ezt akartam, de idő közben a sivataghoz értünk ahol a homok szinte elnyelt minket. Forro volt, még ruhán át is égetett, a homokszemcsék a szemembe és a fülembe mentek. Minden egyes mozdulat szenvedés volt.
Lassú volt a mozgásunk. A mutánsok elértek minket, elsőnek Isabellre ugrik  rá egy, mellettem látom, hogy Carlos szinte rögtön oda akart menni, de egy másik lény elkapja a lábát. Gondolkozás nélkül céloztam a tamadójára, de nem volt időm lelőni mert valami megragadta a kezem és a a földre rángatott. Akaratlanul is felsikoltottam. A mutáns azt a kezemet ragadta meg amiben a pisztolyom volt ezért kénytelen voltan kirántani a késem. Nem is néztem, hogy hova fúrodik bele a kés pengéje. De úgy látszik érzékeny részt találtam el mert a lény felüvöltött és eldőlt melletem. Megpróbálok felállni de a karomat elnyeli a homok, folyton visszacsúszok.
-Fuss!-ordítja az Országtársam és felránt a homokból, az arca tiszta vér, a teste tele volt harapásokkal. Szörnyen nézett ki. Lesokkolódva néztem rá, egy értelmes szót se tudtam kinyögni.
Egy üvöltés halunk, egyszerre kapjuk oda a fejünket, épp Julio felé ront egy mutáns.
-Úristen....-suttogom amikor meglátom, hogy még mennyi mutáns jön felénk. Hirtelen Francesco vesz egy nagy levegőt és megragadja a kezem.
-Fuss! Ne néz vissza, jó?-a hangja magabiztos volt, de a szemébe könnyek voltak.
-Mi? Ne! Gyere, fuss!-mondom kikerekedett szemekkel és megragadom az Országtársam kezét, de ő nem hagyja, hogy elhúzzam.-Francesco ne hülyéskedj!-azt akartam, hogy a hangom magabiztos legyen, de ehelyett olyan volt mint egy ijedt kisegér cincogása.
-Úgy se nyerhetem meg.-mondja halkan-Így legaláb értelmes lesz a halálom.-a hangja keserű volt.-Vigyázz magadra, Cristina!
Ennyit mond majd a mutánsok felé ront. Carlos és Julio ugyanakkor odaér hozzám. Ők szinte azonnal megértik, hogy mire készül az Országtársam. De én nem. Nem bírom elfogadni. Kibiztosítom a fegyvert és rálövök az egyik mutánsra.
-Cristina, gyere!
Carlos hangja merev volt, komoly,  semmi játékosság vagy aggódás nem volt benne.
-Segítenem kell!-ordítok rá. Újra futásnak eredtem volna Francesco felé de ekkor Carlos megragadja a kezem és a másik irányba lök.
-Menj! Indulj!
És én így tettem. Ott hagytam az Országtársam. Cserben hagytam.
Alig futottam pár métert amikor megszólalt az ágyú. Hátra fordultam és azonnal megláttam Francesco halott testét, de a mutánsok elrohantak.
-Ne, ne, ne, ne!-sikítom és a földre rogyok. Nem akartam abbahagyni az ordítást. Szörnyű ember vagyok. Gusztustalan, undorodom magamtól.
-Cristina...-érzem meg Carlos kezét a vállamon, de nem veszek tudomást róla.
-Otthagytam...Hagytam, hogy meghaljon.
Sose gondoltam volna, hogy egy ember halála ennyire tud fájni.

#15 - Isabel

 A sivatag mint mindig, most is égetően forró. Egyedül barangolok a forró sivatagban. Semmi élelem, semmi innivaló nincs nálam. A torkom kiszáradt, a fejem egyre szédülni kezd, ahogy a nap forró sugara süti a képemet.

  A homok sem könnyíti meg a járást. Folyamatosan elesek, és egyre jobban kezdem most is elveszíteni az egyensúlyomat. Vizet. Ez az egyetlen dolog, ami most nekem kell. Semmi más. A távolban megpillantok egy oázist. Végre! Futni kezdek, ahogy csak bírok. A zöld növények, na meg a hűsítő folyó, a mennyország most. El kell érnem. Futok, futok, és futok. Pislogok egyet, és eltűnik az oázis. Ne! Ez nem lehet! Ez is csak egy trükk volt amit a szemem vetett be az agyam ellen! Grr. Folytatnom kell az utamat. Amíg nem találok ivóvizet, addig mennem kell. De a lábam majd leszakad. Pihennem kéne... úgy le ülnék.... de ha megteszem, félek hogy már nem tudnék fölállni.

 Sikoltozva riadok fel. Érzem ahogy a ruhám teljesen át van izzadva. Egy magas alak rohan felém. Carlos letérdel mellém, ès riadtan vizslat.

- Minden oké, csak rosszat álmodtam - legyintek mint ha csak semmiség lenne.
- Rendben - motyogja és feláll. Cristina sétál ide hozzánk.
- Jól vagy? Nem akarsz enni valamit? - kérdezi aggódva.
- Nem köszi, csak rosszat álmodtam - nyelek egy nagyot. - Történt valami amíg aludtam? - kérdezem és én is felállok.
- Semmi különös - mondja és Carlosra néz. Hmm...
- Julio? - nyújtóztatom ki az elernyedt tagjaimat.
- Alszik. Jobb lesz ha felébreszted - mondja Cristina.
- Rendben - felelem és elindulok a békésen alvó fiúhoz. Nem kell sokat mennem, hisz itt aludt közvetlenül mellettem.
- Julio! - rázom fel kicsit sem kedvesen a fiút.
- Meghaltam? - dörzsöli meg a szemét.
- Nem - forgatom meg unottan a szememet. - Inkább gyere! - intek neki hogy jöjjön.
- Segíts fel - nyújtja felém a kezét, én pedig nevetve próbálom talpra állítani.
- Rendben, akkor most vadászni megyünk. Váljunk ketté... - kezdene bele Carlos de én félbeszakítom.
- Én Cristinával megyek - ragadom karon. Van egy kis megbeszélni valónk...
- Nem! Hozzátok kell valaki! -mondja Carlos.
- Ne legyél már ilyen aggódó! - ripakodik rá teljes joggal Cristina.
- Oké. Franco te maradj itt őrködni - mondja a fiúnak, aki mérgelődve megy vissza.
 Ctistinával elindulunk az erdő felé.
- Na mesélj csak! - ugrálok vidáman mint egy négy éves, aki fagyit kap.
- Hm..Mit is mondjak? - nevet fel. - Minden pasi ilyen helyes Spanyolországban? Vagy csak Carlos? - kérdezi, de én persze észreveszem azt a két kis piros foltot az arcán.
- Nem, de ahogy látom szerinted igazán helyes Carlos... - meresztem rá a szemem, hogy vegye a lapot. Az iskolában mindig is menőnek számítottam. Ezzrl egyetemben, mindig kibeszéltük a másikat - így visszagondolva már látom, hogy nem a legérettebb húzás volt tőlünk.
- Igen helyes. De... Nem tudom mi legyen - süti le a szemét kínosan. Pedig ez egyáltalán nem ciki!
- Beszéljek a fejével? - próbálok szemkontaktust teremteni a lánnyal.
- Ne! - vágja rá talán kicsit túl gyorsan. - Nem vele van a baj. Én vagyok bizonytalan - motyogja - Te nem érzel így? - összeráncolom a tökéletes vonású szemöldökömet - Julioval?
- Mi? Nem, nem, nem, nem, nem! - rázom a fejem, miközben egy közeli fát kezdek bámulni, közben pedig érzem, hogy még a talpamat is beborítja a pír. Nincs semmi köztünk. Bár tény, hogy az elmúlt időben egész jól elvoltunk, de csak szimpla barátok vagyunk. És ez nem is fog sose megváltozni! Különben lőjenek fejbe ha még is...
- Ááá, most megvagy! - nevet - Tudtam, hogy van valami köztetek!
- Nem esküszöm nincs semmi köztünk... De most rólad és Carlos-ról van szó! - szögezem le, de még mindig érzem, hogy ég a fejem.
- Nincs miről beszélnem. Tényleg - mondja - Szerinted megéri beleszeretni valakibe a viadalon? Örültség - nevet fel kicsit kelletlenül.
- Nem őrültség! Na jó kicsit talán az... De ha különleges emberről van szó, semmi sem hülyeség - merengek a távolba. Mert az igazat mondom. Ha valakit szeretünk, egyszerűen minden más semmiségnek tűnik mellette.
- Igen... Talán igazad van - mondja. Hirtelen egy neszrr kapom fel a fejem. Elnézek abba az irányba, ahonnan hallottam. De csak minduntalan zöld növényekkel találom szembe magam. Hm. Pedig megesküdnék rá, hogy hallottam valamit. De Ctistina is arról árulkodik, hogy csak üldözési mániám van. Ugyanis csendben bámulja a földet. Gyorsan megrázom világosbarna loboncomat, mint ha csak az előző gobdolatot akarnám elfeledni.
 Vajon miről gondolkozhat? Cristina? Carlos-ról? A kapcsolatukról? Én őszintén szurkolok nekik. Megérdemlik a boldogságot. És ha nekik a mádikuk jelenti azt, akkor én teljes mértékben támogatom őket. Meg aztán... Össze is illenek. Aztán még ott van a Julio Arabella páros is. Látszik mennyire összemelegedtek a napok alatt... De végülis nekik is szurkolok. Hajrá Jara!
- Szerinted Arabellábak tetszik Carlos? - töri meg az egyre kínosabbá váló csendet. Ezen már gondolkoztam. Szerintem bejött neki, de most már inkább barátként tekinthet rá. A lány kétségbeesett arcát látva megesik rajta a szívem.
- Nem. Vagyis, nem tudom, de nem hiszem. Szerintem csak barátként tekint rá - nyugtatom meg mosolyogva.
 Kigúvad a szeme, és a szájára nyomja a mutatóujját jelezve, hogy fogjam be. A tábolba mutat egy fára, ahol egy kis majom ugrándozik vígan. Cristina csendben ellopakodik az állathoz.
 Tényleg nem tetszhet Arabellának Carlos. Mivel ott van neki Julio... Erre a gondolatra, furcsa mód ökölbe szorul a kezem. Mi van velem?
 Az állat tetemét a kezébe fogva jön vissza. Megdícsérem az állatért, és csöndben baktatunk tovább. Egyszer csak, valami forcsa hörgést hallok hátulról. Mrgforgatom a szememet.

- Carlos, egyáltalan nem vagy vicces! - nézek hátra unottan. De amit látok, egy cseppet sem olyan mint az én Országtársam. Nagyot nyelve fordulok Cristinához.
- Húha, menet van... - ráncigálom meg egy kicsit a pólójának ujját.
 Egy hatalmas nagy béka-mutánssal állunk szembe egymással. Nagyot nyelek, úgy nézek bele a hatalmas nagy vörös szemébe. Halálos csendben állunk. Végül az állat egy ordítással megindul támadni.
 Hangos felsikoltom, és Cristinával együtt kezdünk teljes erőből futni. Az a szar, nagyon gyorsan tud futni. Alig pár méter és utol ér. Csak előre nézek. A balkezemben a kard, a jobbal pedig a növényeket hessegetem el a szememből. A testemet e pillanatban az adrenalin veszi át. Csak futok. Nem tudom hova, csak úgy futok, amerre Cristina is, aki épp megbotlik valamiben.
Hátranézek, de bár ne tettem volna. Már nem egy, hanem több tíz undorìtó szörny üldöz.
- Carlos? - kérdezi, és én is előre nézek. A fiúk ott futnak velünk szemben, mögöttük egy egész falkányi mutáns. Összenézek Cristinával. Nem lehet hogy most van itt a vége! Még nem!
- Jobbra! - ordítja Carlos, mi pedig befordulunk az adott irányba. Próbáljuk megölni őket, de nem megy. Túl erősek.
 A többiek tovább futnak, viszont egy mutáns, - egy patkány, ami a békából változott át - engem szemelt ki magának. Gyorsabb tempóra vált, amitől az én lábam is rákapcsol. Elkanyarodok balra. Egy ágyú lövés. Ugye nem... Nem! Ne is gondolj erre! A sivatagban nagyon nehéz futni. Néha csak úgy majdnem elbotlok, máskor pedig a felszálló por a szemembe megy, ezzel megvakítva. Most is épp ez történnik. A kezemmel ösztön szerűen a szememhez kapok, és emiatt hatalmasat zakózok. Gurulok pár métert, majd a hátamra érkezve szaporábban veszem a levegőt. A szemem még mindig égetően csíp, mintha nem tudnám kiszedni belőle azt, ami benne van. Az állatias hörgés újra erősödik. A mutáns, alig három méterre áll előttem. Alig várja, hogy rám vethesse magát. Már ugró pozícióban áll. A szívverésem még inkább felgyorsul. A kardomat keresem, amit magammal hoztam. Ott van húsz centire mellettem. Az állat már nagyon ki van éhezve rám. Ugrik egyet, rám veti magát, viszont én sem tétlenkedek. A kardért nyúlok, megkaparintom, és belevágom a mutánsba. Fájdalmasan felordít, küszködik egy sort, és meghal. Nyögve próbálok felülni. A mutáns engem is megsebesített. A jobb oldalamon egy bazi nagy vágás van, amiből szinte ömlik a vér.
 A többiek. Felnézek, de nem látok semmit és senkit. Csak a sivatag aranyló homokját. Kapkodva lihegni kezdek. Hol vannak? Mi történt? Nincs itt senki. Egyedül vagyok a homok tenger kellős közepén.