#15-Cristina

Amikor felébredtem egy kar ölelt át. Kinyitva a szemem a békésen alvó  Carlossal találom szembe magam. Elmosolyodok és közelebb kúszok a fiúhoz akinek még mindig  be volt kötve a homloka. A kötéshez nyúlok és megpróbálom arrébb húzni, hogy lássam a sebet. Próbáltam óvatos lenni, nem akartam felébreszteni. De mégis sikerült. Kippatantak a szemei és egyenesen rám nézett.
-Cristina...-suttogja egy mosollyal és a kezem után nyúl.
-A kötésed...Ki kell cserélnem.-világosítom fel de nem tudom le venni a szemem a zöldeskék íriszéről. Gyönyörű.
-Nem érdekel a kötés.-mordul fel és közelebb húz, az arcát pedig a nyakamba temeti. Halkan felnevettem és beletúrtam a hajába ami hietetlen puha volt.
-Tényleg fel kell állnunk.-suttogom halkan mire egy újabb értelmetlen morgással válaszol. Kicsusztattam a kezem a szorításából és felülök. A nap már halványan sütött, a levegő friss volt. Felsóhajtottam és felállva átmozgattam az elzsibadt végtagjaimat. Hirtelen rám törnek a tegnap emlékei és ettől szabályosan megtántorodom.
-Jól vagy?-kérdezi egy mély hang. Francesco ült a hálózsákján, jó messze Juliotól és Isabelltől akik még aludtak.
-Megvagyok.-válaszolok és mellé ülök.-Carlos!-szólok rá a nyugodtan alvó fiúra.-Ki kell cserélnem a kötésed. Nem mondom többször!-fenyegetőzöm de a spanyol még mindig alszik.
-Aranyosak vagytok.-mondja közönbös hangon Franco. Megmerevedek és magam elé bámulva  nézem az erdőt.
-Nem szeretnék szerelmes lenni, Franco. De nem szórakozom vele.-mondom halkan mire az Országtársam bólint.
-Ez nem akarás kérdése...Ez a szíved döntése.-válaszol, mintha a hangjában egy kis keserűség lenne. Gondolom most Annara, a barátnőjére gondol. Mindketten csöndben maradunk. Carlos lép a látókörömbe, ledobja magát mellém és Franco felé köszön.
-Fordulj felém.-motyogom és előveszek egy új kötést. Ő engedelmeskedik és újra közelebb húz magához. Imádom ha hozzám ér, amikor a testemet borzongás és melegség járja át, és amikor úgy érzem, valaki szeret.
Leveszem a régi kötést és újra lefertőtlenítem a vágást majd óvatosan bekötöm. Épp befejeztem amikor egy fülsikító üvöltés hagyja el Isabell száját. Carlos szinte azonnal felpattan és az Országtársához rohan. Én is utána megyek. Isabell már felült, ízzadt és fáradnak tünt.
-Jól vagy? Nem akarsz enni valamit?-kérdezem a lányt.
-Nem köszi, csak rosszat álmodtam.-válaszol és rám, majd az Országtársára néz-Történt valami amíg aludtam?-kérdezi.
-Semmi különös. -mondom gyorsan és lopva Carlosra nézek aki még mindig Isabellt nézi aggódó tekintettel.
-Julio?-kérdezi és kinyújtosztatta a kezét. Hm...Érdekes, hogy nem együtt aludtak el. Pedig tegnap este nagy volt az összhang köztük.
-Alszik. Jobb lesz ha felébreszted.-mondom, mert már kezdeni akartam magammal valamit. Nem akartam csak itt ülni, nem érzem magam biztonságban az Aréna közepén, akármennyire is vannak szövetségeseim. Az erdő, vagy az óceán sokkal csábítóbb ajánlat.
-Rendben.-mondja a lány és Julio felé indul.
-Szerinted jól van?-kérdezi Carlos aggódva. Nem bírtam visszatartani a mosolyom, átkarolom a spanyol fiú csípőjét és mosolyogva nézek rá.
-Hé, nyugi. Isabell jól van. Csak rosszat álmodott.-mondom mire Carlos rám emeli a tekimtetét és vonakodva bólint egyet. A következő pillanatban már Isabell és a kócos hajú, valljuk be, kifejezetten szexi, Julio, illetve még Franco is ide jött hozzánk.
-Rendben,  akkor most vadászni megyünk. Váljunk el!-ajánlja fel Carlos mire én egyetértően bólintok. Isabell szinte azonnal mellém áll:
-Én Cristinaval megyek.
-Nem! Hozzátok kell valaki!-mondja azonnal Carlos, de mielőtt tovább mondhata volna közbeszólok.
-Ne legyél már ilyen  aggódó!-forgatom meg a szemem és bíztatóan rá mosolygok. Nem foghatja folyton a kezünket, mindketten jól bánunk a fegyverekkel. Nincs miért aggódni.
Carlos megadóam felsóhajt majd Franco felé fordul.
-Francesco, te maradj itt örködni.
Már épp közbe szóltam volna,  hogy nem akarom, hogy egyedül maradjon, de Franco rámvillantja a szemét. Úgy látszik, neki teljesen megfelel ez a felállás.
-Vigyázz magadra!-tátogom halkan mire ő egy mosollyal bólint egyet. Végül mindenki összeszedte a fegyvereit és elindultunk az erdő felé, a fiúk nem tudom merre mentek. Isabellel egymás mellett sétáltunk, mindketten figyeltünk, de semmi gyanúsat vagy veszélyeset nem láttam, úgyhogy egy kicsit ellazítottam a jobb kezem amiben a pisztolyt tartottam.
-Na mesèlj csak!-ugrik elém Isabell egy vigyorral.
-Hm...Mit is mondjak.-nevetek fel-Minden pasi ilyen helyes Spanyolországban? Vagy csak Carlos?-nézek vigyorogva Isabellre és végre egy normális tininek érzem magam és nem egy Kiválasztottnak. Pletykák. Pasik. Nevetés. Ez lenne a normális. Nem pedig a halál, gyilkolás és a félelem.
-Nem, de ahogy látom szerinted igazán helyes Carlos...-mondja és közben egyértelműen bámul.
-Igen, helyes...-mondom halkan de nem nézek a lányra.-De... nem tudom mi legyen...-sóhajtok fel, a hangomból feszültség halatszott.
-Beszéljek a fejével?-kérdezi és próbálja megkeresni a tekintetem.
-Ne!-vágom rá hevesen-Nem vele van a baj. Én vagyok bizonytalan.-magyarázom, majd végre a lányra nézek.-Te nem érzel így? Julioval?-kérdezem.
-Mi? Nem, nem , nem , nem!-tiltakozik teljesen elvörösödve.
-Ááá most megvagy!-nevettem fel.-Tudtam, hogy van valami köztetek!
-Nem, esküszöm, nincs semmi köztünk...De most rólad és Carlosról van szó!-látszik rajta, hogy próbálja terelni a témát. Úgy döntöttem megszánom, de biztos voltam benne, hogy még vissza térek a témára.
-Nincs miről beszélni. Tényleg.-térek vissza Carlosra.-Szerinted megéri beleszeretni valakibe a vidalon? Örültség.-a nevetésem keserű volt és talán egy kicsit szomorú is. Utálom, hogy bizonytalan vagyok..Ez az egész szörnyű.
-Nem örültség! Na jó kicsit talán az...De ha különleges emberről van szó, semmi sem hülyeség.-mondja és közben a távolba néz.
-Igen..Talán igazad van.-válaszolok halkan. Nekem tényleg tetszik Carlos. De emögött több is áll, mint puszta vonzódás. Aggódom érte, imádom ha hozzám ér, én is boldog leszek ha mosolyog, minden  porcikáját ismerem, de mégis...Mégis bizonytalan vagyok. Ahányszor elkezdek álmodozni rólam és Carlosról legszívesebben felpofoznám magam. Mennyire hülye vagyok! Hiszen egy Arénábam, egy viadal közepén vagyok és a szerelemről álmodozom. Meghibbantam.
De legbelül pedig nem érdekel,  nem érdek, hogy hol vagyok, a lényeg, hogy vele legyek. Carlost akarom, nem a bizonytalanságot.
-Szerinted Arabellábak tetszik Carlos?-kérdezem Isabellt felvont szemöldökkel. Igazából még mindig kétségeim vannak ezzel kapcsolatban...Csak azért flörtölt vele, hogy bevegyük a szövetségbe? Vagy tényleg tetszik neki a fiú?
-Nem. Vagyis nem tudom. Nem hiszem.  Szerintem csak barátként tekint rá.-mondja a lány. Hát akkor Arabellának elég fura módszerei vannak a barátkozáshoz...Hirtelen meghallok egy hangot. Azonnal odakapom a fejem és megmerevedve felemelem a piszolyt. Egy majom volt. Talán még nem vett észre minket,legalábbis nem akart elmenekülni. Kibiztosítom a fegyvert és célozva lövök. A majom leesik a fáról.
Odamentem a halott állathoz és megragadtam a bundájánál fogva. Szinte ugyanabban a pillanatban egy hangos hörgést hallok mögülem. Összerezzentem épp hátrafordultam volna amikor Isabell unott hangját hallom.
-Nem vagy vicces, Carlos!-mondja a lány. Újabb hörgés. Most már mindketten hátra néztünk. Rohadtul nem Carlos viccelődött. Egy mutáns nézett velünk farkasszemet.

Szinte egyszerre pattantunk fel Isabellel és kezdtünk el rohani. Az a valami hörgöt, rángatózott és nagyon gyorsan futott. Figyelnem kellett, hogy nehogy valamiben elesek, de annyi eszem volt, hogy kibiztosítsam a fegyvert. Isabellre néztem aki pontosan mellettem haladt. De nem néztem a földet, aminek meg is lett az eredménye. Elbotlottam egy faágban és előrzuhantam, az utolsó pillanatban tudtam csak megkapaszkodni egy fába, a mutáns megpróbálta kihasználni az alkalmat és kinyitva az álkapcsát a bokám felé lendül. A fogai hatalmasak, és hihetetlen élesek. Halálosak.
Erőt veszek magamon és tovább futok. A sivatag felé tartunk, szinte már most érzem a homokból áradó hőt, a növények mellettünk kezdtek eltűni.
Utálom a sivatagot. Nincs víz, búvóhely, élelem, ráadásul forróság van.
Előre néztem, hogy mennyire vagyunk messze az esőerdő végétől. Pár méterre tőlünk két rohanó alakot látok meg, mögöttük pedig mutánsok.
-Carlos?-suttogom halkan, mellette pedig Julio és Franco futott. Isabellel egyszerre nézünk egymásra, mindkettőnk szemébe félem csillog. Már alig pár méterre voltunk a fiúktól amikor Carlos elordítja magát.
-Jobbra! -mondja, és arra az irányra mutat. Mindannyian arra fordulunk, a mutánsok közel vannak, és nagyon sokan. Vakon hátra lövök egyett és remélem, hogy eltaláltam valamit.
Csak egy pillanatra nézek hátra de annyi idő is elég volt arra, hogy még gyorsabban szedjem a lábaimat. Legalabbis ezt akartam, de idő közben a sivataghoz értünk ahol a homok szinte elnyelt minket. Forro volt, még ruhán át is égetett, a homokszemcsék a szemembe és a fülembe mentek. Minden egyes mozdulat szenvedés volt.
Lassú volt a mozgásunk. A mutánsok elértek minket, elsőnek Isabellre ugrik  rá egy, mellettem látom, hogy Carlos szinte rögtön oda akart menni, de egy másik lény elkapja a lábát. Gondolkozás nélkül céloztam a tamadójára, de nem volt időm lelőni mert valami megragadta a kezem és a a földre rángatott. Akaratlanul is felsikoltottam. A mutáns azt a kezemet ragadta meg amiben a pisztolyom volt ezért kénytelen voltan kirántani a késem. Nem is néztem, hogy hova fúrodik bele a kés pengéje. De úgy látszik érzékeny részt találtam el mert a lény felüvöltött és eldőlt melletem. Megpróbálok felállni de a karomat elnyeli a homok, folyton visszacsúszok.
-Fuss!-ordítja az Országtársam és felránt a homokból, az arca tiszta vér, a teste tele volt harapásokkal. Szörnyen nézett ki. Lesokkolódva néztem rá, egy értelmes szót se tudtam kinyögni.
Egy üvöltés halunk, egyszerre kapjuk oda a fejünket, épp Julio felé ront egy mutáns.
-Úristen....-suttogom amikor meglátom, hogy még mennyi mutáns jön felénk. Hirtelen Francesco vesz egy nagy levegőt és megragadja a kezem.
-Fuss! Ne néz vissza, jó?-a hangja magabiztos volt, de a szemébe könnyek voltak.
-Mi? Ne! Gyere, fuss!-mondom kikerekedett szemekkel és megragadom az Országtársam kezét, de ő nem hagyja, hogy elhúzzam.-Francesco ne hülyéskedj!-azt akartam, hogy a hangom magabiztos legyen, de ehelyett olyan volt mint egy ijedt kisegér cincogása.
-Úgy se nyerhetem meg.-mondja halkan-Így legaláb értelmes lesz a halálom.-a hangja keserű volt.-Vigyázz magadra, Cristina!
Ennyit mond majd a mutánsok felé ront. Carlos és Julio ugyanakkor odaér hozzám. Ők szinte azonnal megértik, hogy mire készül az Országtársam. De én nem. Nem bírom elfogadni. Kibiztosítom a fegyvert és rálövök az egyik mutánsra.
-Cristina, gyere!
Carlos hangja merev volt, komoly,  semmi játékosság vagy aggódás nem volt benne.
-Segítenem kell!-ordítok rá. Újra futásnak eredtem volna Francesco felé de ekkor Carlos megragadja a kezem és a másik irányba lök.
-Menj! Indulj!
És én így tettem. Ott hagytam az Országtársam. Cserben hagytam.
Alig futottam pár métert amikor megszólalt az ágyú. Hátra fordultam és azonnal megláttam Francesco halott testét, de a mutánsok elrohantak.
-Ne, ne, ne, ne!-sikítom és a földre rogyok. Nem akartam abbahagyni az ordítást. Szörnyű ember vagyok. Gusztustalan, undorodom magamtól.
-Cristina...-érzem meg Carlos kezét a vállamon, de nem veszek tudomást róla.
-Otthagytam...Hagytam, hogy meghaljon.
Sose gondoltam volna, hogy egy ember halála ennyire tud fájni.