A sivatag mint mindig, most is égetően forró. Egyedül barangolok a forró sivatagban. Semmi élelem, semmi innivaló nincs nálam. A torkom kiszáradt, a fejem egyre szédülni kezd, ahogy a nap forró sugara süti a képemet.
A homok sem könnyíti meg a járást. Folyamatosan elesek, és egyre jobban kezdem most is elveszíteni az egyensúlyomat. Vizet. Ez az egyetlen dolog, ami most nekem kell. Semmi más. A távolban megpillantok egy oázist. Végre! Futni kezdek, ahogy csak bírok. A zöld növények, na meg a hűsítő folyó, a mennyország most. El kell érnem. Futok, futok, és futok. Pislogok egyet, és eltűnik az oázis. Ne! Ez nem lehet! Ez is csak egy trükk volt amit a szemem vetett be az agyam ellen! Grr. Folytatnom kell az utamat. Amíg nem találok ivóvizet, addig mennem kell. De a lábam majd leszakad. Pihennem kéne... úgy le ülnék.... de ha megteszem, félek hogy már nem tudnék fölállni.
Sikoltozva riadok fel. Érzem ahogy a ruhám teljesen át van izzadva. Egy magas alak rohan felém. Carlos letérdel mellém, ès riadtan vizslat.
- Minden oké, csak rosszat álmodtam - legyintek mint ha csak semmiség lenne.
- Rendben - motyogja és feláll. Cristina sétál ide hozzánk.
- Jól vagy? Nem akarsz enni valamit? - kérdezi aggódva.
- Nem köszi, csak rosszat álmodtam - nyelek egy nagyot. - Történt valami amíg aludtam? - kérdezem és én is felállok.
- Semmi különös - mondja és Carlosra néz. Hmm...
- Julio? - nyújtóztatom ki az elernyedt tagjaimat.
- Alszik. Jobb lesz ha felébreszted - mondja Cristina.
- Rendben - felelem és elindulok a békésen alvó fiúhoz. Nem kell sokat mennem, hisz itt aludt közvetlenül mellettem.
- Julio! - rázom fel kicsit sem kedvesen a fiút.
- Meghaltam? - dörzsöli meg a szemét.
- Nem - forgatom meg unottan a szememet. - Inkább gyere! - intek neki hogy jöjjön.
- Segíts fel - nyújtja felém a kezét, én pedig nevetve próbálom talpra állítani.
- Rendben, akkor most vadászni megyünk. Váljunk ketté... - kezdene bele Carlos de én félbeszakítom.
- Én Cristinával megyek - ragadom karon. Van egy kis megbeszélni valónk...
- Nem! Hozzátok kell valaki! -mondja Carlos.
- Ne legyél már ilyen aggódó! - ripakodik rá teljes joggal Cristina.
- Oké. Franco te maradj itt őrködni - mondja a fiúnak, aki mérgelődve megy vissza.
Ctistinával elindulunk az erdő felé.
- Na mesélj csak! - ugrálok vidáman mint egy négy éves, aki fagyit kap.
- Hm..Mit is mondjak? - nevet fel. - Minden pasi ilyen helyes Spanyolországban? Vagy csak Carlos? - kérdezi, de én persze észreveszem azt a két kis piros foltot az arcán.
- Nem, de ahogy látom szerinted igazán helyes Carlos... - meresztem rá a szemem, hogy vegye a lapot. Az iskolában mindig is menőnek számítottam. Ezzrl egyetemben, mindig kibeszéltük a másikat - így visszagondolva már látom, hogy nem a legérettebb húzás volt tőlünk.
- Igen helyes. De... Nem tudom mi legyen - süti le a szemét kínosan. Pedig ez egyáltalán nem ciki!
- Beszéljek a fejével? - próbálok szemkontaktust teremteni a lánnyal.
- Ne! - vágja rá talán kicsit túl gyorsan. - Nem vele van a baj. Én vagyok bizonytalan - motyogja - Te nem érzel így? - összeráncolom a tökéletes vonású szemöldökömet - Julioval?
- Mi? Nem, nem, nem, nem, nem! - rázom a fejem, miközben egy közeli fát kezdek bámulni, közben pedig érzem, hogy még a talpamat is beborítja a pír. Nincs semmi köztünk. Bár tény, hogy az elmúlt időben egész jól elvoltunk, de csak szimpla barátok vagyunk. És ez nem is fog sose megváltozni! Különben lőjenek fejbe ha még is...
- Ááá, most megvagy! - nevet - Tudtam, hogy van valami köztetek!
- Nem esküszöm nincs semmi köztünk... De most rólad és Carlos-ról van szó! - szögezem le, de még mindig érzem, hogy ég a fejem.
- Nincs miről beszélnem. Tényleg - mondja - Szerinted megéri beleszeretni valakibe a viadalon? Örültség - nevet fel kicsit kelletlenül.
- Nem őrültség! Na jó kicsit talán az... De ha különleges emberről van szó, semmi sem hülyeség - merengek a távolba. Mert az igazat mondom. Ha valakit szeretünk, egyszerűen minden más semmiségnek tűnik mellette.
- Igen... Talán igazad van - mondja. Hirtelen egy neszrr kapom fel a fejem. Elnézek abba az irányba, ahonnan hallottam. De csak minduntalan zöld növényekkel találom szembe magam. Hm. Pedig megesküdnék rá, hogy hallottam valamit. De Ctistina is arról árulkodik, hogy csak üldözési mániám van. Ugyanis csendben bámulja a földet. Gyorsan megrázom világosbarna loboncomat, mint ha csak az előző gobdolatot akarnám elfeledni.
Vajon miről gondolkozhat? Cristina? Carlos-ról? A kapcsolatukról? Én őszintén szurkolok nekik. Megérdemlik a boldogságot. És ha nekik a mádikuk jelenti azt, akkor én teljes mértékben támogatom őket. Meg aztán... Össze is illenek. Aztán még ott van a Julio Arabella páros is. Látszik mennyire összemelegedtek a napok alatt... De végülis nekik is szurkolok. Hajrá Jara!
- Szerinted Arabellábak tetszik Carlos? - töri meg az egyre kínosabbá váló csendet. Ezen már gondolkoztam. Szerintem bejött neki, de most már inkább barátként tekinthet rá. A lány kétségbeesett arcát látva megesik rajta a szívem.
- Nem. Vagyis, nem tudom, de nem hiszem. Szerintem csak barátként tekint rá - nyugtatom meg mosolyogva.
Kigúvad a szeme, és a szájára nyomja a mutatóujját jelezve, hogy fogjam be. A tábolba mutat egy fára, ahol egy kis majom ugrándozik vígan. Cristina csendben ellopakodik az állathoz.
Tényleg nem tetszhet Arabellának Carlos. Mivel ott van neki Julio... Erre a gondolatra, furcsa mód ökölbe szorul a kezem. Mi van velem?
Az állat tetemét a kezébe fogva jön vissza. Megdícsérem az állatért, és csöndben baktatunk tovább. Egyszer csak, valami forcsa hörgést hallok hátulról. Mrgforgatom a szememet.
- Rendben - motyogja és feláll. Cristina sétál ide hozzánk.
- Jól vagy? Nem akarsz enni valamit? - kérdezi aggódva.
- Nem köszi, csak rosszat álmodtam - nyelek egy nagyot. - Történt valami amíg aludtam? - kérdezem és én is felállok.
- Semmi különös - mondja és Carlosra néz. Hmm...
- Julio? - nyújtóztatom ki az elernyedt tagjaimat.
- Alszik. Jobb lesz ha felébreszted - mondja Cristina.
- Rendben - felelem és elindulok a békésen alvó fiúhoz. Nem kell sokat mennem, hisz itt aludt közvetlenül mellettem.
- Julio! - rázom fel kicsit sem kedvesen a fiút.
- Meghaltam? - dörzsöli meg a szemét.
- Nem - forgatom meg unottan a szememet. - Inkább gyere! - intek neki hogy jöjjön.
- Segíts fel - nyújtja felém a kezét, én pedig nevetve próbálom talpra állítani.
- Rendben, akkor most vadászni megyünk. Váljunk ketté... - kezdene bele Carlos de én félbeszakítom.
- Én Cristinával megyek - ragadom karon. Van egy kis megbeszélni valónk...
- Nem! Hozzátok kell valaki! -mondja Carlos.
- Ne legyél már ilyen aggódó! - ripakodik rá teljes joggal Cristina.
- Oké. Franco te maradj itt őrködni - mondja a fiúnak, aki mérgelődve megy vissza.
Ctistinával elindulunk az erdő felé.
- Na mesélj csak! - ugrálok vidáman mint egy négy éves, aki fagyit kap.
- Hm..Mit is mondjak? - nevet fel. - Minden pasi ilyen helyes Spanyolországban? Vagy csak Carlos? - kérdezi, de én persze észreveszem azt a két kis piros foltot az arcán.
- Nem, de ahogy látom szerinted igazán helyes Carlos... - meresztem rá a szemem, hogy vegye a lapot. Az iskolában mindig is menőnek számítottam. Ezzrl egyetemben, mindig kibeszéltük a másikat - így visszagondolva már látom, hogy nem a legérettebb húzás volt tőlünk.
- Igen helyes. De... Nem tudom mi legyen - süti le a szemét kínosan. Pedig ez egyáltalán nem ciki!
- Beszéljek a fejével? - próbálok szemkontaktust teremteni a lánnyal.
- Ne! - vágja rá talán kicsit túl gyorsan. - Nem vele van a baj. Én vagyok bizonytalan - motyogja - Te nem érzel így? - összeráncolom a tökéletes vonású szemöldökömet - Julioval?
- Mi? Nem, nem, nem, nem, nem! - rázom a fejem, miközben egy közeli fát kezdek bámulni, közben pedig érzem, hogy még a talpamat is beborítja a pír. Nincs semmi köztünk. Bár tény, hogy az elmúlt időben egész jól elvoltunk, de csak szimpla barátok vagyunk. És ez nem is fog sose megváltozni! Különben lőjenek fejbe ha még is...
- Ááá, most megvagy! - nevet - Tudtam, hogy van valami köztetek!
- Nem esküszöm nincs semmi köztünk... De most rólad és Carlos-ról van szó! - szögezem le, de még mindig érzem, hogy ég a fejem.
- Nincs miről beszélnem. Tényleg - mondja - Szerinted megéri beleszeretni valakibe a viadalon? Örültség - nevet fel kicsit kelletlenül.
- Nem őrültség! Na jó kicsit talán az... De ha különleges emberről van szó, semmi sem hülyeség - merengek a távolba. Mert az igazat mondom. Ha valakit szeretünk, egyszerűen minden más semmiségnek tűnik mellette.
- Igen... Talán igazad van - mondja. Hirtelen egy neszrr kapom fel a fejem. Elnézek abba az irányba, ahonnan hallottam. De csak minduntalan zöld növényekkel találom szembe magam. Hm. Pedig megesküdnék rá, hogy hallottam valamit. De Ctistina is arról árulkodik, hogy csak üldözési mániám van. Ugyanis csendben bámulja a földet. Gyorsan megrázom világosbarna loboncomat, mint ha csak az előző gobdolatot akarnám elfeledni.
Vajon miről gondolkozhat? Cristina? Carlos-ról? A kapcsolatukról? Én őszintén szurkolok nekik. Megérdemlik a boldogságot. És ha nekik a mádikuk jelenti azt, akkor én teljes mértékben támogatom őket. Meg aztán... Össze is illenek. Aztán még ott van a Julio Arabella páros is. Látszik mennyire összemelegedtek a napok alatt... De végülis nekik is szurkolok. Hajrá Jara!
- Szerinted Arabellábak tetszik Carlos? - töri meg az egyre kínosabbá váló csendet. Ezen már gondolkoztam. Szerintem bejött neki, de most már inkább barátként tekinthet rá. A lány kétségbeesett arcát látva megesik rajta a szívem.
- Nem. Vagyis, nem tudom, de nem hiszem. Szerintem csak barátként tekint rá - nyugtatom meg mosolyogva.
Kigúvad a szeme, és a szájára nyomja a mutatóujját jelezve, hogy fogjam be. A tábolba mutat egy fára, ahol egy kis majom ugrándozik vígan. Cristina csendben ellopakodik az állathoz.
Tényleg nem tetszhet Arabellának Carlos. Mivel ott van neki Julio... Erre a gondolatra, furcsa mód ökölbe szorul a kezem. Mi van velem?
Az állat tetemét a kezébe fogva jön vissza. Megdícsérem az állatért, és csöndben baktatunk tovább. Egyszer csak, valami forcsa hörgést hallok hátulról. Mrgforgatom a szememet.
- Carlos, egyáltalan nem vagy vicces! - nézek hátra unottan. De amit látok, egy cseppet sem olyan mint az én Országtársam. Nagyot nyelve fordulok Cristinához.
- Húha, menet van... - ráncigálom meg egy kicsit a pólójának ujját.
Egy hatalmas nagy béka-mutánssal állunk szembe egymással. Nagyot nyelek, úgy nézek bele a hatalmas nagy vörös szemébe. Halálos csendben állunk. Végül az állat egy ordítással megindul támadni.
Hangos felsikoltom, és Cristinával együtt kezdünk teljes erőből futni. Az a szar, nagyon gyorsan tud futni. Alig pár méter és utol ér. Csak előre nézek. A balkezemben a kard, a jobbal pedig a növényeket hessegetem el a szememből. A testemet e pillanatban az adrenalin veszi át. Csak futok. Nem tudom hova, csak úgy futok, amerre Cristina is, aki épp megbotlik valamiben.
Hátranézek, de bár ne tettem volna. Már nem egy, hanem több tíz undorìtó szörny üldöz.
- Carlos? - kérdezi, és én is előre nézek. A fiúk ott futnak velünk szemben, mögöttük egy egész falkányi mutáns. Összenézek Cristinával. Nem lehet hogy most van itt a vége! Még nem!
- Jobbra! - ordítja Carlos, mi pedig befordulunk az adott irányba. Próbáljuk megölni őket, de nem megy. Túl erősek.
A többiek tovább futnak, viszont egy mutáns, - egy patkány, ami a békából változott át - engem szemelt ki magának. Gyorsabb tempóra vált, amitől az én lábam is rákapcsol. Elkanyarodok balra. Egy ágyú lövés. Ugye nem... Nem! Ne is gondolj erre! A sivatagban nagyon nehéz futni. Néha csak úgy majdnem elbotlok, máskor pedig a felszálló por a szemembe megy, ezzel megvakítva. Most is épp ez történnik. A kezemmel ösztön szerűen a szememhez kapok, és emiatt hatalmasat zakózok. Gurulok pár métert, majd a hátamra érkezve szaporábban veszem a levegőt. A szemem még mindig égetően csíp, mintha nem tudnám kiszedni belőle azt, ami benne van. Az állatias hörgés újra erősödik. A mutáns, alig három méterre áll előttem. Alig várja, hogy rám vethesse magát. Már ugró pozícióban áll. A szívverésem még inkább felgyorsul. A kardomat keresem, amit magammal hoztam. Ott van húsz centire mellettem. Az állat már nagyon ki van éhezve rám. Ugrik egyet, rám veti magát, viszont én sem tétlenkedek. A kardért nyúlok, megkaparintom, és belevágom a mutánsba. Fájdalmasan felordít, küszködik egy sort, és meghal. Nyögve próbálok felülni. A mutáns engem is megsebesített. A jobb oldalamon egy bazi nagy vágás van, amiből szinte ömlik a vér.
A többiek. Felnézek, de nem látok semmit és senkit. Csak a sivatag aranyló homokját. Kapkodva lihegni kezdek. Hol vannak? Mi történt? Nincs itt senki. Egyedül vagyok a homok tenger kellős közepén.
- Húha, menet van... - ráncigálom meg egy kicsit a pólójának ujját.
Egy hatalmas nagy béka-mutánssal állunk szembe egymással. Nagyot nyelek, úgy nézek bele a hatalmas nagy vörös szemébe. Halálos csendben állunk. Végül az állat egy ordítással megindul támadni.
Hangos felsikoltom, és Cristinával együtt kezdünk teljes erőből futni. Az a szar, nagyon gyorsan tud futni. Alig pár méter és utol ér. Csak előre nézek. A balkezemben a kard, a jobbal pedig a növényeket hessegetem el a szememből. A testemet e pillanatban az adrenalin veszi át. Csak futok. Nem tudom hova, csak úgy futok, amerre Cristina is, aki épp megbotlik valamiben.
Hátranézek, de bár ne tettem volna. Már nem egy, hanem több tíz undorìtó szörny üldöz.
- Carlos? - kérdezi, és én is előre nézek. A fiúk ott futnak velünk szemben, mögöttük egy egész falkányi mutáns. Összenézek Cristinával. Nem lehet hogy most van itt a vége! Még nem!
- Jobbra! - ordítja Carlos, mi pedig befordulunk az adott irányba. Próbáljuk megölni őket, de nem megy. Túl erősek.
A többiek tovább futnak, viszont egy mutáns, - egy patkány, ami a békából változott át - engem szemelt ki magának. Gyorsabb tempóra vált, amitől az én lábam is rákapcsol. Elkanyarodok balra. Egy ágyú lövés. Ugye nem... Nem! Ne is gondolj erre! A sivatagban nagyon nehéz futni. Néha csak úgy majdnem elbotlok, máskor pedig a felszálló por a szemembe megy, ezzel megvakítva. Most is épp ez történnik. A kezemmel ösztön szerűen a szememhez kapok, és emiatt hatalmasat zakózok. Gurulok pár métert, majd a hátamra érkezve szaporábban veszem a levegőt. A szemem még mindig égetően csíp, mintha nem tudnám kiszedni belőle azt, ami benne van. Az állatias hörgés újra erősödik. A mutáns, alig három méterre áll előttem. Alig várja, hogy rám vethesse magát. Már ugró pozícióban áll. A szívverésem még inkább felgyorsul. A kardomat keresem, amit magammal hoztam. Ott van húsz centire mellettem. Az állat már nagyon ki van éhezve rám. Ugrik egyet, rám veti magát, viszont én sem tétlenkedek. A kardért nyúlok, megkaparintom, és belevágom a mutánsba. Fájdalmasan felordít, küszködik egy sort, és meghal. Nyögve próbálok felülni. A mutáns engem is megsebesített. A jobb oldalamon egy bazi nagy vágás van, amiből szinte ömlik a vér.
A többiek. Felnézek, de nem látok semmit és senkit. Csak a sivatag aranyló homokját. Kapkodva lihegni kezdek. Hol vannak? Mi történt? Nincs itt senki. Egyedül vagyok a homok tenger kellős közepén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése