#20-Cristina

Nem alszom, nem eszem, inni is csak pár kortyot iszom. Megőrültem. A fegyveremet tartom a kezemben és csak megyek és megyek az óceán homokos partján, és várom, hogy rábukkanjak valakire.
Valakire, akit megölhetek.
A Nap már régen felkelt, de még senkivel se találkoztam.
Tipikus.
Ha csak szimplán üldögélnék a homokban, száz százalék, hogy valaki megtámadna. De mivel az Aréna nyugodtabb, mint valaha, van időm gondolkozni. Isabel vajon most épp Carlost vigasztalja? Arabella vigyorogva figyeli őket és hálát ad az Istennek, hogy végre leléptem? Julio... Julio pedig rájött. Láttam rajta, hogy nem hiszi el, hogy önszántamból kiléptem. Az idő során rájöttem, hogy komolyan kell venni a brazíl fiút. Nem szívesen ölném meg, bármennyire is utálom, és van egy olyan érzésem, hogy ő se támadna rám. Bármilyen meglepő, de a srác nem hülye, tudja, hogy kell játszani egy viadalon. Julioról újra eszembe jut Arabella. Vajon bepróbálkozik Carlosnál? El tudnám képzelni, és bármennyire fáj, de még az is lehetséges, hogy Carlos belemenne a játékba, hiszen láttam, hogy mekkorát csalódott bennem. Az ő fájdalma jobban megviselt, mint az én szenvedésem. A gondolataimat  hirtelen  egy hangfoszlány zavarja meg.
-Nem mehetsz el! Nem vesznek be a szövetségbe!-hallok meg egy mélyebb hangot. Azonnal leguggolok és kilesek egy pálmafa alól. Két fiút pillantok meg, az egyik az egyiptomi, a másikat nem ismerem fel.
-Miért nem? Ha azt a szerencsétlen olasz csávót is bevették, akkor engem is befogadnak!-válaszol az ismeretlen fiú. Az Országtársam hallatán fellobban bennem a düh. Ez a kis szerencsétlen senki azt hiszi, hogy bekerülne a Hivatásosokhoz? Hogy jobb Francescónál?
-Az a fiú nagyon ügyes, nem véletlenül van ott!-mondja az egyiptomi fiú.
-Hagyjuk már! Második nap megdöglött!-vihog fel a másik. Ez volt a végszó. Közel voltak hozzám, és azt hitték, biztonságban vannak. Tévedtek. A pisztoly csövét felemeltem és az ismeretlen fiú fejére céloztam. Másodpercek múlva egy ordítás hallatszik, majd az ágyú robbanása. Francesco lehet, hogy az első napon halt meg, de legalább büszkén, és az utolsó lélegzetvételét sem arra használta, hogy másokat ócsároljon.
Az egyiptomi fiú ijedten szaladt a társához, majd ahogy meglátta a másik Kiválasztott halott arcát, előhúzta a kardját és maga elé tartotta. A vékony keze remegett az idegeségtől. Szólni akartam neki, hogy meneküljön, nem fogom bántani, de ahogy a szemébe néztem, tudtam, hogy esze ágába sincs menekülni előlem. Meglepett a bátorsága.
Előbújtam a fa védelméből és a kibiztosított fegyvert a fiúra szegeztem. Nincs esélye a pisztolyom ellen, ezt ő is jól tudja. A vékony arcán könnyek folytak végig, a szája remegett és ebben a pillanatban szörnyű embernek éreztem magam. De valakinek lépnie kell, és úgy látszik, mafára vállalra a szerepet. Lehunyta a szemét és felém rohant a karddal. Mint mindig, a pisztolygolyóm most se tévesztett célt, az egyiptomi fiú pedig a társához hasonlóan holtan zuhant a földre.

Rezzenéstelen arccal néztem a két halottra. Nevetni akartam, vigyorogni, úgy tenni,mintha ez az egész egy rossz vicc lenne.
Megöltem két embert!
Nem érzek semmit, szó szerint üresnek érzem magam. Már megöltem egy Kiválasztotatt ezen a viadalon, de az teljesen más volt, hiszen az első nap csak magamat védtem, de most önszántamból akartam kioltani valakinek az életét.  És ez sikerült is.
Fáradnak, erőtlennek érzem magam, hagyom, hogy a térdem a földnek csapódjon és lehunyom a szemem. Egy nappal ezelőtt még Carlos mellkasán aludtam Most az egyiptomi fiú holtteste mellett.

Kintről láttam az eseményeket. Szürkeség volt, köd, csak négy személyt láttam. Beszélgettek, két lány és két fiút. Az egyik fiú,  barna hajú, gyönyörű szemű, egy fekete hajú lány karolt át, és mosolyogtak. Talán én vagyok az? Aztán a lány szembefordul velem. Egy lándzsát szorongatott a kezében, barna szemével egyenesen engem nézett. 
-Te vesztettél.-mondja majd a másik lányhoz fordult aki világosbarna hajú és szemű volt. 
-Mi nyertünk.-teszi hozzá a lány.

A szemem kipattant és idegesen néztem körbe. Elaludtam. Egyenesen az Aréna közepén, bárki leszúrhatott volna álmomban. Az álmomban ahol megjelentek a szövetségeseim. Szorosan lehunytam a szemem és próbálok nem gondolni a jelentésére. Tényleg igaz? Carlos túllépett rajtam? És Isabel tényleg teljesen ellenem fordult?
Mélyen beszívtam a levegőt és hunyorítva körülnéztem. Már sötét volt, valószínűleg már a Himnusz is szólt...már mindenki tudja, hogy megöltem két embert. Vajon mit gondolnak a szövetségeseim? Hogy megőrültem? Pszichopatának néznek? Lehet. Hiszen minden okuk meglenne arra, hogy azt higgyék, teljesen elvesztettem az eszem.