#19 - Arabella

Kedves Olvasók!
Sajnálom, hogy tegnap nem hoztam az új részt, fogalmam sincs, hogy felejthettem el. Remélem, kárpótládul lett olyan jó, hogy érdemes elolvasni!
Puszi, Maja

Pont a spanyolokkal egyszerre érünk a táborhelyre. Már későre jár az idő, ám ennek ellenére pontosan kiveszem a szövetségeseim arcvonásait. Furcsamód mindketten vidámnak és felszabadultnak tűnnek, mintha egész álló nap csak viháncoltak volna. Igaz, egy kicsit fáradtak, de ez nem gátolja meg őket abban, hogy önfeledten vigyorogjanak. Nem úgy Christina, aki zavartnak és idegesnek tűnik. Ahogy végignéz rajtunk, hirtelen az jut eszembe, bűntudatot érez valami miatt, amit talán még nem is követett el. Na, nem mintha különösebben izgatna a lelkivilága, felőlem aztán azt csinál, amit akar. Már éppen levetném magam a földre, amikor az olasz lány váratlan kijelentéssel áll elénk.

-Kilépek a szövetségből!

  Döbbenten pördülök meg a tengelyem körül. Úgy meredek Christinára, mintha legalább nőtt volna még egy feje. Hogy mi van? Ki akar szállni? Néhány percig fel se fogom teljesen, amit mondott, csak bámulok rá, mint egy idióta. A többiek sincsenek ezzel másképp, őket is letaglózza a bejelentés. Elsőként Carlos nyeri vissza a józan eszét, és rögtön felháborodva kérdezősködni kezd.

-Na, ne hülyéskedj!

- Nem hülyéskedem...

- Christina, kérlek, ne csináld ezt! – csatlakozik Isabel is a könyörgő Országtársához.

  Most esik csak le, mennyi előnnyel is járna, ha a kis ribi elhagyna minket. Te jó ég, hiszen már azóta erre várok, hogy beszálltam a szövetségbe! Nem is értem, miért nem kezdtem rögtön vad ugrálásba és örömujjongásban. Ha Christina nem lóg velünk, az egyet jelent azzal, hogy végre Carlos is kijózanodik, és tudok vele értelmesen beszélni, emellett nem kell többet attól tartanom, hogy Miss Hisztérika mikor kívánkozik fejbe lőni, vagy szimplán csak nyávogni valami jelentéktelen semmiség miatt. Ezzel együtt nem kell többé az ostoba pofáját bámulnom, és a hülye ötleteit hallgatnom. Akár meg is ölhetem, méghozzá mindenfajta következmény nélkül! Van egy olyan érzésem, hogy a kis ribi nem gondolta át teljesen, mire vállalkozik. Ez pedig nekem csak jó lehet…

-Jaj, Cri! Most mondhatnám, hogy miattam nem kell kilépned, de… - drámaian a szívemre szorítom a kezem, akárcsak egy nyálas szappanopera hősnője. Már éppen kimondanám, hogy akkor hazudnék, ha nem zsebelnék be pár mérges pillantást a fiúktól. Igaz, Julio inkább mintha nyugtatni próbálna, ám Carlos tekintetéből csak úgy süt a gyűlölet, amiért bántom a kis barátnőjét, aki nem mellesleg éppen most készül szakítani vele. Ha egyszer megérteném a srác logikáját…

- Christina, nem szállhatsz ki! – fogja újra könyörgőre a dolgot.

  Komolyan elgondolkozom, hogy felvágjam-e az ereimet, vagy sem. Ez a barom örülhetne, hogy végre megszabadul ettől a tapadós kis piócától, erre mit csinál? Elkezdi kérlelni, hogy maradjon! A végén még kiderül, hogy Julio nem tévedett, és tényleg belezúgott a csajba…

-Nincs kedvem a hülye játékaidhoz, Arabella! – vet rám egy vérfagyasztónak szánt, valójában szerencsétlen pillantást, majd ismét Carloshoz fordul. – Ez nem rajtad múlik!

- De igenis rajtam múlik! – száll vitába a spanyol.

  Nem állom meg, hogy bele ne keveredjek az álompár közti vitába. Nem csak azért, mert úgy érzem, Carlos sokkal, de sokkal jobbat érdemel ennél a visítozó libánál, hanem azért is, mert élvezem, hogy egyszer végre megmondhatom a magamét Christinának.

-Még egy indok, hogy eltűnj végre! – vonom fel gúnyosan a szemöldököm. – Akár indulhatsz is!

- Fogd már be a szád! – Még szerencse, hogy elég erősek az idegei, a végén még felrobban itt nekem… - Egyedül könnyebben boldogulok.

- Egyáltalán, miért akarsz elmenni? – kérdezi Julio. – Történt valami, amíg vadásztunk?

  Legszívesebben visszakézből lekevernék egyet az Országtársamnak. Ez most komolyan Christinát védi? Mégis mi a fészkes fenéért érdekli annyira, hogy miért húz el az a ribi? A lényeg, hogy végre-valahára békén hagy minket, és bármikor megölhetem! Nem vágom, miért vannak ennyire oda a többiek. Egy gyilkos pillantás kíséretében tudtára is adom Juliónak, hogy mi a véleményem a faggatózásáról. Válaszképp csak egy vállrándítást kapok tőle. Biztosan abban reménykedik, hogy Christina majd normális ember módjára választ ad a kérdésére, ám az olasz lány arcáról semmi ilyesfajta szándék nem tükröződik. Úgy tűnik, nem érdekli más, csak a hercege. Legalábbis, erre következtetek abból, hogy követhetetlen beszélgetésbe elegyedik a spanyollal, aminek körülbelül annyi a lényege, hogy ő bizony le akar lépni a francba, a másik hülye meg ragaszkodik hozzá, hogy maradjon. Isabel közbe benyög valamit egy Barbara nevű lányról, mire Carlos folytatja a hisztizést, Christina pedig tovább erősködik, hogy el akar menni. Komolyan, néha nem értem, miért is nevezik ők magukat hivatásosnak. Oké, azt aláírom, hogy tapasztalt harcosok, és remekül bírják a strapát, de ez nem elég ahhoz, hogy nyerjenek. Ha tényleg komolyan vennék magukat, nem kapnának dührohamokat, és nem hisztiznének olyan apróságok miatt, hogy ez a kis ribi ki akar lépni a szövetségből. Amikor az álompár már túl messzire megy, és olyan nyálas kifejezéseket használnak, amiket az béna sorozatokban sem hallani, amiket Brittany bámul naphosszat, nem bírom tovább és kifakadok.

- Na, jó, ez már sok! - vicsorgok rájuk. - Szóljatok, ha abbahagytátok a drámázást, és döntöttek! Bocs, de semmi kedvem a nyavajgásaitokhoz!

- Nekem is! – csatlakozik Isabel.

  A civakodók viszolyogva néznek ránk, körülbelül úgy, mintha tényleg érdekelné őket a semlegességünk. Carlos méregzölden villogó íriszéből azt olvasom ki, hogy jólesne neki, ha még bátorítanánk egy kicsit, vagy legalábbis örülne, ha elhúznánk egy kicsit a vitát. Most kezdem csak igazán kiismerni a fiú szeme körül lévő titokzatosságot. Eddigi tapasztalataim szerint, amikor vidám, világoskék színbe borul a szemgolyója, ám ha feldühödik, ijesztő, smaragdzöld árnyalatba csap át. Milyen ironikus, hogy erre egy veszekedés kellős közepén jöttem rá.

  Christinát valószínűleg zavarhatja a társaságra települt kínos csend, így hát előáll az egyetlen dologgal, amihez ért, vagyis sértegetni kezd.

-Egy előnye van annak, hogy kilépek a szövetségből! – sziszegi. Sötét szemeit résnyire szűkíti, úgy néz rám, mint egy gonosz kis kígyó, aki bármelyik pillanatban megmarhat, halálos sebet okozva ezzel. – Az, hogy elvághatom a torkát ennek a ribancnak!

  Nyitom a számat, hogy felvilágosítsam a kényes kis hisztizsákot a ribanc szó valódi jelentéséről, ami sokkal jobban illik rá, semmint rám, ám Julio megakadályoz ebben. Mielőtt beszélni kezdene, egy gyors pillantást vet rám. Lövésem sincs, mit akar mondani ezzel, vagy hogy egyáltalán, miért áll már megint Christina pártján. Csak azt tudom biztosra, hogy ha így folytatja, azzal nagyon-nagyon rosszat tesz a kapcsolatunknak.

  Az Országtársam azonban az én pártomra áll.

- Hagyjad már Arát, jól tudod, hogy ez nem is róla szól! A vak is látja, hogy történt valami, amíg elvoltunk. Csak ezt nem akarod elárulni…

- Igen! – helyesel Isabel vadul. – Ha elmondanád, tudnánk segíteni!

  Négy kérdő szempár mered az olasz lányra. Ami azt illeti, valahol mélyen az én oldalamat is furdalja a kíváncsiság, hogy mégis miért szánta el magát erre a lépésre. Inkább bele se gondolok, milyen sokat jelenthet mindez Carlosnak, aki a szóbeszéd szerint szerelmes a lányba. Bár, az más kérdés, hogy Christina mit érez iránta. Nem vennék rá mérget, hogy annyira belehabarodott a szövetségesembe, mint ahogy azt mutatta, máskülönben már réges-rég megosztotta volna velünk a titkát. De Christina hallgat, egy fél szó sem hagyja el az ajkát. Fejét dacosan oldalra fordítja, úgy, hogy egyikünk szemébe se kelljen belenéznie, úgy mormog valamit az orra alatt. Közelebb kell lépnem hozzá, hogy megértsem a motyogását. Nem kapok túl kedvező szavakat.

-Mostantól mind-mind az ellenségeim vagytok!

  Gyűlölöm ezt a csajt. Azóta rühellem, hogy megpillantottam a képernyőn a csilivili ruhácskájában, meg a szigorú tekintetével, melynek segítségével megakadályozta, hogy az a srác önként jelentkezzen Francesco helyett. Nem hiszem, hogy bárkit is ennyire tudnék utálni, mint most őt. Így, hogy kimondta az igazat, ami már napok óta kikívánkozott belőlem is, kissé megkönnyebbülök. Vége van. Már senki sem kötelezhet minket arra, hogy megjátsszuk a barátságot, nyíltan gyűlölhetjük a másikat. Sem Julio, sem Carlos, sem Gabriel, sem a hülye szabályok nem állhatnak az utamba. Ha úgy tartaná kedvem, ebben a szent pillanatban kést állítanék a ronda fejébe. Csak és kizárólag Carlos szomorú kiskutyaszemei akadályoznak meg ebben. Ha ő nem nézne ilyen mélabúsan Christinára, a lány már rég alulról szagolná az ibolyát. Na, még egy dolog, amit a pasijának köszönhet!

-Christina… - nyög fel Isabel keservesen. Automatikusan elfordítom tőle a fejem, amint észreveszem a szemeiben csillogó könnyeket. Miért siratja mindenki ezt a hisztis libát? – Ne csináld…

- Jaj, Isabel! – szorítom a szívemre a kezem, mintha komoly fizikai fájdalmat okoznának a spanyol lány szavai. – Te ne csináld! Az ő döntése…

- Igazad van! – néz rám komoran. A hangja megkeményedik, ahogy Christinára néz, de látom a szemén, hogy igenis megviseli az olasz távozása. – Ha menni akarsz, menjél. De mondok valamit: rossz húzás volt, hogy az ellenségeiddé tettél minket!

  Meglepő módon még ettől sem törik össze, nem kezd zokogni, vagy tombolni. Az nem az ő stílusa. Rossz érzés belátni, hogy most valami igazán követendő dolgot hajt végre. Christina Angell emelt fővel viseli a vereséget, ráadásul mindezt úgy teszi, mintha meg sem érintené a távozás.

-Ne féltsetek! – A hangjából képtelenség bármit is kiolvasni. – Tudom, kikkel állok szembe!

- Biztos? – próbálkozik Isabel. Esküszöm, ha így folytatja a ragaszkodást, a végén kénytelen leszek saját kezűleg befogni a száját! Mióta lett ez a lány ennyire idegesítő?

  Egykori szövetségesünk hátat fordít nekünk, tekintetét a tengernek szegezi. Aztán lassan előhúzza a pisztolyát, természetesen ügyelve arra, hogy kellőképpen drámaira sikerüljön a mozdulatsor. A Nap lemenő sugarai megcsillannak az ezüstbevonatú tárgyon, kísérteties ragyogást adva ezzel mind a fegyvernek, mind a gazdájának. Tudom, mi lesz a következő lépés: az, amit ilyen helyzetben bárki más tenne, az ellenfelek megfélemlítése. A többiek összerezzennek a lövés hallatán, sőt még Christina válla is megremeg egy picit. Csak én maradok nyugodt, hiszen engem már nem lep meg egy ilyen szánalmas kis önreklámozás. Ezzel csak azt akarta bizonyítani a támogatóknak, hogy egyedül is megállja a helyét, és szövetségesek nélkül is megnyeri a játékot. Mondjuk, ebben erősen kételkedek, de egyelőre hagyom a sikerben lubickolni. A többiek felváltva sok sikert kívánnak neki, amit ő nyilván elégedetten fogad. Biztosra veszem, hogy azóta erre a pillanatra vár, hogy közölte a kilépési szándékát. Sajnos azonban nem számolt velem, nagy naivan elhitte, hogy a kis mutatványát megússza egy gúnyos, lekezelő beszólás nélkül.

-Most meg kellene ijednünk?

- Meg! – fordul hátra egyszerűen. A pillantása összeakad Carloséval, ám nincs annyi ereje, hogy tartsa a szemkontaktust. Kínosan lesütött pilláira nézve ismét megajándékozom egy gunyoros megjegyzéssel.

- Akkor csá! – Most rajtam a sor, hogy hátat fordítsak neki. – Remélem, még összefutunk!

  Abban nem lesz neked sok köszönet! – teszem hozzá magamban, majd a lábdobogását hallgatva nagyot szippantok az sós, esti levegőbe.

*

A szövetségeseim közül érthető okokból kifolyólag Carlost viselte meg a legjobban Christina távozása. Alig néhány perccel azután, hogy a lány elrohant, közölte, hogy nem éhes, és inkább megy aludni. Isabellel és Julióval ettünk néhány falatot, és megvártuk a Himnuszt – mint kiderült, az orosz lány távozott el közölünk, méghozzá Niels „jóvoltából” – aztán a spanyol lány is nyugovóra tért. Egyedül maradtam Julióval, na meg az egyre sebesebben kanyargó gondolatimmal, melyek többségét Christina és Carlos kapcsolatának szenteltem.

  Sosem értettem igazán, mit eszik Carlos azon a csajon. Aláírom, az olaszt szerencsés génekkel áldotta meg a sors, ám emellé kiállhatatlan személyiség jutott neki. Ez a barom mégis teljesen kibukott, amiért Christina itt hagyott minket. A helyében örülnék, amiért többé már nem keseríti meg az életemet a folyamatos nyávogásaival! Persze Carlos nehéz eset, az ember egyszerűen képtelen megérteni a gondolkodásmódját. Ahogy a fiú ideges arcát, zavartan rángatózó szemhéját és kócos, sötétbarna haját nézem, arra gondolok, hogy talán mégsem volt színjáték a részéről ez az egész. Talán tényleg belefutott a legnagyobb hibába, amit a Viadalon való részvétel során elkövethet az ember: beleszeretett egy ellenfelébe. Na, nem mintha túl sok közöm lenne hozzá, de valahol mégis eszméletlenül irritál, hogy ennyire kiborul egy lány miatt. Meg amúgy is, mi a garancia rá, hogy Christina nem csak szórakozott vele? Simán kinézem belőle, hogy erre ment ki a játék. Viszont ha nincs igazam, és komolyak a szándékai a fiúval, talán még az eddiginél is jobban gyűlölöm. Hiszen elhagyta Carlost néhány rohadt dollárért! Persze, ez nyilván az életét jelenti, de akkor is, mit képzel magáról ez a csaj? Hogy szemrebbenés nélkül játszhat mások érzéseivel, mintha az nem is emberi lény lenne, hanem valami ócska, eldobható bábu? Néha magam sem értem, miért nem nyírtam ki, amikor elrohant…

  Semmi sem zavarja a sivatagi éjszakát, maximum néhány rovar zümmögése, amik nappal nem mertek előjönni. Hirtelen egy szentjánosbogár emelkedik fel a fűszálak közül, tündéri fényt adva ezzel a környéknek. Az apró állatka látványa széles mosolyt varázsol az arcomra, kis időre még az „álompárról” is megfeledkezem. Csak nézem azt az aranyos kis bogarat, ahogy körbeszállja a tábort, és finom ragyogást ad az alvó szövetségeseim vágásokkal tarkított, megviselt arcának. Persze Juliót is megkörnyékezi, ám ő még csak rá se hederít; unottan bámul maga elé. Úgy döntök, itt az ideje kifaggatni egy kicsit, hátha tud még valamit Christináékról, amit délelőtt nem mondott el.

-Minden oké? – kérdezem kedvesen.

- Mi? Ja, persze! – eszmél fel a bambulásból. – Csak Angellen gondolkoztam.

- Akkora ribanc az a csaj, hogy legszívesebben…

- Ara, te tényleg nem érted? – Julio hangja komolyan cseng, éjfekete szemében pedig nyoma sincs a jól ismert lazaságnak. Bár még mindig lélegzetállítóan szép látvánnyal örvendeztet meg, mégis ijesztőnek tartom az íriszét. Talán azért, mert olyanfajta érzelmet fedezek fel benne, ami egyáltalán nem jellemző Julióra. – Amikor Christina kilépett, az ellenségünkké tette magát. Most már szó nélkül ránk támadhat, és végezhet velünk. A legjobb az egészben, hogy meg is fogja tenni. Gondolom, Carlosnak azért megkegyelmezne, elvégre jártak, vagy mi. De mi, többiek… Csak reménykedhetünk, hogy nem megy át gyilkológépbe.

  Elképedve nézek az Országtársamra, el sem hiszem, amit mondott. Annyira lehetetlennek találom, hogy a nagy Julio Fuarez féljen egy Kiválasztottól. Ez egyszerűen képtelenség! Ő nem ijedhet meg, hiszen a mezőny egyik legesélyesebb versenyzője! Sokkal többet ér annál, mintsem hogy holmi idióta kis lotyó elriassza.

  Közelebb férkőzök hát hozzá, és gyengéden magam felé fordítom az arcát. Legnagyobb sajnálatomra semmit sem változott az elmúlt percekben, ugyanolyan letört és csüggedt, mint amikor beszédbe elegyedtem vele. A szemében is ott ül az a szomorú, zord reményvesztettség, amit már annyiszor volt alkalmam átélni.

-Ne törődj Christinával! – suttogom halkan, ám ellentmondást nem tűrve. – Csak egy a sok szerencsétlen közül, aki azt hiszi, hogy győzhet! Gondolj arra, hogy mi többen vagyunk, és amúgy sem lenne mersze ránk támadni. Ha meg mégis, simán végzünk vele. De a csaj nem hülye, legalábbis nem minden értelemben. Nem kockáztatná az épségét csak azért, hogy bizonyítson valami baromságot.

- Tényleg nem érted! – sóhajt fel lemondóan, majd kissé távolabb húzódik tőlem. Ez utóbbi, bár gőzöm sincs miért, iszonyatosan rosszul érint. – Nem elég, hogy ez az egész padlóra vágja Carlost, amitől valószínűleg pár napig képtelenek leszünk bármi értelmeset is csinálni, még egy újabb ellenséget is szereztünk magunknak. Nézd, remélem, nem kell magyaráznom, milyen szar a helyzet.

- Egy ember már nem oszt, nem szoroz! – jegyzem meg kissé tudálékosan.

- Nem tudom, feltűnt-e, de a legerősebb harcosok vannak ellenünk. Minho, Niels, Christina… Ha ezek hárman szövetkeznek, Carlos depressziós lesz, Isabel naphosszat csak a srácot nyugtatja, nekünk befellegzett, érted?

- Nem hiszem, hogy szövetkeznének ellenünk…

- Tök mindegy, Ara! Az ellenségeink. Pedig semmi szükségünk még egy ellenségre.

  A tekintetem véletlenül Julio vádlijára téved, amiről eszembe jut, hogy az Országtársam visszafelé jövet erősen bicegett. Rögvest felébred bennem a gyanú, miszerint Niels talán nem is csak néhány karcolással gazdagította a lábát. Alig észrevehetően közelebb férkőzök a fiúhoz, majd egy óvatlan pillanatban felrántom a puha textilt, egészen a térdéig. A látványra, ami fogad, nem tudok teljesen felkészülni.

  Igazság szerint mindig is tudtam, hogy Juliótól bizony nem áll távol a hazudozás és a hősies látszat fenntartása, de azért igazán beszámolhatott volna arról, amit Svédország Kiválasztottja tett. A vádliján ugyanis egy hosszú, mély seb éktelenkedik, ráadásul a külső részéből mintha hiányozna is egy kicsi darab. Bár, lehet hogy csak rosszul látom a rászáradt töménytelen mennyiségű vér miatt.

-Niels? – mindösszesen ennyit bírok kinyögni a hirtelen jött sokk hatására.

  Julio kínosan elhúzza a száját, aztán gyors bólintással nyugtázza a megállapításomat. A gyomrom vad émelygésbe kezd, kevesen múlik, hogy nem látom viszont a vacsorámat. Úgy érzem, le kell feküdnöm, ha nem akarok menten elájulni. Rögvest le is heveredem a puha homokba, az arcomat a tenyerembe temetem. Úgy érzem, forog velem a világ, és ha nem szállok azonnal, az rettenetes következményeket vonhat maga után. Egész testemben remegek, nem merem kinyitni a szememet, semmi kedvem újra Julio meggyötört vádlijára nézni.

  Öt, tíz, vagy tizenöt, fogalmam sincs, hány perce fekszem már mozdulatlanul a homokban. Csak azt tudom, hogy kezdem megérteni, miről hadovált az Országtársam, sőt valahol igazat is adok neki. Akárki, akármit mond, az Országok Viadala nem egy egyszerű kis játék, aminek egyetlen célja a nézők szórakoztatása. Nem egy délutáni show, amit örömmel néznek végig a családok. Sőt, még csak nem is egy jól megszervezett szappanopera, még ha egyes résztvevők néha úgy is viselkednek, mintha egy ilyesfajta adás főszereplői lennének. Nem, ez egy elmebeteg, szadista műsor, amit csak a legerősebb versenyző élhet túl, de az ő biztonsága sem garantált. Itt azonban nem hírnévéhes, ostoba nagyvárosiak versengenek a fődíjért, mint a többi valóságshow-ban, hanem szerencsétlen, véletlenszerűen kisorsolt gyerekek, akiknek nincs más választásuk, mint ölni, vagy meghalni.

  Igaza van Juliónak, Christina ezúttal hivatalosan is az ellenségünkké vált. De vajon tényleg vele kell végeznünk? Helyes lenne, ha csak úgy odaállítanánk elé, és szemrebbenés nélkül megölnénk? Egyáltalán, mi lett volna, ha nem választják ki, vagy ha nem iratkozom fel, és hagyom, hogy Guiletta jöjjön a Viadalra? Mi lenne, ha nem lenne Viadal? Megeshet, hogy kedvelném Christinát, és nem akarnám megölni?

  Meg hát. A szívem mélyén mindig is tudtam, hogy Christina Angell-lel még ha nem is lennénk barátok, de valahogyan csak elviselnénk egymást, ha nem köteleznének minket egymás meggyilkolására. Akkor Julio sem hadakozna Nielsszel, mint ahogy Minho sem akarná megölni a fiút, és Francesco, Fiona, Cho, Victoria, meg a többi szerencsétlen is élne még.

  Kár, hogy nem tudom visszapörgetni az időt úgy kétszáztizenhét évvel, ezáltal arra is képtelen vagyok, hogy fejbe kólintsam egy helyes kis kalapáccsal azt a seggfejt, aki megalkotta ezt a borzalmat, ami ma már hagyományos része a világi ünnepségeknek, és amit Országok Viadala néven ismernek az emberek.