#20 - Arabella

Sziasztok!
Meghoztam a huszadik fejezetet Arabella szemszögéből. Nekem amúgy ez lett az egyik kedvenc részem, szóval remélem, hogy nektek is tetszeni fog:) Jó olvasást!
Puszi: Maja
 

  Az olasz lány égre vetített arcképéről ábrándozva nyitom fel a szememet. Nyűgösen megdörzsölöm az arcomat, majd leerőszakolok néhány korty vizet a torkomon. Nem érzem magam szomjasnak, ám jól tudom, hogy egy sivatagban nem hagyatkozhat az ember az ösztöneire, hiszen könnyen becsaphatják. Persze nem vetemedem felesleges pazarlásra, inkább megnézem, mit csinálnak a többiek. Isabel még az igazak álmát alussza – már amennyire az arcán uralkodó ideges kifejezésből erre következtethetek – a fiúk pedig nagyban tanakodnak valamiről, miközben a fegyvereket rendezgetik.

-Jó reggelt! – köszönök.

  Julio viszonzásul biccent, Carlos pedig, mintha meg sem hallott volna, bambán bámulja a késgyűjteményét. Nem tulajdonítanék túl nagy jelentőséget a dolognak, ha a drágalátos Christina nem tegnap távozott volna a szövetségből. Így azonban egy kérdő pillantást küldök az Országtársam felé, aki amolyan „Hagyd csak!” – stílusban megrázza a fejét. Unottan vállat vonok, majd lehuppanok a talajra. Furcsa érzés kerít hatalmába, mintha Carlos és Julio az elmúlt percekben nagyban beszélgettek volna valami fontosról, és az érkezésem miatt hallgattak volna el. Jelen esetben sem kedvem, sem energiám kifaggatni őket, mint ahogy Juliót sem kérdezem ki Nielsről és a vádlijáról. Ha akarja, úgyis elmeséli, mi történt. Jobb híján fogom a lándzsámat, és próbálom róla lekapargatni a rászáradt vért. Közben azon jár az eszem, vajon Fionától, vagy a mutánstól származhat-e az alvadt folyadék.

- A helyedben megkeresném, még mielőtt átmegy pszichopatába! – töri meg a csendet az Országtársam.

- Christina nem pszichopata – Carlos hangja nyugodtan, bár kissé ellenségesen cseng, amire automatikusan felkapom a fejem.

- Talán nem – von vállat Julio. – De nem tudhatod, mikor lesz az. Meg amúgy is, üvölt rólad, hogy bele vagy zúgva, akkor meg miért szerencsétlenkedsz?

  Carlos keze egy pillanatra megáll a levegőbe, sőt mintha néhány másodperc erejéig levegőt is elfelejtene venni. Szórakozottan figyelem, ahogy az arcszíne napsütötte barnából falfehérbe, majd tűzvörösbe csap át. Szóval elérkezett a pillanat, amikor hivatalosan is a tudtomra adják, hogy mi a helyzet az álompár szerelmi életével kapcsolatban. Remek, sőt mi több, zseniális! Minden vágyam ezt az életképtelen idiótát vigasztalni, de tényleg…

  A fiú elsőként rám, majd Julióra néz. Írisze világoszöld árnyalatban pompázik, és jó adag idegességet vélek felfedezni benne.

- Ha nem bírnálak, - morogja a fogai közt – már halott lennél, Fuarez!

  Julio persze nem szívbajos, a spanyol kijelentésére mindössze égnek emeli a tekintetét, aztán tovább győzködi arról, hogy igenis meg kellene keresnie Christinát. Carlos meg azzal áll elő, hogy a lány amúgy sem csatlakozna hozzánk, hiszen önszántából lépett ki, tehát valószínűleg jobb is ez így. Julio tovább makacskodik, hogy nem hagyhatjuk Christinát gyilkológéppé válni, nekem meg egyre jobban megfájdul a fejem a rögtönzött reggeli cirkusztól. Komolyan, néha úgy érzem, sokkal jobb volt, amíg egyedül bóklásztam az Arénában! Legalább nem kellett a többiek baromságaival foglalkoznom. Jobban belegondolva, erről is az olasz ribi tehet; ha nem szívódik fel, a két észlény is befogná. Bár, akkor a hercegével való nyálazásával hozna ki a sodromból. Te jó ég, ez a csaj bármit csinál, megőrülök tőle!

- Oké, ha azt mondom, hogy igazad van, nem cseszegetsz tovább? – kérdezi Carlos fogcsikorgatva.

- Ha megkeresed Christinát, és ráveszed, hogy szálljon vissza a csapatba! – alkudozik Julio. Úgy döntök, mindenki jobban jár, ha nem üvöltöm le, amiért az olasz pártján áll. Aztán persze eszembe jut a vádlija, és még inkább elmegy a kedvem a nagy kioktatástól. – Meg amúgy is, hagyd abba a siránkozást, és örülj, hogy csak annyi problémád van a magánéleteddel, hogy a csajod bekattant és lelépett. Ezt legalább meg lehet oldani valahogy.

- Mi? – rázza meg Carlos sötétbarna haját. – Azt hittem, már döntöttél. Vagyis, múltkor azt mondtad…

- Ja, úgy is volt! – legyint Julio. – Csak aztán rájöttem, hogy ez így nem oké, mert ő… Annyira, nem is tudom. Kiszámíthatatlan! Persze, rohadt szexi, de…

- Hé, nem zavarok? – köszörülöm meg a torkom, még mielőtt megfeledkeznének rólam, és elkezdenének olyan témákról beszélgetni, amikről inkább nem akarok tudni.

- De igen! – jegyzi meg Carlos egyszerűen. Kikerekedett szemekkel nézek a fiúra. Ez most komolyan beszólt nekem, vagy csak viccesnek próbál tűnni? Ha az utóbbi, akkor közlöm, hogy nem túl irigylésre méltó a humora. – Szóval, azért még bejön, nem? Csak már a másik is…

- Ja, az is benne van. Basszus, annyira bonyolult az élet!

- Egyetértek, pláne, ha idiótákkal vagy körülvéve! – mormogom unottan.

A fiúk szerencsére értik az utalást, úgyhogy végre-valahára befogják, és nem fárasztanak a magánéletükkel meg a szenvedéseikkel. A következő néhány percet csendben töltjük, ki-ki a saját gondolataiba merülve. Azon morfondírozom, mihez kezdünk most, hogy mindenkinek elment a kedve a tettektől. Az biztos, hogy Carlos egész nap csak henyélni fog, és sajnos az is várható, hogy Isabel próbálja majd megnyugtatni. Tehát gyakorlatilag egyedül maradok Julióval, aki szintén nincs a legjobb állapotban. Nem a magánéletére gondolok – azt már egy ideje nem tudom, és igazság szerint nem is akarom követni – hanem a fizikai sérüléseire. Tegnap este ugyan csak a vádliját láttam, de az is épp elég ahhoz, hogy legyengüljön. Inkább bele se gondolok, milyen sebeket ejthetett még rajta Niels, akit viszont a legjobb lenne minél hamarabb kiiktatni a forgalomból.

  Nagyjából tíz perc kínos csend után Isabel is csatlakozik hozzánk. Üvölt róla, hogy nem aludta ki magát rendesen, és valami miatt elég idegesnek tűnik. Gondolom, őt is rendesen megviselte Christina távozása, mint ahogy a többi szövetségesemet is. Egyre erősebben töröm rajta a fejem, hogy valahogy vissza kellene szerezni a lányt. Nem mintha túl sok kedvem lenne naphosszat azt figyelni, hogyan dugják le a nyelvüket egymás torkán Carlosszal, de ha a két rossz közül kellene választanom, inkább a nagy románcra szavaznék. Az, amit a spanyol fiú előad, több mint szánalmas! Nem hiszem el, hogy válhatott ez a kedves, kicsit butuska srác pár nap leforgása alatt egy magába forduló, hallgatag valakivé. Valószínűleg nem csak Christina távozásán múlott a dolog, még ha nagy szerepet is játszott a folyamatban. Az az igazság, hogy Carlost ugyanúgy megviselte a Viadal, akárcsak engem, vagy a többieket. Szegény fiú annyira maga alatt van, hogy egyik pillanatról a másikra egy rövidke dalt kezd énekelni.

Si te vas yo también me voy

Si me das yo también te doy

Mi amor

Felvont szemöldökkel nézek a szövetségesemre, aki a jelek szerint kezdi teljesen elveszteni a fejét. Persze, elég jól ismerem már ahhoz, hogy ne várjak tőle nagy dolgokat, de az azért mégiscsak túlzás, hogy véletlenszerűen elkezd spanyolul énekelni. Értetlenül pillantok Julióra, aki hozzám hasonlóan egy mukkot sem ért a barátja hablatyolásából. Egyedül Isabel az, aki felfogja az ismeretlen hangzású szavak jelentését, ám a jelek szerint nincs túlzottan megelégedve az Országtársa rögtönzött produkciójával. Mondjuk, Carlost egészen tűrhető hanggal áldották meg az égiek, vagy legalábbis nem az a fajta, akit kedvem támadna azonnal leütni. Csöndesen hallgatom az énekét, és közben azon gondolkozom, mit jelenthet a dalocska. Carlos állapotából ítélve biztos valami nyálas szerelmi ballada…

  Pár percig még érdeklődve hallgatom a fiút, ám aztán egyre inkább kezdek megőrülni tőle. Komolyan, miért nem tudja befogni? Ráadásul, miért csak ugyanazt a három sort ismételgeti? A fenébe is, ez a gyerek nem százas! Tiszta beteg! Sosem értettem igazán, hogy lehet annyira szeretni valakit, hogy beleőrülj. Bár kiskoromban imádtam a szüleimet, és hatalmas traumát jelentett számomra az elvesztésük, mégsem fordult meg egyszer sem a fejemben, hogy idióta nótákkal szórakoztassam a népet. Mondjuk, Carlos és én merőben különbözünk egymástól. Míg ő az esetek többségében kedves, és nem gondolja túl a dolgokat, én hamar felkapom a vizet, és általában mindenbe beleképzelek valamit.

- Ugye tudod, hogy nagyon nem oké, amit művelsz?

  Egy másodpercre rám emeli világoszöld színben fürdő tekintetét, aztán mintha mi sem történt volna, visszafordul a kardjához, és folytatja a szánalmas kis játékát. Ez az a pillanat, amikor megelégelem a helyzetet. Mégis mit képzel magáról ez az idióta? Hogy csak úgy semmibe vehet, és egy szomorú tekintettel lerázhat? Na, azt lesheti! Nem teketóriázom, rögtön közelebb furakodok hozzá, és egy határozott mozdulattal megemelem az állát, kényszerítve ezzel arra, hogy huzamosabb ideig a szemembe nézzen. Legnagyobb döbbenetemre Julióhoz hasonlóan, már az ő íriszében sem lobog a küzdeni akarás tüze, csupán a bánat és a reményvesztettség kap helyet a csodaszép szempárban.

- Könyörgöm, szedd már össze magad! – suttogom úgy, hogy ne hallják a közelben lévő kamerák.

- Vicces, hogy pont te magyarázol erről! –vágja rá a fogát csikorgatva.

- Mi van? – ráncolom össze a homlokomat. Alaposan végigtanulmányozom a spanyol arcát, reménykedve abban, hogy valami nyomra vezető jelre lelek. Nem is kell sokáig keresgélnem, hiszen Carlos köztudottan nem valami jó színész, szinte minden leolvasható az arcáról. – Te most komolyan azzal vádolsz, hogy Christina miattam hagyott itt? Bocs, de ez már több, mint nevetséges!

- Te vagy a nevetséges! – üvölt rám idegesen. Olyan hirtelen mozdulatot tesz, hogy jobbnak látom kissé távolabb húzódni tőle. – Szerinted beveszem ezt a szar dumát? Mondd, Arabella, ennyire hülyének nézel? Tök világos, hogy örülsz, amiért Christina kilépett. Elvégre, már legálisan megölheted, vagy mi… - nevet fel gúnyosan.

- Ja, persze, tényleg kicseszettül élvezem, hogy a ribanc barátnőd miatt mindenki padlóra került, és úgy járkáltok, mint a zombik! – üvöltöm vissza. – De tudod  mit, ha képtelen vagy meghallgatni, és ember módjára beszélni velem, akkor inkább hagyjuk az egészet a francba!

  Idegesen hátat fordítok neki, és úgy teszek, mintha a cipőm baromi érdekes látványt nyújtana. Valójában azonban csak azért cselekszek így, hogy ne kelljen Carlosszal kommunikálnom. Ez a gyerek tényleg megőrült! Nem lehet, hogy egy lány elvesztése ilyen hatást váltson ki belőle, pláne nem egy olyan lányé, mint Christina. Ebben egyszerűen nem találom a logikát. Jó, nem mondom, hogy ugráljon örömében, amiért a szerelme elhagyta, de legalább legyen benne annyi büszkeség, hogy nem omlik össze ország-világ szeme láttára! Mellesleg az sem ártana, ha megtanulna normálisan viselkedni.

  Perceket töltünk a sötét némaságba burkolózva. Semmi kedvem Carloshoz, nem akarom a szánalmas siránkozását hallgatni. Én próbáltam beszélni azzal a makacs fejével, az ő hibája, hogy nem lett belőle semmi. Valószínűleg most kiakadt rám, és talán sosem fog megbocsájtani azért, amit elviekben tettem. Még hogy miattam lépett le Christina! Nevetséges. Ha a drágalátos kis hősszerelmes ismerné egy icipicit azt a ribit, tudná, hogy nem az a típus, aki megfutamodik egy ellenfél láttán, inkább csak erőt merít a piszkálódásokból. Persze, ehhez a baromarchoz képtelenség hozzászólni, jelenleg nem ért máshoz, csak ehhez az agybeteg dalhoz, amit ha még huszadjára is végig kell hallgatnom, esküszöm, kinyírok valakit!

  Most azonban nem énekel, még csak az orra alatt sem motyogja el az ostoba versikét. Helyette gyengéden a vállamra helyezi a kezét, amitől kedvem támad lekeverni neki egy akkorát, hogy a feje egyenesen az olasz ribi kezébe repüljön. Vicsorogva fordulok hátra, egyértelműen jelezvén ezzel, hogy hagyjon békén a francba. Ám amikor belenézek azokra a kiskutyára emlékeztető, világoskék szemekbe, egyszeriben meglágyul a szívem, és képtelen vagyok egy percig is haragudni a fiúra. Magam sem értem, miért, de megsajnálom. Még ha nem is sikerül teljesen átéreznem a fájdalmát, mégis megesik rajta a szívem, amiért beleszeretett egy olyan emberbe, aki nem viszonozta az érzéseit, és könyörtelenül elhagyta. Bár nem látok bele a fejébe, mégis megértem, mennyire rossz lehet neki, és milyen fontosnak tartja, hogy olyanok legyenek mellette, akik tényleg támogatják, és segítenek neki kimászni a gödörből. Egy hangos, mélyről jövő sóhaj hagyja el az ajkaimat, aztán önkéntelenül megölelem a fiút. Ő kissé habozva, esetlenül viszonozza a gesztust, ám miután már jó fél perce szorongatom, felenged, és a fülemhez hajolva elsuttog egy rövid szót, ami mégis hatalmas jelentéssel bír.

- Bocsánat!

  A hangja leleplezi az érzéseit. Igaz, hogy megbántott, csak hogy Carlos Contreras az a fajta srác, akire az ember egyszerűen képtelen huzamosabb ideig haragudni. Hogy ezt vajon a néha gyerekes, ám mégis imádni való viselkedésének, a csodaszép szemeinek, vagy a kedvességének köszönheti, nem tudom, de az biztos, hogy még nagy hasznát veheti a későbbiekben. Nem bírok ellenállni neki, így hát jobb híján egy apró puszit nyomok az arcára. Erre elenged, és komoly pillantását az enyémbe mélyeszti.

- Kérlek, ne veszekedjünk ennyit! – mondja keservesen. – Legalább mi ne, akik a szövetségben maradtak. Francesco meghalt, Christina lelépett… Basszus, Ara, ez olyan gáz! – túr bele kínosan a dús, sötétbarna hajába. – Folyton csak azon kattogok, hogy mi megy el legközelebb, és…

- Carlos, légy oly kedves, és ne próbálj átverni! – forgatom unottan a szemeimet. – Hiszen mindketten jól tudjuk, hogy nem emiatt borultál ki. Neked csak és kizárólag Christinával van bajod. Vagyis, azzal, hogy kilépett a szövetségből – pontosítok, nehogy újra összeesküvés-elméleteket gyártson. – Senki se hülye, tök egyértelmű, hogy belezúgtál. Más kérdés, hogy az ízléseden még van mit csiszolni…

  Egy hangos sóhaj kíséretében levágja magát a földre, aztán engem is maga mellé húz. Egy szomorkás mosollyal a szám szélén hagyom, hogy átölelje a vállamat, és kiöntse a lelkét.

-Tudom, hogy ezt fura lesz hallanod, de azt hiszem, minél több embernek elmondom, annál könnyebb! – kezd bele. Nem néz rám, a tekintetét egyenesen előre szegezi, mintha egy másik világban járna. – Semmi értelme tagadnom, hogy mindig is tetszett Cri. Bármit is csinált, vagy mondott, úgy vonzott magához, mint a mágnes. Amikor hozzám szólt, rohadtul paráztam, hogy hülyeséget mondok, ám ennek ellenére alig vártam, hogy újra beszéljünk, és igen… Asszem’, kicsit elhanyagoltalak benneteket, a többieket – küld felém egy bocsánatkérő pillantást. Egy apró mosollyal nyugtázom, hogy nem történt semmi, csak folytassa az elbeszélést. – Amikor először csókolóztunk… Tudod, amikor közösen őrködtünk, mert nem akartad, hogy álmodban leszúrjon… Az rohadt jó volt! Akkor éreztem először azt, hogy igaza volt Isabelnek, amiért annyit dumált Christináról. Okos csaj, mindig pontosan átlátja a helyzetet. Most se tévedett. Baszki, Ara, életemben először szerelmes vagyok, erre meg hagyom, hogy a barátnőm csak úgy elsétáljon! Könyörgöm, ölj meg!

  A felém nyújtott kés láttán nem tudom eldönteni, hogy hangosan kiröhögjem, leüvöltsem, vagy felképeljem a fiút. Nem hiszem el, hogy ennyire hiányzik neki az a kis lotyó, máskülönben már réges-rég a keresésére indult volna. Ennek ellenére szeretném, ha megnyugodna, és abbahagyná azt a keserves kínlódást.

- Hát, nem mozgok túl otthonosan a témában – harapom be kínosan az alsó ajkamat. – Az viszont biztos, hogy ha ennyire beleestél abba a ku… Khm, Christinába, akkor meg kellene keresned. De komolyan. Nem csak azért mondom, mert nem szeretném, hogy egyszer ránk támadjon, és elvágja a torkunkat. Az az igazság, hogy nagyon bosszantó, hogy itt siránkozol ahelyett, hogy a tettek mezejére lépnél. Ráadásul a többiek sincsenek túl jól… - Gyors pillantást vetek a szövetségeseinkre, akik a megállapításomnak pont az ellenkezőjét bizonyítják azzal, hogy nagyban nevetnek valamin. Magam sem tudom, miért, de egyszeriben rossz érzés kerít hatalmába, ahogy rájuk nézek. De miért foglalkozok velük? Hiszen jelenleg Carlos lelkét ápolgatom, vagy mi. – Szóval, ha gondolod, segíthetek megkeresni. Hé, ne nézz már így, nem fogom megölni! – teszem fel a kezem hárítóan. – Esküszöm! Mondjuk, más kérdés, hogy csak a te kedvedért teszem, de hát, na…

- Jó, értem én! – Ajkain halovány mosoly fut végig, amitől az arcán megjelennek azok az aranyos, Carlosos gödröcskék. Hirtelen felrémlik előttem az alig egy héttel ezelőtti találkozásunk, amikor a fél mezőny szeme láttára ölelgettük egymást a kardos állomásnál. Te jó ég, mintha ezer év eltelt volna azóta! – Hé, Ara, lehetne egy kérdésem? Voltál már szerelmes?

-Nem! – rázom a fejem határozottan. - Nem voltam, és szerintem sosem leszek. Nem hiszem, hogy szükségem lenne ilyesmire.

- Az jó! – feleli egyszerűen. – Ne is legyél, oké! Csak megőrül tőle az ember, és úgyis pofára esés a vége!

  Miután ezt ilyen zseniális módon kifejtette nekem, újra belekezd az idióta spanyol nótába. Most azonban már nem csak magában motyog, hanem olyan hangosan üvölt, hogy még Isabel és Julio is felkapják rá a fejüket. A lány folytatja is a dalt, majd megkéri az Országtársát, hogy ha már egyszer énekel, érjen a végére. A fiú erre bosszúsan közli, hogy nem szereti a lezárásokat.

  Mielőtt azonban a két spanyol belebonyolódna a vitába, egymás után két ágyú zaja rázza meg az Aréna csendjét. Automatikusan összerezzenek a hangra, és magam elé kapom a lándzsámat. Az imént még dalolászó Carlos egyre gyorsabban veszi a levegőt, arcán kövér izzadságcseppek futnak végig. Isabel értetlenül kapkodja a tekintetét közöttünk, Julio pedig lemondóan lesüti ébenfekete szemét. Egyikünk sem tud mit kezdeni a helyzettel, csak és kizárólag egyet tehetünk: nem zuhanhatunk össze, még akkor sem, ha egyre kevesebben vagyunk életben! Ez valamilyen szempontból akár pozitív jelentéssel is bírhat, ám ha arra gondolok, amit Carlos az imént mondott, hogy nem tudhatjuk, ki lesz a következő, rögvest végigfut a hideg a hátamon. Túl sok megválaszolatlan kérdés motoszkál a fejemben. Kik haltak meg? Ki, vagy rosszabb esetben, mi végzett velük? Meddig bírja még ki a szövetségünk? Meddig tartunk ki egymás mellett?

  Elsőként Julio szedi össze magát.

- Basszus… Ez rohadt durva volt! Tuti valami mutáns, vagy ilyesmi.

- Vagy csak Christina bedurvult! – jegyzi meg Isabel gúnyosan.

  Kikerekedett szemmel nézek a lányra, akit eddig mindvégig kedvesnek és jószándékúnak tartottam.  Lövésem sincs, mit akar mondani ezzel, de az biztos, hogy a legjobban tenné, ha befogná, és nem táncolna tovább az Országtársa idegein. Elég egy futó pillantást vetnem a fiúra, hogy rájöjjek, kevés választja el attól, hogy őrjöngve a földre vesse magát, vagy hisztérikus zokogásban törjön ki. Bár magam is tisztában vagyok a ténnyel, miszerint Isabelnek akár igaza is lehet, mégsem akarom azt a tudatot ébreszteni Carlosban, hogy a szerelme nem csak egy ostoba ribi, hanem egyben egy könyörtelen gyilkos is.

- Akkor sem ölhetett meg egy perc alatt két embert! – Hogy jelentőségteljesebbé tegyem a szavaimat, gúnyosan megforgatom csokoládébarna szemeimet. – Az lehetetlen! Ha mégis valami köze lenne az ügyhöz, akkor inkább az ő ha… - Kötelezem magam, hogy a mondat befejezte előtt elhallgassak. Te jó ég, mit csináltam már megint! Csak reménykedni tudok, hogy nem ültettem bogarat Carlos fülébe, és nem esik pánikba.

- Azt hiszed, hogy… - néz rám a fiú nagy, ijedt szemekkel. – meghalt?

- Nem ezt mondtam! – tiltakozom. – Jaj már, lehet, hogy semmi köze az egészhez! Csak hangosan gondolkodtam, ennyi.

- De mi van, ha meghalt? – túr bele idegesen a hajába Carlos.

  Akkor én vagyok a világ legnagyobb mázlistája, gondolom magamban. Persze ezt a világért sem közölném a spanyollal, a végén még képes, és megöl.

  Megöl. Olyan ijesztő belegondolni, hogy a fiú, akivel néhány perce békültem ki, és az egész ismeretségünk alatt kedvesnek és édesnek tartottam, képes lenne kést állítani a szívembe. Azon morfondírozom, mit tenne, ha ketten maradnánk a végén. Értelemszerűen próbálna életben maradni, mint ahogy én is. De hogy végezne-e velem? Fogalmam sincs, állapítom meg az ijedten villogó, világoskék szempárt tanulmányozva. Ha nagyon eldurranna az agya, vagy ha pár perccel azelőtt halna meg Christina, talán. De egyébként nem látok rá sok esélyt. Valójában el sem tudom képzelni, hogy egyik pillanatról a másikra gyilkológéppé válik.

-Nem hiszem! – próbálja megnyugtatni Julio a barátját. – Tud magára vigyázni. Meg amúgy is, Hayesnek nincs oka mutánsokat küldeni rá, hiszen a nézőket érdekli. – Valamennyien értetlenül bámulunk rá, ezért gyorsan kiegészíti a mondandóját. – Tudjátok, a Játékmestereket csak a show érdekli. – Ennél a résznél egy gyors, alig észrevehető pillantást küld felém, mire egy halvány mosoly suhan át az arcomon. – Angell kiszállt a szövetségből, nyilván mindenki rá kíváncsi. Hülye lenne rögtön megöletni!

- Jogos! – biccentek.

- Meg az is benne van a pakliban, hogy semmi köze az előbb történtekhez. – von vállat Isabel látszólag közömbösen, én azonban látom rajta, hogy csak az Országtársát szeretné csitítani. – Lehet, hogy Niels ölt meg valakit. Vagy őt ölték meg…

- Igen! – helyesel Julio. – Angell tud magára vigyázni.

  A nyugtató szavak hallatán Carlos mintha egy kicsit feloldódna, legalábbis már nem vág olyan szerencsétlen képet, mint az előbb. Igaz, a szeme még korántsem árulkodik annyi életerőről és bátorságról, mint korábban, de legalább már nem áll a sírás határán. Azt hiszem, ez haladásnak számít.

- Oké… Köszi, hogy megnyugtattatok. Hányan vagyunk még életben?

- Lássuk csak… - töröm a fejem. – Mi négyen, Christina, Niels, Minho, és még négy játékos. Az összesen tizenegy.

  Úgy tűnik, Carlos elérte a célját, hogy elterelődjön a téma Christináról. Persze, lehet, hogy szívesen gondolkozna még, csak okosabbnak látja másról beszélni. Valahol meg tudom érteni, ráadásul tényleg ránk férne egy kis összegzés.

- A négy ismeretlen közül az egyik a magyar lány, a másik a francia fiú! – kiált fel Isabel magabiztosan. – Hirtelen most ez jutott eszembe.

  A spanyol lány ötletei az én memóriámat is beindítják, melynek következtében újabb hasznos információkkal állok elő.

- Meg az egyiptomi srác is él még! És talán Niels Országtársa. Ha jól emlékszem, nem láttam az arcképét…

- Tényleg!

- Akkor mondom, a lehetséges hullajelöltek – köszörüli meg a torkát Carlos. – Niels, Minho, a svéd és a magyar lány, az egyiptomi és a francia srác… És Christina. – Az utolsó névre megbicsaklik a hangja. Olyan hirtelen hallgat el, hogy legszívesebben halálra ölelgetném. Aztán persze felkeresném Crit, és tartanék neki egy rögtönzött kiselőadást az emberi lélekről. Tudjátok, amit nem illik tönkretenni.

- Lehet, hogy ketten harcoltak egymás ellen. Az egyik megölte a másikat, de ő is halálos sebet kapott – tanakodik Julio. A kijelentése hallatán az égnek emelem a tekintetemet.

- Ennél nagyobb hülyeséget még életemben nem hallottam!

  Még mielőtt elfajulna a vitánk – bár az Országtársam arckifejezéséből ítélve, erre kicsi az esély – Isabel is bedob egy lehetséges magyarázatot.

- Nem tudom, hogy vagytok vele, srácok, de érzem, hogy se Christina, se Niels nem halt meg. Nem tudom, miért, de belülről egy kis hang azt mondja, hogy életben vannak.

- Ez igaz – bólogat Julio. – Túl óvatosak és túl jól harcolnak ahhoz, hogy egyszerre meghaljanak.

  Az Országtársam kijelentésére két szempár is felragyog. Carlost teljes mértékben megértem, biztosan eszméletlenül hálás nekünk, amiért biztatjuk. Isabel örömére azonban nem találok magyarázatot. Mégis miért vigyorog úgy, mint a tejbetök? Tudtommal nincs odáig Christináért, amióta a lány ejtette az Országtársát, és nem hiszem, hogy jóba lenne azzal a pszichopata, alattomos svéddel. Hát akkor meg miért virult ki a feje? Valami azt súgja, hogy figyeljek rá, mert ez az apró gesztus a későbbiekben akár veszélybe is sodorhat…

- Ezért is kell vigyázni velük! – jegyzi meg Carlos csendesen.

- Csak Nielsszel! – mondom biztatóan. – Christina nem támadna ránk, higgyétek el! Vagyis, rátok nem – Sötétbarna pillantásomat lassan, jelentőségteljesen vezetem végig a szövetségeseimen. Azt akarom, hogy tudják, nincs okuk tartani a lánytól. Bár nem ismerem túl jól az olaszt, mérget vennék rá, hogy bármit is érez Carlos iránt, képtelen lenne végezni vele, mint ahogy Isabelt sem ölné meg. Juliót nem az oltári nagy barátságukért hagyná életben, pusztán azért, mert iszonyatosan számító, az Országtársamnak pedig még hasznát veheti a későbbiekben. – Én pedig meg tudom védeni magam! – teszem hozzá mintegy mellékesen.

  Mindhárom szövetségesemtől bezsebelek egy-egy kedves mosolyt, ami eszméletlenül jólesik. Életem eddigi tizenhét éve során talán először érzem azt, hogy igenis tartozom valahova, és vannak emberek, akiknek még számítok egy picit. Jobban belegondolva, a kezdetektől erre a szövetségre vágytam. Azt akartam, hogy négyen alkossuk a hivatásos bandát, Carlos, Isabel, Julio és én. Lehet, hogy az Országtársamat eleinte rühelltem, és már az említésétől is a hideg futkosott a hátamon, de azóta történt egy és más. Rengeteg dolog megváltozott, jó és rossz értelemben egyaránt.

  A gondolataimat végül Carlos foglalja szavakba.

- Egy csapat vagyunk, kiállunk egymásért.

- Igen! – mosolyodom el, majd izmos vállára helyezem a kezem. – Egy csapat vagyunk!

- Ha az egyikünket bántják, a másikunkkal gyűlik meg a baja! – teszi hozzá Isabel, majd a példámat követve, mosolyogva belekarol a fiúba.

- Együtt legyőzhetetlenek vagyunk! – fűzi tovább Julio, aztán átöleli a derekunkat Isabellel.

  Négy szempár néz egymásra, négy olyan ember szeme, akik pontosan tudják, milyen érzés szenvedni, és elveszíteni valakit, aki fontos nekünk. Most döbbenek rá, hogy miért is akartam annyira, hogy létrejöjjön ez a kis csapat. Nem Carlos angyali szépségű szeme, sem Isabel híres bátyja, de még csak Julio vonzó kisugárzása és folyamatos flörtölése sem adott volna jelentősebb indokot. Egyszerűen csak megéreztem a szívem mélyén, hogy ennek így kell történnie, hogy ez így lesz helyes. Tudtam hogy ők kellenek nekem ahhoz, hogy ne váljak a Viadal végére egy zombira emlékeztető, reszketve támolygó, kisírt szemű, szánalomra sem méltó Kiválasztottá, akit elsőként szednek darabokra a mutánsok, fantasztikus show-t kínálva ezzel Anglia egész lakosságának.

  A meghitt pillanatot a Himnusz ismerős üteme szakítja félbe. Gyorsan, kapkodva emeljük a tekintetünket az égre. Jelen esetben szerintem az Arénában tartózkodó kilenc játékosból nyolc szétizgulta az agyát, annyira érdekelte a gyilkos és az áldozatok személye. Az egyetlen kivételt természetesen maga az elkövető jelenti.

  Nem is kell sok ahhoz, hogy megtudjuk az igazságot. Elsőként az Egyiptomból, majd a Franciaországból származó fiú fényképe ragyog fel az égbolton, fényt hagyva ezzel a sötét éjszakában.

  A halottak képe alatt Christina Angell neve díszeleg, csicsás, ám mégis fenséges betűkkel kirakva.

  A szám elé kapom a kezem, hogy fel ne sikoltsak. Azon nyomban Carlosra nézek, meg kell bizonyosodnom arról, hogy érez a történtekkel kapcsolatban. Legnagyobb meglepetésemre nem tűnik sem zavartnak, sem döbbentnek, de még csak egy cseppnyi csalódottságot sem fedezek fel holdfényben úszó, sápadt arcán. Csupán a földöntúli boldogság, a megszállott rajongás, és egy cseppnyi reménykedés kap helyet a markáns vonások közt.

  Elengedem a fiú vállát, majd a fülébe súgok valamit, úgy, hogy csak ő hallja.

- A rohadt életbe… Te tényleg szereted!