- Mit akarsz? - fonom magam előtt a karomat.
- Csak azt akarom mondani, hogy sajnálom. Csak... dühös voltam - motyogja lehajtott fejjel. Egyszerűen, nem tudok rá haragudni. Van az az érzés, mikor nagyon megsért, de aztán még se tudok rá haragudni nem is tudom miért. Csak... Egyszerűen nem lehet!
Megsimítom a vállát, és rámosolygok.
- Semmi baj. Gyere, igyunk teát - Carlos halványan elvigyorodik, és leül a kanapéra a Tv elé.
Megfogok két bögrét, amibe teát öntök. Berakom a mikróba, és elindítom. Egy kis ideig nézem, ahogy a tea melegszik a mikróban, aztán inkább leköti a figyelmemet az Országtársam. Most a kanapén terül el, az egyik lába a földön, a másik a kanapén. Az egyik kezét, a kanapén nyugtatja, a másikkal a Tv-re mutat. Épp egy angol "valóság show"-t néz, amin hatalmasakat röhög. Igaz, megbocsájtottam neki, de azt nem tudom megcsinálni, hogy az emlékezetemet is kitöröljem. Még mindig cseng a fejemben amit mondott. Tényleg így gondolta? Vajon jobban járt volna egy másik lánnyal. Mert akkor bocsánat. Nem én akartam kihúzatni a húgomat, hogy aztán önként jelentkezzek. Nem.
Fájdalmas abba belegondolni, hogy holnap már végleg elkezdődik a viadala. Meglátjuk az arénát, futni kezdünk, és csak rajtunk áll, hogy túl éljük-e. Mi lesz ha ketten maradunk Carlos-szal? Képes lennék megölni? Szerintem nem. Ahogy magamat ismerem, inkább feláldozom magamat. Ch. És ezt utálom is, hogy nem vagyok pont most kegyetlen. Ezért is irigylem egy kicsit Arabellát. Ő olyan könnyedén kinyírna valakit! Az ő szeme előtt a korona lebeg, ami a Banoknak jár. Nem mondom, hogy nekem nem a korona jut eszembe másodpercenkét, de hát na. Élni akarok. Még nem jött el az időm, hogy meghaljak. Fel kell nevelnem Swant. Anya nem lesz képes rá. Tudom, hogy most biztos belemerült a töménytelen piába, mikor apa elment. Nem, nem halt meg, csak megcsalta az anyát, valami lotyóval. Végül nem bírta titokban tartani, a nőt elvette, anyát pedig eldobta. Kíváncsi vagyok, mit gondolhat most, hogy a viadalon vagyok. Bűntudatot, mert nem volt itt nekem? Haragot, Anglia ellen? Keserűséget, hogy egyáltalán a lánya vagyok?
A mikró, hatalmas nagy csipogással jelzi, hogy kész van a tea. Összerezzenek ugyan, de nem nagyon érdekel. Kiveszem a gőzölgő bögréket, és azokkal egyensúlyozva sietek Carlos mellé.
- Köszi - veszi el tőlem az egyiket, majd helyet szorít a kanapén nekem. Leülök, és a Tv-re szegezem a tekintetem. Most is az a hülye realiti show megy. Pár percig kínos csöndben iszogatunk egymás mellett, mikor úgy döntök, hogy megszólalok.
- Figyu... - kezdjük egyszerre, mire összenevetünk.
- Bocsi, kezd te! - int nekem mosolyogva, de megrázom a fejemet. - Akkor kezdek én. Gondolom, a viadalról gondolkoztál te is. Mint mindenki, győzni akarsz. Én meg is értem, hisz ott van Swan, a bátyád. És van is esélyed. Sok. Hidd el, ha választanom kellene, te jobban megérdemelnéd a győzelmet. Rád szükség van otthon. Ha kell, fel is áldozom magam. Tuti, hogy nem én leszek a Bajnok. Nem vagyok elég okos, erős és határozott. Semmi esélyem. De neked igen. Segítek neked győzni. Hidd el, de ígérd meg, hogy nem fogsz meghalni. Rám nincs szükség. Rád viszont igen. Na meg aztán, nem én vagyok az egyetlen, aki meg akar menteni - kacsint rám. Ellenkezni próbálok, de nem engedi. Még sose hallottam ilyen komolynak. És még hogy, rá nincs szükség! Remélem csak viccel! Plusz, én nem is vagyok olyan határozott... Nem vagyok Bajnoknak illő. Az se biztos, hogy tudnék ölni! Vagy is, biztos hogy fogok ölni, de nem akarok. Mondjuk vannak kivételek, akiket nehéz lenne megölni. Ilyen például Arabella, Franco, Cristina, Carlos és perszr Julio. A többieket nem ismertem meg annyira, amit bánok is.
Mindenesetre nagyon édes srác Carlos. Hogy próbál megmenteni. Átkarolva magához húz. Így nézzük sokáig a Tv-t.
Sokáig beszélgetünk, míg el nem fáradok teljesen. Elernyedt végtagjaimat kinyújtóztatom, és akkorát ásítok, hogy simán látni lehetne a garatomat.
- Álmos vagyok... - motyogom inkább csak magamnak. Carlos fel áll, és noszogatni kezd.
- Na gyere, alvás. Holnap nagy nap! - húzza ki magát. Miközben ezt csinálja, az izmai megfeszülnek.
- Itt maradok... - semmi kedvem felkelni. Ismeritek azt az érzést, mikor a fáradtság jó érzés? Na én igen, és nem is akarok felkelni.
- Na gyere! - ragadja meg a lábamat. A szemeim felpattannak, és sikongatni kezdek, ahogy lehúz engem a kanapérol. Végül a hátam, a szőnyegen koppan.
- Nem állok fel! - tiltakozok. Még mindig a bokámat húzza a szobám felé, én pedig egyre jobban röhögök. Megkapaszkodok a kis asztalkának az egyik lábába, ami a kanapé előtt van. Így akadályozom meg, hogy tovább húzzon a szobába. De ő tovább húz, és így már a törzsem a levegőben van.
- Ha elengedsz, nem csak hogy én esek le a földre, de te is haátrabaszódsz - mondom neki mosolyogva. Kicsit megrántom a lábamat, így ő leeseik hozzám a földre. Vagy is inkább rám esik.
- Gyere, aludni kell! - vigyorog mint a tejbetök. Pajkosan megrázom a fejemet, mire csikizni kezd. Sajna mindig is csikis voltam, ezért majd' meghalok. Végül felkap a karjába, és magával hurcolva rohan - szó szerint - a szobámba. Én persze ficánkolódok, de azért befekszek a pihe-puha ágyba. Betakargat, majd mond egy esti mesét és indul ki a szobámból.
- Jó éjszakát, húgi - mondja. De amint kilép a szobámból. Ám amint kilép megbotlik a küszöbben. - A kurva...
- Hé! Ne beszélj csúnyán, baszdmeg! - emelem fel az ujjamat védekezően, mire csak eszeveszett röhögésbe kezd.
***
Nem mondanám, hogy az éjszaka zavartalan lett volna. Sőt! Egész éjjel forgolódtam, mert csak a mai aréna volt a fejemben. Milyen lesz majd? Erdős? Hegyes? Síkságos? Vagy ne hagyj isten sivatagos?
Reggel még is Bongyorka hangjára ébredek.
- Édes kis szívecském, alszol még? - kérdezi mire csak megforgatom a szememet.
- Igen - motyogom bosszúsan.
- Rendben majd szólj ha felébredtél...
- Fent vagyok! - túrok bele a hajamba, mert már nem tudom hallgatni az ostobaságát.
- De az előbb azt mondtad, hogy még alszol - csodálkozik. Felhördülök. Pont így kell a mai napot kezdeni...
Felveszek valami göncöt és épp hogy kilépek, már is karon fognak az előkészítő csapatom tagjai és visszarángatnak a szobámba. Egy fél órát sopánkodnak a szemem alatt húzódó fekete karika miatt, - nem, nem húztak be nekem csak rosszul aludtam - és elkezdik a hajamat csinálni. Nem nagyon csinálnak valamit vele, csak kifésülik és felcopfozzák a fejem tetejére. Az arcomat természetesen hagyják, csupán a fekete karikákat tüntetik el. Majd kimennek - előtte persze sok sikert kívánnak és a többi - és helyükre Changelur jön be. Megölel, majd át adja a ruhákat. Azt mondják, hogy a ruhákból ki lehet deríteni, hogy milyen lesz az aréna. Hát nem is tudom... A ruha egy ujjatlan fekete felső, melynek a szívem fölött egy spanyol zászló díszeleg, rá pedig egy hófehér dzsekit - ami a fekete ujjatlannal együtt fura anyagból, olyanból amilyen a fürdődressz is. Alulra pedig egy térdig érő fekete cicanaci, rá pedig egy fehér hosszú nadrág, hozzá pedig egy sima sportcipő.
- Isabel, gyere ide - nyújtja felém a karját. Én erősen átölelem. A hasam még nem nagyon kavarodik fel, de már érzem, hogy nem sokáig fogok megmaradni. Teljesen tisztában vagyok a mai nap jelentőségével. Ma dől el minden. Hogy életben tudunk e maradni a Szarunál. Ugyanis, a Szarunál van a legnagyobb vérfürdő az egész játékban. Ha azt túlélem...
Ha jól tudom, nem kötöttek sokan szövetséget másokkal. Csak mi vagyunk ilyen nagy csapatban.
- Hidd el, ha akarod megtudod csinálni. Megtudod nyerni - mosolyog rám kedvesen Changleur. Visszonzom a gesztust, majd elköszönök tőle és kilépek a szobámból. Carlos, Noah és Claire már kint esznek. Letelepedek melléjük. Nincs túl sok étvágyam - már csak a viadal miatt is - de amint ezt nyíltan megmondom Noahtól egy szúrós pillantást kapok hogy egyek, mert még a végén "éhen döglök". Nem túl sok kedvel, de azért magamba erőltetek pár falatot. Mikor végzünk, Claire ellát egy kis tanáccsal - pölö hogy próbáljunk minél több embert megölni - könnyes búcsút veszünk, ami annyiból áll, hogy Noah megszorongat, Claire ad két puszit, majd Carlos is megölel. Őszintén ezt nem tudom mire venni, de azért örülök neki.
- Szurkolunk nektek - mondják, majd mutatják az irányt, amerre mennünk kell.
Először a a kiképzőközpontba érünk le. Ott, egy elég zsémbesnek kinéző fickó van, aki mutatna tovább az utat. Végig megyünk egy kacskaringós folyosón, ami egy felszálló pályához vezet. Egy hatalmas nagy légpárnás vár ránk. Tovább vezet ninket, majd kinyitja az ajtaját, hogy betudjunk lépni rajta. Bent, két oldalt egymással szemben van tizenkét szék. Vagy is inkább ilyen ülés amit beépítettek, hogy ne tudjunk lezúgni róla. Úgy látszik, már mindenki itt van, mi vagyunk az utolsók. Az őr megmutatja a nekünk szánt helyet.
- Sok sikert - suttogom neki, közben pedig megsimítom a karját.
- Neked is - mondja, majd szorosan megölel. Mi ütött belé? Úgy köszön el, mintha egy kivégzésre mennék. Azért hogy lássa, nem csak ő ölelt engem meg, visszonzom. De gyorsan el is szakadok tőle, mert a férfi azt kéri, hogy üljünk már végre le. Le is huppanok Julio és Fiona közé. Amint leülök, egy furcsa vas öv zárja le a derekamat, hogy még csak véletlenül se tudjak felállni. Nem mintha sok kedvem lenne hozzá...
Egy öreges nő lép be, mellette pedig egy fiatal hölgy képdel, a kezében egy tálcával, amiken injekciós tűk sorakoznak. Kivesz egyet a nő, leguggol mindenki elé, és beleszúrja a kezébe. Kicsit csíp, de azért nem vészes. Nekem nincs elég merszem hozzá, hogy megkérdezzem hogy mi ez, de persze Julionak van.
- Nyomkövető - adja meg a kis választ. Megforgatom a szememet, majd becsukom, hogy ne hogy a gyomrom felkavarodjon, és itt helyben kiokádjam azt a kevéske pirítóst ami a reggelim volt. Még érzem ahogy a légpárnás fel száll, és mikor újra stabil lesz - a levegőben - újra kinyitom a szememet. Megkeresem a tekintetemmel Carlost, aki már mély csevelybe kezdett Arabellával.
- Mond liebchen, mi volt ez az előbbi itt Carlosszal? - fordul felém feleltető hangon Fiona. Először nem fogom fel, hogy hozzám beszél, de aztán rá jövök.
- Közöd? - kérdezem tőle unottan. - Liebchen...
- Sok van. Hisz a jövendőbeli férjem minden mozdulatát ismernem kell - löki hátra a hidrogénszőke haját. Jövendőbelije?! Ez tudja egyáltalán, hogy hol van?! Mindenesetre csak legyintek egyet, amivel sikeresen fejbe is csapom a német lányt.
- Scheiße! - mordul fel, miközben a fejér fogja, én pedig visszatartott röhögéssel nézem.
- Bocsika szívecském - veszem fel Fiona stílusát, cdak hogy idegesítsem. Nem mondom, hogy nem üdîtő látvány a német bosszankodása, de azért én érzem magam rosszul a szerencsétlenkedése miatt. A körülöttünk lévők közül páran minket is néznek.
- Ezért meghalsz - sziszegi a szégyentől elvörösödött lány. Húha, ezzel aztán nagyon megfenyegetett! Már szinte majdnem félek tőle...
- Oké. Ettől már kinyírsz? Pszichológia... - járatom tovább az agyát. Fiona egy percig csendben mérlegel, majd nem tudja magában tartani a dühét.
- Rendben van. Tudod hogy fogsz meghalni? Először is ha nem a Bőségszarunál foglak kinyírni, akkor máshol - húha már kezd durva lenni ez az ész járás - irónia felsőfokon. - A lényeg, hogy én elrabollak, - még is kitől rabolna ez el? - aztán szépen elkezdem a késemmel a karodat vágni, majd a lâbadat és jöhet a szép kis pofikád. Mikor már üvöltesz, hogy öljelek meg, akkor se foglak. Levágom az ujjaidat, ezzel még nagyobb fájdalmat okozva, majd végül mikor a társacskáid felfogják hogy hol vagy, utánad jönnek, és akkor vágom el a torkodat, mikor Julio vagy Carlos ott van, és akkor majd én megvígasztalom valamelyiket, mert te meghaltál - húha, aztán fel ne vágjam miatta az ereimet! Ennyire azért nem lehet ostoba!
- Komolyan mondom Fiona, fejlődsz! Ilyen okosnak se hallottalak még eddig - nézek unottan a jégkék szemeibe. Ő meg csak kihúzza magát. Igen, mert ezt én dícséretnek gondoltam...
- Szóval, akár most felkészülhetsz, hogy általam fogsz meghalni - mondja flegmán. Nem tudom nem viccesnek tartani ezt, hogy ilyen erős német akcentussal próbál engem megfélemlíteni. Hangosan fel is nevetek.
- Alig várom - hajolok közelebb a lányhoz, aki alig bírja ki, hogy meg ne öljön.
- Okés lányok, inkább gondolkozzunk el, hogy ki itt a legdögösebb pasi - avatkozik közbe Julio. Ránkacsint, ezzel célozva, hogy ha tovább folytatom tényleg itt helyben kinyír. A taktikája bejön, ugyanis Fiona tökre elvarázsolódik.
- Te vagy!
- Készüljetek, mindjárt leszállunk - láp be ugyanaz a tagbaszakadt ember. Ilyen gyorsan ideértünk már? Julio látva az arcomat gyorsan megmagyarázza.
- Igen, ugyanis mesélték nekem, hogy az angolok kifejlesztettek egy ilyen csúcstechnikás légpárnást, ami akár öt perc alatt a helyszínre visz...
- Julio! Figyelsz te rám?! - sipítja Fiona. Még csak most tűnik fel, hogy ez idő alatt Fiona folyton a srácról áradozik.
- Ööö... Nem - löki oda Fionának félvállról, mire az felháborodva fújtat.
- Jól van, foglalkozz csak a kis barátnőddel - fordul el megsértődve. Julio csak simán kineveti.
- Nyugi Isabel, te vagy a második számú barátnőm holtversenyben valaki mással - húzza ki magát Julio. Látszik rajta, hogy csam arra vár, hogy megkérdezzem: Na és ki az első számú barátnőd? Megforgatom a szememet, és hátra dőlök az ülésben.
- Ki az első számú?
- Én! - röhögi el magát, mire én csak megdörzsölöm a halántékomat. Fáj a baromságaitól a fejem. - Amúgy meg nem. Carlos az - ránézek az Országtársamra, aki még mindig Arabellával beszélget.
- Kösz. Ez, hogy Carlos után én vagyok a barátnőd...megtiszteltetés...? - ráncolom össze a homlokomat, pont abban a pillanatban, mikor a légpárnás leereszkedik. Kicsatolják az öveket, kinyitják az ajtót, libasorba rendeznek, és megmondják, hogy menjünk le.
Ha eddig nem is, most aztán kezdek pánikolni. Milyen lesz az aréna?
Egy katakombába kísérnek minket, ahol begyömöszölnek minket egy-egy külön szobába. Ott aztán nem várt személy fogad. Changleur kinyújtott kézzel fogad. Odarohanok hozzá, és szorosan megölelem. Igaz, nem lett annyira mély a barátságunk, de azért sokat köszönhetek neki. A csodálatos ruha költeményeket, amivel némileg sikerült is elkápráztatnom a közönségeket, és ezért hatalmas nagy köszönet jár.
Még mielőtt belekezdenék, elkezdi lehámozni rólam a kabátot és a nadrágot. Most mit csinál? A fekete ujjatlan van rajtam és a fekete cicanaci. A bundás cuccokat, egy táskába rakja, amit a hátamra erősít. És csak mlst esik le.
- Te tudod, hogy milyen lesz az aréna? - kérdezem őt cseppet hitetlenkedve. Miért nem mondja el?
- Az összes stylist tudja. Most tudtam én is meg. Nem mondhatom el, pedig nagyon szeretném, de nem lehet. Figyelj, ott nagyon vigyázz. Mert nem boztos hogy egy kiválasztott ontaná ki a véredet...
- Ha nem ki? - csattanok fel számonkérően. Rosszul esik, hogy nem mondja el nekem, hogy milyen lesz az aréna.
- Inkább mi. A természet...
- Miért milyen az aréna?
- Mondom hogy nem mondhatom el! - úgy látszik, legszívesebben mindent elmondana. De nem teszi meg.
- Akkor ne mond el - vetek rá egy gúnyos pillantást. Tudja, hogy milyen lesz az aréna, ahol valószínüleg megfogok halni, még sem mond semmit.
A szemében a bűnbánat csillog. Nem tudom megsajnálni, bár hogy is igyekszem. Miért nem mondja el? Oké, oké, úgy is megtudnám. De akkor is. Mitől tart? Hogy elmondom mindenkinek, hogy már rég tudtam milyen lesz az aréna, mert Changleur elmondta?
- A kiválasztottak lépjenek rá a körcikkre - mondja be egy női hang a hamgosbemondón. Vetek még egy pillantást Changleurra, majd rálépek egy fém karikára. Most kezdem csak el érezni. Az érzést, hogy mindjárt kiokádom a beleimet. Csak most ne legyen ez! A torkom elszorul, és a szívem dobogását az egész testemben érzem. Egy üvegbúra ereszkedik alám. Ijedten nézek a stylistomra, aki iderohan hozzám.
- Az arénában... - formálja a szavakat a szájával, de a mondat másik felét már nem tudom meg, mivel egy másik sötét búra ölel körül. Mit akart mondani? Mi van? Mi történik?
Pechemre sajnos a három kérdésből kettőre kapok választ. A fémlap emelkedik, és...
Fájdalmas abba belegondolni, hogy holnap már végleg elkezdődik a viadala. Meglátjuk az arénát, futni kezdünk, és csak rajtunk áll, hogy túl éljük-e. Mi lesz ha ketten maradunk Carlos-szal? Képes lennék megölni? Szerintem nem. Ahogy magamat ismerem, inkább feláldozom magamat. Ch. És ezt utálom is, hogy nem vagyok pont most kegyetlen. Ezért is irigylem egy kicsit Arabellát. Ő olyan könnyedén kinyírna valakit! Az ő szeme előtt a korona lebeg, ami a Banoknak jár. Nem mondom, hogy nekem nem a korona jut eszembe másodpercenkét, de hát na. Élni akarok. Még nem jött el az időm, hogy meghaljak. Fel kell nevelnem Swant. Anya nem lesz képes rá. Tudom, hogy most biztos belemerült a töménytelen piába, mikor apa elment. Nem, nem halt meg, csak megcsalta az anyát, valami lotyóval. Végül nem bírta titokban tartani, a nőt elvette, anyát pedig eldobta. Kíváncsi vagyok, mit gondolhat most, hogy a viadalon vagyok. Bűntudatot, mert nem volt itt nekem? Haragot, Anglia ellen? Keserűséget, hogy egyáltalán a lánya vagyok?
A mikró, hatalmas nagy csipogással jelzi, hogy kész van a tea. Összerezzenek ugyan, de nem nagyon érdekel. Kiveszem a gőzölgő bögréket, és azokkal egyensúlyozva sietek Carlos mellé.
- Köszi - veszi el tőlem az egyiket, majd helyet szorít a kanapén nekem. Leülök, és a Tv-re szegezem a tekintetem. Most is az a hülye realiti show megy. Pár percig kínos csöndben iszogatunk egymás mellett, mikor úgy döntök, hogy megszólalok.
- Figyu... - kezdjük egyszerre, mire összenevetünk.
- Bocsi, kezd te! - int nekem mosolyogva, de megrázom a fejemet. - Akkor kezdek én. Gondolom, a viadalról gondolkoztál te is. Mint mindenki, győzni akarsz. Én meg is értem, hisz ott van Swan, a bátyád. És van is esélyed. Sok. Hidd el, ha választanom kellene, te jobban megérdemelnéd a győzelmet. Rád szükség van otthon. Ha kell, fel is áldozom magam. Tuti, hogy nem én leszek a Bajnok. Nem vagyok elég okos, erős és határozott. Semmi esélyem. De neked igen. Segítek neked győzni. Hidd el, de ígérd meg, hogy nem fogsz meghalni. Rám nincs szükség. Rád viszont igen. Na meg aztán, nem én vagyok az egyetlen, aki meg akar menteni - kacsint rám. Ellenkezni próbálok, de nem engedi. Még sose hallottam ilyen komolynak. És még hogy, rá nincs szükség! Remélem csak viccel! Plusz, én nem is vagyok olyan határozott... Nem vagyok Bajnoknak illő. Az se biztos, hogy tudnék ölni! Vagy is, biztos hogy fogok ölni, de nem akarok. Mondjuk vannak kivételek, akiket nehéz lenne megölni. Ilyen például Arabella, Franco, Cristina, Carlos és perszr Julio. A többieket nem ismertem meg annyira, amit bánok is.
Mindenesetre nagyon édes srác Carlos. Hogy próbál megmenteni. Átkarolva magához húz. Így nézzük sokáig a Tv-t.
Sokáig beszélgetünk, míg el nem fáradok teljesen. Elernyedt végtagjaimat kinyújtóztatom, és akkorát ásítok, hogy simán látni lehetne a garatomat.
- Álmos vagyok... - motyogom inkább csak magamnak. Carlos fel áll, és noszogatni kezd.
- Na gyere, alvás. Holnap nagy nap! - húzza ki magát. Miközben ezt csinálja, az izmai megfeszülnek.
- Itt maradok... - semmi kedvem felkelni. Ismeritek azt az érzést, mikor a fáradtság jó érzés? Na én igen, és nem is akarok felkelni.
- Na gyere! - ragadja meg a lábamat. A szemeim felpattannak, és sikongatni kezdek, ahogy lehúz engem a kanapérol. Végül a hátam, a szőnyegen koppan.
- Nem állok fel! - tiltakozok. Még mindig a bokámat húzza a szobám felé, én pedig egyre jobban röhögök. Megkapaszkodok a kis asztalkának az egyik lábába, ami a kanapé előtt van. Így akadályozom meg, hogy tovább húzzon a szobába. De ő tovább húz, és így már a törzsem a levegőben van.
- Ha elengedsz, nem csak hogy én esek le a földre, de te is haátrabaszódsz - mondom neki mosolyogva. Kicsit megrántom a lábamat, így ő leeseik hozzám a földre. Vagy is inkább rám esik.
- Gyere, aludni kell! - vigyorog mint a tejbetök. Pajkosan megrázom a fejemet, mire csikizni kezd. Sajna mindig is csikis voltam, ezért majd' meghalok. Végül felkap a karjába, és magával hurcolva rohan - szó szerint - a szobámba. Én persze ficánkolódok, de azért befekszek a pihe-puha ágyba. Betakargat, majd mond egy esti mesét és indul ki a szobámból.
- Jó éjszakát, húgi - mondja. De amint kilép a szobámból. Ám amint kilép megbotlik a küszöbben. - A kurva...
- Hé! Ne beszélj csúnyán, baszdmeg! - emelem fel az ujjamat védekezően, mire csak eszeveszett röhögésbe kezd.
***
Nem mondanám, hogy az éjszaka zavartalan lett volna. Sőt! Egész éjjel forgolódtam, mert csak a mai aréna volt a fejemben. Milyen lesz majd? Erdős? Hegyes? Síkságos? Vagy ne hagyj isten sivatagos?
Reggel még is Bongyorka hangjára ébredek.
- Édes kis szívecském, alszol még? - kérdezi mire csak megforgatom a szememet.
- Igen - motyogom bosszúsan.
- Rendben majd szólj ha felébredtél...
- Fent vagyok! - túrok bele a hajamba, mert már nem tudom hallgatni az ostobaságát.
- De az előbb azt mondtad, hogy még alszol - csodálkozik. Felhördülök. Pont így kell a mai napot kezdeni...
Felveszek valami göncöt és épp hogy kilépek, már is karon fognak az előkészítő csapatom tagjai és visszarángatnak a szobámba. Egy fél órát sopánkodnak a szemem alatt húzódó fekete karika miatt, - nem, nem húztak be nekem csak rosszul aludtam - és elkezdik a hajamat csinálni. Nem nagyon csinálnak valamit vele, csak kifésülik és felcopfozzák a fejem tetejére. Az arcomat természetesen hagyják, csupán a fekete karikákat tüntetik el. Majd kimennek - előtte persze sok sikert kívánnak és a többi - és helyükre Changelur jön be. Megölel, majd át adja a ruhákat. Azt mondják, hogy a ruhákból ki lehet deríteni, hogy milyen lesz az aréna. Hát nem is tudom... A ruha egy ujjatlan fekete felső, melynek a szívem fölött egy spanyol zászló díszeleg, rá pedig egy hófehér dzsekit - ami a fekete ujjatlannal együtt fura anyagból, olyanból amilyen a fürdődressz is. Alulra pedig egy térdig érő fekete cicanaci, rá pedig egy fehér hosszú nadrág, hozzá pedig egy sima sportcipő.
- Isabel, gyere ide - nyújtja felém a karját. Én erősen átölelem. A hasam még nem nagyon kavarodik fel, de már érzem, hogy nem sokáig fogok megmaradni. Teljesen tisztában vagyok a mai nap jelentőségével. Ma dől el minden. Hogy életben tudunk e maradni a Szarunál. Ugyanis, a Szarunál van a legnagyobb vérfürdő az egész játékban. Ha azt túlélem...
Ha jól tudom, nem kötöttek sokan szövetséget másokkal. Csak mi vagyunk ilyen nagy csapatban.
- Hidd el, ha akarod megtudod csinálni. Megtudod nyerni - mosolyog rám kedvesen Changleur. Visszonzom a gesztust, majd elköszönök tőle és kilépek a szobámból. Carlos, Noah és Claire már kint esznek. Letelepedek melléjük. Nincs túl sok étvágyam - már csak a viadal miatt is - de amint ezt nyíltan megmondom Noahtól egy szúrós pillantást kapok hogy egyek, mert még a végén "éhen döglök". Nem túl sok kedvel, de azért magamba erőltetek pár falatot. Mikor végzünk, Claire ellát egy kis tanáccsal - pölö hogy próbáljunk minél több embert megölni - könnyes búcsút veszünk, ami annyiból áll, hogy Noah megszorongat, Claire ad két puszit, majd Carlos is megölel. Őszintén ezt nem tudom mire venni, de azért örülök neki.
- Szurkolunk nektek - mondják, majd mutatják az irányt, amerre mennünk kell.
Először a a kiképzőközpontba érünk le. Ott, egy elég zsémbesnek kinéző fickó van, aki mutatna tovább az utat. Végig megyünk egy kacskaringós folyosón, ami egy felszálló pályához vezet. Egy hatalmas nagy légpárnás vár ránk. Tovább vezet ninket, majd kinyitja az ajtaját, hogy betudjunk lépni rajta. Bent, két oldalt egymással szemben van tizenkét szék. Vagy is inkább ilyen ülés amit beépítettek, hogy ne tudjunk lezúgni róla. Úgy látszik, már mindenki itt van, mi vagyunk az utolsók. Az őr megmutatja a nekünk szánt helyet.
- Sok sikert - suttogom neki, közben pedig megsimítom a karját.
- Neked is - mondja, majd szorosan megölel. Mi ütött belé? Úgy köszön el, mintha egy kivégzésre mennék. Azért hogy lássa, nem csak ő ölelt engem meg, visszonzom. De gyorsan el is szakadok tőle, mert a férfi azt kéri, hogy üljünk már végre le. Le is huppanok Julio és Fiona közé. Amint leülök, egy furcsa vas öv zárja le a derekamat, hogy még csak véletlenül se tudjak felállni. Nem mintha sok kedvem lenne hozzá...
Egy öreges nő lép be, mellette pedig egy fiatal hölgy képdel, a kezében egy tálcával, amiken injekciós tűk sorakoznak. Kivesz egyet a nő, leguggol mindenki elé, és beleszúrja a kezébe. Kicsit csíp, de azért nem vészes. Nekem nincs elég merszem hozzá, hogy megkérdezzem hogy mi ez, de persze Julionak van.
- Nyomkövető - adja meg a kis választ. Megforgatom a szememet, majd becsukom, hogy ne hogy a gyomrom felkavarodjon, és itt helyben kiokádjam azt a kevéske pirítóst ami a reggelim volt. Még érzem ahogy a légpárnás fel száll, és mikor újra stabil lesz - a levegőben - újra kinyitom a szememet. Megkeresem a tekintetemmel Carlost, aki már mély csevelybe kezdett Arabellával.
- Mond liebchen, mi volt ez az előbbi itt Carlosszal? - fordul felém feleltető hangon Fiona. Először nem fogom fel, hogy hozzám beszél, de aztán rá jövök.
- Közöd? - kérdezem tőle unottan. - Liebchen...
- Sok van. Hisz a jövendőbeli férjem minden mozdulatát ismernem kell - löki hátra a hidrogénszőke haját. Jövendőbelije?! Ez tudja egyáltalán, hogy hol van?! Mindenesetre csak legyintek egyet, amivel sikeresen fejbe is csapom a német lányt.
- Scheiße! - mordul fel, miközben a fejér fogja, én pedig visszatartott röhögéssel nézem.
- Bocsika szívecském - veszem fel Fiona stílusát, cdak hogy idegesítsem. Nem mondom, hogy nem üdîtő látvány a német bosszankodása, de azért én érzem magam rosszul a szerencsétlenkedése miatt. A körülöttünk lévők közül páran minket is néznek.
- Ezért meghalsz - sziszegi a szégyentől elvörösödött lány. Húha, ezzel aztán nagyon megfenyegetett! Már szinte majdnem félek tőle...
- Oké. Ettől már kinyírsz? Pszichológia... - járatom tovább az agyát. Fiona egy percig csendben mérlegel, majd nem tudja magában tartani a dühét.
- Rendben van. Tudod hogy fogsz meghalni? Először is ha nem a Bőségszarunál foglak kinyírni, akkor máshol - húha már kezd durva lenni ez az ész járás - irónia felsőfokon. - A lényeg, hogy én elrabollak, - még is kitől rabolna ez el? - aztán szépen elkezdem a késemmel a karodat vágni, majd a lâbadat és jöhet a szép kis pofikád. Mikor már üvöltesz, hogy öljelek meg, akkor se foglak. Levágom az ujjaidat, ezzel még nagyobb fájdalmat okozva, majd végül mikor a társacskáid felfogják hogy hol vagy, utánad jönnek, és akkor vágom el a torkodat, mikor Julio vagy Carlos ott van, és akkor majd én megvígasztalom valamelyiket, mert te meghaltál - húha, aztán fel ne vágjam miatta az ereimet! Ennyire azért nem lehet ostoba!
- Komolyan mondom Fiona, fejlődsz! Ilyen okosnak se hallottalak még eddig - nézek unottan a jégkék szemeibe. Ő meg csak kihúzza magát. Igen, mert ezt én dícséretnek gondoltam...
- Szóval, akár most felkészülhetsz, hogy általam fogsz meghalni - mondja flegmán. Nem tudom nem viccesnek tartani ezt, hogy ilyen erős német akcentussal próbál engem megfélemlíteni. Hangosan fel is nevetek.
- Alig várom - hajolok közelebb a lányhoz, aki alig bírja ki, hogy meg ne öljön.
- Okés lányok, inkább gondolkozzunk el, hogy ki itt a legdögösebb pasi - avatkozik közbe Julio. Ránkacsint, ezzel célozva, hogy ha tovább folytatom tényleg itt helyben kinyír. A taktikája bejön, ugyanis Fiona tökre elvarázsolódik.
- Te vagy!
- Készüljetek, mindjárt leszállunk - láp be ugyanaz a tagbaszakadt ember. Ilyen gyorsan ideértünk már? Julio látva az arcomat gyorsan megmagyarázza.
- Igen, ugyanis mesélték nekem, hogy az angolok kifejlesztettek egy ilyen csúcstechnikás légpárnást, ami akár öt perc alatt a helyszínre visz...
- Julio! Figyelsz te rám?! - sipítja Fiona. Még csak most tűnik fel, hogy ez idő alatt Fiona folyton a srácról áradozik.
- Ööö... Nem - löki oda Fionának félvállról, mire az felháborodva fújtat.
- Jól van, foglalkozz csak a kis barátnőddel - fordul el megsértődve. Julio csak simán kineveti.
- Nyugi Isabel, te vagy a második számú barátnőm holtversenyben valaki mással - húzza ki magát Julio. Látszik rajta, hogy csam arra vár, hogy megkérdezzem: Na és ki az első számú barátnőd? Megforgatom a szememet, és hátra dőlök az ülésben.
- Ki az első számú?
- Én! - röhögi el magát, mire én csak megdörzsölöm a halántékomat. Fáj a baromságaitól a fejem. - Amúgy meg nem. Carlos az - ránézek az Országtársamra, aki még mindig Arabellával beszélget.
- Kösz. Ez, hogy Carlos után én vagyok a barátnőd...megtiszteltetés...? - ráncolom össze a homlokomat, pont abban a pillanatban, mikor a légpárnás leereszkedik. Kicsatolják az öveket, kinyitják az ajtót, libasorba rendeznek, és megmondják, hogy menjünk le.
Ha eddig nem is, most aztán kezdek pánikolni. Milyen lesz az aréna?
Egy katakombába kísérnek minket, ahol begyömöszölnek minket egy-egy külön szobába. Ott aztán nem várt személy fogad. Changleur kinyújtott kézzel fogad. Odarohanok hozzá, és szorosan megölelem. Igaz, nem lett annyira mély a barátságunk, de azért sokat köszönhetek neki. A csodálatos ruha költeményeket, amivel némileg sikerült is elkápráztatnom a közönségeket, és ezért hatalmas nagy köszönet jár.
Még mielőtt belekezdenék, elkezdi lehámozni rólam a kabátot és a nadrágot. Most mit csinál? A fekete ujjatlan van rajtam és a fekete cicanaci. A bundás cuccokat, egy táskába rakja, amit a hátamra erősít. És csak mlst esik le.
- Te tudod, hogy milyen lesz az aréna? - kérdezem őt cseppet hitetlenkedve. Miért nem mondja el?
- Az összes stylist tudja. Most tudtam én is meg. Nem mondhatom el, pedig nagyon szeretném, de nem lehet. Figyelj, ott nagyon vigyázz. Mert nem boztos hogy egy kiválasztott ontaná ki a véredet...
- Ha nem ki? - csattanok fel számonkérően. Rosszul esik, hogy nem mondja el nekem, hogy milyen lesz az aréna.
- Inkább mi. A természet...
- Miért milyen az aréna?
- Mondom hogy nem mondhatom el! - úgy látszik, legszívesebben mindent elmondana. De nem teszi meg.
- Akkor ne mond el - vetek rá egy gúnyos pillantást. Tudja, hogy milyen lesz az aréna, ahol valószínüleg megfogok halni, még sem mond semmit.
A szemében a bűnbánat csillog. Nem tudom megsajnálni, bár hogy is igyekszem. Miért nem mondja el? Oké, oké, úgy is megtudnám. De akkor is. Mitől tart? Hogy elmondom mindenkinek, hogy már rég tudtam milyen lesz az aréna, mert Changleur elmondta?
- A kiválasztottak lépjenek rá a körcikkre - mondja be egy női hang a hamgosbemondón. Vetek még egy pillantást Changleurra, majd rálépek egy fém karikára. Most kezdem csak el érezni. Az érzést, hogy mindjárt kiokádom a beleimet. Csak most ne legyen ez! A torkom elszorul, és a szívem dobogását az egész testemben érzem. Egy üvegbúra ereszkedik alám. Ijedten nézek a stylistomra, aki iderohan hozzám.
- Az arénában... - formálja a szavakat a szájával, de a mondat másik felét már nem tudom meg, mivel egy másik sötét búra ölel körül. Mit akart mondani? Mi van? Mi történik?
Pechemre sajnos a három kérdésből kettőre kapok választ. A fémlap emelkedik, és...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése