#12-Cristina

Sziasztok!
Itt a következő rész, remélem elnyeri a tetszéseteket.  Osszátok meg velem a véleményeteket a résszel kapcsolatban kommentben!
Köszönjük VikInek, hogy írt kommentet az előző részhez! <3
Jó olvasást!
L. L.

Reggel arra keltem, hogy Isabel elrángatja a függönyt és hunyorogva néz ki az ablakon. Bár szeretem Isabelt, de most szívesen kidobnám a szobámból. Utálom amikor felkeltenek. Oké bevallom, nem olyan baj, hogy felébredtem mert ahogy a digitális órára néztem rádöbbentem, hogy nem volt jó ötlet hajnalig dumálni a spanyol lánnyal mert most már bőven reggel volt.
Isabel kicsoszogott a szobából és becsukta maga mögött az ajtót. Csak utána hallottam meg az ordíbálást ami az erkélyem felől jött. Morcosan feltámaszkodtam és kicsoszogtam, hogy megnézzem kik ordíbálnak.
-Mi a..?!-az utcán több száz ember tolakodott a szálloda bejáratánál mindenki a kiválasztottak nevét skandálta. Egy 14-15 éves srác felnézett majd elfütyentette magát amikor meglátta, hogy hálóingben vagyok. A kis szerencsétlen! Életében nem láthatott egy nőt ha már ettől elkezd füttyögni.
-Rám szállhatsz Angyalka!-ordít majd kacsint egyet. Én egy elegáns mozdulattal bemutattam neki majd bemementem újra a szobámba.
-Hülye barom.-sziszegem. Gyorsan magamra veszek valamit és a reggeliző felé veszem az irányt ahol a többiek már nagyban beszélgettek.
-Sziasztok!-motyogom, konkrétan senki sem hallotta meg csak Carlos küldött felém egy halvány mosolyt. Alig volt időm leülni amikor berobbant az ajtón a stylisztom és elrángatott a többiektől mert ruhapróbára kell mennem.
Ha a tekintettel ölni lehetne akkor a stylisztom holtam esne a padlóra.

Egy hosszú, nagyon nagyon hosszú,  sminkelés és fürdés után a tükör előtt álltam és megnézhettem a ruhát amit az interjún fogok viselni.
-Ez rohadt jó!-mondom vigyorogva.
-Ez nagyon szép!-javít ki a stylisztom de én nem figyelek rá. A ruha olyan mintha rám öntötték volna, pánt nélküli hosszú légies darab. De az ami igazán gyönyörűvé teszi az az, hogy sötétkékből fehérré megy át a színe.
-Tetszik ez az ombrés megoldás?-kérdezi a nő, akin mellesleg most is egy fura kalap van. Helyeslően bólintok és még pár percig elnézem a tükörképem. Még sose éreztem magam ilyen szépnek. Az arcom természtes volt, szinte nem is volt rajta smink amit a kontyom is kiemelt. Nem tudom, hogy a többieken milyen ruha lesz de ezt nehéz lesz túlszárnyalni.
-Bejöhetek?-ordít be az ajtón Francesco mire én egy "igennel" válaszolok. Az országtársam belép az ajtón de amint átlépte a küszöböt hasra esett. Gyorsan odaugrodtam és megragadtam a smoking ujjánál, ahogy közelebb hajoltam hozzá megéreztem a tömény pia szagot amit árasztott.
-Te meg mit csináltál?!-mondom kiakadva. Alessandrot vettem észre aki vígan fütyörészve jött felénk-Te hagytad, hogy piáljon az interjú előtt?-nézek rá kikerekedett szemekkel mire a mentorom csak legyint egyet mintha ennek nem lenne jelentősége.
-Ideges volt, én csak segítettem rajta.-mondja-Kérsz te is?-vigyorog a képembe.
-Te barom!-jelentem ki egyszerűen majd megragadva az Országtársamat az interjú helyszíne felé megyek.
-Ha elhányod magad akkor te fogod felpucolni!-sziszegem Francesconak aki erre elneveti magát. Jézusom...
Pár lépés után  már meghallom a többiek izgatott hangját. Az Országtársamnal együtt lépek be egy nagyobb helyiségbe ami a színpad hátulján van. Az első dolgom az volt, hogy jól megnézzem magamnak a többieket. Elsőnek Fionan akad meg a szemem aki az idegesítő liba szerepet összekeverte egy sarki lány személyiségével illetve egy kicsit túl sok csillámporral. Az Országtársa pedig úgy döntött, hogy ő lesz a mezőny barbi babája fiú kiadásban. Igazán fantasztikus páros. Az Egyiptomiak eygszerű hosszú, szűzanya szoknyára emlékeztető valamit vettek fel, talán még Cho és Minho nézetek ki jól  a színes ruhájukkal. De az egész teremben egyértelműen Isabell festett legjobban a ruhájában, mellette Carlossal tökéletes párost alkotnak. Az előbbi rám mosolyog mire én gyorsan viszonoztam a gesztust majd Francesco után kapok, hogy nehogy elessen a saját lábában.
-Nézd, milyen dögös Anna!-lobálja a mutatóujját egy irány felé. Meglepedten fordulok a mutatott irány felé hiszen nem emlékeztem volna, hogy van a kiválasztottak között Anna nevű lány. Csak, hogy nem egy ismeretlen arcot hanem Arabella kivillano seggét tekintettem meg.
-Mi a...?!-a szemöldököm a homlokomig csúszott amikor meglátam, hogy Arabella Julio karjaiban cipeltette le magát. Ez most komoly? A legfurább mégis az, hogy Juliot szemlátomást egy picit se zavarja, hogy az Országtársa arra használja, hogy cipeltesse magát. Ez után jött a következő meglepetés. Ahogy jobban megnéztem a brazil csajt feltünt a fekete, szűk ruhája is ami minden elképzelésemet túlszárnyalta. Konkrétan az egész melle kilogott a ruhából ráadásul azzal a tűsarkúval ami rajta volt már majdnem nálam is magasabb lett.
-Mekkora ribanc...-sziszegem a fogaim közt mire Francesco zavaros tekintettel fordul felém.
-Te leribancoztad a barátnőmet?! Anna nem ribanc. Anna széép.-mondja vigyorogva. Kellett pár perc mire rájöttem, hogy miről is beszél. Anna a barátnője, és már régen is mondta, hogy hasonlít Arabellára, most pedig a pia megtette a hatását és gondolom azt gondolja, hogy Ara a barátnője.
-Hát persze...nagyon szép!-motyogom magamban majd megragadom a fiút és leültetem egy kanapéra. Pár perc múlva már meg is hallom a műsorvezető idegesítő hangját aki egy hosszú, unalmas duma után bekonferálta Arabellát. A lány arcára volt írva, hogy minden lépés után koncentrálnia kell, hogy el ne essen. A kis szerencsétlen...
Az interjú mint mindig most is az unalmas kérdésekkel kezdődött. Charlie átért arra, hogy Arabella milyen jól szerepelt a pontozáson, mire a brazil csaj nagyban bólogatott kimutatva az egyetértését. Hány pontról is beszélünk? Hat? Nem túl nagy teljesítmény...
Az interjú felét alig halottam ugyanis inkább arra figyeltem, hogy kitakarjam a többiek elől Francescot aki épp elfeküdve hevert a kanapén. Arra figyelek fel újra amikor a színpadon elindul egy videó amiben Arabella szerepel. Közelebb mentem, hogy jobban lássam, hogy miről van szó. A brazil lány az első képkockákban idegbetegen méregeti a többieket, majd ordibál valami kiválasztottal végezetül pedig az látszik ahogy behúz nekem egyet. Mi van?! Ez meg hogy kerül ide?! Arabella idegesen hajol közelebb Charliehoz amikor eljut az agyáig, hogy most épp lebukott a lepel a jófej, cuki-muki énje elől.
-Tudja, megértem a helyzetét. Tényleg. Igazán sajnálatos, ha az embernek olyan unalmas és elcseszett az élete, hogy másokéban kell vájkálnia ahhoz, hogy boldog legyen. Már sokan megpróbáltak félresöpörni az útjukból. Tudja, hogy hívják ma ezeket az embereket? Halottnak!
Miután ezt elmondta felpattant a helyéről és ott hagyta a megdöbbent közönséget. Az egészet senki se értette. Mi volt ez a videó? Egyáltalán mi értelme? Mindenki tanácstalanul nézett egymásra, pár pillanat múlva Juliot szólították aki mint mindig most is hozta a formáját és eljátszotta a tökéletes szexistent. De az a legszörnyűbb, hogy ez az embereknek tényleg tetszett! Nincs szemük? Nem látják, hogy a srác valószínűleg két órán át tanulgatta a szöveget csak hogy majd átvágja őket?! Több száz év alatt több ezer interjú volt már és még mindig nem döbbentek rá az emberek, hogy az egész csak egy hazugság, senki se az igazi arcát mutatja. Ahogy Julio se. Őt is lebuktatták egy igen kínos videóval de még ezt is eltudta fedni egy hülye beszólással. És igen! Még mindig imádják az emberek...
Az igazat megvallva ahogy követték egymást a rosszabbnál rosszabb felvételek amivel megalázták a kiválasztottakat én egyre jobban elbizonytalanodtam. Vajon nekem mit fognak kitalálni? Hiszen semmi olyat nem csináltam amiből egy jó kis videót összelehetne szerkeszteni. Talán csak az, hogy folyton Arabellával veszekedtünk, de ezt már ellőtték a brazil lány interjújában úgyhogy fogalmam nincs, hogy mi vár rám.
Amikor kimondják a nevem legszívesebben elrohantam volna vagy belökni valaki mást a helyembe de mivel mindenki engem bámult nem lett volna valami szerencsés ötlet. Így kihúztam magam, kifújtam a bent tartott levegőt és egy magabiztos mosollyal kilépek a közönség elé akik még a vártnál is többen voltak. A sorok között megpillantom Alessandrot aki unottan bámul maga elé. Ahogy közelebb értem Charliehoz, a tenyérbemászó, angol férfihez, leültem mellé és halványan rámosolyogtam.
-Köszöntelek Cristina!-vigyorog majd egy kicsit se látványosan végig mér-Igazán angyalian nézel ki!-nevet fel a saját viccén a vezetéknevemmel kapcsolatban. Nehezen, de megálltam, hogy ne forgassam meg a szemem. Hogy ennek mekkora poénjai vannak!
-Kösz, Charlie-válaszolok mosolyogva. Igazából semmi sem jutott eszembe, minden frappáns válasz amit kitaláltam magamban most teljesen kiesett a fejemből. De Charlit ez cseppet sem zavarja, tovább dumál.
-Úgy hallottam modellkedsz. És mióta? Gondolom kemény munka lehet folyton formába tartani magad!-mondja. Kínosan nézek a férfire, egyáltalán nem tettszet, hogy erről beszélünk. Már most látom, hogy a nézők soraiból páran utálattal teli pillantásokat lövellnek felém.
-Ez csak egy hobbi. Semmi komoly.-sziszegem és Alessandrora nézek aki csak ennyit tátog "unalmas". Hát basszus! Mondjon valamit amiről dumálhatok!
-O igen? Itt pedig az lett az új hobbid, hogy Arabellával civakodjon?-kérdezi vigyorogva. Na végre valami amire tudok válaszolni!
-Ez egy viadal. Mindenkinek vannak ellenségei, Arabella amolyan vetélytárs.-magyarázom-Semmi komoly, hiszen mindenki tudja, hogy az Arénába semmi esélye nem lenne ellenem.-mosolygok édesen. Charlie füttyent egyet.
-Ez aztán a magabiztosság!-nevet fel mire a nézők is követik a példáját-Na és a pasizásban is ilyen biztos vagy?-kérdezi csillogó szemekkel. A többi angol liba is kíváncsian bámul rám. Ez meg hogy jön ide? Kérdő tekintettel néztem a mentoromra aki csak megrántotta a vállát. Hát, kösz, igazán sokra megyek vele. Újra az angol férfi felé fordultam.
-Mármint mire gondolsz?-próbálom húzni az időt és közben a szoknyámat piszkálom idegességemben.
-Hát te egy igazán szép lány vagy, biztos sokan megpróbáltak megszerezni maguknak.-mondja. Megszerezni maguknak? Mi vagyok én, valami leárazott ruha?!-Szóval, foglalt vagy?!-kérdezi egy kacér mosollyal és a nézőkre kacsint. A francnak kacsingat! Valami vicces mégis rövid válaszon törtem a fejem de semmi sem jutott eszembe így egyszerűen válaszoltam.
-Nem, Charlie, szingli vagyok!-nevetek fel halványan és hátra lököm a hajam , úgy nézek le az angolokra akik közt a férfiak nyálcsorgatva figyeltek.
-Ooo akkor talán itt, az Arénában is rátalálhatsz a szerelemre!-kiált fel tettet lelkesedéssel-Biztos sok hódolod van a mezőnyben!-fordul felém.
-Nem!-reagálom le egy kicsit túl gyorsan-Nem akarom belekeverni a viadalba az érzéseimet!-válaszolok kapásból.-A mezőnyből pedig senkivel sem vagyok együtt.-mondom és próbálok nem arra gondolni, hogy vajon mit gondolhat most Carlos.
-Igen? Én nem így láttam...-vigyorodik el gúnyosan az előttem ülő férfi és lenyom egy gombot.
-A rohadt életbe!-sziszegem magam elé amikor meglátom magam és Carlost azon a bazi nagy képernyőn ahogy flörtölünk egymással, pillanatok múlva már az erkélyen állok és épp azt ordibálom, hogy Julio hihetetlen szexi. A következő jelenet pedig az amikor Francescoval alszom együtt ami azoknak akik nem tudják, hogy nekem ő olyan mint egy bátyj, elég félreérthető lehet. Aztán vége. A monitor elsötétül és pár pillanatig néma csend lesz. Majd egyszer csak meghallom, hogy valaki odasúgja a másiknak, hogy szerinte én egy ribanc vagyok. Sok nő megvetéssel néz rám, szinte sugárzik belőlük a gyűlölet,  hiszen azt hiszik, hogy a mezőny leghelyesebb pasijait lenyúltam előlük. Megsemmisülve néztem végig a felháborodott embereken majd Charlihoz fordultam akinek az arcán még mindig ott virít egy vigyor. A harag feltámad bennem, és kedvem lett volna felpofozni és addig verni amíg el nem tűnik a vigyora.
-Igen, képzelje sok hódolóm van.-sziszegem a férfinek, még ha nem is teljesen igaz az amit mondok-Ennek van egy oka. Úgyhogy ha bármelyikük is azt hiszi, hogy esélye lenne Carlosnál, Julional vagy bárki másnál a mezőnyben, akkor megnyugtatnám őket, hogy annál jobb ízlésük van, hogy önökre egyáltalán ránézzenek!-mondom gúnyosan a közönségnek akik kikerekedett szemekkel bámulnak rám. Visszafordultam az angol férfihez majd ennyit mondtam-Ja és Charli, mindegyik hetero, úgyhogy sajnos nincs esélyed...-mondom lebiggyesztett szájjal majd a felháborodott beszólásokkal nem törődve lesétálok az emelvényről.
A színfalak mögött egy összezavarodott Francescoval,  és egy ideges és kérdő tekintetű Carlossal találtam szembe magam. Ahogy jobban körül néztem Julio vigyorgó képét és Arabella szúrós tekintete nézett vissza rám.
-Figyu, Cristina, szerinted Anna miért van azzal a barommal?!-mutat Franco Juliora és a barazil csajra. Még mindig hietetlen ideges voltam és semmi türelmem nem volt a berugott Országtársamhoz.
-Szedd már össze magad! Nem hiszem el, hogy az interjú előtt képes voltál leinni magad!-ordítok rá mire ő hátra tántorodik és ha Niels nem kapot volna utána akkor hasra esett volna.
-Hé, Haver, jól vagy?!-vigyorog az Országtársamra majd  ram néz-Hello Cristina!
-Engedd el!-ráncigálon ki Francot a fiú kezei közül és a színpadhoz tuszkolom mert már harmadjára szólítják a nevét.
-Kérlek, Francesco ne ajulj el, és ne hányd el magad!-nézek rá könyörgő arccal mire ő elneveti magát és kilép a közönség elé. Kezembe temetett arccal lépek el a színpadtól és most tényleg úgy éreztem, hogy ideje lenne elhúzni innen és bevackolni magam a pihe-puha ágyamba. Megalázva éreztem magam és hietetlenül felidegesített ez a videó. Vajon otthon mit gondolhatnak rólam? A bátyjám is láthatta ezt a felvétel. Ráadásul semmi sem sikerült amit elterveztem, az emberek utálnak. A gondolataimat egy ismerős de mégis hideg hang szakított meg.
-Szóval nem akarod belekeverni az érzéseid a viadalba?-Carlos hangja jégfagyasztó volt, a szemei sötétek voltak és a kedveség az arcáról teljesen eltűnt.
-Ez csak egy interjú. Az egész csak színjáték!-sziszegem a fiúnak. Ő megragad a karomnál fogva és elrángat egy sarokba ahol nem volt senki.
-Te képes vagy másnak kiadni magad csak azért, hogy bejöj ezeknek az egoista barmoknak?-kérdezi kikerekedett szemekkel.-Te most szórakozol velem?!-még sosem hallottam ilyen idegesnek.-Még te beszélsz arról, hogy ne sértsem meg a lelkivilágod te pedig össze-vissza hazudozol?!
Beharaptam a számat, hogy nehogy elsírjam magam. Ez nekem túl sok volt! A hülye videó, a berugott Országtársam és még Carlos is.
-Figyellj, ezt beszéljük meg később jó? Kérlek, Carlos!-motyogom alig halhatóan mire a fiú megforgatja a szemét.
-Hát persze!  Majd később. ..-válaszolja majd faképnél hagy. Utána akartam szólni, kiáltani, vagy csak szimplán átölelni de a lábaim nem artak megmozdulni, a torkom pedig olyan száraz volt mint egy sivatag. Rohadjon meg az összes Angliai, a hülye Firevel együtt. Tönkre tesznek mindent és mindenkit, nem hagyják élni az embert amióta kitalálták a viadalt. Hirtelen újra az a lány akartam lenni akinek az a legnagyobb gondja, hogy egy fiú nem hívta vissza egy randi után, vagy ha épp nem értette a matek házit. Nem akarok embereket ölni vagy egyáltalán az Arénába menni. Azért akarok harcolni, hogy ki kapja a nagyobb kocka csokit a bátyámmal,  és nem az életemért egy idegbeteg kiválasztottal. Minden annyira de annyira más lenne ha azon a hülye fecnin nem az én nevem lett volna. Párszor ránézek Alessandrora és az jut eszembe, hogy Lehetséges,  lehetséges, hogy én nyerjek, máskor meg képtelenségnek tűnik ez az egész. Olyan jólesne úgy tenni mintha ez az egész csak egy rossz álom lenni, és nem a kemény valóság. Nem akarok meghalni, és igazából ebben a pillanatban még élni sincs kedvem. Legszívesebben ülnék ebben a hülye sarokban és bámulnák ki a fejemből.
-Ööö...izé...-bök meg oldalról valaki mire én  lassan odafordítom a fejem. Franciaország női kiválasztotja áll előttem bizonytalan tekintettel. Gyorsan összeszedem magam és felhúzott szemöldökkel néztem a lányra.
-Mi van?-oké, ez nem volt túl kedves.-Vagyis...Mi a baj?-finomítok a dolgon.
-Asszem az Országtársad rosszul van, segíteni kéne neki.-mondja. Én felsóhajtok majd Francesco felé veszem az irányt aki úgy kalimpál a kezével mintha megörült volna.
-Ennek meg mi baja van?-hallom meg az egyik kiválasztottat mellettem.
-Szerintem beszívot.-válaszol az egyik majd elröhögik magukat. Ooo, ha tudnák, hogy milyen közel állnak a megoldáshoz!
-Francesco, jól vagy?-kérdezem amikor közelebb érek a fiúhoz és gyengéden lefogom a kezét, hogy le ne üssön.
-Hol van?!-kérdezi tőlem kikerekedett szemekkel-Hol van Anna?!
Istenem! Még mindig ezzel a csajjal jön? Tényleg nem tesz jót neki a pia. A következő pillanatban kitépi magát a szorításomból és Arabellához rohan.
-Te meg mit csinálsz?!-rohanok utána de a következő jelenet teljesen lesokkol. Az Országtársam megfogja Arat és a szájára tapasztja az övét. Szegény lány teljesen lefagy, Julio pedig mögöte hirtelen azt se tudja, hogy mit csináljon, majd megfogja Franco ingjét és konkrétan áthajítja a termen. Francesco neki csapódik egy szekrénynek és fájdalmasan a fejére tapasztja a kezét.
-Te normális vagy?!-nézek a barzil fiúra aki szikrázó szemekkel néz le a másik fiúra.
-Ezt inkább az Országtársadtól kérdezd!-szól vissza-Vidd már el ezt a szerencsétlent innen!-Julio idegsen nézett rám  mire Arabella a keze után nyúl.
-Jaj Istenem nyugodj már le!-forgatom meg  a szemem és felsegítem Francot-Nyugi, Ara jól van, valószínűleg nem szenvedett semmi maradandó károsodást Francesco csókjától, úgyhogy semmi ok az aggodalomra!-vigyorogtam rá gúnyosan.
-Ez mi akart lenni?-mered kérdően Arabella az Országtársamra.
-Ez egy piás csávó csókja akart lenni!-forgatom meg a szemem unottan.
-Képzeld okoska, erre én is rájöttem!-szól be-Csak nem értem, hogy miért szállt rám. Még nem is beszéltünk. Ez a barom komolyan azt gondolta, hogy ide jön és szó nélkül lesmárol?-kérdezi kiakadt tekintettel. Az egészhez semmi kedvem nem volt, legszívesebben itt hagytam volna Francot, de szegény gyerek azt se tudta hol van.
-Istenem, hogy te milye  okos vagy!-mondom unottan-Bocs de semmi kedvem hozzád, beszéld meg a kis szerelmeddel a problémáidat!-mutatok Juliora.
-Bocs-szól közbe a fiú is-Nem mennétek? Nézd, Angell semmi kedvem a baromságaitokhoz, szóval ha nem lenne gond...
-Semmi gond, húzz el a francba Fuarez!-mondom majd megragadom Francot és elmegyek. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt a kettőt! Én nem vagyok egy utálatos személy, kifejezetten  jól kijövök az emberekkel de Julio és Arabella mellett még egy percet se bírok ki egy légtérben. Ezért is lesz gond ha el kell tűrnőm a szövetségbe ezt a két barmot. Legalábbis fent kell tartani a látszatott, mert amíg Julio közelében vagyok addig a nézők eltürnek valahogy a képernyőn.
-Anna nem csókolt vissza!-motyogja Franco-Annak a videónak a hibája az egész! Biztos most már utál!-folytatja. Én csak bólogatok és segítek neki leülni.-Szakítani fog!-mondja elhaló hangon. Semmi kedvem sem volt végig hallgatni egy piás siránkozását így gyorsan kitaláltam valamit.
-Figyu, Francesco, én most elmegyek egy pohár vízért, addig maradj itt!-utasítom és amikor megygöződtem róla, hogy megértette amit mondtam akkor elmentem. Az interjúk még mindig folytak, talán most épp Isabell volt soron. Sajnálom, hogy nem tudom végignézni az interjúját, de remélem őt azért nem szívatják meg annyira azzal a bizonyos videóval. Pár perc séta után találok egy üdítőautomatát egy elhagyatott folyosón.  Gyorsan elvettem egy palackot és visszarohantam az Országtársamhoz aki addigra már elaludt. Már nagyon nagyon elegem volt abból,  hogy nekem kell játszani a bébicsőszét egy berúgott tizenévesnek. Ráadásul már semmi türelmem nem volt hozzá, így leraktam a fiú elé az üveget és megfogadtam, hogy majd szólok Alessandronak, hogy az Országtársam itt vergődik a kanapén. Újra a többiek felé veszem az irányt. Azt veszem észre,  hogy mindenki egy pont felé fordul, egy kisebb kört zárnak be valakik körül. Később hangforrások is eljutnak  hozzám. Carlos ideges hangját hallottam és a tömegen át megpillantottam Isabel kontyát is. Átfurakodtam a kiválasztottakon és úgy néztem le a két spanyolra akik épp egy heves veszekedés közepén voltak. Carlos teljesen ki volt kelve magából, Isabel pedig már a sírás határán állt a kegyetlen szavaktól. Én a helyében már rég felpofoztam volna Carlost! Mégis, hogy mer ilyeneket hozzávágni a lány fejéhez?! Láttam Arabellán is, hogy neki is valami  ilyesmi járhatott a fejében. Végül a spanyol lány elszaladt és Carlos maradt ott. Oda akartam menni hozzá de a brazilok megelőztek, úgyhogy inkább visszavonulót fújtam. Pár interjú még hátra volt, de különösebben nem érdekelt, ráadásul úgy éreztem a lábam mindjárt leszakad ebben a magassarkúban, ezért úgy döntöttem, hogy a lakosztályom felé veszem az irányt.  A folyosó elhagyatott és csendes volt, a gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben. Haragudtam Carlosra, közben pedig hihetetlenül szégyelltem magam a videó miatt, féltem Francescot és nagyon reméltem, hogy Isabel jól van. Ráadásul ott vannak a brazilok akik nagyon jól vették az akadályokat, talán még Arabella is megszerettette magát a közönséggel ha nem nézzük azt a kis videót.
-Kérlek Francesco, ha megkérdezik, hogy mit szeretsz legjobban Angliában, akkor máskor ne azt válaszold, hogy a kaját!-hallom meg Alessandro ideges hangját ahogy belépek a lakosztályunkba. Úgy látszik rátalált az Országtársamra. A férfi össze-vissza járkál a kanapén fekvő Francesco előtt. Ahogy meglátta, hogy ott vagyok felém kapta a tekintetét.
-Veled meg még beszélek!-lengeti meg fenyegetően az ujját.
-Alig várom!-forgatom meg a szemem majd aggódóan nézek az Országtársamra-Akkora seggfej vagy! Nézd meg mit csináltál vele!-mutatok a csapzott Francescora.
-Nem én tehetek róla, hogy rosszul bírja a piát!-védekezik azonnal. Legalább most bevallaná, hogy az ő hibája az egész!
-Hát persze...-motyogom és a szobám felé veszem az irányt ahol jó erősen magamra csapom az ajtót és az ágyra vetem magam. Annyira fáradt vagyok! Ez a nap hihetetlen kimerítő volt.
Átvettem egy pólót és egy melegítőnadrágot majd lemostam a sminkem és kiengedtem a hajam. Épp azt tervezgettem, hogy veszek egy forró fürdőt majd bevettem magam az ágyamba de a számításaimat áthúzta a csengő fülsikító zaja.
Éjfél körül lehetett, úgyhogy ötletem sem volt, hogy ki lehetett az. Egy fáradt sóhajjal kicsoszogtam az ajtóhoz, útközben ellenőritem, hogy a kanapén alvó Francesco él-e még, és kinyitottam az ajtót ahol egy világítóan zöld szemű fiú állt.
-Szia Cristina!
-Te meg mit keresel itt?-kérdezem ingerülten.

#12 - Isabel

Sziasztok! Megérkezett a #12 - Isabel is. Nem akarok könyörögni, mert szó sincs róla, de jól esne ha kommentelnétek. Hogy tudjuk hogy mit csinálunk jól, vagy éppen rosszul. Az is érdekelne minket, hogy melyik verzió tetszik jobban;
a, így hogy minden fejezetet megírunk mindenki szemszögéből,
b, hogy függővéggel nemnírjuk meg a három főszereplővel az adott fejezetet, hanem folytatólagosan. Kérünk szépen titeket, komizzatok, mert semmit se tudunk hogy mit csinálunk jól/rosszul.
Sziasztok, Sofia^^
 Megint a sivatag. Megint az a francos sivatag. Megint erről álmodtam. Másztam az aranyló homokban, megláttam a szemem illúziója által mutatott oázist, és végül összeestem. Mostanában, csak ezt tudom álmodni, és már kezd ebből elegem lenni. Nem szeretném, hogy az aréna sivatag lenne, mert nem tudnék mit csinálni. Nem bírnám ki. 

 Ma, mikor összeestem az álmomban, álmodtam volna tovább, mikor felébredtem. Na nem a rémálomtól, hanem a hangzavartól.

- Mi a jó szent... kaki van? - dörzsölöm meg a szememet. Csak egy halk morgást hallok, ami feltehetőleg Cristinától jön, hogy hagyjam aludni. 

 Kipislogom a szememet, és a végtagjaimat kinyújtóztatva állok fel. A szobában csend, rend, és sötétség uralkodik. Az ablakhoz lépek, és elhúzom a függönyt. A Nap szinte teljesen arányosan süt be rajta, ezzel vakító fénnyel bevonva a szobát. Hunyorogni kezdek az erős fénytől. Hallok egy mérges fújtatást a hátam mögül, és érzem, ahogy egy párna neki csapódik a hátamnak. Kinézek az ablakon, és egy nem várt látványt látok. Vagyis, pont hogy várt látványt. Ugyanis, alattunk, nagyon sok színes emberke toporog hangosan dumálgatva. Szívesen kiordítanék az ablakon, hogy fogják be a pofájukat, de az nem lenne túl nőies. 

 Ma van az interjú napja. Ez egy nagy mérföldkő nekünk, a kiválasztottaknak, hisz ezen a napon ismernek meg minket a legjobban az emberek. Ma döntik el, hogy fognak e támogatni,vagy inkább tartózkodnak tőlünk. Tökéletesnek kell lennie. 

 Gyorsan lezuhanyzom, felveszek egy narancssárga ujjatlant, és egy maci-nacit. Oké, oké, tudom, de most nincs kedvem kiöltözni. Csak egy csésze forró teával szeretnék leülni a kanapéra, betakarni magam a finom meleg pokróccal, és filmet nézni. Ez tökéletes is lenne, ha nem holnap kéne mennem az arénában, ahol fenn áll annak az esélye is, hogy meghalok... Nem! Nem szabad ilyenekre gondolnom! Mert még a végén elhiszem, és nem lenne kedvem harcolni...

 Az étkezőbe kiérve, az asztalnál már mindenki ott ül. Nole, Claire, Allessandro, Mariann, Carlos és Francesco is. Belépésemre mindenki felém kapja a fejét.

- Jaj, de csini ma valaki - kacsint rám önelégült vigyorral Carlos. Csak ne most kezdje a hülyeségeit! Most keltem fel...

- Kussoljá' - lököm oda félvállról, és elindulok az asztalhoz. 

- Amúgy jó délutánt, Csipkerózsika. Megyek, és felkeltem egy csókkal Hófehérkét - direkt idegel Carlos engem?! És mi az, hogy jó délutánt?! Ilyen sokáig aludtam volna?!

 Elhaladok Noah mellett, aki egy pacsira várva kinyújtja a kezét. Ránézek, és inkább sétálok tovább. Fáradt vagyok, nincs kedvem most... úgy semmihez.

- Hmm... Szimpatikus vagy - veszi vissza a kezét a bátyám. - Ha így folytatod, tuti eléred, hogy mindenki zombinak nézzen.

- Maradjál már! - mordulok rá, kicsit se kedvesen.

- Olyan vagy, mintha be lennél baszva - jelenti ki nemes egyszerűséggel Carlos. Letelepedek mellé, és belebokszolok a vállába.

- Nem, csak ilyen vagyok ha álmos vagyok - magyarázom, miközben veszek egy tányérral a rántott sajtból, hozzá pedig lekvárt. Hát, ez nem reggeli...
 Finoman csemegézve látok neki az ételnek. Cristina jelenik meg az ajtóban, és leül velem szemben.
- Srácok, nagyon jó hírem van! Visszaköltözhetünk! Szedelődzködjetek, megyünk - pattan fel Noah. Megköszöni a vendéglátást, és mi is elköszönünk. Belépve a liftbe, megigazítom a hajamat.

                         *

- Jaaj, piciim, olyan rég láttalaaaaaaak! - kiabálják kánonban Tonni, Konni, és Bonni.
- Igen, több mint négy napja! - horkantok fel gúnyosan.
  Letusolnak, a bőrömet bekenik valami kenceficével, a körmömet formára reszelik. Mikor végeznek, belép az ajtón Changleur. A kezében egy ruhát tart.
- Hunyd be a szemed - mondja.
 Hallom ahogy kicsomagolja a ruhát, és érzem, ahogy rám adja. Valamit tűz is a bal mellem felé.
- Kinyithatod - suttogja, én pedig lassan kinyitom a szememet. Egy hatalmas tükör előtt állok, amely az egész alakomat mutatja. Changleur kimegy a szobából, és becsukja maga mögött az ajtót.
 Végignézem magamat a tükörben. Egy hófehér ruha van rajtam, melynek az alja selyem, és a combom feléig ér. A felseje pánt nélküli, és apró, átlátszó kövek díszítik. A lábamon egy fehér magassarkú van. Megpördülök, és ahogy megpillantom a hátamat, eltátom a számat. Egy hatalmas kivágás van, amely láttatni hagyja a gerincemet. Ez a ruha valami eszméletlenül gyönyörű! Kihangsúlyozza a barnaságomat, ami még inkább dob a hatáson. A bal mellem felett pedig egy apró virág díszeleg, ami spanyol zászló mintájú. A hajam kontyban van összefogva, elől pedig két kis tincs rakoncátlanul ki van engedve.
 Nyílik az ajtó, és belép rajta Carlos. Mellém lép, és megáll a tükör előtt. Egy fehér öltöny van rajta, fekete nadrággal. A bal vállánál pedig egy ugyanolyan virág, ami nekem is van.
- Gyönyörű vagy! - jegyzi meg vigyorogva, mire én elégedetten kihúzom magamat. Leemeli a nyakából egy cédulás nyakláncot, és a nyakamba akasztja.
- De így még dögösebb! - öleli át a vállamat. Elnézem magunkat a tükörben, és meg kell hogy állapítsam, nagyon jól festünk így együtt. Szinte le rí rólunk, hogy egy országból származunk.
- Most gyere, nem késhetünk el! - ragadom meg a kezét.
 A liftben mind a ketten csendben álldogálunk. Egyre jobban kezd kínossá válni ez a némaság, úgy hogy megtöröm.
- Na mizu volt ma Cristinával? - kérdezem mosolyogva. Emlékszem, ahogy elrángatta Cristina Carlost, majd magukra zárták az erkély ajtaját.
- Semmi - morogja. Kicsit meglepődök rajta, hisz még sose láttam őt morcosnak. Mindig vidám, most viszont nem ilyen, és ez zavar.
- Na de tényleg, nekem elmondhatsz mindent, akár jó, akár rossz - a lift kinyílik előttünk, mi pedig szinte egyszerre lépünk be a kiválasztottakkal nyüzsgő terembe.
 Eddig nem tettem megfigyeléseket, de most ideje lenne körbenézni. Balra a németek állnak. Fiona bizony figyelt az idomaira. Olyan ruha van rajta, mely láttatni hagyja azokat. Mind a seggét, mind a mellét. Kínosan dumálgat az Országtársával, akin csak egy egyszerű öltöny van.
 Jobbra Olaszország kiválasztottjai feszítenek. Francón csak egy egyszerű öltöny, viszont Cristina csodásan fest! Egy ombrés ruha, mely felül sötétkék, alul pedig már azon része, amely a bokáját verdesi, fehér. Így fokozatosan változik a színe. A haja elegáns kontyba van felfogva a feje tetejére. Észreveszi, hogy figyelem, és egy mosoly kíséretében int nekem. Én meg, mint egy okos lány, köszönök neki, ötven méterről. Nem érdekel, hogy mögöttem Franciaország kiválasztottjai valószínűleg fogyatékosnak néznek, csak ballagok előre Carlos után.
- Elmondom, ha te is azt, hogy amíg mikor a braziloknál voltunk, Arabella mit mondott rólunk. Mert az biztos, hogy az én nevem elhangzott legalább egyszer - elképedve figyelem a fiút, aki a jelek szerint halálosan komolyan gondolja, amit az előbb mondott. Most komolyan azt hiszi, hogy minden beszélgetésben, amit Arabellával folytatok, szóba jön ő? Ennyire azért ne legyen elszállva magától...

- Carlos, te nagyon hülye vagy! - mondom "bántóan", mire ő műsírni kezd. Ahj, mindjárt megvigasztalja a kis szerelme...

- Ne hallgass rá te kék szemű barna-maci. Okos vagy - gügyög Julio Carlosnak mint egy két évesnek. Megforgatom a szememet. Szinte elválaszthatatlanok, amióta csak találkoztak. - Ő buta.

Mutat rám vádlóan Julio, mire mind a ketten vad helyeslésbe kezdenek, és azon kezdenek el gondolkozni, hogy mégis mennyire buta vagyok, és közben egymást védik, mint egy szerelmespár.

- Jaj, ha ennyire szeretitek egymást, menjetek szobára! - idegesen eltolom őket magamtól, és elindulok Cristináék felé.
 Időközben észreveszem Arabellát is. Egy csini fekete koktélruha van rajta, ami, hát elég rövid. Oké, oké, ezt pont én mondom, akinek a ruhája is alig ér a combja közepéig, de elhihetitek nekem. Sima fekete, enyhén csillogó ruha van rajta, hatalmas nagy magas sarkúval. A haja pedig kiengedve hull a vállára. Amint összeakad vele a tekintetem, mosolyogva üdvözöljük egymást. Ahogy visszafordulok látom, hogy az olaszokat már Carlos boldogítja, így inkább Arabellához fordulok vissza. Úgy is rég dumáltam már vele.
- Szia - mosolygok rá kedvesen. - Izgulsz?
 Hát, most én se vagyok a legokosabb. Tényleg megkérdeztem, hogy izgul-e? Ügyes vagy Isabel, ügyes és okos. Mégis ki nem izgulna? Na mindegy.
- Az nem kifejezés... - suttogja kicsit fehéren. - Asszem, lámpalázam van. Meg ez a ruha is! - mutat végig magán. Pedig annyira nem is rossz a ruha. - Eskü, egyszer megölöm a stylistomat!
- Nem mintha az én ruhám jobb lenne - markolászom a szoknyámat mutatva, hogy ez is elég rövid. Tudom, hogy nem mondtam színtiszta igazságot, de udvarias akartam lenni.
- Nem vágom, miért hiszi azt mindenki, hogy a sarokról jöttünk. Bár, ami azt illeti, egyesek esetében ez nem is áll távol a valóságtól  - biccent a német lány felé, aki a fiúkra mászik rá.
- Ő egy átlagos útszél menti lány - legyintek unottan.
- És akkor még szépen fogalmaztál... - forgatja meg a szemét, miközben a lányt nézi. - Egyébként mi lesz a szereped?
- Szexi. Próbáltam a testvéremet lebeszélni erről, de hát nem sikerült - vonok vállat. - És neked?
- Úgy volt, hogy a cuki, kedves jókislány, csakhogy az a barom picit keresztülhúzza a számításaimat! - A plafonnak szegezi a tekintetét, így adva jelét a nemtetszésének. - Szóval Gabriel azt tanácsolta, játsszam el a dögös, ám kiismerhetetlen lányt. Vicces lesz, az biztos...
Julio tűnik fel a láthatáron, úgy hogy jobbnak látom elhúzni a csíkot.
- Akkor szia - motyogom, és intek neki.
- Álljatok libasorba, elől a brazilok, először a lányok, majd a fiúk. Egy-kettő! - kiáltja egy tagbaszakadt férfi. Megfogja a karomat, és beállít a sorba, Franco és Carlos közé. Caros felém fordul, és mondani akar valamit, de egy hang helyett, egy nagyra sikeredett böfögés szakad fel belőle. Kikerekedett szemekkel nézek rá. Kinyitom a számat, mondani készülök azt, hogy milyen undorító, de csak megrázom barna tincseimet, és megsimogatom a karját.
- Egészségedre.
- Jó napot, jó napot! Vagy akarom mondani estét? - röhög bele a mikrofonba idiótán a műsorvezető, Charlie. A közönség hatalmas ovációba kezd, mire Charlie kiegyenesíti a hátát. - Mint tudják, a mai este egy különleges este. Ma, többet tudhatnak meg a kiválasztottakról, mint eddig. Megtudhatják a gondolataikat, a titkaikat! Amiket csak akarnak! Ezenkívül, holnap nagy nap. Kezdetét veszi a viadal! Várjuk már? - teszi fel a kérdést, mire az egész Anglia ordítani kezdi, hogy igen. - Nagyszerű, nagyszerű! De addig is... Üdvözöljék, a lányt, ki úgy ragyog, mint este a fekete hullócsillag. Nagy tapsot Arabella Asesinónak!
 Arabella kicsit megszeppenten lépked ki a színpadra. Helyet foglal Charlie mellett, és szépen válaszolgat a kérdésekre. Bár igaz, hogy kezdetben csak kínosan heherészett, de azután egyre jobban belejött. Egy kérdésre viszont, felkapom a fejemet.
- ...milyen a viszonyod a többi kiválasztottal?
- Hát, hogy is mondjam... - kezdi a beszédet egy sóhajjal. - Ami azt illeti, imádom őket! De tényleg. - kicsit hitetlenkedve nézek rá. Hogy imád minket? - Kegyetlenségnek tartom, hogy egyszer talán meg kell ölnöm azokat, akiket mondhatni a barátaimnak tartok, ez... Képtelenség! Félek, hogy képtelen leszek... - még egy könnycseppet is hullajt. Én pedig épp hogy visszatartom a röhögést.
 - Nos, kedves kis közönségem, Önök elhiszik, amit Brazília legszebb csillaga állít? Vajon Miss Asesino az igazat mondja, vagy csak szórakozik magukkal? Ezt sajnos sosem tudhatjuk meg. Azaz, mégis! A rendelkezésünkre áll ugyanis egy kis videó, melyből megtudhatjuk, milyen ember is valójában Brazília ifjú kiválasztottja!
 Ledöbbenek azon, amit mond. Vagyis, szinte az összes kiválasztott kérdő tekintettel néz rá a társára. Hogy... videó? Milyen videó? A kérdésemre szinte rögtön választ is kapok. Egy hatalmas kivetítőn megjelenik egy videó. Arabella, pont egy tortát öl meg, majd olyan jeleneteket raknak be, hogy megfenyegeti a kiválasztottakat, és úgy lesz vége, hogy Arabella szépen behúz Cristinának.
 Mikor elsötétedik a képernyő, ledöbbenve nézek a brazil lányra, aki közelebb megy Charliehoz, és suttog neki valamit. Kíváncsi vagyok, hogy mit, de nem hallom.
 Ezután, Julio következik. Magabiztos, mint mindig. De neki is jött a kérdés, amihez a videó. Valahogy így hangzott a kérdés: "Vár valaki otthon?" Erre azt felelete, hogy naná, mire bevágták a csókunkat, ahogy rám, Arabellára és a többi lányra rámászik, majd az Arabella-Julio csókkal zárul.
 És így tovább, a többi kiválasztott. Chonál - a babaarcú koreai lánynál - a kérdés az volt, hogy "Menőnek számítasz itt?" Minhonak "Nagyon erős lehetsz. A lányok biztos döglenek érted! Vagy nem igaz?" Fionának pedig "Okos vagy?". Az utóbbin nagyot nevettem. Aztán, Cristina jön. A hatalmas ruhájával csodásan fest. Magabiztosan lépked fel a színpadra, és ül le Charlie mellé. Válaszolgat a kérdésekre, míg nem jön a "süllyesztő kérdés". Ez a kérdés pedig; "Milyen a kapcsolatod a fiúkkal?". Megint bejátszanak egy kínos videót, és már vége is. Franco jön, utána pedig én. Hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy nem izgulok. Az igazság az, hogy valósággal rettegek. Rettegek, hogy elrontok valamit. Márpedig nem szabad elrontanom semmit sem.
- És most, jöjjön egyenesen Spanyolországból, a csodás Isabel Infierno! - a közönség hangosan kiabálni kezd, én pedig elindulok Charlie mellé, aki kinyújtott kézzel vár. Ahogy megpillantom a közönséget, görcsbe rándul a gyomrom. De tényleg, kedvem támadt hányni. Az jó kifogás lenne, hogy hánynom kell, ezért nem léphetek fel? Nyugi Isabel, csak három perc! Azt kibírod valahogy!
 Charlie felemeli a kezemet, és leültet mellé. Szétnézek a közönségen, mikor eszembe jut valami. Mosolyogni! Széles mosolyt erőltetek az ajkaimra, és még egy kuncogást is megengedek magamnak.
- Mond kedvesem, hogy tetszik az itt eltöltött napjaid? - kérdezi.
- Köszönöm, nagyon jól. Ahhoz képest, hogy holnap bedugnak az Arénába, nem nagyon izgulok - mosolyodok el.
- Nagyon édes voltál, mikor a húgodért jelentkeztél önként. Tudjuk, hogy nagyon önfeláldozó vagy, de az is benne volt gondolom, hogy magadnak akartad a dicsőséget nem? - kérdezi, mire nekem kikerekednek a szemeim. Még is, hogy képzeli a kis... Ahj! Még, hogy önzőségből! Így ismertek meg az emberek!? A dicsőség nekem nem számít!
 Az első sorban helyet foglaló Noahra pillantok, aki mutatja, hogy mosolyogjak. Elbűvölő mosolyt eresztek a közönségnek. Visszapillantok Noahra, aki csak bólintana ezzel jelezve, hogy csináljam azt, amire ő gondol. Jó testvér módjára, tudom is.
- Nem Charlie, nem önzőségből tettem. Bár, el kell, hogy ismerjem, jól esik az elismerés - nevetek bele a közönségbe, majd az izzadtságtól a homlokomhoz tapadt hajszálamat hátratűröm. Nagyszerű, Noah most boldog? Hazudtam. Bár, a közönség zabálta, pedig szerintem eléggé látszik az arcomon, hogy egyáltalán nem gondoltam komolyan.
- Szerinted van esélyed? - folytatja az interjút.
- Igen, szerintem van - egy nagyot nyelek. Már csak kevés hab hátra...
- Óh, ennyire biztos vagy benne?
- Igen, Charlie - kacsintok szexisen a közönségbe. Na meg vagy elégedve, Noah?!
-  Ma fantasztikusan nézel ki. De komolyan. Szexi vagy, és dögös, közben elbűvölő. Hogyan csinálod? - ül előrébb, pedig tudom, hogy egy cseppet sem érdekli.
- Hát, nem eszek sok édességet - ez után, eldumálgatunk a ruhámról, és a pontszámomról. Az órára nézek, ami szerint hamarosan vége van ennek.
- Milyen a kapcsolatod az Országtársaddal? - kérdezi hirtelen, mire én meglepődök. Mire ez a nagy témaváltozás? Előbb még a körmömről beszélgettünk, nem?
- Jó. Tudod, nagyon jóban vagyunk. Ő igen érett, okos, és erős. Olyan, mintha csak a testvérem lenne - magyarázom neki kis ferdítéssel, ami Carlos okosságát illeti. Charlie feltűnően kezd hümmögni. Mi van? Mi baja van?
- Biztos? - megnyom egy gombot, mire a nagy kivetítő, kezd egyre átváltozni. Ne, ne, ne, ne! Kínos videó jön, kínos!
 Az első képkockákban, megjelenik Carlos, mellette én. A braziloknál ülünk, és eszünk. Jaj ne, tudom mi fog történni... Carlos mondani akar valamit, de csak leböfög. A közönség hangosan felnevet, én pedig csak egyre vörösödő fejjel ülök némán. Bevágnak egy-egy jelenetet, ahol Carlos böfög/fingik/az orrát turkálja/a fülét tbirizgálja, én pedig csak lenézően figyelem. Úristen, de égő... Egy hatalmas gong szakít félbe minket, én pedig kicsit talán túl korán pattanok föl.
- Köszönjük Miss Infierno, hogy itt voltál - csókolja meg a kezemet.
- Oh, én örülök - heherészek kínosan. Elindulok lefelé, de közben ahogy Noah mondta, megrázom kicsit a popómat. Legalább legyen egy szép emlékük is - a férfiaknak - rólam.
 Amint leérek, Carlost rögtön felkonferálják. Elhalad mellettem, és mintha egy megvető pillantást küldött volna felém. Aztán meglehet, hogy csak képzelődök. Megrázom a barna tincseimet, és odamegyek Cristináékhoz. Az olaszok leszegett fejjel beszélgetnek. Próbálom felvenni a fonalat, kisebb-nagyobb sikerrel. Carlosra nézek, aki bele vigyorog a kamerába. Az utolsó kérdés, amire behozzák neki a videót erre a kérdésre lett: "Milyen a kapcsolatod Arabella Asesinoval, és Cristina Angellel". Mikor vége lett az interjújának, elindul felénk. Mire mellém lép, összefonja maga előtt a kezét, és direkt nem néz a szemembe. Mi ütött bele?
- Veled meg mi van? - kérdezem suttogva. Ő csak sóhajt egyet.
- Semmi.
Niels megy fel a színpadra. Egy egyszerű szürke öltönyt visel. Magabiztosan, kicsit flegmán válaszolgat. Kiderül, hogy elég népes családból származik. Van egy húga, Astrid, aki most tizenhat éves, egy ikeröccse, - akik most négy évesek - és egy másik húga, aki tizenkettő éves. Mesél a szüleiről, hogy az apja kis korában meghalt egy balesetben, az anyja pedig öngyilkos lett nem is olyan rég, és hogy mindenáron győzni akar, hogy megvédhesse a testvéreit. Szegénykém, nagyon szomorú a története. De persze jön a nagy bumm, a kérdés, és persze a videó. A kérdése pedig ez; Büszke vagy a hazádra?
 Még egy óra, mikor Charlie meghallgatta az amcsi fiút is, és ezzel vége az interjúknak. A színpad elsötétül, és a kiválasztottak szét szélednek. Én is mennék, ha Carlos nem tartana fel.
- Mi volt ez? - kérdezi megragadva a kezemet.
- Mi mi volt? - rántom meg a vállamat pajkosan.
- Hát ez, az előbbi. Nem ilyennek ismertelek - hányja a szememre. Mi a baja most meg?!
- Még mindig nem értem!
- Jól tudod te azt! Ahogy illegeted magad a közönség előtt! - most már kiabál, és az összes kiválasztott minket néz. Még Arabella és Julio is kézen fogva  érdeklődik. - Meg, hogy biztos vagy a győzelmedben! Eddig nem ilyennek ismertelek. De úgy látszik, hihetetlenül jó színésznő vagy, mint Angelina Jolie...
- Fejezd be! Majd fent megbeszéljük! - meresztgetem rá a szememet, hogy leessen neki, hogy mindenki bámul.
- Nem! Olyan vagy, mint egy rossz kurva! Elhiheted velem, hogy szende tündérke vagy, közben pedig tudod, hogy te leszel a Bajnok! Na meg aztán, hogy ráztad a feneked a végén?!
- Nem vágtad le, hogy ez csak színészkedés volt?! - kiabálom, mert teljesen kihozott a sodromból. - Milyen gyerekes vagy...
- Igen, mert én gyerekes vagyok! Meg ostoba! Teljesen megaláztál, amikor azt mondtad, hogy okos vagyok! Tudod, hogy nem vagyok az, még is ezt mondtad, ami után bejátszották a videót, amiben olyan vagyok, mint egy fogyatékos!
- Csak kedves akartam lenni!
- Leszarom! Bárcsak nem te lennél az Országtársam! - most már mind a ketten kijöttünk a sodrunkból. De ez a kijelentés, sok volt. Visszaveszek magamból. Na, ez durva volt.
- Igen? - suttogom annyira halkan, hogy a körülöttünk lévő kiválasztottak is hallják. Toppantok egyet, és futni kezdek a liftig. Hívom, beszállok, és meg sem állok a tetőig. Ott aztán kinyílik, én pedig kiszállok, és a korláthoz lépek. Rákönyökölök a korlátra, és onnan nézek le a városra. A gyönyörű városra, amely a sötétségben - mert már szinte este van - teljesen ki van világítva. Furcsa érzés kap el. Az orromban, mintha egy gyufát gyújtottak volna meg, és a füstje csikizni kezdi belülről. A szemem bekönnyezik, és kicsordul az első könnyem. Tudom, hogy ha az első végig szánt az arcomon, követi még ezer is.
 Hát ez durva volt azért tőle. Teljesen félreértett engem! Ahj, hogy miért ennyire komplikált ez! Hangos szipogásba kezdek. Nem is értem miért, de nagyon rosszul esik, hogy Carlos ezt mondta. Még hogy egy kurva vagyok! Tényleg ilyennek lát?! Tényleg?!
 Hirtelen meleg kezeket érzek meg a vállamon. Összerezzenek ijedtembe, de amint látom, hogy ki az, kicsit megnyugszom. Magához ölel úgy, hogy a hátam hozzá simul a mellkasához. Még mindig hüppögök a sírástól. A fiú lágyan simogatni kezdi a karomat, amivel még mindig görcsösen markolom a korlátot. A fejemet a vállára hajtom, és a tájat nézem.
- Hülye volt. Nem gondolkozott, amikor azt mondta - suttogja a fülembe.
- Tudom Julio, de akkor is szíven ütött. Még sosem láttam ilyennek. Ilyen dühösnek - megfordulok, és átölelem.
- Nyugi, majd benő a feje lágya, és bocsánatot kér.
- De te ugye nem hiszed el, amit mond? - nézek mélyen a pimaszul csillogó szemébe.
- Persze, hogy nem. Ismerlek, és nem vagyok olyan mint Carlos, én tudom, hogy nem vagy egy olcsó ribanc - ölel magához szorosan. Beszívom a férfias illatát, és magamhoz ölelem, mint egy plüss macit. Nem tudom, miért teszem. Talán azért, mert ő utánam jött. Mert ő most is törődik velem, mikor Carlos rám kiabál. Talán. Nem tudom miért, de nagyon jól esik, hogy törődik velem. Egy kicsit eltol magától, behunyja a szemét, és ajkaival készül letámadni az enyémet. Bármennyire is jó fej, ezt azért nem. Mielőtt még az ajkaink összeérnének, eltolom magamtól, és a szemébe nézek.
- Bocs, tényleg, nem tudom mi ütött belém - szabadkozik, miközben próbálja elkerülni a tekintetemet. Nem szólalok meg, csak szorosan megölelem. Nagyon romantikus lehet ez így, hogy fent a tetőn, éjszaka, a kivilágított London előtt, ölelkezek Julioval. Kár, hogy elrontja az, hogy mennem kéne.

                           *

 Vörös fejjel lépek be az emeletünkre. Megindulok a szobám felé, de valami az utamat állja el. Felpillantok, és farkasszemet nézek Carlossal.

Trailerünk lett

Sziasztok! :) A mai nap során, nem csak egy újabb részt láthattok, olvashattok, hanem megcsodálhatjátok a trailerünket is. :)

Köszönjük a trailert Berecz Ramónának. :)

#11 - Arabella

Kedves Olvasóink!
Itt is vagyok a 11. fejezettel, ami Arabella szemszögéből íródott. Ez egy nyugisabb rész, de hát néha ilyen is kell a történetbe. Ha elnyerte a tetszéseteket, iratkozzatok fel, vagy ha ezt már megtettétek, kommentben fejtsétek ki a véleményeteket! A többi íróval egyetemben nagyon-nagyon örülnék néhány biztató szónak, sőt annak is, ha elmondanátok az észrevételeiteket, hiszen csak abból tanulhat az ember :)
Puszi, Maja<3
ui: Köszönjük a több mint 7700 oldalmegjelenítést, szuperek vagytok :D
 

Az esőerdő pont olyan csendes, mint máskor, egyetlen egy halk reccsenés sem zavarja a nyugalmat. Még az egzotikus madarak sem csiripelnek, a fák lombját sem érinti a lágy, tavaszi szellő fuvallata. Én azonban mégis félek. Érzek valamit, valami furcsát, aminek nem lenne szabad a közelben tartózkodnia. Fülelek. Egy bokorból ismeretlen zaj szűrődik ki. Sejtelmem sincs, ki vagy mi leselkedik rám, azt azonban biztosra veszem, hogy nem sok örömöm lelném a találkozásban. Így hát nem teszek mást, csak várok. A lándzsámat a kezemben szorongatom, szinte ki is csúszna a markomból a tenyerem izzadása miatt, ha nem tartanám ilyen erősen. Izgatottan lélegzem, a pulzusom az egekbe szökik. A bokor mögött rejtőző jövevény lélegzetét mind közelebbről, és közelebbről érzem. Hallom, ahogy fújtat, a lélegzetvételei egyetlen szóvá forrnak össze. „Arabella!” – a nevemet suttogja. Felkapom a fejem, és meredten bámulok arra a pontra, ahonnan a hang kiszűrődött. Megemelem a fegyveremet, felkészülvén arra, hogy eldobjam, ám mielőtt cselekedni tudnék, több száz nyílvessző repül felém, az örök vadászmezőkre száműzve ezzel.

  Idegesen pihegve, ingerülten térek magamhoz a rémálmomból. Hatalmasra nyitom a szemem, szinte ráerőszakolom magam arra, hogy ébren maradjak, és ne feküdjek vissza lustálkodni. A szívem még mindig sebesen ver, a fejemben idegölő gondolatok ezrei kavarognak. Ezt egyszerűen nem hiszem el! Miért nem tudok megszabadulni ettől az idegölő rémálomtól? Érzem, hogy ha perceken belül nem teszek valamit, megőrülök. Kár, hogy valósággal képtelen vagyok akár egyetlen testrészemet is mozgásra kényszeríteni, annyira elgémberedtek a végtagjaim ezen az eleinte puhának tetsző, ám valójában baromira kemény matracon.

- Fel kell kelned! – suttogom magamnak úgy, hogy ne keltsem fel a vendégemet. – Kelj fel Arabella, és kezdj hozzá a naphoz!

  Lassan, nyűgösen nyújtom ki a lábaimat, hosszú percekbe telik, mire épségben felállok. Most döbbenek csak rá, hogy jó eséllyel az egész éjszakát a padlón töltöttem a matrac helyett. Valószínűleg legurulhattam. Egy fáradt sóhaj hagyja el az ajkaimat, úgy indulok a fürdő felé. Az ajtóban állva egy futó pillantást vetek az ágyamon szunyókáló Isabelre. Fellélegezve veszem tudomásul, hogy a lány nem tűnik idegesnek vagy zavartnak, az arckifejezéséből ítélve az igazak álmát alussza, amit még véletlenül sem háborgatnak esőerdőkről és ismeretlen gyilkosokról szóló rémmesék.

  Ahhoz képest, hogy jelenleg kilencen koptatjuk a lakosztály padlóját a megszokott négy helyett, egy halk nesz sem zavarja a reggeli nyugalmat. Mindössze egy kis dudorászás hallatszik a konyha felől. Nem szentelek neki különösebben nagy figyelmet, biztosan csak valaki nem bírt aludni. Remélhetőleg egy kis reggelit is összedob nekünk a hiperaktív barátunk…

  A fürdőszobába lépve első utam a tükörhöz vezet. Utólag belátom, nem ez volt életem legjobb döntése. A szemem alatt ugyanis hatalmas fekete karikák gyülekeznek, ébenfekete hajam mosdatlanul tapad a homlokomra, az arcom pedig kifejezetten gyűrött hatást kelt. Egyszóval, úgy festek, mint egy zombi, érthető hát, hogy ilyen ábrázattal nem szívesen megyek emberek közé. Úgy határozom, épp itt az ideje egy kiadós hajmosásnak. Levetkőzöm, megengedem a friss, hideg vizet, úgy vágok neki a ceremóniának. Mámorító érzést nyújt ez epres szer érzete, ahogy végigfolyik fejem ékességén, sőt a testemre is jut belőle néhány csepp. Közben persze le is tussolok, alaposan átdörzsölve az egész testemet, kínosan ügyelve arra, hogy nehogy egy porcikám is kellemetlen illatot bocsásson ki magából. Miután elkészülök, egy törölközőbe csavarom a hajam, majd felkapok magamra pár cuccot, amit magammal hoztam. Ezúttal egy élénkvörös blúzra és egy fekete rövidnadrágra esett a választásom. A lábamra a fürdőben tárolt strandpapucsomat kapom fel, úgy vélem, egyelőre ez is bőven megteszi. Miután megszárad a hajam, kinyitom az ajtót, és egyszeriben arra leszek figyelmes, hogy valami erősen vonz a konyha felé. Kicsit olyan illat árad a helyiség felől, mintha a világ legízletesebb finomságait ötvözték volna.

  Az étkezőbe érvén rögtön ki is szúrom az asztal közepén magasodó tálcát, melyen ezernyi csokis piskótaszelet sorakozik, melyektől még távolról nézve is összefut a nyál az ember szájában. Ez nem mindennapi látvány Brazília csapatának lakosztályában, ugyanis Gabriel ragaszkodik hozzá, hogy ne zabáljuk tele magunkat, mindössze annyit együnk, hogy ne mi legyünk azok, akik szégyenszemre beájulnak az edzés közepén.

  A második természetesnek csöppet sem nevezhető jelenség szintén a mentoromhoz kötődik. A férfi egy szelet sütit kóstolgat, mellette pedig Carlos foglal helyet. Szegény spanyol halálra vált fejjel figyeli Gabriel összes arcrezdülését. Körülbelül olyan izgalommal lesi a mentorom reakcióját, mintha az élete múlna rajta. Ami azt illeti, engem is érdekel, hogy fog kisülni a dolog, így mosolyogva támaszkodom az ajtófélfának, úgy figyelem a jelenetet.

- Hm… - szólal meg nagy sokára az egykori győztes. – Nem rossz, fiam, nem rossz. Még mindig alig hiszem el, hogy te sütötted.

  A mondatra automatikusan felkapom a fejem. Carlos sütötte? És jó? Pillantásomat a fiú és az édesség között kapkodom, és valamiért abszolút nem lelek összefüggést a kettő között. Furcsa, de mindig is abban a hitben éltem, hogy Carlos nem egy konyhatündér, neki az ebédlő fogalma egyet jelent a végtelen kajálással. Nos, Gabriel szavaiból ítélve, tévedtem. Bár, azért előbb szívesen tesztelném le szép szemű lakótársam tehetségét saját kezűleg is…

- Jó reggelt! – libbenek be az étkezőbe vigyorogva. – Jól érzem, hogy valaki ma nagyot alkotott?

- Brownie-t, senorita? – nyújtja felém a tálat Carlos.

  Mosolyogva elveszek egy szeletet, majd letelepedem a helyemre, a fiúval szemben. Nagyon harapok az ínyencségbe, és érdeklődve várom a hatását. Nos, meg kell, hogy valljam, ez nem marad el. Amint a sütemény első morzsája a szájpadlásomnak ütközik, leírhatatlan folyamat veszi kezdetét. Olyan mértékű édesség járja át a számat, mely még soha azelőtt. Az ízlelőbimbóim szinte versenyeznek egymással, melyikük kapja el előbb a hívogató zsákmányt. Miután lenyelem az első falatot, csak akkor jut el az agyamig, hogy mindezt Carlosnak köszönhetem.

- Na? Hogy ízlik? – kérdezi a szakács.

- Anyám! – kiáltok fel kissé hangosabban a kelleténél. Egy másodperc múlva persze leesik, hogy a többiek valószínűleg még nagyban szunyálnak, nem lenne túl szép tőlem felébreszteni őket. – Ez egyszerűen fantasztikus! Hol tanultál meg így sütni? Gondolkoztál azon, hogy kiadass egy szakácskönyvet?

  Carlos egy féloldalas mosollyal a szája szélén hallgatja végig a fanatikus bókáradatomat. Látom rajta, hogy jólesik neki a dicséret, olyannyira, hogy legszívesebben a nyakamba ugrana a kedves szavakért. Utóbbit mondjuk, megakadályozza a mentorom figyelő tekintete, de mindegy.

- Örülök, hogy végre mosolyogsz! – Mindössze ennyit mond, mikor befejezem az áradozást.

  És tényleg, most, hogy felhívta rá a figyelmemet, rádöbbenek, hogy az arcomon egy levakarhatatlan vigyor ül. Úgy gondolom, tökéletesen jó helye van ott, köszöni szépen, ő bizony nem hajlandó eltávozni a helyes kis pofimról a világ minden kincséért sem. Egy hálás pillantással jutalmazom Carlost, amiért teljesítette a lehetetlennek vélt küldetést, és a tegnapi orbitális beégésem és a vérfagyasztó rémálmom ellenére, felvidított. Komolyan, azt hittem a hülye kérdésem után már soha életemben nem leszek képes őszintén nevetni. Még szerencse, hogy itt van nekem ez az aranyos szakács, aki bár nem a legokosabb, mégis jól tudja, mivel csaljon mosolyt az ember arcára.

- Akkor, most hogy tisztáztuk, mennyire otthonosan mozogsz a konyhába, - fordul Carlos felé Gabriel vigyorogva. – akár készíthetnél is egy adag kávét a koffeinfüggőnek!

- Ne már! – vetek rá egy szúrós pillantást. – Kérlek, ne felejtsd el, hogy Carlos a vendégünk, és nem a szolgánk! Ez bunkóság…

- Semmi gond, Arabella! – néz rám a fiú nagy, zölden ragyogó szemeivel. – Megcsinálom, tényleg. Nem nagy ügy, tudom, hogy kell.

- Azért ne hagyd, hogy kihasználjanak! – jegyzem meg mintegy mellékesen.

  A fiú felpattan, és rögvest tüsténkedni kezd a kávéfőző körül. Mi mindeközben folytatjuk a jóízű falatozást. Nem nagyon szólunk egymáshoz, annyira elmerülünk a brownie mámorító ízvilágában. Miközben a süteményt majszolom, a szememet Carloson tartom. Csodálom benne, hogy milyen ügyesen és kifinomultan serénykedik, hogy semmit sem ejt ki a kezéből, hogy gyors és precíz munkát végez. Úgy csinálja, mint egy igazi profi. Azt hiszem, ha ezer évig élnék is, akkor sem lennék képes mindarra, amit ő egy reggel alatt bemutat nekünk. A legszebb az egészben, hogy jól láthatóan még élvezi is a munkát, legalábbis erre következtetek az arcán elterülő óriási vigyorról.

  Mikor elkészül, illedelmesen elhelyezi az asztal közepén a kannát, majd kitölti a bögrékbe a fekete folyadékot. Először nekem önt, majd Gabrielnek, a többieknek, utoljára pedig magának. Mire elkészül, vagy négy darab süteményt magamba tömök, igazán kellemesen csúszik rá hazám első számú specialitása.

- Szóval, felvesztek szakácsnak! – mondja Carlos.

  Hosszú szempilláit vadul csapdossa gyönyörű írisze felett, közben önfeledten, kissé gyerekesen vigyorog, láthatóvá téve ezzel hófehér fogsorát. Arcán valami ismeretlen büszkeség-féleség suhan át, miközben minket néz.

- Ja, jöhetsz! – egyezik bele a mentorom az ajánlatba. – De fizetésre ne számíts, annyira azért nem vagy profi!

  Éppen lehordanám a férfit a beszólásáért, mikor hirtelen egy gesztenyebarna hajzuhatag tűnik fel a láthatáron. Isabel vidáman közelít az asztal felé, gondolom, a levegőben terjengő illatok őt is idecsábították. Kissé meglepetten figyeli a falatozásunkat, ám nem kell sok neki ahhoz, hogy megtudakolja, kinek köszönhető a szuper reggeli.

  Carlos fülig érő szájjal közli, hogy bizony ő készítette el az egészet, mire Isabelből kitör valami beteges vihogás. Furcsán figyelem a röhögcsélő lányt, egyszerűen nem tudom hova tenni a hirtelen kirohanását. Időbe telik, mire rájövök, valószínűleg nem bízik az Országtársa tehetségében. Senki sem csatlakozik hozzá, csak esszük a brownie-t úgy figyeljük az alakítását. Isabelnek leesik, hogy Carlos nem hazudott. A meglepetés hatására a homloka közepéig szalad a szemöldöke.

-Tényleg? – kérdezi csodálkozva.

- Úgy tűnik - bólogatok a brownie-t majszolgatva. - Az Országtárasad zseni!

 - Azért ne essünk túlzásba! - int le Gabriel. - Meg kell hagyni, a gyerek tud valamit, de azért ne nyilvánítsuk máris istennek.

- Az istenséghez nem ártana egy kis ész! – teszi hozzá a lány, majd vigyorogva letelepszik az asztalhoz, és jókorát harap az egyik sütibe.

  Carlos válaszul egy kissé bugyuta, ám kedves mosolyt küld az Országtársa felé.

- Hagyjátok már, ő legalább tud sütni! - veszem védelmembe szegény srácot. Ő erre megajándékoz egy - szintúgy nem valami értelmes - vigyorral. Hm… Tud sütni, ez a lényeg! Senkitől sem várhatja el az ember, hogy tökéletes legyen, vagy mi!

  Lassacskán gyülekezni kezdenek a többiek is. Elsőként Brittany tökéletesre mázolt feje bukkan fel az egyik szobából. Amint megpillantja az édességet, fáradtan felsóhajt, majd magyarázni kezd arról, hogy vigyáznia kell az alakjára. Hosszas unszolásra van szüksége ahhoz, hogy megkóstolja a kívánatos finomságot. Ezt követően pedig nem tud betelni vele, legalább öt-hat szeletet betol. Ez az a pillanat, amikor elgondolkozom, hogy Carlos vajon hány süteménnyel lepte meg a csapatot. Nem sokára leesett állal veszem észre, hogy a pulton még négy tálca magasodik, mind csurdultig pakolva brownie-val. Feltartott hüvelykujjal jelzem neki, hogy mindent szuperül elintézett, mire egy gyors kacsintást kapok válaszul. Fellélegezve veszem tudomásul, hogy ez a kis mozdulat, melyért pár napja még ölni tudtam volna, ma már semmiféle hatást nem gyakorol rám. Hurrá, ezek szerint kiábrándultam a fiúból! Na, jó, az azért túlzás, hogy kiábrándultam, de már nem vonzódom hozzá annyira, bőven megelégszem a barátságával is. Úgy hiszem, nekem ez tökéletesen elég, nincs szükségem többre ahhoz a fiútól, hogy boldog legyek. Oké, egy szövetség azért nem ártana… Apropó, remélem, már beszélt ez ügyben a mentorával! Tényleg, vajon tegnap este felvetette Juliónak a témát, vagy végig csak az eszméletlenül nehéz döntésről folyt a csevegés?

  Már mindenki az étkezőben csoportosul, mindössze Julio hiányzik. Fel is figyelek rá, így hát elég gyakran tekingetek a szobája felé. Csalódottan veszem tudomásul, hogy már vagy fél órája eszünk, ám az Országtársamnak se híre, se hamva. Már éppen kezdenék idegeskedni, amikor végre feltűnik a színen. Mit ne mondjak, az ábrázata nem éppen a pihentségről árulkodik, sőt kifejezetten kialvatlan látványt nyújt. Szénfekete haja, melyet mindig gondosan megfésül, most madárfészek módjára mered a levegőbe, hosszú szempillái le-lecsukódnak, elrejtve ezzel a világ elöl igéző, sötét szemeit. A felsője izzadtan tapad a testére, arcáról pedig valósággal üvölt, hogy alig aludt többet két-három óránál. Nos, igen, így jár, aki éjnek évadján kibeszéli az Országtársát a haverjával, ahelyett, hogy aludna! Ő az egyetlen, aki kómásan kezdi a napot, még Bongyorka is élettel telibb látványt nyújt a hülye haját igazgatva. Igaz, Claire kissé fáradtnak tűnik, de Noah-Levi kipihent mosolya arról árulkodik, hogy rengeteget aludt az éjjel.

  Az Országtársam nyűgösen vágja le magát mellém. Szegény gyerek annyira holdkóros, hogy még az előtte tornyosuló sütihalmot sem veszi észre, rögtön hülyeségeket kezd beszélni.

- Srácok, akkora hírem van! Bejövök Christinának!

  Jó, rendben, értem én, hogy szerencsétlen Juliót bizony csekély ésszel áldották meg az égiek, de azért ez túlzás. Annyira meglepődöm a váratlan kijelentésen, hogy kis híján az orromon jön ki a kávé. Hosszú prüszkölésbe kezdek, amivel mondjuk, senki sem foglalkozik igazán. A csapat egyik fele még mindig a kajával foglalatoskodik, a többiek pedig érdeklődve fordulnak a fiú felé.

- Kétlem! – vágja rá Isabel kapásból.

  Juliót nem zavarja különösebben a lány reakciója, a tőle telhető leglazább módon folytatja a sztorizást.

- Tegnap hallottam. Carlos már bealudt, és akkor elkezdett üvöltözni. Várjunk, hogy is mondta? Á, megvan. Julio olyan szexi, hogy belehalok!

 - Kávét? Rád férne, elég másnaposnak tűnsz... - nyújt felé Gabriel egy poharat.

- Ember, te már fizikai fájdalmat okozol! - dörzsölöm meg fáradtan a homlokom.

  Komolyan, most keltem fel, tök jól indult a napom, erre meg jön ez a barom a nagy egójával meg az elmebeteg képzelgéseivel! Értem én, hogy nem egy észlény, de azért nem kellene a többiek agyát is lefárasztania. Néha igazán tekintettel lehetne másokra is…

-Szerintem csak te is álmos vagy! – igazolja Carlos az állításomat.

- Nem, ez tényleg megtörtént! - erősködik az Országtársam. - Mondom, nem emlékezhetsz, aludtál. Most komolyan nem hisztek nekem? - fordul körbe kissé zavartan.

- Nem!

  Szinte mindannyian egyszerre adunk feleletet a kérdésére, kivéve persze Siát, aki a letört műkörmével foglalatoskodik. Meg amúgy sem hiszem, hogy vitába szállna Julióval. A spanyolok kísérője valószínűleg ama kevés emberek táborát erősíti, akiknek az égiek kevesebb észt adtak, mint a fiúnak.

  Reményeim szerint ezzel le is zártuk a témát. Egy halk, megkönnyebbült sóhaj kíséretében nyúlok a következő brownie felé. Lassan, ízlelgetve fogyasztom el, miközben megpróbálom kizárni a többiek folytatódó vitatkozását. Sajnos azonban nem olyan könnyű megfeledkezni a kéretlen zajokról, mint ahogy azt gondoltam.

- Ezt még én se hiszem el. Nem ilyennek ismerem Christinát!

  Carlos hangja mintha pár fokkal erőteljesebben csengene a megszokottnál. Furcsán pillantgatok felé, mert nem tudom mire vélni ezt a hirtelen jött hangulatváltozást. A szemébe nézve kis híján felsikoltok. Változó írisze most egyértelműen zölden, de tényleg, eszméletlenül sötétzölden pompázik. Olyan, mintha egy maréknyi tűlevelet szórtak volna a szemüregébe. Automatikusan összerezzenek ettől a nézéstől. Bármennyire is nagy haverok, a jelek szerint Carlos egy kanál vízben meg tudná fojtani Juliót.

- Hé, nyugi van, ne vágj már ilyen képet! Te jó ég! - forgatja unottan a szemeit az Országtársam. Carlos mérges tekintetét állva nagyot sóhajt, majd nyugodtan néz vissza a felbőszült spanyolra. - Az, hogy bejövök neki, egy dolog, ami azt bizonyítja, hogy rendben van a csaj, már ami az ízlését illeti. De nekem nem tetszik, túl agresszív és hisztis. Szóval, felőlem megtarthatod!

- Elcseszett egy ízlése lehet! – állapítja meg Isabel fintorogva.

  Julio arcizmai egy pillanatra megrándulnak, mintha rosszul érintette volna a lány beszólása.

- Jó, de tuti? - pislog nagyokat Carlos.

 - Igen, tényleg nem tetszik. Meg amúgy is, ha bejönne, se hajtanék rá, mert re szúrtad ki előbb. Ez így fair.

  Egyre jobban kezd az agyamra menni a téma. Nem az zavar, hogy Juliónak nem jön be Christina, sokkal inkább böki a csőrömet, hogy ezek ketten ekkora hisztit levágnak amiatt a hülye tyúk miatt. Ha tudnám, Carlos mit eszik rajta annyira! Nem is szép… Jó, az azért túlzás, hogy nem szép, de semmi extra nincs a csajban, már ha a bunkóságát és a nagy képét nem vesszük számításba. Borzalmas, hogy a spanyol simán összebalhézott volna az Országtársammal egy ilyen kis lotyó miatt. Sokkal jobbat érdemelne nála, az hétszentség.

  Mellesleg, Julio miért van úgy oda? Mert azt álmodta, hogy bejön az olasznak? Tudom, hogy valószínűleg semmi esélyük sem lenne a másiknál, de mégis… Mi van, ha a fiú kivételesen nem a levegőbe beszélt, hanem a színtiszta igazat mondta? A felvetésre rögvest kinyílik az a bizonyos bicska a zsebemben. Mi van, ha az a ribanc ráhajt Julióra? Végül is, simán kinézem belőle, a múltkor is egész jól elbeszélgettek, amíg Carlosszal voltam. Feltételezhetjük, persze, hogy ez nem jelent semmit, én is szoktam fiúkkal dumálni, ám Christinát ismerve… Simán kinézem belőle, hogy rámászik Julióra, csak hogy végleg kiutáljon a szövetségből!

 - Bocs!- kotyogok közbe - Muszáj arról a ribancról dumálni? Nincs jobb témátok, de komolyan?

- Az szerintem is jó lenne! – ért egyet Isabel.

  Egy apró mosolyt küldök a lány felé. Ha nem lenne, már rég leütöttem volna a két barmot!

- Támogatom! - csatlakozik Gabriel is. - Még az kéne nekem, hogy ti is elkezdjetek veszekedni!

 - Jó, bocs, nem úgy gondoltam! - süti le a szemét szégyenlősen Carlos.

  Hogy kiengeszteljem, finoman megsimítom a karját. Az érintésemre mintha megrándulna valami az arcán, amit nem tudok mire vélni. Azt viszont biztosan tudom, hogy a világért sem akarok rossz viszonyt ápolni a spanyol szívtipróval, elvégre a szövetségesemnek szeretném tudni, vagy mi a túró. Meg aztán, az igazat megvallva igencsak megkedveltem az elmúlt napokban, bármennyire hülyén viselkedett is néha. Természetesen Julio sem haragszik rá. Bár, van olyan ember a Földön, aki képes lenne egy olyan aranyos és kedves fiúra fújni, mint Carlos? Jó, talán csak Gabriel, de ő külön kategóriába tartozik…

  A következő pár percben mindenki befejezi a reggelit. Teli hassal ülünk a székünkön, úgy próbálunk a lehető leghosszabb ideig a brownie csodálatos, mámorosító világában lebegni. Nagy sokára Noah-Levi töri meg a csendet.

- Nem akarunk zavarni benneteket, úgyhogy reggeli után átcuccolunk. – mondja kedvesen.

  A kijelentése azonban nem várt hatást ér el. Igaz, Gabrielt nem üti szíven a tény, miszerint a vendégeink nem sokára lelépnek, és igazság szerint engem sem visel meg különösebben. Jól tudom, hogy a mai nap sem lesz rózsaszín és virágmintás, hiszen a holnapi interjúra kell készülnünk. Egyedül Julio az, aki látványosan kiakad az idősebbik Infierno megjegyzésén.

- Mi? De hát miért? Ne már! - rázza a fejét a fiú hevesen. - Pedig simán maradhatnátok, senkit sem zavartok, tényleg!

  Kifejezéstelen arccal bámulok rá. Ez most komolyan azt hiszi, hogy olyan sötétek vagyunk, hogy nem jut el az agyunkig, hogy nem azért akarja marasztalni a spanyolokat, mert akkora szíve lenne, mindössze Isabellel szeretne flörtölni?

 - Kiborulok tőled! - temetem a tenyerembe az arcom. - Nem akarnak ránk akaszkodni, ennyi.

 - Amúgy is hosszú nap áll előttünk... - dörmögi Gabriel. - Fel kell készülnünk az interjúra. Holnap bemutatkozhattok a nagyérdeműnek, ezzel szemben egy büdös szót sem beszéltünk a témáról. Nem ártana, ha képben lennétek, mit illik mondani.

 - Jézusom, de hát ezt mindenki tudja! - forgatja a szemeit az Országtársam.

  Miközben ők ketten vitatkoznak, Isabel a bátyját faggatja, mégis hova szeretne átköltözni. Noah-Levi meglepő válasszal rukkol elő.

- Szerintem menjünk az olaszokhoz - vakargatja a tarkóját. - Bírjátok őket, ha jól tudom, mi is jóba vagyunk Allessandróval és Mariannával sőt, végre Sia is lenyugszik egy kicsit, hála Misinek. Bár utóbbival majd elbeszélgetek egy kicsit...

  Még szerencse, hogy megteltem Carlos brownie-jával, máskülönben most rögtön elmenne az étvágyam. Mi a fészkes fenéről magyaráz ez a barom? Komolyan azt akarja, hogy Isabel és Carlos… együtt lakjanak… az olaszokkal? Ez nem százas, az biztos! Oké, értem én, hogy nem akarnak naphosszat a nyakunkon lógni, de akkor is! Pont Christináékhoz akarnak átcuccolni? Lefogadom, pár óra, és idegösszeroppanások közepette, térden állva fogják magukat visszakönyörögni hozzánk! Mérget vennék rá, hogy az az eszetlen liba kicsinálja őket a folyamatos sipákolásával! Mindegy is, legalább Carlos jobban megismeri a kis szerelmét. Pff!

  A fiú szeme azonban meglepő módon izgatottan felcsillan, és mintha Isabelnek sem lenne kifogása a testvére zseniális terve ellen.

- Öhm, rendben! – bólint egyet a lány.

  Mogyoróbarna pillantását kissé félve az enyémbe fúrja, úgy vár a reakciómra. Tisztában vagyok vele, hogy most nem szabad hülyén viselkednem. Végzetes hiba lenne részemről, ha lejáratnám magamat a spanyolok előtt. Így hát megpróbálok egy kedves mosolyt varázsolni az arcomra.

- Ja, mehettek. Megadom az engedélyt, biztos marha jó buli lesz!

  Az a nagy helyzet állt elő, hogy ez a kis megjegyzés minden, csak nem kedves, sokkal inkább gúnyosnak nevezném. Pechemre ez Juliónak is szemet szúr…

- Ne már, Ara. Megígérted, hogy leszállsz Carlosról! – suttogja a fülembe úgy, hogy csak én halljam.

  Egy halk sóhaj kíséretében bólintok. Julio mintha kissé megkönnyebbülne, hogy nem szándékozom ismét kiverni a balhét, sőt a többiek is megkönnyebbülten fellélegeznek. Mivel már mindenki jóllakott, a mentorok indítványozásával leszedjük az asztalt, a vendégeink pedig eltűnnek a szobáikba, és rendet raknak maguk után, összeszedik a holmijukat – pontosabban, reménykedem, hogy ezt teszik. Nagyjából fél óra múlva már útra készen ácsorognak az ajtóban.

  Mivel holnap úgyis találkozunk az interjú előtt, nem fektetünk különösebben nagy hangsúlyt a búcsúzkodásra, mindössze vigyorogva biccentünk egymásnak egyet. Hála Istennek Julio is megembereli magát, és nem kap hisztirohamot, amiért Carlosék lelépnek.

  Gabriel egy barátságos mosoly kíséretében teszi be az ajtót a vendégeink után. Mikor azonban elmennek, és a lépteik sem visszhangoznak már a folyosón, egy megkönnyebbült sóhaj szakad ki a tüdejéből.

- Végre! – motyogja. – Már azt hittem, megőrülök!

- Ugyan mitől? – ráncolom a homlokom értetlenül. – Ennyire azért ne legyél antiszociális! Befogadtunk egy napra pár szerencsétlent, akiket a fogyatékos kísérőjük eláztatott. Ennyi, nem kell túllihegni az ügyet.

- Hagyjál már! – morogja unottan, majd levágja magát a kanapéra. Julióval engedelmesen követjük. – Noah, Claire és Isabel nem zavart, ők tényleg jó arcok. De ez az angol spiné az idegeimen táncolt a folyamatos sipítozásaival! A Carlos gyerek pedig… Még mindig nem vágom, mitől vagytok annyira elájulva! Most komolyan, mondja már meg valaki, mi az annyira őrjítő abban a csávóban?

  A plafonra szegezem a tekintetemet, ajkamat önkéntelenül hangos fújtatás hagyja el. Jesszus, meddig kíván még a mentorom ezen a témán lovagolni? Komolyan, néha idegesítőbben viselkedik, mint egyes Kiválasztottak, ami pedig nagy szó, tekintve a mezőny átlagos IQ-szintjét.

- Ne csináld már, tök jó harcos! – veszi védelmébe a szövetségesét Julio.

- És nem ronda! – teszem fel a mutatóujjamat.

- Meg jófej – folytatja a felsorolást a fiú. – Komolyan mondom, az egész szövetségből ő az egyetlen, akivel értelmesen el lehet beszélgetni. Sőt, jobban belegondolva, az egész mezőnyben ő az egyetlen épelméjű. Engem leszámítva, természetesen.

  Erre a kijelentésre nem állom meg, hogy el ne röhögjem magam. Még hogy Julio és Carlos, a két értelmes? Te jó ég, ez még viccnek is rossz! Maximum akkor végeznének a lista élén, ha hátulról néznénk az eredményeket. Bár, jobban belegondolva, Julio nem kifejezetten sötét, csupán annyira sokat képzel magáról, hogy az már elhomályosítja az elméjét. Ha kicsit visszavenne az arcából, egész okos, na meg rendes is lehetne. A jelenlegi felállást szemlélve azonban erre nem látok túl sok esélyt.

  A fiúk még fél órán át veszekednek azon, hogy Carlos jó arc-e, vagy sem. Természetesen nem jutnak dűlőre, mindketten a maguk igazát fújják, meg sem hallgatják a másikat. Úgy döntök, ezúttal jobb döntésnek bizonyul, ha nem avatkozom közbe, hadd kiabáljanak csak egymással, a végén úgyis minden változatlanul marad. Julio továbbra is kedvelni fogja Carlost, Gabriel ugyanúgy rossz szemmel fogja nézni a barátságunkat, a spanyol meg semmit sem vesz észre a körülötte lévő felfordulásból. Ez így helyes, nincs értelme közbelépnem.

  Mikor végre-valahára befejezik, a mentorunk megkér minket, hogy gyorsan ellenőrizzük át a szobákat, hátha itt hagytak valamit a spanyolok, majd menjünk ki a nappaliba, ugyanis halaszthatatlanul fontos megbeszélnivalója van velünk.

  Nekem szerencsére nem jut sok munka, tekintve, hogy Isabel személyében egy megbízható, rendszerető lakótársat kaptam magam mellé. Mindössze a tegnap este maradékát, a csokis sütit tálcát kell kivinnem a konyhába. Nem vacakolok vele sokat, az ínyencségeket egy másik tálra pakolom, majd visszateszem a hűtőbe. A tányért a mosogatóba helyezem, és alaposan áttörlöm egy vizes, majd egy száraz ronggyal. Ezután nem nyúlok hozzá, hagyom, hogy önmagától megszáradjon. Komótosan a hálómba ballagok, ahol szerencsére nem vár rám sok munka, mindössze a matracomat kell visszaraknom az ágyneműtartóba. Magamban hálát adok a sorsnak, amiért Gabriel körültekintően csinálta meg a szobabeosztást, és Isabellel kerültem egy helységbe. Sátáni mosoly fut végig az ajkaimon, ahogy elképzelem Juliót, amint szitkozódva próbál rendet tenni a szobájában. Tegnap este jártam náluk, tisztában vagyok tehát a ténnyel, hogy a kis szobában bizony nem uralkodik akkora rend, mint nálam. Legalábbis, amíg Carlos ott lakott, nem estem hasra a látványtól. Kíváncsi vagyok hát, Julio miképp próbálja orvosolni a barátja okozta problémát. Ahogy felvillan előttem a kép, nem bírom eldönteni, sírjak, vagy nevessek. Szegénynek nem lehet túl könnyű, biztosan még most is szenved. Kicsit megsajnálom, amolyan empátiából, amiért én hamar elkészültem, ő pedig jó eséllyel még sehol sem tart. Úgy döntök, besegítek neki egy kicsit, elvégre akkor hamarabb kezdhetünk neki a felkészülésnek az interjúhoz.

  Gyors, határozott léptekkel haladok a szoba felé. Félek, ha szöszmötölnék, az agyam egy idegesítő része lebeszélne az egész megfontolásomról, és a végén még nem ajánlanám fel a segítségemet a fiúnak. A szoba ajtajához érve hatalmasat sóhajtok, úgy lépek be az apró hálóba.

  Mit ne mondjak, elég elrettentő látvány fogad. Körülbelül úgy fest a szoba, mint egy véres, kegyetlen csata színtere, egy olyan harcé, melyet csak a legerősebbek élhettek túl, de pár napon belül ők is holtan végzik a sérüléseik miatt. A szoba, mely tegnap éjjel még rendezettnek és nyugisnak tűnt, most valóságos szemétdombként tárul elém. Julio mindössze a matracot rakta vissza az ágyneműtartóba, ezt leszámítva hatalmas kupi keríti hatalmába az egész szobát. Nagyjából a ruhák fele a földön hever, nincs beágyazva, sőt a párnán egy orbitális, barna folt éktelenkedik, ami csokiillatot áraszt magából. Julio éppen a ruhakupac előtt térdel, azt próbálja szétválogatni.

- Helló – vetem oda lazán. – Látom, jól sikerült a pizsiparti…

- Ne is mondd! – túr bele a hajába idegesen. – Már bánom, hogy nem harcoltam Isabelért, hanem olyan simán belementem Gabriel hülye beosztásába. Most nézd meg! – mutat körbe egy drámai mozdulattal. – Az a barom felraktározott két szelet sütit a biztonság kedvéért, és jobb híján a párnája alá rejtette őket. Ja, és a cuccai felét itt hagyta.

- Jesszus, mikor fogtok felnőni? – motyogom magam elé, majd egy hangos sóhaj kíséretében letelepszem Julio mellé, a földre. – Mesélj, miben kell segíteni? Egyáltalán, melyik cucc Carlosé, és melyik a tied?

  A segítőkészségemért egy szívdöglesztő mosolyt kapok viszonzásul. Szerencsére Juliónak nem rossz a memóriája, tudja, melyik ruhadarabok kerültek be tegnap a szobába. Ott kezdődnek a gondok, hogy nincs ereje összeszedni őket, és szépen eljuttatni a gazdájához. A párnán „ékeskedő”, összenyomott süteménnyel végképp nem tud mit kezdeni. Az államat simogatva alaposabban szemügyre veszem a szobát, erősen törve a fejem, vajon mit tehetnék ebben a reménytelen helyzetben.

- A párnát leadjuk a portán, biztos találnak majd valakit, aki kimossa. Carlos cuccaival viszont nem tudok mit kezdeni, és ha a megérzésem nem csal, te sem szívesen állítanál be az olaszokhoz, szóval két lehetőségünk maradt.

- Éspedig? – vonja fel tökéletes ívű szemöldökét.

- Ad egy, leadjuk a portán, ad kettő, itt hagyjuk, és várjuk Carlost, hogy érte jöjjön.

- Aha… És ha egyszerűen kidobnánk az ablakon?

- Akkora barom vagy! – nevetem el magam. – Miért dobnánk már ki?

  Julio hanyagul vállat von, jó eséllyel azt hiszi, ezzel le is zárta a témát. Én azonban nem adom fel olyan könnyen, igenis fúrja az oldalamat a kíváncsiság, mit gyűlöl annyira a spanyol holmijában, hogy ennyire meg akar szabadulni tőle.

- Nézd már meg, tiszta büdös az egész! Pedig biztos, hogy alig vette fel a cuccok felét, végig a szekrényében rohadtak. – hadarja.

  Talán, hogy bizonyítsa az igazát, vagy szimplán bunkóságból, de a fejemhez vág egy bordóvörös pólót, ami, nos… Khm, szóval tényleg nem áraszt magából finom liliomillatot. Fintorogva hajítom vissza a rongyot az Országtársamnak.

- Ablak? – kérdezi vigyorogva.

- Eszedbe ne jusson! – emelem meg fenyegetve az ujjam. – A végén még ráesik a jövendőbeli támogatónk fejére. Szép is lenne, ha emiatt elpártolnának tőlünk! Na, akkor tényleg megölnélek…

- Dehogy ölsz meg, Ara! – röhög ki egyszerűen.

  Lemondóan megrázom a fejem, és feltápászkodom a szőnyegről. Úgy hiszem, ezt a beszélgetést már nincs értelme folytatni, sőt talán még elkezdeni is hiba volt. Julióról üvölt, hogy teljesen el van fáradva, ma már nemigen vesszük hasznát semmiben. Éppen megindulnék az ajtó felé, amikor egy erős kéz kulcsolódik a csípőm köré. Zavartan nézek Julio éjfekete szemeibe, nem értem, mire megy ki ez az egész. Az Országtársam szája szélén huncut mosoly bujkál, fekete szemei kissé gúnyosan csillognak. Ahogy nézem a már-már undorítóan tökéletes arcát, azon filózom, mégis mi a francért léptem be ebbe az átkozott szobába, ha egyszer tudtam, hogy ez lesz a vége.

  Talán pont azért…

- Azt hiszed, elfelejtettem? Vagy csak reménykedsz? – kérdezi csábító hangon.

- Mégis mit? – ráncolom a homlokom. Ez nem a megjátszás része, valóban halványlila gőzöm sincs, miről magyaráz a fiú. – Hallod, szerintem innod kellene még egy kávét, eléggé kiütötted magad!

- Jaj, Ara, ne játszd már a hülyét! – rázza a fejét, még mindig vigyorogva. – Meg se próbáld bemagyarázni, hogy nem emlékszel a tegnap estére, amikor benyitottál hozzánk. Mérget vennék rá, hogy csak reménykedsz, hogy nekem kiesett, hogy rákérdeztél Carlosnál, hogy miért gondolja, hogy összeillünk.

  Hirtelen páni félelem lesz úrrá rajtam. Egész testemben remegek, a szívem a torkomban dobog. A fenébe, a brownie hatására ez az egész kiment a fejemből, mintha egy gonosz kis manó kiszívta volna. Pedig tegnap este elég sokat rágódtam a rövidke párbeszéden, legalábbis a fáradságomhoz mérten. Természetesen nem jutottam dűlőre a kérdéssel kapcsolatban, mindössze annyit állapítottam meg magamban, hogy rendesen ezzel a húzással rendesen beégettem magam a fiúk előtt, a következményeken nem agyaltam. Utólag megfontolva persze nem vált volna káromra egy kis töprengés, akkor tudnám, mit feleljek erre a kínos kérdésre.

- Ugyan már! – Jobb híján gúnyosan felkacagok, így próbálom elterelni Julio figyelmét. – Ismered Carlost, tudod, hogy nem egy észlény. Olyanokat lát bele bizonyos dolgokba, amiknek nincs semmi valóságalapjuk. De ha annyira tudni akarod, elárulom, nem pörögtem a témán, egyáltalán nem izgat, mit beszéltetek rólam. Legalább egy értelmes emberről is szó esett a társalgás folyamán!

- Akkor oké – von vállat hanyagul.

  Gyorsan bólintok, részemről ezzel el is van intézve az egész. Julio viszont nem hagyja annyiban, továbbra is a vékony derekamat markolássza, és hozzá önelégülten vigyorog, mint egy idióta. Felhúzott szemöldökkel bámulok rá, remélvén, hogy végre eljut az agyáig, hogy más dolgom is akad, semmint naphosszat a rumlis szobája közepén ácsorogni, és őt bámulni. Két teljes percen át várok a fiúra. Úgy hiszem, ennyi idő még a legcsököttebb agyú balfácánnak is elég ahhoz, hogy leessen neki, nem éppen előnyös ez a szituáció. Az én hőn szeretett Országtársam azonban még ennyi idő elteltével sem változtat a viselkedésén, továbbra is olyan hülyén vigyorog.

- Jézusom! – forgatom unottan a szemeimet. – Tanulj már meg olvasni az ember mimikájából, és ne mosolyogj ilyen bénán! Az, hogy Carlosnak jól áll, egy dolog, nem jelenti azt, hogy a te esetedben is előnyösen hat.

  Furcsamód erre halkan felnevet, majd végre-valahára engedi, hogy kicsusszanjak a karjai közül. Gúnyosan köszönetet mondok a felettébb megható nagylelkűségéért. Ő válaszra nyitná a száját, ám – szerencséjére – nincs ideje reagálni, ugyanis a nappaliból meghalljuk Gabriel enyhén ideges hangját, amint utánunk üvöltözik, és a hollétünk felől érdeklődik. Nincs mit tenni, ha a mentor szólít, a Kiválasztottnak kutya kötelessége ugrani, így hát gyorsan ki is spurizunk a kanapéhoz.

- Na, hogy álltok a takarítással? – kérdezi Gabriel.

- Jól – bólintok egyszerűen. – Hála Istennek Isabel elég rendszerető, nem kellett utána sokat takarítanom.

- Carlos is rendes… - motyogja Julio zavartan. – Mármint, a lelke mélyén biztos! – teszi hozzá Gabriel hitetlenkedő pillantását látva. – Jó, oké, rohadt nagy kupit hagyott maga után! – fakad ki, miután én is összeráncolom a homlokom. – Fogalmam sincs, mit kezdjek a cuccaival! Gabriel, szerinted nagy gáz lenne, ha kidobnám az ablakon?

- Nem tudom, hogy vagy vele, de szerintem nem válna előnyünkre, ha ott bűzölögne egy ruhakupac az ablakunk alatt! – rázza a fejét idegesen a férfi. – Majd leadom a takarítóknak, addig nálad marad. Ha gondolod, szerezhetek neked egy gázpalackot…

  Julio unottan megrázza éjfekete fürtjeit, úgy telepszik le a férfi mellé a kanapéra. Rövid gondolkodás után követem a példáját. Elvégre, Gabriel biztosan nem jókedvében kerített elő minket, valami fontosat akar közölni, leszámítva a megjegyzéseit a spanyol barátunkról.

- Beszélni akarok veletek – kezdi komoran. Ez persze nem okot fejfájást egyikünknek sem, az együtt töltött napunk során megszoktuk, hogy Gabriel nem a felhőtlen jókedvéről és pozitív kisugárzásáról híres. – Mint tudjátok, holnap kerül sor az interjúra. Ez mérföldkövet jelent az összes Kiválasztott életében, és nem csak azért, mert egyeseknek ez lesz az utolsó éjszakájuk. Holnap este ismer meg benneteket igazán a közönség, pontosabban szólva, arról az oldalatokról tudhatnak meg többet, amit hajlandóak vagytok megmutatni neki. Fontos, hogy jól válasszunk személyiséget, olyan karaktert formáljatok meg, ami nem áll annyira távol a valós énetektől. Higgyétek el, nem érdemes akkorát hazudni, idővel úgyis fény derül minden turpisságra, és nem lehet tudni, hogy fogadja a közönség a váratlan változásokat. Igazság szerint tegnap este is gyakorolhattunk volna, a pontozást követően, de mivel ugyebár betelepültek a spanyolok, hála Sia fantasztikus teljesítményének, nem jutott rá időnk.

  Mint kiderül, Gabriel mindent pontosan megszervezett, egy komplett programtervet állított össze nekünk a mai napra. És én még azt hittem, lazulhatok! – morfondírozom a mentorom izgatott monológját hallgatva. Értelemszerűen nem lesz olyan túlfeszített a tempó, mint az edzős napokon, de azért van egy megérzésem, miszerint estére tiszta hulla leszek! Először Gabriellel kell beszélgetést folytatnom, aztán átmegyek Brittanyhez, csak hogy szokjam az angol sznobok stílusát, és mindennemű flegmaság nélkül választ tudjak majd adni holnap Charlie kérdéseire. Ezt követően egy kisebb meglepetés vár rám, ami Gabriel szavaival élve egy „agybeteg paprikajancsinak” köszönhető, mert „az a pojáca azt képzeli, ettől majd színesebbé válik az elcseszett kis műsoruk”.

  Mivel a mentorom nem szeretné, hogy bármilyen aprócska információ is a fülünkbe jusson a másik szereplésével kapcsolatban, meghagyja Juliónak, hogy várja meg Brittany-t, aztán ismertesse vele a tervet. Ezt követően kettesben Gabriel szobájába megyünk. Nem lepődöm meg különösebben a tényen, miszerint a férfi hálója egyáltalán nem hajaz az enyémre, vagy akár Julióéra. A falak letisztult, világosbarna árnyalatban játszanak, a padlón egy sötétszürke szőnyeg terül el. A hatalmas franciaágy mellett egy aprócska éjjeliszekrény álldogál, várva arra, hogy az egyszerű olvasólámpa mellé mást is helyezzen a gazdája. Gabriel cuccait nem látom, feltételezem, a szekrényébe rejtette őket a kíváncsiskodó szemek elöl. Vagy szimplán csak megkérték a szállás vezetői, hogy lehetőséghez mérten ne a földön tárolja a szakadt térdű farmerokból, sötét színű pólókból és alkalmi ingekből álló ruhatárát, hiszen sosem tudhatja az ember, mikor toppan be a szállodájába egy kőgazdag milliomos. Nos, szerény véleményem szerint a tehetősebb emberek nem egy pszichopata, hormontúltengésben szenvedő Kiválasztottakkal telezsúfolt épületben kívánják meghúzni magukat, de mindegy.

  Gabriel int a fejével, hogy nyugodtan foglaljak helyet az ágyán, majd mellém telepedik. Szokásához híven nem köntörfalazik soká, rögtön bele is vág a dolgok közepébe.

- Gondolom, rengeteg Viadalt végignéztél már ahhoz, hogy tudd, a Kiválasztottak túlnyomórészt nem a valódi arcukat mutatják meg a közönségnek. Persze, mindig akadnak kivételek, azok a tipikus fiatalok, akik olyan unalmasak, mint állat, és mindössze pár perces szórakozást biztosíthatnak a közönség számára, tudod, amíg egy mutáns szétmarcangolja őket. A jó hír, hogy te nem tartozol ebbe a kategóriába. Sajnos azonban nem részesülhetsz abban a kivételes megtiszteltetésben sem, hogy önmagadat adhasd.

- Miért is? – húzom össze a szemöldökömet. – Talán Mr. Hayes nem találta elég izgalmasnak a bemutatkozásomat?

- Hát éppen ez az! – csóválja a fejét gondolkodva. – Kissé kiismerhetetlenre vetted a figurát. Figyelj, elmagyarázom, milyennek látnak most az emberek! Vegyünk alapul egy kedves, visszafogott kislányt, aki a cuki ruhácskájában kitipeg a porondra. Nem fél, bár jó oka lenne rá. Egy nap sem telik belé, máris megváltozik. A hihetetlenül tehetséges stylistjának köszönhetően a felvonuláson már dögös amazonként parádézik, majd… Összeverekszik a mezőny egyik legerősebb tagjával. Feltételezhetjük, hogy erről mindössze csekély számú ember szerzett tudomást, bár kétlem, hatalmas balhét csaptatok, hát, ha még azt is hozzávesszük, hogy Noah-t is belekevertétek… Na, mindegy, térjünk vissza a főhősünkre. Napokig hírét sem halljuk a kislánynak, majd egyszer csak megpillantjuk, a pontozás vége felé. Az embereket nem izgatja túlzottan, hogy teljesített, elvégre nem lehet egy amazon, csak mutassák meg azt a rohadt számot, utána meg térjünk át a kicseszettül jóképű Országtársára, hadd csorgassa a nyálát a nép. Nos, ekkor érkezik el az a bizonyos váratlan fordulat. A brazil kiscsaj ugyanis nyolc pontot kap, sokkal többet, mint amire számítani lehetett. Arabella, ezt az összefoglalót hallgatva, szerinted most mit gondol rólad a közönség?

  Eltöprengem. Hogy mit gondol rólam a közönség? Nyilván azt, mint mindenki másról; hogy egy szerencsétlen gyerek vagyok, akinek pár nap elteltével végigszurkolhatják a legyilkolását. Van egy megérzésem, miszerint Gabriel nem lenne túlságosan megelégedve ezzel a válasszal, így hát még jobban törni kezdem a fejem. Pár perc múlva meg is születik a válasz.

- Az angolok helyében – mondom, minden egyes szót alaposan megfontolva, nehogy butaságokat fecsegjek, és a férfi hülyének tartson. – kicsit meghökkennék ezen az egészen, ami körülvesz engem. Nem tudhatják biztosan, milyen vagyok, dögös vagy visszafogott, szabadszájú vagy visszahúzódó, ügyes vagy béna. Kíváncsiak rám, mert érdekli őket, mi sül ki ebből az egészből. Azt várják tőlem, hogy lerántsam magamról a leplet, eláruljam nekik, mit rejt az álarcom.

- Jó, nagyon jó… - motyogja egy halvány mosoly kíséretében, majd emel a hangerőn. – Akkor vesézzük ki Hayes és a többi Játékmester nézőpontját is. Tudnod kell, hogy valószínűleg nem követték nagy figyelemmel az előzményeket, inkább az edzéstől kezdve figyeltek benneteket. Mit is láthattak belőled? Egy egyszerű, gyenge kislányt, aki ért valamicskét a fegyverekhez, de nem dicsekszik különösebben a harctudásával. Nem mutatja ki a foga fehérjét, egészen addig, amíg ki tudja, miért, de el nem hajít egy lándzsát, de olyan lehengerlő profizmussal, hogy azt a fegyverek legügyesebb használója, a spanyol bajnok, Claire is megirigyelné. Ezt követően a kislány visszahúzódik, csöndesen gyakorol a maga kis világában. Másnap azonban jókedvűen flörtöl a spanyol Kiválasztottal, és közben mesteri ügyességgel sajátítja el más fegyverek használatát is. Harmadnap nyugisan gyakorol, majd teljesen érthetetlenül és váratlanul nekiront az olasz lánynak, kis híján még az orrát is eltöri. Üvöltözik, mint egy elmebeteg őrült, az Országtársának kell szégyenszemre kivonszolnia a teremből. Miután eltűnnek, nem jönnek vissza. Utolsó alkalommal Brazília női képviselője nyugodtnak látszik, kedélyesen elbeszélget a spanyolokkal, aztán unottan várja, hogy végre őt szólítsák a terembe, a Játékmesterek elé. Szinte már beteges, hogy egy szikrányi érzelem sem fedezhető fel az arcán. Kezdetét veszi a bemutató, játszi könnyedséggel gyilkolja le az ellenfeleit megtestesítő bábukat, talán csak akkor remeg meg kissé a szája, amikor Spanyolország Kiválasztottjaira mér végzetes csapást, de lehet, hogy csak belemagyarázzuk, annyira színt akarunk vinni az unalmas kis életünkbe. Az idő lassan lejár, de egy bábu még mindig sértetlenül áll, pont az, amin Julio neve szerepel, a fiúé, aki egy nappal korábban elvonszolta Miss Asesinót – mivel a Játékmesterek időközben megjegyzik a leányzó nevét – a kiképző központból. Miért pont őt hagyta életben? Azt mondja, mert Országtársak. Jó, rendben, de jelent ez valamit? Egyszer úgyis meg kell ölnie, miért bénázik ennyit?

  Ez a nézőpont még az előzőnél is több fejtörést okoz. Mit ne mondjak, elég érdekesen viselkedtem Hayes és a bandája előtt, nyilvánvalóan kíváncsiak rám. Csak nehogy túlságosan is érdekeljem őket, olyannyira, hogy rám eresszenek egy falka mutánst…

- Izgalmasnak tűnök, az biztos! – kezdem feszengve. – Olyannak, aki titkol valamit, ám ez könnyen napvilágra kerülhet, ha egy kicsit is felhúzzák az agyamat. Az ember nem tudhatja, mit várjon tőlem, mert kiszámíthatatlan vagyok. Hayesnek lövése sincs, mit fogok produkálni az interjún, de kíváncsi rám, tehát figyelni fog. Azt hiszem, sejti, hogy nem lenne jó döntés gyorsan eltennie láb alól, ám emellett azzal is tisztában van, hogy rendesen meg kell szívatnia, ha bármi érdemlegeset akar látni tőlem.

- Értesz az emberekhez – bólint Gabriel mosolyogva. – Ez jó, hasznát veheted az Arénában.

- Köszönöm.

- De térjünk a tárgyra! Kielemeztük a két fontos nézőpontot, és nagyjából ugyanarra jutottunk, hogy az emberek kiismerhetetlennek tartanak, és emiatt kíváncsiak rád. Amíg megvan benned az a titokzatos varázs, ami mozgatja őket, hogy támogassanak, nyert ügyed van! Ez azonban édeskevés, ha nyerni akarsz, kicsit ki kell színeznünk a személyiségedet.

  A következő fél órában azon töprengünk, milyen is lehetnék az interjún. Hosszas vacillálás után arra jutunk, a legjobb, ha kedvesen, ám magabiztosan felelgetek Charlie idióta kérdéseire, közben kislányosan mosolygok, és ha szóba kerül bármi, ami a harctudásomra utal, gyorsan elterelem a témát. Gyakorlatilag készen állunk mindenre, már csak abban kell reménykednünk, hogy az a kretén George nem lő túl a célon, és egy aranyos ruhácskát tervez nekem, amiben úgy festek majd, mint egy rózsaszín királylány, aki minden nap csillámpónikkal játszadozik a virágos réten, csak este tér vissza a cuki palotájába, hogy a baldachinos ágyacskájában álomra hajtsa a fejét a barikákat ábrázoló pihe-puha tollpárnáján. Más kérdés, hogy erre kábé annyi az esély, mint hogy Julio egyszer rájön, hogy semmi esélye Isabelnél, de mindegy. A remény hal meg utoljára – vagy mi…

  Gabriel átküld a nappaliba, hogy válaszolgassak Brittany idióta kérdéseire. Mikor kilépek a szobából, Julio azonnal kérdezősködni kezd, hogy mi volt.

- Majd megtudod! – kacsintok rá titokzatosan.

  Kicsit elgondolkozom, miért beszélt előbb a fiú Brittany-val, és csak aztán a mentorunkkal. Nem értem, hol van ebben a logika, sokkal praktikusabb lett volna, ha mindketten először egyeztetünk Gabriellel, és csak azután teszteljük gyakorlatban a tudásunkat a kísérőnkkel. Végül két elfogadható indokot találok. Az első, hogy Julio értelemszerűen ezerszer magabiztosabb, mint én, ráadásul kifejezetten helyes, biztosan nem okoz nagy problémát izgalmas személyiséget formálni neki. A másik, amit Gabriel az első Angliában töltött napon mondott, hogy sokkal szívesebben látná az én fejemen a bajnoknak járó koronát, mintsem Julióén. Jobban belegondolva, ez logikus magyarázatnak tűnik, de persze, ki tudja. Én csak örülhetek, amiért beszélgettünk egy kicsit.

-Nos, drágám! – csivitel Brittany az olajzöld miniszoknyáját igazgatva. – Mit mondott Gabriel, mit is kell csinálnunk?

- Beszélgetni – sóhajtok fel unottan. Meglep a nő sötétsége, bár lehet, hogy csak azért, mert nemigen diskuráltam vele az elmúlt napokban. – Tudod, holnap interjú, arra kellene felkészítened. Szóval, kérdezz bármit, ami érdekelheti a közönséget velem kapcsolatban!

  Szerencsére a nő megembereli magát, és nem a legújabb sminkkollekciókról faggat. Sőt, önmagához képest egészen értelmes kérdésekkel áll elő, olyanokkal, melyekre a közönség is kíváncsi lehet. Igaz, néha-néha becsúszik pár baromság is a tökéletes hajszínemmel és alakommal kapcsolatban. Mivel erre nem tudok mit mondani, és sejtésem szerint nem lesz terítéken holnap este, rávágom, hogy mindezt a génjeimnek köszönhetem. Brittany hangos nevetéssel díjazza a találékonyságomat, majd zavartalanul folytatja a faggatózást. Mint már említettem, jó kérdéseket tesz fel. Hogy tetszik Anglia? Milyen mentor Gabriel? Hogy ment az edzés? Úgy érzed, felkészültél a Viadalra? Mi a legnagyobb félelmed a játékkal kapcsolatban? Kit tartasz a legveszélyesebb ellenfélnek? Mik az erősségeid?  - ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombáz. Én pedig kedvesen, magabiztosan válaszolgatok, és megpróbálom kikerülni a kínos témákat, mint ahogy azt Gabriellel megbeszéltük.

  Már esteledik, mire a fiúk is elkészülnek. Jókedvűen, kissé talán fáradtan jönnek ki a szobából, úgy vágják le magukat mellénk a kanapéra.

- Hogy ment? – kérdezem izgatottan. – Milyen lesz a személyiséged?

- Király, mint mindenem! – kacsint rám a fiú magabiztosan. Unott tekintetemet látva bővebben beszámol a fejleményekről. – Én leszek a profi harcos, aki minden fegyverhez ért, nem tart semmitől, minden problémára van egy szuper ötlete, és az utolsó kérdésre is remekül kidolgoztuk a választ. Nagyot fog ütni, megvesznek majd értem az emberek. Mondjuk, ez nem meglepő, de…

- Én kedves és cuki leszek, és nem dumálok majd sokat a Viadalról. Mármint, a harctudásomról, és az olasz tyúkkal való… kapcsolatomról – fojtom belé az egoista baromba a szót.

- Te? Kedves és cuki? – ráncolja a homlokát, mintha azt hinné, blöffölök. – Na, arra befizetek!

  Éppen készülnék leüvölteni az Országtársamat, vagy beszólni neki, ám legnagyobb sajnálatomra Gabriel leállítja a kitörni kívánkozó csetepatét.

- Mint említettem, a szerkesztők fel szeretnék dobni a műsort, ezért kitaláltak valamit. Arról lenne szó, hogy az utolsó percben egy úgynevezett „igazságpróba” elé állítanak benneteket. Igen, a sötét angoloknak eljutott az agyacskájukig, hogy a Kiválasztottak előszeretettel hazudnak bele a ronda képükbe. De ne parázzatok, nem kötnek fel benneteket semmiféle elcseszett gépre, mindössze feltesznek egy kérdést, aztán bebizonyítják a közönségnek, hogy hazudtatok.

- Mi ebben a jó? – kérdezi Julio. – És hogyan érik el ezt? Brittany, te tudsz erről valamit?

- Nem tud semmit! – sóhajt fel Gabriel. – Senki sem tud semmit, ezt az információt mindössze nekem árulta el egy régi haverom egy jó adag pálinka fejében. Hogy ti is értsétek, leitattam a csávót, és mindent kihúztam belőle.

- Mi mindent? – hajolok előrébb. Egyre inkább érdekel ez a hazugság-teszt dolog…

- Hogy a népet érdekli, mi van a felszín alatt, blablabla… Ilyen baromságokat mondott, mindössze ez az igazságpróbás cucc tűnt értelmesnek. Mindegy, a lényeg, hogy készüljetek fel lelkileg, hogy nem lesz egy sétagalopp!

  Egy kínos fintor szalad át az arcomon. Hurrá, pedig már majdnem elhittem, hogy a drágalátos szervezők tejben-vajban akarnak fürdetni minket! Oké, azt vágom, hogy mindenkinek érdeke, hogy az Arénában kínozzák a gyerekeket, de miért kell még az utolsó szépnek mondható estéjükbe is belerondítani? Azt hiszem, soha életemben nem fogom tudni igazán megérteni a hülye angolok logikáját.

  A vacsora alatt mindenki olyan, mint máskor. A szótlan stylist magába fordulva eszeget, Brittany lelkesen magyaráz Gabrielnek valami luxuspartiról. A férfit jól láthatóan nem köti le az élménybeszámoló, de azért bizonyos időközönként hozzávet egy „Ó, igazán?” vagy egy „Az jó lehet!”- megjegyzést, csak hogy ne kelljen feleslegesen jártatnia a száját. Gondolom, az évek hosszú során már rájött, hogy Brittany-t nem lehet egykönnyen leállítani, ha egyszer csacsogni kezd. Julióval nem nagyon szólalunk meg, mindkettőnket eléggé lefárasztott a mai nap, még ha kívülről olyan könnyűnek tűnt is.

  Egy gyors tusolás és fogmosás után, szélsebesen bújok be az ágyamba. Úgy érzem, ólomsúlyok nehezednek a szempilláimra, és megőrülnék, ha nem hunynám le azonnal azokat. A fejemben egyetlen kép kavarog egy férfiról, aki megannyi szerencsétlen flótást küldött már a halálba, és valószínűleg az elkövetkezendő években is ezzel fogja elütni mérhetetlen szabadidejét. Látom magam előtt, ahogy ez a férfi, mélyen tisztelt Fire elnök úr a fejemre helyezi a győztesnek járó koronát, feltöltött ajkain gúnyos mosoly suhan végig, úgy gratulál a teljesítményemért. Én meredten bámulok a szemébe, majd egy gyors bólintással elfogadom a jutalmam. A közönség őrjöngve ünnepli a sikerem, ezért kénytelen-kelletlen én is elvigyorodom – bár ez sokkal inkább pszichopata vicsorgásnak hat, mintsem őszinte, szívből jövő mosolynak.