#12 - Isabel

Sziasztok! Megérkezett a #12 - Isabel is. Nem akarok könyörögni, mert szó sincs róla, de jól esne ha kommentelnétek. Hogy tudjuk hogy mit csinálunk jól, vagy éppen rosszul. Az is érdekelne minket, hogy melyik verzió tetszik jobban;
a, így hogy minden fejezetet megírunk mindenki szemszögéből,
b, hogy függővéggel nemnírjuk meg a három főszereplővel az adott fejezetet, hanem folytatólagosan. Kérünk szépen titeket, komizzatok, mert semmit se tudunk hogy mit csinálunk jól/rosszul.
Sziasztok, Sofia^^
 Megint a sivatag. Megint az a francos sivatag. Megint erről álmodtam. Másztam az aranyló homokban, megláttam a szemem illúziója által mutatott oázist, és végül összeestem. Mostanában, csak ezt tudom álmodni, és már kezd ebből elegem lenni. Nem szeretném, hogy az aréna sivatag lenne, mert nem tudnék mit csinálni. Nem bírnám ki. 

 Ma, mikor összeestem az álmomban, álmodtam volna tovább, mikor felébredtem. Na nem a rémálomtól, hanem a hangzavartól.

- Mi a jó szent... kaki van? - dörzsölöm meg a szememet. Csak egy halk morgást hallok, ami feltehetőleg Cristinától jön, hogy hagyjam aludni. 

 Kipislogom a szememet, és a végtagjaimat kinyújtóztatva állok fel. A szobában csend, rend, és sötétség uralkodik. Az ablakhoz lépek, és elhúzom a függönyt. A Nap szinte teljesen arányosan süt be rajta, ezzel vakító fénnyel bevonva a szobát. Hunyorogni kezdek az erős fénytől. Hallok egy mérges fújtatást a hátam mögül, és érzem, ahogy egy párna neki csapódik a hátamnak. Kinézek az ablakon, és egy nem várt látványt látok. Vagyis, pont hogy várt látványt. Ugyanis, alattunk, nagyon sok színes emberke toporog hangosan dumálgatva. Szívesen kiordítanék az ablakon, hogy fogják be a pofájukat, de az nem lenne túl nőies. 

 Ma van az interjú napja. Ez egy nagy mérföldkő nekünk, a kiválasztottaknak, hisz ezen a napon ismernek meg minket a legjobban az emberek. Ma döntik el, hogy fognak e támogatni,vagy inkább tartózkodnak tőlünk. Tökéletesnek kell lennie. 

 Gyorsan lezuhanyzom, felveszek egy narancssárga ujjatlant, és egy maci-nacit. Oké, oké, tudom, de most nincs kedvem kiöltözni. Csak egy csésze forró teával szeretnék leülni a kanapéra, betakarni magam a finom meleg pokróccal, és filmet nézni. Ez tökéletes is lenne, ha nem holnap kéne mennem az arénában, ahol fenn áll annak az esélye is, hogy meghalok... Nem! Nem szabad ilyenekre gondolnom! Mert még a végén elhiszem, és nem lenne kedvem harcolni...

 Az étkezőbe kiérve, az asztalnál már mindenki ott ül. Nole, Claire, Allessandro, Mariann, Carlos és Francesco is. Belépésemre mindenki felém kapja a fejét.

- Jaj, de csini ma valaki - kacsint rám önelégült vigyorral Carlos. Csak ne most kezdje a hülyeségeit! Most keltem fel...

- Kussoljá' - lököm oda félvállról, és elindulok az asztalhoz. 

- Amúgy jó délutánt, Csipkerózsika. Megyek, és felkeltem egy csókkal Hófehérkét - direkt idegel Carlos engem?! És mi az, hogy jó délutánt?! Ilyen sokáig aludtam volna?!

 Elhaladok Noah mellett, aki egy pacsira várva kinyújtja a kezét. Ránézek, és inkább sétálok tovább. Fáradt vagyok, nincs kedvem most... úgy semmihez.

- Hmm... Szimpatikus vagy - veszi vissza a kezét a bátyám. - Ha így folytatod, tuti eléred, hogy mindenki zombinak nézzen.

- Maradjál már! - mordulok rá, kicsit se kedvesen.

- Olyan vagy, mintha be lennél baszva - jelenti ki nemes egyszerűséggel Carlos. Letelepedek mellé, és belebokszolok a vállába.

- Nem, csak ilyen vagyok ha álmos vagyok - magyarázom, miközben veszek egy tányérral a rántott sajtból, hozzá pedig lekvárt. Hát, ez nem reggeli...
 Finoman csemegézve látok neki az ételnek. Cristina jelenik meg az ajtóban, és leül velem szemben.
- Srácok, nagyon jó hírem van! Visszaköltözhetünk! Szedelődzködjetek, megyünk - pattan fel Noah. Megköszöni a vendéglátást, és mi is elköszönünk. Belépve a liftbe, megigazítom a hajamat.

                         *

- Jaaj, piciim, olyan rég láttalaaaaaaak! - kiabálják kánonban Tonni, Konni, és Bonni.
- Igen, több mint négy napja! - horkantok fel gúnyosan.
  Letusolnak, a bőrömet bekenik valami kenceficével, a körmömet formára reszelik. Mikor végeznek, belép az ajtón Changleur. A kezében egy ruhát tart.
- Hunyd be a szemed - mondja.
 Hallom ahogy kicsomagolja a ruhát, és érzem, ahogy rám adja. Valamit tűz is a bal mellem felé.
- Kinyithatod - suttogja, én pedig lassan kinyitom a szememet. Egy hatalmas tükör előtt állok, amely az egész alakomat mutatja. Changleur kimegy a szobából, és becsukja maga mögött az ajtót.
 Végignézem magamat a tükörben. Egy hófehér ruha van rajtam, melynek az alja selyem, és a combom feléig ér. A felseje pánt nélküli, és apró, átlátszó kövek díszítik. A lábamon egy fehér magassarkú van. Megpördülök, és ahogy megpillantom a hátamat, eltátom a számat. Egy hatalmas kivágás van, amely láttatni hagyja a gerincemet. Ez a ruha valami eszméletlenül gyönyörű! Kihangsúlyozza a barnaságomat, ami még inkább dob a hatáson. A bal mellem felett pedig egy apró virág díszeleg, ami spanyol zászló mintájú. A hajam kontyban van összefogva, elől pedig két kis tincs rakoncátlanul ki van engedve.
 Nyílik az ajtó, és belép rajta Carlos. Mellém lép, és megáll a tükör előtt. Egy fehér öltöny van rajta, fekete nadrággal. A bal vállánál pedig egy ugyanolyan virág, ami nekem is van.
- Gyönyörű vagy! - jegyzi meg vigyorogva, mire én elégedetten kihúzom magamat. Leemeli a nyakából egy cédulás nyakláncot, és a nyakamba akasztja.
- De így még dögösebb! - öleli át a vállamat. Elnézem magunkat a tükörben, és meg kell hogy állapítsam, nagyon jól festünk így együtt. Szinte le rí rólunk, hogy egy országból származunk.
- Most gyere, nem késhetünk el! - ragadom meg a kezét.
 A liftben mind a ketten csendben álldogálunk. Egyre jobban kezd kínossá válni ez a némaság, úgy hogy megtöröm.
- Na mizu volt ma Cristinával? - kérdezem mosolyogva. Emlékszem, ahogy elrángatta Cristina Carlost, majd magukra zárták az erkély ajtaját.
- Semmi - morogja. Kicsit meglepődök rajta, hisz még sose láttam őt morcosnak. Mindig vidám, most viszont nem ilyen, és ez zavar.
- Na de tényleg, nekem elmondhatsz mindent, akár jó, akár rossz - a lift kinyílik előttünk, mi pedig szinte egyszerre lépünk be a kiválasztottakkal nyüzsgő terembe.
 Eddig nem tettem megfigyeléseket, de most ideje lenne körbenézni. Balra a németek állnak. Fiona bizony figyelt az idomaira. Olyan ruha van rajta, mely láttatni hagyja azokat. Mind a seggét, mind a mellét. Kínosan dumálgat az Országtársával, akin csak egy egyszerű öltöny van.
 Jobbra Olaszország kiválasztottjai feszítenek. Francón csak egy egyszerű öltöny, viszont Cristina csodásan fest! Egy ombrés ruha, mely felül sötétkék, alul pedig már azon része, amely a bokáját verdesi, fehér. Így fokozatosan változik a színe. A haja elegáns kontyba van felfogva a feje tetejére. Észreveszi, hogy figyelem, és egy mosoly kíséretében int nekem. Én meg, mint egy okos lány, köszönök neki, ötven méterről. Nem érdekel, hogy mögöttem Franciaország kiválasztottjai valószínűleg fogyatékosnak néznek, csak ballagok előre Carlos után.
- Elmondom, ha te is azt, hogy amíg mikor a braziloknál voltunk, Arabella mit mondott rólunk. Mert az biztos, hogy az én nevem elhangzott legalább egyszer - elképedve figyelem a fiút, aki a jelek szerint halálosan komolyan gondolja, amit az előbb mondott. Most komolyan azt hiszi, hogy minden beszélgetésben, amit Arabellával folytatok, szóba jön ő? Ennyire azért ne legyen elszállva magától...

- Carlos, te nagyon hülye vagy! - mondom "bántóan", mire ő műsírni kezd. Ahj, mindjárt megvigasztalja a kis szerelme...

- Ne hallgass rá te kék szemű barna-maci. Okos vagy - gügyög Julio Carlosnak mint egy két évesnek. Megforgatom a szememet. Szinte elválaszthatatlanok, amióta csak találkoztak. - Ő buta.

Mutat rám vádlóan Julio, mire mind a ketten vad helyeslésbe kezdenek, és azon kezdenek el gondolkozni, hogy mégis mennyire buta vagyok, és közben egymást védik, mint egy szerelmespár.

- Jaj, ha ennyire szeretitek egymást, menjetek szobára! - idegesen eltolom őket magamtól, és elindulok Cristináék felé.
 Időközben észreveszem Arabellát is. Egy csini fekete koktélruha van rajta, ami, hát elég rövid. Oké, oké, ezt pont én mondom, akinek a ruhája is alig ér a combja közepéig, de elhihetitek nekem. Sima fekete, enyhén csillogó ruha van rajta, hatalmas nagy magas sarkúval. A haja pedig kiengedve hull a vállára. Amint összeakad vele a tekintetem, mosolyogva üdvözöljük egymást. Ahogy visszafordulok látom, hogy az olaszokat már Carlos boldogítja, így inkább Arabellához fordulok vissza. Úgy is rég dumáltam már vele.
- Szia - mosolygok rá kedvesen. - Izgulsz?
 Hát, most én se vagyok a legokosabb. Tényleg megkérdeztem, hogy izgul-e? Ügyes vagy Isabel, ügyes és okos. Mégis ki nem izgulna? Na mindegy.
- Az nem kifejezés... - suttogja kicsit fehéren. - Asszem, lámpalázam van. Meg ez a ruha is! - mutat végig magán. Pedig annyira nem is rossz a ruha. - Eskü, egyszer megölöm a stylistomat!
- Nem mintha az én ruhám jobb lenne - markolászom a szoknyámat mutatva, hogy ez is elég rövid. Tudom, hogy nem mondtam színtiszta igazságot, de udvarias akartam lenni.
- Nem vágom, miért hiszi azt mindenki, hogy a sarokról jöttünk. Bár, ami azt illeti, egyesek esetében ez nem is áll távol a valóságtól  - biccent a német lány felé, aki a fiúkra mászik rá.
- Ő egy átlagos útszél menti lány - legyintek unottan.
- És akkor még szépen fogalmaztál... - forgatja meg a szemét, miközben a lányt nézi. - Egyébként mi lesz a szereped?
- Szexi. Próbáltam a testvéremet lebeszélni erről, de hát nem sikerült - vonok vállat. - És neked?
- Úgy volt, hogy a cuki, kedves jókislány, csakhogy az a barom picit keresztülhúzza a számításaimat! - A plafonnak szegezi a tekintetét, így adva jelét a nemtetszésének. - Szóval Gabriel azt tanácsolta, játsszam el a dögös, ám kiismerhetetlen lányt. Vicces lesz, az biztos...
Julio tűnik fel a láthatáron, úgy hogy jobbnak látom elhúzni a csíkot.
- Akkor szia - motyogom, és intek neki.
- Álljatok libasorba, elől a brazilok, először a lányok, majd a fiúk. Egy-kettő! - kiáltja egy tagbaszakadt férfi. Megfogja a karomat, és beállít a sorba, Franco és Carlos közé. Caros felém fordul, és mondani akar valamit, de egy hang helyett, egy nagyra sikeredett böfögés szakad fel belőle. Kikerekedett szemekkel nézek rá. Kinyitom a számat, mondani készülök azt, hogy milyen undorító, de csak megrázom barna tincseimet, és megsimogatom a karját.
- Egészségedre.
- Jó napot, jó napot! Vagy akarom mondani estét? - röhög bele a mikrofonba idiótán a műsorvezető, Charlie. A közönség hatalmas ovációba kezd, mire Charlie kiegyenesíti a hátát. - Mint tudják, a mai este egy különleges este. Ma, többet tudhatnak meg a kiválasztottakról, mint eddig. Megtudhatják a gondolataikat, a titkaikat! Amiket csak akarnak! Ezenkívül, holnap nagy nap. Kezdetét veszi a viadal! Várjuk már? - teszi fel a kérdést, mire az egész Anglia ordítani kezdi, hogy igen. - Nagyszerű, nagyszerű! De addig is... Üdvözöljék, a lányt, ki úgy ragyog, mint este a fekete hullócsillag. Nagy tapsot Arabella Asesinónak!
 Arabella kicsit megszeppenten lépked ki a színpadra. Helyet foglal Charlie mellett, és szépen válaszolgat a kérdésekre. Bár igaz, hogy kezdetben csak kínosan heherészett, de azután egyre jobban belejött. Egy kérdésre viszont, felkapom a fejemet.
- ...milyen a viszonyod a többi kiválasztottal?
- Hát, hogy is mondjam... - kezdi a beszédet egy sóhajjal. - Ami azt illeti, imádom őket! De tényleg. - kicsit hitetlenkedve nézek rá. Hogy imád minket? - Kegyetlenségnek tartom, hogy egyszer talán meg kell ölnöm azokat, akiket mondhatni a barátaimnak tartok, ez... Képtelenség! Félek, hogy képtelen leszek... - még egy könnycseppet is hullajt. Én pedig épp hogy visszatartom a röhögést.
 - Nos, kedves kis közönségem, Önök elhiszik, amit Brazília legszebb csillaga állít? Vajon Miss Asesino az igazat mondja, vagy csak szórakozik magukkal? Ezt sajnos sosem tudhatjuk meg. Azaz, mégis! A rendelkezésünkre áll ugyanis egy kis videó, melyből megtudhatjuk, milyen ember is valójában Brazília ifjú kiválasztottja!
 Ledöbbenek azon, amit mond. Vagyis, szinte az összes kiválasztott kérdő tekintettel néz rá a társára. Hogy... videó? Milyen videó? A kérdésemre szinte rögtön választ is kapok. Egy hatalmas kivetítőn megjelenik egy videó. Arabella, pont egy tortát öl meg, majd olyan jeleneteket raknak be, hogy megfenyegeti a kiválasztottakat, és úgy lesz vége, hogy Arabella szépen behúz Cristinának.
 Mikor elsötétedik a képernyő, ledöbbenve nézek a brazil lányra, aki közelebb megy Charliehoz, és suttog neki valamit. Kíváncsi vagyok, hogy mit, de nem hallom.
 Ezután, Julio következik. Magabiztos, mint mindig. De neki is jött a kérdés, amihez a videó. Valahogy így hangzott a kérdés: "Vár valaki otthon?" Erre azt felelete, hogy naná, mire bevágták a csókunkat, ahogy rám, Arabellára és a többi lányra rámászik, majd az Arabella-Julio csókkal zárul.
 És így tovább, a többi kiválasztott. Chonál - a babaarcú koreai lánynál - a kérdés az volt, hogy "Menőnek számítasz itt?" Minhonak "Nagyon erős lehetsz. A lányok biztos döglenek érted! Vagy nem igaz?" Fionának pedig "Okos vagy?". Az utóbbin nagyot nevettem. Aztán, Cristina jön. A hatalmas ruhájával csodásan fest. Magabiztosan lépked fel a színpadra, és ül le Charlie mellé. Válaszolgat a kérdésekre, míg nem jön a "süllyesztő kérdés". Ez a kérdés pedig; "Milyen a kapcsolatod a fiúkkal?". Megint bejátszanak egy kínos videót, és már vége is. Franco jön, utána pedig én. Hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy nem izgulok. Az igazság az, hogy valósággal rettegek. Rettegek, hogy elrontok valamit. Márpedig nem szabad elrontanom semmit sem.
- És most, jöjjön egyenesen Spanyolországból, a csodás Isabel Infierno! - a közönség hangosan kiabálni kezd, én pedig elindulok Charlie mellé, aki kinyújtott kézzel vár. Ahogy megpillantom a közönséget, görcsbe rándul a gyomrom. De tényleg, kedvem támadt hányni. Az jó kifogás lenne, hogy hánynom kell, ezért nem léphetek fel? Nyugi Isabel, csak három perc! Azt kibírod valahogy!
 Charlie felemeli a kezemet, és leültet mellé. Szétnézek a közönségen, mikor eszembe jut valami. Mosolyogni! Széles mosolyt erőltetek az ajkaimra, és még egy kuncogást is megengedek magamnak.
- Mond kedvesem, hogy tetszik az itt eltöltött napjaid? - kérdezi.
- Köszönöm, nagyon jól. Ahhoz képest, hogy holnap bedugnak az Arénába, nem nagyon izgulok - mosolyodok el.
- Nagyon édes voltál, mikor a húgodért jelentkeztél önként. Tudjuk, hogy nagyon önfeláldozó vagy, de az is benne volt gondolom, hogy magadnak akartad a dicsőséget nem? - kérdezi, mire nekem kikerekednek a szemeim. Még is, hogy képzeli a kis... Ahj! Még, hogy önzőségből! Így ismertek meg az emberek!? A dicsőség nekem nem számít!
 Az első sorban helyet foglaló Noahra pillantok, aki mutatja, hogy mosolyogjak. Elbűvölő mosolyt eresztek a közönségnek. Visszapillantok Noahra, aki csak bólintana ezzel jelezve, hogy csináljam azt, amire ő gondol. Jó testvér módjára, tudom is.
- Nem Charlie, nem önzőségből tettem. Bár, el kell, hogy ismerjem, jól esik az elismerés - nevetek bele a közönségbe, majd az izzadtságtól a homlokomhoz tapadt hajszálamat hátratűröm. Nagyszerű, Noah most boldog? Hazudtam. Bár, a közönség zabálta, pedig szerintem eléggé látszik az arcomon, hogy egyáltalán nem gondoltam komolyan.
- Szerinted van esélyed? - folytatja az interjút.
- Igen, szerintem van - egy nagyot nyelek. Már csak kevés hab hátra...
- Óh, ennyire biztos vagy benne?
- Igen, Charlie - kacsintok szexisen a közönségbe. Na meg vagy elégedve, Noah?!
-  Ma fantasztikusan nézel ki. De komolyan. Szexi vagy, és dögös, közben elbűvölő. Hogyan csinálod? - ül előrébb, pedig tudom, hogy egy cseppet sem érdekli.
- Hát, nem eszek sok édességet - ez után, eldumálgatunk a ruhámról, és a pontszámomról. Az órára nézek, ami szerint hamarosan vége van ennek.
- Milyen a kapcsolatod az Országtársaddal? - kérdezi hirtelen, mire én meglepődök. Mire ez a nagy témaváltozás? Előbb még a körmömről beszélgettünk, nem?
- Jó. Tudod, nagyon jóban vagyunk. Ő igen érett, okos, és erős. Olyan, mintha csak a testvérem lenne - magyarázom neki kis ferdítéssel, ami Carlos okosságát illeti. Charlie feltűnően kezd hümmögni. Mi van? Mi baja van?
- Biztos? - megnyom egy gombot, mire a nagy kivetítő, kezd egyre átváltozni. Ne, ne, ne, ne! Kínos videó jön, kínos!
 Az első képkockákban, megjelenik Carlos, mellette én. A braziloknál ülünk, és eszünk. Jaj ne, tudom mi fog történni... Carlos mondani akar valamit, de csak leböfög. A közönség hangosan felnevet, én pedig csak egyre vörösödő fejjel ülök némán. Bevágnak egy-egy jelenetet, ahol Carlos böfög/fingik/az orrát turkálja/a fülét tbirizgálja, én pedig csak lenézően figyelem. Úristen, de égő... Egy hatalmas gong szakít félbe minket, én pedig kicsit talán túl korán pattanok föl.
- Köszönjük Miss Infierno, hogy itt voltál - csókolja meg a kezemet.
- Oh, én örülök - heherészek kínosan. Elindulok lefelé, de közben ahogy Noah mondta, megrázom kicsit a popómat. Legalább legyen egy szép emlékük is - a férfiaknak - rólam.
 Amint leérek, Carlost rögtön felkonferálják. Elhalad mellettem, és mintha egy megvető pillantást küldött volna felém. Aztán meglehet, hogy csak képzelődök. Megrázom a barna tincseimet, és odamegyek Cristináékhoz. Az olaszok leszegett fejjel beszélgetnek. Próbálom felvenni a fonalat, kisebb-nagyobb sikerrel. Carlosra nézek, aki bele vigyorog a kamerába. Az utolsó kérdés, amire behozzák neki a videót erre a kérdésre lett: "Milyen a kapcsolatod Arabella Asesinoval, és Cristina Angellel". Mikor vége lett az interjújának, elindul felénk. Mire mellém lép, összefonja maga előtt a kezét, és direkt nem néz a szemembe. Mi ütött bele?
- Veled meg mi van? - kérdezem suttogva. Ő csak sóhajt egyet.
- Semmi.
Niels megy fel a színpadra. Egy egyszerű szürke öltönyt visel. Magabiztosan, kicsit flegmán válaszolgat. Kiderül, hogy elég népes családból származik. Van egy húga, Astrid, aki most tizenhat éves, egy ikeröccse, - akik most négy évesek - és egy másik húga, aki tizenkettő éves. Mesél a szüleiről, hogy az apja kis korában meghalt egy balesetben, az anyja pedig öngyilkos lett nem is olyan rég, és hogy mindenáron győzni akar, hogy megvédhesse a testvéreit. Szegénykém, nagyon szomorú a története. De persze jön a nagy bumm, a kérdés, és persze a videó. A kérdése pedig ez; Büszke vagy a hazádra?
 Még egy óra, mikor Charlie meghallgatta az amcsi fiút is, és ezzel vége az interjúknak. A színpad elsötétül, és a kiválasztottak szét szélednek. Én is mennék, ha Carlos nem tartana fel.
- Mi volt ez? - kérdezi megragadva a kezemet.
- Mi mi volt? - rántom meg a vállamat pajkosan.
- Hát ez, az előbbi. Nem ilyennek ismertelek - hányja a szememre. Mi a baja most meg?!
- Még mindig nem értem!
- Jól tudod te azt! Ahogy illegeted magad a közönség előtt! - most már kiabál, és az összes kiválasztott minket néz. Még Arabella és Julio is kézen fogva  érdeklődik. - Meg, hogy biztos vagy a győzelmedben! Eddig nem ilyennek ismertelek. De úgy látszik, hihetetlenül jó színésznő vagy, mint Angelina Jolie...
- Fejezd be! Majd fent megbeszéljük! - meresztgetem rá a szememet, hogy leessen neki, hogy mindenki bámul.
- Nem! Olyan vagy, mint egy rossz kurva! Elhiheted velem, hogy szende tündérke vagy, közben pedig tudod, hogy te leszel a Bajnok! Na meg aztán, hogy ráztad a feneked a végén?!
- Nem vágtad le, hogy ez csak színészkedés volt?! - kiabálom, mert teljesen kihozott a sodromból. - Milyen gyerekes vagy...
- Igen, mert én gyerekes vagyok! Meg ostoba! Teljesen megaláztál, amikor azt mondtad, hogy okos vagyok! Tudod, hogy nem vagyok az, még is ezt mondtad, ami után bejátszották a videót, amiben olyan vagyok, mint egy fogyatékos!
- Csak kedves akartam lenni!
- Leszarom! Bárcsak nem te lennél az Országtársam! - most már mind a ketten kijöttünk a sodrunkból. De ez a kijelentés, sok volt. Visszaveszek magamból. Na, ez durva volt.
- Igen? - suttogom annyira halkan, hogy a körülöttünk lévő kiválasztottak is hallják. Toppantok egyet, és futni kezdek a liftig. Hívom, beszállok, és meg sem állok a tetőig. Ott aztán kinyílik, én pedig kiszállok, és a korláthoz lépek. Rákönyökölök a korlátra, és onnan nézek le a városra. A gyönyörű városra, amely a sötétségben - mert már szinte este van - teljesen ki van világítva. Furcsa érzés kap el. Az orromban, mintha egy gyufát gyújtottak volna meg, és a füstje csikizni kezdi belülről. A szemem bekönnyezik, és kicsordul az első könnyem. Tudom, hogy ha az első végig szánt az arcomon, követi még ezer is.
 Hát ez durva volt azért tőle. Teljesen félreértett engem! Ahj, hogy miért ennyire komplikált ez! Hangos szipogásba kezdek. Nem is értem miért, de nagyon rosszul esik, hogy Carlos ezt mondta. Még hogy egy kurva vagyok! Tényleg ilyennek lát?! Tényleg?!
 Hirtelen meleg kezeket érzek meg a vállamon. Összerezzenek ijedtembe, de amint látom, hogy ki az, kicsit megnyugszom. Magához ölel úgy, hogy a hátam hozzá simul a mellkasához. Még mindig hüppögök a sírástól. A fiú lágyan simogatni kezdi a karomat, amivel még mindig görcsösen markolom a korlátot. A fejemet a vállára hajtom, és a tájat nézem.
- Hülye volt. Nem gondolkozott, amikor azt mondta - suttogja a fülembe.
- Tudom Julio, de akkor is szíven ütött. Még sosem láttam ilyennek. Ilyen dühösnek - megfordulok, és átölelem.
- Nyugi, majd benő a feje lágya, és bocsánatot kér.
- De te ugye nem hiszed el, amit mond? - nézek mélyen a pimaszul csillogó szemébe.
- Persze, hogy nem. Ismerlek, és nem vagyok olyan mint Carlos, én tudom, hogy nem vagy egy olcsó ribanc - ölel magához szorosan. Beszívom a férfias illatát, és magamhoz ölelem, mint egy plüss macit. Nem tudom, miért teszem. Talán azért, mert ő utánam jött. Mert ő most is törődik velem, mikor Carlos rám kiabál. Talán. Nem tudom miért, de nagyon jól esik, hogy törődik velem. Egy kicsit eltol magától, behunyja a szemét, és ajkaival készül letámadni az enyémet. Bármennyire is jó fej, ezt azért nem. Mielőtt még az ajkaink összeérnének, eltolom magamtól, és a szemébe nézek.
- Bocs, tényleg, nem tudom mi ütött belém - szabadkozik, miközben próbálja elkerülni a tekintetemet. Nem szólalok meg, csak szorosan megölelem. Nagyon romantikus lehet ez így, hogy fent a tetőn, éjszaka, a kivilágított London előtt, ölelkezek Julioval. Kár, hogy elrontja az, hogy mennem kéne.

                           *

 Vörös fejjel lépek be az emeletünkre. Megindulok a szobám felé, de valami az utamat állja el. Felpillantok, és farkasszemet nézek Carlossal.