#19 - Arabella

Kedves Olvasók!
Sajnálom, hogy tegnap nem hoztam az új részt, fogalmam sincs, hogy felejthettem el. Remélem, kárpótládul lett olyan jó, hogy érdemes elolvasni!
Puszi, Maja

Pont a spanyolokkal egyszerre érünk a táborhelyre. Már későre jár az idő, ám ennek ellenére pontosan kiveszem a szövetségeseim arcvonásait. Furcsamód mindketten vidámnak és felszabadultnak tűnnek, mintha egész álló nap csak viháncoltak volna. Igaz, egy kicsit fáradtak, de ez nem gátolja meg őket abban, hogy önfeledten vigyorogjanak. Nem úgy Christina, aki zavartnak és idegesnek tűnik. Ahogy végignéz rajtunk, hirtelen az jut eszembe, bűntudatot érez valami miatt, amit talán még nem is követett el. Na, nem mintha különösebben izgatna a lelkivilága, felőlem aztán azt csinál, amit akar. Már éppen levetném magam a földre, amikor az olasz lány váratlan kijelentéssel áll elénk.

-Kilépek a szövetségből!

  Döbbenten pördülök meg a tengelyem körül. Úgy meredek Christinára, mintha legalább nőtt volna még egy feje. Hogy mi van? Ki akar szállni? Néhány percig fel se fogom teljesen, amit mondott, csak bámulok rá, mint egy idióta. A többiek sincsenek ezzel másképp, őket is letaglózza a bejelentés. Elsőként Carlos nyeri vissza a józan eszét, és rögtön felháborodva kérdezősködni kezd.

-Na, ne hülyéskedj!

- Nem hülyéskedem...

- Christina, kérlek, ne csináld ezt! – csatlakozik Isabel is a könyörgő Országtársához.

  Most esik csak le, mennyi előnnyel is járna, ha a kis ribi elhagyna minket. Te jó ég, hiszen már azóta erre várok, hogy beszálltam a szövetségbe! Nem is értem, miért nem kezdtem rögtön vad ugrálásba és örömujjongásban. Ha Christina nem lóg velünk, az egyet jelent azzal, hogy végre Carlos is kijózanodik, és tudok vele értelmesen beszélni, emellett nem kell többet attól tartanom, hogy Miss Hisztérika mikor kívánkozik fejbe lőni, vagy szimplán csak nyávogni valami jelentéktelen semmiség miatt. Ezzel együtt nem kell többé az ostoba pofáját bámulnom, és a hülye ötleteit hallgatnom. Akár meg is ölhetem, méghozzá mindenfajta következmény nélkül! Van egy olyan érzésem, hogy a kis ribi nem gondolta át teljesen, mire vállalkozik. Ez pedig nekem csak jó lehet…

-Jaj, Cri! Most mondhatnám, hogy miattam nem kell kilépned, de… - drámaian a szívemre szorítom a kezem, akárcsak egy nyálas szappanopera hősnője. Már éppen kimondanám, hogy akkor hazudnék, ha nem zsebelnék be pár mérges pillantást a fiúktól. Igaz, Julio inkább mintha nyugtatni próbálna, ám Carlos tekintetéből csak úgy süt a gyűlölet, amiért bántom a kis barátnőjét, aki nem mellesleg éppen most készül szakítani vele. Ha egyszer megérteném a srác logikáját…

- Christina, nem szállhatsz ki! – fogja újra könyörgőre a dolgot.

  Komolyan elgondolkozom, hogy felvágjam-e az ereimet, vagy sem. Ez a barom örülhetne, hogy végre megszabadul ettől a tapadós kis piócától, erre mit csinál? Elkezdi kérlelni, hogy maradjon! A végén még kiderül, hogy Julio nem tévedett, és tényleg belezúgott a csajba…

-Nincs kedvem a hülye játékaidhoz, Arabella! – vet rám egy vérfagyasztónak szánt, valójában szerencsétlen pillantást, majd ismét Carloshoz fordul. – Ez nem rajtad múlik!

- De igenis rajtam múlik! – száll vitába a spanyol.

  Nem állom meg, hogy bele ne keveredjek az álompár közti vitába. Nem csak azért, mert úgy érzem, Carlos sokkal, de sokkal jobbat érdemel ennél a visítozó libánál, hanem azért is, mert élvezem, hogy egyszer végre megmondhatom a magamét Christinának.

-Még egy indok, hogy eltűnj végre! – vonom fel gúnyosan a szemöldököm. – Akár indulhatsz is!

- Fogd már be a szád! – Még szerencse, hogy elég erősek az idegei, a végén még felrobban itt nekem… - Egyedül könnyebben boldogulok.

- Egyáltalán, miért akarsz elmenni? – kérdezi Julio. – Történt valami, amíg vadásztunk?

  Legszívesebben visszakézből lekevernék egyet az Országtársamnak. Ez most komolyan Christinát védi? Mégis mi a fészkes fenéért érdekli annyira, hogy miért húz el az a ribi? A lényeg, hogy végre-valahára békén hagy minket, és bármikor megölhetem! Nem vágom, miért vannak ennyire oda a többiek. Egy gyilkos pillantás kíséretében tudtára is adom Juliónak, hogy mi a véleményem a faggatózásáról. Válaszképp csak egy vállrándítást kapok tőle. Biztosan abban reménykedik, hogy Christina majd normális ember módjára választ ad a kérdésére, ám az olasz lány arcáról semmi ilyesfajta szándék nem tükröződik. Úgy tűnik, nem érdekli más, csak a hercege. Legalábbis, erre következtetek abból, hogy követhetetlen beszélgetésbe elegyedik a spanyollal, aminek körülbelül annyi a lényege, hogy ő bizony le akar lépni a francba, a másik hülye meg ragaszkodik hozzá, hogy maradjon. Isabel közbe benyög valamit egy Barbara nevű lányról, mire Carlos folytatja a hisztizést, Christina pedig tovább erősködik, hogy el akar menni. Komolyan, néha nem értem, miért is nevezik ők magukat hivatásosnak. Oké, azt aláírom, hogy tapasztalt harcosok, és remekül bírják a strapát, de ez nem elég ahhoz, hogy nyerjenek. Ha tényleg komolyan vennék magukat, nem kapnának dührohamokat, és nem hisztiznének olyan apróságok miatt, hogy ez a kis ribi ki akar lépni a szövetségből. Amikor az álompár már túl messzire megy, és olyan nyálas kifejezéseket használnak, amiket az béna sorozatokban sem hallani, amiket Brittany bámul naphosszat, nem bírom tovább és kifakadok.

- Na, jó, ez már sok! - vicsorgok rájuk. - Szóljatok, ha abbahagytátok a drámázást, és döntöttek! Bocs, de semmi kedvem a nyavajgásaitokhoz!

- Nekem is! – csatlakozik Isabel.

  A civakodók viszolyogva néznek ránk, körülbelül úgy, mintha tényleg érdekelné őket a semlegességünk. Carlos méregzölden villogó íriszéből azt olvasom ki, hogy jólesne neki, ha még bátorítanánk egy kicsit, vagy legalábbis örülne, ha elhúznánk egy kicsit a vitát. Most kezdem csak igazán kiismerni a fiú szeme körül lévő titokzatosságot. Eddigi tapasztalataim szerint, amikor vidám, világoskék színbe borul a szemgolyója, ám ha feldühödik, ijesztő, smaragdzöld árnyalatba csap át. Milyen ironikus, hogy erre egy veszekedés kellős közepén jöttem rá.

  Christinát valószínűleg zavarhatja a társaságra települt kínos csend, így hát előáll az egyetlen dologgal, amihez ért, vagyis sértegetni kezd.

-Egy előnye van annak, hogy kilépek a szövetségből! – sziszegi. Sötét szemeit résnyire szűkíti, úgy néz rám, mint egy gonosz kis kígyó, aki bármelyik pillanatban megmarhat, halálos sebet okozva ezzel. – Az, hogy elvághatom a torkát ennek a ribancnak!

  Nyitom a számat, hogy felvilágosítsam a kényes kis hisztizsákot a ribanc szó valódi jelentéséről, ami sokkal jobban illik rá, semmint rám, ám Julio megakadályoz ebben. Mielőtt beszélni kezdene, egy gyors pillantást vet rám. Lövésem sincs, mit akar mondani ezzel, vagy hogy egyáltalán, miért áll már megint Christina pártján. Csak azt tudom biztosra, hogy ha így folytatja, azzal nagyon-nagyon rosszat tesz a kapcsolatunknak.

  Az Országtársam azonban az én pártomra áll.

- Hagyjad már Arát, jól tudod, hogy ez nem is róla szól! A vak is látja, hogy történt valami, amíg elvoltunk. Csak ezt nem akarod elárulni…

- Igen! – helyesel Isabel vadul. – Ha elmondanád, tudnánk segíteni!

  Négy kérdő szempár mered az olasz lányra. Ami azt illeti, valahol mélyen az én oldalamat is furdalja a kíváncsiság, hogy mégis miért szánta el magát erre a lépésre. Inkább bele se gondolok, milyen sokat jelenthet mindez Carlosnak, aki a szóbeszéd szerint szerelmes a lányba. Bár, az más kérdés, hogy Christina mit érez iránta. Nem vennék rá mérget, hogy annyira belehabarodott a szövetségesembe, mint ahogy azt mutatta, máskülönben már réges-rég megosztotta volna velünk a titkát. De Christina hallgat, egy fél szó sem hagyja el az ajkát. Fejét dacosan oldalra fordítja, úgy, hogy egyikünk szemébe se kelljen belenéznie, úgy mormog valamit az orra alatt. Közelebb kell lépnem hozzá, hogy megértsem a motyogását. Nem kapok túl kedvező szavakat.

-Mostantól mind-mind az ellenségeim vagytok!

  Gyűlölöm ezt a csajt. Azóta rühellem, hogy megpillantottam a képernyőn a csilivili ruhácskájában, meg a szigorú tekintetével, melynek segítségével megakadályozta, hogy az a srác önként jelentkezzen Francesco helyett. Nem hiszem, hogy bárkit is ennyire tudnék utálni, mint most őt. Így, hogy kimondta az igazat, ami már napok óta kikívánkozott belőlem is, kissé megkönnyebbülök. Vége van. Már senki sem kötelezhet minket arra, hogy megjátsszuk a barátságot, nyíltan gyűlölhetjük a másikat. Sem Julio, sem Carlos, sem Gabriel, sem a hülye szabályok nem állhatnak az utamba. Ha úgy tartaná kedvem, ebben a szent pillanatban kést állítanék a ronda fejébe. Csak és kizárólag Carlos szomorú kiskutyaszemei akadályoznak meg ebben. Ha ő nem nézne ilyen mélabúsan Christinára, a lány már rég alulról szagolná az ibolyát. Na, még egy dolog, amit a pasijának köszönhet!

-Christina… - nyög fel Isabel keservesen. Automatikusan elfordítom tőle a fejem, amint észreveszem a szemeiben csillogó könnyeket. Miért siratja mindenki ezt a hisztis libát? – Ne csináld…

- Jaj, Isabel! – szorítom a szívemre a kezem, mintha komoly fizikai fájdalmat okoznának a spanyol lány szavai. – Te ne csináld! Az ő döntése…

- Igazad van! – néz rám komoran. A hangja megkeményedik, ahogy Christinára néz, de látom a szemén, hogy igenis megviseli az olasz távozása. – Ha menni akarsz, menjél. De mondok valamit: rossz húzás volt, hogy az ellenségeiddé tettél minket!

  Meglepő módon még ettől sem törik össze, nem kezd zokogni, vagy tombolni. Az nem az ő stílusa. Rossz érzés belátni, hogy most valami igazán követendő dolgot hajt végre. Christina Angell emelt fővel viseli a vereséget, ráadásul mindezt úgy teszi, mintha meg sem érintené a távozás.

-Ne féltsetek! – A hangjából képtelenség bármit is kiolvasni. – Tudom, kikkel állok szembe!

- Biztos? – próbálkozik Isabel. Esküszöm, ha így folytatja a ragaszkodást, a végén kénytelen leszek saját kezűleg befogni a száját! Mióta lett ez a lány ennyire idegesítő?

  Egykori szövetségesünk hátat fordít nekünk, tekintetét a tengernek szegezi. Aztán lassan előhúzza a pisztolyát, természetesen ügyelve arra, hogy kellőképpen drámaira sikerüljön a mozdulatsor. A Nap lemenő sugarai megcsillannak az ezüstbevonatú tárgyon, kísérteties ragyogást adva ezzel mind a fegyvernek, mind a gazdájának. Tudom, mi lesz a következő lépés: az, amit ilyen helyzetben bárki más tenne, az ellenfelek megfélemlítése. A többiek összerezzennek a lövés hallatán, sőt még Christina válla is megremeg egy picit. Csak én maradok nyugodt, hiszen engem már nem lep meg egy ilyen szánalmas kis önreklámozás. Ezzel csak azt akarta bizonyítani a támogatóknak, hogy egyedül is megállja a helyét, és szövetségesek nélkül is megnyeri a játékot. Mondjuk, ebben erősen kételkedek, de egyelőre hagyom a sikerben lubickolni. A többiek felváltva sok sikert kívánnak neki, amit ő nyilván elégedetten fogad. Biztosra veszem, hogy azóta erre a pillanatra vár, hogy közölte a kilépési szándékát. Sajnos azonban nem számolt velem, nagy naivan elhitte, hogy a kis mutatványát megússza egy gúnyos, lekezelő beszólás nélkül.

-Most meg kellene ijednünk?

- Meg! – fordul hátra egyszerűen. A pillantása összeakad Carloséval, ám nincs annyi ereje, hogy tartsa a szemkontaktust. Kínosan lesütött pilláira nézve ismét megajándékozom egy gunyoros megjegyzéssel.

- Akkor csá! – Most rajtam a sor, hogy hátat fordítsak neki. – Remélem, még összefutunk!

  Abban nem lesz neked sok köszönet! – teszem hozzá magamban, majd a lábdobogását hallgatva nagyot szippantok az sós, esti levegőbe.

*

A szövetségeseim közül érthető okokból kifolyólag Carlost viselte meg a legjobban Christina távozása. Alig néhány perccel azután, hogy a lány elrohant, közölte, hogy nem éhes, és inkább megy aludni. Isabellel és Julióval ettünk néhány falatot, és megvártuk a Himnuszt – mint kiderült, az orosz lány távozott el közölünk, méghozzá Niels „jóvoltából” – aztán a spanyol lány is nyugovóra tért. Egyedül maradtam Julióval, na meg az egyre sebesebben kanyargó gondolatimmal, melyek többségét Christina és Carlos kapcsolatának szenteltem.

  Sosem értettem igazán, mit eszik Carlos azon a csajon. Aláírom, az olaszt szerencsés génekkel áldotta meg a sors, ám emellé kiállhatatlan személyiség jutott neki. Ez a barom mégis teljesen kibukott, amiért Christina itt hagyott minket. A helyében örülnék, amiért többé már nem keseríti meg az életemet a folyamatos nyávogásaival! Persze Carlos nehéz eset, az ember egyszerűen képtelen megérteni a gondolkodásmódját. Ahogy a fiú ideges arcát, zavartan rángatózó szemhéját és kócos, sötétbarna haját nézem, arra gondolok, hogy talán mégsem volt színjáték a részéről ez az egész. Talán tényleg belefutott a legnagyobb hibába, amit a Viadalon való részvétel során elkövethet az ember: beleszeretett egy ellenfelébe. Na, nem mintha túl sok közöm lenne hozzá, de valahol mégis eszméletlenül irritál, hogy ennyire kiborul egy lány miatt. Meg amúgy is, mi a garancia rá, hogy Christina nem csak szórakozott vele? Simán kinézem belőle, hogy erre ment ki a játék. Viszont ha nincs igazam, és komolyak a szándékai a fiúval, talán még az eddiginél is jobban gyűlölöm. Hiszen elhagyta Carlost néhány rohadt dollárért! Persze, ez nyilván az életét jelenti, de akkor is, mit képzel magáról ez a csaj? Hogy szemrebbenés nélkül játszhat mások érzéseivel, mintha az nem is emberi lény lenne, hanem valami ócska, eldobható bábu? Néha magam sem értem, miért nem nyírtam ki, amikor elrohant…

  Semmi sem zavarja a sivatagi éjszakát, maximum néhány rovar zümmögése, amik nappal nem mertek előjönni. Hirtelen egy szentjánosbogár emelkedik fel a fűszálak közül, tündéri fényt adva ezzel a környéknek. Az apró állatka látványa széles mosolyt varázsol az arcomra, kis időre még az „álompárról” is megfeledkezem. Csak nézem azt az aranyos kis bogarat, ahogy körbeszállja a tábort, és finom ragyogást ad az alvó szövetségeseim vágásokkal tarkított, megviselt arcának. Persze Juliót is megkörnyékezi, ám ő még csak rá se hederít; unottan bámul maga elé. Úgy döntök, itt az ideje kifaggatni egy kicsit, hátha tud még valamit Christináékról, amit délelőtt nem mondott el.

-Minden oké? – kérdezem kedvesen.

- Mi? Ja, persze! – eszmél fel a bambulásból. – Csak Angellen gondolkoztam.

- Akkora ribanc az a csaj, hogy legszívesebben…

- Ara, te tényleg nem érted? – Julio hangja komolyan cseng, éjfekete szemében pedig nyoma sincs a jól ismert lazaságnak. Bár még mindig lélegzetállítóan szép látvánnyal örvendeztet meg, mégis ijesztőnek tartom az íriszét. Talán azért, mert olyanfajta érzelmet fedezek fel benne, ami egyáltalán nem jellemző Julióra. – Amikor Christina kilépett, az ellenségünkké tette magát. Most már szó nélkül ránk támadhat, és végezhet velünk. A legjobb az egészben, hogy meg is fogja tenni. Gondolom, Carlosnak azért megkegyelmezne, elvégre jártak, vagy mi. De mi, többiek… Csak reménykedhetünk, hogy nem megy át gyilkológépbe.

  Elképedve nézek az Országtársamra, el sem hiszem, amit mondott. Annyira lehetetlennek találom, hogy a nagy Julio Fuarez féljen egy Kiválasztottól. Ez egyszerűen képtelenség! Ő nem ijedhet meg, hiszen a mezőny egyik legesélyesebb versenyzője! Sokkal többet ér annál, mintsem hogy holmi idióta kis lotyó elriassza.

  Közelebb férkőzök hát hozzá, és gyengéden magam felé fordítom az arcát. Legnagyobb sajnálatomra semmit sem változott az elmúlt percekben, ugyanolyan letört és csüggedt, mint amikor beszédbe elegyedtem vele. A szemében is ott ül az a szomorú, zord reményvesztettség, amit már annyiszor volt alkalmam átélni.

-Ne törődj Christinával! – suttogom halkan, ám ellentmondást nem tűrve. – Csak egy a sok szerencsétlen közül, aki azt hiszi, hogy győzhet! Gondolj arra, hogy mi többen vagyunk, és amúgy sem lenne mersze ránk támadni. Ha meg mégis, simán végzünk vele. De a csaj nem hülye, legalábbis nem minden értelemben. Nem kockáztatná az épségét csak azért, hogy bizonyítson valami baromságot.

- Tényleg nem érted! – sóhajt fel lemondóan, majd kissé távolabb húzódik tőlem. Ez utóbbi, bár gőzöm sincs miért, iszonyatosan rosszul érint. – Nem elég, hogy ez az egész padlóra vágja Carlost, amitől valószínűleg pár napig képtelenek leszünk bármi értelmeset is csinálni, még egy újabb ellenséget is szereztünk magunknak. Nézd, remélem, nem kell magyaráznom, milyen szar a helyzet.

- Egy ember már nem oszt, nem szoroz! – jegyzem meg kissé tudálékosan.

- Nem tudom, feltűnt-e, de a legerősebb harcosok vannak ellenünk. Minho, Niels, Christina… Ha ezek hárman szövetkeznek, Carlos depressziós lesz, Isabel naphosszat csak a srácot nyugtatja, nekünk befellegzett, érted?

- Nem hiszem, hogy szövetkeznének ellenünk…

- Tök mindegy, Ara! Az ellenségeink. Pedig semmi szükségünk még egy ellenségre.

  A tekintetem véletlenül Julio vádlijára téved, amiről eszembe jut, hogy az Országtársam visszafelé jövet erősen bicegett. Rögvest felébred bennem a gyanú, miszerint Niels talán nem is csak néhány karcolással gazdagította a lábát. Alig észrevehetően közelebb férkőzök a fiúhoz, majd egy óvatlan pillanatban felrántom a puha textilt, egészen a térdéig. A látványra, ami fogad, nem tudok teljesen felkészülni.

  Igazság szerint mindig is tudtam, hogy Juliótól bizony nem áll távol a hazudozás és a hősies látszat fenntartása, de azért igazán beszámolhatott volna arról, amit Svédország Kiválasztottja tett. A vádliján ugyanis egy hosszú, mély seb éktelenkedik, ráadásul a külső részéből mintha hiányozna is egy kicsi darab. Bár, lehet hogy csak rosszul látom a rászáradt töménytelen mennyiségű vér miatt.

-Niels? – mindösszesen ennyit bírok kinyögni a hirtelen jött sokk hatására.

  Julio kínosan elhúzza a száját, aztán gyors bólintással nyugtázza a megállapításomat. A gyomrom vad émelygésbe kezd, kevesen múlik, hogy nem látom viszont a vacsorámat. Úgy érzem, le kell feküdnöm, ha nem akarok menten elájulni. Rögvest le is heveredem a puha homokba, az arcomat a tenyerembe temetem. Úgy érzem, forog velem a világ, és ha nem szállok azonnal, az rettenetes következményeket vonhat maga után. Egész testemben remegek, nem merem kinyitni a szememet, semmi kedvem újra Julio meggyötört vádlijára nézni.

  Öt, tíz, vagy tizenöt, fogalmam sincs, hány perce fekszem már mozdulatlanul a homokban. Csak azt tudom, hogy kezdem megérteni, miről hadovált az Országtársam, sőt valahol igazat is adok neki. Akárki, akármit mond, az Országok Viadala nem egy egyszerű kis játék, aminek egyetlen célja a nézők szórakoztatása. Nem egy délutáni show, amit örömmel néznek végig a családok. Sőt, még csak nem is egy jól megszervezett szappanopera, még ha egyes résztvevők néha úgy is viselkednek, mintha egy ilyesfajta adás főszereplői lennének. Nem, ez egy elmebeteg, szadista műsor, amit csak a legerősebb versenyző élhet túl, de az ő biztonsága sem garantált. Itt azonban nem hírnévéhes, ostoba nagyvárosiak versengenek a fődíjért, mint a többi valóságshow-ban, hanem szerencsétlen, véletlenszerűen kisorsolt gyerekek, akiknek nincs más választásuk, mint ölni, vagy meghalni.

  Igaza van Juliónak, Christina ezúttal hivatalosan is az ellenségünkké vált. De vajon tényleg vele kell végeznünk? Helyes lenne, ha csak úgy odaállítanánk elé, és szemrebbenés nélkül megölnénk? Egyáltalán, mi lett volna, ha nem választják ki, vagy ha nem iratkozom fel, és hagyom, hogy Guiletta jöjjön a Viadalra? Mi lenne, ha nem lenne Viadal? Megeshet, hogy kedvelném Christinát, és nem akarnám megölni?

  Meg hát. A szívem mélyén mindig is tudtam, hogy Christina Angell-lel még ha nem is lennénk barátok, de valahogyan csak elviselnénk egymást, ha nem köteleznének minket egymás meggyilkolására. Akkor Julio sem hadakozna Nielsszel, mint ahogy Minho sem akarná megölni a fiút, és Francesco, Fiona, Cho, Victoria, meg a többi szerencsétlen is élne még.

  Kár, hogy nem tudom visszapörgetni az időt úgy kétszáztizenhét évvel, ezáltal arra is képtelen vagyok, hogy fejbe kólintsam egy helyes kis kalapáccsal azt a seggfejt, aki megalkotta ezt a borzalmat, ami ma már hagyományos része a világi ünnepségeknek, és amit Országok Viadala néven ismernek az emberek.

#19-Cristina

A szövetségeseim szinte egyszerre értek a táborhelyünkre. Én már összecsomagoltam, felöltöztem és feltöltöttem a fegyvereim. Készen állok a távozásra. Most már csak közölnöm kell a többiekkel. A két brazílt nem féltem túlzottan, bár idegesít, hogy én megyek el a szövetségből és nem Arabella, még akkor is ha ezt önszántamból, és Alessandro bátorításával teszem. Inkább a spanyolokért aggódom. Isabellel egyre jobban kijöttünk, és nincs kedvem itt hagyni Arabellával, tuti,  hogy a brazíl lány telebeszéli a fejét hülyeségekkel. Aztán ott van Carlos. Már a gondolatol is megfájdul a szívem. Hogy fogom elmondani neki? Mivel magyarázom meg? De amitől legjobban félek az az, hogy azt fogja hinni, hogy csak kihasználtam, hogy ne legyenek támogatói.
De ők még nem sejtenek semmit. A két spanyol Kiválasztott boldogan jött felém, és hihetetlen rossz érzés fogott el, amint arra gondoltam, hogy pár perc múlva miattam lesz rosszkedvük.  Másik oldalon Ara és Julio jött felém, akik fáradtnak és kifejezetten nyúzottnak néztek ki. Amint a közelembe értek magabiztosan megszólaltam.
-Kilépek  a szövetségből.
Kimondtam. Tényleg megtettem...
A kijelentésemre mindenki ledöbbent, de leghamarabb Carlos szólalt meg.
-Na ne hülyéskedj!-próbált nyugodt maradni de nem ment neki. Összeszorított szájjal néztem rá.
-Nem hülyéskedek.-sziszegem neki.
-Cristina, kérlek ne csináld ezt.-mondja Isabell és a Carlosra nézett aki előre lép.
-Jaj, Cri! Most mondhatnám, hogy nem kell miattam kilépned, de...-Arabella nem fejezi be, ugyanis a fiúk pillantása elhallgatatja őt.
-Cristina, nem szállhatsz ki!-mondja újból Carlos.
-Nincs kedvem a hülye játékaidhoz, Arabella.-mondom rezzenéstelen arccal a lánynak, majd újból Carloshoz fordulok.-Ez nem rajtad múlik.
-De, de igenis rajtam múlik!-mordul fel a fiú, kedzett teljesen kiaakadni. Persze a mellette vigyorgó Arabella nem bírta ki, hogy ne szóljon be újra.
-Még egy indok, hogy eltűnj végre! Akár indulhatsz is!
-Fogd már be a szád!-nézek idegesen a brazíl lányra, aki nagyon elégedett magával.-Egyedül jobban boldogulok.-sziszegem a spanyoloknak.
-Egyáltalán miért akarsz elmenni?-kérdezi Julio.-Történt addig valami, míg vadásztunk?
Úgy teszek, mintha nem hallottam  volna a fiú kérdését és lopva odapillantok, ahová dobtam Alessandro levelét.
-Nem, nem tudsz! Én tudnék vigyázni rád! Vagy mi a baj? Én? Valami rosszat mondtam?-Carlos nem bírta visszafogni magát a hangjában érződött a kétségbeesés, és bevallom, kezdett idegesíteni a folytonos kérdéseivel. Miért teszi nehezebbé? Nem hagyná egyszerűen csak, hogy elmenjek?
-Carlos...ez egy viadal. Mind ellenfelek vagyunk.-mondom és előveszem a fegyverem.-Csak egy nyerhet.
-Ellenfelek, mi? Eddig nem egészen így viselkedtél!-a szavai fájtak és legszívesebben az egészt elmagyaráznám neki, de ehelyett csak ennyit mondtam:
-Félreérted az egészet.
-Ja, mert én semmit sem tudok...Főleg nem rólad.-mondja és a szemembe néz, a tekinte tele volt csalódsággal.
Annyira , annyira sajnálom!
-El. Kell. Mennem.-mondom a fiúnak és én is ránézek.
-Tudod mit? Belefáradtam. Menj!
-Carlos Barbara Conteras!-szól Isabel élesen az Országtársára. Barbara? Mi..?
-Ne már, Isabell, megígérted!-mondja Carlos, mire én zavartan néztem a spanyolokra. A fiú újra rámnézett, hihetetlen  haragos volt.
-A rohadt életbe, Carlos! Nem én tehetek róla!-akadok ki, mire az összes szempár rám szegeződik.
-Akkor ki?
Nem akartam elmondani, mert azzal elárulnám magam és biztos vagyok benne, hogy nem hagynának elmenni.
-Igazad volt. Tényleg hagyjuk.-mondom végül Carlosnak.
-Na jó, ez már tényleg sok!-vicsorog ránk Arabella.-Szóljatok, ha abbahagytátok a drámázást, és döntöttek! Bocs, de semmi kedvem a nyavajgásaitokhoz!-mondja flegmán a csaj. Istenem! Mit hisztizik? Senki se kérte, hogy legyen itt!
-Nekem se!-vágja rá Isabel. Meglepetten néztem a lányra, már ő is Arabella mellett áll? A brazíl lány gúnyosan méregetett, nem bírtam ki, hogy ne szóljak be annak az öntelt fejének.
-Egy előnye van annak, hogy kilépek a szövetségből!-mondom Arabellanak.-Az, hogy elvághatom a torkát ennek a ribancnak!-mondom vicsorogva. A brazíl lány már épp közbe szólt volna, de az Országtársa megelőzte.
-Hagyjad már Arát, jól tudod, hogy ez nem is róla szól! A vak is látja, hogy történt valami, amíg elvoltunk. Csak ezt nem akarod elárulni…-Julio szavaira eláll a lélegzetem és nem merek a szemébe nézni. Tudja! A leghülyébbnek gondolt ember rájött, hogy titkolok valamit.
- Igen! – helyesel Isabel. – Ha elmondanád, tudnánk segíteni!
Figyelmen kívül  hagytam a lányt és inkább Carlos felé fordultam. Véget kell vetnem ennek az egésznek!
-Ennek vége.-mondom Carlosnak-Annyia sa..-sajnálom. Ezt akartam mondani, de inkább elharaptam a mondatot. Maradj erős!
-Ha most szakítasz vele, akkor hivatalosan is egy rossz kurva vagy.-szól be Arabella. Esküszöm, itt és most elvágom a torkát, ha így folytatja!
-Ó, pont te beszélsz?-meredek rá, majd az Országtársához fordulok.-Úristen, Julio, hogy bírod?
-Ara jó arc.-válaszol a fiú.
-Te pedig hülye...-vágom rá kapásból. Aki azt mondja, hogy Arabella jó arc, annak valami gondjai lehetnek.
-Te meg hisztis.-néz rám dühösen Carlos, mire kikerekedett szemekkel meredek rá.
-Te meg ribanc!-teszi hozzá Ara.
-Ti pedig mind-mind az ellenségeim mostantól.
Nehezen mondtam ki ezeket a szavakat, de végignézve a többi Kiválasztottan, tudtam, hogy nyertem.
-Cristina, ne csináld..
-Jaj Isabel, te ne csináld. Az ő döntése.-morogja Arabella mire legszívesebben kezetfogtam volna vele. Végre valaki, aki elismeri, hogy nem tudnak mit tenni, elmegyek.
-Igazad van. Ha menni akarsz, menjél. De mondok valamit: rossz húzás volt, hogy az ellenségeiddé tettél minket!-válaszolja Isabel, és keresztbe fonja a kezét. Keménynek akart tűni, de a szeme még mindig szomorú volt.
Annyira, annyira sajnálom!
-Hát Angell..ha itt hagyod a szövtséget, kicseszett hülye vagy.-csóválja a fejét Julio, de én nem figyelek rá. Inkább a spanyol lány felé fordulok.
-Ne félts Isabel, tudomn kikkel állok szemben.-mondom és a többiekre nézek.
-Biztos?-vonja fel a szemöldékét Isabel-Eddig mi is azt hittük, hogy ismerünk.
Senki se ismer. Hátat fordítottam, kihúztam a fegyverem a zsebemből és kibiztosítom, majd lövök. A szövetségeseim kikerekedett szemekkel meredtek rám, az egyetlen aki megőrizte a hidegvérét, az Arabella volt. Ó, bárcsak eltalálta volna az a golyó!
-Biztos. Jobb lesz ha vigyáztok. Az a golyó következő célpontja az egyik ellenségem lesz.-mondom és jelentőségteljesen a brazíl lányra néztem.
-Most meg kéne, hogy ijedjünk?-kérdez vissza gúnyosan Arabella.
-Meg.-válaszolok és Carlosra vezetem a pillantásom. A fiú méregzöld íriszében düh és csalódottság tükröződött.
Annyira, annyira sajnálom!
Hátat fordítottam a régi szövetségeseimnek majd anélkül, hogy figyelnék arra, hogy mit kiált utánam Arabella, elrohanok a többiektől.
Elrohanok az érzéseimtől.

A talpam lesüppedt a homokba, a fegyverem pedig a derekamnak csapódott. Nem néztem hátra, a cipőm orrát bámultam és összeszorítottam a kezemet. Már éreztem a sós illatott és hallottam a víz hullámzását. Besötétedett,  és a levegő is lehűlt, de én gondolkozás nélkül befutottam az óceánba. A víz körülvett, átölelt, biztonságot nyújtott. Szorsan lehunytan a szemem, hogy nehogy egy könnycsepp is lecsorduljon az arcomon. Én döntésem, nem fogom sajnáltatni magam. De ahányszor felrémlik bennem Carlos arca, újra elgyengülök. Belesikítok a vízbe és a hajamba markolok. Utálom! Utálom ezt az egészet!
Levegő után kapva úsztam fel a felszínre. El voltam veszve, az érzéseim felemésztettek belülről, és valami olyat éreztem amit eddig soha ezelött.
Ölni akarok.
Azt akarom, hogy valaki más is szenvedjen. Egy szörnyeteg vagyok.
Ezt akartad , Alessandro? Hát akkor tessék, itt van egy tökéletes gyilkos.
-Annyira, annyira sajnálom...-suttogom az ég felé, majd kibiztosítom a fegyverem.

#19 - Isabel

 Nevetve, és boldogan indulunk vissza. Ám valami nem hagy nyugodni. Az ég igaz, derűs, de ez nem jelenthet jót. Valami történni fog. Valami rossz. De ez csak egy butuska elmélet. Na jó, annyira talán nem is butuska, tekintve, hogy az Arénában vagyunk, ahol minden megtörténhet.
 Cristina már vár ránk. Látszólag nagyon feszült, mintha történt volna valami, amíg mi nem voltunk itt. Közelebb sétálunk, Carlos közelebb akar menni a lányhoz, aki a földre szegezi a tekintetét. A brazilok is csatlakoznak hozzánk. Ajjaj. Valmi történt, biztos. Valami rossz. Ez Carlosnak is feltűnik, ezért összepréselt ajkakkal figyeli az olasz lányt. Végül, Cristina nyel egyet, és szóra nyitja száját.

- Kilépek  a szövetségből - El se akarom hinni, hogy ezt mondta. De komoly tekintetét látva rádöbbenek, hogy nem hazudik. Kilép. Ki akar lépni. Megrázom a fejemet, és csak reménykedek, hogy csak beképzeltem, amit mondott. De hiába próbálom magam ebbe a hitbe ringatni, Carlos nem hagyja.

- Na ne hülyéskedj! - ajjaj. A tekintete látszólag nyugodt, de én már ismerem őt. Percek kérdése, és elpattan valami ott bent, a fejében.

- Nem hülyéskedek - hajtja le a fejét Cristina. Ideje nekem is közbe szólnom. Nem szabad elmennie. 

- Cristina, kérlek, ne csináld ezt - fogom meg Carlos kezét, hogy lecsillapítsam, mivel egyre idegesebben lép előre.

- Jaj, Cri! Most mondhatnám, hogy nem kell miattam kilépned, de... - vonja meg a vállát Ara, de nem fejezi be, ugyanis a fiúk gyilkos pillantást vetnek rá. Hihetetlen a csaj! Még most is viccelődik!

- Cristina, nem szállhatsz ki! - oltári nagy baromság, amit csinál. Mégis mi ütött belé? Meghülyült? 

- Nincs kedvem a hülye játékaidhoz, Arabella - mondja előbb szánakozva Arának Cri, majd a dühöngő Carlosra néz. - Ez nem rajtad múlik.

- De, de igenis rajtam múlik! - ordítja Carlos úgy, hogy én se tudom lefogni. Mélyen belenézek méregzöld szemeibe. Szinte képtelenség, hogy a hangulatváltozásokra hogy változik a szemszíne!

- Még egy indok, hogy eltűnj végre! Akár indulhatsz is! - nem tudom miért, de kezdenek irritálni Arabella beszólásai. Miért kell pont most kakaskodnia? Talán meg akarja őrizni a becsületét...

- Fogd már be a szád! - emeli fel a hangját Cristina is. Valami szinte biztos, hogy történt. Magától nem juthatott ilyen az eszébe! - Egyedül jobban boldogulok. - aha persze, és azt hiszi, ezt beveszem?

- Egyáltalán miért akarsz elmenni? - kérdezi Julio. - Történt valami, amíg vadásztunk?

 A fiúra nézek, aki szintén nem ért semmit. Alaposan végignézek a fiún. Meggyötört, és több sebe is lett amíg távol volt. Vajon mi történhetett? Rátámadt valaki? Remélem azért jól van... Mi ütött belém?

Julio észreveszi, hogy őt stírölöm, rám néz, elmosolyodik, ezzel kizökkentve engem a bámulásból, és vörösödve figyelem tovább a veszekedést. Mert hogy ez már az. Egy vita, leginkább Carlos és Cristina között. Mert vajon ki más között?

- Nem, nem tudsz! Én tudnék vigyázni rád! Vagy mi a baj? Én? Valami rosszat mondtam? - Carlos csak nem hagyja békén. Mondjuk, meg tudom érteni. Én is neheztelem a választását, nem értem miért csinálja ezt. Eddig azt hittem, hogy tök jól megvagyunk!

- Carlos... Ez egy viadal. Mind ellenfelek vagyunk - mondja kicsit higgadtabban Cristina. Mégis valami olyat tesz, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni. Előveszi a fegyverèt. - Csak egy nyerhet.

- Ellenfelek, mi? Eddig nem egészen így viselkedtél! - úgy érzem, Carlos egyre inkább úgy viselkedik, mint egy pszichopata.  De persze én tudom, hogy ő nem ilyen.

- Félreérted az egészet - Cristina hangja megremeg, mintha nehezen beszélne. Bár nem csodálom...

- Ja, mert én semmit sem tudok... Főleg nem rólad - Carlos hangja nyugodtabb, viszont szemrehányóbb. Huh, de nem lennék most Cristina helyében!

- El. Kell. Mennem - taglalja Cristina, de látszik, hogy nem önszántából megy el.

- Tudod mit? Belefáradtam. Menj! - legyint Carlos, mire felháborodottan nézek rá. Én nem hagynám csak úgy elsétálni a szerelmemet. De persze Cristina nem a szerelmem! Nehogy félreértsetek!

- Carlos Barbara Conteras! - szólok rá élesen.

- Ne már, Isabel, megígérted! - tárja szét a karjait, miközben rám emeli kiskutya tekintetét.

- A rohadt életbe, Carlos! Nem én tehetek róla! - most már teljesen elvesztette a fejét Cristina.

- Akkor ki? - Carlos és Cristina veszekedése egyre jobban kezd elfajulni...

- Igazad volt. Tényleg hagyjuk - túr bele idegesen a dús barna hajába Cristina.

- Na jó, ez már tényleg sok! - szól közbe Arabella, akit eddig csak beszólások közepette hallottam. -Szóljatok, ha abbahagytátok a drámázást, és döntöttek! Bocs, de semmi kedvem a nyavajgásaitokhoz! - egyetértek vele. Semmi kedvem sincs a veszekedéseikhez!

-Nekem se! - mordulok fel, mire Cristina meglepetten néz rám. Most biztos úgy érzi, hogy "elárultam". Nem, mintha ő nem ugyanezt tenné velünk.

- Egy előnye van annak, hogy kilépek a szövetségből! - sziszegi a fogai közt Cristina. - Az, hogy elvághatom a torkát ennek a ribancnak! - Arabella látszólag megint beszólna, ha Julio nem állna közéjük.

- Hagyjad már Arát, jól tudod, hogy ez nem is róla szól! A vak is látja, hogy történt valami, amíg elvoltunk. Csak ezt nem akarod elárulni… - nem tudom miért, de ideges leszek amiatt, ahogy bevédi Arabellát... Magamba csípek. Mégis miért gondolok ilyenekre?!

- Igen! - helyeselek bólogatva. – Ha elmondanád, tudnánk segíteni!

- Ennek vége - zárja le a témát Cristina. - Annyia sa.. - jnálja? Ha igen, miért nem mondja tovább?

- Ha most szakítasz vele akkor hivatalosan is egy rossz kurva vagy - alázza porig Ara Cristinát, aki egyre kezd kikészülni a lánytól.

- Ó, pont te beszélsz? - vet egy lenéző pillantást Arára. - Úristen, Julio, hogy bírod?

- Ara jó arc - vonja meg közömbösen a vállát.

- Te pedig hülye... - fröcsögi gúnyosan Cristina.

- Te meg hisztis - száll újra be Carlos. Semmi kedvem sincs a veszekedésekhez!

- Te meg ribanc! - esküszöm beszarok Arától! Minden helyzetet kihasznál, hogy Cristinát oltogassa. És ezt tisztelem. Hogy szinte már nincs is erkölcs benne! De hát a viadalra ez jól jön...
Viszont, Cristina egy olyat mond, amire nem számítok.

 -Ti pedig mind-mind az ellenségeim mostantól - mutat egyesével ránk az olasz lány. Csak ez hiányzott! Egy újabb ellenség!

- Cristina, ne csináld... - döntöm hátra a fejem unottan.

- Jaj Isabel, te ne csináld. Az ő döntése - néha úgy érzem, Arabellával egyre rosszabb a kapcsolatom. Nem tudom miért, de olyan, mintha utálni kezdenénk egymást, és ez gáz. Régebben, mikor náluk aludtunk, kiöntöttük egymásnak a szívünket, most meg...

- Igazad van. Ha menni akarsz, menjél. De mondok valamit: rossz húzás volt, hogy az ellenségeiddé tettél minket! - érzem, ahogy a hangom megkeményedik. Viszont még mindig nem tudom kiheverni, hogy képes ezek után csak úgy itthagyni minket!

- Hát Angell..ha itt hagyod a szövetséget, kicseszett hülye vagy - állapítja meg a tényt Julio. Kicseszett hülye.

- Ne félts Isabel, tudom, kikkel állok szemben - húzza fel az orrát a lány. Kezdek én is bepipulni.

- Biztos? - kérdezem felvont szemöldökkel. - Eddig mi is azt hittük, hogy ismerünk.

Nem szól semmit. Előveszi a pisztolyát, és bekészíti. Húha, most valaki nagyon kemény... 

- Biztos. Jobb lesz, ha vigyáztok. Az a golyó következő célpontja az egyik ellenségem lesz - tudom, hogy nem rám érti. Nem is Carlosra. És Juliora se. Ahogy Cristina a fiúra néz, mintha megijedne valamitől... Mindegy is. Arabellára céloz, ez egyértelmű.

- Most meg kéne, hogy ijedjünk? - még mindig nem értem, hogy lehet valaki ilyen hidegvérű... De komolyan, hogy csinálja?!

- Meg - válaszol, majd futva itt hagy minket.
El se hiszem hogy elment! Pedig biztosra is mentem volna, hogy nem hagy itt minket! Mindenesetre, Carlos meggyötörten tér nyugovóra. Szegénykém. Biztos nagyon rossz lehet neki. Hisz "csak" a szerelme hagyta faképnél. Ha holnap is ilyen lesz - márpedig szerintem ilyen lesz - elbeszélgetek a helyes kis fejecskéjével.
 Carlos viszonylag gyorsan bealszik - vagy csak tetteti? Én átérzem a fájdalmát. Tudom milyen, ha valaki csalódást okoz. Egy olyasvalaki, akit szeretünk... Igen, megint rágondolok... Jorgéra. Ahogy a nyakamba dobta a havat, ezzel kockáztatva az én egészségemet. Mondhatni hátba támadt, mint ahogy az előbb Cristina tette Carlosszal. Csak ez más jellegű hátbadöfés volt. Nem fizikai, hanem inkább lelki. Nem is tudom, melyik a borzalmasabb.
 Julioval és Arabellával csöndben megvacsizunk. Semelyikőnk se akarja, hogy Carlos felébredjen. Meg aztán, a történtek után senki sem akart beszélgetni. Mindenki a gondolataiba réved. Mikor elálmosodok, Julio és Ara felajánlják, hogy őrköndek. Milyen romantikus... Hova hányhatok?
Jézus, mi ütött belém?! Behunyom a szememet. Itt vagyunk mi, egy megcsappant szövetség tábor, ahol az egyikünk lelépett, a másikunk pszichopatán méreget mindenkit, a harmadikunk szerelmi depresszióban szenved, a negyedikünk pedig csak szimplán hülye. Igen az utolsó Julio akar lenni. Ez amúgy tök jó statisztika...
 Mindannyiunk annyi változáson ment keresztül, hogy ezt már nem lehet követni. Például a fiúk némileg megkomolyodtak. Arabellából, a kedves kis aranyos lányból pszichopata lett, végül én és Cristina, - már bocsánat, de - nyavajgós picsák lettünk. Mégis úgy érzem, én mentem keresztül nagy változásokon. Ugyanis nyápic lettem, és ez szörnyű érzés. Erre csak most döbbenek rá. Nem lehet észrevenni a változásokat, csak ha valaki szembesül a ténnyel. És ez baromi sok. Már ennyi elég is volt.
 Ez egy aréna. Csak egy győztes lehet. És ha azt akarom, hogy ez én legyek az, akkor a többieknek meg kell halnia. Cristinának, akire eddig az arénában szerzett legjobb barátnőmnek tartottam. Arabellának, akivel jól el lehet lelkizni. Igaz, keménynek akar látszani. Jó, bevallom tényleg az, de ugyanolyan ember, mint én, érzésekkel. Carlosnak, az én kis "bátyámnak". Hozzá kerültem szerintem a legközelebb. Kialakult köztünk afféle testvériség. Nagyon hiányozni fog. Az a cuki tekintete, és a nem túl okos beszólásai. Na meg Julionak is meg kell halnia. A srácnak, aki eddig tepert utánam. Aki mindig el akarta érni, hogy megcsókoljam. Aki most észre se vesz. Aki már nem lohol utánam. Aki elfelejtett. És mindez szarul esik. Nem tudom megmagyarázni miért, de szarul. Hiányzik, hogy már nem akar engem. Még azok az undorítóan perverz beszólásai is hiányoznak.
 Sikítani akarok, de nem teszem. Még a végén megzavarom a gerlepárt... Minden olyan bonyolult! Nole, te most mit tennél?!