#12 - Arabella

Sziasztok!
Mikor ezt a bejegyzést  olvassátok, én már az erdei suliban, a Börzsönyben tengetem a napjaimat. Mivel ott nincs net, és annyi programunk lesz, hogy valószínűleg nem nagyon leszek telefonközelben. Szerencsére itt vannak az írótársaim, szóval nem kell hanyagolnotok a történetet :) Viszont az esetleges kommentekre is leghamarabb szombaton tudok majd válaszolni. Apropó, nagyon szépen köszönjük Vikinek a múltkori és az az előtti komit <3 Na, de nem dumálok tovább, jó olvasást a fejezethez :)
Puszi, Maja<3
 

Kivételesen nem magamtól ébredek fel, hanem a környezetemben zajló oltárian hangos rikoltozástól. Amint az idegesítő hang megcsapja a fülemet, kedvem lenne megölni a zsivaj okozóit. Nem hiszem el, most miért nem szunyókálhatok?! Fáradtan kiemelem a fejem a puha tollpárnám takarásából, úgy próbálom kivenni a hang forrását. Hosszú, fájdalmas percekbe telik, mire rádöbbenek, hogy az ablaktól jön a ricsaj. Nyűgösen kikecmergek az ágyamból, hogy leellenőrizzem, kinek köszönhetem ezt a kedves kis ébresztőt, kit kell eltennem láb alól. A párkányhoz érve kis híján szívrohamot kapok. Az épület előtt ugyanis majdnem ötven ember gyűlt össze, ők üvöltöznek mindenféle baromságok. Egyesek a Kiválasztottak neveit kántálják, mások unottan ácsorognak, páran pedig vigyorogva magyaráznak a szomszédjuknak. Miről is? Jaj, majdnem elfelejtettem! Mi is lesz ma? Jézusom, hát honnan tudnám, nem agyaltam ezen egész éjjel! Ugyan már! Még szerencse, hogy ezek a kedves angol polgárok felnyitják a szemem – szó szerint – az értelmetlen fecsegésükkel! Figyeljünk csak egy kicsit, mitől is dumálnak? Na, vajon miről? Természetesen az interjúról. Mi másról?

  Egy halk nyögés kíséretében beletúrok az alvás során összekócolódott hajzuhatagomba. Sajnos sosem tartozott az előnyeim közé az emberekkel való kommunikálás, nem csoda hát, hogy kicsit parázok a ma estétől. Jó, mondjuk, ez így nem teljesen igaz… Nem kicsit idegeskedem, konkrétan görcsbe rándul a gyomrom, ha akár a színpadra gondolok! Pechemre azonban a szimpatikus szereplés elengedhetetlen. Ha elbénázok valamit, vagy esetleg rosszul adom elő magam, a közönség nem kedvel meg annyira, hogy támogassanak az Arénában. Még a legsötétebb Kiválasztott is jól tudja, hogy csak akkor maradhatunk életben a Viadalon, ha az emberek szeretnek, elvégre a mentorok csak és kizárólag a tőlük kapott pénzből vásárolhatnak életmentő ajándékokat a számunkra.

  Igaz, tegnap egész ügyesen kidolgoztuk a taktikámat Gabriellel, nincs félnivalóm. Mindent pontosan tudok, nem válaszolok reflexszerűen a kérdésekre. Brittany-val gyakoroltam, hogy gondoljam át gyorsan, ám észrevétlenül a válaszaimat. Bár, erre valószínűleg nem lesz nagy szükség, hiszen a kísérőm minden lehetséges kérdéssel letámadott.

  Egyetlen dologtól félek csupán, ez pedig a szervezők zseniális meglepetése. Van egy megérzésem, miszerint én ebből nem feltétlenül fogok jól kijönni. Persze, meglehet, hogy túl izgulom a helyzetet, vagy agyamra ment a stressz, de ahogy Hayest és a bandáját ismerem, nem valószínű, hogy az összes Kiválasztott fülig érő szájjal fog visszavonulni a lakosztályába az interjú végeztével…

  Unottan az étkező felé cammogok. Annyira fáradtnak és kimerültnek érzem magam, hogy képtelen vagyok egy másodperc erejéig is koncentrálni. Csakis ennek köszönhetem, hogy kis híján megbotlom a halványlila, csicsás kanapéban.

-Grat… Remélem, estére összeszeded magad! Rohadt gáz lenne, ha úgy kellene összeszedni a testrészeidet az interjú végeztével! – gúnyolódik Gabriel.

- Nyugi, erre semmi szükség! – forgatom unottan a szemeimet. – Amúgy mit csináltok?

  Most veszem csak észre, hogy Julio a kanapén terpeszkedik, lábát pedig a heverő előtti asztalkán pihenteti. A kezében egy papírlapot tart, melynek tartalmát összeszűkült szemekkel tanulmányozza. Az arckifejezését elnézve nem a kialvatlanság miatt ilyen feszült. Ajkaim automatikusan gúnyos mosolyra húzódnak, amint alaposan szemügyre veszem a láthatóan ideges Országtársamat.

-Mi van, Noah megírta levélben, hogy kopj le a húgáról? – vetem oda foghegyről.

  Julio erre motyog valami olyasmit, hogy „De vicces itt ma valaki”. Nem veszem a szívemre a beszólást, időközben hozzászoktam, hogy ezzel a barommal nem érdemes belebonyolódni egy komolyabb vitába, hiszen úgyis fejfájással végződne az egész. Úgy döntök, nem törődöm többet a fiúval, inkább az egyre hangosabban korgó gyomromra hallgatok, és az étkezőbe vonszolom megfáradt testrészeimet. Már éppen levágnám magam az egyik székre, amikor egy igen különös dologra leszek figyelmes. Nincs kaja az asztalon. Többször is megrázom a fejem, majd össze-vissza hunyorítok, reménykedvén abban, hogy mindez valami ócska vicc, amit Julio eszelt ki ellenem. Nem sokára azonban eljut az agyamig, hogy nem képzelődöm, az egykor csurig rakott svédasztal üresen áll előttem.

- Srácok… - vonszolom ki magamat a nappaliba. Válaszként mindössze két kérdő, kissé ideges pillantást zsebelek be. – Nem tudjátok, hol a reggeli? Annyira megéheztem, és…

- Így jár, aki egyig alszik – csóválja a fejét a mentorom.

- Mi? Hogy… meddig? – értetlenkedem.

  A férfi erre közömbösen az aranyozott falióra felé bök. Kis híján szívrohamot kapok a mutatók állásától. Hm, ami azt illeti, valóban nem keltem túl korán… Felvont szemöldökkel tanulmányozom az időmérőt, majd miután megbizonyosodom a tényről, miszerint tényleg rengeteget lustálkodtam, visszafordulok a társaság felé. Éppen időben, ugyanis Julio körülbelül akkora hévvel pattan fel a helyéről, mintha parázsba ült volna.

- Ez nem fog menni! – közli enyhén hisztérikus hanglejtéssel. – Gabriel, ugye te sem gondoltad komolyan, hogy elmondjam ezt a szart ország-világ előtt?

- Ki mondta, hogy el kell? – morogja a férfi idegesen. – Semmi sem kötelező, Fuarez. Az sem, hogy elnyerd a nézők szimpátiáját. Sem az, hogy az exeid tárt karokkal fogadjanak kiélezett lándzsák és palacsintasütők helyett, amikor hazamész. Az meg pláne nem, hogy életben maradj.

  Julio vagy öt percig kifejezéstelen arccal bámul a sötétzöld szempárba. Már ismerem annyira, hogy tudjam, éppen azon töri a fejét, mennyit veszítene, ha összegyűrné a papírt, majd nemes egyszerűséggel kihajítaná az ablakon a sok idióta angol közé, mint ahogy azt Carlos ruháival is tervezte. Végül azonban nem vetemedik ilyesféle tettre; morog valamit a bajsza alatt, aztán visszaül a kanapéra, és folytatja a lap tanulmányozását.

- Minden oké? – kapkodom a fejem az Országtársam és a mentorom közt.

- Naná! – vigyorog rám Gabriel. – Julio készül az interjúra. Ráfér…
- Értem... - motyogom, majd egy gyors pillantást küldök a durcás fiú felé.
 Úgy vélem, rám itt már nincs szükség, ezért inkább visszamegyek a konyhába, és megnézem, mit hagytak nekem. Mint ahogy azt gondoltam, alig maradt egy kis kaja, de jelenleg ez is bőven elég. Alig fél óra alatt elmajszolok egy gusztusos sonkás-sajtos szendvicset, és iszom egy pohár ásványvizet. Közben fél füllel a nappaliban folyó beszélgetésre figyelek. Annyit bírok kivenni a fiúk szavaiból, hogy Julio gőzerővel próbál az interjújára, és olyasmiről magyaráz, hogy egyetlen nő fontos neki igazán, akiért bármire hajlandó lenne, akár meghalni is. Unottan hallgatom végig a hosszas monológot, miközben azon töröm a fejem, vajon lesz-e olyan ember, aki mindezt elhiszi neki. Elvégre a Julio az a típus, akinek egy ujjára tíz nő jut, és ezt ki is használja. Kíváncsian várom, hogy fogja előadni magát a közönségnek. Mondjuk, jobban belegondolva, amilyen sötétek az angolok, nem csodálnám, ha innák a szavait. Más kértdés azonban, mit szólnak majd hozzá, amikor rádöbbennek, hogy a srác átverte őket...
- Drágáim! Mi újság veletek? Izgultok? 
  A szórakozott cseverészésre - ami nemsokára hisztérikus visítozássá torzul - újra kimegyek a többiekhez. Mint utóbb kiderül, ez nem bizonyult túl jó döntésnek. A szobában ugyanis a töménytelen mennyiségű illatszernek köszönhetően majdnem megfulladok. Nos, igen, az előkészítő csapatunk is megérkezett, méghozzá Brittany és a szótlan stylist társaságában.A hat plázacica persze rögvest rászáll Julióra, szokás szerint úgy nyávognak neki, mint az idióták. Egy gunyoros mosoly fut végig az ajkaimon, ahogy elképzelem az angol libák fejét, amint az Országtársam közli velük, hogy ő most nem ér rá, hiszen a szövegét kell tanulnia az interjúra. Legnagyobb meglepetésemre azonban sem Julio, sem Gabriel nem igyekszik túlzottan elhárítani a plázacicák ostromát. A mentorom motyog valamit a bajsza alatt, aztán szóba elegyedik a stílustanácsadóval, Julio pedig, pont mint legutóbb, kedvesen beszélgetni kezd a lotyóival. Természetesen megint azt a témát érintik, ami a legjobban érdekli mindnyájukat. A lányok vihorászva megdicsérik az Országtársamat a tíz pontjáért, majd rendesen kifaggatják a felkészülésről. Egyikőjük - aki múltkor elhívta moziba - még azt sem szégyelli, hogy rákérdezzen, megismerkedett-e egy lánnyal, aki esetleg bejön neki. Julio erre egy másodperc erejéig lefagy, majd gyorsan rávágja, hogy szó sincs ilyesmiről. A csaj gyanakodva felvonja a tökéletesen ívelt szemöldökét. Már éppen megörülnék, hogy talán mégsem annyira sötét, mint korábban gondoltam, ám egy cseppet sem természetellenes, agybeteg kacajjal eloszlatja az összes reményemet. Még pár percig figyelem a társaságot, miközben azon morfondírozom, vajon mennyire lenne feltűnő, ha hirtelen megragadnám azt a ribancot, és kivágnám az ablakon, le a többi sipákoló őrült közé. Már éppen rávenném magam, hogy véghezvigyem a tervemet, amikor váratlanul egy súlyos kéz nehezedik a vállamra.
- Mi az? - kérdezem.
- Nem sokára indulhattok az Átalakító Központba - tájékoztat a mentorom kissé unottan. - Ott aztán megkapod a ruhádat, és kezdődik az interjú. Felkészültél?

  Zöld tekintetét mélyen az enyémbe fúrja, mintha csak a lelkembe akarna látni. Egy másodperc erejéig megremegek az írisze vakító fényétől. Nem tudom, de van valami kifejezetten ijesztő abban, ahogy pásztáz. Persze lehet, hogy mindez csak annak köszönhető, hogy a minap végignéztem, ahogy egy fél mezőnnyi gyereket lemészárol.

-Természetesen! – felelem egyenes háttal. – Felkészültem, Gabriel.

- Jó… Rendben! – enyhül meg egy kicsit a tekintete.

  A következő fél órát azzal töltjük, hogy megpróbáljuk az előkészítő csapatot lerángatni Julióról. Kemény harcot vívunk a hat plázacica ellen, komoly erőfeszítésbe telik, mire eljut a nem létező agyacskájukig, hogy nem azért rendelték ide őket, hogy a Kiválasztottakon csorgassák a nyálukat. Így aztán sikeresen eljutok az Átalakító Központba. Igaz, Jennáék megint hisztiznek egy sort, amiért engem kell sminkelniük az „überszexi” Országtársam helyett. Nem szeretném, ha felmenne az agyvizem az interjú előtt, így hát a falat kezdem pásztázni, figyelmen kívül hagyva a siránkozásukat. Igazán érdekfeszítő látványt nyújt. Tényleg.

- Nos, drágám, hogy tetszik? – faggatózik Jessica a munka végeztével.

  Kissé félve emelem meg a fejem, úgy bámulom a velem szemben lévő lányt. Mi tagadás, nem néz ki rosszul, sőt kifejezetten irigylésre méltó a külseje. Sötétbarna szemét egy leheletnyi szemspirállal hangsúlyozták ki, a bőrhibáit egy kis alapozóval fedték el az angliai közönség becses pillantása elöl. Egyedül a szája az, ami kihívó, és kissé ijesztő látványt nyújt a tömény, éjfekete rúzsnak köszönhetően. A haja laza hullámokban omlik a vállára.

  Egy halovány mosoly kíséretében fordítok hátat a tükörképemnek, a sztár Arabella Asesinónek. A nővérekről üvölt, hogy majd megvesznek izgalmukban, annyira kíváncsiak a reakciómra. Ahogy ott állnak előttem, és nagy, bamba szemmel bámulnak a képemre, egyszeriben képtelen vagyok akár egy szemernyit is haragudni rájuk az ostobaságuk miatt. Egy fogvillantós mosoly kíséretében mondok nekik köszönetet a munkájukért. A három lány persze rögvest önkívületi állapotba kerül, körülbelül úgy visítoznak, mintha megütötték volna a főnyereményt.

- Annyira örülünk, hogy tetszik! – ájuldozik Jennifer. – Tudod, drágám, George megkért minket, hogy rontsuk el a sminkedet, de mi nemet mondtunk neki, hiszen…

- Az besározná a hírnevünket! – illegeti magát Jenna.

- Meg hát szép külsőt érdemelsz, semmi mást! – egészíti ki Jessica. – Olyan rendes lány vagy, Arabella! Már vagy négy teljes napja egy fedél alatt élsz Julióval, és nem hajtottál rá. Mindezt miért? Hogy nekünk örömet szerezz! El se hiszem, hogy lehetnek ennyire aranyos emberek! Önzetlen vagy, ugye tudod?

  Kifejezéstelen arccal hallgatom végig a sminkesek sipákolását. Mindössze az utolsó mondatra kapom fel a fejem. Mi a francról beszélnek ezek? Hogy azért nem kezdtem ki a fiúval, mert azt akarom, hogy velük kavarjon? Nos, ez az a pillanat, amikor komolyan megfordul a fejemben, hogy talán szerencsésebb lenne még az Aréna előtt véget vetni az életemnek. Azt még valamilyen szinten megértem, hogy ezek a barmok azt képzelik, hogy körülöttük forog a világ. Elvégre ebben nőttek fel, vagy mi… Az viszont már nálam is kicsapja a biztosítékot, hogy azt hiszik, én csakis az ő javukat szolgálom! Mellesleg, megsúgom, azért nem másztam rá Julióra, mert a világ díjnyertes barma, ráadásul valamilyen megmagyarázhatatlanul okból kifolyólag, eszméletlenül el van szállva magától. Meg amúgy is, inkább ő hajt rám, semmint fordítva…

- Hát… Ez semmiség! – tárom szét a karom kissé szerencsétlenül. A nővérektől pár hálás pillantást zsebelek be válaszképpen. – Egyébként mikor kapom meg a ruhámat?

- Ó, máris! – tapsikol Jennifer, mint egy fogyatékos. – Várj egy percet!

  A nővérek izgatottan egy szobába sietnek, majd egy letakart ruhával térnek vissza. Megkérnek, hogy csukjam be a szemem, amíg rám adják ezt a gyönyörűséget. Egy halk sóhaj kíséretében teszek eleget a kérésüknek. Jaj, ha érteném, mi a jó ebben a titkolózásban! Miközben öltöztetnek, önkéntelenül is végigsimítok a testemen. Erősen furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy most vajon milyen szettben kell parádéznom a nagyérdemű előtt. Nos, a jelek szerint nem sokban… Már a ruha tapintásán is érzem, hogy nem a legkonzervatívabb darabbal áldott meg a sors, amit jelen esetben az idegbeteg stylistom testesít meg.

  Jenna szól, hogy elkészültem, kinyithatom a szemem. Nos, úgy vélem, ez életem legszörnyűbb döntése volt. Ahogy megpillantom magam a hatalmas, egész alakos tükörben, nem tudom eldönteni, sírjak, nevessek, vagy inkább megöljek valakit. Ha azt mondom, hogy a ruhám rövid, túlzok. Hiszen ez nem rövid, hanem konkrétan extrarövid! Idegesen forgolódom a tükör előtt, úgy próbálok rájönni, mégis mi vitte George-ot erre a borzalmas tettre! Tényleg ennyire gyűlöl ez a pasas?

  Az én imádott stílustanácsadóm ugyanis egy fekete koktélruhával ajándékozott meg, amiből konkrétan kilátszik a fél hátsóm, ráadásul a dekoltázsa is elég mélyen szabott. Ha még ezt a sötét rúzst is hozzávesszük, bátran állíthatom, hogy elmehetek egy sarokra!

  Az első gondolatom az, hogy miképpen végezhetnék azzal a nyomorék görénnyel. Rengeteg fegyver és kínzási módszer jut eszembe, ám sajnos egyik sem bizonyul elég hatásosnak. Még a legdurvább dolgok is tengerparti üdülésnek számítanak ahhoz képest, amit kapni fog! A második gondolatom az, hogy ebben a szettben biztos, hogy nem tudom hitelesen eljátszani a szolid jókislány szerepét! Meg sem várva a nővérek reakcióját, idegbeteg módjára caplatok fel az emeletre. Sebesen szedem a lábaimat, a célom, hogy minél hamarabb felérjek, és Gabriel segítségével megoldást találjak a problémára. Bár, a helyzetemet elnézve, szerintem most még ő sem tudna segíteni…

- Hoppácska, de szexi itt ma valaki! – vigyorog rám Julio, amint meglát.

- Pofa be, Fuarez! – üvöltök rá. Nehogy már elkezdjen hülyéskedni nekem!

- Most miért? Tök jól áll ez a ruha. Bár, ami azt illeti, nélküle jobban néznél ki… - húzza tovább az agyamat.

- Ember! Meg foglak ölni, esküszöm! – folytatom a kiabálást, miközben célba veszem a fejét egy párnával.

  A nagy zajra természetesen Gabriel és a többiek is feltűnnek a színen.

- Mi van már megint? – kérdezi a férfi unottan.

- Ez! – mutatok végig magamon zavartan. – Ez van!

  A férfi a borostáját vakargatja, úgy tanulmányozza a szerelésemet. Időközben Julio is észhez tér, és ahelyett, hogy csorgatná a nyálát, egy nem is olyan rossz ötlettel áll elő.

-Most gondolom, az a bajod, hogy ez a cucc nem illik a karakteredhez – mondja.

  Gyorsan, szótlanul bólintok.

- És nem tudod, mit tegyél. – egészíti ki Gabriel. Újabb bólintás. – Nos, majd én megmondom! – csettint vigyorogva. – Kitalálunk neked egy új személyiséget! Nos, srácok, ötleteket kérek! Milyen legyen Arabella egyénisége?

  Hosszas vita veszi kezdetét, mindenki más ás más, hülyébbnél hülyébb ötletekkel bombáz. Brittany azt mondja, legyek elegáns és kifinomult, mint egy igazi úrinő, Julio javaslata szerint szexisen kellene viselkednem, a fiú stylistja pedig a vadságra esküszik. Végül aztán Gabriel fejéből pattan ki az egyetlen használható ötlet, amivel talán nem fogok elbukni. A mentorom azt tanácsolja, legyek magabiztos, okosan, kissé flegmán válaszolgassak a kérdésekre, de közben tartsam meg a titokzatos személyiségemet. Folyamatos bólogatással jelzem, hogy teljes mértékben egyetértek vele.

- Nos, akkor mindenki tudja a dolgát? – néz körbe Gabriel. Mindannyian egyöntetűen bólintunk, mire egy kissé mesterkélt vigyor kíséretében összecsapja a tenyerét. – Nagyszerű! Julio bemagolta a szövegét, és értelemszerűen nem fogja elcseszni, Arabella pedig egy kicsit közelebb kerül a valódi személyiségéhez, tehát vele sem lesz semmi gáz. Brittany meg hangosan tapsol és sikítozik, inspirálva ezzel a tyúkeszű támogatókat. Van még kérdés, vagy indulhatunk? Nagyjából fél óra, és kezdtek.

  Szokás szerint senki sem mer kötekedni, illetve sekélyes kérdésekkel fárasztani Brazília legragyogóbb csillagát, így hát mindannyian megindulunk a lift felé. Már éppen beszállnánk a liftbe, amikor egy éles sikoly hangzik fel mögöttünk.

- Ne olyan sietősen, drágáim! – Ez egyértelműen Jennifer, ezer közül is felismerném azt az irritáló, selypítős hangját. – Arabella, ugye te sem gondoltad komolyan, hogy cipő nélkül vágsz neki az interjúnak? Szerencsére George gondolt rád, tervezett is egy csodaszép darabot. Próbáld fel, szerintem jól állna..

  A két angol liba rögvest értelmetlen trécselésbe kezd a legújabb cipődivatról, na meg a stylistom lenyűgöző stílusérzékemről, de nem figyelek rájuk. A lábbeli, amit az este folyamán szándékozom viselni, teljesen lefoglalja a figyelmemet. Kis híján dobok egy hátast, amint megpillantom. Nem, még véletlenül sem a hatalmas elragadottságtól érzek így, sokkal inkább a dühtől, amit ez a baromarc kiváltott belőlem. Az első dolog, amit meglátok a cipőn az, hogy iszonyatosan magas a sarka, legalább húsz centi, ha nem több. Hogy fogok én ebben járni? Basszus, tuti pofára esek! Szinte már látom magam előtt George lófejét, ahogy önelégült vigyort formál, látva az esésemet.

- Ezt fel kell vennem? – kérdezem Jennifert.

  A nő úgy bámul rám, mintha legalább még egy fejem nőtt volna.

- Hát persze! – csivitel csodálkozva. – Tiszta szupi, nem? Jaj, úgy irigyellek!

  A sminkesem és a kísérőm meg sem várva a reakciómat, kézen fognak, és nehézkesen beleállítanak a horrorcipőbe. Most, hogy a lábamon viselem ezt a szörnyűséges kínzóeszközt, csak most értem meg igazán, mit neveznek az emberek igazi szenvedésnek. Azt hiszem, ez az az érzés, amikor az embert megfosztják a kényelmétől, a szabadságától, és egyben arra kötelezik, hogy úgy viselkedjen, ahogy nem akar, hogy járjon húsz centivel a föld felett, csak hogy jobban kivívja azon személyek szimpátiáját, akiket meg tudna fojtani egy kanál vízben. Alig teszek egy lépést, máris megingok a cipellőben. Orra is esnék, ha Julio és Brittany nem kapnának utánam.

- Ez nem fog sikerülni. Inkább megyek mezítláb! – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Ne legyél már ilyen izé! – sipítozik Jennifer. – Annyira menő egy a cipő!

- Az, menő… - mormogom idegesen. – Tudod, mi lenne a menő? Ha ezt a bazinagy sarkot belevágnám a nyomorék főnököd fejébe!

- Arabella, ne hisztizz már! – korhol le Gabriel. – Tíz percet csak kibírsz, ebbe még senki se halt bele. Csak menjünk már, mert a végén azok a csórók elfoglalják a helyünket, és megint a székek mellől nézhetem végig az interjút, mint hat éve…

  Kikerekedett szemmel bámulok a férfi arcába, per pillanat kedvem lenne jól beolvasni neki. Oké, hogy a mentorom, meg tiszteletben kell tartanom a véleményét, hiszen csak segíteni akar nekem, de akkor is! Nehogy már ő legyen kiakadva! Megnézném, hogyan reagálna, ha egy fogyatékos őrült sarki ribinek öltöztetné, plusz egy húszcentis tűsarkút is ráerőszakolna. Bármekkora király is a bajnokok közt, nem hiszem, hogy ezt túlélné! Válaszra nyitom a szám, hogy a fejéhez vágjam az összes sérelmemet, ám egy váratlan tényező megakadályoz ebben. Időm sincs felfogni, mi történik velem, egy másodperc töredéke múlva már sebesen robogok lefele a lépcsőn, méghozzá Julio karjaiban. Úgy tűnik, az Országtársam nem akarta, hogy az interjú előtt összevesszek a mentorommal, vagy hirtelen felindulásból megöljek valakit, így inkább a könnyebb utat választotta. Kár, hogy egyesek szótárában a könnyebb út azt jelenti, hogy cipeljük le a másikat a lépcsőn.

- Te egyébként mit csinálsz? – meresztem rá a szemeimet.

- Nagyon egyszerű az egész – vágja rá egy pimasz mosollyal a szája szélén. – Tudod, Ara, nem akartam a hisztidet hallgatni, ezért most inkább leviszlek a lépcsőn. Gondolj bele, mennyien irigyelnek most!

  Válaszul csak egy fitymáló arckifejezésre illetem. Fogalmam sincs, hogy született meg a cuki kis fejecskéjében ez az épelméjűnek távolról sem nevezhető terv, de az biztos, hogy nagy hatást fogunk elérni vele. Elképzelem Fiona és a többi agyatlan tyúk irigykedő fejét, amint meglátják, hogy Julio a karjaiban visz le az interjúra. Nem állom meg, hogy ne gondoljak bele, mégis milyen képet vágna a fiú, ha a megérkezésünk pillanatában bemosnék neki egy hatalmasat.

  Ezt persze a világ minden kincséért sem tenném meg. Magam sem értem, miért, de annyira nem is idegesít, hogy így kell lemennem a többiekhez. Nyilván bezsebelek majd pár irigykedő pillantást, na meg az utálóim száma is az egekbe szökken, de ez cseppet sem érdekel. Valamilyen szinten úgy vélem, hálával tartozom a fiúnak, amiért ismételten kihúzott a csávából, még ha a maga módszereivel tette is ezt. Sőt, bevallom, az sem esik rosszul, ahogy magához húz, az egyik kezével a hátamat, a másikkal pedig a csípőmet tartja, gondosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se ejtsen le. Ahogy hozzábújok a kellemes kókuszillatot árasztó zakójához, akarva-akaratlanul átfut az agyamon, hogy vajon előttem hány lány tapasztalhatta meg, milyen érzés Julio Fuarez karjaiban eljutni egyik pontból a másikba. Úgy döntök, inkább nem kezdek hosszas számolgatásba a lehetséges gyanúsítottakról. Mire végeznék, maximum a hullámat emelgethetnék…

  Nagyjából hat percbe telik, mire leérkezünk a tizenkettedik emeletről. Természetesen az összes szem ránk szegeződik, mihelyst befutunk. A Kiválasztottak tekinteteiben többféle érzelmet vélek felfedezni. A koreaiak, Minho és Cho úgy méregetnek, mintha nem lennénk százasok, a svéd Niels, akit meg szeretnék ölni, unottan, kissé lenézően vezeti végig rajtunk sötétbarna tekintetét, a könnyűvérű Barbie-babára emlékeztető Fiona pedig kis híján elájul féltékenységében.

  Julio szokásához híven nem zavartatja magát. Mosolyogva letesz a talajra, majd a mögöttem lévő óriási, egész alakos tükörre mutat.

- Ha jobban belegondolsz, - suttogja a fülembe, miközben tenyerét a csípőmre csúsztatja. – egész jól néznénk ki együtt, ha magasabb lennél.

  A furcsa megállapítás hallatán önkéntelenül is a homlokom közepéig szalad a szemöldököm. Eltervezem, hogy ráüvöltök a fiúra, mondván, álljon le az agybeteg képzelgéseivel, és csorgassa máson a nyálát, ám a tükörképünket elnézvén mégsem szólok be neki. Ahogy az elém táruló képet tanulmányozom, megállapítom magamban, hogy tényleg egész helyesek vagyunk együtt. Most, hogy végre „megnőttem”, nem is nyújtok olyan béna látványt a 180 centis Országtársam mellett. Tovább tetézi a hatást, hogy a stylistjaink hasonlóra vették a figurát, még ha első ránézésre nem is tűnünk annyira egyformának. Ám ha jobban belegondol az ember, rájön, hogy Julio a kopott farmerével, fekete öltönyével, fehér, feszülős pólójával és a fején hetykén oldalra biccentett, csillámló kalapjával tökéletesen passzol hozzám. A strasszos felfed különösen tetszik, hiszen pont olyan színben pompázik, mint az én cipőm. Gondolatban elismerően megveregetem George és a szótlan nő vállát. Mi tagadás, ezt remekül összehozták! Bár nem üvölt rólunk, hogy egy országból jöttünk, mégis jól látható, hogy van valami közünk egymáshoz. Ha nem csalnak a megérzéseim, hasonlóan működik majd a kapcsolatunk az Arénában is. Bár nem alkotunk egy szövetséget, mégsem támadunk a másikra, elvégre Brazília szeretete összeköt minket. Legalábbis, erősen ajánlom Juliónak, hogy még csak meg se forduljon a fejében rám támadni, vagy elárulni.

- Öhm, ja, igen! – motyogom zavartan.

- Persze engem az se zavar, hogy ilyen kis alacsonyra nőttél. Nyugi, nekem így is bejössz! – kacsint rám incselkedve.

  Összeráncolt homlokkal meredek a tükrön át Julióra, akit láthatóan ez nem igazán zavar. Továbbra is úgy vigyorog rám, mintha körülbelül száz százalékosan biztosra menne abban, hogy ezzel a romantikusnak hitt, valójában agyzsibbasztó beszólásával végre meghódította a szívemet. Vagy két percet állunk így. Arra várok, hogy veszi a lapot, és eljut az agyáig, hogy most nem azon töröm a fejem, hogy nevezzük el a jövendőbeli gyerekeinket, csupán csak így szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy ezzel a dumával nálam nem számíthat túl sokra. Egy idő után persze megunom az értelmetlen álldogálást, és egy hangos sóhaj kíséretében lesöpröm a derekamról a fiú kezét, és egy hangos sóhaj kíséretében arrébb tipegek. Hosszas keresgélés után találok magamnak egy viszonylag csöndesebb helyet, ahol nem nyüzsög a Kiválasztottak tömkelege, ám ennek ellenére mégis remek kilátást kapok az ellenfeleimre. Mint általában, a stílustanácsadók igyekeztek kitenni magukért, és szebbnél-szebb ruhákba öltöztették a pártfogoltjaikat. A legtöbben káprázatos látványt nyújtanak, de persze most is akadnak kivételek, akinél a stylistjuk elvetette a sulykot. Ebbe a kategóriába sorolom Fionát és az Országtársát, akik úgy néznek ki, mintha egyenesen a Barbie-világból érkeztek volna közénk. A német lány szokásához híven most sem felejtette el mindenét közszemlére tenni. Bár eszméletlenül nevetségesen fest az ultrarövid, strasszokkal díszített, rózsaszín ruhácskájában, mégis megnyugtatóként hat rám a tudat, miszerint nem csak én fogok perceken belül vásári bohóc módjára parádézni a színpadon.

  Azért vannak, akik igenis lélegzetelállító látványt nyújtanak. Legnagyobb csalódásomra Christina és az Országtársa is ezt a tábort erősíti. Az olasz lány haját egy visszafogott, ám elegáns kontyba tűzték, ujjatlan ruhája pedig a mellrésznél sötétkék színbe pompázik, a bokájánál pedig hófehéren ragyog, csodás ombrés hatással hangsúlyozva ezzel Christina kreol bőrét is hibátlan alakját. Az olasz srác szmokingja is hasonló stílusú, a nadrágja viszont egyszerű, és egész kényelmesnek tűnik. Ahogy a párost figyelem, automatikusan ökölbe szorul a kezem. Te jó ég, miért ver engem a sors? Miért van az, hogy ez a ribi ennyire tehetséges stylistot fogott ki, én meg azzal a balfácán George-dzsal szenvedek? Kérem szépen, hol itt az igazság?

  Sehol, válaszolom meg a magamnak feltett kérdést, miközben a tekintetem a spanyolokra vándorol. Az ő stylistjaik a fehér színre esküdtek, legalábbis ezt bizonyítja a szerelésük. Mint mindig, most is atomdögös látványt nyújtanak. Gondolom, a közönség imádni fogja minden egyes megmozdulásukat.

  Carlos éppen Juliónak magyaráz valamiről, Isabel pedig egy hatalmas mosoly kíséretében megindul felém. Örömmel fogadom a közeledését, hiszen már napok óta nem beszélgettünk.

- Szia! – köszön rám kedvesen. – Izgulsz?

- Az nem kifejezés! – suttogom halálra vált fejjel. – Asszem, lámpalázam van. Meg ez a ruha is! – mutatok végig magamon fintorogva. – Eskü, egyszer megölöm a stylistomat!

- Nem, mintha az én ruhám jobb lenne! – suttogja. Egy gyors pillantást vetek a lány szerelésére. Mi tagadás, az ő stílustanácsadója sem bízta a véletlenre a dolgokat! Szegény Isabel, lefogadom, hogy hamarosan nem csak a fél mezőny, az egész világ a lábain meg a hátsóján fogja csorgatni a nyálát!

- Nem vágom, miért hiszi azt mindenki, hogy a sarokról jöttünk. Bár, ami azt illeti, egyesek esetében ez nem is áll távol a valóságtól – biccentek Fiona felé, aki éppen Juliónak teszi az agyát.

- Ő egy átlagos útszél menti lány! – Isabel egy cinikus legyintéssel lereagálja a látottakat.

- És akkor még szépen fogalmaztál! – forgatom meg unottan a szemeimet a párocskát figyelve. Pont ebben a pillanatban Julio egy segélykérő pillantást lövell felém. Bár szívesen felképelném azt a ribancot, mégis úgy döntök, sokkal hatásosabb, ha nem avatkozok be az ügyeibe. Így legalább megtanulja, hogy nem éri meg mindenkire rámászni, aki lánynevet visel! Gyorsan elkapom a tekintetemet, és új témát vetek fel Isabelnek. – Egyébként mi lesz a szereped?

- Szexi. Próbáltam lebeszélni róla a testvéremet, de hát nem ment. – von vállat kissé unottan. – És neked?

- Úgy volt, hogy a cuki, kedves jókislány, csakhogy az a barom picit keresztülhúzza a számításaimat! – A plafonnak szegezem a tekintetemet, így adva jelét a nemtetszésemnek. - Szóval Gabriel azt tanácsolta, játsszam el a dögös, ám kiismerhetetlen lányt. Vicces lesz, az biztos...

  Isabelnek nincs ideje nyugtatni, vagy bármit mondani, ugyanis hirtelen Julio jelenik meg mellettünk. Bár kicsit zavartnak tűnik, feltételezhetően Fiona miatt, mégis magabiztosan, mosolyogva áll meg előttünk, arra várva, hogy a színpadhoz kísérhessen. Időközben egy szervező is felszólít minket, hogy rendeződjünk libasorba. Gyors búcsút veszek a spanyol lánytól, majd az Országtársam karjába kapaszkodva elbicegek a színpadra vezető lépcsőhöz.

  Ahogy megállok az emelvény előtt, tudatosul bennem, hogy mi is következik pár perc múlva. Interjú. Közönség. Támogatók. – ilyen, és efféle szavak jutnak eszembe. Persze mihelyst tovább kutakodom az agyamban, a lámpaláz, idegesség, pofára esés kifejezések is csatlakoznak a listához. A térdem eszeveszett tempóban remeg, a kreol bőröm hófehér árnyalatba csap át, az ajkam pedig teljesen kiszárad, amint megüti a fülemet Charlie vidám rikoltozása. Neki bezzeg könnyű! – gondolom magamban fitymálva. – Nincs lámpaláza, az egész életét a színpadon töltötte! Talán most, életemben először valóban irigylem a szétplasztikázott műsorvezetőt az adottságaiért.

- Ezt nem élem túl! – suttogom magam elé meredve.

- Én se, ha így szorítod a kezemet! – vágja rá Julio reflexből. – Milyen körmöd van már, Ara? Egyáltalán, legális, hogy így mész a Viadalra? Simán kikaparod az ember szemét.

- Ahelyett, hogy fikázol, adhatnál valami jó tanácsot is! – förmedek rá kissé hangosabban a kelleténél.

  A fiú erre motyog valamit a bajsza alatt, majd egy könnyed mozdulattal szembe fordít magával. A tűsarkúmnak köszönhetően egyenesen a szemébe tudok nézni anélkül, hogy szétpattanjanak az inak a nyakamba. Az éjfekete szemeket bámulva kissé megremeg a térdem, ujjaim pedig automatikusan a tenyerét kezdik keresni. Szerencsére meg is találom a támaszom. Ezúttal azonban figyelek arra, hogy ne karmoljam szét a tökéletesen puhára varázsolt bőrét, ami alig egy nap elteltével kosztól és vértől lesz mocskos.

- Csak azt mondom, amit a bevonulás előtt. – A szavakat lassan, érthetően formálja tökéletes vonalú, telt ajkaival, csak hogy teljes mértékben felfogjam a jelentésüket. – Mosolyogj a közönségre, légy magabiztos, és persze sose feledd, milyen gyönyörű vagy! Mert ez az igazság, Ara – Az arca mintha egy szemernyivel közelebb kerülne az enyémhez. A vérem sebes patak módjára csordogál az ereimben; félek, ha így folytatja, felrobbantja azokat, én meg szégyenszemre még a Viadal kezdete előtt elhalálozom. – Gyönyörű vagy! – suttogja. Pont ebben a pillanatban meghallom, hogy Charlie a lányt szólítja, aki este úgy ragyog, akár egy fekete hullócsillag. Aprót biccentek Juliónak, majd egyenes háttal, kissé kacsázva megindulok a színpad felé.

  Amint a közönség megpillant, rögtön vad tombolásba kezd. Sokan önkívületi állapotban a nevemet üvöltik, csiricsáré transzparenseket emelgetnek, vagy Brazília zászlaját ábrázoló pólókban feszítenek az első sorokban. Egy külön emelvényen Hayest és a bandáját vélem felfedezni. Legnagyobb meglepetésemre most nem részegek, sőt kifejezetten józan tekintettel vizslatják minden egyes mozdulatomat. Rövid keresgélést követően Gabrielt, Brittany-t, Julio stylistját és az előkészítőket is felfedezem a sorokban. Mi tagadás, a legjobb helyet kapták, lefogadom, minden részletet látnak majd. Nem is értem, miért idegeskedett annyit a mentorom…

  Egy hatalmas mosolyt erőltetek magamra, úgy huppanok le Charlie mellé, egy kényelmes fotelba. Szerencsére nem vagyok olyan béna, hogy pofára essek. A műsorvezető nem teketóriázik sokáig, illedelmesen csendre inti a közönséget, majd bele is vág a dolgok közepébe.

- Szia Arabella! – köszönt kedvesen. – Mesélj, hogy tetszik Anglia? Milyen érzés, hogy itt vagy? Úgy értem, ez egy hatalmas váltás Brazília után…

  Az ereimben valósággal megfagy a vér, a fejemben gondolatok ezrei kezdenek kavarogni. Mi van? Konkrétan egy értelmes mondat sem jut eszembe, amivel előrukkolhatnék. Valamilyen szinten idegesít, hogy ez a pojáca többre tartja Angliát a hazámnál, szívem szerint jól be is olvasnék neki. Ebben mindössze két zavaró tényező akadályoz meg. Az első Gabriel méregzölden szikrázó, parancsoló tekintete, a másik pedig, hogy nem jön szó a nyelvemre. Ilyen stresszhelyzetben képtelen vagyok normálisan fogalmazni! Végül aztán összeszedem a bátorságom, és kinyögök valamit.

- Anglia… - kezdem bizonytalanul. – Szép, igazán lenyűgöző. Bár azért Brazíliát sem kell lebecsülni! – küldök egy kissé ellenséges pillantást a pasas felé.

- Ó, eszemben sincs, kedvesem! – simítja meg a karom bocsánatkérően. – Mindannyian jól tudjuk, hogy sokat jelent neked az országod, hogy képes vagy küzdeni érte. Bizonyára az otthoniak is bíznak a győzelmedben…

- Igen, természetesen… - motyogom, és egy sürgető pillantást vetek a férfira. Szerencsére levágja, hogy jelenleg semmi kedvem Brazíliáról cseverészni, így inkább más vizekre tereli a beszélgetést.

- Szeretnék gratulálni a pontszámodhoz! Egészen elképesztően teljesítettél.

  Gúnyos mosoly fut végig az ajkaimon, ahogy eszembe jut Charlie béna poénja a magasságomról. A közönséget fürkészve elgondolkozom, vajon ők hogy reagáltak erre a csöppet sem vicces megnyilvánulásra. Ahogy a csillámportól és festéktől fénylő arcokat nézem, megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy vajon mennyi sütnivalója lehet ezeknek az embereknek? Valószínűleg nem sok, ha képesek voltak ennyire kicicomázni magukat csak azért, hogy fiatalabbnak és szebbnek tűnjenek. Jó eséllyel a hasukat fogták a röhögéstől, amint meghallották ezt a fergeteges beszólást.

- Köszönöm, Charlie! – kezdem, miközben egy kedves mosolyt erőltetek magamra. Egy közeli kamera tükréből jól látom, hogy nem sikerült túl mesterkéltre vagy ironikusra. Megkönnyebbülten felsóhajtok, majd folytatom a monológomat. – Igazán jólesik, hogy így gondolod. Ami azt illeti, kicsit meglepődtem, hogy ennyire értékeltek. Bár, utólag belegondolva, nem értem, miért féltem. Elvégre, az ember magassága és a pontszáma nem feltétlenül aránylik egymáshoz.

  A közönség sorain jókedvű kacarászás fut végig, és a műsorvezető is mosolyra húzza lilára festett száját. A csapatom is remekül fogadja a beszólásomat, mindössze Gabriel tátog valami olyasmit, hogy „Hol hagytad a humorodat?”. Persze ő is vigyorog, mint a vadalma, hiszen látja, mi folyik körülötte: a közönség éppen az őrület határán van, annyira fellelkesültek miattam.

- De jópofa, nagyon aranyos! – nevetgél Charlie, mint egy idióta. – Elárulnád, kedves Arabella, milyennek látod az esélyeidet?

- Nos, lássuk csak! – lazán a fotelom kartámlájára könyöklök, a fejemet pedig oldalra biccentem, mintha komoly fejtörést okozna a válaszadás. Közben gondosan ügyelek arra, hogy frissen mosott fürtjeimet minél csábosabban vessem át a vállamon. – Remekül bánok a lándzsákkal, és a kardokhoz meg a késekhez is értek valamelyest, hála a mezőny segítőkészebb felének! – kacsintok titokzatosan a kamerába. – Nem félek nehéz döntéseket hozni, minden helyzetben feltalálom magam. Magas pontszámot kaptam, az emberek valósággal megvesznek értem. Mi kell még?

  Zseniális vagy, Arabella! – mintha ezt vélném kiolvasni Gabriel izgatottan ragyogó vonásaiból. Láthatóan a közönség is élvezi, hogy végre szóhoz jutottam, sőt mi több, magabiztosan állom a műsorvezető ostromoló kérdéseit. A legjobb az egészben, hogy már én magam is kezdem jól érezni magam ebben a borzalmas ruciban! Persze, ez nem egyenlő azzal, hogy nem fogom leszedni annak a retardált baromnak a fejét, amint összefutok vele!

-Na és mondd csak, milyen a viszonyod a többi Kiválasztottal?

  A kérdés hallatán egy másodperc erejéig megint lefagyok, és döbbenten bámulok a pasi szétsminkelt arcába. Remélem, ezt ő se gondolja komolyan! Ha most elárulom az igazságot, miszerint a mezőny fele a halálomra pályázik, és körülbelül három ember van, akit nem ölnék meg, ha szembetalálkoznék vele az Arénában, lőttek a nézők irántam táplált szeretetének. Azt pedig nem engedhetem, ha már egyszer elnyertem a szimpátiájukat! Nincs mit tenni, hazudnom kell, hogy még inkább a szívükbe zárjanak!

- Hát, hogy is mondjam... - kezdem egy hatalmas lélegzetvétellel. A közönség soraiban azonnal kiszúrom Gabrielt. Ha jól veszem ki, éppen valami olyasmit tátog, hogy kedves és szerethető. Egy apró, aki észrevehető bólintással adom a tudtára, hogy megértettem. - Ami azt illeti, imádom őket! De tényleg. - A közönség hitetlenkedő pillantásait elnézve gyors magyarázkodásba kezdek. - Kegyetlenségnek tartom, hogy egyszer talán meg kell ölnöm azokat, akiket mondhatni a barátaimnak tartok, ez.. Képtelenség! Félek, hogy képtelen leszek... - Az összes színészi képességemet beleadva egy könnycsepp gördül ki a szememből. Nem rossz, gondolom, miközben gondolatban alaposan vállon veregetem magam. Csüggedt fejjel bámulok a hozzam legközelebb eső kamerába. Érzem, hogy az összes szempár rám szegeződik, valahonnan keserves, megértő sóhaj jut a levegőbe. Szinte már biztosra veszem, hogy elértem a célom, amikor Charlie váratlanul felröhög. Mint egy asztmás ló.

 - Nos, kedves kis közönségem, Önök elhiszik, amit Brazília legszebb csillaga állít? Vajon Miss Asesino az igazat mondja, vagy csak szórakozik magukkal? Ezt sajnos sosem tudhatjuk meg. Azaz, mégis! - kap a homlokához, mintha csak most jutott volna eszébe valami. - A rendelkezésünkre áll ugyanis egy kis videó, melyből megtudhatjuk, milyen ember is valójában Brazília ifjú kiválasztottja!

  Értetlenkedő pillantást vetek a pasira, aki továbbra is csak úgy vigyorog rám, mint ha nem lenne teljesen magánál, és meg akarna ölni. Mint később kiderül, utóbbi nem is áll annyira távol a valóságtól. A hátam mögött ugyanis egy óriási kivetítő jelenik meg, melyen el is indul egy videó. Az első felvillanó képen éppen egy tortát szelek apró darabokra egy méretes konyhakés segítségével. Erősen meg kell erőltetnem az agytekervényeimet, hogy rájöjjek, miért is csináltam ezt az egészet. Aztán persze beugrik: éppen ki voltam akadva Julióra, amiért a hátam mögött összeszövetkezett a spanyolokkal. A jelenetet egy szintén eszelős pillanat váltja fel, melyben leüvöltöm valamiért az Országtársamat. A felvétel azzal zárul, hogy teljes erőből behúzok egyet Christinának. A kamera ráközelít az idegbeteg fejemre, majd egyszeriben teljesen elsötétül a kép.

  A nézők soraira dermedt csend telepszik, néhányan zavart fészkelődésbe kezdenek a székükön, mintha csak az ő hibájuk lenne, hogy bedőltek a cuki álarcomnak. Rögtön kiszúrom, hogy Brittany drámaian vörösre festett ajka elé kapja a kezét, Gabriel pedig reményvesztetten a tenyerébe temeti az arcát. Gondolom, erősen szégyenkezik miattam. Bár, most már én sem érzem annyira felszabadultnak és vidámnak magam. Szívem szerint felkeresném azt a barmot, aki kitalálta, hogy beégessen, és alaposan elbeszélgetnék vele a személyi jogokról, na meg a lándzsavetés tudományáról! Lehetne a próbababám, tényleg…

  Szégyenpírtól izzó arcomat lassan, óvatosan oldalra fordítom, hogy megnézzem, mi a véleménye Charlie-nak erről az egészről. Nem csalódok a pasiban, ugyanaz a levakarhatatlan vigyor ül a pofáján, amit már vagy öt perce csodálhatok. Ahogy megpillantom azt a gúnyos kifejezést az arcán, amit mindennél jobban gyűlölök a világon, egyszerűen nem bírom tovább türtőztetni magam. Ha most nem mondom meg a magamét ennek a bájgúnárnak, azt hiszi a többi nyomorékkal együtt, hogy könnyűszerrel elsöpörhet az utamból! Sőt, talán a Kiválasztottak fejében is lángra lobban a kósza gondolat, hogy könnyen eltehetnek láb alól… Így hát egy eszelős vigyorral az ajkamon felpattanok, közelebb lépek Charlie-hoz, majd mélyen a szemébe nézek, és úgy intézem hozzá a következő szavakat.

- Tudja, megértem a helyzetét. Tényleg. Igazán sajnálatos, ha az embernek olyan unalmas és elcseszett az élete, hogy másokéban kell vájkálnia ahhoz, hogy boldog legyen. Már sokan megpróbáltak félresöpörni az útjukból. Tudja, hogy hívják ma ezeket az embereket? Halottnak! - húzom össze a szemem.

  Valahonnan a háttérből hangos röhögés hallatszik, ami valószínűleg Carlostól származik. Pont ekkor megszólal a gong, én pedig ügyet sem vetve a megdöbbent műsorvezetőre, egyenes háttal, büszkén hagyom faképnél a lesokkolt angolokat. Nem érdekel túlzottan a tudatalattim, mely azt súgja, hogy ez nem volt helyes, hiszen a finom, sznob illem azt diktálja, hogy viselkedjek kedvesen ezekkel a pancserekkel, elvégre közülük fognak kikerülni a támogatóim, vagy mi a szösz.

  Kit érdekelnek a támogatók! – üvöltök rá énem kedvesebb felére. Kell is a francnak ilyen pártfogó, aki másra sem képes, csak kiröhögni és megalázni! Valaki árulja már el, mi volt a jó abban, hogy ilyen mesterien belerondítottak a tervembe? Őszintén, kíváncsian várom a válaszokat! Pff, remélem, most elégedettek magukkal!

  Miközben magamban füstölgök, Julio is sorra kerül. Mivel még mindig gyötör az ideg, nem tudok igazán figyelni az interjújára. Bár az arcát elnézve erre nincs is szükség, üvölt róla, hogy magabiztosan állja a sarat. Sőt, egyszer még csókot is dob a közönségnek, tehát jó eséllyel a dögös szívtiprót alakítja. Mondanom sem kell, hogy a londoni libák egytől egyig nyálcsorgatva hallgatják végig a beszélgetést, le sem véve a szemüket az Országtársamról. Már éppen kezdeném unni az egészet, amikor arra leszek figyelmes, hogy Julio cseppet sem normális dolgokról hadovál. Pontosabban, olyanokról, amik normálisan hangzanának, ha nem ő mondaná őket…

- Ez nagyon bonyolult – húzza el a száját kissé szomorkásan. – Ami azt illeti, van, aki tetszik… Basszus, ez hülyeség! Az nem kifejezés, hogy tetszik, konkrétan bele vagyok zúgva, amióta az eszemet tudom! De nem hiszem, hogy hazavárna… Nézd, Charlie, én… Akkora seggfej voltam, a rohadt életbe! – kiált fel kissé indulatosan. Egyre furcsább nekem ez az egész, összeráncolt homlokkal hallgatom Julio további siránkozásait. – Nem olyan régen bevallotta, hogy mit érez irántam, hogy szerelmes belém, de én… Akkora barom voltam! Közöltem vele, hogy akkor köztünk vége mindennek, mert nem akarok komoly kapcsolatot. Pedig ez baromság. Csak féltem az ismeretlentől, rettegtem, hogy mit fog velem kezdeni ez az érzés, amit szerelemnek hívnak. Igen, jól gondolják, én is beleszerettem a lányba, csak nem volt elég erőm felvállalni. Inkább gyáván elfutottam. Utólag visszagondolva nem értem, miért tettem. Csak reménykedni tudok, egyszer majd megbocsájt nekem. Tudják, ő az egyetlen nő az életemben, csak érte dobog a szívem, és úgy érzem… Ha elveszteném… Ha történne vele valami… - Lehunyja a szemét, a testén kísérteties borzongás fut végig, és az ajka is megremeg egy pillanatra. Aztán persze megemeli a fejét, és lassan, ám határozottan befejezi a mondandóját. – Abba beleőrülnék!

  Oscart neked, Fuarez! – gondolom magamban cinikusan. Komolyan, létezik ember a Földön, aki beveszi ezt az ócska dumát? Még hogy egyetlen nő az életében… Jézusom! Biztosra veszem, hogy ezt a szöveget magolta vagy két órán át. Ha valaki egy kicsit is ismeri a srácot, jól tudja, hogy önszántából sosem mondana ilyeneket, még akkor sem, ha az élete múlna rajta. Úgy tűnik, Gabriel igenis bedobta magát, ha mégis ez lett az eredménye.

  Mielőtt a közönség nőnemű tagjai belefulladnának a rózsaszín nyáltengerbe, Charlie megkérdőjelezi Julio szavahihetőségét, majd ismételten levetítenek egy kis videót. Ebből lehull a lepel az Országtársamról, a nézők számára is egyértelművé válik, hogy ő bizony nem az a tiszta lelkű hősszerelmes, akinek kiadja magát. A kisfilm lényegében arról szól, hogy Julio felváltva csapta a szelet hol Isabelnek, hol nekem. Igazándiból csak röhögni tudok rajta, hogy milyen szánalmasan próbálkozott. Mindössze a záróképnél fagy az arcomra a mosoly. Ezek tényleg ki akarnak csinálni? Nos, a mai este után egyáltalán nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy végérvényesen ez a cél vezérelte őket azóta, hogy feltűntem a képernyőn. Mégis hogy a francba gondolták, hogy berakják a csókunkat? Igen-igen, ez történt. Julio Fuarez az egész világ szeme láttára dugta le a torkomon a nyelvét, én pedig legalább ekkora közönség előtt simultam hozzá úgy, mintha ő lenne életem szerelme.

  A fiú persze viszonylag jól reagál a helyzetre. Kedélyesen megkérdezi a közönséget, hogy szerintük melyikünkkel alkotna szebb párt, és hogy ugye őt ennek ellenére is imádják. Természetesen csak pozitív visszajelzéseket kap. Hát persze, hogy imádják!

- Gratulálok, ezennel hivatalosan is elnyerted a mezőny ribije címet!

  Vadul kavargó gondolataimból egy irritálóan sipákoló hang zökkent ki. Szélsebesen megfordulok a tengelyem körül, és rögtön a rózsaszín Barbie-babára emlékeztető Fionával találom szembe magam. A német körülbelül úgy vezeti végig rajtam a pillantását, mintha fel akarna nyársalni a tekintetével.

-Hozzám beszélsz? – húzom gúnyos mosolyra fekete színben pompázó ajkaimat.

- Igen, szivi! – füstölög tovább a lány. – Hogy tehetted ezt? Hogy merészeltél ráhajtani Julióra? Olyan sötét vagy, hogy nem jut el az agyadig, hogy ő az enyém?

- Nos, először is… - kezdem nyugodt hangon. A pillantásom azonban elárulja, hogy mit gondolok erről a csajról, mint ahogy a szavaim is erről tanúskodnak. – Nem én hajtottam rá Julióra. Ha figyeltél volna egy icipicit, tudnád, hogy ő csókolt meg engem. Másodszor, a srác nem a tulajdonod. Párválasztás szempontjából szabad ember. Ha nem kellesz neki, így jártál! Harmadszor pedig, a helyedben erősen elgondolkoznék azon, hogy kit nevezel ribinek… Szivi!

- Nem hiszem, drágám – húzza össze a szemét. -, hogy annyira rajongana érted. Ez biztosan egy véletlen egybeesés volt. Vagy retusálták a videót! Mert nehogy már azt próbáld nekem bemagyarázni, hogy egy olyan szexi pasinak, mint Juliónak, olyan elcseszett ízlése van, hogy egy pszichopata hobbittal meg egy Józsi nevű jöttmenttel kezd ki!

  Éppen válaszra nyitnám a számat, hogy jól beolvassak ennek a beképzelt tyúknak, ám valaki megakadályoz ebben. Egy puha kéz kulcsolódik a derekam köré, melynek tulajdonosa rögtön szót kér magának.

- Tisztázzunk valamit, kedves Fiona! – mosolyog rá Julio a lányra, akinek rögtön lángba borul porcelánszínű arcbőre. – Nekem minden egyes porcikám tökéletes, bár ezt valószínűleg már te is tudod…

- Ühüm!

- Álmodik a nyomor… - motyogom magam elé meredve.

- Tehát az ízlésem is. Na, most. – folytatja. – Ha nekem Ara és Isabel jön be, és mindenem tökéletes az azt jelenti, hogy…

- Hogy kopj le a francba, drágaság! – vigyorgok gúnyosan a csajra, megelőzve ezzel, hogy Julio belezavarodjon a saját mondandójába.

  Fiona persze nem adná ilyen könnyen a győzelmet, idegbeteg módjára kalimpálni kezd. Üvölt a fejéről, hogy éppen egy frappáns válasszal készülne előállni, nekünk azonban sem időnk, sem kedvünk végighallgatni a sipákolását. Julio finoman összeilleszti az ujjainkat, majd maga után húzva átvág a tömegen.

- Jó voltál az interjún – mondja, miután egy csendesebb sarokba értünk.

- Ne is mondd! – forgatom meg a szemeimet. – Újabb tagokkal bővült a halállistám!

  Olyan hangosan nevet fel, hogy annak hallatán többen is felénk kapják a tekintetüket.

- Te se voltál rossz. Megzabált a közönség, komolyan…

- Tudom. De hát, mit vártunk tőlem! – von vállat lazán, mire csak egy unott pillantást kap válaszul.

  A többi interjút együtt nézzük végig. Néha fogjuk a fejünket, annyira bénán teljesítenek egyesek, sokszor hangosan felröhögünk, és megpróbálunk minél több arcot az emlékezetünkbe vésni. Szerencsére nem csak a mi videóink sikeredtek emlékezetesre, a többieknek is van okuk a szégyenkezésre. Isabelt például azzal próbálják megszívatni, hogy bemutatják, milyen fejeket vágott Carlos baromságaira. A spanyol fiúnál szintén felmerül a nevem, alaposan kivesézve ezzel a már nem létező szerelmi háromszöget. A svéd Nielsről megtudom, hogy nem rajong annyira az otthonáért, mint ahogy azt állítja, Fionával kapcsolatban pedig ismételten megbizonyosodom arról, hogy bizony nem áldottál meg túl sok ésszel az égiek. Christina fellépése is érdekes. Charlie arról faggatja az olasz lányt, hogy milyen a viszonya a fiúkkal, mire csípőből rávágja, hogy nincs senkije. Persze a felvételek magukért beszélnek, jól láthatóan hajt Carlosra. Igencsak meglepődöm, amikor egyszer az Országtársa karjaiban alszik el, sőt még el is üvölti magát, hogy Julio olyan szexi, hogy abba belehal.

- Hah! – néz rám az Országtársam diadalittasan. – Én megmondtam! De ti nem hittetek nekem. Na, ennyi!

- Biztos ivott valamit… - motyogom unottan.

- Ugyan már! – erősködik makacsul. – Bejövök neki, ez egyértelmű. De nyugi, majd lekoptatom! – teszi hozzá az értetlen arckifejezésemet látva.

  Bár még mindig kételkedem a felvétel hitelességében, valamiért mégis megnyugtat a tudat, miszerint Julio semmit sem érez a kis olasz iránt. Biztosra veszem, hogy az Országtársam sem dobogtatja meg különösebben Christina szívét, de azért jobb így, hogy biztosra mehetek. Ahogy azt a csajt ismerem, simán kinézem belőle, hogy kikezd Julióval, csak hogy az utolsó embert is elmarja mellőlem!

  A másodpercek csigalassúsággal követik egymást. Érzem, hogy az idő elteltével egyre nagyobb és nagyobb súlyok nehezednek a szemhéjamra. A színpadon zajló eseményeket sem bírom már követni – bár mentségemre szóljon, nem történnek annyira izgalmas dolgok. Most éppen az olasz fiú, Francesco van soron. Az arckifejezését elnézvén, az imént vetítették le a róla szóló videót, alaposan beégetve ezzel szerencsétlent. Sötétbarna szemében értetlen kifejezés ül, szinte mindjárt elbőgi magát idegességében. A bőréről vad vízesés módjára csurog a veríték, kezeit pedig idegesen tördeli. Szinte már féltem szegényt, nehogy elhányja magát, vagy elájuljon a jövendőbeli támogatói szeme láttára. Konkrétan én érzek megkönnyebbülést, amikor felharsan a beszélgetés végét jelző gong, a srác pedig elindul lefele a színpadról.

- Ekkora bénát… - motyogja Julio alig hallhatóan.

- Szegény srác, tuti nagyon izgult… - vetek egy kissé ellenséges pillantást az Országtársamra.

- Akkor is! – makacskodik. – Te is paráztál, mégis leküzdötted a lámpalázadat, és tök ügyesen előadtad magad! De Franco béna, ez egyértelmű! Nem is értem, miért ragaszkodott hozzá annyira Christina, hogy bevegyük a szövetségbe…

  Az igazat megvallva cseppet sem érdekel Julio siránkozása, egy sokkal érdekesebb jelenség vonja el a figyelmemet az Országtársamról. Ez pedig nem más, mint a stabilnak még távolról sem nevezhető Francesco. A srácról ezer kilométerről is üvölt, hogy nincs teljesen magánál – legalábbis erre utal az ingadozó, kacsázó járása és a véreres szemei. Alapjáraton nem szentelnél túl nagy figyelmet egy zombinak, ám most kénytelen-kelletlen rá szegezem a tekintetemet. Az olasz ugyanis egyenesen felém tart, méghozzá akkora léptekkel, hogy félek, megbotlik a saját lábában. Már éppen szólnék neki,  hogy lassabban szedje a lábát, amikor hirtelen az összes érzésem elhagy, egy nagy adag, keserű ízű nyélkupacnak köszönhetően, ami erőszakosan hatol be a számba. Mondanom sem kell, köpni-nyelni nem tudok, másodpercekig fel sem fogom igazán, mi történik velem. Mire észbe kapok, már egészen más a felállás, mint korábban: Christina idegesen toporzékol előttem, Francesco öntudatlanul, a fejét tapogatva hever a földön, Julio pedig gyilkos pillantással mered a szövetségesére.

- Te normális vagy? – kérdezi a lány, egyértelműen Juliónak címezve.

- Ezt inkább az Országtársadtól kérdez! – vág vissza a fiú. – Vidd már el ezt a szerencsétlent innen!

  Zavartan kapkodom a tekintetem a vitatkozó páros között. Még mindig nem értem igazán, mit csináltak ezek a nyomorékok. Csak azt tudom, hogy le kell nyugtatnom Juliót, különben menten szétveri az olasz csávót. Még sosem láttam ilyennek az Országtársamat… Az arcvonásai megkeményedtek, és a szeme is szikrát szól. Azt hiszem, erre mondják, hogy ölni tudna a tekintetével. Ahogy az ökölbe zárt kezére vetül a pillantásom, nem állom meg, hogy nyugtatólag meg ne simítsam a vállát. Előbb tudjuk meg, mi is történt!

- Ez mi akart lenni? – nézek kérdőn Francescóra, akit időközben Christina felsegített a talajról.

- Ez egy piás csávó csókja akart lenni! – forgatja unottan a szemeit a lány.

  Kis híján felsikoltok az olasz állítását hallva. Teljesen hihetetlen számomra, hogy ez a gyerek, akinek pár napja még a nevét sem tudtam, csak úgy odajött hozzám és lesmárolt. Bár Christina szerint ivott, és a lehelete is erről tanúskodott… Mégsem értem, miért pont engem szúrt ki ez az idióta! Persze, nem tehetem közszemlére az értetlenségemet, a végén még azt hinnék az ellenfeleim, hogy nem vagyok elég határozott és magabiztos. Így hát egy gúnyos mosolyt küldök Christina felé, úgy folytatom a mondandómat.

- Képzeld, okoska, erre én is rájöttem! Csak nem értem, hogy miért szállt rám. Még nem is beszéltünk. Ez a barom komolyan azt gondolta, hogy idejön és szó nélkül lesmárol?

- Istenem, hogy te milyen  okos vagy! Bocs, de semmi kedvem hozzád, beszéld meg a kis szerelmeddel a problémáidat! – mutat Julióra.

  A világ díjnyertes szószátyárja persze nem állja meg, hogy ne üsse bele az orrát mások dolgába, pláne most, hogy az ő neve is szóba került…

-Bocs, nem mennétek? Nézd, Angell, semmi kedvem a baromságaitokhoz, szóval, ha nem lenne gond…

- Semmi gond, húzz el a francba, Fuarez! – zárja rövidre a vitát Christina, majd a dülöngélő Francescóval az oldalán elviharzik.

  Unottan bámulok a két szerencsétlen után, miközben megpróbálom kizárni Julio folyamatos szitokáradatát, ami az olasz fiú ellen irányul. Zárójelben megjegyzem, a legkedvesebb jelző, amivel a szövetségesét illeti, a „perverz barom”. Mikor, úgy öt perc elteltével kibeszéli a lelkében lakozó problémákat, kissé megenyhül a tekintete.

- Amúgy, jól vagy? – kérdezi mintegy mellékesen.

  Óvatos mosolyra húzom a számat a kérdés hallatán. Igaz, még csak pár napja ismerem személyesen, mégis úgy vélem, egyre több dolgot megtudok a srácról. Valószínűleg szétaggódta magát miattam, és mindezt egy ártatlan kérdéssel próbálja palástolni, csakhogy ne menjen tönkre az imidzse.

- Persze – mondom egyszerűen. – Csak meglepett ez az egész, ennyi. Az olaszok tényleg nem százasok. Egyébként kösz, hogy megpró… Hogy megvédtél! – mosolygok rá hálásan, megelőzvén ezzel az újabb káromkodások sorozatát. – De azért máskor ne üss le senkit, oké?

  A további interjúkat csendben, egymás mellett hallgatjuk végig. Egyikünk sem szólal meg, érthető okokból kifolyólag. Julio nyilván magában átkozza szegény Francescót, én meg azon töröm a fejem, ki volt az a barom, aki piát adott a srác kezébe. Biztos, hogy nem normális egy alak… Nos, ezzel egészen jól el is szórakozunk ez este végéig. Amint az amerikai fiú is levonul a színpadról, készülődni kezdünk, vissza a lakosztályunkban.

  Hirtelen azonban egy veszekedés zajai ütik meg a fülemet. Unottan kapom oldalra a fejemet. Valósággal letaglóz, hogy kivételesen nem tőlem és Juliótól zeng az épület. Az még csak rátesz egy lapáttal, hogy az üvöltözés a spanyolok irányából jön. Óvatosan közelebb sétálok a pároshoz, hogy megtudjam, min kaptak hajba.

- Eddig nem ilyennek ismertelek! – Carlos hangja valósággal betölti az egész termet, nem csoda hát, hogy az összes szempár rájuk szegeződik, és egyre nagyobb csapat gyűlik köréjük. – De úgy látszik, hihetetlenül jó színésznő vagy, mint Angelina Jolie!

- Fejezd be, majd bent megbeszéljük! – csitítgatja Isabel a felbőszült Országtársát.

- Minden oké? – kérdezem, miközben próbálok a két fél közé furakodni.

  Julio azonban gyengéden megragadja a karomat. Elég az ébenfekete szempárba néznem, máris tudom, semmi értelme nincs beleavatkoznom a viszályba. A végén még rám is megharagszanak… Ennek ellenére érdeklődve figyelem a csetepatét. Nem kell sok idő, hogy megértsem, min borult ki annyira Carlos. Ha ügyesen raktam össze a kirakós darabjait, akkor valószínűleg Isabel interjúja miatt kapta fel a vizet. Elmondása szerint a lány rossz prostiként illegette magát, csak azért, hogy ezzel elnyerje a nézők szimpátiáját, és könnyebben megszerezze a bajnoknak járó koronát. Spanyolország Kiválasztottjai folytatják egymást sértegetését. A mozdulataik, a szavaik, a szemük villogása mind-mind arról árulkodnak, hogy rendesen felhúzták magukat az imént…

- Bárcsak ne te lennél az Országtársam!

  E mondat hallatán még az én kezem is ökölbe rándul, még ha nincs is sok közöm a csetepatéhoz. Megdöbbenve nézek Carlosra, a mindig kedves és vidám fiúra, akinek a szeme egyértelműen méregzöld árnyalatban villog. Igazán meglep, hogy ilyesmit mondott Isabelre. Te jó ég, ha tudná, mekkora mázlista, amiért kifogta a lányt! Nála ezerszer borzalmasabb párt is kaphatott volna, erre meg itt sértegeti! Oké, aláírom, Isabel tényleg nem adta önmagát az interjún, de hát könyörgöm, ki az a félnótás, aki nem játssza meg egy kicsit sem magát? Bár nem haragszom Carlosra a beszólásért, elvégre nem szeretnék belegabalyodni mások ügyeibe, mégis rettentően sajnálom Isabelt. Ahogy a lányra nézek, valami belülről mardosni kezdi a szívemet. A spanyol szemeiben könnyek csillognak. Csak reménykedni tudok, hogy nem fogja nyilvánosan elsírni magát, csámcsognivaló témát adva ezzel a Kiválasztottaknak. Megpróbálok a szemébe nézni, hogy valamilyen szinten erőt adjak neki, ám ő rám se hederít. Motyog valamit, aztán megpördül a tengelye körül, majd a lift felé véve az irányt, eltűnik a szemünk elöl.

  Carlos zavartan lesüti a szemét, mintha csak most tudatosult volna benne, hogy mit is vágott az Országtársa fejéhez. A fejét lehorgasztja, úgy bámulja fényesre csiszolt cipője orrát. Úgy tűnik, a legtöbb Kiválasztottnak ennyi elég is volt, máris szedelődzködni kezdenek, hogy minél hamarabb álomra hajthassák a fejüket. Elvégre, holnap hosszú nap vár ránk. Már, ha megérjük…

- Hé! – ütögeti meg Julio a barátja vállát. - Akarod, hogy beszéljek vele? Talán meg tudnám győzni, hogy megbocsájtson neked…

- Kösz, az jó lenne! – Carlostól mindössze egy halovány mosolyra futja.

  A fiú aprót biccent, majd azonnal a szövetségese után iramodik, egyedül hagyva a búskomor spanyollal, na meg a nyaktörős tűsarkúmmal. Jobb híján megértően megveregetem Carlos vállát, és mondok neki pár nyugtató szót, bár ezek valószínűleg nem nagyon hatják meg. Együtt szállunk be a liftbe, az utat síri csendben töltjük. Ahogy nézem szegény srác meggyötört ábrázatát, azon morfondírozom, vajon a szervezők számítottak-e rá, hogy ezzel az aljas húzással mennyi bajt okoznak? Bárhogy is vizsgálom a helyzetet, egy épeszű magyarázat sem ötlik eszembe, amiért megérte volna nekik bevágni ezeket a videókat. Simán megeshet, hogy a nézők elpártoltak valakitől a kisfilmek hatására. Ha pedig nem támogatják a Kiválasztottakat, jóval kevesebb pénz jut Fire és a csatlósai kezébe… De ez még csak a legkevesebb. Most, hogy valamilyen szinten csillapulni látszik az ereimben kavargó adrenalin erőssége, rádöbbenek, hogy ezek a barmok teljes mértékben tönkre vágták a gondosan kialakított egyéniségemet, egyúttal pedig felnyitották a Kiválasztottak szemét. Most már nincs ember a mezőnyben, aki ne tudná, hogy igenis vigyázni kell velem!

  Hamarosan elbúcsúzom Carlostól, és megkérem, hogy tisztázzák a dolgokat Isabellel, mert senkinek sem tenne jót, ha morcosan vágnának neki a Viadalnak. Ő erre csak szomorkásan bólint egyet, jó éjszakát kíván, majd lassan elandalog.Egy hangos sóhajjal nyugtázom, hogy a hülye angolok ennél jobban már nem is cseszhették volna el a napot.

  A lakosztályomba érve végighallgatom Brittany siránkozását egyesek udvariatlan viselkedéséről, majd mosolyogva fogadom a többiek gratulációit. Legnagyobb meglepetésemre Gabriel nem üvölt le, amiért tomboltam.

- Kialakult rólad egy kép, a kiszámíthatatlan, ám mégis dögös lány képe. Ezzel még sokra viheted – magyarázza mosolyogva.

Mivel a mai nap rendesen padlóra vágott, gyorsan lemosom a sminkemet, felkapom a pizsamámat, majd fürdés és vacsora nélkül dőlök be az ágyamba. Lehet, hogy nem a legjobb döntés részemről, de most egyszerűen képtelen lennék mást tenni. Meg amúgy is, fel kell készülnöm a következő hetekre, melyeket ugyanilyen koszosan és éhesen fogok eltölteni. De aztán, miután megnyerem a Viadalt, az egész életem a csillogó luxusról, a boldogságról fog szólni…

…na meg a bűntudatról, amit a meggyilkolt gyerekek éjszakánként felrémlő képe okoz majd. Mert bár még magamnak is azt állítottam, hogy az interjú során elhangzott szavaim csöpögtek a hazugságtól, egyre inkább úgy érzem, ez nem így van. Nagyon nem.

#12-Cristina

Sziasztok!
Itt a következő rész, remélem elnyeri a tetszéseteket.  Osszátok meg velem a véleményeteket a résszel kapcsolatban kommentben!
Köszönjük VikInek, hogy írt kommentet az előző részhez! <3
Jó olvasást!
L. L.

Reggel arra keltem, hogy Isabel elrángatja a függönyt és hunyorogva néz ki az ablakon. Bár szeretem Isabelt, de most szívesen kidobnám a szobámból. Utálom amikor felkeltenek. Oké bevallom, nem olyan baj, hogy felébredtem mert ahogy a digitális órára néztem rádöbbentem, hogy nem volt jó ötlet hajnalig dumálni a spanyol lánnyal mert most már bőven reggel volt.
Isabel kicsoszogott a szobából és becsukta maga mögött az ajtót. Csak utána hallottam meg az ordíbálást ami az erkélyem felől jött. Morcosan feltámaszkodtam és kicsoszogtam, hogy megnézzem kik ordíbálnak.
-Mi a..?!-az utcán több száz ember tolakodott a szálloda bejáratánál mindenki a kiválasztottak nevét skandálta. Egy 14-15 éves srác felnézett majd elfütyentette magát amikor meglátta, hogy hálóingben vagyok. A kis szerencsétlen! Életében nem láthatott egy nőt ha már ettől elkezd füttyögni.
-Rám szállhatsz Angyalka!-ordít majd kacsint egyet. Én egy elegáns mozdulattal bemutattam neki majd bemementem újra a szobámba.
-Hülye barom.-sziszegem. Gyorsan magamra veszek valamit és a reggeliző felé veszem az irányt ahol a többiek már nagyban beszélgettek.
-Sziasztok!-motyogom, konkrétan senki sem hallotta meg csak Carlos küldött felém egy halvány mosolyt. Alig volt időm leülni amikor berobbant az ajtón a stylisztom és elrángatott a többiektől mert ruhapróbára kell mennem.
Ha a tekintettel ölni lehetne akkor a stylisztom holtam esne a padlóra.

Egy hosszú, nagyon nagyon hosszú,  sminkelés és fürdés után a tükör előtt álltam és megnézhettem a ruhát amit az interjún fogok viselni.
-Ez rohadt jó!-mondom vigyorogva.
-Ez nagyon szép!-javít ki a stylisztom de én nem figyelek rá. A ruha olyan mintha rám öntötték volna, pánt nélküli hosszú légies darab. De az ami igazán gyönyörűvé teszi az az, hogy sötétkékből fehérré megy át a színe.
-Tetszik ez az ombrés megoldás?-kérdezi a nő, akin mellesleg most is egy fura kalap van. Helyeslően bólintok és még pár percig elnézem a tükörképem. Még sose éreztem magam ilyen szépnek. Az arcom természtes volt, szinte nem is volt rajta smink amit a kontyom is kiemelt. Nem tudom, hogy a többieken milyen ruha lesz de ezt nehéz lesz túlszárnyalni.
-Bejöhetek?-ordít be az ajtón Francesco mire én egy "igennel" válaszolok. Az országtársam belép az ajtón de amint átlépte a küszöböt hasra esett. Gyorsan odaugrodtam és megragadtam a smoking ujjánál, ahogy közelebb hajoltam hozzá megéreztem a tömény pia szagot amit árasztott.
-Te meg mit csináltál?!-mondom kiakadva. Alessandrot vettem észre aki vígan fütyörészve jött felénk-Te hagytad, hogy piáljon az interjú előtt?-nézek rá kikerekedett szemekkel mire a mentorom csak legyint egyet mintha ennek nem lenne jelentősége.
-Ideges volt, én csak segítettem rajta.-mondja-Kérsz te is?-vigyorog a képembe.
-Te barom!-jelentem ki egyszerűen majd megragadva az Országtársamat az interjú helyszíne felé megyek.
-Ha elhányod magad akkor te fogod felpucolni!-sziszegem Francesconak aki erre elneveti magát. Jézusom...
Pár lépés után  már meghallom a többiek izgatott hangját. Az Országtársamnal együtt lépek be egy nagyobb helyiségbe ami a színpad hátulján van. Az első dolgom az volt, hogy jól megnézzem magamnak a többieket. Elsőnek Fionan akad meg a szemem aki az idegesítő liba szerepet összekeverte egy sarki lány személyiségével illetve egy kicsit túl sok csillámporral. Az Országtársa pedig úgy döntött, hogy ő lesz a mezőny barbi babája fiú kiadásban. Igazán fantasztikus páros. Az Egyiptomiak eygszerű hosszú, szűzanya szoknyára emlékeztető valamit vettek fel, talán még Cho és Minho nézetek ki jól  a színes ruhájukkal. De az egész teremben egyértelműen Isabell festett legjobban a ruhájában, mellette Carlossal tökéletes párost alkotnak. Az előbbi rám mosolyog mire én gyorsan viszonoztam a gesztust majd Francesco után kapok, hogy nehogy elessen a saját lábában.
-Nézd, milyen dögös Anna!-lobálja a mutatóujját egy irány felé. Meglepedten fordulok a mutatott irány felé hiszen nem emlékeztem volna, hogy van a kiválasztottak között Anna nevű lány. Csak, hogy nem egy ismeretlen arcot hanem Arabella kivillano seggét tekintettem meg.
-Mi a...?!-a szemöldököm a homlokomig csúszott amikor meglátam, hogy Arabella Julio karjaiban cipeltette le magát. Ez most komoly? A legfurább mégis az, hogy Juliot szemlátomást egy picit se zavarja, hogy az Országtársa arra használja, hogy cipeltesse magát. Ez után jött a következő meglepetés. Ahogy jobban megnéztem a brazil csajt feltünt a fekete, szűk ruhája is ami minden elképzelésemet túlszárnyalta. Konkrétan az egész melle kilogott a ruhából ráadásul azzal a tűsarkúval ami rajta volt már majdnem nálam is magasabb lett.
-Mekkora ribanc...-sziszegem a fogaim közt mire Francesco zavaros tekintettel fordul felém.
-Te leribancoztad a barátnőmet?! Anna nem ribanc. Anna széép.-mondja vigyorogva. Kellett pár perc mire rájöttem, hogy miről is beszél. Anna a barátnője, és már régen is mondta, hogy hasonlít Arabellára, most pedig a pia megtette a hatását és gondolom azt gondolja, hogy Ara a barátnője.
-Hát persze...nagyon szép!-motyogom magamban majd megragadom a fiút és leültetem egy kanapéra. Pár perc múlva már meg is hallom a műsorvezető idegesítő hangját aki egy hosszú, unalmas duma után bekonferálta Arabellát. A lány arcára volt írva, hogy minden lépés után koncentrálnia kell, hogy el ne essen. A kis szerencsétlen...
Az interjú mint mindig most is az unalmas kérdésekkel kezdődött. Charlie átért arra, hogy Arabella milyen jól szerepelt a pontozáson, mire a brazil csaj nagyban bólogatott kimutatva az egyetértését. Hány pontról is beszélünk? Hat? Nem túl nagy teljesítmény...
Az interjú felét alig halottam ugyanis inkább arra figyeltem, hogy kitakarjam a többiek elől Francescot aki épp elfeküdve hevert a kanapén. Arra figyelek fel újra amikor a színpadon elindul egy videó amiben Arabella szerepel. Közelebb mentem, hogy jobban lássam, hogy miről van szó. A brazil lány az első képkockákban idegbetegen méregeti a többieket, majd ordibál valami kiválasztottal végezetül pedig az látszik ahogy behúz nekem egyet. Mi van?! Ez meg hogy kerül ide?! Arabella idegesen hajol közelebb Charliehoz amikor eljut az agyáig, hogy most épp lebukott a lepel a jófej, cuki-muki énje elől.
-Tudja, megértem a helyzetét. Tényleg. Igazán sajnálatos, ha az embernek olyan unalmas és elcseszett az élete, hogy másokéban kell vájkálnia ahhoz, hogy boldog legyen. Már sokan megpróbáltak félresöpörni az útjukból. Tudja, hogy hívják ma ezeket az embereket? Halottnak!
Miután ezt elmondta felpattant a helyéről és ott hagyta a megdöbbent közönséget. Az egészet senki se értette. Mi volt ez a videó? Egyáltalán mi értelme? Mindenki tanácstalanul nézett egymásra, pár pillanat múlva Juliot szólították aki mint mindig most is hozta a formáját és eljátszotta a tökéletes szexistent. De az a legszörnyűbb, hogy ez az embereknek tényleg tetszett! Nincs szemük? Nem látják, hogy a srác valószínűleg két órán át tanulgatta a szöveget csak hogy majd átvágja őket?! Több száz év alatt több ezer interjú volt már és még mindig nem döbbentek rá az emberek, hogy az egész csak egy hazugság, senki se az igazi arcát mutatja. Ahogy Julio se. Őt is lebuktatták egy igen kínos videóval de még ezt is eltudta fedni egy hülye beszólással. És igen! Még mindig imádják az emberek...
Az igazat megvallva ahogy követték egymást a rosszabbnál rosszabb felvételek amivel megalázták a kiválasztottakat én egyre jobban elbizonytalanodtam. Vajon nekem mit fognak kitalálni? Hiszen semmi olyat nem csináltam amiből egy jó kis videót összelehetne szerkeszteni. Talán csak az, hogy folyton Arabellával veszekedtünk, de ezt már ellőtték a brazil lány interjújában úgyhogy fogalmam nincs, hogy mi vár rám.
Amikor kimondják a nevem legszívesebben elrohantam volna vagy belökni valaki mást a helyembe de mivel mindenki engem bámult nem lett volna valami szerencsés ötlet. Így kihúztam magam, kifújtam a bent tartott levegőt és egy magabiztos mosollyal kilépek a közönség elé akik még a vártnál is többen voltak. A sorok között megpillantom Alessandrot aki unottan bámul maga elé. Ahogy közelebb értem Charliehoz, a tenyérbemászó, angol férfihez, leültem mellé és halványan rámosolyogtam.
-Köszöntelek Cristina!-vigyorog majd egy kicsit se látványosan végig mér-Igazán angyalian nézel ki!-nevet fel a saját viccén a vezetéknevemmel kapcsolatban. Nehezen, de megálltam, hogy ne forgassam meg a szemem. Hogy ennek mekkora poénjai vannak!
-Kösz, Charlie-válaszolok mosolyogva. Igazából semmi sem jutott eszembe, minden frappáns válasz amit kitaláltam magamban most teljesen kiesett a fejemből. De Charlit ez cseppet sem zavarja, tovább dumál.
-Úgy hallottam modellkedsz. És mióta? Gondolom kemény munka lehet folyton formába tartani magad!-mondja. Kínosan nézek a férfire, egyáltalán nem tettszet, hogy erről beszélünk. Már most látom, hogy a nézők soraiból páran utálattal teli pillantásokat lövellnek felém.
-Ez csak egy hobbi. Semmi komoly.-sziszegem és Alessandrora nézek aki csak ennyit tátog "unalmas". Hát basszus! Mondjon valamit amiről dumálhatok!
-O igen? Itt pedig az lett az új hobbid, hogy Arabellával civakodjon?-kérdezi vigyorogva. Na végre valami amire tudok válaszolni!
-Ez egy viadal. Mindenkinek vannak ellenségei, Arabella amolyan vetélytárs.-magyarázom-Semmi komoly, hiszen mindenki tudja, hogy az Arénába semmi esélye nem lenne ellenem.-mosolygok édesen. Charlie füttyent egyet.
-Ez aztán a magabiztosság!-nevet fel mire a nézők is követik a példáját-Na és a pasizásban is ilyen biztos vagy?-kérdezi csillogó szemekkel. A többi angol liba is kíváncsian bámul rám. Ez meg hogy jön ide? Kérdő tekintettel néztem a mentoromra aki csak megrántotta a vállát. Hát, kösz, igazán sokra megyek vele. Újra az angol férfi felé fordultam.
-Mármint mire gondolsz?-próbálom húzni az időt és közben a szoknyámat piszkálom idegességemben.
-Hát te egy igazán szép lány vagy, biztos sokan megpróbáltak megszerezni maguknak.-mondja. Megszerezni maguknak? Mi vagyok én, valami leárazott ruha?!-Szóval, foglalt vagy?!-kérdezi egy kacér mosollyal és a nézőkre kacsint. A francnak kacsingat! Valami vicces mégis rövid válaszon törtem a fejem de semmi sem jutott eszembe így egyszerűen válaszoltam.
-Nem, Charlie, szingli vagyok!-nevetek fel halványan és hátra lököm a hajam , úgy nézek le az angolokra akik közt a férfiak nyálcsorgatva figyeltek.
-Ooo akkor talán itt, az Arénában is rátalálhatsz a szerelemre!-kiált fel tettet lelkesedéssel-Biztos sok hódolod van a mezőnyben!-fordul felém.
-Nem!-reagálom le egy kicsit túl gyorsan-Nem akarom belekeverni a viadalba az érzéseimet!-válaszolok kapásból.-A mezőnyből pedig senkivel sem vagyok együtt.-mondom és próbálok nem arra gondolni, hogy vajon mit gondolhat most Carlos.
-Igen? Én nem így láttam...-vigyorodik el gúnyosan az előttem ülő férfi és lenyom egy gombot.
-A rohadt életbe!-sziszegem magam elé amikor meglátom magam és Carlost azon a bazi nagy képernyőn ahogy flörtölünk egymással, pillanatok múlva már az erkélyen állok és épp azt ordibálom, hogy Julio hihetetlen szexi. A következő jelenet pedig az amikor Francescoval alszom együtt ami azoknak akik nem tudják, hogy nekem ő olyan mint egy bátyj, elég félreérthető lehet. Aztán vége. A monitor elsötétül és pár pillanatig néma csend lesz. Majd egyszer csak meghallom, hogy valaki odasúgja a másiknak, hogy szerinte én egy ribanc vagyok. Sok nő megvetéssel néz rám, szinte sugárzik belőlük a gyűlölet,  hiszen azt hiszik, hogy a mezőny leghelyesebb pasijait lenyúltam előlük. Megsemmisülve néztem végig a felháborodott embereken majd Charlihoz fordultam akinek az arcán még mindig ott virít egy vigyor. A harag feltámad bennem, és kedvem lett volna felpofozni és addig verni amíg el nem tűnik a vigyora.
-Igen, képzelje sok hódolóm van.-sziszegem a férfinek, még ha nem is teljesen igaz az amit mondok-Ennek van egy oka. Úgyhogy ha bármelyikük is azt hiszi, hogy esélye lenne Carlosnál, Julional vagy bárki másnál a mezőnyben, akkor megnyugtatnám őket, hogy annál jobb ízlésük van, hogy önökre egyáltalán ránézzenek!-mondom gúnyosan a közönségnek akik kikerekedett szemekkel bámulnak rám. Visszafordultam az angol férfihez majd ennyit mondtam-Ja és Charli, mindegyik hetero, úgyhogy sajnos nincs esélyed...-mondom lebiggyesztett szájjal majd a felháborodott beszólásokkal nem törődve lesétálok az emelvényről.
A színfalak mögött egy összezavarodott Francescoval,  és egy ideges és kérdő tekintetű Carlossal találtam szembe magam. Ahogy jobban körül néztem Julio vigyorgó képét és Arabella szúrós tekintete nézett vissza rám.
-Figyu, Cristina, szerinted Anna miért van azzal a barommal?!-mutat Franco Juliora és a barazil csajra. Még mindig hietetlen ideges voltam és semmi türelmem nem volt a berugott Országtársamhoz.
-Szedd már össze magad! Nem hiszem el, hogy az interjú előtt képes voltál leinni magad!-ordítok rá mire ő hátra tántorodik és ha Niels nem kapot volna utána akkor hasra esett volna.
-Hé, Haver, jól vagy?!-vigyorog az Országtársamra majd  ram néz-Hello Cristina!
-Engedd el!-ráncigálon ki Francot a fiú kezei közül és a színpadhoz tuszkolom mert már harmadjára szólítják a nevét.
-Kérlek, Francesco ne ajulj el, és ne hányd el magad!-nézek rá könyörgő arccal mire ő elneveti magát és kilép a közönség elé. Kezembe temetett arccal lépek el a színpadtól és most tényleg úgy éreztem, hogy ideje lenne elhúzni innen és bevackolni magam a pihe-puha ágyamba. Megalázva éreztem magam és hietetlenül felidegesített ez a videó. Vajon otthon mit gondolhatnak rólam? A bátyjám is láthatta ezt a felvétel. Ráadásul semmi sem sikerült amit elterveztem, az emberek utálnak. A gondolataimat egy ismerős de mégis hideg hang szakított meg.
-Szóval nem akarod belekeverni az érzéseid a viadalba?-Carlos hangja jégfagyasztó volt, a szemei sötétek voltak és a kedveség az arcáról teljesen eltűnt.
-Ez csak egy interjú. Az egész csak színjáték!-sziszegem a fiúnak. Ő megragad a karomnál fogva és elrángat egy sarokba ahol nem volt senki.
-Te képes vagy másnak kiadni magad csak azért, hogy bejöj ezeknek az egoista barmoknak?-kérdezi kikerekedett szemekkel.-Te most szórakozol velem?!-még sosem hallottam ilyen idegesnek.-Még te beszélsz arról, hogy ne sértsem meg a lelkivilágod te pedig össze-vissza hazudozol?!
Beharaptam a számat, hogy nehogy elsírjam magam. Ez nekem túl sok volt! A hülye videó, a berugott Országtársam és még Carlos is.
-Figyellj, ezt beszéljük meg később jó? Kérlek, Carlos!-motyogom alig halhatóan mire a fiú megforgatja a szemét.
-Hát persze!  Majd később. ..-válaszolja majd faképnél hagy. Utána akartam szólni, kiáltani, vagy csak szimplán átölelni de a lábaim nem artak megmozdulni, a torkom pedig olyan száraz volt mint egy sivatag. Rohadjon meg az összes Angliai, a hülye Firevel együtt. Tönkre tesznek mindent és mindenkit, nem hagyják élni az embert amióta kitalálták a viadalt. Hirtelen újra az a lány akartam lenni akinek az a legnagyobb gondja, hogy egy fiú nem hívta vissza egy randi után, vagy ha épp nem értette a matek házit. Nem akarok embereket ölni vagy egyáltalán az Arénába menni. Azért akarok harcolni, hogy ki kapja a nagyobb kocka csokit a bátyámmal,  és nem az életemért egy idegbeteg kiválasztottal. Minden annyira de annyira más lenne ha azon a hülye fecnin nem az én nevem lett volna. Párszor ránézek Alessandrora és az jut eszembe, hogy Lehetséges,  lehetséges, hogy én nyerjek, máskor meg képtelenségnek tűnik ez az egész. Olyan jólesne úgy tenni mintha ez az egész csak egy rossz álom lenni, és nem a kemény valóság. Nem akarok meghalni, és igazából ebben a pillanatban még élni sincs kedvem. Legszívesebben ülnék ebben a hülye sarokban és bámulnák ki a fejemből.
-Ööö...izé...-bök meg oldalról valaki mire én  lassan odafordítom a fejem. Franciaország női kiválasztotja áll előttem bizonytalan tekintettel. Gyorsan összeszedem magam és felhúzott szemöldökkel néztem a lányra.
-Mi van?-oké, ez nem volt túl kedves.-Vagyis...Mi a baj?-finomítok a dolgon.
-Asszem az Országtársad rosszul van, segíteni kéne neki.-mondja. Én felsóhajtok majd Francesco felé veszem az irányt aki úgy kalimpál a kezével mintha megörült volna.
-Ennek meg mi baja van?-hallom meg az egyik kiválasztottat mellettem.
-Szerintem beszívot.-válaszol az egyik majd elröhögik magukat. Ooo, ha tudnák, hogy milyen közel állnak a megoldáshoz!
-Francesco, jól vagy?-kérdezem amikor közelebb érek a fiúhoz és gyengéden lefogom a kezét, hogy le ne üssön.
-Hol van?!-kérdezi tőlem kikerekedett szemekkel-Hol van Anna?!
Istenem! Még mindig ezzel a csajjal jön? Tényleg nem tesz jót neki a pia. A következő pillanatban kitépi magát a szorításomból és Arabellához rohan.
-Te meg mit csinálsz?!-rohanok utána de a következő jelenet teljesen lesokkol. Az Országtársam megfogja Arat és a szájára tapasztja az övét. Szegény lány teljesen lefagy, Julio pedig mögöte hirtelen azt se tudja, hogy mit csináljon, majd megfogja Franco ingjét és konkrétan áthajítja a termen. Francesco neki csapódik egy szekrénynek és fájdalmasan a fejére tapasztja a kezét.
-Te normális vagy?!-nézek a barzil fiúra aki szikrázó szemekkel néz le a másik fiúra.
-Ezt inkább az Országtársadtól kérdezd!-szól vissza-Vidd már el ezt a szerencsétlent innen!-Julio idegsen nézett rám  mire Arabella a keze után nyúl.
-Jaj Istenem nyugodj már le!-forgatom meg  a szemem és felsegítem Francot-Nyugi, Ara jól van, valószínűleg nem szenvedett semmi maradandó károsodást Francesco csókjától, úgyhogy semmi ok az aggodalomra!-vigyorogtam rá gúnyosan.
-Ez mi akart lenni?-mered kérdően Arabella az Országtársamra.
-Ez egy piás csávó csókja akart lenni!-forgatom meg a szemem unottan.
-Képzeld okoska, erre én is rájöttem!-szól be-Csak nem értem, hogy miért szállt rám. Még nem is beszéltünk. Ez a barom komolyan azt gondolta, hogy ide jön és szó nélkül lesmárol?-kérdezi kiakadt tekintettel. Az egészhez semmi kedvem nem volt, legszívesebben itt hagytam volna Francot, de szegény gyerek azt se tudta hol van.
-Istenem, hogy te milye  okos vagy!-mondom unottan-Bocs de semmi kedvem hozzád, beszéld meg a kis szerelmeddel a problémáidat!-mutatok Juliora.
-Bocs-szól közbe a fiú is-Nem mennétek? Nézd, Angell semmi kedvem a baromságaitokhoz, szóval ha nem lenne gond...
-Semmi gond, húzz el a francba Fuarez!-mondom majd megragadom Francot és elmegyek. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt a kettőt! Én nem vagyok egy utálatos személy, kifejezetten  jól kijövök az emberekkel de Julio és Arabella mellett még egy percet se bírok ki egy légtérben. Ezért is lesz gond ha el kell tűrnőm a szövetségbe ezt a két barmot. Legalábbis fent kell tartani a látszatott, mert amíg Julio közelében vagyok addig a nézők eltürnek valahogy a képernyőn.
-Anna nem csókolt vissza!-motyogja Franco-Annak a videónak a hibája az egész! Biztos most már utál!-folytatja. Én csak bólogatok és segítek neki leülni.-Szakítani fog!-mondja elhaló hangon. Semmi kedvem sem volt végig hallgatni egy piás siránkozását így gyorsan kitaláltam valamit.
-Figyu, Francesco, én most elmegyek egy pohár vízért, addig maradj itt!-utasítom és amikor megygöződtem róla, hogy megértette amit mondtam akkor elmentem. Az interjúk még mindig folytak, talán most épp Isabell volt soron. Sajnálom, hogy nem tudom végignézni az interjúját, de remélem őt azért nem szívatják meg annyira azzal a bizonyos videóval. Pár perc séta után találok egy üdítőautomatát egy elhagyatott folyosón.  Gyorsan elvettem egy palackot és visszarohantam az Országtársamhoz aki addigra már elaludt. Már nagyon nagyon elegem volt abból,  hogy nekem kell játszani a bébicsőszét egy berúgott tizenévesnek. Ráadásul már semmi türelmem nem volt hozzá, így leraktam a fiú elé az üveget és megfogadtam, hogy majd szólok Alessandronak, hogy az Országtársam itt vergődik a kanapén. Újra a többiek felé veszem az irányt. Azt veszem észre,  hogy mindenki egy pont felé fordul, egy kisebb kört zárnak be valakik körül. Később hangforrások is eljutnak  hozzám. Carlos ideges hangját hallottam és a tömegen át megpillantottam Isabel kontyát is. Átfurakodtam a kiválasztottakon és úgy néztem le a két spanyolra akik épp egy heves veszekedés közepén voltak. Carlos teljesen ki volt kelve magából, Isabel pedig már a sírás határán állt a kegyetlen szavaktól. Én a helyében már rég felpofoztam volna Carlost! Mégis, hogy mer ilyeneket hozzávágni a lány fejéhez?! Láttam Arabellán is, hogy neki is valami  ilyesmi járhatott a fejében. Végül a spanyol lány elszaladt és Carlos maradt ott. Oda akartam menni hozzá de a brazilok megelőztek, úgyhogy inkább visszavonulót fújtam. Pár interjú még hátra volt, de különösebben nem érdekelt, ráadásul úgy éreztem a lábam mindjárt leszakad ebben a magassarkúban, ezért úgy döntöttem, hogy a lakosztályom felé veszem az irányt.  A folyosó elhagyatott és csendes volt, a gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben. Haragudtam Carlosra, közben pedig hihetetlenül szégyelltem magam a videó miatt, féltem Francescot és nagyon reméltem, hogy Isabel jól van. Ráadásul ott vannak a brazilok akik nagyon jól vették az akadályokat, talán még Arabella is megszerettette magát a közönséggel ha nem nézzük azt a kis videót.
-Kérlek Francesco, ha megkérdezik, hogy mit szeretsz legjobban Angliában, akkor máskor ne azt válaszold, hogy a kaját!-hallom meg Alessandro ideges hangját ahogy belépek a lakosztályunkba. Úgy látszik rátalált az Országtársamra. A férfi össze-vissza járkál a kanapén fekvő Francesco előtt. Ahogy meglátta, hogy ott vagyok felém kapta a tekintetét.
-Veled meg még beszélek!-lengeti meg fenyegetően az ujját.
-Alig várom!-forgatom meg a szemem majd aggódóan nézek az Országtársamra-Akkora seggfej vagy! Nézd meg mit csináltál vele!-mutatok a csapzott Francescora.
-Nem én tehetek róla, hogy rosszul bírja a piát!-védekezik azonnal. Legalább most bevallaná, hogy az ő hibája az egész!
-Hát persze...-motyogom és a szobám felé veszem az irányt ahol jó erősen magamra csapom az ajtót és az ágyra vetem magam. Annyira fáradt vagyok! Ez a nap hihetetlen kimerítő volt.
Átvettem egy pólót és egy melegítőnadrágot majd lemostam a sminkem és kiengedtem a hajam. Épp azt tervezgettem, hogy veszek egy forró fürdőt majd bevettem magam az ágyamba de a számításaimat áthúzta a csengő fülsikító zaja.
Éjfél körül lehetett, úgyhogy ötletem sem volt, hogy ki lehetett az. Egy fáradt sóhajjal kicsoszogtam az ajtóhoz, útközben ellenőritem, hogy a kanapén alvó Francesco él-e még, és kinyitottam az ajtót ahol egy világítóan zöld szemű fiú állt.
-Szia Cristina!
-Te meg mit keresel itt?-kérdezem ingerülten.

#12 - Isabel

Sziasztok! Megérkezett a #12 - Isabel is. Nem akarok könyörögni, mert szó sincs róla, de jól esne ha kommentelnétek. Hogy tudjuk hogy mit csinálunk jól, vagy éppen rosszul. Az is érdekelne minket, hogy melyik verzió tetszik jobban;
a, így hogy minden fejezetet megírunk mindenki szemszögéből,
b, hogy függővéggel nemnírjuk meg a három főszereplővel az adott fejezetet, hanem folytatólagosan. Kérünk szépen titeket, komizzatok, mert semmit se tudunk hogy mit csinálunk jól/rosszul.
Sziasztok, Sofia^^
 Megint a sivatag. Megint az a francos sivatag. Megint erről álmodtam. Másztam az aranyló homokban, megláttam a szemem illúziója által mutatott oázist, és végül összeestem. Mostanában, csak ezt tudom álmodni, és már kezd ebből elegem lenni. Nem szeretném, hogy az aréna sivatag lenne, mert nem tudnék mit csinálni. Nem bírnám ki. 

 Ma, mikor összeestem az álmomban, álmodtam volna tovább, mikor felébredtem. Na nem a rémálomtól, hanem a hangzavartól.

- Mi a jó szent... kaki van? - dörzsölöm meg a szememet. Csak egy halk morgást hallok, ami feltehetőleg Cristinától jön, hogy hagyjam aludni. 

 Kipislogom a szememet, és a végtagjaimat kinyújtóztatva állok fel. A szobában csend, rend, és sötétség uralkodik. Az ablakhoz lépek, és elhúzom a függönyt. A Nap szinte teljesen arányosan süt be rajta, ezzel vakító fénnyel bevonva a szobát. Hunyorogni kezdek az erős fénytől. Hallok egy mérges fújtatást a hátam mögül, és érzem, ahogy egy párna neki csapódik a hátamnak. Kinézek az ablakon, és egy nem várt látványt látok. Vagyis, pont hogy várt látványt. Ugyanis, alattunk, nagyon sok színes emberke toporog hangosan dumálgatva. Szívesen kiordítanék az ablakon, hogy fogják be a pofájukat, de az nem lenne túl nőies. 

 Ma van az interjú napja. Ez egy nagy mérföldkő nekünk, a kiválasztottaknak, hisz ezen a napon ismernek meg minket a legjobban az emberek. Ma döntik el, hogy fognak e támogatni,vagy inkább tartózkodnak tőlünk. Tökéletesnek kell lennie. 

 Gyorsan lezuhanyzom, felveszek egy narancssárga ujjatlant, és egy maci-nacit. Oké, oké, tudom, de most nincs kedvem kiöltözni. Csak egy csésze forró teával szeretnék leülni a kanapéra, betakarni magam a finom meleg pokróccal, és filmet nézni. Ez tökéletes is lenne, ha nem holnap kéne mennem az arénában, ahol fenn áll annak az esélye is, hogy meghalok... Nem! Nem szabad ilyenekre gondolnom! Mert még a végén elhiszem, és nem lenne kedvem harcolni...

 Az étkezőbe kiérve, az asztalnál már mindenki ott ül. Nole, Claire, Allessandro, Mariann, Carlos és Francesco is. Belépésemre mindenki felém kapja a fejét.

- Jaj, de csini ma valaki - kacsint rám önelégült vigyorral Carlos. Csak ne most kezdje a hülyeségeit! Most keltem fel...

- Kussoljá' - lököm oda félvállról, és elindulok az asztalhoz. 

- Amúgy jó délutánt, Csipkerózsika. Megyek, és felkeltem egy csókkal Hófehérkét - direkt idegel Carlos engem?! És mi az, hogy jó délutánt?! Ilyen sokáig aludtam volna?!

 Elhaladok Noah mellett, aki egy pacsira várva kinyújtja a kezét. Ránézek, és inkább sétálok tovább. Fáradt vagyok, nincs kedvem most... úgy semmihez.

- Hmm... Szimpatikus vagy - veszi vissza a kezét a bátyám. - Ha így folytatod, tuti eléred, hogy mindenki zombinak nézzen.

- Maradjál már! - mordulok rá, kicsit se kedvesen.

- Olyan vagy, mintha be lennél baszva - jelenti ki nemes egyszerűséggel Carlos. Letelepedek mellé, és belebokszolok a vállába.

- Nem, csak ilyen vagyok ha álmos vagyok - magyarázom, miközben veszek egy tányérral a rántott sajtból, hozzá pedig lekvárt. Hát, ez nem reggeli...
 Finoman csemegézve látok neki az ételnek. Cristina jelenik meg az ajtóban, és leül velem szemben.
- Srácok, nagyon jó hírem van! Visszaköltözhetünk! Szedelődzködjetek, megyünk - pattan fel Noah. Megköszöni a vendéglátást, és mi is elköszönünk. Belépve a liftbe, megigazítom a hajamat.

                         *

- Jaaj, piciim, olyan rég láttalaaaaaaak! - kiabálják kánonban Tonni, Konni, és Bonni.
- Igen, több mint négy napja! - horkantok fel gúnyosan.
  Letusolnak, a bőrömet bekenik valami kenceficével, a körmömet formára reszelik. Mikor végeznek, belép az ajtón Changleur. A kezében egy ruhát tart.
- Hunyd be a szemed - mondja.
 Hallom ahogy kicsomagolja a ruhát, és érzem, ahogy rám adja. Valamit tűz is a bal mellem felé.
- Kinyithatod - suttogja, én pedig lassan kinyitom a szememet. Egy hatalmas tükör előtt állok, amely az egész alakomat mutatja. Changleur kimegy a szobából, és becsukja maga mögött az ajtót.
 Végignézem magamat a tükörben. Egy hófehér ruha van rajtam, melynek az alja selyem, és a combom feléig ér. A felseje pánt nélküli, és apró, átlátszó kövek díszítik. A lábamon egy fehér magassarkú van. Megpördülök, és ahogy megpillantom a hátamat, eltátom a számat. Egy hatalmas kivágás van, amely láttatni hagyja a gerincemet. Ez a ruha valami eszméletlenül gyönyörű! Kihangsúlyozza a barnaságomat, ami még inkább dob a hatáson. A bal mellem felett pedig egy apró virág díszeleg, ami spanyol zászló mintájú. A hajam kontyban van összefogva, elől pedig két kis tincs rakoncátlanul ki van engedve.
 Nyílik az ajtó, és belép rajta Carlos. Mellém lép, és megáll a tükör előtt. Egy fehér öltöny van rajta, fekete nadrággal. A bal vállánál pedig egy ugyanolyan virág, ami nekem is van.
- Gyönyörű vagy! - jegyzi meg vigyorogva, mire én elégedetten kihúzom magamat. Leemeli a nyakából egy cédulás nyakláncot, és a nyakamba akasztja.
- De így még dögösebb! - öleli át a vállamat. Elnézem magunkat a tükörben, és meg kell hogy állapítsam, nagyon jól festünk így együtt. Szinte le rí rólunk, hogy egy országból származunk.
- Most gyere, nem késhetünk el! - ragadom meg a kezét.
 A liftben mind a ketten csendben álldogálunk. Egyre jobban kezd kínossá válni ez a némaság, úgy hogy megtöröm.
- Na mizu volt ma Cristinával? - kérdezem mosolyogva. Emlékszem, ahogy elrángatta Cristina Carlost, majd magukra zárták az erkély ajtaját.
- Semmi - morogja. Kicsit meglepődök rajta, hisz még sose láttam őt morcosnak. Mindig vidám, most viszont nem ilyen, és ez zavar.
- Na de tényleg, nekem elmondhatsz mindent, akár jó, akár rossz - a lift kinyílik előttünk, mi pedig szinte egyszerre lépünk be a kiválasztottakkal nyüzsgő terembe.
 Eddig nem tettem megfigyeléseket, de most ideje lenne körbenézni. Balra a németek állnak. Fiona bizony figyelt az idomaira. Olyan ruha van rajta, mely láttatni hagyja azokat. Mind a seggét, mind a mellét. Kínosan dumálgat az Országtársával, akin csak egy egyszerű öltöny van.
 Jobbra Olaszország kiválasztottjai feszítenek. Francón csak egy egyszerű öltöny, viszont Cristina csodásan fest! Egy ombrés ruha, mely felül sötétkék, alul pedig már azon része, amely a bokáját verdesi, fehér. Így fokozatosan változik a színe. A haja elegáns kontyba van felfogva a feje tetejére. Észreveszi, hogy figyelem, és egy mosoly kíséretében int nekem. Én meg, mint egy okos lány, köszönök neki, ötven méterről. Nem érdekel, hogy mögöttem Franciaország kiválasztottjai valószínűleg fogyatékosnak néznek, csak ballagok előre Carlos után.
- Elmondom, ha te is azt, hogy amíg mikor a braziloknál voltunk, Arabella mit mondott rólunk. Mert az biztos, hogy az én nevem elhangzott legalább egyszer - elképedve figyelem a fiút, aki a jelek szerint halálosan komolyan gondolja, amit az előbb mondott. Most komolyan azt hiszi, hogy minden beszélgetésben, amit Arabellával folytatok, szóba jön ő? Ennyire azért ne legyen elszállva magától...

- Carlos, te nagyon hülye vagy! - mondom "bántóan", mire ő műsírni kezd. Ahj, mindjárt megvigasztalja a kis szerelme...

- Ne hallgass rá te kék szemű barna-maci. Okos vagy - gügyög Julio Carlosnak mint egy két évesnek. Megforgatom a szememet. Szinte elválaszthatatlanok, amióta csak találkoztak. - Ő buta.

Mutat rám vádlóan Julio, mire mind a ketten vad helyeslésbe kezdenek, és azon kezdenek el gondolkozni, hogy mégis mennyire buta vagyok, és közben egymást védik, mint egy szerelmespár.

- Jaj, ha ennyire szeretitek egymást, menjetek szobára! - idegesen eltolom őket magamtól, és elindulok Cristináék felé.
 Időközben észreveszem Arabellát is. Egy csini fekete koktélruha van rajta, ami, hát elég rövid. Oké, oké, ezt pont én mondom, akinek a ruhája is alig ér a combja közepéig, de elhihetitek nekem. Sima fekete, enyhén csillogó ruha van rajta, hatalmas nagy magas sarkúval. A haja pedig kiengedve hull a vállára. Amint összeakad vele a tekintetem, mosolyogva üdvözöljük egymást. Ahogy visszafordulok látom, hogy az olaszokat már Carlos boldogítja, így inkább Arabellához fordulok vissza. Úgy is rég dumáltam már vele.
- Szia - mosolygok rá kedvesen. - Izgulsz?
 Hát, most én se vagyok a legokosabb. Tényleg megkérdeztem, hogy izgul-e? Ügyes vagy Isabel, ügyes és okos. Mégis ki nem izgulna? Na mindegy.
- Az nem kifejezés... - suttogja kicsit fehéren. - Asszem, lámpalázam van. Meg ez a ruha is! - mutat végig magán. Pedig annyira nem is rossz a ruha. - Eskü, egyszer megölöm a stylistomat!
- Nem mintha az én ruhám jobb lenne - markolászom a szoknyámat mutatva, hogy ez is elég rövid. Tudom, hogy nem mondtam színtiszta igazságot, de udvarias akartam lenni.
- Nem vágom, miért hiszi azt mindenki, hogy a sarokról jöttünk. Bár, ami azt illeti, egyesek esetében ez nem is áll távol a valóságtól  - biccent a német lány felé, aki a fiúkra mászik rá.
- Ő egy átlagos útszél menti lány - legyintek unottan.
- És akkor még szépen fogalmaztál... - forgatja meg a szemét, miközben a lányt nézi. - Egyébként mi lesz a szereped?
- Szexi. Próbáltam a testvéremet lebeszélni erről, de hát nem sikerült - vonok vállat. - És neked?
- Úgy volt, hogy a cuki, kedves jókislány, csakhogy az a barom picit keresztülhúzza a számításaimat! - A plafonnak szegezi a tekintetét, így adva jelét a nemtetszésének. - Szóval Gabriel azt tanácsolta, játsszam el a dögös, ám kiismerhetetlen lányt. Vicces lesz, az biztos...
Julio tűnik fel a láthatáron, úgy hogy jobbnak látom elhúzni a csíkot.
- Akkor szia - motyogom, és intek neki.
- Álljatok libasorba, elől a brazilok, először a lányok, majd a fiúk. Egy-kettő! - kiáltja egy tagbaszakadt férfi. Megfogja a karomat, és beállít a sorba, Franco és Carlos közé. Caros felém fordul, és mondani akar valamit, de egy hang helyett, egy nagyra sikeredett böfögés szakad fel belőle. Kikerekedett szemekkel nézek rá. Kinyitom a számat, mondani készülök azt, hogy milyen undorító, de csak megrázom barna tincseimet, és megsimogatom a karját.
- Egészségedre.
- Jó napot, jó napot! Vagy akarom mondani estét? - röhög bele a mikrofonba idiótán a műsorvezető, Charlie. A közönség hatalmas ovációba kezd, mire Charlie kiegyenesíti a hátát. - Mint tudják, a mai este egy különleges este. Ma, többet tudhatnak meg a kiválasztottakról, mint eddig. Megtudhatják a gondolataikat, a titkaikat! Amiket csak akarnak! Ezenkívül, holnap nagy nap. Kezdetét veszi a viadal! Várjuk már? - teszi fel a kérdést, mire az egész Anglia ordítani kezdi, hogy igen. - Nagyszerű, nagyszerű! De addig is... Üdvözöljék, a lányt, ki úgy ragyog, mint este a fekete hullócsillag. Nagy tapsot Arabella Asesinónak!
 Arabella kicsit megszeppenten lépked ki a színpadra. Helyet foglal Charlie mellett, és szépen válaszolgat a kérdésekre. Bár igaz, hogy kezdetben csak kínosan heherészett, de azután egyre jobban belejött. Egy kérdésre viszont, felkapom a fejemet.
- ...milyen a viszonyod a többi kiválasztottal?
- Hát, hogy is mondjam... - kezdi a beszédet egy sóhajjal. - Ami azt illeti, imádom őket! De tényleg. - kicsit hitetlenkedve nézek rá. Hogy imád minket? - Kegyetlenségnek tartom, hogy egyszer talán meg kell ölnöm azokat, akiket mondhatni a barátaimnak tartok, ez... Képtelenség! Félek, hogy képtelen leszek... - még egy könnycseppet is hullajt. Én pedig épp hogy visszatartom a röhögést.
 - Nos, kedves kis közönségem, Önök elhiszik, amit Brazília legszebb csillaga állít? Vajon Miss Asesino az igazat mondja, vagy csak szórakozik magukkal? Ezt sajnos sosem tudhatjuk meg. Azaz, mégis! A rendelkezésünkre áll ugyanis egy kis videó, melyből megtudhatjuk, milyen ember is valójában Brazília ifjú kiválasztottja!
 Ledöbbenek azon, amit mond. Vagyis, szinte az összes kiválasztott kérdő tekintettel néz rá a társára. Hogy... videó? Milyen videó? A kérdésemre szinte rögtön választ is kapok. Egy hatalmas kivetítőn megjelenik egy videó. Arabella, pont egy tortát öl meg, majd olyan jeleneteket raknak be, hogy megfenyegeti a kiválasztottakat, és úgy lesz vége, hogy Arabella szépen behúz Cristinának.
 Mikor elsötétedik a képernyő, ledöbbenve nézek a brazil lányra, aki közelebb megy Charliehoz, és suttog neki valamit. Kíváncsi vagyok, hogy mit, de nem hallom.
 Ezután, Julio következik. Magabiztos, mint mindig. De neki is jött a kérdés, amihez a videó. Valahogy így hangzott a kérdés: "Vár valaki otthon?" Erre azt felelete, hogy naná, mire bevágták a csókunkat, ahogy rám, Arabellára és a többi lányra rámászik, majd az Arabella-Julio csókkal zárul.
 És így tovább, a többi kiválasztott. Chonál - a babaarcú koreai lánynál - a kérdés az volt, hogy "Menőnek számítasz itt?" Minhonak "Nagyon erős lehetsz. A lányok biztos döglenek érted! Vagy nem igaz?" Fionának pedig "Okos vagy?". Az utóbbin nagyot nevettem. Aztán, Cristina jön. A hatalmas ruhájával csodásan fest. Magabiztosan lépked fel a színpadra, és ül le Charlie mellé. Válaszolgat a kérdésekre, míg nem jön a "süllyesztő kérdés". Ez a kérdés pedig; "Milyen a kapcsolatod a fiúkkal?". Megint bejátszanak egy kínos videót, és már vége is. Franco jön, utána pedig én. Hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy nem izgulok. Az igazság az, hogy valósággal rettegek. Rettegek, hogy elrontok valamit. Márpedig nem szabad elrontanom semmit sem.
- És most, jöjjön egyenesen Spanyolországból, a csodás Isabel Infierno! - a közönség hangosan kiabálni kezd, én pedig elindulok Charlie mellé, aki kinyújtott kézzel vár. Ahogy megpillantom a közönséget, görcsbe rándul a gyomrom. De tényleg, kedvem támadt hányni. Az jó kifogás lenne, hogy hánynom kell, ezért nem léphetek fel? Nyugi Isabel, csak három perc! Azt kibírod valahogy!
 Charlie felemeli a kezemet, és leültet mellé. Szétnézek a közönségen, mikor eszembe jut valami. Mosolyogni! Széles mosolyt erőltetek az ajkaimra, és még egy kuncogást is megengedek magamnak.
- Mond kedvesem, hogy tetszik az itt eltöltött napjaid? - kérdezi.
- Köszönöm, nagyon jól. Ahhoz képest, hogy holnap bedugnak az Arénába, nem nagyon izgulok - mosolyodok el.
- Nagyon édes voltál, mikor a húgodért jelentkeztél önként. Tudjuk, hogy nagyon önfeláldozó vagy, de az is benne volt gondolom, hogy magadnak akartad a dicsőséget nem? - kérdezi, mire nekem kikerekednek a szemeim. Még is, hogy képzeli a kis... Ahj! Még, hogy önzőségből! Így ismertek meg az emberek!? A dicsőség nekem nem számít!
 Az első sorban helyet foglaló Noahra pillantok, aki mutatja, hogy mosolyogjak. Elbűvölő mosolyt eresztek a közönségnek. Visszapillantok Noahra, aki csak bólintana ezzel jelezve, hogy csináljam azt, amire ő gondol. Jó testvér módjára, tudom is.
- Nem Charlie, nem önzőségből tettem. Bár, el kell, hogy ismerjem, jól esik az elismerés - nevetek bele a közönségbe, majd az izzadtságtól a homlokomhoz tapadt hajszálamat hátratűröm. Nagyszerű, Noah most boldog? Hazudtam. Bár, a közönség zabálta, pedig szerintem eléggé látszik az arcomon, hogy egyáltalán nem gondoltam komolyan.
- Szerinted van esélyed? - folytatja az interjút.
- Igen, szerintem van - egy nagyot nyelek. Már csak kevés hab hátra...
- Óh, ennyire biztos vagy benne?
- Igen, Charlie - kacsintok szexisen a közönségbe. Na meg vagy elégedve, Noah?!
-  Ma fantasztikusan nézel ki. De komolyan. Szexi vagy, és dögös, közben elbűvölő. Hogyan csinálod? - ül előrébb, pedig tudom, hogy egy cseppet sem érdekli.
- Hát, nem eszek sok édességet - ez után, eldumálgatunk a ruhámról, és a pontszámomról. Az órára nézek, ami szerint hamarosan vége van ennek.
- Milyen a kapcsolatod az Országtársaddal? - kérdezi hirtelen, mire én meglepődök. Mire ez a nagy témaváltozás? Előbb még a körmömről beszélgettünk, nem?
- Jó. Tudod, nagyon jóban vagyunk. Ő igen érett, okos, és erős. Olyan, mintha csak a testvérem lenne - magyarázom neki kis ferdítéssel, ami Carlos okosságát illeti. Charlie feltűnően kezd hümmögni. Mi van? Mi baja van?
- Biztos? - megnyom egy gombot, mire a nagy kivetítő, kezd egyre átváltozni. Ne, ne, ne, ne! Kínos videó jön, kínos!
 Az első képkockákban, megjelenik Carlos, mellette én. A braziloknál ülünk, és eszünk. Jaj ne, tudom mi fog történni... Carlos mondani akar valamit, de csak leböfög. A közönség hangosan felnevet, én pedig csak egyre vörösödő fejjel ülök némán. Bevágnak egy-egy jelenetet, ahol Carlos böfög/fingik/az orrát turkálja/a fülét tbirizgálja, én pedig csak lenézően figyelem. Úristen, de égő... Egy hatalmas gong szakít félbe minket, én pedig kicsit talán túl korán pattanok föl.
- Köszönjük Miss Infierno, hogy itt voltál - csókolja meg a kezemet.
- Oh, én örülök - heherészek kínosan. Elindulok lefelé, de közben ahogy Noah mondta, megrázom kicsit a popómat. Legalább legyen egy szép emlékük is - a férfiaknak - rólam.
 Amint leérek, Carlost rögtön felkonferálják. Elhalad mellettem, és mintha egy megvető pillantást küldött volna felém. Aztán meglehet, hogy csak képzelődök. Megrázom a barna tincseimet, és odamegyek Cristináékhoz. Az olaszok leszegett fejjel beszélgetnek. Próbálom felvenni a fonalat, kisebb-nagyobb sikerrel. Carlosra nézek, aki bele vigyorog a kamerába. Az utolsó kérdés, amire behozzák neki a videót erre a kérdésre lett: "Milyen a kapcsolatod Arabella Asesinoval, és Cristina Angellel". Mikor vége lett az interjújának, elindul felénk. Mire mellém lép, összefonja maga előtt a kezét, és direkt nem néz a szemembe. Mi ütött bele?
- Veled meg mi van? - kérdezem suttogva. Ő csak sóhajt egyet.
- Semmi.
Niels megy fel a színpadra. Egy egyszerű szürke öltönyt visel. Magabiztosan, kicsit flegmán válaszolgat. Kiderül, hogy elég népes családból származik. Van egy húga, Astrid, aki most tizenhat éves, egy ikeröccse, - akik most négy évesek - és egy másik húga, aki tizenkettő éves. Mesél a szüleiről, hogy az apja kis korában meghalt egy balesetben, az anyja pedig öngyilkos lett nem is olyan rég, és hogy mindenáron győzni akar, hogy megvédhesse a testvéreit. Szegénykém, nagyon szomorú a története. De persze jön a nagy bumm, a kérdés, és persze a videó. A kérdése pedig ez; Büszke vagy a hazádra?
 Még egy óra, mikor Charlie meghallgatta az amcsi fiút is, és ezzel vége az interjúknak. A színpad elsötétül, és a kiválasztottak szét szélednek. Én is mennék, ha Carlos nem tartana fel.
- Mi volt ez? - kérdezi megragadva a kezemet.
- Mi mi volt? - rántom meg a vállamat pajkosan.
- Hát ez, az előbbi. Nem ilyennek ismertelek - hányja a szememre. Mi a baja most meg?!
- Még mindig nem értem!
- Jól tudod te azt! Ahogy illegeted magad a közönség előtt! - most már kiabál, és az összes kiválasztott minket néz. Még Arabella és Julio is kézen fogva  érdeklődik. - Meg, hogy biztos vagy a győzelmedben! Eddig nem ilyennek ismertelek. De úgy látszik, hihetetlenül jó színésznő vagy, mint Angelina Jolie...
- Fejezd be! Majd fent megbeszéljük! - meresztgetem rá a szememet, hogy leessen neki, hogy mindenki bámul.
- Nem! Olyan vagy, mint egy rossz kurva! Elhiheted velem, hogy szende tündérke vagy, közben pedig tudod, hogy te leszel a Bajnok! Na meg aztán, hogy ráztad a feneked a végén?!
- Nem vágtad le, hogy ez csak színészkedés volt?! - kiabálom, mert teljesen kihozott a sodromból. - Milyen gyerekes vagy...
- Igen, mert én gyerekes vagyok! Meg ostoba! Teljesen megaláztál, amikor azt mondtad, hogy okos vagyok! Tudod, hogy nem vagyok az, még is ezt mondtad, ami után bejátszották a videót, amiben olyan vagyok, mint egy fogyatékos!
- Csak kedves akartam lenni!
- Leszarom! Bárcsak nem te lennél az Országtársam! - most már mind a ketten kijöttünk a sodrunkból. De ez a kijelentés, sok volt. Visszaveszek magamból. Na, ez durva volt.
- Igen? - suttogom annyira halkan, hogy a körülöttünk lévő kiválasztottak is hallják. Toppantok egyet, és futni kezdek a liftig. Hívom, beszállok, és meg sem állok a tetőig. Ott aztán kinyílik, én pedig kiszállok, és a korláthoz lépek. Rákönyökölök a korlátra, és onnan nézek le a városra. A gyönyörű városra, amely a sötétségben - mert már szinte este van - teljesen ki van világítva. Furcsa érzés kap el. Az orromban, mintha egy gyufát gyújtottak volna meg, és a füstje csikizni kezdi belülről. A szemem bekönnyezik, és kicsordul az első könnyem. Tudom, hogy ha az első végig szánt az arcomon, követi még ezer is.
 Hát ez durva volt azért tőle. Teljesen félreértett engem! Ahj, hogy miért ennyire komplikált ez! Hangos szipogásba kezdek. Nem is értem miért, de nagyon rosszul esik, hogy Carlos ezt mondta. Még hogy egy kurva vagyok! Tényleg ilyennek lát?! Tényleg?!
 Hirtelen meleg kezeket érzek meg a vállamon. Összerezzenek ijedtembe, de amint látom, hogy ki az, kicsit megnyugszom. Magához ölel úgy, hogy a hátam hozzá simul a mellkasához. Még mindig hüppögök a sírástól. A fiú lágyan simogatni kezdi a karomat, amivel még mindig görcsösen markolom a korlátot. A fejemet a vállára hajtom, és a tájat nézem.
- Hülye volt. Nem gondolkozott, amikor azt mondta - suttogja a fülembe.
- Tudom Julio, de akkor is szíven ütött. Még sosem láttam ilyennek. Ilyen dühösnek - megfordulok, és átölelem.
- Nyugi, majd benő a feje lágya, és bocsánatot kér.
- De te ugye nem hiszed el, amit mond? - nézek mélyen a pimaszul csillogó szemébe.
- Persze, hogy nem. Ismerlek, és nem vagyok olyan mint Carlos, én tudom, hogy nem vagy egy olcsó ribanc - ölel magához szorosan. Beszívom a férfias illatát, és magamhoz ölelem, mint egy plüss macit. Nem tudom, miért teszem. Talán azért, mert ő utánam jött. Mert ő most is törődik velem, mikor Carlos rám kiabál. Talán. Nem tudom miért, de nagyon jól esik, hogy törődik velem. Egy kicsit eltol magától, behunyja a szemét, és ajkaival készül letámadni az enyémet. Bármennyire is jó fej, ezt azért nem. Mielőtt még az ajkaink összeérnének, eltolom magamtól, és a szemébe nézek.
- Bocs, tényleg, nem tudom mi ütött belém - szabadkozik, miközben próbálja elkerülni a tekintetemet. Nem szólalok meg, csak szorosan megölelem. Nagyon romantikus lehet ez így, hogy fent a tetőn, éjszaka, a kivilágított London előtt, ölelkezek Julioval. Kár, hogy elrontja az, hogy mennem kéne.

                           *

 Vörös fejjel lépek be az emeletünkre. Megindulok a szobám felé, de valami az utamat állja el. Felpillantok, és farkasszemet nézek Carlossal.

Trailerünk lett

Sziasztok! :) A mai nap során, nem csak egy újabb részt láthattok, olvashattok, hanem megcsodálhatjátok a trailerünket is. :)

Köszönjük a trailert Berecz Ramónának. :)