#5 - Arabella

Sziasztok!
Most, hogy felkerült a tíz feliratkozós különkiadás, visszarepítünk Benneteket Angliába, ahol már javában zajlanak az események. Bizony, el lehet felejteni a "mindenki szeret mindenkit" - felállást, folytatódnak a balhék :D Gondolom, mindannyian kíváncsian vártátok, milyen volt a veszekedés Arabella szemszögéből. Nos, most erre is fény derül :)
Jó olvasást a fejezethez!
Maja<3
 

Sean nemsokára a beszéde végére ér. Egyébként nem esik szó semmi különösebb dologról, azt mondja el, amit már annyian előtte. Óva inti a Kiválasztottakat, hogy vigyázzanak egymással, hiszen sosem lehet tudni, melyik aranyos mosoly mögött bújik meg egy mindenre elszánt, könyörtelen gyilkos. Ennél a résznél önkéntelenül fészkelődni kezdek, ám ezt rögvest abba is hagyom, amint a tekintetem találkozik a nézők között helyet foglaló Gabriellel. Eszembe jut, hogy el kell játszanom a csendes jókislány szerepét, és azonnal változtatok a viselkedésemet. Egy óvatos, ám mégis magabiztos mosollyal az arcomon hallgatom végig a fiú monológját. Közben persze máshol járnak a gondolataim: folyamatosan azon agyalok, mi üthetett Julióba, amiért ennyire ellenséges a tavalyi bajnokkal. Hiszen olyan normális srác! Nincs elszállva magától, kedvesen beszél, a szavaiból árad a megértés és a tisztelet, amit a Kiválasztottak iránt érez, ápoltan, stílusosan öltözködik, nem túl hivalkodó és beképzelt… Nem hiszem, hogy az egyszerűségével vívta ki Julio figyelmét, sokkal inkább feltételezhető, hogy van a múltban egy sötét titok, ami Seanhoz kapcsolható, de valamilyen szinten Julio hibája…. Oké, erre kicsi az esély, de nincs ennél érthetőbb magyarázat az Országtársam hirtelen hangulatváltására.

  A beszéd befejeztével azonnal Julióhoz fordulok, hogy kifaggassam, mit is akart elérni az előbbi kirohanásával. Mielőtt azonban egy hang is elhagyná a torkomat, a fiú lekászálódik a díszes, csillogó szekérről, és szó nélkül elviharzik. Hát, ez nagyszerű! Ha egyszer megértem Julio Fuarez viselkedését, első dolgom lesz, hogy szobrot emeltessek magamnak! Pff… Bár, amennyire fura ez a srác, még azon se csodálkoznék, ha néha még ő maga sem értené, mit miért csinál… Azért remélem, nem keveredik valami orbitális hülyeségbe. Nem lenne túl szerencsés, ha már az első Angliába töltött napon verekedésen kapnák valakivel. Az meg pláne nem, ha magával a tavalyi győztessel.

  A többi Kiválasztott is kezd leszállingózni a kocsikról. Kicsit furán érzem magam, hogy csak én, egyedül gubbasztok a szekéren, ezért jobb híján én is sétálgatni kezdek, ismerős arcok után kutatva. Jó lenne, ha összefutnék Isabel-lel, vagy a helyes Országtársával, bár azt se bánnám, ha Gabriel jönne velem szembe. Sőt, még Juliónak is örülnék, bár abban már kevésbé vagyok biztos, hogy ő is hasonlóan élvezné a találkozást…

  Ahogy itt céltalanul lézengek, lehetőségemben áll alaposabban szemügyre venni az ellenfeleimet, lévén, hogy erről lemaradtam a hülye stylistom meg a késésünk miatt. Fürkészve fordulok körbe, érdekes arcok után kutatva. Először a németeket pillantom meg, egy tagbaszakadt, tejfölszőke srácot, és egy vékony, szintén szőke lányt, akik láthatólag kínosan próbálnak beszélgetni egymással, de nem nagyon jut eszükbe egyetlen értelmes téma sem. A lányról konkrétan üvölt, hogy halálosan unja az Országtársa szánalmas próbálkozását, és legszívesebben sikoltozva elrohanna. Bár az is lehet, hogy ezt inkább a babarózsaszín cucc teszi, amit a stílustanácsadója ráaggatott a bevonulás ünnepére.

  Ebben a pillanatban váratlan dolog történik. Érzem, ahogy nekiütközöm egy másik embernek. Próbálom megfogadni a mentorom tanácsát, és kerülni az értelmetlen összetűzéseket, így gyorsan elslisszolok az illető útjából. Pontosabban, elslisszolnék, ha nem akadna bele a lábam a szoknyájába, nem esne el a szerencsétlen, és nem venném észre, hogy kivel is állok szemben.

- Na, idefigyelj! – ordít rám Christina dühösen. – Az még oké, hogy magadat égetve próbálsz engem beoltani, de az, hogy direkt rátaposol a ruhámra, azt már nem fogom eltűrni, te brazil ribi!

  Végigvezetem a pillantásomat a lány ruháján, ami szó, ami szó, igencsak megsínylette az esést. Valahogy azonban mégsem tudom sajnálni az olaszt. Mégis hogy képzeli ez, hogy csak így, simán „leribizhet”?! Honnan veszi, hogy csak azért léptem rá a csilivili ruhácskájára, hogy keresztbe tegyek neki? Azt hiszi, körülötte forog a világ, vagy mi?

-Jézusom, elszakadt a ruhád! – A szám elé kapom a kezem, mintha ténylegesen sajnálnám a történteket. Közben persze, a lelkem legmélyén még élvezem is, hogy végre beolvashatok ennek a libának. – Oda ne rohanjak! Örülj, hogy ez az ócskaság kihúzta a felvonulás végéig! Mellesleg, - gúnyos mosolyra húzom a számat, úgy figyelem a lány egyre vöröslő képét. – tudod, szerintem inkább az a ribi, aki ráhajt a mezőny leghelyesebb fiújára, hogy majd az Arénában jól lenyúlja a dolgait, aztán szemrebbenés nélkül kést eresszen a szívébe…

- Ha az én ruhám ócskaság, akkor a tiéd mi? – vigyorog rám, miközben gúnyosan végigméri azt a két rongyot, amit az az idióta készített nekem. – Hiába játszod az ártatlant, csak féltékeny vagy. És ne próbáld nekem bemagyarázni, hogy te a Viadalon egy áldott jólelkű Kiválasztott leszel! – mondja, és megajándékoz egy lesajnáló pillantással, amitől automatikusan viszketni kezd a tenyerem. – Azt hiszed, nem tudom, hogy az első adandó alkalommal hátba akarsz szúrni az Arénában?

  Azt hiszem, Christina rövid ismeretségünk alatt most először, de rátapintott a lényegre. El is árulom neki a kegyetlen igazságot.

-Van egy olyan érzésem, hogy arra a bizonyos leszúrásra nem én lennék az egyetlen jelentkező! – vigyorgok rá cinikusan. – Bár, mi tagadás, nem sírnám tele a párnámat, ha a ronda képed éjfélkor felragyogna az égbolton!

- Ó, Istenem, annyira szánalmas vagy! – forgatja a szemét unottan. Ettől a pillantástól kedvem lenne kést ereszteni a szívébe. Hm, mikor is kezdődik a Viadal? Remélem, nem húzzák el nagyon a kiképzést. Azt sem garantálhatom, hogy akár egy percig is kibírom anélkül, hogy elvágja a torkát ennek az ostoba olasznak. – Semmi mással nem tudsz jönni, csak a kinézetemmel. Csúnya a ruhám, ronda vagyok, és hasonlók… Miközben mindketten tudjuk, hogy nincs igazad… De próbálkozz csak nyugodtan, legalább röhögök egy jót!

  Összeráncolt homlokkal meredek a lányra. Te jó ég, ha még beszélek vele egy kicsit, még kiderül, hogy nagyobb az egója, mint Juliónak. Az pedig igen komoly teljesítménynek számít, nagyon kevés embernek sikerül megdöntenie az Országtársam rekordját.

- Mondd csak, drága Christina, nem vagy te egy icipicit elszállva magadtól? – hergelem. – Remélem, azért tudod, hogy a nagyképűség nem visz előbbre!

  Erre különös dolgot tesz: felnevet, mintha csak valami vicceset mondtam volna. Aztán mélyen a szemembe néz, és vigyorogva ejti ki a következő szavakat:

- Inkább legyek elszállva magamtól, mint hogy egy olyan jelentéktelen, idegesítő ember legyek, mint te!

- Ó, igen? – vicsorgok rá indulatosan. – Tudod mit, te ostoba, olasz liba? Majd akkor nevezz jelentéktelennek, amikor átvágom a torkodat! – Most már üvöltök. Pár ember, főleg a mentorok közül, felénk fordulnak, és érdeklődve figyelik a vitát. A szemem sarkából látom, ahogy egy fiú sebesen megindul felénk, feltehetően azzal a szándékkal, hogy lecsillapítson minket. De ez most nem izgat különösebben, mindenképpen be akarok olvasni ennek a beképzelt majomnak. Már tudom is, hol fogok odavágni neki. – Igen, szívem, meg foglak ölni! Soha többé nem fogsz hazajutni a családodhoz, és nem tömheted többet magad pizzával!

  Christina eleinte unottan bámul rám, szinte már ásítozik. Amikor azonban megemlítem a családját, mintha valami elpattanna az agyában. Az arca bevörösödik, a fogait éhes tigris módjára villantja rám. Gúnyos vigyor fut végig az ajkaimon, ahogy az őrlődését figyelem. Na, ezzel biztosan jól összezúztam a gondosan felépített kis álomvilágát! A lány alig hallhatóan motyog valamit, majd olyat tesz, amire lehetetlen felkészülni. Meglendíti az öklét, és az arcomhoz közelít vele.

  Se védekezni, se elfutni nincs időm. Amint megérzem Christina öklét az arcomon, azonnal a sajgó állkapcsomhoz kapom a kezem. A fájdalom mindent elsöprő hullámként szalad végig a testemen. Egy másodpercre kissé, ám szerencsére hamar sikerül visszanyernem az egyensúlyomat. Ez a csaj most komolyan megütött? Hogy merészelte? Hogy volt képes kezet emelni rám? Ezt meg kell bosszulnom! Nem várhatok az Arénáig, most azonnal elégtételt kell vennem a pofonért!

  Megemelem az öklöm, és célba veszem az orrát. Mielőtt azonban ütést mérhetnék az olasz szemei közé, egy erős kéz kulcsolódik a csuklómra.

  Idegesen vicsorogva oldalra kapom a fejem. Úgy tervezem, hogy jól leüvöltöm a visszavágásom megakadályozóját, ebből azonban semmi sem lesz. Igaz, még mindig mérhetetlenül nagy dühöt érzek Christina megmentője iránt, ám nem adok hangot a mérgemnek. Semmi kedvem ugyanis ahhoz, hogy holnap azzal legyenek tele a címlapok, hogy Brazília női Kiválasztottja kis híján megölte Noah-Levi Infiernót, a tavalyi Viadal bajnokát…

- Ha nem akarsz egy elkülönített szobába kerülni a viselkedésed miatt, fogadj meg egy tanácsot. Most szépen rakd le a kezed, és hagyjátok egymást békén! – mondja komolyan.

  Kissé ugyan megrészegülök a magas, napbarnított bőrű, csokoládébarna szemű spanyol látványától, ám még van bennem annyi erő, hogy bólintsak egyet. A fiú erre elereszti a karomat, majd felváltva néz hol Christinára, hol rám. Az olasz egy önelégült vigyorral mered rám, amiért legszívesebben megrugdosnám, de úgy, hogy még az élettől is elmenjen a kedve. Persze, semmi kedvem hülyeséget csinálni, még csak az hiányzik, hogy még jobban beégessem magam Isabel és Carlos mentora előtt.

  A fiú egyébként még mindig a társaságunkban tartózkodik, bár látszik az arcán, hogy jobb dolga is akadna, mintsem, hogy két elmebeteg Kiválasztottra vigyázzon, nehogy ismételten egymásnak essenek.

  Már éppen kezdeném kínosan érezni magam, ahogy nagy csöndben álldogálunk, és bámuljuk egymást, amikor hirtelen egy újabb ember furakodik a körünkbe. Néhány perccel ezelőtt minden pénzt megadtam volna azért, hogy rátaláljak, és jól leteremtsem az eltűnéséért, most azonban még csak rá se nézek. Jól tudom ugyanis, hogy ha megpillantom az önelégült képét, azon nyomban felmegy az agyvizem, és üvöltözni kezdek vele, akárcsak egy közveszélyes eszelős. Utóbbi pedig jó eséllyel elég rossz benyomást tenne Noah-ra.

- Na, ki a király? – kérdezi az Országtársam vigyorogva.

- Ha így kérdezed, biztosan magadról beszélsz! – vágok rá egy unott fintort, amitől automatikusan sajogni kezd az arcom, pont ott, ahol az imént Christina megütött. Nagyszerű, még a mimikám is odaveszett! Egyre jobb ez a nap, de komolyan…

- Talált, süllyedt! – hangzik Julio válasza, amin valamiért már nem tudok meglepődni.

- Zseniális… Azt is elárulnád esetleg, hogy mit csináltál, vagy menjek át gondolatolvasóvá?

- Nem tudom, hogy fogadod majd a hírt, de az a nagy helyzet, hogy… - A fiú drámaian felsóhajt, és a hatás kedvéért még a tökéletesen fésült, fekete hajába is beletúr. -… szövetséget kötöttem a spanyolokkal!

  Vagy fél percbe telik, mire felfogom, amit mondott. Alig akarok hinni a fülemnek. Julio a spanyolok szövetségesévé avanzsált? Hiszen ez fantasztikus! Jézusom, vannak szövetségeseim – pontosabban szólva, szövetségeseink – és még egy fűszálat sem kellett keresztbe tennem azért, hogy megszerezzem őket! Amikor annak idején belekezdtem az edzésbe, egyetlenegy dologtól tartottam igazán a Viadallal kapcsolatban. Meglepő módon nem a gyilkosságoktól és a halálesetektől rettegtem, hanem a ténytől, hogy simán megtörténhet, hogy az egész Viadal alatt olyan egyedül leszek, mint a kisujjam, senkihez sem szólhatok, magányosan kell a mutánsok és a Kiválasztottak elöl menekülnöm. Sosem voltam egy könnyen barátkozó ember, ám úgy tűnik, ez most kivételesen nem fog gondot okozni, hála Juliónak.

  Éltemben először őszintén, egy cseppnyi gúny nélkül mosolygok rá a fiúra. Ő persze még mindig ugyanazzal a hamisítatlan, önelégült vigyorral mered rám, mint azelőtt, de ez most egyáltalán nem idegesít. Visongva az Országtársam nyakába vetem magam. Nem viszonozza azonnal az ölelésem, talán mert egy kissé váratlanul éri a hirtelen jött szeretetrohamom. Pár másodperc elteltével azonban a derekam köré fonja a karjait, és még meg is pörget a levegőben.

- Na, jó, ezennel minden bántót, amit mondtam, visszavonok, Julio Fuarez! – jelentem be ünnepélyesen. Közben a fiú letesz a földre, és alkalmam nyílik szemügyre venni a tenyeremet, ami csupa zöld. Egy pillanat erejéig elgondolkozom azon, mégis miért kellett lefesteni Julio hátát, ám hamar elvetem a találgatásokat. Kisebb gondom is nagyobb a maszatos kezemnél, és olyan boldog vagyok, hogy csak a szövetségeseimre tudok koncentrálni. – Te vagy a világ legszuperebb Országtársa, hogy ilyen szövetségeseket szereztél magunknak! – mosolygok rá kedvesen.

- Öhm… Izé, Ara… - motyogja Julio zavartan. – Az a helyzet, hogy csak magamnak… Téged nem ajánlottalak be.

  A pár perce még örömtől ragyogó tekintetem egy másodperc töredéke alatt elsötétül, és ezt valószínűleg Julio is észreveszi, ugyanis pár lépéssel arrébb húzódik tőlem. Azt hiszem, ezt jól is teszi, tekintve, hogy hamarosan felrobbanok az ereimben sebes folyóként áramló dühtől. Kinyitom a számat, hogy mindenféle szemét alaknak, alávaló féregnek elhordjam a fiút, ám az az idióta olasz már megint belekotyog valamibe, amihez egyébként semmi köze.

- Látod, téged még az Országtársad sem akar szövetségesnek! – gúnyolódik.

- Pofa be! Ez a mi kettőnk ügye. Semmi szükség arra, hogy beleüsd az orrod! – mordulok rá ellenségesen. Christina persze nem szívbajos, lenézően figyeli, ahogy az Országtársammal veszekszem. – Komolyan képes voltál szövetséget ajánlani Isabeléknek, anélkül, hogy megkérdezel? – Visszaveszek a hangerőmből, a pillantásomat egyenesen a fiúéba fúrom, nem törődve azzal, hogy ettől a mozdulattól kis híján kitöröm a nyakam. – Vagy legalábbis, miért nem szóltál nekik, hogy én is belépnék a szövetségbe?

- Bocs, elfeledkeztem róla! – von vállat lazán.

- Ó, igen, teljesen véletlenül kiment a fejedből, mi? – vetek rá egy gyilkos pillantást. – Végül is, meg tudlak érteni. Tényleg. Elvégre, csak egyszer említettem meg neked a dolgot. Én kérek elnézést, amiért azt hittem, az agyad be tudja fogadni ezt a picurka információt!

- Figyelj, Ara, én… - kezdene magyarázkodni, de én belé fojtom a szót.

- Te csak ne „Arázz” itt nekem! – sziszegem vészjósló hangon. – Nem tudod még, mit jelent ez az egész, amit elkövettél!

- Ugyan, honnan tudnám?

- Akkor elárulom, Fuarez! – Minden igyekezete ellenére, de sikerül a fiú közvetlen közelébe férkőznöm. Olyan halkan, kísértetiesen beszélek hozzá, hogy attól szinte még én is megijedek. – Te elárultál engem, ami háborút jelent. Kőkeményen.

  Mielőtt bármit is reagálhatna, utat török magamnak Christina és Noah-Levi között, és a lift felé veszem az irányt. 

  A lakosztályomba érvén lemosom magamról azt a töménytelen mennyiségű festéket, amit az előkészítő csapatom szíveskedett rám kenni. Ezután levetkőzöm, és egy gyors zuhanyt veszek, majd miután megszárítkozom, magamra kapok egy feszülős csőfarmert és egy csinos, narancssárga blúzt, melynek a nyakrészénél ezernyi apró fodor szaladgál. Kiveszem a hajtűket a fejemből, majd lassan, óvatosan fésülni kezdem fekete hajzuhatagomat. A tükör elé állva szemlélem az összhatást. Megállapítom, hogy egészen tűrhetően nézek ki ahhoz képest, hogy az elmúlt nyolc óra során leüvöltöttek, kikezdtek velem, felpofoztak, és végül, de nem utolsó sorban, elárultak.

  Felszegett állal, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetnék Julióra, kisétálok a fürdőszobából, és levágom magam a kanapéra. Körülbelül egy órán át nem csinálok mást, csak hallgatom a zuhany ismerős zaját, és azzal szórakozom, hogy a plafont bámulom. Közben persze megpróbálom kitalálni, hogyan végezzek az én szeretett Országtársammal. Úgy kellene csinálnom, hogy a spanyolok ne jöjjenek rá, hogy én tettem. Gyorsan, hatékonyan kell eltennem láb alól, hiszen az kevésbé feltűnő. Igaz, nincs benne túl sok élvezet, de hát, valamit valamiért, nem igaz?

  Időközben Christinára terelődnek a gondolataim. Na, ő a másik eset. Ha jól tudom, nem áll szándékába akár a spanyolokkal, akár Julióval szövetségre lépni, tehát vele gyakorlatilag azt csinálhatok az Arénában, amihez csak kedvem szottyan! Ha szeretném, addig kínzom, amíg nem kezd vad könyörgésbe, hogy végre-valahára vágjam át a torkát. Persze nem fogok hagyni a rimánkodásának, szépen hagyom, hogy magában elvérezzen.

  A gondolatmenetemből a lakosztályunk dallamos csengettyűje ránt vissza a valóságba. Ezek is csak a legjobbkor tudnak zavarni, amikor az ember éppen relaxál! Fáradtan felsóhajtok, majd nehézkesen feltornázom magam, és a hatalmas, mahagóniból készült ajtó felé veszem az irányt. Időközben Julio is végez a zuhanyzással, és a csengő hangjára végre kidugja az orrát a fürdőből. Ő is megindul a bejárat felé, ám én gyorsabban odaérek. Egy lenéző pillantással illetem a fiút, aztán ajtót nyitok a vendégeinknek.

  Legnagyobb meglepetésemre a három spanyol áll az ajtóban. Isabel, Carlos és Noah-Levi mosolyogva, kissé izgatottan toporognak a küszöbön. A szemöldököm a homlokom közepéig szalad, amikor megpillantom őket. Örülök nekik, de van valami furcsa abban, hogy meglátogatnak. Ha jól tudom, már mindent megbeszéltek Julióval, amit az első nap meg lehet beszélni, Noah meg… Igazság szerint tőle tartok egy kicsit. Pontosabban, nem a fiútól félek, hanem attól, hogy felemlegeti a Christinával való… khm… incidensemet.

- Mit akartok? – kérdezem. – Ha Juliót keresitek, mindjárt jön, amint lesikálta a hátát!

  Julio erre motyog valami olyasmit, hogy rettentően gyerekes vagyok. Noah a fiúhoz lép, kezet fognak, aztán a spanyol megkéri, hogy beszéljenek egy kicsit négyszemközt.

- Nem is tudom, miért jöttünk, csak a bátyám lerángatott – sóhajt fel Isabel.

  Meg kell erőltetnem magam, hogy ne adjak hangot az érzéseimnek, és ne reagáljak semmit se a tényre, miszerint Isabel és Noah-Levi testvérek. Bár, ha jobban megnézi őket az ember, akarva-akaratlanul felfedezek közöttük néhány hasonlóságot. Mindketten magasnak mondhatók, az arcuk vékony, és csodaszép, a szemük mogyoróbarna, és mindig kedvesen csillog. Még a viselkedésük is megegyezik; gyakorlatilag nekik köszönhető, hogy még nem vertem péppé Christinát.

- Gondolom, a szövetségről akar beszélni – vonok vállat látszólag közömbösen. Közben persze majd’ megesz a kíváncsiság, hogy azok ketten mégis mi a csodáról pusmoghatnak. – Kértek valamit? – kérdezem udvariasan, és a konyha felé veszem az irányt.

  Isabel és Carlos követnek.

- Ó, igen, köszönjük! – mosolyodik el a lány.

- Öhm… Igen, igen, köszönjük! – teszi hozzá a fiú kissé sután.

  A hűtőhöz sétálok, és előveszek belőle két darab csokis muffint. Nagylelkűen, akárcsak egy igazi háziasszony, a vendégeim felé nyújtom őket. Elfogadják az édességet, bár Carloson látszik, hogy semmi kedve hozzá, mindössze udvariasságból teszi ezt. Úgy döntök, nem firtatom, mi a baja. Úgyis kicsi rá az esély, hogy elmondja, meg amúgy sem szeretnék túl nyomulósnak tűnni. A végén még azt hiszi szegény srác, hogy én is olyan vagyok, mint Christina!

Leülünk az asztalhoz, ahol nyomban majszolni kezdik az ízletes finomságot. Már éppen kezdenék kérdezősködni a szövetséggel kapcsolatban, ám egy zavaró tényező megakadályoz ebben.

- Jaj, drágám! – sipítja Brittany önkívületi állapotban. – Csodásak voltatok, mind a ketten! Amikor feltűntetek a színen, valósággal elállta lélegzetem!

- Kösz! – intek felé lazán. - Viszont, Brittany, mint látod, éppen egy beszélgetés kellős közepén állok, szóval, ha nem gond, megtennéd, hogy…

- Ó, hogyne, drágám, érted bármit! – hápogja elaléltan. – Megkeresem Juliót!

  A nő eltűnik az egyik szobában, én pedig egy bocsánatkérő pillantást küldök Isabel és Carlos felé, akik időközben befalták a sütit.

- Ne is kérdezzétek! – A plafonnak szegezem a tekintetemet, a szemeimet unottan forgatom. – Ő a kísérőnk, Brittany Lőddmárlemagad Jones.

- Nekünk mondod? Nekünk egy anorexiás kurva jutott, akit simán csak Bongyorkának nevezünk – cuppogtatja le az ujjait Carlos.

  Egy apró mosoly jelenik meg a szám sarkában a különös becenév hallatán. Spanyolország azon kevés résztvevők közé tartozik, akiknek emlékszem az Aratására, mert egy bizonyos személy nem vonta el a figyelmemet a képernyőről. A kísérő valóban eléggé érdekesen hordta a frizuráját. A haja mindössze a tarkójáig ért, de valamilyen érthetetlen okból kifolyólag begöndörítette. Talán így akarta felhívni magára a figyelmet, vagy szimplán azt hitte, jól áll neki ez a stílus. Mindenesetre a Bongyorka becenév igazán találóra sikeredett.

- Megértem a helyzeteteket. Mindannyian megszívtuk ezekkel az angol tyúkokkal! – fintorgok. – Komolyan mondom, néha úgy érzem, az egész bandában egyedül a mentorom, Gabriel a normális.

- A mi mentoraink közül általában csak Noah-Levi szokott törődni velünk – forgatja a szemét a lány.

- És a srác? – vonja fel a szemöldökét Carlos. – Vele is gáz van?

  Ördögi terv apró darabjai kezdenek összeállni a fejemben. Milyen szép is lenne, ha előadnám, milyen ember is valójában Julio Fuarez! Ha beavatnám a szövetségeseit a legféltettebb titkába, miszerint egyáltalán nem ért a fegyverforgatás művészetéhez, mindössze arra akarja használni őket, hogy támogatókat szerezzenek neki, aztán, amikor elérkezettnek látja az időt, kést állítson a fejükbe! Egy sátáni vigyor fut végig az ajkamon, ahogy felrémlik előttem a kétségbeesett Országtársam arca, amikor Carlosék elküldik melegebb éghajlatra.

  Végül azonban úgy döntök, nem leszek ekkora szemét. Igaz, Juliót egy kanál vízben is meg tudnám fojtani, de ha esetleg kiderülne, hogy hazudtam, örökre elbúcsúzhatnék a spanyolok barátságától. Azt pedig nem akarom. Nagyon nem.

  Így hát úgy döntök, sokkal jövedelmezőbb, ha csak az igazat, a színtiszta igazat mesélem el a fiúról. Ki tudja, a végén még annyira megkedvelnek, hogy bevesznek a szövetségbe!

- Hát, nem is tudom… - húzom el a számat kínosan. – Nem azért, tényleg tök jól harcol… Vagyis, azt hiszem. Meg ha nagyon megerőlteti magát, még jófej is tud lenni, de… - Szándékos hatásszünetet iktatok be. A vendégekről szinte üvölt, hogy egyre jobban fúrja az oldalukat a kíváncsiság a szövetségesükkel kapcsolatban. – Gondolom, Isabel, nem kell magyaráznom, mekkora egy pofátlan, egoista nőcsábász. – A lány erre zavartan motyog valamit, az arcszíne pedig mintha egy foknyival halványabbra váltana. – De amúgy el lehet viselni, ha az életetek múlik rajta.

- Értem… - motyogja a lány. – De azt már nem, hogy miért egyeztél bele olyan könnyen a szövetségbe, Carlos…

- Nem azt mondtam, hogy nem éri meg! – teszem fel a kezem védekezően, mire Isabeltől egy kérdő, Carlostól pedig egy zavart pillantást zsebelek be. – De azért nem árt, ha vigyáztok vele. A ti érdeketekben mondom.

- Rendben – bólintanak.

  Ekkor nyílik az ajtó, és kilép rajta Noah és Julio. Az arcukról sajnos lehetetlenség bármit is leolvasni, úgy néznek ránk, mintha semmi sem történt volna. Én viszont úgy érzem, valami fontosról beszélgettek… Valamiről, amiről talán nekem sem ártana tudnom.

-Mindent sikerült megbeszélni? – kérdezi Carlos.

  A fiúra szegezem a pillantásom. Nocsak, talán neki is szöget ütött a fejébe a megmagyarázhatatlan eltűnés? Úgy látszik, hasonló a gondolkodásmódunk, ami biztos alapja lehet egy jól működő szövetségnek…

  Noah bólint, és a mentoráltjai kíséretében elindul az ajtó felé.

- Szóval… Viszlát holnap! – kezdi Isabel a búcsúzkodást.

- Holnap találkozunk! – kacsint rá Julio, mire a lány zavartan lesüti a szemét, és motyog valami köszönésfélét. A fiúk kezet ráznak egymással, Isabel pedig hozzám lép.

- Szia! – mosolyog rám kedvesen. Komolyan, ez a csaj még sosem volt mérges, vagy lehangolt? Mindenesetre nagyon szimpatikus a vidámsága.

- Szia, örültem a szerencsének! – Viszonozom a mosolyt, majd gyorsan biccentek egyet Carlos és Noah felé.

  Az ajtóig kísérem a spanyolokat, majd egy óriási mosoly kíséretében útjukra bocsájtom őket.

*

 

Éppen, hogy elmennek a vendégeink, már meg is jelenik Gabriel, Brittany, és Julio stílustanácsadója, a negyvenes, mogorva nő, akinek nem tudom a nevét. Mögöttük legalább tíz fekete-fehér ruhás ember robog. Mindannyian két-két, csurig megrakott tálcát tartanak a kezükben. Ennek ellenére még a fáradtság vagy a kimerültség leghalványabb jelét sem vélem felfedezni az arcukon, úgy sürögnek-forognak a konyhában, mintha egész életükben ezt csinálták volna, és azt tartanák a legfontosabbnak a világon, hogy Brazília csapata jóllakjon.

  Körülbelül fél órával az érkezésük után már minden készen áll egy pompás étkezéshez. Mindannyian letelepszünk a hatalmas svédasztal köré. Természetesen Gabriel foglal helyet az asztalfőn, mellette pedig mi ülünk, Julióval, minket követ Brittany és Julio stylistja. Szerencsére az előkészítő csapat és George nem tolják ide a pofájukat. Még csak az hiányozna! Biztosra veszem, hogy nem élném túl, ha egész este a nyivákolásukat kellene hallgatnom…

  Az étkezőasztal közepén egy díszes, aranyozott gyertyatartó magasodik, melyben titokzatos, vonzó láng fénye lobban, gyönyörű ragyogást adva ezzel az asztalnál ülők arcának. Mintha az egész szobát körüllengné egy varázslatos, fenséges fény, ami arra kötelez minket, hogy maradjunk csöndben, és nyugodtan, mindenféle habzsolás nélkül fogyasszuk el a vacsoránkat.

  Így is lesz. Gabriel jó étvágyat kíván, Brittany pedig készülne elmondani valami magasztos beszédet a bátor és hősies Kiválasztottakról, de szerencsére a mentorom lehurrogja, így kezdetét veheti az oly régóta várt vacsora. Mint kiderül, a több mint húsz tálca nem csak kívülről tűnt ínycsiklandónak, a tartalma is pompás! Szinte minden megtalálható az asztalon, ami szem-szájnak ingere. Gyümölcsleves, halászlé, kagylóleves, grillezett csirkehús, párolt zöldségek, óriási sültek, gyümölcsöktől és fagylalttól omladozó tálak, valamint habos sütemények várnak ránk. Elsőként egy pirosas színű húst veszek magamnak, aminek egyik oldaláról hatalmas ollók állnak ki. Kicsit ijesztően fest, de azt mondják, az íze mennyei. Meg amúgy is, mit veszíthetek, ha megkóstolom? Legrosszabb esetben olyan borzalmas, hogy kénytelen-kelletlen Julio pofájába köpöm az egészet…

  Gyorsan felvágom az állatot, aztán a számba veszem az első falatot. A hús annyira puha és omlós, hogy szinte elolvad a számban. Isteni érzés kerít hatalmában, amit életem eddigi tizenhét éve során még sosem tapasztaltam. Egymás után kapkodom a számban a falatokat, míg végül alig fél óra leforgása alatt magamba tömök egy egész rákot. Mivel már a repülőúton is rengeteg sütit ettem, úgy döntök, inkább a gyümölcsöket ízlelem meg. természetesen a hagyományosakat, amikből Brazíliában is bőven lakmározhattam, – már, ha sikerült néhányat észrevétlenül ellopnom – félreteszem, inkább a számomra egzotikusabbnak tűnő egyedeknek szentelem a figyelmem. Így a nap végére már tudom, milyen ízű a görögdinnye, a sárgadinnye, az őszibarack, és az eper. Sajnos több finomságra nem telik, annyira tele vagyok.

  Mikor már mindannyian jóllakunk, Gabriel úgy dönt, ideje egy kicsit beszélgetni.

- Hallom, jól indítottátok az első napot – néz felváltva hol rám, hol Julióra. Semmit sem lehet kiolvasni a hangjából, így hát halványlila gőzöm sincs, vajon gúnyolódik-e, vagy valójában büszke ránk.

- Ja, mondhatni – bólint Julio közömbösen. – Szövetséget kötöttem a spanyolokkal.

  Ahogy a fiú kiejti a száján az ominózus mondatot, azonnal elborul az agyvizem. Félreértés ne essék, nem állítok az összes jelenlévő fejébe egy-egy kést, mindössze egy csokoládétortát veszek magamhoz, azon élem ki a Julio iránt táplált indulataimat. A desszertes villa helyett a sültek mellé helyezett vágókést fogom meg, azzal kezdem feldarabolni a sütemény. Közben mélyen Julio szemébe nézek. Ebbe a pillantásba az összes bennem lakozó gyűlöletet beleadom. Remélem, érti a célzást, miszerint a kis tortaszelet helyett akár az ő feje is heverhetne előttem…

  Mikor már egy szem sem marad a tortából, indulatosan levágom az asztalra a kést, és felvont szemöldökkel nézek az Országtársamra. A fiún látszik, hogy kezdi kényelmetlenül érezni magát. Úgy fészkelődik a székén, mintha szűkösnek találná a helyét, és közben nagy ívben kerüli a pillantásomat. Beletelik pár percbe, mire Gabriel magához tér.

- Akkor, most drága Arabella – fordul hozzám egy bájmosoly kíséretében. – Elmondanád, hogy mit ártott neked az a torta? – A hangja hirtelen elsötétül, mire automatikusan lesütöm a szemem. – Vagy… Inkább azt kérdezzem, hogy mit ártott neked Julio? Vagy akárki más?

  Mindössze egy keserves sóhajt kap válaszul, mire Juliót kezdi faggatni, aki szintén nem hajlandó értelmesen kommunikálni a férfival. Azt hiszem, Gabrielnél ekkor telik be az a bizonyos pohár. Felpattan a helyéről, és össze-vissza mutogatva ordibálni kezd.

- Tudjátok, mi a legnagyobb probléma, édes gyermekeim? Az, hogy kicseszettül életképtelenek vagytok! Ne néz Arabellára, fiam, ez neked is szól! Na, köszönöm. Az a nagy helyzet ugyanis, hogy ha így folytatjátok, egy hét nem sok, de annyit sem húztok ki az Arénában. Nehogy azt higgyétek, hogy bármit is el tudtok titkolni előlem. Nem vagytok elég okosak, nekem pedig túl jók a kapcsolataim. Minden apró, szánalmas kis stikliről tudok. Tudom, hogy ki nem állhatjátok egymást, tudom, hogy az olasz csaj felpofozta Arabellát, és hogy hajba kaptatok a hülye spanyolokon! Tudjátok, amikor belevágtam ebbe a játékba, azt hittem, két életerős, magabiztos tinédzsernek fogok segíteni. Erre mit varrnak a nyakamba? Egy… Argh, inkább nem is folytatom, a végén még olyat mondok, amit megbánok… - teszi fel a kezét hárítóan. Hatalmas levegőt vesz, majd egy oktávval lejjebb viszi a hangját, úgy folytatja monológot. – Az a baj veletek, hogy elég, ha az ember fél órát a társaságotokban tölt, máris tudja, hogyan fogtok meghalni.

- Hogyan? – kérdezi Julio. – Mondd, Gabriel, hogyan fogunk meghalni?

  A mentorunk nagyot sóhajt, miközben valami olyasmit motyog a borostájába, hogy „Ezt már nem úszom meg!”.

- Tényleg érdekel benneteket?

  Gyors pillantást váltunk, majd egyöntetűen bólintunk.

- Rendben van… Elmondom, ha ennyire ragaszkodtok hozzá. Kezdjük veled, Arabella. Az lesz a veszted, hogy nem tudod kezelni az indulataidat. Egyszer csak egy akkora trauma ér, hogy abba beleőrülsz. Valaki, aki talán nem kedvel annyira, ezt kihasználja. Beléd köt, vagy akár te szívózol vele, harcolni kezdtek, és elvágja a torkodat. Ne feledjétek, sose keveredjetek csatába, amikor nem érzitek teljesen nyugodtnak a lelketeket. Az idegesség indulatokat szül, az indulat értelmetlen felbátorodást, ami pedig halált. Gondolom, utóbbira egyikőtöknek sem fáj a foga. No, de lépjünk is tovább. Julio. Gondolom, semmi újat nem árulok el azzal, hogy jó eséllyel egy féltékeny lány fog végezni veled. Ember, értem én, hogy fiatal vagy, és előtted az élet, de az túlzás, hogy mindenkire rárepülsz, aki szembe jön veled! Ez az Országok Viadala, egy halálos játék, nem egy béna szappanopera. Ennek a mániákus nyomulásodnak az lesz a vége, hogy valamelyik hülye liba tényleg beléd szeret, elmondja neked az igazat, de meg lekoppintod a francba, mint ahogy azt eddig is tetted. Igen ám, csakhogy otthon az emberek nem ölnek, mert nincsenek fegyvereik. De az Arénában igen, Julio. Ott, ha valaki dühös rád, végez veled.

  Néma csendben hallgatjuk végig a mentorunkat. Van valami félelmetes abban, hogy ennyire pontosan ki tudja számítani, mi miatt jutunk majd az örök vadászmezőkre. Persze, ez csak egy fikció, nincs sok valóságalapja… de mégis… Simán el tudom képzelni, hogy Juliót valaki emiatt ölje meg… Például Isabel. És amit rólam mondott… Ebben is van logika, még ha csak egy hangyányi is. Néha tényleg elvetem a sulykot. Ahogy végiggondolom, mit tettem és mondtam a mai nap folyamán, rádöbbenek, hogy totálisan kiestem a jókislányos szerepkörömből. Ez mélységesen elszomorít. Azt hittem, képes leszek megtéveszteni az embereket azzal, hogy eljátszom azt, aki nem vagyok. De ezek szerint nem megy… A fenébe is, de hát én Arabella Asesino vagyok, képtelen lennék egy más karaktert alakítani! Szomorú, hogy pont emiatt fogok meghalni.

- De! – szólal meg pár perc hallgatás után a férfi. – Még van remény. Igaz, egy ujjnyi, de még nem hagyott el benneteket véglegesen. Két esélyetek maradt. Mindkettőt alkalmaznotok kell ahhoz, hogy életben maradjatok. Az első, hogy megváltoztok. Gyökeresen. Arabella, azt javaslom, hűtsd le magad, vegyél vissza az indulataidból, és kerüld az olasz lányt! Veszélyesnek tűnik. Julio, te pedig állj le a folyamatos csajozással, és hagyd békén Noah húgát. Hidd el, nem ér annyit, hogy meghalj miatta!

- Oké! – bólintok rá gondolkodás nélkül. – Mi a másik feltétel?

- Mint már említettem, senkiben sem bízhattok meg – mormogja a mentorunk. – Kivéve egy emberben. Magatokon kívül, természetesen.

- Igen, és ki az? – faggatózik Julio izgatottan.

  Gabriel arcán ördögi vigyor terül el, majd végre-valahára kiböki a választ: egymásban. Mondanom sem kell, köpni-nyelni nem tudok, ahogy meghallom az eszement ötletet. Jézusom, mit akar ez a barom? Hogy bízzak meg… Julióban? Hogy egy szavát is elhiggyem azután, hogy elhappolta előlem Isabelt és Carlost? Na, azt lesheti! Akkor sem bíznék meg benne, ha az életem múlna rajta! Tudom, hogy ő nem tisztességes, hiszen sosem volt az. Nem bízhatok meg benne, hiszen gyűlölöm!

- Kizárt! – vágjuk rá tökéletes szinkronban. Zavartan összenézünk, majd Julio erőt vesz magán, és vadul gesztikulálva magyarázni kezd Gabrielnek.

- Nem, és nem! – A hangja ellentmondást nem tűrően cseng. – Remélem, ezt még te se gondolod komolyan! Ara utál engem, bár nem értem, hogy miért, de ez most mindegy is… Amióta megérkeztünk, arra célozgat, hogy meg akar ölni. Egy indokot mondjatok, egy rohadt indokot, amiért meg kellene bíznom benne!

- Egyetértek! – szólalok fel én is. – Julio egy gyökér, aki folyamatosan szívózik velem! Mindent megtesz azért, hogy kikészítsen, és a legjobb, hogy mindezt a véletlenre fogja! Emberek, áruljátok el, hogy mégis mi a francért kellene összeállnom vele!

  A stylist váratlanul felkapja a fejét a tányérjából, és halkan, mégis határozottan pontot tesz a vita végére.

-Mert Országtársak vagytok.