#4 - Arabella

Sziasztok!
Meg is érkeztem a következő résszel, melyből megtudhatjátok, hogyan élte meg Arabella a bevonulást. Egyúttal szeretném megköszönni a 2960+ oldalmegjelenítést, ez sokat jelent nekem és a többieknek!
Kellemes húsvétot és jó olvasás!
Puszi, Maja

Biztos, hogy meg fogom őket ölni! Sőt, nem is akárhogyan: addig kínzom őket, amíg egy cseppnyi élet van bennük. Úgy fognak könyörögni nekem, hogy vágjam el a torkukat! Szinte már hallom, ahogy keservesen nyögdécselve, szenvedve rimánkodnak. És hogy könnyítek-e a szenvedéseiken? Természetesen nem. Az nem az én műfajom.

  Ha az emberek hallanák a gondolataimat – ami szerencsére sosem következhet be – azt hinnék, egy kiforrott gyilkológép vagyok, egy könyörtelen, szadista vadállat, akinek már több millió halál szárad a lelkén. Nos, ez így nem teljesen igaz. Eddigi életemben mindössze egy életet oltottam ki. Persze ez a szám pár hét múlva valószínűleg lényegesen meg fog növekedni, de addig még van idő.

  Nem állítom, hogy minden egyes nap felrémlik előttem az a pillanat, amikor elvágtam Guiletta torkát, de azért néha megesik, hogy eszembe jut. Minden egyes képkocka tisztán ragyog előttem: amikor odamentem hozzá a suliba, és megkértem, hogy jöjjön ki este a földre, mert beszélni akarok vele; az egész testemet átjáró izgalom, amikor megláttam; a lány mesterkélt mosolya, ahogy rám tekintett; és végül a pillanat, amikor belevágtam a kést a torkába. Abban a percben nagyon furcsán éreztem magam. Mintha fejbe kólintottak volna, úgy forgott velem a világ. Legalább öt percbe tellett, mire két értelmes gondolat megfogalmazódott bennem. Öltem! – ez volt az első. Én megyek a Viadalra, és nyerni fogok! – így hangzott a második. Egyszerre mérhetetlen öröm, izgalom, kétségbeesés és megkönnyebbülés járta át a testemet. Örültem, hogy végre-valahára teljesült az álmom, izgultam, hogy fény derül a Guilettás ügyre, kétségbeestem, hogy mi van, ha nem tudom megállni a helyem az Arénában, de egyben meg is könnyebbültem, hiszen az utolsó zavaró tényezőt is elsöpörtem az utamból. Felejthetetlen pillanat volt, az egyszer biztos. Sajnos elég kevés időm jutott arra, hogy rendesen átgondoljam a dolgokat, ugyanis indulnom kellett vissza az árvaházba. A nevelők sosem tűrték el a kilógásokat, egy percig sem gondoltam, hogy kivételezni fognak velem. Így hát amilyen gyorsan csak tudtam, szedtem a lábam, és befészkeltem magam a szobám legkisebb sarkába. Másnap reggel arra ébredtem, hogy a nevelők, a szobatársaim, és a többi árva, mindannyian arról fecsegnek, hogy Guiletta nem jött haza tegnap este. Persze rögvest beindultak a találgatások. Valaki azt gondolta, az edzőteremben maradt, hajnalig akart gyakorolni, ám közben elnyomta a fejét az álom, mások arra gyanakodtak, hogy egy fiúval töltötte az éjszakát, de az is felmerült, hogy egy oltári nagy balhéba keveredett, ezért bujkálnia kell. Pár óra múlva, amikor megkezdődött a munka, fény derült az igazságra. Az egész főváros a kávéföldön tolongott a lány holtteste körül. Senki sem értette igazán, mi történt, mindenki csak találgatott. Szerencsére nem jöttek rá a teljes igazságra, az egész esetet betudták annak, hogy a lányt túlságosan is megviselte a felkészüléssel járó stressz, ezért önként vetett véget az életének. Ez a verzió mindenki számára elfogadható magyarázatnak tűnt, így nem is firtatták tovább az ügyet, mindenki tovább foglalkozott a saját ügyes-bajos dolgával.

  Ennek természetesen én örültem a legjobban. Elképzelni se merem, mit tettek volna velem azok, ha a fülükbe jut a hír, miszerint saját kezűleg végeztem az ország talán utolsó reménysugarával…

  A lakosztályba érve úgy döntök, pihenek egy kicsit a felvonulás előtt, ebben azonban megakadályoz az Országtársam. Éppen, hogy beteszem a lábam az ajtón, máris odajön hozzám, és beszélni kezd. Nem teketóriázik sokáig, rögtön a dolgok közepébe vág.

- Nem hiszem el, hogy még el sem kezdődtek az edzések, máris szereztél magadnak egy ellenséget.

- Mi lenne, Fuarez, ha egyszer, kivételesen, nem ütnéd bele az orrodat a dolgaimba? – fintorgok. – Amúgy meg az olasz csaj egy kretén! Viszont Isabellel kapcsolatban nem értek egyet veled, szerintem cseppet sem fura lány, sőt kifejezetten normálisnak tűnik.

- Hát, szerintem nem százas…

- Miért? Mert elutasított? Igazán rájöhetnél már végre, hogy van, akinek nem kellesz. Tudod, néha kifejezetten sajnállak, hogy ilyen későn kaptad az első pofont az élettől! Így nagyobb a fájdalom.

  Julio motyog valamit a bajsza alatt, aminek nem szentelek különösebben nagy figyelmet. Kit érdekel, mi baja van? Talán azzal, hogy Isabel lerázta, végre ráeszmél, hogy nem ő minden nő álma. Jó, aláírom, tényleg oltári jól néz ki a dús, fekete hajával, a sötét, titokzatosan csábító szemeivel, és az izmos testével, de azért nem kellene ennyire beképzeltnek lennie. Ha pár fokkal lejjebb venne abból a hatalmas egójából, talán még az is lehet, hogy egész jól kijönnénk. De a mostani felállással sajnos esélytelen a helyzet.

  Magamhoz veszek egy üveg ásványvizet, és a tágas, virágokkal díszített ablakhoz sétálok. Lassan, komótosan kezdem kortyolgatni a frissítő italt. Az emberek, akik már kóstolták, mind azt mondják, semmi íze nincs, olyan, mintha puszta levegőt innának. Nos, azt kell, hogy mondjam, ezzel nem értek egyet. Szerintem egész jó íze van, pláne ennek a citromos változatnak. Szinte kiérzem belőle a frissességet és a természetességet. Ezek pedig olyan dolgok, amiket otthon, Brazíliában sohasem tapasztalhattam. Ott mindig csak csapvíz került az asztalra, pár szelet kenyérrel vegyítve. Az országomat a kávé hazájának nevezik, bár ezzel szemben életem eddigi tizenhét éve során mindössze egyszer kóstolhattam bele az erőt adó italba, a tizenötödik születésnapom alkalmából, amikor egy doboz kávét kaptam az egyik tesszerámért cserébe. Mikor rákérdeztem a dolog miértjére, a feliratkozásokért felelős nő azt felelte, nagyon jó az idei szezon, kenyér meg nincs, ezért ebben a hónapban kávét adnak a feliratkozásokért. Mit volt mit tenni, megkóstoltam az italt, és leszámítva, hogy utána napokig vérzett az orrom, jólesett.

  Gondolataimból egy tarkómat cirógató, forró lehelet ráz fel. Villámgyorsan megfordulok, és felhúzott szemöldökkel meredek Julióra, aki mellesleg sokkal közelebb áll hozzám, mint azt szeretném. Komolyan, sosem unja meg?

- Mit akarsz? – mordulok rá idegesen.

- Nézd, Ara, nem kell megjátszanod magad. – A fejét kissé oldalra dönti, látszik rajta, hogy megpróbálja elkapni a pillantásomat. – Láttam, amit láttam. A baj csak az, hogy nem értem. Most már igazán elárulhatnád, mit forgatsz a fejedben. Ez az egész, ami körülötted folyik, valahogy nem tiszta.

- Nem értem, miről beszélsz! – vágom rá reflexből. – Ja, és szeretném, ha békén hagynál!

  A baj csak az, hogy Juliót nem lehet ennyivel lerázni.

- Szerintem meg nagyon is érted, drága Ara. De ha gondolod, segítek feleleveníteni! – mosolyog rám cinikusan. – Kiválasztanak az évszázad leghalálosabb versenyére, mégis teljesen nyugodtan, rezzenéstelen arccal fogadod a helyzetet, ám mikor kiderül, hogy én leszek az Országtársad, úgy nézel rám, mintha menten felnyársalnál a tekinteteddel. Az Aratások visszanézése alatt folyamatosan veszekszel velem, semmivel sem vagy megelégedve, amit mondok, meg úgy alapból, folyamatosan beszólogatsz. Elvileg egy cuki, aranyos, mosolygós jókislány vagy, ám amióta megérkeztünk, egyszer sem nevettél, és folyamatosan olyan megjegyzéseket teszel, amik arra utalnak, hogy tudsz harcolni. Ezt mellesleg alátámasztja Gabriel megjegyzése is, miszerint kiskorodban jól bántál a lándzsákkal. Beszólsz a stylistodnak, majd furcsán sutyorogsz a mentoroddal, és végül, minden ok nélkül belekötsz az olasz csajba, és úgy üvöltözöl vele, hogy azt még a világ másik felében is hallják. – Hitetlenül megrázza a fejét, majd egy kérdő, ám magabiztos pillantást vet rám. – Az egyszer biztos, Ara, hogy valami bűzlik körülötted. Tuti, hogy titkolsz valamit!

  A monológ hallatán pár másodpercig szinte meg sem bírok szólalni. Létezik, hogy Julio ennyire figyel rám? Vagy csak ennyire bénán színészkednék? Nem, mindkettő maga a nagybetűs lehetetlenség! Jól tudom, hogy a fiú önmagán, meg talán jelen esetben Isabelen kívül semmi, és senki sem érdekli, nem hiszem, hogy kiszúrta volna, hogy vaj van a fülem mögött. És, hogy rosszul játszanám a szerepem… Na, itt már valóban felmerülhetnek problémák! Kínosan lesütöm a szememet, ahogy végigfuttatom a fejemben az elmúlt fél nap történéseit. Igaz, ami igaz, sokszor nem tudtam tartani magamat a tervemhez, és meglehetősen furán viselkedtem. Tényleg rengetegszer – folyamatosan – keveredtem olyan szituációkba, amikor egyszerűen nem bírtam uralkodni az indulataimon, és emiatt valamilyen szinten felszínre került a valós énem. Úgy tűnik, vigyáznom kell, főleg holnaptól, amikor ugyanis elkezdődnek az edzések. Ott nem szabad hibáznom! Még csak a lándzsák közelében sem kellene mennem, nehogy véletlenül egy találatom is a bábu szívébe álljon, és a többi Kiválasztott rájöjjön, hogy mi mindenhez is értek. Az maga lenne a nagybetűs katasztrófa.

  Elgondolkozom azon, vajon Julión kívül más is észrevehette-e, hogy valami nem oké velem. Lopva a fiúra sandítok. Eddig szinte egész nap együtt lógtunk, így talán logikusnak tűnhet, ha jobban kiismeri a viselkedésemet. De mi a helyzet a többiekkel? Christinával, Isabellel, Carlosszal, és a többi Kiválasztottal? Szinte mindannyian végighallgatták az olasszal folytatott vitatkozásomat. Igaz, ettől még nem lettek okosabbak, és nem férkőztek a titkom közelébe, de azért mégis zavar, hogy annyian hallották, ahogy martuk egymást. Most biztosan azt hiszik, egy örökké acsarkodó, hisztis liba vagyok, akit könnyű lesz eltenni láb alól. Azt persze nem bánom, hogy nem tartanak kemény ellenfélnek, annál könnyebb lesz végezni velük. Sőt, jobban belegondolva, valószínűleg Christináról is hasonló véleménnyel vannak, ami nekem akár még jól is jöhet a későbbiekben…

- Mindenkinek van egy titka! – suttogom. Félig lehunyom a szemem, hosszú szempilláim alól megpróbálok csábos pillantásokat vetni a fiúra. – Lefogadom, hogy még neked is, Julio. Azt is feltételezem, hogy nem szívesen osztanád meg a nagyközönséggel, vagy akár velem. Mindannyian emberek vagyunk, senki sem tökéletes. Nem, ne rázd a fejed, te sem vagy az! Neked is vannak gyengeségeid, hibáid… és titkaid is. Szóval, amíg nem szeretnéd, hogy a mocskos kis dolgaid után szaglásszak, kérlek, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy te sem kutakodsz utánam! Menni fog? – vigyorgok rá gúnyosan.

  Válaszra nyitja a száját, ám egy hang sem jön ki a torkán. Ennek persze nem az az oka, hogy teljesen megbabonázták volna a szempilláim, vagy hogy valaki kést eresztett volna a szívébe, mindössze az történt, hogy a nappaliba becsörtetett Gabriel, kíséretében hat szőke plázacicával.

- Ez mi akar lenni? – ráncolom össze a homlokomat.

  Szó, ami szó, az összkép elég röhejesen néz ki. A mindig halálosan laza és egyszerű Gabriel a szokásos koptatott, szakadt farmerében, fekete pólójában, borostás arccal, mogorván, unottan álldogál hat festett szőke hajú, agyonsminkelt, szétplasztikázott, tűsarkúban tipegő, sikongató cicababa társaságában. Szinte meg sem tudok szólalni, ahogy szemügyre veszem a csapatot.

- Nos, akkor, kedves Arabella, engedd meg, hogy felvilágosítsalak! – A mentorunk kissé mesterkélten belém karol, majd végigmutat az egybegyűlteken. – Nem tudom, emlékszel-e még a délelőttre, amikor ezek a hölgyek kicsit kicsinosították a buta kis fejedet, azért, hogy tűrhetően nézz ki a szekeres felvonuláson. Na, ők azok!

- Á, értem – bólintok kelletlenül. – Bocsánat, teljesen kiment a fejemből a bevonulás, annyi minden történt azóta, hogy említetted…

  Gabriel erre motyog valami olyasmit, hogy „Kímélj meg a részletektől”, majd átad Jessicáéknak. Na, igen, átadna, ha a három nőt olyan könnyű lenne elszakítani Juliótól. A nővérek ugyanis valósággal képtelenek betelni az Országtársammal. A másik három előkészítővel versengve a fiúhoz köré sereglenek, és folyamatosan nyávognak neki valamit. Ha jól veszem ki a zsivajból, hárman a hétvégi vásárlásukról tartanak élménybeszámolót, két lány az izmait dicséri, és arról faggatják, hogy sikerült ilyen fantasztikusan kigyúrnia magát, az utolsó pedig szemrebbenés nélkül elhívja moziba. Bizonyos időközönként valamelyikük száját csöppet sem erőltette, irritáló kacaj hagyja el.

  Julio persze élvezi a kialakult helyzetet. Lazán mosolyogva válaszolgat a kérdésekre, gondosan ügyelve arra, hogy a lehető legnagyobb mértékben fényezze magát, és ha lehet ilyet mondani, még vonzóbbá váljon az újdonsült rajongói szemében. Néha-néha, amikor éppen nem a bicepszével van elfoglalva, kedvesen megdicséri a sminkesek haját, ruháját, szemét, vagy bármi mást, a lényeg, hogy az üresfejű libák, még jobban elájuljanak tőle.

  Mindössze hárman tekintünk furán a szoba közepén keletkezett tumultusra: én, Gabriel, és egy mogorva ábrázatú, negyvenes nő, akinek sötétbarna hajában fel-feltünedezik néhány őszülő hajszál.

 - Te jó ég, hogy fogom ezt kibírni? – sóhajt fel a nő fáradtan.

- Szerintem örülj, hogy már csak kétszer kell normálisan felöltöztetned a srácot – válaszol Gabriel. – Gondolj arra, hogy Arabellának még legalább egy hétig el kell viselnie!

- Á, nem Julio zavar! – legyint a nő idegesen. – Ezek az idióták visznek a sírba! Már rengetegszer szóltam Fire-nek, hogy rendeljen ki mellém egy másik előkészítő csapatot, ám sajnos nem hajlandó elhinni, hogy ezekkel képtelenség együtt dolgozni! Legalább ha a lányt kaptam volna meg… Persze, amennyire szerencsétlen vagyok, mindig a srácokat fogom ki! Ráadásul, folyton ilyen lepkeagyúakkal kell együtt dolgoznom, akik már attól hanyatt vágódnak, ha az illető jóképű…

- Ha akarod, szívesen elcseréllek a saját stylistommal! – ajánlom fel nagyvonalúan.

  Ekkor veszem csak észre, hogy George-nak se híre, se hamva. Na, nem, mintha annyira hiányozni az örökké parancsolgató stílusával és az epés megjegyzéseivel. Ám legnagyobb sajnálatomra, mégiscsak ő a stílustanácsadóm, az ő feladata, hogy ma estére felöltöztessen egy elragadó, mesebeli ruhakölteménybe, aminek láttán mindenki majd’ megpukkad az irigységtől, főleg Christina. Elvileg azt diktálják az érdekei, hogy gyönyörűvé varázsoljon, és az egész világon mindenki rólam beszéljen. Ha a bevonuláson szép leszek, az nagy részben az ő érdeme is. Ha Julióval vinnénk a pálmát, az összes híres-neves divatáruház csak és kizárólag vele és a savanyú képű nővel foglalkozna, talán még egy nevesebb állást is kapnának valamelyik puccos magazinnál. Ugyan, miért hagyná ki ezt a soha vissza nem térő alkalmat?

- Szerintetek George eljön? – fordulok bizonytalanul a felnőttekhez.

  A reakciók sajnos olyanok, mint amire számítottam. A nő zavartan a cipőjét kezdi bámulni, mintha valami különösen érdekfeszítő dolgot talált volna rajta, Gabriel pedig gyengéden átöleli a vállamat, és halkan beszélni kezd. Pontosabban, teljesen normális hangerővel ejti ki a száján a következő mondatokat, csakhogy ez a mellettünk kialakult idegtépő visongás mellett valóságos elfojtott suttogásnak hat.

- Nézd, én tényleg megpróbáltam beszélni vele. Minden eszközt bevetettem, de sajnos egyetlen észérv sem hatott rá. Makacs egy ember, az egyszer tény. Ráadásul, kiállhatatlan és szeszélyes. Ha valamit a fejébe vesz, tűzön-vízen át harcol, amíg meg nem valósítja a tervét.

- Ami az volt, hogy tönkretegyen – bólintok tárgyilagosan.

  A férfi nagy levegőt vesz, majd folytatja a monológját.

- Azért nem olyan vészes a helyzet, ahogy látod. Tudod, egy győztesnek szinte mindenhol vannak kapcsolatai, mint ahogy a híresebb magazinoknál is, ahová George be szeretne kerülni, mint stylist. Így hát, hosszas könyörgés hatására, de megenyhült. Beleegyezett, hogy készít neked egy ruhát, de…

- Mit de? – kérdezem sürgetve.

- De nem garantálom, hogy tetszeni fog neked! – húzza el a száját sajnálkozva.

  Az ember életében egyszer eljön a nagy próbatétel ideje, amikor le kell nyelnie az összes büszkeségét, és el kell fogadnia a kialakult szituációt. Ki előbb, ki később szembesül a problémával, ám egyszer mindenki átesik a dolgon. Van, akinek kevesebb fejtörést okoz, más napokig szenved miatta.

  Úgy tűnik, ez a pillanat nem csak Julio életében érkezett el, hanem az enyémben is. Nem, nem okozott gondot, hogy fél órába telt, mire az előkészítő csapatot sikerült lerángatni Julióról. Már azt is megszoktam, hogy Gabriel néha teljesen véletlenszerűen elkezd üvöltözni az emberekkel, majd a monológja végén rádöbben, hogy ő az egyetlen épeszű lény a bolygón. Az sem húzta fel az agyamat, hogy mialatt Jennáék elkészítették a sminkemet és a frizurámat, végig az „überszexi” Országtársamról áradoztak. Sőt, még azt is lenyeltem valahogy, hogy George megkérte a lányokat, hogy minél kegyetlenebbül bánjanak velem. Zárójelben megjegyzem, hogy utóbbiból annyi jött össze, hogy Jessica rálépett a lábamra, Jenna pedig kicsit meghúzta a hajamat. Ezek angol „úrinők”, fogalmuk sincs, mi az igazi kegyetlenség. Pff…

   Sokkal inkább felbosszantott, amikor a kezembe nyomták a ruhámat, amit a stylistom nem volt hajlandó személyesen átadni nekem. Mikor megláttam a darabot, azt hittem, ez az egész csak egy nagyon-nagyon rossz vicc. Sajnos hamar kiderült, hogy tévedtem…

  A kanapén ücsörgök, és megpróbálom kizárni a fejemből a zavaró tényezőket. Ez alatt mindössze Jennáék sipítozását és Gabrielt értem, aki idegbeteg módjára üvöltözik valakivel a telefonban. Hm. Nem lennék az illető helyében, az egyszer biztos.

  Már vagy fél órája annak, hogy elkészültem, de még mindig letaglóz a látvány, ami a tükör elé állva tárul elém. A szó legnegatívabb értelmében. Jó, megértem, hogy George kiakadt rám, amiért leüvöltöttem a fejét. Azt is megértem, hogy tojva a következményekre és a karrierjére, egy vacak ruhát vág a fejemhez. De azt, hogy ennyire rosszul nézzen ki, már nem nyelhetem le szó nélkül! Még mindig nem tudom eldönteni, sírjak-e, vagy nevessek a látványomon. Az én drágalátos stílustanácsadóm ugyanis jó eséllyel azt hiszi, nem egy megnyitón fogok felvonulni, az egész világ szeme láttára, hanem a sarokra készülök. Mert körülbelül úgy nézek ki a zöld csillámokkal behintett, feszülős miniszoknyában, és a fekete haspólóban, amin Brazília zászlaja ékeskedik. Kiegészítőként egy csörgődobot kaptam a kezembe, utalva ezzel a hastáncra. Az összhatást még az elegáns kontyba fogott fekete fürtjeim és a lélegzetelállító, élénk szemfestékem sem dobja fel. Úgy tűnik, a cipőtervezés nem George asztala, ugyanis nem készített nekem lábbelit, mindössze egy aranyszínű bokalánc csilingel játékosan a lábamon.

- Julio hajlandó még ma előhúzni azt a nagy képét? – kérdezem Gabriel felé fordulva.

  A mentorom persze pont most, amikor tényleg szükség lenne rá, nem ér rá, továbbra is vadul gesztikulálva magyaráz a telefonba. Úgy döntök, nem firtatom tovább a dolgot. Legrosszabb esetben lekéssük a bevonulást, és az első kocsi üresen indul el. Elgondolkozom, előfordult-e már hasonló eset a Viadal történetében. Sokáig töröm a fejem, ám végül egyetlenegy példát sem tudok felhozni. Talán nem véletlen, hogy eddig még sosem fordult elő késés. Elvégre, Julio Fuarez most tölti be először a Kiválasztott szerepét. Persze, tisztában vagyok a ténnyel, hogy az Országtársamat érdekli a külseje, és a lepkeagyú előkészítő csapata odáig van érte, de az azért egy kicsit túlzás, hogy hamarabb elkészültem nála, pedig engem még ki is kellett sminkelni.

 - Na, jó, ha egy percen belül nem kerül elő, esküszöm, bemegyek érte, és az sem fog érdekelni, ha egy szál alsógatyában feszít, én bizony lerángatom a kocsikhoz! – kiáltok fel indulatosan. – Mondja már meg valaki, mi az, már lassan egy órája bent eszi a fene, de még mindig nincs kész?!

- Jaj, nyugodj, meg drágám, a sok idegeskedés tönkreteszi a bőrödet! – csiviteli Jennifer, és a nővéreivel együtt letelepedik mellém. – Amúgy, ha jól emlékszem, Donatella valami olyasmit említett, hogy ki fogják festeni a hátát…

  A három lány rögtön izgatott fecsegésbe kezd, aminek témája meglepő módon nem más, mint Julio. A kanapé háttámlájára hajtom a fejem, és azon gondolkozom, mégis mit tettem, amiért ennyire kiszúrt velem az élet? Oké, megöltem Guilettát, de nem hiszem, hogy emiatt akkora csapást mérne rám a sors, mint ez a három IQ-bajnok liba. Szerintem, ha a Játékmesterek az idén kiemelkedően szadista Viadalt szeretnének összehozni, fel kellene kérniük Jessicáékat, hogy beszéljenek egy egész napon át bármiről, amiről csak kedvük tartja, majd az egész párbeszédet lejátszani a Kiválasztottaknak. Aki ezt kibírja, és nem lesz közben öngyilkos, akár meg is nyerhetné a Viadalt! Tényleg, lehetne ez a Végjáték lényege… Bár nem, mégsem, akkor már nem venném biztosra, hogy győzni fogok.

  Gabriel hangja ráz fel a bambulásomból.

- Na, csakhogy végre elkészültél! Ember, ha még egyszer, akár egyetlenegyszer is ennyi időt elcseszel azzal, hogy készülődsz egy béna eseményre, hát esküszöm…

  Nem törődve a mentorunk további szitkozódásával, felpattanok a helyemről, hogy végre megmondjam Juliónak a magamét. Amikor azonban meglátom, valósággal eláll a lélegzetem. Való igaz, ő sincs kifejezetten túlöltözve, mindössze egy sötétzöld, csillogós térnadrágot visel, ami eléggé hasonlít a szoknyámhoz; gondolom, ezzel akarták hangsúlyozni a stylistjaink, hogy mi egy csapat vagyunk. A nyakában egy brazil zászlót ábrázoló, kör alakú medál lóg. Fekete haját gondosan oldalra szárították, és az arcára is raktak egy kis festéket, hogy jobban látszódjon a kamerákban. Megpróbálok pár értelmes szót kinyögni, ám mielőtt akár egy fél nyikkanás is elhagyná a számat, Julio megfordul, közszemléletre téve ezzel a hátát, ami szintén lélegzetelállító látványt nyújt. Amikor megpillantom, nem tudom eldönteni, utaljam, vagy imádjam-e a savanyú nőt és a sipákoló tyúkokat ezért a lépésért. Ez egyszerűen… Fantasztikus, és annyira különleges! Nem hiszem, hogy másoknak eszébe jutott volna ez az ötlet! Ha ezt a közönség meglátja, odáig lesznek Julióért, egymást eltaposva fognak könyörögni Gabrielnek, hogy az ő adományukat fogadja el!

  Az Országtársam hátát ugyanis Brazília címere díszíti, de olyan pontosan és aprólékosan kidolgozva, hogy azt még maga a tervező sem csinálhatta volna jobban. Minden apró, eldugott részlet a helyére kerül, már-már azt hiszem, hogy valóban otthon vagyok, az egyik fontosabb ünnepélyen, ahol körbeviszik az ország fontosabb jelvényeit. Felfelé kell pislognom, hogy ki ne csorduljanak a könnyeim a honvágytól.

- Na, hogy tetszik? – kérdezi Julio vigyorogva.

  A fiú rajongói persze rögvest őrült visítozásban törnek ki, az Országtársam azonban ügyet sem vet rájuk, végig az én arcomat fürkészi. Gondolom, most nem számít neki pár agyament liba véleménye, egy olyan személy kritikájára kíváncsi, aki mindig kíméletlenül őszinte volt hozzá. Kivéve persze, amikor nem árulta el neki a titkait…

- Nagyon király lett! – mosolyodom el kedvesen. – Tényleg, nem csak úgy mondom. A közönség meg fog őrülni érted.

- Tudom. – feleli úgy, mintha ez teljesen egyértelmű lenne. Elgondolkozom, hogy ha ennyire biztos a dolgában, mégis miért kéri ki a véleményemet. Végül úgy döntök, nem érdemes ezzel ölnöm az agysejtjeimet, elvégre ő Julio, lehetetlen megváltoztatni. – Te is dögös vagy! – teszi hozzá vigyorogva.

- Ne is folytasd! – teszem fel a kezem hárítóan. – Eléggé ismerlek már ahhoz, hogy tudjam, hogy folytatódnak ezek a mondatok!

  A fiú röhögve belém karol, amitől eleinte egy kicsit feszengek, ám végül nem szólok érte, kisebb gondom is nagyobb ennél. Ezalatt mindössze annyit értek, hogy a bevonulás este hétkor kezdődik, most pedig éppen 8.50-et üt az óra. Muszáj sietnünk, ha nem akarunk elkésni!

  Ezzel a ténnyel persze mind Julio, mind Gabriel, mind az előkészítő csapat tisztában van, így nem is húzzuk tovább az időt, rögtön a lift felé vesszük az irányt. Szerencsére most nem tartóztatnak fel Jessicáék, így könnyűszerrel odaérünk a Köröndre, még mielőtt kezdetét venné a felvonulás. Az órára nézek, és megállapítom, hogy még hét percünk maradt.

  Ennyi idő bőven elég ahhoz, hogy alaposan szemügyre vegyem a többi Kiválasztottat. Elsőként Isabelen és Carloson állapodik meg a tekintetem. A fiú egy tangót idéző ruhában, egy vörös rózsával a szájában parádézik. A lány is hasonló ruhát kapott, mint az Országtársa, a stylistjuk nagyon jól eltalálta a piros-fekete színkombinációt, ami a tipikus spanyolos stílusukat jellemzi. Isabel kiegészítőként egy vörös legyezőt tart a kezében, a hullámos, barna haját pedig apró, piros virágok díszítik.

  A következő páros, akiket alaposan megfigyelek magamnak, Christina és az Országtársa. Szeretném azt mondani, hogy borzalmas, undorító látványt nyújtanak, de sajnos ez nem lenne igaz. Christina egy estélyi ruhát visel, ami az olasz zászló színeiben pompázik. Káprázatosan fest a halványan kihúzott szemeivel és a vérvörös rúzsával együtt. Annyira magas ez a lány, és annyira vékony! Igaz, utóbbi rólam is elmondható, hála az évtizedek óta tartó éhezésnek, de akkor is… Neki nem látszanak ki a bordái, és lefogadom, bármit vesz fel, fantasztikusan áll rajta! Persze, ez nem változtat a tényen, hogy egy beképzelt ribi… Csak, tudnám, hogy csinálják egyesek, hogy ennyire magabiztosak! A mezőny negyedéről üvölt, hogy nem küszködnek önbizalomhiánnyal. Julio, Christina, Isabel, Carlos… Mindannyian remekül festenek, de nem csak ma este, már az Aratáson is mindenkit elkápráztattak a puszta kinézetükkel. Nem értem, hogy csinálják. Talán már rengetegen megdicsérték őket? Vagy bebeszélték maguknak, hogy jól néznek ki? Esetleg valami más áll a dolog mögött?

- Izgulsz? – kérdezi hirtelen Julio.

- Mi? Nem – rázom a fejem hevesen. – Csak azon gondolkozom, miért vagytok ti olyan rohadtul magabiztosak…

- Mit értesz azalatt, hogy „mi”? – ráncolja a homlokát.

- Hát… Ti! – vonok vállat zavartan. – Mindenki, aki tisztában van az adottságaival. Isabel, Carlos, te… Mi a titkotok?

- Szóval, ha jól értelmezem, most önbizalom-növelő tanácsokat szeretnél hallani?

  A hangjából semmilyen érzelmet nem bírok kiolvasni. Az arca még csak meg se rezzen, a szája sem görbül felfelé. Mindössze vadítóan fekete szemében látom, hogy mennyire megmosolyogtatja a kérdés. Úgy gondolom, semmit sem veszíthetek, így hát kissé habozva bólintok.

- Nagyon egyszerű – von vállat közömbösen. – Tudod, Ara, nem fontos, hogy magabiztos légy, elég, ha úgy teszel, mintha az lennél. Akkor a környezted is annak fog látni.

- Szóval, ha azt mondogatom magamban, hogy gyönyörű és vonzó vagyok, a sok hülye angol elhiszi? – vonom fel a szemöldökömet kétkedve.

  Az Országtársam hangosan felnevet, majd lazán bólint. Ezer és ezer kérdés kavarog a fejemben a témával kapcsolatban, ám sajnos nincs időm tovább faggatózni, ugyanis a hangszórókból hirtelen felcsendül Anglia ismerős himnusza. Egy másodperc múlva megindul a kocsink.

  Úgy döntök, megfogadom Julio tanácsát, és azt ismételgetem magamban, hogy gyönyörű vagyok. Viszont egyre idegesebbé válok, ahogy közeledünk a közönséghez. Hallom, ahogy üvöltöznek. Neveket kiabálnak, a kedvenceik neveit. Olyan decibelű hangerővel teszik mindezt, hogy félek, megsüketülök, mire az elnök elé érünk. A másodpercek egyre gyorsabban és gyorsabban szaladnak előre, mintha versenyt futnának egymással. Az izgalom egyre hevesebben járja át az egész testemet a fejem búbjától kezdve, a szívemen át, egészen a kislábujjamig. Úgy érzem, a szívem menten kiugrik a helyéről. Görcsösen kapaszkodok a szekerem szélébe, érzem, ahogy a térdem és a szám önkéntelenül remegni kezd.

- Hé! – bök oldalba hirtelen Julio. – Ne parázz már annyira! Látszik az arcodon, hogy mennyire félsz ettől az egésztől. Ne tedd! Ha elfogadsz még egy tanácsot…

- Igen? – lihegem erőtlenül. Mintha minden egyes kimondott szó után csak vesztenék az erőmből.

- Mosolyogj és integess! Azt bírja a nép! – kacsint rám vigyorogva. – És persze sose feledd, mennyire gyönyörű vagy!

  Megfogadom a tippet, úgy teszek, ahogy mondta. A szekér meg is érkezik a fő útra. Amint az emberek megpillantanak minket, még hangosabban és szenvedélyesebben sikoltoznak, mint ezelőtt pár perccel. Még mindig a torkomban dobog a szívem, de nem törődöm vele. Egyetlen dologgal foglalkozom: hogy meghódítsam egész Angliát! Úgy tűnik, sikerrel járok. Az emberek majd megvesznek izgalmukban. Észreveszem, hogy néhány hatalmas transzparensen Julio neve virít nagy, tarkabarka betűkkel. Gyorsan körbevezetem a pillantásomat, és más neveket is megpillantok a táblákon. Ezek szerint az emberek többsége Christinát, Isabelt, Carlost, egy Francesco nevű srácot és egy Fiona nevű lányt látna a legszívesebben koronával a fején. Megpróbálom kizárni a fejemből a tényt, miszerint az én nevem egyetlen transzparensen se szerepel. Nem is kell, egyelőre semmi szükség rá. Szinte látom magam előtt, milyen fejet vágnak majd a beképzelt sznobok, amikor kezdetét veszi a Viadal, és egymás után mészárolom le a kis kedvenceiket! Meg lesznek lepődve, az egyszer biztos!

 - Hé, mosolyogj már! – súgja Julio. – Nézd, mint én!

  És valóban; a fiú arcán egy látszólag letörölhetetlen, fogvillantós mosoly terül el, amitől jól láthatóan teljesen megőrül a közönség. Az még csak hab a tortán, hogy az Országtársam magabiztosan integet, sőt pár zavartan heherésző lánynak még csókot is dob.

  Követnem kell a példáját, ha életben akarok maradni! Kissé bizonytalanul, de integetni kezdek az embereknek. Néhányan furán néznek rám, de a legtöbben ettől az apró, jelentéktelennek tűnő gesztustól teljesen felélénkülnek, és vigyorogva visszaintegetnek. Viszont én úgy érzem, ez még nem elég a biztos győzelemhez. Rajongókat kell szereznem, mindenáron! Sajnos jelenleg nem tehetek mást a nemes cél érdekében, minthogy széles mosolyra húzom a számat, és teljesen véletlenszerűen rákacsintok pár fiúra és férfire. Láthatólag ez tetszik nekik, hiszen rengetegen viszonozzák a kacsintást, mások pedig szívecskét formázva a kezükből fejezik ki szeretetüket. Sőt, mire a kocsink befut az elnök számára emelt pódiumhoz, még egy vörös rózsát is elkapok.

  Szépen, lassan az összes fogat megérkezik, a közönség pedig hatalmas, fülsiketítő taps kíséretében üdvözli a Kiválasztottakat.

  Fire elnök, Atlanta vezetője a maga lassú, öreges tempójában a mikrofonhoz lép, üdvözli a Kiválasztottakat és a nézőket, majd elmond egy hosszú, fárasztó beszédet, fogalmam sincs, miről, mivel még mindig a torkomban dobog a szívem, egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni. Meg amúgy is tudom, miről beszél Fire, hiszen minden évben ugyanazt mondja el, maximum egy-két kisebb változtatást visz bele a sokszínűség kedvéért.

  Mikor befejezi a monológját, a közönség illedelmesen megtapsolja. Ekkor Fire lehuppan az egyik számára kikészített székre, a mikrofonnál pedig feltűnik Sean Beker, a tavalyi Viadal bajnoka. Az arcom egy pillanatra megrándul, ahogy a fiúra nézek. Ez nem feltétlenül a lélegzetelállítóan sármos arcának és sportos alkatának köszönhető, sőt a mézszőke fürtjei sem gyakorolnak rám különösebben nagy hatást. Mindössze arról van szó, hogy felrémlik előttem, hogy aratott győzelmet egy évvel ezelőtt. Nem mindennapi módszereket alkalmazott, az egyszer biztos. Az összes lányt elcsábította, és a fiúkkal is jó barátságba került. A Kiválasztottak és a nézők egyaránt imádták, nem csoda hát, hogy a Hivatásosak már az első nap szövetséget ajánlottak neki. Mikor azonban leszállt az éj, Beker akcióba lépett, szemrebbenés nélkül elvágta néhány szövetségesének a torkát. Másnap mindenki csodálkozva állt az események előtt, nem értették, hogyan vesztették el társaikat. Sean persze nagyban lapított, a világért sem fedte volna fel a sötét kis titkát a szövetségeseinek. Minden nap megismételte az akciót. Szerencséjére a közönség díjazta a tervét, értékesebbnél értékesebb ajándékokkal halmozták el. Hála a cuki kis pofijának, még csak meg sem fordult a többiek fejében, hogy ő lehet a gyilkos, helyette Brazília Kiválasztottjára, egy kardforgató lányra terelték a gyanút. Való igaz, a csaj tényleg nem a kedvességéről és a megbízhatóságáról volt híres, itthon is inkább a vicces beszólásaiért és a bámulatos szépségéért szerették annyian. Én mondjuk nem ismertem túl jól, csak párszor láttam a suliban, meg hallottam, ahogy az osztálytársaim áradoznak róla. Visszatérve Sean-ra, ügyesen átejtette a szövetségeseit, míg végül mindenkit megölt, kivéve Brazília Kiválasztottját. Ők ketten maradtak bent utoljára a Végjátékban. Ádáz csata vette kezdetét kettejük közt, melyből végül a fiú került ki győztesként.

- Most ez komoly? – morogja Julio. – Mi a francért tart beszédet ez a nyomorék?

- Mert tavaly ő nyert a Viadalon? – kérdezek vissza, miközben az Országtársam arcát fürkészem. – Figyelj, nem hiszem el, hogy még egy közvetítést sem néztél végig, és halványlila gőzöd sincs arról, mi a szokás. Mellesleg, mi bajod Sean-nal? Szerintem semmi gond a sráccal…

- Basszus, Ara, muszáj neked mindenbe beleszólnod?! – üvölt rám.

  Fekete szeméből csak úgy süt a gyűlölet. Nem értem, mi ez az egész, mit vétett ellene Sean, és miért kiabált velem. Összeráncolt homlokkal tanulmányozom az arcát. Közben persze a paparazzik is felbukkannak, az egyik nyílegyenesen belenyomja a kameráját az arcomba.

- Elnézést… - motyogja Julio kelletlenül.

- Folytassák a műsort! – biccentek a pódium felé.

  Úgy tűnik, az újságíróknak ennyi éppen elég, sikerült is leráznunk őket. A tömeg és a többi Kiválasztott semmit sem vett észre az incidensből, mint ahogy Fire és Sean sem. Ez azonban nem enyhíti a tényt, hogy Julio tud valamit a tavalyi bajnokról, amit én nem. Tehát, titkolózik előttem. Nahát, jól gondoltam, hogy ő sem olyan nyíltszívű, mint mutatja! Viszont ez az egész ügy nagyon gyanúsnak tűnik, már távolról is bűzlik.

  Újra Julióra pillantok, hátha elárul valamit a tekintetével, vagy akár a mozdulataival. A fiú azonban kifejezéstelen arccal mered maga elé.

  A beszédet síri csöndben hallgatjuk végig.