#2 Cristina

Sziasztook! (:
Amint ígértük itt van a következő rész Cristina szemszögéből. A véleményetekre, mint mindig, most is kíváncsi vagyok! ^^ 
Jó olvasást!

^Lili Leone^

A taxi zötykölődve leállt, mire a vezető kilép a kocsijából és kinyitja az ajtót nekem.
-Igazán kedves!-forgatom meg a szemem és körbe nézek a repülőtéren. Nem kellett hosszú utat megtenni, hogy ideérjünk. Bár ez a része Olaszországnak nem a leghíresebb de még is a tenger idevonzza a nyaralni vágyó turistákat.
Tenger.
Felrémlett bennem a sós illat, a hideg víz és a forró napsütés. A torkom elszorult a gondolattól: Vajon soha többé nem fogom látni Olaszország hullámzó tengerét? Nem fogok többé pizzát enni? Soha nem lesz újra lehetőségem arra, hogy Luigi kamerájába mosolyogva modellt álljak?
-Vigyázz!
Francesco megragadta a karom és gyorsan elrántott mielőtt neki ütköztem volna egy telefonját nyomkodó utasnak. Kirántottam a karom a szorításából és tovább sétáltam az úton.
-Az nem a mi gépünk?-kérdezem döbbenten az éppen felszálló repülőre nézve. Választ nem várva elkezdtem rohanni felé. Nem értem, hogy miért gondoltam azt, hogyha egy felszálló repülő felé rohanok az meg fog állni. De semmi gond...Ez olyan "Cristinás dolog".
-Ugye csak viccelsz, Cri?-hallok meg egy nyávogós hangot.
-Cri?!-nyögök fel a becenevemet meghalva.
-Magánrepülővel megyünk, Drágám.-pislog nagyokat.
-Drágám?!-egy újabb nyögés hagyta el a számat. Ez most komoly? Misi nem zavartatta magát, karon ragadt és egy repülőgép felé húzott. Ahányszor megpróbáltam kiszabadulni ő belemélyesztette a műkörmét a bőrömbe.
-Hölgyeké az elsőbbség!-nyitja ki az angol zászlós gép ajtaját egy pilótának látszó hapsi.
-Hogy itt mindenki milyen kedves...-dünnyögöm magam elé és felugrok a repülőre.  Amikor beléptem nem akartam hinni a szememnek. Bézs színű bőrülések, plazma tv,  egy kis hűtőszekrény és még hasonló pénz nem sajnáló tárgyak.
-Foglaljatok helyet!-csiripelte idegesítő hangjával Misi.-A mentoraitok mindjárt itt lesznek.-bólint felénk majd elcsoszog a repülő másik felére amit egy függöny takart el. Ahogy az angol nő eltűnt a szemem elől felbukkantak az emlegetett mentorok is.
-Sziasztok!-mosolygott kedvesen a nő, a férfi is oda szólt valamit nekünk majd leültek velünk szemben.
A nőn egy sima fekete farmer és egy laza ing volt, kiegészítőként felvett egy fonott fekete nyakláncot. Az arca sima volt, barna szemei ragyogtak és hibátlan fogát kivillantva mosolygott ránk. A mellette ülő férfi már nem volt ilyen jókedvében, már bőven a negyvenes éveiben járhatott. Sötétbarna hajában már ott virítottak az ősz hajszállak, a zöld szeme unottan fürkészet bennünket miközben kopott farmerén dobolt az ujjával.
-Én Marianna Sole vagyok, ő pedig Alessandro!-mutat magára majd a kék inges férfira.-Mint tudhatjátok Misitől mi leszünk a mentoraitok.
-Hurrá....-Alessandro hangjából csak úgy sütött az öröm....-Ez már nem gyerekjáték fiatalok...Ez kőkemény harc. Készüljetek fel a halálra...Mert valószínűleg hamar lecsap rátok.-néz mélyen a szemünkbe.
-Huha...Még a végén megijedek...-gúnyolódom a pasassal.
-Most még nagy a szád kislány, majd akkor beszélj ha egy vágással a torkodon fogsz haldokolni az Arénában-válaszol. Az arcom megrándult, és csak hatalmas erőlködés árán tudtam megtartani Alessandroval a szemkontaktust.
-Előbb fogom mindenkibe belelőni a puskagolyóm mielőtt észheztérnének.-sziszegem a mentorom felé mire ő egy féloldalas mosollyal hátra dőlt a széken.
-Én is ezt gondoltam...És néz mi lett belőlem: Egy örült pasas aki minden évben végig néz 23 gyerek halálát...
A beszélgetésünket a gép zúgó hangja szakította meg.
-Felszállunk.-tájékoztat Francesco.
-Szerintem folytassuk később ezt a megbeszélést.-áll fel Marianna, mintsem törődve azzal, hogy a pilóta arra kér minket, hogy kössük be az öveket és maradjunk nyugton.
-Egyetértek.-horkant fel Alessandro és felpakolja a talpát az üvegasztalra.
Francescora néztem aki engem bámult, amikor meglátta hogy én is ránéztem elmosolyodott. Elkaptam róla a tekintetem és amint egyenletesé vált a gép mozgása felálltam a helyemről és átültem egy másik székre ami egy ablak felé nézett. Neki támasztottam az arcom a hideg üvegnek és az elsuhanó felhőket kémlelem. Mindjárt elhadjuk Olaszország határát...Elhagyom a bátyám, az iskolát, a pizza friss illatát...Elhagyom az életem...
Szorosan lehunytam a szemem és a motor egyenletes zúgására koncentráltam. Párszor megzavart Misi vihogása, de rövid idő után már nem észleltem semmit, csak a tapadós bőrülést és a hideg üveget, majd az is eltűnt. Elaludtam.
*
-Cri, Drágám, kelj fel!-hallok meg a fülem mellett egy cuppogós hangot-Megérkeztünk!
Lassan kinyitom a szemem és kinézek az ablakon, a repülő már leszállt. Kint zuhogott az eső és komor volt az idő...Meg van az ehhez illő hangulatom is.
-Ooo...tönkre fog menni a frizurám!-sipít fel mellettem Misi.
-Bele ne halj...-forgatom meg a szemem.
Feltápászkodom és megvárom amíg mindenki kihordja a seggét a repülőről majd én is mozgósítom magamat, amikor elmegyek egy cukros tál mellett kiveszek belőle két édességet. Legalább legyen valami jó emlékem is erről a repülőútról.
-Zöldalma vagy eper?-suttogom Francesconak, aki unottan figyelte Misi dumáját.
-Hm?-kérdez vissza roppant okosan mire egy vigyorral megmutatom a kezembe lapuló cukorkákat. Hirtelen újra 5 évesnek képzeltem magam, aki a bátyjával lopkodta a cukorkákát és azon vacillált, hogy melyik a legfinomabb.
-Eper.-mosolyog ő is. Kicsomagolom a zöldalmásat és beledobom a számban. Mit ne mondjak...Elég műíze volt.
Velünk szemben egy limuzin várakozott, szmokingos hapsival.
-Kezét csókolom, hölgyeim.-bájolog nekünk a férfi.
-Maga csak ne csókolgasson senkit...-motyogok magam elé és beülök a járműbe. Francesco mellém ül.
Újabb bőrülések csak most feketék, sötétített ablakok és egy plazma tv. Amikor a mentorok és Misi is beült a limuzinba, az elindult.
-Egy óra múlva Londonba érünk, ott találkoztok majd a staylisztokkal.-magyaráz lelkesen a kísérőnk. Neki döntöttem a fejem az ülésnek és hallgattam ahogy az esőcseppek kopognak a kocsi tetején. Végig néztem a csapatunkon: Misi épp megerősítette a tusvonalát, Marianna mosolyogva bámulta a telefonja képernyőjét, mellette Alessandro unottan nézte a tv-t amiben egy barna hajú nő  arról magyarázott, hogy az ország minden része a viadalra készül, és izgalommal várják az Arénát. Majd rátér arra, hogy az Aratás már lezajlott mind a 12 országban.
-Az Aratás, ahol kihúzták a kiválasztottakat, már minden országban lezajlott. Íme az 12 résztvevő ország a 217. Viadalon!-mosolyog a nő és a kezébe vesz egy papírt majd elkezdi felolvasni az országokat:-Brazília,  Egyiptom, Franciaország, Korea, Magyarország, Németország, Olaszország, Spanyolország, Svédország, Szerbia és  USA.
-Erős mezőny...-szól közbe Alessandro.
-Tekintsék vissza az Aratásokat!-néz a kamerába a riporter és már is Brazília látható.
Ott is szegénység uralkodhatott, ugyanis elég lepusztult környék volt. Ugyan úgy zajlott az Aratás mint nálunk: Egy szőkeség kitipeg a színpadra és  rövid dumálás után odasétált egy géphez majd kisorsolta a lány kiválasztottat.
-Arabella Asasino!
A tömegből kilépet egy hihetetlen alacsony, sötét hajú  és vékonyka  lány. Zavarodottnak, de még is magabiztosnak tűnt. Gúnyosan elmosolyodtam ahogy rálép a színpadra és végig néz a tömegen. Bár most láttam életemben először egyáltalán nem volt szimpatikus a kis törékeny semmitmondó álcájával. Ezek azok a tipikus kiválasztottak akik át akarnak verni és a legelső adandó pillanatban elvágják a torkod az éjszaka közepén.
-Ne tévesszen meg titeket a látszat, bárki lehet veszélyes!-szól ránk Marianna. Pár perc múlva a  brazil lány mellett már egy fiú állt. Üvöltött róla, hogy el van szállva magától, elég volt csak egy pillantást venni arra az öntelt képére.
A helyszín megváltozott és Egyiptom tűnt fel a képernyőn. Semmi különös mindkettő kiválasztott sovány volt és gyenge. Franciaország emberei már egy kicsit erősebbnek tűntek. A lány kifejezetten ellenszenves volt a hosszú szőke hajával és kecses alkatával.
Rögtön Korea következett, meglepődtem amikor ezt az országot is kiválasztották. A női kiválasztott az a tipikus kedves lány aki már idegesítően figyelmes mindenkivel, a vörös haja össze volt kötve, meredten nézett maga elé.
-Kórea férfi kiválasztotja nem más mint....Minho Emanel!-a tömegből kilép egy középmagas erősebbnek tűnő fiú. Volt még pár jelentéktenelebb ország és utána Misi arcát  tekintetem meg a képernyőn.
-Úristen!-kap meglepetten a szájához a nő-Miért nem szóltatok, hogy el volt kenődve a rúzsom?-hisztériázik, mire Alessandro csak leinti egy "maradj csöndben" kijelentéssel.
Elhangzott a nevem, amit Misi rosszul ejtet ki, és kiléptem a tömegből. Elégedet voltam magammal. Magabiztosnak és ijesztőnek tűntem, szerencsére a kamera még a vérfagyasztó pillantásomat is felvette. Ekkor következett az amikor Marco önként akart jelentkezni Francesco helyet.
-Ne!!-a hangom ketté szelte a levegőt, itt egy kicsit kizökkentem az ijesztő, érzelem mentes kiválasztott szerepéből. A szememből csak úgy sütött az aggodalom és a pánik.
-Mit mondott?-kérdezi kíváncsian Misi, a kamera rám közelít. Látszik ahogy feszülten figyelem a bátyám arcát. Végül Marco meggondolja magát és hadja, hogy Francesco menjen a színpadra. Elkaptam a tekintetem a képernyőről, és felrémlenek bennem Marco könnyes szemei.
-Önként jelentekezem!
Meglepetten néztem fel a tv-re, egy 16-17 éves lány volt. A kislány aki helyet önként jelentkezet odafutott hozzá. Fura volt a lány, a semmibe meredt és óvatosan sétált csak oda a zokogó anyához.
Vak volt.
Rémlik fel bennem a felismerés. A mi városunkban is van egy vak kisfiú akit még kiskorában örökbefogadtak.
Gondolom a lány húga lehetet a kislány. A lánynak Isabel volt a neve, magabiztos volt, az arca kifejezetten szép volt de még se tűnt egy olyan embernek aki el van szállva magától. Szimpatikus volt. Jól játszotta a szerepét, a könyörtelen hivatásost. Spanyolország kísérője újra oda lépet a géphez és lehúzott egy kart amivel megvillantotta hosszú műkörmét.
-Meg kell kérdeznem majd Siat, hogy hol csinálta ezt a gyönyőrű műkörmöt!-néz Misi csillogó szemekkel a képernyőn lévő nőre aki épp a férfi kiválasztott nevét ordítja a mikrofonba.
-Carlos Conteras!-Sia kíváncsian nézet végig a tömegen, amelyből egy magas, kifejezetten helyes srác lép ki. A tipikus fiú akiért döglenek a lányok...Akár a világ legszexibb pasija is lehetne, de én úgy vagyok vele, hogy az ilyen pasikat kerülni kell, hiszen én biztos nem fogok beállni a sorba és olvadozni érte...Például a Brazil fiú is...Aki még tudatában is van annak, hogy mindenki belé van zúgva, egyszerűen irritál.
Úgy döntöttem, hogy bőven elég volt ez a a 9 ország akinek láttam a kiválasztottjait. Úgy is pár perc múlva találkozni fogok velük Londonban. Fantasztikus lesz belenézni azoknak a szemébe akiket pár nap múlva megölök egy Arénába.
*
Mire megérkeztünk már elzsibbadt a lábam, és semmi mást nem akartam csak friss levegőt a tüdőmbe.
-Szálljatok ki!-utasít Marianna, egymás után léptünk ki a zuhogó esőbe. Vetem egy nagy levegőt és az előttem tornyosuló épületre néztem.
-Ááá!-a nézelődésemet Misi sikítása szakította félbe. Felé fordultam de ekkor az egész ruhámat beterítette a sár és a víz. Egy másik limuzin érkezett meg de sikerült belemennie egy pocsolyába aminek hála beborított a pocsolya koszos vize.
-Ezt nem hiszem el!-sziszegem a fogaim közt. A másik limuzinból kilépet a két Brazil kiválasztott. Hát persze...Még egy ok, hogy utáljam a törpét és az beképzelt országtársát...

#2 Isabel

Sziasztok! :) Újabb hét, újabb rész! :D Most ugye Isabelen a szó, és nem is fecsegnék most összevissza, de köszönjük az 1200+ oldalmegjelenítést. :) Valamint, oldalt láttok egy Adatok nevezetű kis szöveget. Oda mindig kiírjuk, hogy mikorra várható a következő rész, de hogy tudjátok, minden hétfőn egy. ;) Jó olvasást! :)
 Sia az anyós ülésen foglal helyet. Folyamatosan meséli nekünk Anglia történelmét. De nem nagyon figyelek rá.
  Kinézek az ablakomon, és a távolodó Barcelona-t szemlélem. Elhaladunk egy kis játszótér mellett. Régen sokat játszottam itt Swan-nel. Emlékszem, ahogy a hintán löktem őt, Swan pedig harsányan nevetgélt ahogy hullámos barna hajába bele kapott a szél. Elmosolyodom az emlék miatt.

- És akkor... -magyarázza vadul gesztikulálva Sia. Carlos-ra nézek, aki felvont szemöldökkel bambul Sia-ra. Észre veszi hogy bámulom, ezért leesett állal fordul felém.

- Ez már sose marad csöndben? -fordul vissza az előttünk ülő szőke "szépségre". Megrántom a vállam, és inkább vissza fordulok az ablakhoz. Sia makogását hallgatva nézem a távolodó várost. Egészen addig nem nézek máshova, ameddig Sia abba nem hagyja a beszédet. Előre nézek.

- Na mi van? Bongyorka abba hagyta a dumát? -néz rám ártatlanul Carlos. Sia kikerekedett szemekkel néz hátra, és úgy fújtat akár egy felbőszült bika. Göndör hajába úgy túr bele, mintha lapítgatná. Hmm. Bongyorka? Találó név, ezt megjegyzem.

- Nem. Csak megérkeztünk. -lágyul meg. Madrid egyik repülőterére érkeztünk meg.
 A Ford megáll, mi meg kiszállunk. Madrid Spanyolország leggazdagabb városa. Ezért sem csodálom, hogy csak itt van repülőtér.  Elindulunk a repülők felé. Egy csomó repülőt pillantunk meg, személygéptől a kereskedőkig.

- Erre. -hajt minket Sia előre. Még sosem utaztam repülőn. De most, próbálom minden egyes percet bevésni az agyamba. Egy magángép felé sétáljunk. Felszállunk a gépre, és én meg Carlos leülünk a helyünkre.

- Azt hittük sosem érkeztek meg. Hallok meg egy ismerős mély hangot mögülünk. Szám akaratlanul is felfelé kerekedik. Hátra fordulok, és egy kedvesen mosolygó, helyes fiúra nézek. Kreol barna bőre van, haja pedig fahéj színű. Aranyló barna szemei mindig pimaszul csillog. Noah-Levi idesétál mellénk, és leül elénk.
 A másik mentor, egy nő is idejön hozzánk. Viszonylag szép nő. A húszas évei körül járhat, fekete haja a háta közepét verdesi, szürke szemei, színe ellenére melegséggel teli.

- Szia. Claire vagyok. -nyújt kezet kedvesen. Én természetesen mosolyogva elfogadtam. Ő lesz a mentorom. Spanyolország Olaszországgal együtt itt van az egyik legtöbb győztes. Noah-Levi rám néz izgatottan, mégis aggódóan.

- Felszállunk. Mindenki kapcsolja be az övét. -tipeg be Bongyorka. Leül az egyik székbe, és becsatolja az övét. Mi is így teszünk. Szinte észre sem veszem ahogy felszállunk. Csak egy kis lökést érzek, de semmi komoly.

- Mondjátok milyen fegyverhez értetek? -kérdezi Claire.

- Én a kardokhoz, Isabel a késekhez.

- Én...Várjunk csak. Honnan tudod ezt? -értetlenkedek. Eddig csak a kiképző központban mutogattam a tehetségemet. De nem láttam ott sosem Carlost. De tényleg értek a késekhez, szóval ez telibe talált.

- Hát tudod, a húgom  olyan akar lenni mint te. Szép, okos és veszélyes. -magyarázza. Ledöbbenek. Sosem gondoltam volna, hogy valaki olyan akar lenni mint én.

- Tudjátok, mindenkinek kell egy karakter. Valaki gyilkológép lesz, valaki a csöndes. Még gondolkozhattok hogy ti kik akartok lenni. Most pedig mindenki azt csinálhat amit akar. -mosolyog Nole, és Carlos-szal kezd beszélgetni. Claire valami lapokat rendezget, Bongyorka pedig a pink IPhone-ján SMS-ezget, néha fel-felnevet.

- Szerinted miről beszélgethet? -kérdezi Nole Carlos-t.

- Nem tudom, de valami nagyon értelmesen beszélgethet. Pl.: képzeld, Isten megteremtette az eget, LOL. -hangosan felröhögnek azon, amit Carlos mondott.

- Ha nagyon tudni akarjátok Misi-vel beszélgettem. -közli velünk boldogan.

- De jó. -erőltetek egy műmosolyt az arcomra. Remélem érezhető volt az irónia. Kinézek a kicsi kis ablakon, és vissza nézek Spanyolországra. A régi otthonomra...Hamarosan Angliába érkezünk, és akkor megkezdődik hivatalosan is a Kiválasztotti életünk. Behunyom a szememet, és a taktikán agyalok. Hivatásos vagyok. Nem szeretem magam így hívni, de ez az igazság. Először a kiképzés, ott megmutatom hogy nem vagyok kispályás, pontozás, interjú és az Aréna. Látom magam előtt a képet, ahogy ártatlan gyerekeket ölök... Nem! Nem sajnálom őket - na jó csak egy kicsit - mivel ők is ugyanúgy lemészárolnának engem mint Carlost.
 Két óra repülőút után, Bongyorka bejelenti, hogy megérkeztünk Wersaille-ba. Esik az eső, az ég borult, de mégis süt a nap. Mindig van valami pozitív is a negatívumban. Felállunk, és kicsörtetünk a kicsi repülőből. Nincs mi tagadás, nem volt egy hú de nagy gép. Egy fekete limóhoz vezet minket a sofőr, és kinyitja előttem az ajtót. Egy fintorral az arcomon ülök be, mellém Carlos. A limuzin, hatalmas, és lenyűgöző. Az egész tiszta pompa. Három rekeszre lehetne bontani az autót. Elől a sofőr mellette Sia, középen a mentorok és hátul meg mi. A mentorok között, egy kis Tv bekapcsol, és egy nő jelenik meg rajta. Elmondja, hogy már minden országban befejeződött a sorsolás. El is mondja hogy melyik országokat húzták ki: Brazília, Egyiptom, Franciaország, Korea, Magyarország, Németország, Olaszország, Spanyolország, Svédország, Szerbia és  USA. Ezek közül már azt tudom kikkel lépek Szövetségre. Az olaszokkal. De még ne hamarkodjuk el, mivel az ország az bizony erős, de milyenek a Kiválasztottak?

- Brazíliával kezdjük. -jelenti ki Nole.

A kicsi képernyőn, megjelenik Brazília. Nem gazdagok, és ez meg is látszódik. Rozoga házak, a színpad sem olyan modern.

- Az idei év női Kiválasztottja...Arabella Asesino! Egy alacsony, nagyon alacsony fekete hajú fekete szemű lány lép ki. Más őt a kis jelentéktelen kis nyomorultnak nézné, de én tudom, ez csak az álarca. Vigyázni kell vele.

A férfi kiválasztottjuk, Julio Fuerza. Első pillanattól kezdve megutáltam. Helyes volt, vagyis biztos beképzelt, egoista vad barom...Azzal a fekete hajjal, és igéző szemekkel...Ahj. Nem szívesen futnék össze vele. Látszik, hogy jól képzett, vagyis remek harcos lehet. Egyiptom következik. Két szerencsétlen, vékony gyerekeket húznak ki.  Sorjában jöttek az országok, én meg próbáltam minden nevet bele égetni a memóriámba.  Koreában, egy kislányos arcú, vörös hajú lányt húznak ki. Nem tartom ellenfélnek. Szegény lány, nem tűnik harc képzettnek.
 Az olaszok jönnek. Rájuk vagyok a legkíváncsibb. Az a másik szőke liba, kihirdeti a kiválasztottakat. A lányt Cristina-nak hívják. Erős lány, látszik hogy azért rendesen edzett. Fekete haja, a derekáig ér, fekete szemeiből magabiztosság csillog, egészen szép lány. Ő az ideális szövetséges. Az Országtársa pedig...pedig...tökre normális! A neve Francesco. Semmi felesleges helyesség! Semmi öntelt, beképzelt tekintet. Őket akarom szövetségesnek. Őket akarom.

- Szövetségesnek akarom őket! -mutatok az olaszokra. Carlos egyetértésbe kezdett. Kicsit talán túlságosan is lelkes lett, miközben Cristinát sasolta. Na mi van, a spanyol fiúnak bejön a kis Giuseppe? De persze nem hozom fel ezt. Nole elmondja, hogy rájuk ő is gondolt, és hogy megszerzi nekünk szövetségesnek őket.

- Ví most jövünk mí! -vinnyog fel Sia. Megforgatom a szememet. Nagyon idegesítő a nő. De bizony, Barcelona éles képe jelenik meg a Tv-ben. Sia, épp most jelenti be, hogy ki az idei év női kiválasztottja.

- Az idei év női Kiválasztottja...Swan Infierno! -Swan megszeppenve kezd el lépkedni a színpad felé. Gyerünk már! -parancsolok magamra, hogy induljak meg Swan-ért. Persze tudom, hogy úgy is ez csak egy ismétlés, és hogy úgyis önkéntjelentkezem. De látni húgom arcán az egyre fokozódó félelmet, az nekem fájt.

- Önként jelentkezem! -jelenek meg Swan mögött. Swan sírni kezd, de már nem tehetett semmit. Nole lerendezi az ügyet, úgyhogy én lettem a lány kiválasztott Carlos-t is kisorsolják.

- Ó hahahaha! Misi de szellemes vagy! -visít fel Sia, miközben vadul SmS-ezget. A többi országra nem figyelek. Csak a Kiválasztottakat nézem meg. Általában, soványak voltak, az arcuk pedig beesett. Semmi veszélyes nem volt bennük. Mikor Amerikában is befejezték a sorsolást, a képernyő elsötétedett. Én az ablakhoz fordultam, és az esőcseppeket versenyeztettem. Rém izgalmas volt. Az autó megállt, mi pedig kiszálltunk belőle. Az eső nem zuhogott, de azért esett rendesen. Sia nevetgélve mutatta az utat.

- Erre kedveskéim! -mutat egy hatalmas épület felé. Az épület, több tíz emeletes lehetett. Hófehér fala, szinte ragyogott a többi mellett.
  Hát megérkeztünk. A távolban, egy lányt, meg a kísérőjét, egy limuzin lefröcsköli a pocsolyás vízzel. Felismerem a lányt. Ő Cristina. Itt lenne az alkalom, hogy szövetséget ajánjak neki, de nagyon idegesnek néz ki. Nem zavarnám most meg. Inkább tartok befele a többiekkel. 

#1 Arabella

Sziasztok!
Meg is hoztam nektek a folytatást, ami a brazil lányról, Arabelláról szól. Valamint, szeretném a többiek nevében is megköszönni a több, mint 900 oldalmegjelenítést, az 5 feliratkozót és a cseréket. Szuperek vagytok :) 
Jó olvasását!

Maja Tankwall<3

Sebesen, a fáradtságtól kimerülten lihegve szelem át a kicsi, szűk ösvényt, amely kecsesen, kissé titokzatosan szeli keresztül szeretett hazám leghatalmasabb esőerdejét. Agyonhasznált futócipőm alatt nagyokat reccsennek az ágak, melyekre rátaposok. Jobb kezemben olyan erősen szorítom a lándzsámat, hogy szinte belefehérednek az ujjaim.

  Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben ver minden egyes megmozdulásomra. Jól tudom, hogy pihennem kellene, vagy legalábbis visszavennem egy kicsit az eszeveszett tempóból, mégsem állok meg. Majd amikor az Arénában menekülök egy ellenfelem elöl, vagy éppen üldözök egy szerencsétlen halálraítéltet, senkit sem fog érdekelni, hogy rögvest elájulok, ha még egy lépést teszek.

  Nem állítom, hogy amióta az eszemet tudom, a Viadalra készülök. Az nem lenne igaz… Sőt! Óriásit hazudnék, talán még az ég is rám szakadna. Igazándiból akkor kezdtem el komolyabban edzeni, amikor a szüleim tizenhárom éves koromban meghaltak. Még mindig hasogat a szívem, amint felrémlik előttem a kínkeserves délután képe. Ott ültem az iskolapadban, és bóbiskolva hallgattam a tanárt, ahogy a legjobb harci technikákról magyarázott, alig vártam, hogy véget érjen a tanítás, és mehessek haza. Ekkor belépett a terembe egy magas, tagbaszakadt férfi, az ország egyik legnevesebb rendőre. A nevemen szólított, azt mondta, beszélni szeretne velem. A tanár nehézkesen elengedett, a pasas pedig gyorsan kivonszolt a folyosóra, majd mindent elmondott, ami a délelőtt folyamán történt. Mint kiderült, a szüleim éppen hazafelé tartottak a kávéföldről, amikor elgázolta őket egy autó. Még a helyszínen meghaltak, esélyük sem volt a túlélésre.

  Úgy éreztem, mintha fejbe vágtak volna. Csak néztem ki a fejemből, bambán bámultam magam elé, mint egy ütődött hülyegyerek. meg sem tudtam szólalni. Hosszú időbe telt, mire felfogtam, mit is jelent ez az egész. Anya és apa halottak, nincsenek többé. Nem simogatják meg a fejemet, nem árasztanak el finom puszikkal és szívből jövő dicséretekkel, nem dorgálnak meg, ha rossz jegyet kapok, vagy ha véletlenül elrontok valamit, esetleg megsértek egy fontos ügyfelet vagy vendéget. Nem nevetnek rám, nem tárgyalják meg olyan bizalmasan, suttogva, hogy még véletlenül se halljam meg az anyagi gondjaikat, nem féltenek többé az Aratástól, és nem lélegeznek fel nyugodtan, amikor megtudják, hogy megúsztam a mészárlást. Csak ültem az osztályterem előtt, levegő után kapkodva. A férfi, a rossz hír közlője kifejezte a részvétét, aztán elment. Szó nélkül lelépett. Még csak annyit sem vágott a fejemhez, hogy „Sajnállak, gyerek, az élet rendesen elbánt veled!”.

  Napok, hetek, hónapok teltek el a baleset óta, de én még mindig nem tettem túl magam a tragédián. Az emberek többsége egy ideig pátyolgatott, ám szépen, lassan mindenki elkezdett a saját gondjával foglalkozni, teljesen elfelejtették a végzetes balesetet, és engem, az árván maradt gyereket.

  Abban az időben lopásból éltem, mivel az ország elöljárói túl fiatalnak és törékenynek tartottak ahhoz, hogy naphosszat a kávéföldeken robotoljak. Eleinte a piacon és a különféle vásárokban próbálkoztam, ám nem jártam nagy sikerrel. Hamar kiderült, hogy még az ételek elcsenéséhez sincs elég tehetségem. Folyton lebuktam, aztán már csak az árus jóindulatán múlt minden. A legtöbb esetben persze üres gyomorral tértem nyugovóra. Gondolom, ez lehet az oka annak, hogy rettentően kicsire, mindössze 158 cm-re nőttem.

  Egy verőfényes nyári napon valahogy az edzőteremben a kezem ügyébe került egy lándzsa. Nézegettem, ismerkedtem vele, de alapjába véve fogalmam sem volt, hogy kell bánni a fegyverrel. Gabriel Gonzales, Brazília egyetlen életben lévő győztese – aki annak idején négy nap leforgása alatt lemészárolta az egész mezőnyt – kifigyelte a szerencsétlenkedésemet, és a szárnyai alá vett. Elkezdett tanítgatni, rávezetett az apró trükkökre, mindent megtett azért, hogy kihozzon belőlem valamit, amit eddig senkinek sem sikerült. Megtanított a lándzsavetés művészetére, amiért életem végéig hálás leszek neki.

  A lándzsák dobálása, a harc mámorító íze jelenti ugyanis számomra a nagybetűs világot, az élet élvezetét. Hosszú időbe telt, mire rájöttem, milyen kegyetlenek is az emberek. Eleinte úgy vélekedtem róluk, hogy kedvesek és megértőek, ám ahogy teltek-múltak az évek, a véleményem száznyolcvan fokos fordulatot vett. Hiszen ezek az emberek elárultak azzal, hogy nem segítettek nekem! Egy jó szavuk alig volt hozzám, amióta elvesztettem a szüleimet! A mai napig alig köszönnek nekem, úgy tekintenek rám, mint egy szerencsétlen, életképtelen kis korcsra. Hát, én majd megmutatom nekik! Csak kezdődjön el a Viadal… Csak tipegjen fel a színpadra a tízcentis magassarkújában valami ostoba, pénzéhes angol liba, és pörgessen ki egy nevet abból az átkozott gömbből… Csak kezdődjön el a Viadal! Lefogadom, hogy mindannyian oda meg vissza lesznek tőlem, úgy kell majd összekaparni őket a nyálukból!

  Többre vagyok képes, mint gondolják. Többre, mint bárki gondolja. A gyerekes, ügyetlen kislányt látják bennem, aki kettőig sem tud számolni. Még csak nem is sejtik, hogy mi lakozik bennem, a felszín alatt.

  Igaz, Gabriel csak egyszer foglalkozott velem, ám az az alkalom éppen elég volt, hogy kitanuljam a lándzsákkal való harc minden egyes csínját. Egyedül gyakorlok már évek óta. Brazília ugyanis nem tartozik a legügyesebb országok közé, mint mondjuk, Spanyolország és Olaszország. Tőlünk inkább csak gyáva nyulak mennek a Viadalra. Ha jól informáltak, 216 év során mindössze háromszor, vagy négyszer arattunk győzelmet.

  Hirtelen fülsiketítő zajra leszek figyelmes. Ösztönösen egy fa mögé húzódom, onnan kémlelem az elém táruló lucskos, titokzatos tájat. A hangok azonban fentről, az égből jönnek. Felkapom a fejem, és megpillantok egy hatalmas, robosztus gépet, amint átszeli Brazília kristálytiszta, világoskék egét. A tenyerem automatikusan izzadni kezd, a pulzusom még az eddigieknél is magasabbra emelkedik. Végre! – gondolom magamban izgatottan. Amióta nekikezdtem az edzésnek, erre a pillanatra várok!

  Hamarosan ugyanis kezdetét veszi az Aratás, az az ünnepség, ahol kiválasztják azokat a fiatalokat, akik képviselik a hazájukat az Országok Viadalán. Ez egy jól bevett szokás, már az első Viadalon is így csinálták, pedig akkor még nem is a dicsőségért fojt a küzdelem. A suliban azt tanultuk, annak idején – pontosan 216 évvel ezelőtt – a nagyhatalmak szembeszálltak egymással, kis híján kirobbantották a harmadik világháborút. Ám Atlanta vezetőjének zseniális ötlete támadt: ne döntsék romba az egész Földet egy ilyen ügy miatt, inkább gyerekeket küldjenek egy Arénába, és aki ott győzelmet arat, egyben elnyeri az országának a hatalmat egy évre. Közben persze megváltoztak a dolgok, a Viadalból sport lett. Tavaly egy angol fiú győzedelmeskedett, ezért idén Anglia rendezi a játékot.

  Brazília bezzeg már évek óta nem aratott győzelmet, pedig elég sokszor bekerültünk a kiválasztott országok közé. Senki sem tudja pontosan, mi az oka ennek. Valaki a mentor, Gabriel Gonzales ügyetlenkedésére gyanakszik, más azt állítja, csalás áll a dolog mögött, mert Fire elnök valamiért megharagudott a hazánkra, de léteznek más, sokkal durvább elméletek is. A lakók mindössze egyetlen dologban értenek egyet: hogy ez így nem mehet tovább! Mindenki vissza szeretné szerezni Brazília hírnevét. Ezért az ország nagy emberei kitalálták, hogy kijelölnek egy fiút és egy lányt, akiknek bizony kötelességük önként jelentkezni. Mindenki kíváncsian várta, kire esik a választás. A szívem mélyén reménykedtem, hogy nekem szavaznak bizalmat, ám sajnos csalódnom kellett. Helyettem a főváros legbeképzeltebb, legszebb, ám bánatomra legtehetségesebb lányának, valami Guilettának szánták a megtisztelő feladatot. Amint értesültem a döntésről, kis híján dührohamot kaptam. Nem akartam elhinni, hogy ezek a mocskok többre tartják azt a sötét lotyót, mint engem! Lövésük sincs arról, mire vagyok képes! Talán azt a libát látták már harcolni? Tudják, milyen gyorsan fut? Milyen kifinomultan gyilkol? Ismerik egyáltalán? Vagy csak a milliárdos apucija elintézte neki, hogy ő mehessen a versenyre?

  Annyira felhúztam magam, hogy nem is hallottam, ki lesz a lány Országtársa. Egyetlen gondolat motoszkált a fejemben: el kell tennem láb alól Guilettát! Ő nem mehet a Viadalra! Nem érdemli meg. Én viszont… Nekem ez a hivatásom! Amióta az eszemet tudom, erre vágyom, és most, hogy az elöljárók tálcán kínálják a lehetőséget, óriási hiba lenne a részemről, ha elszalasztanám!

  Cselekednem kellett, méghozzá gyorsan.

  Mindent pontosan kiterveltem, mint egy igazi Hivatásos. Nem szeretném részletezni a dolgokat, de legyen elég annyi, hogy a drágalátos kis Guilettát pár héttel az Aratás előtt holtan találták egy kávéföldön. Valószínűleg szegény lány nem bírta a stresszt, és beleőrült abba, hogy az ország vezetői túl nagy terhet akasztottak a nyakába, így az öngyilkosságot választotta.

 Majd megszakadt érte a szívem, de tényleg. Bár, ha úgy vesszük, megérdemelte a sorsát, minek vállalta el a Viadalt, ha nem bírta a vele járó hátrányokat elviselni.

  És természetesen semmi közöm sincs a váratlan halálesethez…

  Talán, csak egy kicsike…

  Egy icipici…

  Mivel a vezetők nem találtak új önkéntest Guiletta helyett, úgy döntöttek, nincs is rá szükség, hiszen az országot már úgyis képviseli egy bátor, erős fiú, aki minden bizonnyal győzni fog. Senki sem állhat az útjába, bárkit is kap meg Országtársnak.

  Az átlagembernek halványlila gőze sincs arról, ki fogja képviselni idén Brazíliát a lányok közül. Mindössze én tudom a titkot: én leszek az. Bizony, bizony, én, az alacsony, szerencsétlen, gyámoltalan, depressziós kislány, aki még a légynek se tudna ártani! Hogy miért? Nos, ez mindössze a véletlen műve… na, meg a több mint kétszáz tesszeráé, amiért feliratkoztam, hogy egy kis harapnivaló kerüljön az asztalomra, és persze, hogy bekerüljek a Viadalra.

  -Arabella! – kiált rám az egyik nevelő az otthonból. – Kérlek, kislányom, siess már egy kicsit, el fogsz késni az Aratásról!

- Rendben, igyekszem! – motyogom.

  Szélsebesen a szobám felé vágtatok. Mit ne mondjak, nem rajongok túlzottan ezért a kicsi, poros helyiségért, meg úgy alapból, az egész árvaházért. A nevelők mind mogorvák, folyton csak idegeskednek. Még sosem véltem felfedezni egy szívből jövő mosolyt az arcukon. A többi árva még rosszabb! Minduntalan ostobaságokon vihognak, jelentéktelen apróságok miatt kapnak hajba, és kicsúfolnak, amiért semmi kedvem részt venni az idióta játékaikban. Többek között ezért is alakult úgy, hogy olyan egyedül vagyok, mint a kisujjam, egy szál barátom sincs. Na, nem, mintha annyira hiányozna egy tapadós kis pletykafészek.

  Kirángatok a közös szekrényünkből egy combközépig érő, királykék ruhát, és egy szempillantás alatt belebújok. Pördülök párat a szoba sarkában álló tükör előtt. Megállapítom, hogy ahhoz képest, hogy milyen alacsonyra nőttem, egész tűrhetően nézek ki. Sőt! A kék szín csodás kontrasztot nyújt az ébenfekete hajammal, csokoládébarna szememmel és kreol bőrömmel együtt.

-Kedves, szerény, ártatlan Kiválasztott – motyogom az összhatást figyelve. – Tökéletes!

*

  Kisebb késéssel, de kiérek a Fő térre, ahol már javában zajlik az ünnepség. Éppen a tízperces werkfilm közepénél tartanak, amikor beesem. Egy agyonsminkelt, középkorú nő magához int. Engedelmeskedem a kérésnek, tehát a kicsi, fából készült asztalhoz sétálok.

-Mi a neved? – kérdezi a nő unottan.

- Arabella Asesino – felelem csendesen.

- Ugye tudod, hogy nem illik késni? – villant rám egy erőltetett mosolyt.

- Igen, elnézést! – morgom kelletlenül. – De ha jól tudom, magát nem azért hívták ide, hogy nekem dirigáljon, hanem azért, hogy végezze a dolgát!

  Újdonsült ismerősöm erre motyog valamit a bajsza alatt a „neveletlen kamaszokról”, majd végre-valahára vérmintát vesz tőlem. Gyorsan megkeresem a saját korosztályomat, a tizenhét éves lányokat. Igaz, kicsit lökdösődnöm kell, mire helyet találok magamnak a tömegben. A legtöbben lebecsmérlő pillantásokkal illetnek, de nem zavar különösebben. Az évek során már hozzászoktam, hogy nem nagyon kedvelnek az emberek.

  A kivetítőre függesztem a tekintetemet, és úgy teszek, mintha mindvégig figyelmesen követtem volna a kis werkfilmet, amit mellesleg már ötször végignéztem, betéve tudom, hogy mi van benne. Az Országok Viadalának története, hogy miért alakult ki, mennyire, de mennyire tiszteljük ezért Fire elnököt, mennyire szeretjük a bajnokokat, satöbbi. Csak a szokásos.

-Ó, hát ez egyszerűen… Csodálatos!

  Egy vékony, sipákoló hang zavarja meg a nyugalmamat. Automatikusan a színpadra szegezem a tekintetemet, ahol rögtön megpillantom a legfeltűnőbb embert, akit valaha láttam. Ő Brittany Jones, egy híres angol műsorvezető. Hosszú, világosbarna haja laza hullámokban omlik a derekára, ezzel szépen végigvezetve karcsú teste vonalát. A nő nagyjából a harmincas évei elején járhat, és szerencsére ehhez mérten öltözködik. Egy elegáns, fehér blúzt visel egy csinos, fekete ceruzaszoknyával. Nem túl kirívó, inkább egyszerűnek mondanám. A sminkje is átlagos, mindössze a szemét hangsúlyozta ki egy kicsit.

-Jó napot, jó napot, kedves brazilok! – harsogja a mikrofonba.

  Egy fintor fut át az arcomon, amint megüti a fülemet ez a szánalmas sipítozás. Oké, azt még aláírom, hogy a kísérőnk normálisan fel tud öltözni, de a hanglejtése akkor is kegyetlen! Te jó ég, ha így folytatja, az egész ország sírva fog elmenekülni!

-Mint tudjátok, végre eljött az idő, amire már oly régóta vártunk. Most ugyanis eldől, kik fogják idén képviselni az országot a Viadalon. Mint mindig, hölgyeké az elsőbbség!

  Brittany az egyik géphez lép. Hatalmas sóhaj hagyja el az ajkát, miközben egy drámainak szánt, valójában nevetséges mozdulattal megpörgeti a kart. A kicsi gömbök őrült módjára forogni kezdenek, szinte beleszédülök a látványukba. Az összeset alaposan szemügyre veszem, így reménykedem abban, hogy az én nevem fog szerepelni azon a labdán, ami végül kiesik a gépből.

  Egy végtelennek tűnő perc múlva újra felcsendül Brittany csilingelő hangja.

-Nos, meg is volnánk, drágáim! Nézzük csak, ki lesz az a bátor, fiatal lány, aki idén képviselheti Brazíliát a 217. Országok Viadalán!

  Egyre feszültebbé válok, egyre görcsösebben kapaszkodok a szoknyám szélébe. Erősen lehunyom a szemem, és megpróbálom bevonzani, amit akarok. Sok-sok évvel ezelőtt, még apukám tanította nekem ezt a módszert. Azt mondta, ha el akarok érni valamit, először képzeljem el, hogy sikerült, gondoljak arra, amit látni vagy hallani szeretnék. Ez valamilyen szinten segít levezetni a feszültséget, és egy olyan dolgot ad nekem, amit aztán soha, senki sem vehet el tőlem: a reményt.

-Tehát, drágáim, az idei év női Kiválasztottja nem más, mint… - olvassa Brittany. – Arabella Asesino!

  Végtelen megkönnyebbülés járja át a testemet, amint meghallom a nevemet. Hát sikerült! Én megyek a Viadalra, én vagyok a Kiválasztott! Legszívesebben körbe-körbe pörögnék, ugrándoznék, mint egy félnótás, és önfeledten kiáltoznék, így ünnepelve a sikeremet, a vágyamat, amire már oly régóta fenem a fogamat, és most végre elértem!

  De jól tudom, hogy nem tehetek így. Mindenki furcsállná a reakciómat, és rögtön gyanakodni kezdenének, hogy valami nem tiszta körülöttem, vaj van a fülem mögött. így hát kénytelen-kelletlen visszafogom magam, és ijedt tekintettel, lehajtott fejjel, botladozva sétálok fel Brittany mellé a színpadra.

-Ó, hát ez egyszerűen fantasztikus! – visít bele a nő a mikrofonba. Természetesen nem veszi figyelembe, hogy ott állok mellette, és bármelyik pillanatban beszakadhat a dobhártyám. – Most pedig, jöjjenek a fiúk!

  Az angol műsorvezető a másik géphez sétál. Végigviszi ugyanazt a mozdulatsort, amit az előbb, majd nagy sokára kiemel egy labdát. Gondosan, alaposan figyelve előkotorja belőle a nevet, ám mielőtt egy szót is szólna, egy éles kiáltás szakítja félbe a műsort.

-Önként jelentkezem Kiválasztottnak!

  Mindenki egy emberként fordul a hang irányába. A tömeg lassan, fokozatosan szétválik a fiú előtt. Izgatottan nyújtogatom a nyakamat, hiszen majd megesz a kíváncsiság, hogy kivel együtt fogok nekivágni a Viadalnak.

  Mikor azonban találkozik a tekintetünk, kis híján felüvöltök, ám most nem a boldogságtól. Árgus szemekkel figyelem az Országtársam minden egyes mozdulatát. Gyűlölöm ezt a gyereket! Sokkal jobban utálom, mint bárki mást! Ez egy beképzelt, magakellető, fölényes nőcsábász! A rohadt életbe is, miért ver engem az ég? Pedig már éppen kezdtek volna jól alakulni a dolgaim! Erre kit kapok a nyakamba? A 185 cm magas, dús, éjfekete hajú, sötét szemű, iszonyatosan izmos, erős, ravasz, beképzelt, idióta, nyomorék…

-Köszöntsék hát nagy tapssal az idei év kiválasztottjait: Arabella Asesinót és Julio Fuarezt!

#1 Cristina

Sziasztoook! ^^
Itt van az első rész amit Cristina szemszögéből van! 
Remélem tetszeni fog nektek! (: Véleményeket nagyon szívesen várok!

^Lili Leone^ 

-Tedd oldalra a lábad Cristina!-utasít a tejfölszőke hajú  férfi kamerával a kezében. Engedelmesen kiraktam a lábam, de közben figyelnem kellett, hogy el ne szakadjon a méregdrága selyem ruha ami követve a testem vonalát simult rám. A kamera kattant egyet és Luigi már is mondta a következő pózt amibe le akar fotózni. Kiskorom óta modell akartam lenni és szerencsére Olaszország ebből a szempontból egy nagyon jó hely. Pillanatok alatt felfedeztek különböző cégek és a karrierem fellendült. De akármennyi fotózást is vállaltam be sose volt annyi pénzem, hogy megtudjam menteni a családom a szegénységtől.
-Oké, Cristina, mehetsz átöltözni!-akasztja Luigi a nyakába a kamerát és az öltöző felé int a fejével. Kiléptem a fehér háttér mögül és a beléptem a kicsi szobába ami telistele volt színes díszekkel és káprázatos ruhákkal. Lehámoztam magamról a piros ruhát és felakasztottam egy fogasra majd belenéztem a tükörbe ami előttem volt. Jó alakom volt. Sportos, de mégis vékony és formás. Az arcom most tele volt sminkkel, még a szemem is ki volt húzva amit kifejezetten utálok, de Luigi szerint jól áll nekem.
-Sies, Cristi, mert jön egy új vendégem!-kiáltja a férfi mire gyorsan meg fogom a sminklemosót és levakarom a sok festéket rólam.
Pár perc múlva már természetes arccal, sáros bakancsban és a kopott dzsekimben lépek ki az öltözőből.
-Szuperek lettek a képek!-mosolyog Luigi és a kezembe nyom egy borítékot amiben benne van a fizetésem és a kinyomtatott képek.-Szia Cristi!-mosolyog. Mielőtt kiléptem volna az ajtón én is viszonoztam a mosolyt, majd átléptem a küszöböt és kimentem az utcára.
Utáltam itt lakni. Poros és sötét kis utcák, büdös csatorna szag és olyan szegénység, hogy legtöbb családnál még áram sincs. Mi szerencsésebbek vagyunk,  az anyukám talált munkát így jó körülményekben lakunk, de így is  szegényebbek vagyunk mint egy normális 21. századi család.
-Szia Anya!-lépek be a házunkba és rámosolygok az anyámra.
-Na mi van, a híres modell már a bátyjának se köszön?-vigyorog a kanapéról Marco.
Halkan felnevettem majd oda sétáltam hozzá és meglöktem a vállát.-Hello bátyó!-köszönök neki, majd lehuppanok a barna kanapénkra, pár perc múlva anyukám is helyet foglal mellettünk.
-Bármi is történjék ma, tudnotok kell, hogy bízok bennetek!-mondja mélyen a szemünkbe nézve az anyukánk. Hát megint itt tartunk. Egy évvel ezelőtt ugyan itt ültünk, és megbeszéltük a dolgot. Minden évben megrendeznek egy viadalt 12 kisorsolt ország közt, minden országot 2 ember, egy lány és egy fiú képvisel akik elmennek a viadalra. Bár több száz év telt el az 1. viadal óta az emberi kegyetlenség nem változott.
-Most, hogy kihúzták Olaszországot a viadalon résztvevő országok mellé, nagyon közel vagytok ahhoz, hogy kihúzzanak titeket az Aratáson.-folytatja az anyám. Egyetértően bólintottam de a testemet félelem járta át. Nem akartam belegondolni abba, hogy mi vár rám a következő órákban, abba meg végképp nem, hogy mi lesz akkor ha esetleg engem küldenek a viadalra...Nem! A sok gyerek közül biztos, hogy nem engem húznak ki! Lehetetlen.
-Bízzatok magatokban. Hiszen mindig a magabiztos emberek a veszélyesek mások szemében!-teszi hozzá az anyukám majd végig simít az arcomon.-Menjetek öltözni!
A ruha anyaga amit felvettem idegesítette a bőrömet, ráadásul még a széles vállamra se jó, így eléggé kényelmetlen volt.
-Készen vagy már?-ront be a szobámba Marco akin egy ing volt. Hát persze...A fiúknak könnyű, felvesznek egy inget és már is elegánsak.
-Várj már egy kicsit!-nézek rá haragosan majd meg fogom az ajtó kilincsét és becsukom a bátyám orra előtt az ajtót. Gyorsan felfogom a sötétbarna hajam és felveszem a magassarkú cipőm ami még rádobott a 173 centimre egy jó 5 centit. Oda sétálok az íróasztalomhoz és a rajta lévő kulccsal kinyitom a szekrényem. Meg fogom az egyik pisztolyt ami ott lapult és végig simítok a hideg fémen. Szerencsém van, hogy tudok báni a fegyverekkel, mindig is meg volt hozzá az ügyességem. Apám egyszer amikor 5 éves voltam elvit vadászni. Azóta gyakorlom a fegyverharcot. Letettem a pisztolyt a helyére és becsuktam a szekrényem.
-Cristina! Ha nem jössz ki kirángatlak a szobából!-türelmetlenkedik Marco mire felsóhajtok és kilépek az ajtómon.
-Na végre!-mondja gúnyosan.
-Fogd be!-vigyorgok rá.
A tér ahol tartották az Aratást  volt a városunk (ami alig volt nagyobb mint egy falu) büszkesége. Pontosabban a közepén lévő templom ami már több száz éves és a falai saját kezűleg megfestett virágokból álltak. Maga a tér nem nagy cucc, van itt egy pizzéria ahol a bátyám dolgozik, mellette egy kávézó és az iskolám ahova járok.
-Jöjjenek ide!-szólal meg egy szemüveges komor nő.-Mi a neved?-kérdezi amikor oda sétáltam a kis asztalhoz ahol ült.
-Cristina Angell-mondom majd végig nézem ahogy unottan lefirkantja a nevem.
A kezem után nyúl és lemásolja az ujjlenyomatom majd elküld a 16 éves lányok közé.
-Szia Cristina!-mosolyog rám a padtársam a suliból.
-Hello!-erőltetek magamra egy mosolyt. Az előttünk álló színpadon egy nő állt. Szőke haja szoros copfba volt kötve de még így is a vállát verdeste amin egy kék blúz és alatta egy ceruzaszoknya volt.
-Khm....Üdvözlök mindenkit!-mondja egy undorral a képén-Én Misi Hecking vagyok, Angliából jöttem.-mondja büszkén. Felhúzott szemöldökkel és összekulcsolt kézzel bámultam a nőre. Látszott rajta, hogy nem szokta meg azt, hogy nincs körülötte csillogás és sztárolás. Valamilyen szinten megértem, hiszen ide jön Angliából Olaszországnak a legszegényebb városába, és mit lát? Mocskot, éhezést, szegénységet. Az ő kis felszínes felfogásával nem tudja ezt megérteni.
-Nézzünk meg egy kisfilmet ami egyenesen Atlantából jött, a viadal hazájából.-mondja majd egy kivetítő felé fordul. Életemben csak kétszer láttam ezt a kisfilmet, egyszer 2 évesen, amikor egy olasz férfi nyerte az országok viadalát, egyszer pedig 13 évesen, amikor pedig egy olasz nő győzedelmeskedett. Összességében Olaszország az utóbbi években elég jól teljesített a viadalokon.
-217 évvel ezelőtt megszületett az első viadal amit azért találtak ki, hogy visszafogják a lázadó népet. De 75 év után újra elindult egy hullám. Lázadók ezrei akarták tönkretenni a több ezer éves rendszert amit őseink felépítettek! De elbuktak. Így a viadal  egy sportjáték lett ami már kinőtte magát és így megszületett az Országok viadala.
Összehúzott szemekkel néztem a képernyőn lévő Atlanti elnököt. Mindig elképzeltem, hogy milyen lenne a világ ha a lázadás nem bukott volna el. Ha nem kéne mindig 23 embernek meghalnia ebben a "sportjatékban".
-Köszönjük Fire Elnökúrnak ezt a videót!-fordul felénk Misi.-Most pedig következzen a sorsolás!-mondja, majd egy gép mellé lép amin egy kar van.
Mélyen beszívtam a levegőt és feszülten figyeltem a nő mozdulatát ahogy lehúzza a jobboldali kart.
-A 217. Viadalon Olaszország női kiválasztottja nem más mint...-a gép kidob egy gömböt amiben egy fecni van. Lehunytam a szemem és imádkoztam, hogy valaki más neve legyen azon a papíron-Cristina Angell!!!
Az első dolog amit érzékeltem az az, hogy rosszul ejtette ki a nevem. Utána elfogott az émelygés, és a pánik elöntötte a testem.
-Menj már!-lök meg valaki hátulról de a hangja tompa volt és halk.
Elindultam és kényszerítetem magam arra, hogy nyugodt és magabiztos legyen az arcom.
Mindenhol kamerák voltak és most valószínűleg emberek ezrei néznek engem. Vettem egy nagy levegőt és felszegtem az állam majd a világ legijesztőbb pillantásával néztem bele a kamerába.
-Állj ide!-fogja meg a vállam az angliai nő és maga mellé ránt.
-Most pedig sorsoljuk ki Olaszország férfi kiválasztottját!-mosolyog Misi és újra oda lép a géphez,most a bal kart húzza le. Meredten néztem magam elé és a bátyjám tekintetét kerestem.
-A fiú aki ezt az országot képviseli nem más mint....Francesco Fiore!-ordítja bele a mikrofonba. A fiú alig lépett ki,már is a bátyám elordította magát.
-Önként je...-nem bírta befejezni a mondatot.
-Ne!-sikítom kétségbe esetten.
-Mit akar mondani?-kérdezi csillogó szemekkel Misi, aki végre örült, hogy van valami balhé.
-Ne...-suttogom a bátyjámnak könyörgő tekintettel.-Ne tedd.
-Mit mondott az előbb?!-türelmetlenkedik a mellettem álló nő.
Láttam Marcon, hogy őrlődik az érzései közt.
-Semmit...Nem mondtam semmit...-válaszol.
-Hát jó....-rántja meg a vállát Misi majd int Francesconak aki már a színpadon áll.
Hálásan néztem Marcora de ő kerülte a pillantásom.
-Köszöntség nagy szeretettel Olaszország képviselőit, Francescot és Cristinat!-mosolyog ránk.-Fogjatok kezet!-suttogja nekünk. Oda léptem a fiúhoz és mélyen a szemébe nézve megráztam a kezét. Az emberek közben muszájból tapsoltak és sajnálkozó pillantásokat lövelltek felénk. Misi bekísért minket a városházába.
-Maradj itt ameddig érted nem jönnek.-mondja és becsukja maga mögött az öreg  faajtót.
A szoba ahol voltam kicsi volt és unalmas. Megálltam a közepén és meredten bámultam az ajtót ami pár pillanat múlva kicsapódott, de olyan erővel, hogy az vissza pattant.
De nem volt időm ezzel foglalkozni mert Marco szorosan magához ölelt.
-Ezt nem hiszem el Cristina!-suttogja. Én csak lehunytam  a szemem és belefúrtam a fejem a puha pulcsijába amit felvett az ingjére.-Jelentkeznem kellett volna! Megtudnálak védeni!-tol el magától. Meglepetten vettem észre, hogy a szeme könnyes.-Miért nem hagytad?-kérdezi mélyen a szemembe nézve.
-Szerinted anyával mi lenne ha mindkettőnket elveszítené?-kérdezem, mire ő nem néz a szemembe -Itt kell maradnod. Élned kell, Marco!-suttogom és az arcára teszem a kezem.-Hiányozni fogsz Bátyó!-mondom, a torkomat szorongató érzés lepi el.-Vigyázz magadra!-mosolygok rá szomorúan.
-Ezt nem nekem kéne mondanom?-kérdezi nevetve.
-Hidd el én tudok magamra vigyázni...Nem vagyok olyan szerencsétlen mint egyesek!-ugratom vigyorogva.
-Nem én kevertem össze a sót a cukorral és csináltam sós muffint, Cristina!-vigyorog.
-Jó, az már régen volt!-nyújtom ki rá a nyelvem és mosolyogva gondolok vissza az esetre amikor a névnapjára véletlenül sós muffinokat csináltam. Pár percig csak szótlanul bámultuk egymást majd újra magához húzott.
-Jöjjön ki!-lép be egy őr. Marco küld felém egy utolsó mosolyt majd kilép az ajtón.
Kifújtam a levegőt és lerogytam a kanapéra a kezembe temetem az arcom és lecsuktam a szemem.
-Cristina?-hallok meg egy halk hangot.
-Szia Anya...-emelem fel az arcom.
-Van esélyed. Tudod, hogy nyerhetsz.-mondja majd közelebb jön és leguggol elém.-Hiszek benned Cristina!-mosolyog.
-De most már nem elég hinni, Anya! Cselekednem kell! Ölnöm kell!-a hangom folytott volt és alig bírtam visszatartani a sírást.
-Fogd fel úgy mint egy játékot, mint egy vetélkedőt!-néz mélyen a szememben.
-Hm..Egy játék amiben embereket kell ölni...Jól hangzik....-horkantok fel gúnyosan.
-Szed össze magad Cristina!-mondja kemény hangon. Mélyen a szemébe néztem majd megdörzsöltem az arcom és felsóhajtottam.
-Egy játék...-ismétlem.-Szuper...
-Okosnak de legfőképp ravasznak kell lenned, érted? Téveszd meg az embereket, és nyerni fogsz!-mondja majd feláll és a kezemnél fogva engem is felhúz.-Fel a fejjel királylány!-mosolyog és magához ölel.
-Várlak haza!-enged el majd hátat fordít és kilép a kicsi szobából.
-Gyere!-az ajtó újra kinyílik és belép egy őr. Engedelmesen felállok és kisétálok az ajtón.
Az férfi nem volt egyedül, mellette még egy őr állt.
-Cristina?-néz rám kifejezéstelen arccal a másik férfi.
-Hello Apa!-mondom gúnyosan-Hogy vagy? A szőke liba már megtanult főzni vagy még mindig rántottát esztek minden nap?!-kérdezem vigyorogva mire apám állkapcsa megrándul.
-Sabina a neve!-sziszegi felém mire én csak megrántom a vállám. Szóval Sabinának hívják
azt a nőt aki eltekerte apám fejét és emiatt ott hagyott engem, Marcot és anyámat amikor 6 éves voltam.
-Nem érdekel.-mosolygok rá kegyetlenül.-Egyébként örülök,  hogy elkotródtál a házunkból...Legalább nagyobb a hely!-szúrom hozzá. Ő csak meglök a hátamnál és kifelé vezet.
A kijáratnál már ott állt a taxi.
-Szállj be!-utasít az őr. Mielőtt beszálltam volna apám még utánam szólt:
-Remélem valaki elvágja majd a torkod abban az Arénában!
-Köszönöm a jó kívánságokat, igazán kedves!-mosolygok rá.
Talán ez volt az a pillanat amikor felvettem egy maszkot ami azt mutatja a világnak, hogy nem érdekel semmi, és nincsenek érzéseim. Mert apám szavai szíven találtak...6 éves korom óta utálom őt, de akkor is a halálomat kívánni már nem kis dolog, de ezt nem mutatom ki senkinek. Nem tudhatják, hogy mit érzek.
-Ki volt ez?-kérdezi Francesco.
-Senki.-mosolygok és kibámulok az ablakon.
Kezdődhet a játék.