Sziasztok!
A bejegyzést egy hatalmas köszönettel kezdeném a több, mint 4300 oldalmegjelenítésért és a cserékért, amivel az elmúlt napokban gazdagodott a blog. Ezek bár apróságoknak tűnnek, mind nekem, mind az írótársaimnak sokat jelentenek. Szóval, a nevükben is köszönöm :)
A fejezetről csak annyit, hogy itt már tényleg egyre bonyolódnak a szálak, és bizonyos karakterek viselkedése sem éppen könnyen értelmezhető... Hogy mi sül ki ebből az egészből, a jövő - na meg az írók ;D - titka...
Véleményeket szívesen fogadok, hisz mint tudjátok, azokból lehet igazán tanulni :)
Jó olvasást a fejezethez!
Maja<3
Az esőerdő pont olyan csendes, mint máskor, egyetlen egy halk
reccsenés sem zavarja a nyugalmat. Még az egzotikus madarak sem csiripelnek, a
fák lombját sem érinti a lágy, tavaszi szellő fuvallata. Én azonban mégis
félek. Érzek valamit, valami furcsát, aminek nem lenne szabad a közelben
tartózkodnia. Fülelek. Egy bokorból ismeretlen zaj szűrődik ki. Sejtelmem
sincs, ki vagy mi leselkedik rám, azt azonban biztosra veszem, hogy nem sok
örömöm lelném a találkozásban. Így hát nem teszek mást, csak várok. A lándzsámat
a kezemben szorongatom, szinte ki is csúszna a markomból a tenyerem izzadása
miatt, ha nem tartanám ilyen erősen. Izgatottan lélegzem, a pulzusom az egekbe
szökik. A bokor mögött rejtőző jövevény lélegzetét mind közelebbről, és
közelebbről érzem. Hallom, ahogy fújtat, a lélegzetvételei egyetlen szóvá
forrnak össze. „Arabella!” – a
nevemet suttogja. Felkapom a fejem, és meredten bámulok arra a pontra, ahonnan
a hang kiszűrődött. Megemelem a fegyveremet, felkészülvén arra, hogy eldobjam,
ám mielőtt cselekedni tudnék, több száz nyílvessző repül felém, az örök
vadászmezőkre száműzve ezzel.
Idegesen lihegve,
ingerülten térek magamhoz a rémálmomból. Hatalmasra nyitom a szemem, szinte
ráerőszakolom magam arra, hogy ébren maradjak, és ne feküdjek vissza lustálkodni.
A szívem még mindig sebesen ver, a fejemben idegölő gondolatok ezrei
kavarognak.
- Nyugodj meg, Arabella, csak álmodtál… - suttogom a
tollpárnámba. – Csak álmodtál.
Már hónapok óta üldöz
ez a szörnyű látomás, egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. Igaz, pár perccel ébredés után már teljesen megfeledkezem róla,
viszont az éjszakáimat pokollá teszi. Annyira unom már… Azt állítják, csak a
bajnokokat kínozzák rémálmok, sőt közülük sem mindenkit, csak akiket tényleg padlóra
vágott a Viadal megnyerése. Ezzel szemben, még csak be se kerültem az Arénába,
mégis szenvedek. Van egy olyan érzésem, hogy mindez később sem fog elmúlni,
csak még romlani fog a helyzet.
Mivel nem szeretnék
továbbá ezzel a furcsa, agybeteg jelenséggel foglalkozni, kikászálódom a
hatalmas, pihe-puha franciaágyamból, és az étkező felé veszem az irányt. Nem
vesződöm az átöltözéssel, hiszen nem sokára úgyis kiküldik a tréningruhát, amit
a kiképzésen kell viselnem, meg amúgy is, szerintem a bíborlila halásznadrág és
a levendulaszínű, ujjatlan póló tökéletesen megfelel az alkalomhoz.
Úgy tűnik, a
csapatból nem csak én szeretek sokáig aludni; mindössze Gabriel és Julio ül az
asztalnál, Brittany-nak és a névtelen stylistnak hűlt helyét találom. George-ra
pedig értelemszerűen nem lehet számítani… Na, nem, mintha annyira megviselne a
dolog.
- Jó reggelt! – köszönt a mentorom. – Remélem, jól aludtál,
mert elég eseménydús nap áll előtted!
A kérdést egy
vállrándítással megválaszolom, majd levágom magam a székemre. Közben lopva
Julióra sandítok. A tegnap esti kifakadásunk óta egy szót sem váltottunk
egymással, sőt másokkal sem nagyon társalogtunk. Lövésem sincs, ő hogy dolgozta
fel a történteket és a stílustanácsadó váratlan beszólását, de én személy
szerint egész este csak azon törtem a fejem, amit a nő mondott. „Mert Országtársak vagytok!” – még mindig
visszhangzanak a szavai a fülemben. Sokáig tépelődtem, míg végül arra jutottam,
hogy mindenki sokkal jobban jár, ha mostantól megpróbálok normálisan, ember
módjára viselkedni Julióval. Ha megfogadom Gabriel tanácsait, és mostantól nem
szólok be neki, hanem kedves leszek vele. Elvégre, mégiscsak sokat segíthet
nekem az Arénában. Lefogadom, hogy már most tele van támogatókkal, hiszen a
bevonuláson is majd’ megvesztek a látványától.
A kérdés már csak az,
vajon ő is hasonlóan vélekedik-e a kialakult helyzetről. Úgy döntök, a
legcélszerűbb megoldás, ha finoman kifaggatom.
- Öhm… Julio, kérdezhetnék valamit? – kezdem, ám a fiú nem
igazán reagál semmit. Csak ül a székén, kókadozó tekintettel maga elé meredve.
Hm, úgy látom, nem csak engem ütött ki az éjszaka…
- Hagyjad! – legyint Gabriel unottan. – Nem éri meg bajlódni
vele. Képzeld, kiderült, hogy a drágalátos Országtársad már vagy két éve
folyamatosan a kávéföldön robotol, amiért jobb híján, kávéval fizetik meg.
Ahelyett, hogy eladná, és a pénzen kaját venne magának, megissza az egészet. A
srác nagyon durva koffeinfüggőségbe szenved. Amúgy nincs semmi baja, ha
letusolna és felöltözne, minden gondja megoldódna, ezzel a nevetséges kis
színjátékkal mindössze az a célja, hogy szerezzek neki egy kis feketét. Persze
az nem zavarja, hogy rohadtul nem fogok miatta a boltba rohangálni…
- Jól van már! – emeli fel a fejét a fiú. – Nem kell
kiakadni… De hallod, ezt nem értem. – fordul hozzám. – Anglia legcsicsásabb
lakosztályában élünk, és nem képesek arra, hogy hozzám vágjanak egy kis kávét!
- Szerintem emiatt ne húzd fel magad! – intem le egyszerűen. –
Majd holnapra rendelünk. Nem hiszem, hogy nem élnéd túl a napot. Meg amúgy is,
az Arénában sem fognak mindet tálcán kínálni neked! Magadnak kell megszerezned
minden egyes apróságot. A vizet, az ételt, a fegyvereket, a hálózsákot…
Julio kómás fejjel
bólogat, viszont a tekintete mintha egy kicsit felélénkülne. Nagyszerű, úgy
tűnik, végre-valahára eljutott az agyáig, hogy ezzel a szánalmas szenvedéssel
semmit sem fog elérni…
- Örülök, hogy szóba hoztad a Viadalt! – vált témát Gabriel. –
Mint tudjátok, ma kezdődik az edzés, ahol mindent megtanulhattok, amire
szükségetek lehet az Arénában. Nos, mint mentor, azt ajánlanám, hogy ma
próbáljatok ki minél több fegyvert, amihez csak oda tudtok furakodni. A
kiképzés vége felé a mérgező növényeket és a csapdákat is tanulmányozzátok,
lehetőség szerint minél alaposabban. Viszont visszatérve a fegyverekhez…
Biztosra veszem, hogy előbb-vagy utóbb, de a kezetek ügyébe fog akadni valami,
amivel igazán jól bántok, amiről már akkor tudjátok, hogy kell nektek, amikor
először megtapintjátok. Azt ajánlom, gyakoroljatok vele egy kicsit, de ne
vigyétek túlzásba a dolgot. Fontos, hogy az ellenfeleiteknek halványlila gőze
se legyen arról, hogy mihez értetek. Arabella, ez főleg rád vonatkozik, hiszen
Julióval ellentétben, neked nincsenek szövetségeseid!
Gabriel tovább
magyaráz a különféle elterelési hadműveletekről, a fegyverektől és a különböző
állomásokról. Időközben befejezzük a reggelit, a mentorunk pedig szól, hogy
kezdjünk el készülődni, mert a végén még elkésünk az edzésről. Julio erre
finoman tájékoztatja a férfit, hogy még el se kezdődött a kiképzés, mivel
mindhármunknak sikerült a kelleténél másfél órával korábban felébrednie.
Gabriel dühösen morog valamit a bajsza alatt, engem azonban nem zaklat fel
különösebben a dolog, hiszen így több időm van készülődni, és a rémálmom miatt
sem kellett annyira sokáig szenvednem.
Mielőtt az
Országtársam beelőzhetne, a fürdőszobába slisszolok, és készülődni kezdek. A
procedúrát egy frissítő, jéghideg zuhannyal kezdem, ami bár egy kicsit
kellemetlenül hat, néhány perc múlva egészen hozzászokik a testem, és sikerül
teljesen felébrednem. Úgy tűnik, a mentorunknak – szokás szerint – igaza volt
abban, hogy egy gyors fürdő valóban többet ér nyolc csésze kávénál.
Miután végzek,
belebújok az előre odakészített, sötétkék köntösbe, aminek az alja tíz centivel
a talpam alatt végződik. Hatalmas levegőt veszek, és kényszerítem magam, hogy
ne kapjak dührohamot azért, mert a fürdő előkészítői kissé nagyobbra tippelték
a méreteimet a valódinál. Lefogadom, amikor az Aratás ismétlését nézték a
tévében, mindannyian Julión csorgatták a nyálukat, talán fel sem tűnt nekik,
hogy én is ott vagyok, aztán megpróbálták megtippelni a magasságomat, és
valamilyen fatális véletlen folytán úgy gondolták, egy valóságos égimeszelővel van dolguk.
A tusolást alapos
fogmosás és fésülködés követi. Ezután kinyitom az ajtót, és nem törődve Julio
fürkésző pillantásaival, bemegyek a szobámba. A földre hajítom a pongyolámat,
majd egy szempillantás alatt felöltözöm. Szerencsére most jól tippeltek a
készítők, az ujjatlan, brazil zászlós póló és a fekete cicanadrág úgy mutat
rajtam, mintha csak rám öntötték volna. Még az edzőcipő is tökéletesen passzol
a lábamra. Szögegyenes, éjfekete hajamat egy magas lófarokba fogom, majd
kilépek a hálómból.
Gabriel és Julio már
várnak rám. Úgy tűnik, utóbbi felhagyott a szenvedéssel, és hozzám hasonlóan a
zuhanyt választotta. Ennek köszönhetően megint olyan életerős, akárcsak tegnap.
Jobban szemügyre veszem a fiút; az enyémhez hasonló szerelést kapott,
leszámítva persze a feszülős cicanadrágot, ő egy fekete tréningnadrágot visel
helyette. Sötét hajával nem kezdett semmit, csupán megfésülte, hogy mégse
meredjen madárfészekszerűen a levegőbe. Bár még magamnak sem szívesen vallom
be, való igaz, hogy így, hogy nem ragad a feje a zselétől, még az eddiginél is
helyesebb az arca, ha lehet ilyet mondani. A fürtjei nem lógnak bele a szemébe,
éppen hogy súrolják a homlokát.
- Indulhatunk? – kérdezi a fiú.
- Persze – bólintok, és egy mosolyt erőltetek magamra. Mit ne
mondjak, elég haloványra sikeredik.
Miközben a lift felé
sétálunk, Gabriel további hasznos információkkal lát el. Leginkább a reggelinél
elhangzottakat ismétli, de szóba hozza a Játékmestereket is. Számomra teljesen
ismeretlen személyek nevét sorolja fel, legfőképpen egy Tymothy Hayes nevű
férfiról magyaráz, aki idén tölti be életében először a főjátékmesteri posztot.
Azt mondja, a pasas kívülről nyugodt, visszafogott fickónak tűnik, akinek nincs
jobb dolga, mint naphosszat politikai újságokat olvasni és egy sütemény mellett
beszélgetni a barátnőjével, aki nem mellesleg a spanyolok kísérője. Ez persze
csak a látszat, hiszen a valójában egy megrögzött pszichopata, aki
többször volt már börtönben bankrablásért és gyilkosságért. Elviekben jelenleg
is a dutyiban porosodna, ha Sean Beker egy évvel ezelőtt nem nyerte volna meg
az Országok Viadalát. Mivel minden évben a tavalyi bajnok hazájának jut az
a megtisztelő feladat, hogy levezényelje a játékot, értelemszerűen nekik kell
gondoskodniuk a Játékmesterek kilétéről is. Igen ám, csakhogy az sem árt, ha a
Kiválasztottak életének megkeserítői kissé pszichopaták, elvégre ez teszi csak
igazán izgalmassá a versenyt. Az egészben az a bökkenő, hogy Anglia polgárai
nem éppen az elfajzott lelkükről híresek. Bár aránylag jó harcosnak nevezhetők,
eddig senki sem aratott győzelmet tőlük, aki igazán idegbeteg és szadista
módjára gyilkolta volna le az ellenfeleit. Mindenki lázasan törte a fejét, hogy
mégis hogyan lehetne egy izgalmas, érdekes Viadalt összehozni, amiről az ember
konkrétan képtelen levenni a szemét, amikor valakinek megszületett a fejében a
briliáns ötlet: eresszék szabadlábra Hayest, és ő majd mindent elintéz. Az
ország elöljárói eleinte vonakodtak a felvetéstől, ám végül,
kénytelen-kelletlen, mégis elfogadták az ajánlatot, és beültették a pasit a
Főjátékmester székébe. Arról, hogy Carlosék kísérője miért szűrte össze vele a levet, nem szól a fáma.
Az edzőterem szinte
kong az ürességtől, mikor befutunk. Mindössze két ember gyakorol szorgalmasan,
a többiek valószínűleg csak most kecmeregnek ki az ágyukból. Rajtunk kívül
mindössze Carlos és Isabel volt annyira hiperaktív – vagy feledékeny – hogy fél
órával a kezdés előtt megjelenjen a teremben. Meg persze néhány Játékmester is
itt lébecol, köztük az egykori börtöntöltelék Tymothy Hayes is.
Nem szeretnék
különösebben a férfi kedvében járni, ezért nem szentelek neki nagyobb
figyelmet. Nem akarom, hogy én legyek a következő Kiválasztott, aki azért arat
győzelme, mert szimpatikus a Főjátékmesternek. Meg amúgy is, nem fogok egy
olyan emberrel jópofizni, aki maga is egy gyilkos, és arra kényszerít minket, hogy
a példáját követve, mi is azzá váljunk. Mondjuk, nekem már teljesen mindegy…
Úgy döntök, sokkal
hasznosabb, ha a spanyolokat figyelem. Mit ne mondjak, egészen tehetségesnek
bizonyulnak! Carlos a kardokkal próbálkozik. Bár az első csapást elvéti, a másodikkal
kis híján keresztülszeli a bábut. Elismerően bólintok, majd Isabelre nézek. A
lány a késeknél van, éppen most céloz be egy bábut. Megemeli és hátrahúzza a
kezét, majd gyorsan, pontosan elhajítja a fegyverét. Ha nem lennék tisztába a
ténnyel, miszerint sokkal tehetségesebb vagyok a lándzsákkal, mint ő a
késekkel, rögvest elfogna a féltékenység. Persze ez nem jelenti azt, hogy a
csaj veszélytelen; a kés kihívóan kandikál ki a bábu torkából.
Legszívesebben rögtön
odaszaladnék Isabelhez, és szövetséget ajánlanék neki, vagy legalábbis
elismerően hátba veregetném, ám Julio megelőz a nagy ováció kifejtésében. Az
Országtársam a szájához emeli a két ujját, és hangos füttyögésben tör ki.
Isabel riadtan megfordul, gondolom, azt hitte, valami idióta zargatja, akinek
nincs jobb dolga, mint fütyülni. Ami azt illeti, nem is áll olyan messze a
valóságtól…
Isabel még mindig
elég furcsán méregeti Juliót, aki persze csak büszkén vigyorog. A szituáció már
éppen kezdene kínossá válni, amikor az Országtársamat magam mögött hagyva,
megindulok a spanyol lány felé. Azt hiszem, Julio ezt nem veszi túl jó néven,
valószínűleg azzal a feltett szándékkel fejezte ki a tetszését, hogy Isabel
majd odahívja magához, hogy együtt eddzenek. Nos, ez nem teljesen jött össze
neki, de mindegy.
- Szia! – köszönök kedvesen a lánynak.
- Szia! – mosolyog rám.
- Bocsi Julio miatt! – sóhajtok fel fáradtan. A hatás elérése
érdekében még a szememet is megforgatom. – Még nem mondták neki, hogy nem
cirkuszban van…
Látszólag nem zavarja
túlzottan az Országtársam idióta viselkedése. Halk nevetés hagyja el az ajkát.
- Azt képzeli, hogy ő a bohóc? – kérdezi vigyorogva.
Kissé megrökönyödöm a
felvetésen. Sosem tudnám elképzelni Julióról, hogy egy színes, tarkabarka, túlméretezett
ruhában nevettesse a közönséget, ezzel nyilvánosan is hülyét csinálva magából.
Persze, az emberek úgy özönlenének az előadásra, mint a sáskák járvány idején,
ám Juliót nem érdekelné a siker és a pénz. Ha valami sérti az egóját, abba a
világért sem hajlandó belemenni. Mindenesetre Isabel részéről elég szimpatikus,
hogy szívesen kiröhögné a fiút.
-Nem tudom – válaszolom. – Zseninek kell lenni ahhoz, hogy
valaki megértse a gondolatait… Mondjuk, engem annyira nem érdekel! – teszem
hozzá fintorogva. Valószínűleg annak a baromnak az agyszüleményei lennének az
utolsó dolgok a világon, amiről tudomást szeretnék szerezni.
Isabel csendesen
bólint, aztán egy újabb kés után nyúl. Ugyanúgy cselekszik, mint az imént, csak
most sokkal magabiztosabban hajítja el a fegyvert. Még csak meg se remeg a
keze, amikor utat enged neki a levegőben. A kés szélsebesen, vadul száll előre,
majd megállapodik az egyik báb nyaktájékán.
A lány, mintha mi sem történt volna, felkapja a következőt, és ismét
célba vesz egy alakot.
Elképedve nézem végig
a mutatványt. Létezik, hogy valaki ennyire ügyes legyen? Igaz, életem eddigi
tizenhét éve során csekély számú profi harcossal találkoztam, de az biztos,
hogy ez a lány mindnyájukat felülmúlja! Még csak nem is gyakorolhat régóta,
lefogadom, hogy mindössze pár perccel előttünk érkeztek Carlosszal. Te jó ég,
mire én eljutok az ő szintjére, tiszta ránc lesz az egész képem!
- Wow! – mindössze ennyit bírok kinyögni. – Ezt hogy
csináltad?
Isabel megforgatja az
ujjai között a kést. Aránylag sokáig bíbelődik a folyamattal, mintha csak
fejtörést okozna neki, hogy megbízzon-e bennem. Már éppen kezdeném kínosan
érezni magam, amikor nagy sokára megszólal.
- Tudod, a technika simán az, hogy elképzeled, hogy a ahova
akarod, hogy a kés befúródjon, azt képzeld magad elé, és hitesd el magaddal,
hogy bármi lesz, a közepébe fúródik. Na, meg persze, a kezünknek nem szabad
merevnek lennie. A magabiztosság is elengedhetetlen. De ezernyi más technika
létezik. Én csak azt mondtam, ami nekem használ.
Hogy a szavát
igazolja, elhajítja a tőrét. Mondanom sem kell, pont a bábu szívébe fúródik.
Rádöbbenek, hogy Isabel valóban jó szándékkal árulta el a titkát, sem, minthogy
ártson nekem, és összezavarjon, így hát magamhoz kapok egy kést, és a
technikáját követve, gyakorolni kezdek. Nem megy rosszul, bár néha-néha hibázok
egy kicsit. Mindez persze nem súlyos, mindössze apró figyelmetlenségen
alapszik. Egy óra gyakorlás után már egész tűrhetőnek érzem magam. Ekkor
kezdenek el szállingózni a többiek. Amint megpillantom a díszes, kétszárnyú
ajtón beáramló tömeget, megfordul a fejemben, hogy vajon Gabriel szándékosan
küldött-e le minket edzeni. Végül is, van benne logika, ha azt vesszük alapul,
hogy a tanácsa szerint nem érdemes elárulni a többieknek, mihez értünk. És
minél kevesebben látnak, annál kisebb az esély arra, hogy kitudódnak a
titkaink.
Isabel, mintha csak
olvasna a gondolataimban, hirtelen váratlan kérdéssel áll elő.
- Na, és te mihez értesz?
Egy pillanatra
zavarba jövök. Félénken nézek a csillogó, mogyoróbarna szempárba. Érzem, hogy
az arcom egyre sápadtabbá válik, majd a vörös különböző árnyalatai között
ugrándozik. Vajon elárulhatom neki? Hiszen alig ismerem, eddig mindössze
háromszor beszéltem vele! Szinte semmit sem tudok róla…. Hogy bízhatnék meg
benne?
A szemem sarkából
újra rá pillantok. Elég jó emberismerőnek vallom magamat, Isabelről pedig az
eddigi ismeretségünk alapján annyit szűrtem le, hogy rühelli a veszekedéseket,
amolyan béketűrő fajta, imádja a bátyját, a falra mászik Juliótól, és
kifejezetten kedves és segítőkész. Való igaz, ez így együtt nem rossz
kombináció.
Hatalmas sóhaj hagyja
el az ajkaimat. Eldöntöm, hogy mit fogok tenni, mi lenne ebben a helyzetben a
helyes, és a spanyolhoz fordulok.
- A lándzsákhoz egy kicsit…
Még az eddiginél is
jobban fellelkesül, és az egyetlen fegyver felé invitál, amihez igazán értek.
Hosszas gondolkodás után, ám végül beleegyezek a dologba. Úgy gondolom, nem
lenne igazságos, ha egyetlen trükköt sem mutatnék neki, miközben ő egy teljes
órán át foglalkozott velem, és egész tűrhetővé varázsolta a késdobálásomat.
Az állomáson azonban
Németország női Kiválasztottja gyakorol. Amint meglátom, hogy szorongatja azt a
szerencsétlen lándzsát, nem tudom eldönteni, sírjak vagy nevessek. Oké,
tisztában vagyok a ténnyel, hogy nem lehet mindenki olyan ügyes és tanulékony,
mint én… De az, amit ez a csaj csinál, egyszerűen siralmas! Csuklóból próbálja
meg eldobni a fegyvert, a mozdulataiban pedig nyoma sincs a szenvedélynek, vagy
a küzdeni akarásnak, látszik a fején, hogy mennyire unja az egészet.
Legszívesebben odamennék hozzá, és jól elmagyaráznám neki a lándzsázás
művészetét! Persze nem cselekszem így, nekem az csak hasznomra válik, ha ő
béna.
Természetesen a dobás
nem talál. A lány szitkozódva, indulatosan belerúg az állványba. A
fém hangos súrlódása betölti az egész edzőtermet. A német idegbetegen
megfordul. Amint megpillant minket, egy ideges grimaszt vág, majd beszélni kezd
hozzánk.
- Bocs, de nem látjátok, hogy én itt most épp edzek? – kérdezi
egy lesajnáló pillantás kíséretében.
Tudom, hogy tegnap
este megígértem Gabrielnek, – vagyis, megígértette velem – hogy nem keveredek balhékba, és megpróbálok a tőlem
telhető legnormálisabb módon viselkedni. Viszont van egy pont, egy bizonyos
határ, ahol egyszeriben elpattan valami az agyamban. Ennek legtöbbször az az
oka, hogy egy bizonyos illető rendkívüli módon felhúz, és konkrétan megalázónak
érezném, ha nem szólnék vissza neki. Az Angliában töltött egy nap során ezt
mindössze három személy hozta ki belőlem: Julio, George, és Christina. Úgy
látszik, a lista ezennel gyarapodik, méghozzá a német libával. Ha jól
emlékszem, Fionának hívják. Na, nem, mintha nagyon érdekelne.
- Aha, ezek szerint edzésnek nevezik, amikor az ember
megpróbálja belőni a pontos távot, de nincs elég bátorsága ahhoz, hogy eldobja
a lándzsát! – vágok vissza kapásból. A hangomból csak úgy süt az ironikus
sajnálkozás. – Mellesleg, szerintem elég nagy ez az állomás hármunknak…
- Egyetértek, szerintem is elég nagy! – vet rám Isabel egy
sokatmondó pillantást.
- Ó, tényleg?! – Fiona feje sokkal vörösebbé változik, mint
az enyém volt az előbb. A hangja is pár oktávval magasabbra kúszik. Mit nem
adnék érte, ha elkezdene sipákolni, beégetve magát ezzel az egész mezőny előtt!
– Azt hiszed, Törpilla, te jobban csinálod?
Nem veszem magamra a
beszólást. Igazándiból az évek során hozzászoktam, hogy az emberek az apró
termetem miatt csúfolnak. Mit ne mondjak, nem túl kellemes érzés, de meg lehet
szokni, ha nem figyelsz rá. Eleinte persze mérhetetlenül felhúztam magam az
efféle megjegyzéseken, ma azonban már csak sajnálni tudom azokat az embereket,
akiknek annyi az örömük az egész életükben, hogy engem bánthatnak.
- Ugyan, kérlek! – folytatom a vitát. – Lefogadom, hogy a
kisujjamba is több tehetség szorult, mint a fél karodba! Igaz, nem vagyok egy
profi, de elnézve a technikádat, nálad nem is nehéz jobbnak lenni!
Ha eddig nem nézett
volna ki úgy, mint egy paradicsom, most már hajaz a zöldségre.
- Akkor hajrá! – vágja hozzám az egyik lándzsát lenézően.
Gondolom, reménykedett, hogy nem kapom el. Kis naiv… - Kíváncsian várom a nagy
mutatványodat!
A kezeit a mellkasa
elé fonja, lábával ingerülten toporog. Elgondolkozom, hogy érdemes lenne-e
célozgatnom az erősnek cseppet sem nevezhető idegállapotára, ám végül rájövök,
hogy ez itt nem a szavak, sokkal inkább a harcmodorok csatája. Nem szeretnék
megalázkodni a német előtt, ezért úgy teszek, ahogy azt annak idején a mentorom
tanította. Felemelem a kezem, dobóállásba helyezkedem, megfordulok, aztán…
Képtelen vagyok
útjára engedni a fegyveremet, ugyanis egy párbeszéd zajai ütik meg a fülemet.
Bár jól tudom, hogy nem tartozik a világ legerkölcsösebb dolgai közé, mégis
hallgatózni kezdek. Majd megesz a kíváncsiság, annyira szeretném tudni, hogy
mit akar az én hőn szeretett Országtársam attól a hülye libától…
- Figyelj, Christina, szövetséget ajánlok!
- Fantasztikusan jó ötlet, Julio! - nyávogja a lány kissé mesterkélten. - Szövetségesek!
Ahogy meghallom
ezeket a szavakat, menten elfog a méreg. Hogy tehette ezt? Azt még csak-csak
lenyelem valahogy, hogy a megkérdezésem nélkül, a kiközösítésemmel szövetséget
kötött a spanyolokkal, miközben jól tudta, hogy mennyire szimpatikusnak találom
őket, de az, hogy Christinával, a földkerekség legbeképzeltebb, legálnokabb kis
kígyójával szövetkezik, már több a soknál! Ez már több mint egyszerű árulás!
Legszívesebben
odarohannék a fiúhoz, és akkorát lekevernék neki, hogy két napig nem kelne fel.
Sőt, akkor inkább megölném, és megkínoznám, mint ahogy a halálra ítélteket
szokás! Mindezt ezzel a gyönyörűséggel, amit a kezemben tartok… Igen, azt
érdemelné ez a felfuvalkodott, áruló rohadék! Semmi többet, csak azt, hogy
végre beleállítsam a lándzsámat. Gyorsan, kíméletlenül, teljes erőbedobással
elhajítva, úgy hogy a torkával együtt még a falat is átvágja a fegyverem!
Úgy érzem, képtelen
lennék akár egy percet is várni a bosszúra. Így hát száznyolcvan fokos
fordulatot veszek a tengelyem körül, és az összes izmomat megfeszítve, eldobom
a lándzsát.
Pont abban a
pillanatban, amikor a fegyverem beleáll a hozzám legközelebb eső bábu torkába,
egy halk sikkantás zaja üti meg a fülemet. A sikoly visszhangzik a teremben.
Normális körülmények között ezen meglepődnék, azonban ez a helyzet még csak
távolról sem nevezhető normálisnak…
Az egész téren síri
csend uralkodik, az összes jelenlévő szeme rám szegeződik. Pontosabban szólva,
rám is Isabelre.
- Legközelebb a késem pár centivel odébb, a két szemed közé
fog repülni… szivi! – prüszköli a spanyol lány. A hangjából csak úgy üvölt a
megvetés és az indulat. – Ja, és Isabel a nevem, te idióta!
Csak most veszem
észre a földön fetrengő Fionát, ahogy az egyik kezét a bal füléhez szorítja.
Kínkeserves ábrázattal méregeti Isabelt, bár nem mer megszólalni. Azonnal
levágom, mi is történhetett, amíg Julióval és Christinával foglalkoztam.
Valószínűleg a csaj annyira felhúzta a hirtelen haragjáról ismert spanyolt,
hogy nem bírta tovább türtőztetni magát, és rárontott. Kis híján végzett is
vele.
Az egyetlen emberre
szegezem a pillantásomat, aki normálisan viselkedett velem, amióta Angliában
tartózkodom. Az összenézésünk gyors, ám mégis benne van minden, amit a
kialakult helyzetről gondolunk: hogy kimondhatatlanul profik vagyunk, és hogy
minden bizonnyal remek kis csapatot alkotnánk együtt.
- Khm… - köhécsel Carlos zavartan. – Azt hiszem, épp itt az
ideje, hogy mindenki visszatérjen az előző elfoglaltságához!
Igazság szerint
kicsit mérges vagyok a srácra, amiért így elvonta a többiek rám irányuló
figyelmét. Lefogadom, hogy ha pár perccel tovább tartott volna a csodálkozásuk,
és eljutott volna a csökött agyukig, hogy igenis megéri tőlem félni, senki sem
nevezne közülük többet Törpillának, vagy Törpének! Mellesleg, jobbat nem tudnak
kitalálni? Mindössze eddig terjed a kreativitásuk? Szánalmas… Bezzeg, ha
hallották volna, ahogy Gabriel párhuzamosan üvöltözik Julióval és velem, meg se
mernének mukkanni! Na, igen, a mentorom tipikusan az az ember, aki sosem vesz
csúnya szót a szájára, ám rengetegszer megy fel annyira az agyvize, hogy úgy
ordítozik, mint egy eszelős. Akkor konkrétan tilos leállítani, vagy egyáltalán,
megmukkanni, mert attól csak még dühösebb lesz. Ez mondjuk, nem zavarna
különösebben, ha nem tudnám, hogy mindezt én váltottam ki belőle. Na, jó, talán
Juliónak is benne némi szerepe!
Apropó, Julio!
Végigvezetem a pillantásomat a szétszéledni látszó tömegen. Szerencsére hamar
kiszúrom az Országtársamat, hiszen a maga 185 centijével elég feltűnő jelenség.
A fiú éppen felém tart. Látom rajta, hogy kérdezni szeretne valami fontosat,
csak éppen lövése sincs, hogy fogjon hozzá. Na, mi van, a nagy Julio Fuarez
talán ráeszmélt, hogy ha nem viselkedik normálisan, egykönnyen úgy végezheti,
mint az ominózus bábu?!
- Wow... - mindössze ennyit bír
kinyögni a hirtelen jött sokk hatására.
- Valami baj van? - villantok rá egy negédes
mosolyt.
- Nem, minden a legnagyobb rendben - Lassan,
óvatosan rázza meg a fejét, mintha csak tartana valamitől. - Csak megleptél...
Ilyen profin és erősen eldobni egy lándzsát, ráadásul pont a bábu közepébe...
Nem mindenki képes ilyesmire.
- Aha, szóval sérti az egódat, hogy
jobb vagyok nálad! - biccentek felé keményen. - Mellesleg, nem kell, hogy
ennyire elájulj tőlem. Ez csak a kezdők szerencséje, vagy mi...
- Persze, a kezdőké! - nevet fel
kínosan. - Mondd, Ara, teljesen hülyének nézel? Azt hiszed, hogy nem jövök rá,
hogy valamit rejtegetsz előlem?
- Maximum egy kést, amit mindjárt belevágok a
cuki kis pofidba!
- Komolyan beszélek, és ezt te is tudod.
Teljesen egyértelmű, hogy titkolsz valamit. Valami bűzlik körülötted.
- Az már igaz. Ez pedig az a töménytelen
mennyiségű illatszer, amit reggel magadra fújtál, mert azt hitted, hogy ezzel majd
elkápráztatod Isabelt!
Úgy hiszem, ezzel a beszólásommal végre elértem a hőn áhított célomat,
és lekoptattam a fiút. Persze, mielőtt magamra hagyna, unottan megcsóválja a
fejét, amolyan „Mit értesz te ehhez?”- stílusban, aztán, csak hogy bizonyítsa,
hogy a körülötte lengedező illatfelhő valóban nagy hatást gyakorol a
szövetségesére, a lány felé veszi az irányt. Ez azonban sajnos egyet jelent
azzal, hogy nem számíthatok továbbá Isabel társaságára, egyedül kell edzenem.
Nagyszerű…
Az újdonsült párocska aránylag gyorsan elhagyja a teret, az íjak felé
veszik az irányt. Időközben Carlos, Christina és az olasz fiú is csatlakozik
hozzájuk. Nem akarom túl feltűnően bámulni őket, a végén még felmenne az
agyvizem, és véletlenül kinyírnék egy
szerencsétlen Kiválasztottat. Úgy gondolom, sokkal okosabb, ha egy másik
állomás után nézek, ahol új technikákat és fegyvereket ismerhetek meg.
A következő fél órában szinte mindenhol megfordulok. Alaposan
tanulmányozom az ehető, illetve a mérgező növényeket, megfigyelem, hogyan kell
csomót kötni, csapdát állítani, embereket megmérgezni anélkül, hogy bárki is
megsejtse, hogy én vagyok a ludas. Megtanulom, hogyan kell a profikat
megszégyenítő módon elhajítani egy baltát, sőt még a közelharcos állomásnál is
nézelődöm egy kicsit. Igaz, utóbbit nem gyakorlom, úgy vélem, nem vetne rám túl
jó fényt, ha egy benga állat a padlóra vágna, vagy mondjuk, kiderülne, hogy
senkit sem bírok ellökni. Persze van, aki úgy hajigálja az ellenfeleit, mintha
puha tollpárnák volnának: a koreai fiú az ökölvívókat megszégyenítő módon küzd,
ügyesebb, mint bárki más a mezőnyből. Az edző külön meg is dicséri a kiemelkedő
teljesítményéért.
- Ha így folytatod, akár még bajnok is
válhat belőled! – veregeti hátba kedélyesen.
Erre a mondatra automatikusan kinyílik a bicska a zsebemben. Gyilkos
tekintettel vizslatom a fiú minden egyes mozdulatát. Bajnok? Mit beszél ez az idióta? Hogy győzhetne ez a gyerek? Jó,
bevallom, tényleg nincs rossz bőrben, és kitűnően harcol, de azért túlzás lenne
ilyen könnyen, mindennemű kínlódás nélkül a fejéhez vágni azt a bizonyos
koronát… Ez a barom, aki edzőnek meri magát neveztetni, még csak nem is sejti,
mit kell tudnia valakinek ahhoz, hogy élve kikerüljön az Arénából! Mert néhány
erős ütés, egy jól táplált test, és egy mogorva tekintet bizony nem elég ahhoz,
hogy az ember életben maradjon. Sokkal inkább nélkülözhetetlen a ravaszság, a
gyorsaság és a pontosság. Ha ebből a háromból akárcsak egy is hiányzik, az
ember lényegesen gyatrább esélyekkel vág neki a játéknak. Csak reménykedni
tudok, hogy a koreai nem az eszéről híres…
- Klassz voltál, Minho! – mosolyog rá
a fiúra kedvesen egy lány. Bár igyekszem alaposan megfigyelni az arcát, nem jut
eszembe, melyik országból származik. Pedig biztosra veszem, hogy rettentően
ismerős a hatalmas, mogyoróbarna szemeivel, és a hosszú, répavörös hajával
együtt…
- Kösz, Cho! – biccent felé Minho
ridegen. – Ha szeretnéd, majd megtanítok pár trükköt… Feltéve persze, amikor
nem lesz ekkora… társaságunk - teszi
hozzá gyorsan, végigvezetve sötétbarna pillantását az egybegyűlteken.
A vörös lány – akit ezek szerint Chonak hívnak – lelkesen bólint, majd
visszatér az előző elfoglaltságához, a tűzgyújtás rejtelmeinek vizsgálatához.
Megfordul a fejemben, hogy csatlakozom hozzá, ám szinte azonnal elvetem az
ötletet. Nem vagyok benne biztos, hogy megbízhatom ebben a csajban. Túlságosan
is mosolygós és kedves, ami sosem jelent jót. Meglehet, hogy az aranyos
jókislány álarca mögött egy pszichopata gyilkos rejlik, akinek semmi szüksége arra,
hogy Minho különféle módszereket mutogasson neki. Legalábbis, ha magamból
indulok ki, csakis erre következtethetek az édibédi beütése miatt…
A gondolatmenetemből egy kezdődő veszekedés hangfoszlányai ráznak vissza…
- Ha ez a barom nem nyávogna itt,
akkor nem nézne minket mindenki!
Legnagyobb meglepetésemre az alábbi mondat az olasz fiú szájából hangzik
el. Ha nem csalnak a megérzéseim, alaposan feldühítették a srácot. Legalábbis a
méregtől vöröslő fejtől és a gyilkos vicsorgásától csakis erre az opcióra
következtethetek. Kicsit meg is lepődöm, hogy üvöltözni hallom a fiút, hiszen
eddig két szó nem sok, de annyit se szólt. Úgy tűnik, most kezdi csak kimutatni
a foga fehérjét… Nocsak, a végén még kiderül, hogy a mezőny fele idegsokkos
gyilkológépekből áll!
- Nyávogni, képzeld, nem tudok… -
kezdene bele egy újabb mondatba Julio. A szemöldököm a homlokom közepéig
szalad, amint rádöbbenek, hogy az olasz pont az én Országtársammal akasztotta
össze a bajszát. Erősen fúrja az oldalamat a kíváncsiság, bármit megadnék, ha
megtudhatnám, min kaptak hajba. Reményeim szerint valami létfontosságú
kérdésről esett szó, ami miatt akár ki is utálhatják azt a beképzelt állatot a
szövetségből. Mi tagadás, nem venném a szívemre, ha baja esne a kis áruló
mocsoknak…
- Így jobban tetszik? – torkolja le
a fiút Christina. – Kötekedsz, hisztériázok, nyavajogsz! Na, melyik a legjobb,
Julio?
Természetesen a szövetség egyetlen épeszű tagja is bekapcsolódik a
veszekedésbe. Kíváncsian várom, vajon kinek a pártjára áll Isabel. A lány
azonban ahelyett, hogy vadul ócsárolni kezdené a fiúkat, meglepő monológgal áll
elő.
- Az idióta, seggfej barom! Francesco,
szépen abbahagyod, és magadban folytatod a veszekedést! – üvölti idegesen. –
Szépen befogjátok, és bocsánatot kértek! Tudjátok mit? Szépen mindenki marad a
szövetségben, és ha annyira nehezetekre esik az, hogy hogy elviseljétek
egymást, akkor utáljátok a másikat magatokban!
A két veszekedő erre összenéz. Ebben a pillantásban minden benne van,
amit elmondanának, ám a spanyol lány váratlan kifakadása miatt inkább elhanyagolják
a szavakat. Az, hogy mennyire mérhetetlenül gyűlölik egymást, annak ellenére,
hogy jóformán még csak nem is beszéltek egymással, csak ordibáltak, mint két
eszelős. Látom, hogy Julio karján megfeszülnek az izmok, de az olasz fiú – akit
ezek szerint Francescónak hívnak – ökle is megrándul, ahogy a pillantását az
Országtársaméba fúrja. A kínos pillanatnak egy gúnyos kacaj vet véget.
- Ó, igen? – fordul Isabel a vihorászó
Fiona felé. – Majd akkor röhögj, amikor a te fejeden lesz a győztes korona!
Tájékoztatlak, hogy az majd az álmodban fog eljönni!
- Na, végre valaki! – néz Christina
elismerően a lányra.
A kedélyek még most sem csillapodnak le, egytől-egyig az összes
Kiválasztott a Hivatásosokat bámulja. Bár, szerény véleményem szerint teljes
mértékben érthető az álláspontunk. Bármit megadnék azért, ha láthatnám, hogy
Francesco behúz egyet Juliónak, de úgy, hogy feldagad a képe, és még az
interjúra sem sikerül kicsinosítani a hülye fan-clubjának. Úgy tűnik, Carlos is
érzi a levegőben ólálkodó veszély ijesztő, maró bűzét. Ugrásra készen áll,
várakozva arra, hogy egy esetleges csetepaté folytán szétválassza a két fiút.
Christina idegbeteg kifejezéssel az arcán méregeti az Országtársamat, Isabel
pedig a tömeget pásztázza. A tekintetével szinte ölni lehetne. Fiona nem igazán
hatották meg a spanyol gúnyos szavai, továbbra is önelégülten ácsorog az
íjaknál, időnként végigsimítva hosszú, platinaszőke haján.
A kialakult helyzetnek egy robusztus férfi vet véget.
- Hat óra van! – morogja unottan. –
Irány a lakosztályotokba, aki itt marad, az büntetést kap!
Mivel semmi kedvem Julióval, vagy akárki mással társalogni, azon nyomban
a lift felé veszem az irányt. Szerencsémre nem túl beszédes emberekkel kerülök
egy kabinba, mindössze a két amerikai gyereket kell elviselnem. Nem sok vizet
zavarnak, meg se mukkannak az út alatt, csak bámulnak egymásra, aztán elkapják
a tekintetüket. Kicsin múlik, hogy nem szólok be nekik valamit. Utálom, ha az
emberek ilyen bambák! Nem tudom megmagyarázni, miért, egyszerűen csak
elmondhatatlanul idegesítőnek tartom, ha valakinek egy csöpp sütnivalója sincs!
Hála istennek, a két gyerek csak az első emeletig utazik, ott aztán se
szó-se beszéd, kilépnek a liftből, és megindulnak a lakosztály felé. Az út
további részét egyedül töltöm, bár ez nem zavar különösebben. Most nem bírnám
elviselni, ha valaki vidáman cseverészne mellettem…
Mikor megérkezem a tizenkettedik emeletre, egy váratlan meglepetés
fogad. Pontosabban, nem is nevezném váratlannak, ha nem Brazília csapatáról
lenne szó. Julio, Gabriel, Brittany és a névtelen stylist ugyanis mindannyian
az asztal körül ülnek, előttük kívánatosabbnál kívánatosabb édességek és húsok
egész tömege sorakozik. Az arcukról képtelenség bármit is leolvasni. Úgy tűnik,
a feszültségnek nyoma sincsen a légkörben.
- Nem ülsz le? – veti oda Gabriel
foghegyről.
Nem válaszolok a kérdésre, csupán levágom magam az Országtársammal
szemben. Ahogy találkozik a tekintetünk, ugyanaz a kérdés fogalmazódik meg
bennünk: Mi a franc történik itt?
Miért nem üvöltözik Gabriel, amiért Julio összebalhézott az olaszokkal? Miért
nem akad ki rám, amiért megmutattam az ellenfeleimnek a tehetséges oldalamat?
Miért nem vigyorog Brittany? Miért viselkedik mindenki ilyen nyugodtan?
- Nos, akkor… - töri meg a csendet a
kísérőnk. – Jó étvágyat, kedveseim!
Mindenki megköszöni a jókívánságot, majd falatozni kezdünk. A vacsora
csendesen telik,egy szó sem hagyja el a szánkat. Megpróbálok az ételekbe temetkezni,
és mind Julióval, mind Gabriellel kerülni a felesleges szemkontaktust. Félek
ugyanis, hogy ha ránéznék az Országtársam önelégült képére, minden kitörne
belőlem, ami eddig nyomasztott. A fejéhez vágnám, hogy egy utolsó, aljas áruló,
és hogy megérdemelte volna, ha Francesco leüti. A mentorommal sem cseverésznék
túl szívesen, tekintettel arra, hogy megszegetem a neki tett fogadalmamat, és a
profikat megszégyenítő módon vágtam a bábu torkába a lándzsát. Nem hiszem, hogy
túlságosan el lenne ragadtatva, ha rájönne, mi történt. Így hát, kizárásos
alapon az ételekre koncentrálok. Minden egyes falatot alaposan megrágok, mintha
semmi más dolgom nem lenne már ebben az életben. Valamiért iszonyatos,
kibírhatatlan fájdalom nyilall a testembe, amint megérzem az egyes finomságok
ízét. Lövésem sincs, ez vajon az idegességnek, a bánatnak, vagy egyszerűen a
Viadalnak a hatása, azt azonban biztosra veszem, hogy nem a legkellemesebb
érzés, amit eddig tapasztaltam.
Egy óra alatt mindenki végez a vacsorával. Brittany és a stílustanácsadó
szedelőzködni kezdenek. Látszik rajtuk, hogy minél hamarabb le akarnak lépni.
Még ők is érzik, hogy ez az este egy óriási ordibálással fog végződni, pedig
egyikük sem az eszéről híres. Bár a szótlan nőt nem ismerem túlzottan, nem
vennék rá mérget, hogy egy észlény. Valamiért él bennem egy kép a stylistokról
és a sminkesekről, akik semmi máshoz nem értenek a világon, csak a ruhák és az
arcfesték elkészítéséhez, és a helyes pasik kibeszéléséhez.
Gabriel egészen az ajtóig kíséri őket. Mikor megbizonyosodik arról, hogy
elmentek, visszasétál az asztalhoz, és visszaül a helyére. A tüdőmet teleszívom
levegővel, úgy fürkészem a férfi minden egyes mozdulatát. Julio is
hasonlóképpen tesz, bár ő mintha nem izgulna annyira a kitörni kívánkozó vulkán
miatt.
- Most, hogy a többiek elmentek,
megkérdeznék tőletek pár dolgot – kezdi a mentorunk mézesmázos hangon. – Drága
gyermekeim, mond nektek valamit az a szó, hogy türtőztetés?
- Öhm, igen-igen, de miért olyan
fontos ez? – kérdezi Julio mit sem sejtve.
Gabriel paprikavörös fejét látva azonnal lesütöm a szemem. Tudtam, hogy
ennek nem lesz jó vége, ez a baromarc meg még rá is tesz egy lapáttal! Nem
hiszem el, hogy lehet valaki ennyire ostoba! Most komolyan nem jutott el a
csöppnyi agyáig, hogy a mentorunk rohadtul
ideges?! Ennyire nem értene az emberek reakcióihoz?
Pár másodpercre rá azonban az Országtársam is megbizonyosodik a
nyilvánvaló tényről, hogy az iménti kérdése teljes mértékben felesleges volt.
Gabriel teljesen kikel magából, úgy üvöltözik, mint egy idegbeteg. Lefogadom,
hogy ha adásban lennénk, minden második szavát kisípolnák a műsor szerkesztői.
Miközben mindkettőnket válogatott jelzőkkel illet, arról magyaráz, mennyire
unja már, hogy a világért sem fogadnánk meg a tanácsait, mindig csak a saját
fejünk után megyünk, mert azt hisszük, hogy jobban tudjuk, hogy kell túlélni
egy Viadalt, mint ő. Ezután rátér az én ügyemre. Részletesen taglalja, miért
nem érte meg kinyírni azt a szerencsétlen bábut. Elmondása szerint mostantól az
összes Kiválasztott rettegni fog még a nevem említésétől is, ami nem túl jó
hír, hiszen a dobásomnak köszönhetően ráébredtek a többiek, hogy mi az a
fegyver, amihez értek is egy icipicit.
Még mázi, hogy mással nem mutattam be semmi érdemlegeset, ezért csak arra
fognak ügyelni, hogy a lándzsáktól távol tartsanak. Utóbbit azért szívtam meg,
mert simán megeshet, hogy minden máshoz béna vagyok. A férfi külön megkér, hogy
holnap is menjek oda az állomáshoz, de rengeteget ügyetlenkedjek, az összes
dobásomat rontsam el, a harmadik nap, pedig még csak meg se közelítsem az
ominózus fegyvert. Miután engem kiosztott, Julióhoz fordul. Azt mondja –
pontosabban, üvölti – el neki, amire tippeltem; hogy ha már egyszer sikerült
összeszednie magának négy szövetségest, ne veszítse el őket már az első
pillanatban egy jelentéktelen összezördülés miatt. A helyében némán tűrném az
okítást, ő azonban pofátlanul beleszól a férfi monológjába.
- Jól van már, nem kell parázni! –
teszi fel a kezét hárítóan. – Nem lesz semmi gáz. Csak a Francesco gyereket
tudnám leütni, Christina egy hisztis liba, de el lehet viselni, Carlos jó arc,
Isabel meg belém van zúgva…
- Tényleg? Mióta? – ajándékozom meg
egy lekezelő pillantással. – Rákérdezhetem?
- Mi? Dehogyis! – forgatja unottan a
szemeit. – Még csak az hiányzik! Komolyan, belehalnál, ha nem kavarnál?
Mellesleg, drága Ara, ha annyira érdekel a magánéletem, elárulom, hogy egész
jól alakulnak a dolgok kettőnk között…
- Ó, igen? Elárulnád, mit értesz, az „egész jól alakulnak a dolgok” alatt? –
csattanok fel. – Mert közlöm, hogy nem azért fojtotta belétek a szót, mert
annyira odáig van érted! Mindössze utálja, ha veszekednek körülötte, és nem
szereti a balhékat. Egyébként, meg tudom érteni, én se repesnék az örömtől, ha
két magakellető idióta veszekedését kellene hallgatnom, miközben egy csapat
vérengző mutáns elől menekülök az Arénában.
- Engem sokkal inkább érdekelne,
miért kötöttél szövetséget Christinával, ha a srácot nem bírod elviselni – szól
közbe Gabriel.
- Bocs, hogy nem tudtam róla, hogy
össze vannak nőve! – gúnyolódik idegesen.
- Apropó, Christina! – csettintek, és
egy vádló pillantással illetem az Országtársamat. – Komolyan, beleőrülsz, ha
kihagyod azt a ribancot a szövetségből? Oké, azt még csak lenyelem valahogy, ha
megállapodsz a spanyolokkal, hiszen ők tényleg rendesek, és nem akarnak
megölni, de… - Dühösen beletúrok a hajamba, amitől kijön a hajgumi a copfomból.
Mérgesen fújtatok egyet, egy erőszakos mozdulattal megszabadítom a tincseimet a
fogva tartóiktól, majd folytatom a Julióhoz intézett szavaimat. – Pont Christina!
Ember, te magadnál vagy egyáltalán? Persze, tudom, a csaj egy őstehetség, meg
magas és gyönyörű…
- Várjunk, ez azt jelenti, hogy
féltékeny vagy Christinára?
Félig felvonja a szemöldökét, szála szélén csúfondáros mosoly bujkál.
Éjfekete pillantását kihívóan az enyémbe fúrja, mintha csak rá akarna jönni,
mire megy ki ez az egész. Elfog a méreg, amint összeakad a tekintetünk, szinte
kedvem lenne jól képen törölni. Mi van? Ez
a gyerek komolyan ennyire sokat
képzel magáról? Azt hiszi, hogy azért ellenzem a szövetségét, mert irigylem őt
Christinától? Jézusom, mindjárt eldobom az agyam! Persze, nem szabadna
meglepődnöm, megszokhattam volna már, hogy a srác nem kifejezetten szenved
önbizalom-hiányban, de azért meg kellene húznia a saját határait! Mégis hogy a
büdös életbe képzelheti azt, hogy minden róla szól, hogy körülötte forog a
világ?
- Nem, képzeld, Einsteinkém, nem azt
jelenti, ezúttal megbukott a professzionális ítélőképességed! – fröcsögöm. A
tenyerem automatikusan ökölbe szorul, érzem, ahogy a homlokomon végigfut egy
kósza izzadságcsepp. – Mindössze az történt, hogy elárultál. Nem egy apró,
feledhető baklövésről beszélek, hanem arról, hogy összeálltál a mezőny
legidegesítőbb versenyzőjével, akiről ráadásul tudod, hogy gyűlölöm! Szerinted
nem támadna rám a csaj, ha összefutnánk az Arénában? Te vajon kinek a pártjára
állnál? Ne is mondj semmit! Gondolom, reménykedsz, hogy nem látom át a
részleteket, mert azt hiszed, hogy olyan sötét vagyok, mint az exeid, akiknek
elég volt pár kedves szó, néhány megnyerő mosoly, és máris a karjaidban
kötöttek ki! Ne feledd, Fuarez, velem nem szúrhatsz ki! Nem fogsz kiszúrni! –
másítom meg a gondolatot, hogy határozottabbnak tűnjek. – Mert bárhogy is
kevered a lapokat, nem fogom hagyni magam legyőzni. Ha pedig csak a kis
olasszal karöltve vagy képes a győzelemre, csak sajnálni tudlak. Bár, még így
sincs semmi esélyed nyerni, de legalább próbálkozol. Valakinek azt is kell –
gúnyolódom.
Julio erre meglepő dolgot tesz. Felpattan a helyéről, de olyan gyorsan,
hogy kis híján magával rántja az abroszt is. Úgy néz bele a szemembe, olyan
mélyen és szenvedélyesen, hogy szinte már ki tudom venni a pupilláját éjsötét
íriszének takarásából. Aztán lassan, a körülményekhez képest meglepően halkan
megszólal.
- Tényleg tudni akarod, miért tettem?
Állom a tekintetét, a világért sem járatnám le magam előtte. Felszegem
az állam, és határozottan, ellentmondást nem tűrve bólintok. Ő nagy levegőt
vesz, majd végre-valahára kiböki az igazságot.
- Miattad, Ara – feleli egyszerűen. – Csakis
miattad.
A válaszával több kérdést hagy maga után, mint ahogy azt remélni tudtam.
