#4 - Arabella

Sziasztok!
Meg is érkeztem a következő résszel, melyből megtudhatjátok, hogyan élte meg Arabella a bevonulást. Egyúttal szeretném megköszönni a 2960+ oldalmegjelenítést, ez sokat jelent nekem és a többieknek!
Kellemes húsvétot és jó olvasás!
Puszi, Maja

Biztos, hogy meg fogom őket ölni! Sőt, nem is akárhogyan: addig kínzom őket, amíg egy cseppnyi élet van bennük. Úgy fognak könyörögni nekem, hogy vágjam el a torkukat! Szinte már hallom, ahogy keservesen nyögdécselve, szenvedve rimánkodnak. És hogy könnyítek-e a szenvedéseiken? Természetesen nem. Az nem az én műfajom.

  Ha az emberek hallanák a gondolataimat – ami szerencsére sosem következhet be – azt hinnék, egy kiforrott gyilkológép vagyok, egy könyörtelen, szadista vadállat, akinek már több millió halál szárad a lelkén. Nos, ez így nem teljesen igaz. Eddigi életemben mindössze egy életet oltottam ki. Persze ez a szám pár hét múlva valószínűleg lényegesen meg fog növekedni, de addig még van idő.

  Nem állítom, hogy minden egyes nap felrémlik előttem az a pillanat, amikor elvágtam Guiletta torkát, de azért néha megesik, hogy eszembe jut. Minden egyes képkocka tisztán ragyog előttem: amikor odamentem hozzá a suliba, és megkértem, hogy jöjjön ki este a földre, mert beszélni akarok vele; az egész testemet átjáró izgalom, amikor megláttam; a lány mesterkélt mosolya, ahogy rám tekintett; és végül a pillanat, amikor belevágtam a kést a torkába. Abban a percben nagyon furcsán éreztem magam. Mintha fejbe kólintottak volna, úgy forgott velem a világ. Legalább öt percbe tellett, mire két értelmes gondolat megfogalmazódott bennem. Öltem! – ez volt az első. Én megyek a Viadalra, és nyerni fogok! – így hangzott a második. Egyszerre mérhetetlen öröm, izgalom, kétségbeesés és megkönnyebbülés járta át a testemet. Örültem, hogy végre-valahára teljesült az álmom, izgultam, hogy fény derül a Guilettás ügyre, kétségbeestem, hogy mi van, ha nem tudom megállni a helyem az Arénában, de egyben meg is könnyebbültem, hiszen az utolsó zavaró tényezőt is elsöpörtem az utamból. Felejthetetlen pillanat volt, az egyszer biztos. Sajnos elég kevés időm jutott arra, hogy rendesen átgondoljam a dolgokat, ugyanis indulnom kellett vissza az árvaházba. A nevelők sosem tűrték el a kilógásokat, egy percig sem gondoltam, hogy kivételezni fognak velem. Így hát amilyen gyorsan csak tudtam, szedtem a lábam, és befészkeltem magam a szobám legkisebb sarkába. Másnap reggel arra ébredtem, hogy a nevelők, a szobatársaim, és a többi árva, mindannyian arról fecsegnek, hogy Guiletta nem jött haza tegnap este. Persze rögvest beindultak a találgatások. Valaki azt gondolta, az edzőteremben maradt, hajnalig akart gyakorolni, ám közben elnyomta a fejét az álom, mások arra gyanakodtak, hogy egy fiúval töltötte az éjszakát, de az is felmerült, hogy egy oltári nagy balhéba keveredett, ezért bujkálnia kell. Pár óra múlva, amikor megkezdődött a munka, fény derült az igazságra. Az egész főváros a kávéföldön tolongott a lány holtteste körül. Senki sem értette igazán, mi történt, mindenki csak találgatott. Szerencsére nem jöttek rá a teljes igazságra, az egész esetet betudták annak, hogy a lányt túlságosan is megviselte a felkészüléssel járó stressz, ezért önként vetett véget az életének. Ez a verzió mindenki számára elfogadható magyarázatnak tűnt, így nem is firtatták tovább az ügyet, mindenki tovább foglalkozott a saját ügyes-bajos dolgával.

  Ennek természetesen én örültem a legjobban. Elképzelni se merem, mit tettek volna velem azok, ha a fülükbe jut a hír, miszerint saját kezűleg végeztem az ország talán utolsó reménysugarával…

  A lakosztályba érve úgy döntök, pihenek egy kicsit a felvonulás előtt, ebben azonban megakadályoz az Országtársam. Éppen, hogy beteszem a lábam az ajtón, máris odajön hozzám, és beszélni kezd. Nem teketóriázik sokáig, rögtön a dolgok közepébe vág.

- Nem hiszem el, hogy még el sem kezdődtek az edzések, máris szereztél magadnak egy ellenséget.

- Mi lenne, Fuarez, ha egyszer, kivételesen, nem ütnéd bele az orrodat a dolgaimba? – fintorgok. – Amúgy meg az olasz csaj egy kretén! Viszont Isabellel kapcsolatban nem értek egyet veled, szerintem cseppet sem fura lány, sőt kifejezetten normálisnak tűnik.

- Hát, szerintem nem százas…

- Miért? Mert elutasított? Igazán rájöhetnél már végre, hogy van, akinek nem kellesz. Tudod, néha kifejezetten sajnállak, hogy ilyen későn kaptad az első pofont az élettől! Így nagyobb a fájdalom.

  Julio motyog valamit a bajsza alatt, aminek nem szentelek különösebben nagy figyelmet. Kit érdekel, mi baja van? Talán azzal, hogy Isabel lerázta, végre ráeszmél, hogy nem ő minden nő álma. Jó, aláírom, tényleg oltári jól néz ki a dús, fekete hajával, a sötét, titokzatosan csábító szemeivel, és az izmos testével, de azért nem kellene ennyire beképzeltnek lennie. Ha pár fokkal lejjebb venne abból a hatalmas egójából, talán még az is lehet, hogy egész jól kijönnénk. De a mostani felállással sajnos esélytelen a helyzet.

  Magamhoz veszek egy üveg ásványvizet, és a tágas, virágokkal díszített ablakhoz sétálok. Lassan, komótosan kezdem kortyolgatni a frissítő italt. Az emberek, akik már kóstolták, mind azt mondják, semmi íze nincs, olyan, mintha puszta levegőt innának. Nos, azt kell, hogy mondjam, ezzel nem értek egyet. Szerintem egész jó íze van, pláne ennek a citromos változatnak. Szinte kiérzem belőle a frissességet és a természetességet. Ezek pedig olyan dolgok, amiket otthon, Brazíliában sohasem tapasztalhattam. Ott mindig csak csapvíz került az asztalra, pár szelet kenyérrel vegyítve. Az országomat a kávé hazájának nevezik, bár ezzel szemben életem eddigi tizenhét éve során mindössze egyszer kóstolhattam bele az erőt adó italba, a tizenötödik születésnapom alkalmából, amikor egy doboz kávét kaptam az egyik tesszerámért cserébe. Mikor rákérdeztem a dolog miértjére, a feliratkozásokért felelős nő azt felelte, nagyon jó az idei szezon, kenyér meg nincs, ezért ebben a hónapban kávét adnak a feliratkozásokért. Mit volt mit tenni, megkóstoltam az italt, és leszámítva, hogy utána napokig vérzett az orrom, jólesett.

  Gondolataimból egy tarkómat cirógató, forró lehelet ráz fel. Villámgyorsan megfordulok, és felhúzott szemöldökkel meredek Julióra, aki mellesleg sokkal közelebb áll hozzám, mint azt szeretném. Komolyan, sosem unja meg?

- Mit akarsz? – mordulok rá idegesen.

- Nézd, Ara, nem kell megjátszanod magad. – A fejét kissé oldalra dönti, látszik rajta, hogy megpróbálja elkapni a pillantásomat. – Láttam, amit láttam. A baj csak az, hogy nem értem. Most már igazán elárulhatnád, mit forgatsz a fejedben. Ez az egész, ami körülötted folyik, valahogy nem tiszta.

- Nem értem, miről beszélsz! – vágom rá reflexből. – Ja, és szeretném, ha békén hagynál!

  A baj csak az, hogy Juliót nem lehet ennyivel lerázni.

- Szerintem meg nagyon is érted, drága Ara. De ha gondolod, segítek feleleveníteni! – mosolyog rám cinikusan. – Kiválasztanak az évszázad leghalálosabb versenyére, mégis teljesen nyugodtan, rezzenéstelen arccal fogadod a helyzetet, ám mikor kiderül, hogy én leszek az Országtársad, úgy nézel rám, mintha menten felnyársalnál a tekinteteddel. Az Aratások visszanézése alatt folyamatosan veszekszel velem, semmivel sem vagy megelégedve, amit mondok, meg úgy alapból, folyamatosan beszólogatsz. Elvileg egy cuki, aranyos, mosolygós jókislány vagy, ám amióta megérkeztünk, egyszer sem nevettél, és folyamatosan olyan megjegyzéseket teszel, amik arra utalnak, hogy tudsz harcolni. Ezt mellesleg alátámasztja Gabriel megjegyzése is, miszerint kiskorodban jól bántál a lándzsákkal. Beszólsz a stylistodnak, majd furcsán sutyorogsz a mentoroddal, és végül, minden ok nélkül belekötsz az olasz csajba, és úgy üvöltözöl vele, hogy azt még a világ másik felében is hallják. – Hitetlenül megrázza a fejét, majd egy kérdő, ám magabiztos pillantást vet rám. – Az egyszer biztos, Ara, hogy valami bűzlik körülötted. Tuti, hogy titkolsz valamit!

  A monológ hallatán pár másodpercig szinte meg sem bírok szólalni. Létezik, hogy Julio ennyire figyel rám? Vagy csak ennyire bénán színészkednék? Nem, mindkettő maga a nagybetűs lehetetlenség! Jól tudom, hogy a fiú önmagán, meg talán jelen esetben Isabelen kívül semmi, és senki sem érdekli, nem hiszem, hogy kiszúrta volna, hogy vaj van a fülem mögött. És, hogy rosszul játszanám a szerepem… Na, itt már valóban felmerülhetnek problémák! Kínosan lesütöm a szememet, ahogy végigfuttatom a fejemben az elmúlt fél nap történéseit. Igaz, ami igaz, sokszor nem tudtam tartani magamat a tervemhez, és meglehetősen furán viselkedtem. Tényleg rengetegszer – folyamatosan – keveredtem olyan szituációkba, amikor egyszerűen nem bírtam uralkodni az indulataimon, és emiatt valamilyen szinten felszínre került a valós énem. Úgy tűnik, vigyáznom kell, főleg holnaptól, amikor ugyanis elkezdődnek az edzések. Ott nem szabad hibáznom! Még csak a lándzsák közelében sem kellene mennem, nehogy véletlenül egy találatom is a bábu szívébe álljon, és a többi Kiválasztott rájöjjön, hogy mi mindenhez is értek. Az maga lenne a nagybetűs katasztrófa.

  Elgondolkozom azon, vajon Julión kívül más is észrevehette-e, hogy valami nem oké velem. Lopva a fiúra sandítok. Eddig szinte egész nap együtt lógtunk, így talán logikusnak tűnhet, ha jobban kiismeri a viselkedésemet. De mi a helyzet a többiekkel? Christinával, Isabellel, Carlosszal, és a többi Kiválasztottal? Szinte mindannyian végighallgatták az olasszal folytatott vitatkozásomat. Igaz, ettől még nem lettek okosabbak, és nem férkőztek a titkom közelébe, de azért mégis zavar, hogy annyian hallották, ahogy martuk egymást. Most biztosan azt hiszik, egy örökké acsarkodó, hisztis liba vagyok, akit könnyű lesz eltenni láb alól. Azt persze nem bánom, hogy nem tartanak kemény ellenfélnek, annál könnyebb lesz végezni velük. Sőt, jobban belegondolva, valószínűleg Christináról is hasonló véleménnyel vannak, ami nekem akár még jól is jöhet a későbbiekben…

- Mindenkinek van egy titka! – suttogom. Félig lehunyom a szemem, hosszú szempilláim alól megpróbálok csábos pillantásokat vetni a fiúra. – Lefogadom, hogy még neked is, Julio. Azt is feltételezem, hogy nem szívesen osztanád meg a nagyközönséggel, vagy akár velem. Mindannyian emberek vagyunk, senki sem tökéletes. Nem, ne rázd a fejed, te sem vagy az! Neked is vannak gyengeségeid, hibáid… és titkaid is. Szóval, amíg nem szeretnéd, hogy a mocskos kis dolgaid után szaglásszak, kérlek, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy te sem kutakodsz utánam! Menni fog? – vigyorgok rá gúnyosan.

  Válaszra nyitja a száját, ám egy hang sem jön ki a torkán. Ennek persze nem az az oka, hogy teljesen megbabonázták volna a szempilláim, vagy hogy valaki kést eresztett volna a szívébe, mindössze az történt, hogy a nappaliba becsörtetett Gabriel, kíséretében hat szőke plázacicával.

- Ez mi akar lenni? – ráncolom össze a homlokomat.

  Szó, ami szó, az összkép elég röhejesen néz ki. A mindig halálosan laza és egyszerű Gabriel a szokásos koptatott, szakadt farmerében, fekete pólójában, borostás arccal, mogorván, unottan álldogál hat festett szőke hajú, agyonsminkelt, szétplasztikázott, tűsarkúban tipegő, sikongató cicababa társaságában. Szinte meg sem tudok szólalni, ahogy szemügyre veszem a csapatot.

- Nos, akkor, kedves Arabella, engedd meg, hogy felvilágosítsalak! – A mentorunk kissé mesterkélten belém karol, majd végigmutat az egybegyűlteken. – Nem tudom, emlékszel-e még a délelőttre, amikor ezek a hölgyek kicsit kicsinosították a buta kis fejedet, azért, hogy tűrhetően nézz ki a szekeres felvonuláson. Na, ők azok!

- Á, értem – bólintok kelletlenül. – Bocsánat, teljesen kiment a fejemből a bevonulás, annyi minden történt azóta, hogy említetted…

  Gabriel erre motyog valami olyasmit, hogy „Kímélj meg a részletektől”, majd átad Jessicáéknak. Na, igen, átadna, ha a három nőt olyan könnyű lenne elszakítani Juliótól. A nővérek ugyanis valósággal képtelenek betelni az Országtársammal. A másik három előkészítővel versengve a fiúhoz köré sereglenek, és folyamatosan nyávognak neki valamit. Ha jól veszem ki a zsivajból, hárman a hétvégi vásárlásukról tartanak élménybeszámolót, két lány az izmait dicséri, és arról faggatják, hogy sikerült ilyen fantasztikusan kigyúrnia magát, az utolsó pedig szemrebbenés nélkül elhívja moziba. Bizonyos időközönként valamelyikük száját csöppet sem erőltette, irritáló kacaj hagyja el.

  Julio persze élvezi a kialakult helyzetet. Lazán mosolyogva válaszolgat a kérdésekre, gondosan ügyelve arra, hogy a lehető legnagyobb mértékben fényezze magát, és ha lehet ilyet mondani, még vonzóbbá váljon az újdonsült rajongói szemében. Néha-néha, amikor éppen nem a bicepszével van elfoglalva, kedvesen megdicséri a sminkesek haját, ruháját, szemét, vagy bármi mást, a lényeg, hogy az üresfejű libák, még jobban elájuljanak tőle.

  Mindössze hárman tekintünk furán a szoba közepén keletkezett tumultusra: én, Gabriel, és egy mogorva ábrázatú, negyvenes nő, akinek sötétbarna hajában fel-feltünedezik néhány őszülő hajszál.

 - Te jó ég, hogy fogom ezt kibírni? – sóhajt fel a nő fáradtan.

- Szerintem örülj, hogy már csak kétszer kell normálisan felöltöztetned a srácot – válaszol Gabriel. – Gondolj arra, hogy Arabellának még legalább egy hétig el kell viselnie!

- Á, nem Julio zavar! – legyint a nő idegesen. – Ezek az idióták visznek a sírba! Már rengetegszer szóltam Fire-nek, hogy rendeljen ki mellém egy másik előkészítő csapatot, ám sajnos nem hajlandó elhinni, hogy ezekkel képtelenség együtt dolgozni! Legalább ha a lányt kaptam volna meg… Persze, amennyire szerencsétlen vagyok, mindig a srácokat fogom ki! Ráadásul, folyton ilyen lepkeagyúakkal kell együtt dolgoznom, akik már attól hanyatt vágódnak, ha az illető jóképű…

- Ha akarod, szívesen elcseréllek a saját stylistommal! – ajánlom fel nagyvonalúan.

  Ekkor veszem csak észre, hogy George-nak se híre, se hamva. Na, nem, mintha annyira hiányozni az örökké parancsolgató stílusával és az epés megjegyzéseivel. Ám legnagyobb sajnálatomra, mégiscsak ő a stílustanácsadóm, az ő feladata, hogy ma estére felöltöztessen egy elragadó, mesebeli ruhakölteménybe, aminek láttán mindenki majd’ megpukkad az irigységtől, főleg Christina. Elvileg azt diktálják az érdekei, hogy gyönyörűvé varázsoljon, és az egész világon mindenki rólam beszéljen. Ha a bevonuláson szép leszek, az nagy részben az ő érdeme is. Ha Julióval vinnénk a pálmát, az összes híres-neves divatáruház csak és kizárólag vele és a savanyú képű nővel foglalkozna, talán még egy nevesebb állást is kapnának valamelyik puccos magazinnál. Ugyan, miért hagyná ki ezt a soha vissza nem térő alkalmat?

- Szerintetek George eljön? – fordulok bizonytalanul a felnőttekhez.

  A reakciók sajnos olyanok, mint amire számítottam. A nő zavartan a cipőjét kezdi bámulni, mintha valami különösen érdekfeszítő dolgot talált volna rajta, Gabriel pedig gyengéden átöleli a vállamat, és halkan beszélni kezd. Pontosabban, teljesen normális hangerővel ejti ki a száján a következő mondatokat, csakhogy ez a mellettünk kialakult idegtépő visongás mellett valóságos elfojtott suttogásnak hat.

- Nézd, én tényleg megpróbáltam beszélni vele. Minden eszközt bevetettem, de sajnos egyetlen észérv sem hatott rá. Makacs egy ember, az egyszer tény. Ráadásul, kiállhatatlan és szeszélyes. Ha valamit a fejébe vesz, tűzön-vízen át harcol, amíg meg nem valósítja a tervét.

- Ami az volt, hogy tönkretegyen – bólintok tárgyilagosan.

  A férfi nagy levegőt vesz, majd folytatja a monológját.

- Azért nem olyan vészes a helyzet, ahogy látod. Tudod, egy győztesnek szinte mindenhol vannak kapcsolatai, mint ahogy a híresebb magazinoknál is, ahová George be szeretne kerülni, mint stylist. Így hát, hosszas könyörgés hatására, de megenyhült. Beleegyezett, hogy készít neked egy ruhát, de…

- Mit de? – kérdezem sürgetve.

- De nem garantálom, hogy tetszeni fog neked! – húzza el a száját sajnálkozva.

  Az ember életében egyszer eljön a nagy próbatétel ideje, amikor le kell nyelnie az összes büszkeségét, és el kell fogadnia a kialakult szituációt. Ki előbb, ki később szembesül a problémával, ám egyszer mindenki átesik a dolgon. Van, akinek kevesebb fejtörést okoz, más napokig szenved miatta.

  Úgy tűnik, ez a pillanat nem csak Julio életében érkezett el, hanem az enyémben is. Nem, nem okozott gondot, hogy fél órába telt, mire az előkészítő csapatot sikerült lerángatni Julióról. Már azt is megszoktam, hogy Gabriel néha teljesen véletlenszerűen elkezd üvöltözni az emberekkel, majd a monológja végén rádöbben, hogy ő az egyetlen épeszű lény a bolygón. Az sem húzta fel az agyamat, hogy mialatt Jennáék elkészítették a sminkemet és a frizurámat, végig az „überszexi” Országtársamról áradoztak. Sőt, még azt is lenyeltem valahogy, hogy George megkérte a lányokat, hogy minél kegyetlenebbül bánjanak velem. Zárójelben megjegyzem, hogy utóbbiból annyi jött össze, hogy Jessica rálépett a lábamra, Jenna pedig kicsit meghúzta a hajamat. Ezek angol „úrinők”, fogalmuk sincs, mi az igazi kegyetlenség. Pff…

   Sokkal inkább felbosszantott, amikor a kezembe nyomták a ruhámat, amit a stylistom nem volt hajlandó személyesen átadni nekem. Mikor megláttam a darabot, azt hittem, ez az egész csak egy nagyon-nagyon rossz vicc. Sajnos hamar kiderült, hogy tévedtem…

  A kanapén ücsörgök, és megpróbálom kizárni a fejemből a zavaró tényezőket. Ez alatt mindössze Jennáék sipítozását és Gabrielt értem, aki idegbeteg módjára üvöltözik valakivel a telefonban. Hm. Nem lennék az illető helyében, az egyszer biztos.

  Már vagy fél órája annak, hogy elkészültem, de még mindig letaglóz a látvány, ami a tükör elé állva tárul elém. A szó legnegatívabb értelmében. Jó, megértem, hogy George kiakadt rám, amiért leüvöltöttem a fejét. Azt is megértem, hogy tojva a következményekre és a karrierjére, egy vacak ruhát vág a fejemhez. De azt, hogy ennyire rosszul nézzen ki, már nem nyelhetem le szó nélkül! Még mindig nem tudom eldönteni, sírjak-e, vagy nevessek a látványomon. Az én drágalátos stílustanácsadóm ugyanis jó eséllyel azt hiszi, nem egy megnyitón fogok felvonulni, az egész világ szeme láttára, hanem a sarokra készülök. Mert körülbelül úgy nézek ki a zöld csillámokkal behintett, feszülős miniszoknyában, és a fekete haspólóban, amin Brazília zászlaja ékeskedik. Kiegészítőként egy csörgődobot kaptam a kezembe, utalva ezzel a hastáncra. Az összhatást még az elegáns kontyba fogott fekete fürtjeim és a lélegzetelállító, élénk szemfestékem sem dobja fel. Úgy tűnik, a cipőtervezés nem George asztala, ugyanis nem készített nekem lábbelit, mindössze egy aranyszínű bokalánc csilingel játékosan a lábamon.

- Julio hajlandó még ma előhúzni azt a nagy képét? – kérdezem Gabriel felé fordulva.

  A mentorom persze pont most, amikor tényleg szükség lenne rá, nem ér rá, továbbra is vadul gesztikulálva magyaráz a telefonba. Úgy döntök, nem firtatom tovább a dolgot. Legrosszabb esetben lekéssük a bevonulást, és az első kocsi üresen indul el. Elgondolkozom, előfordult-e már hasonló eset a Viadal történetében. Sokáig töröm a fejem, ám végül egyetlenegy példát sem tudok felhozni. Talán nem véletlen, hogy eddig még sosem fordult elő késés. Elvégre, Julio Fuarez most tölti be először a Kiválasztott szerepét. Persze, tisztában vagyok a ténnyel, hogy az Országtársamat érdekli a külseje, és a lepkeagyú előkészítő csapata odáig van érte, de az azért egy kicsit túlzás, hogy hamarabb elkészültem nála, pedig engem még ki is kellett sminkelni.

 - Na, jó, ha egy percen belül nem kerül elő, esküszöm, bemegyek érte, és az sem fog érdekelni, ha egy szál alsógatyában feszít, én bizony lerángatom a kocsikhoz! – kiáltok fel indulatosan. – Mondja már meg valaki, mi az, már lassan egy órája bent eszi a fene, de még mindig nincs kész?!

- Jaj, nyugodj, meg drágám, a sok idegeskedés tönkreteszi a bőrödet! – csiviteli Jennifer, és a nővéreivel együtt letelepedik mellém. – Amúgy, ha jól emlékszem, Donatella valami olyasmit említett, hogy ki fogják festeni a hátát…

  A három lány rögtön izgatott fecsegésbe kezd, aminek témája meglepő módon nem más, mint Julio. A kanapé háttámlájára hajtom a fejem, és azon gondolkozom, mégis mit tettem, amiért ennyire kiszúrt velem az élet? Oké, megöltem Guilettát, de nem hiszem, hogy emiatt akkora csapást mérne rám a sors, mint ez a három IQ-bajnok liba. Szerintem, ha a Játékmesterek az idén kiemelkedően szadista Viadalt szeretnének összehozni, fel kellene kérniük Jessicáékat, hogy beszéljenek egy egész napon át bármiről, amiről csak kedvük tartja, majd az egész párbeszédet lejátszani a Kiválasztottaknak. Aki ezt kibírja, és nem lesz közben öngyilkos, akár meg is nyerhetné a Viadalt! Tényleg, lehetne ez a Végjáték lényege… Bár nem, mégsem, akkor már nem venném biztosra, hogy győzni fogok.

  Gabriel hangja ráz fel a bambulásomból.

- Na, csakhogy végre elkészültél! Ember, ha még egyszer, akár egyetlenegyszer is ennyi időt elcseszel azzal, hogy készülődsz egy béna eseményre, hát esküszöm…

  Nem törődve a mentorunk további szitkozódásával, felpattanok a helyemről, hogy végre megmondjam Juliónak a magamét. Amikor azonban meglátom, valósággal eláll a lélegzetem. Való igaz, ő sincs kifejezetten túlöltözve, mindössze egy sötétzöld, csillogós térnadrágot visel, ami eléggé hasonlít a szoknyámhoz; gondolom, ezzel akarták hangsúlyozni a stylistjaink, hogy mi egy csapat vagyunk. A nyakában egy brazil zászlót ábrázoló, kör alakú medál lóg. Fekete haját gondosan oldalra szárították, és az arcára is raktak egy kis festéket, hogy jobban látszódjon a kamerákban. Megpróbálok pár értelmes szót kinyögni, ám mielőtt akár egy fél nyikkanás is elhagyná a számat, Julio megfordul, közszemléletre téve ezzel a hátát, ami szintén lélegzetelállító látványt nyújt. Amikor megpillantom, nem tudom eldönteni, utaljam, vagy imádjam-e a savanyú nőt és a sipákoló tyúkokat ezért a lépésért. Ez egyszerűen… Fantasztikus, és annyira különleges! Nem hiszem, hogy másoknak eszébe jutott volna ez az ötlet! Ha ezt a közönség meglátja, odáig lesznek Julióért, egymást eltaposva fognak könyörögni Gabrielnek, hogy az ő adományukat fogadja el!

  Az Országtársam hátát ugyanis Brazília címere díszíti, de olyan pontosan és aprólékosan kidolgozva, hogy azt még maga a tervező sem csinálhatta volna jobban. Minden apró, eldugott részlet a helyére kerül, már-már azt hiszem, hogy valóban otthon vagyok, az egyik fontosabb ünnepélyen, ahol körbeviszik az ország fontosabb jelvényeit. Felfelé kell pislognom, hogy ki ne csorduljanak a könnyeim a honvágytól.

- Na, hogy tetszik? – kérdezi Julio vigyorogva.

  A fiú rajongói persze rögvest őrült visítozásban törnek ki, az Országtársam azonban ügyet sem vet rájuk, végig az én arcomat fürkészi. Gondolom, most nem számít neki pár agyament liba véleménye, egy olyan személy kritikájára kíváncsi, aki mindig kíméletlenül őszinte volt hozzá. Kivéve persze, amikor nem árulta el neki a titkait…

- Nagyon király lett! – mosolyodom el kedvesen. – Tényleg, nem csak úgy mondom. A közönség meg fog őrülni érted.

- Tudom. – feleli úgy, mintha ez teljesen egyértelmű lenne. Elgondolkozom, hogy ha ennyire biztos a dolgában, mégis miért kéri ki a véleményemet. Végül úgy döntök, nem érdemes ezzel ölnöm az agysejtjeimet, elvégre ő Julio, lehetetlen megváltoztatni. – Te is dögös vagy! – teszi hozzá vigyorogva.

- Ne is folytasd! – teszem fel a kezem hárítóan. – Eléggé ismerlek már ahhoz, hogy tudjam, hogy folytatódnak ezek a mondatok!

  A fiú röhögve belém karol, amitől eleinte egy kicsit feszengek, ám végül nem szólok érte, kisebb gondom is nagyobb ennél. Ezalatt mindössze annyit értek, hogy a bevonulás este hétkor kezdődik, most pedig éppen 8.50-et üt az óra. Muszáj sietnünk, ha nem akarunk elkésni!

  Ezzel a ténnyel persze mind Julio, mind Gabriel, mind az előkészítő csapat tisztában van, így nem is húzzuk tovább az időt, rögtön a lift felé vesszük az irányt. Szerencsére most nem tartóztatnak fel Jessicáék, így könnyűszerrel odaérünk a Köröndre, még mielőtt kezdetét venné a felvonulás. Az órára nézek, és megállapítom, hogy még hét percünk maradt.

  Ennyi idő bőven elég ahhoz, hogy alaposan szemügyre vegyem a többi Kiválasztottat. Elsőként Isabelen és Carloson állapodik meg a tekintetem. A fiú egy tangót idéző ruhában, egy vörös rózsával a szájában parádézik. A lány is hasonló ruhát kapott, mint az Országtársa, a stylistjuk nagyon jól eltalálta a piros-fekete színkombinációt, ami a tipikus spanyolos stílusukat jellemzi. Isabel kiegészítőként egy vörös legyezőt tart a kezében, a hullámos, barna haját pedig apró, piros virágok díszítik.

  A következő páros, akiket alaposan megfigyelek magamnak, Christina és az Országtársa. Szeretném azt mondani, hogy borzalmas, undorító látványt nyújtanak, de sajnos ez nem lenne igaz. Christina egy estélyi ruhát visel, ami az olasz zászló színeiben pompázik. Káprázatosan fest a halványan kihúzott szemeivel és a vérvörös rúzsával együtt. Annyira magas ez a lány, és annyira vékony! Igaz, utóbbi rólam is elmondható, hála az évtizedek óta tartó éhezésnek, de akkor is… Neki nem látszanak ki a bordái, és lefogadom, bármit vesz fel, fantasztikusan áll rajta! Persze, ez nem változtat a tényen, hogy egy beképzelt ribi… Csak, tudnám, hogy csinálják egyesek, hogy ennyire magabiztosak! A mezőny negyedéről üvölt, hogy nem küszködnek önbizalomhiánnyal. Julio, Christina, Isabel, Carlos… Mindannyian remekül festenek, de nem csak ma este, már az Aratáson is mindenkit elkápráztattak a puszta kinézetükkel. Nem értem, hogy csinálják. Talán már rengetegen megdicsérték őket? Vagy bebeszélték maguknak, hogy jól néznek ki? Esetleg valami más áll a dolog mögött?

- Izgulsz? – kérdezi hirtelen Julio.

- Mi? Nem – rázom a fejem hevesen. – Csak azon gondolkozom, miért vagytok ti olyan rohadtul magabiztosak…

- Mit értesz azalatt, hogy „mi”? – ráncolja a homlokát.

- Hát… Ti! – vonok vállat zavartan. – Mindenki, aki tisztában van az adottságaival. Isabel, Carlos, te… Mi a titkotok?

- Szóval, ha jól értelmezem, most önbizalom-növelő tanácsokat szeretnél hallani?

  A hangjából semmilyen érzelmet nem bírok kiolvasni. Az arca még csak meg se rezzen, a szája sem görbül felfelé. Mindössze vadítóan fekete szemében látom, hogy mennyire megmosolyogtatja a kérdés. Úgy gondolom, semmit sem veszíthetek, így hát kissé habozva bólintok.

- Nagyon egyszerű – von vállat közömbösen. – Tudod, Ara, nem fontos, hogy magabiztos légy, elég, ha úgy teszel, mintha az lennél. Akkor a környezted is annak fog látni.

- Szóval, ha azt mondogatom magamban, hogy gyönyörű és vonzó vagyok, a sok hülye angol elhiszi? – vonom fel a szemöldökömet kétkedve.

  Az Országtársam hangosan felnevet, majd lazán bólint. Ezer és ezer kérdés kavarog a fejemben a témával kapcsolatban, ám sajnos nincs időm tovább faggatózni, ugyanis a hangszórókból hirtelen felcsendül Anglia ismerős himnusza. Egy másodperc múlva megindul a kocsink.

  Úgy döntök, megfogadom Julio tanácsát, és azt ismételgetem magamban, hogy gyönyörű vagyok. Viszont egyre idegesebbé válok, ahogy közeledünk a közönséghez. Hallom, ahogy üvöltöznek. Neveket kiabálnak, a kedvenceik neveit. Olyan decibelű hangerővel teszik mindezt, hogy félek, megsüketülök, mire az elnök elé érünk. A másodpercek egyre gyorsabban és gyorsabban szaladnak előre, mintha versenyt futnának egymással. Az izgalom egyre hevesebben járja át az egész testemet a fejem búbjától kezdve, a szívemen át, egészen a kislábujjamig. Úgy érzem, a szívem menten kiugrik a helyéről. Görcsösen kapaszkodok a szekerem szélébe, érzem, ahogy a térdem és a szám önkéntelenül remegni kezd.

- Hé! – bök oldalba hirtelen Julio. – Ne parázz már annyira! Látszik az arcodon, hogy mennyire félsz ettől az egésztől. Ne tedd! Ha elfogadsz még egy tanácsot…

- Igen? – lihegem erőtlenül. Mintha minden egyes kimondott szó után csak vesztenék az erőmből.

- Mosolyogj és integess! Azt bírja a nép! – kacsint rám vigyorogva. – És persze sose feledd, mennyire gyönyörű vagy!

  Megfogadom a tippet, úgy teszek, ahogy mondta. A szekér meg is érkezik a fő útra. Amint az emberek megpillantanak minket, még hangosabban és szenvedélyesebben sikoltoznak, mint ezelőtt pár perccel. Még mindig a torkomban dobog a szívem, de nem törődöm vele. Egyetlen dologgal foglalkozom: hogy meghódítsam egész Angliát! Úgy tűnik, sikerrel járok. Az emberek majd megvesznek izgalmukban. Észreveszem, hogy néhány hatalmas transzparensen Julio neve virít nagy, tarkabarka betűkkel. Gyorsan körbevezetem a pillantásomat, és más neveket is megpillantok a táblákon. Ezek szerint az emberek többsége Christinát, Isabelt, Carlost, egy Francesco nevű srácot és egy Fiona nevű lányt látna a legszívesebben koronával a fején. Megpróbálom kizárni a fejemből a tényt, miszerint az én nevem egyetlen transzparensen se szerepel. Nem is kell, egyelőre semmi szükség rá. Szinte látom magam előtt, milyen fejet vágnak majd a beképzelt sznobok, amikor kezdetét veszi a Viadal, és egymás után mészárolom le a kis kedvenceiket! Meg lesznek lepődve, az egyszer biztos!

 - Hé, mosolyogj már! – súgja Julio. – Nézd, mint én!

  És valóban; a fiú arcán egy látszólag letörölhetetlen, fogvillantós mosoly terül el, amitől jól láthatóan teljesen megőrül a közönség. Az még csak hab a tortán, hogy az Országtársam magabiztosan integet, sőt pár zavartan heherésző lánynak még csókot is dob.

  Követnem kell a példáját, ha életben akarok maradni! Kissé bizonytalanul, de integetni kezdek az embereknek. Néhányan furán néznek rám, de a legtöbben ettől az apró, jelentéktelennek tűnő gesztustól teljesen felélénkülnek, és vigyorogva visszaintegetnek. Viszont én úgy érzem, ez még nem elég a biztos győzelemhez. Rajongókat kell szereznem, mindenáron! Sajnos jelenleg nem tehetek mást a nemes cél érdekében, minthogy széles mosolyra húzom a számat, és teljesen véletlenszerűen rákacsintok pár fiúra és férfire. Láthatólag ez tetszik nekik, hiszen rengetegen viszonozzák a kacsintást, mások pedig szívecskét formázva a kezükből fejezik ki szeretetüket. Sőt, mire a kocsink befut az elnök számára emelt pódiumhoz, még egy vörös rózsát is elkapok.

  Szépen, lassan az összes fogat megérkezik, a közönség pedig hatalmas, fülsiketítő taps kíséretében üdvözli a Kiválasztottakat.

  Fire elnök, Atlanta vezetője a maga lassú, öreges tempójában a mikrofonhoz lép, üdvözli a Kiválasztottakat és a nézőket, majd elmond egy hosszú, fárasztó beszédet, fogalmam sincs, miről, mivel még mindig a torkomban dobog a szívem, egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni. Meg amúgy is tudom, miről beszél Fire, hiszen minden évben ugyanazt mondja el, maximum egy-két kisebb változtatást visz bele a sokszínűség kedvéért.

  Mikor befejezi a monológját, a közönség illedelmesen megtapsolja. Ekkor Fire lehuppan az egyik számára kikészített székre, a mikrofonnál pedig feltűnik Sean Beker, a tavalyi Viadal bajnoka. Az arcom egy pillanatra megrándul, ahogy a fiúra nézek. Ez nem feltétlenül a lélegzetelállítóan sármos arcának és sportos alkatának köszönhető, sőt a mézszőke fürtjei sem gyakorolnak rám különösebben nagy hatást. Mindössze arról van szó, hogy felrémlik előttem, hogy aratott győzelmet egy évvel ezelőtt. Nem mindennapi módszereket alkalmazott, az egyszer biztos. Az összes lányt elcsábította, és a fiúkkal is jó barátságba került. A Kiválasztottak és a nézők egyaránt imádták, nem csoda hát, hogy a Hivatásosak már az első nap szövetséget ajánlottak neki. Mikor azonban leszállt az éj, Beker akcióba lépett, szemrebbenés nélkül elvágta néhány szövetségesének a torkát. Másnap mindenki csodálkozva állt az események előtt, nem értették, hogyan vesztették el társaikat. Sean persze nagyban lapított, a világért sem fedte volna fel a sötét kis titkát a szövetségeseinek. Minden nap megismételte az akciót. Szerencséjére a közönség díjazta a tervét, értékesebbnél értékesebb ajándékokkal halmozták el. Hála a cuki kis pofijának, még csak meg sem fordult a többiek fejében, hogy ő lehet a gyilkos, helyette Brazília Kiválasztottjára, egy kardforgató lányra terelték a gyanút. Való igaz, a csaj tényleg nem a kedvességéről és a megbízhatóságáról volt híres, itthon is inkább a vicces beszólásaiért és a bámulatos szépségéért szerették annyian. Én mondjuk nem ismertem túl jól, csak párszor láttam a suliban, meg hallottam, ahogy az osztálytársaim áradoznak róla. Visszatérve Sean-ra, ügyesen átejtette a szövetségeseit, míg végül mindenkit megölt, kivéve Brazília Kiválasztottját. Ők ketten maradtak bent utoljára a Végjátékban. Ádáz csata vette kezdetét kettejük közt, melyből végül a fiú került ki győztesként.

- Most ez komoly? – morogja Julio. – Mi a francért tart beszédet ez a nyomorék?

- Mert tavaly ő nyert a Viadalon? – kérdezek vissza, miközben az Országtársam arcát fürkészem. – Figyelj, nem hiszem el, hogy még egy közvetítést sem néztél végig, és halványlila gőzöd sincs arról, mi a szokás. Mellesleg, mi bajod Sean-nal? Szerintem semmi gond a sráccal…

- Basszus, Ara, muszáj neked mindenbe beleszólnod?! – üvölt rám.

  Fekete szeméből csak úgy süt a gyűlölet. Nem értem, mi ez az egész, mit vétett ellene Sean, és miért kiabált velem. Összeráncolt homlokkal tanulmányozom az arcát. Közben persze a paparazzik is felbukkannak, az egyik nyílegyenesen belenyomja a kameráját az arcomba.

- Elnézést… - motyogja Julio kelletlenül.

- Folytassák a műsort! – biccentek a pódium felé.

  Úgy tűnik, az újságíróknak ennyi éppen elég, sikerült is leráznunk őket. A tömeg és a többi Kiválasztott semmit sem vett észre az incidensből, mint ahogy Fire és Sean sem. Ez azonban nem enyhíti a tényt, hogy Julio tud valamit a tavalyi bajnokról, amit én nem. Tehát, titkolózik előttem. Nahát, jól gondoltam, hogy ő sem olyan nyíltszívű, mint mutatja! Viszont ez az egész ügy nagyon gyanúsnak tűnik, már távolról is bűzlik.

  Újra Julióra pillantok, hátha elárul valamit a tekintetével, vagy akár a mozdulataival. A fiú azonban kifejezéstelen arccal mered maga elé.

  A beszédet síri csöndben hallgatjuk végig.

#4 Cristina

Sziasztoook! ^^
Köszönjük a 9 feliratkozót, illetve a növekvő oldalmegjelenitést! (: 
Ez egy nyugis/rövid rész lett, remélem tetszeni fog.
Ne feledjétek mindjárt itt a Tavaszi szünet! ♡-♡

^Lili Leone^ 


-Gyere csak be, Cristina! Ne! Ne nyúlj ahhoz, mert elrontod! Hé vedd le a cipőd mit képzelsz!...Gyorsabban! Át kell venned  a ruhát!-ordíbál a stylisztom, és közbe össze-vissza rohangál a szobában. Megfájdult a fejem attól, hogy csak figyeltem a rohangálását. Egy biztos, a stylisztomnak nincs sok esze, de energiája annál több.
-Tessék,  itt van!-dob oda nekem egy zacskóba csomagolt ruhát.-Siess, még a sminket és a hajadat is meg kell csinálni!-mondja sürgetően, majd ránéz a csillogó órájára-Úristen! Nem leszünk készen!-pánikol, majd felém néz-Mit álldigálsz ott?
-Nyugi már!-sziszegem felé és bemegyek az öltözőbe.
Gyorsan leveszem a szabadidős ruhám és kicsomagolom a másik ruhát.
Egy testhezálló estélyi ami az olasz zászló színeiben pompázik, a különlegesége, hogy derékig fel van slicelve, így jobban látszanak a lábaim. Felvettem majd az előttem álló tükörbe néztem. Nem is rossz. Már látom magam előtt Arabella irigykedő tekintetét. Egy sátáni mosoly hagyja el a számat.
-Kész vagy?-kérdezi Lini. Már majdnem visszaszóltam, hogy "igen" amikor megpillantottam a zacskóban egy másik dolgot.
-Mi a...?-kikerekedett szemekkel húztam ki a kalapot ami még a ruhám mellé volt rejtve-Ez most csak egy rossz vicc, ugye?-nézek elszörnyedve a pizzát ábrázoló kalapra. Igen! Egy PIZZA  formájú kalap!
Ledobtam a földre és elrugtam a magassarkummal. Remélem a stylisztom nem gondolta komolyan, hogy én ezt felveszem.
-Készen vagyok!-lépek ki, mire Lini csillogó szemekkel nézet végig rajtam.
-Oh...gyönyörű ruha!-pislog meghatottan, én csak bólintottam és megnyugodtam, hogy Lini nem szándékozza rám rakni azt a kalapot. Biztos csak véletlenül került a ruhám mellé.-De hol van a kiegészítő? -kérdezi homlok ráncolva. Hoppá...még is fel kellett volna vennem.
-Milyen kiegészítő?-nézek rá bambán, mintha nem tudnám, hogy miről beszél. Ő csak csípőre vágta a kezét és berontott az öldözőbe.
-Ne nézz hülyének!
-Pedig téged nem nehéz annak nézni...-mondom, de ő már nem hallja.
Pár perc múlva már a kalappal jön vissza.
-Vedd fel!
-Nem!-ellenkezem és hátra megyek egy lépést.
-De.
-NEM.
-Azt mondtam, hogy igen!-visítja mire én csak megrántom a vállam.
-Kit érdekel?! Én nem fogok hülyét csinálni magamból!-nézek Linire szúrósan.
-Tönkre teszed a munkám!-méltatlankodik majd kirohan az ajtón.
Sóhajtva leültem egy székre és unottan néztem az ajtóra ami kis idő múlva ki is nyílt.
-Hellcsii!-sikít Katy és mögötte a két segédje.
-Hellcsi?-nézek rá bambán, de ők már mellettem is voltak és már is elkezdtek kisminkelni és megcsinálni a hajam.
-Nagyon cuki ez a ruci!-vigyorog rám Taylor.
-Ja...-válaszolok unottan.
Úgy egy óra múlva készen vannak és elém raknak egy tükröt. Bár nem voltak nagy elvárásaim, még is gyönyörű lett. A szememen egy leheletnyi smink, inkább a számra tették a hangsúlyt a vérvörös rúzzsal. A szemöldököm tökéletes volt, a bőröm pedig hibátlan.
-Nagyon szép lett!-mosolygok a lányokra, mire vigyorogva bologatnak.
-Te leszel a legszebb, Cri!-mosolyog Selena.-De most menj, nehogy elkés!-teszi hozzá. Leugrok a székről és belebújok a magassarkúba. Kilépek az ajtón ahol Francesco áldogál smokingban.
-Na végre készen vagy!-forgatja meg a szemét. Erről azonnal a bátyjám ugrott be.
-Hasonlítasz a bátyjámra...-mondom halkan mire ő rám néz. A szeme is hasonlít. Sötétbarna.
-Ő volt az aki önként akart jelentkezni?-kérdezi kíváncsian.
-Igen...Ő volt az.-meredek magam elé és próbálom kizárni a szorongató érzést ami ellepte a torkom.
-Közel álltatok egymáshoz?-kérdezősködik tovább mire én csak gúnyosan elmosolyodtam.  A bátyjám volt! Még jó hogy közel álltunk egymáshoz. De nem akartam tovább csevegni a családomról. Nem akarok gyengének tűni Francesco szemébe. Így csak megrántottam a vállam, az országtársam vette az adást és nem kérdezett többet. Pár lépés múlva máris belecsöppentünk a rohangáló stilysztok, ideges kiválasztottak és ordítozó mentorok világába. Nem nagyon voltam oda ezért a szekeres bevonulásért. Utáltam jópofizni, és oktalanul vigyorogni a népre...Már pedig ide az kell ha támogatókat akarsz.
Oda léptem a fekete lovakhoz akik ezt nyerítve vették tudomásul. Imádom az állatokat. Minden nyáron egy farmon dolgoztam, menhelyekre jártam és lovagolni is megtanultam. Ott voltak a titkos edzéseim, ahol gyakoroltam a viadalra a bátyjámmal.
Megsimogatam a ló nyakát majd kíváncsian néztem a többiekre. Pont ekkor jöttek meg a brazil kiválasztottak. Oké, nem voltak nagy elvárásaim Arabellával szemben, de azért egy ruhát felvehetett volna...Mert az a két rongy ami rajta volt, csak jóindulattal lehet ruhának nevezni. Tipikus. Sehogy se tudja magára vonni a figyelmet, így muszáj kiraknija mindenét a közönségnek...Az országtársa úgy sétált mellette mintha ővé lenne a világ. Nem mondom, nem néz ki rosszul, de nem elég helyesnek lenni, egy kis ész se árt olykor. Küldtem feléjük egy gúnyos vigyort majd Isabelhez és Carloshoz fordultam. Üvöltött róluk, hogy melyik országból jöttek. Isabel csodásan festett a piros ruhájában, Carlos pedig nagyon elegáns volt.
-Nézd már!-nevet fel Francesco mellettem és a Németekre mutat.
-Jézus...-nevetem el magam amikor megláttom Fionát a rózsaszín miniszoknyában és Országotársát úgyanolyan színű szmokingban. Bár még mindig jobban néztek ki mint Arabella ruhája amit még egy rúdtáncos is nyugodt szível felvehetne. Nem volt több időm nézelődni mert fel kellett szállni a szekerekre. Ahogy felcsendült az Angol Himnusz a szekerek elindultak.
-Kezdődhet a műsor!-suttogom Francesconak. Ahogy megpillantom a leláton ülő  embereket egy magabiztos mosolyt villantok és kihúzott háttal nézek a kamerákba. Tökéletes alakítás. Elkapok egy rózsát és egy aranyos mosollyal nézek a férfire aki adta. A nevem többször is elhagyta az emberek száját, újongva integettek felém. De nem csak én voltam a közönség kedvence, Julio levakarhatatlan  vigyorral nézett az angol nőkre, Isabell mosolyogva fogadta az újongó népet, mellette Carlos pedig magabiztosan állt és integetett. Végül megálltak a szekerek és amint a közönség elhalkult kilépet egy emelvényre Fire Elnök. A kecskeszakállas idős férfi a régi fizika tanáromra emlékeztet, aki folyton rosszkedvű volt. Elmond valami rövid monológot majd helyet cseréltek egy szőkésbarna fiúval. Sean Beker. A tavalyi év győztese. Szimpatikusnak tűnik, de egy dologgal nem értek egyet. Nem lehet akárki győztes. Győztesnek születni kell. Mindenki tudja, hogy kik esélyesek és kik azok akik a legelső nap halottan fognak feküdni az Arénában. Miután Sean is befejezte a beszédét a szekerek visszafordultak és végre eltüntünk az  üvöltöző angolok szeme elől. Leugrodtam a szekéről és levetem magamról a magassarkút úgyanis hietetlenül kényelmetlen volt.
-Van már szövetségesetek?-sétál oda hozzánk Alessandro mire én csak unotan rá nézek.
-Nem unod még? Folyton csak ezzel jössz!-nézek rá, mire ő védekezően felrakja a kezét.
-Bocs, hogy próbálok úgy viselkedni mint egy felelőségtudatos mentor, akit egy kicsit is foglalkoztat a mentoráltja!-mondja-Biztos bennem van a hiba...-teszi hozzá gúnyosan majd végig néz rajtunk.- Nem is néztek ki olyan rosszul...De hol van a kalap?-vigyorog Alessandro, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá, honnan tud a kalapról? Úgy látszik észrevete a kérdő tekintetem, úgyanis újra megszólalt:-A mentorod vagyok, Lininek kötelessége volt megmutatni a ruhád!-vigyorog mire lövelek felé egy gyilkos pillantást.
-Tudtad, hogy ezt akarja rám rakni, és nem ellenkeztél?-nézek rá felháborodott tekintettel mire ő lazán megrántja a vállát.
-Szerintem jól állna!-válaszol majd hátat fordít és elmegy.
-Milyen kalapról van szó?-kérdezi Francesco mire én leintem.
-Inkább ne akard tudni!-a fiú vállat von majd a kiválasztotakat kezdi el figyelni.

#4 Isabel

Sziasztok! :) Megjött az új rész, amihez hozzá fűzném, hogy nagyon rövid lett +a bevonulás is van már ebben a részben. Köszönjük szépen a 8 feliratkozót, és a 2500+ oldalmegjelenítést. Valamint, ahogy látjátok indult egy szavazás is. :) Jó olvasást mindenkinek! :)
Sofia Currington^^

- Ebédeljünk! -kiált fel Nole. Egy tágas, jól berendezett helységbe megyünk. A közepén, egy hatalmas fehér étkezőasztal áll, megpakolva mindenféle finomságokkal. Leülök, jobb oldalamra Bongyorka, balomon, Claire valami lapokat rendezget. Szedek egy tányérba csirkecombot, hozzá krumplipürével.

- Képzeljétek, a fürdőszobám, nagyon szép! -áradozik Sia, kár hogy nem értem hogy jön ez ide. - Meggondolom, a lányoké is szép. -mosolyog ránk. Nole és Carlos kezében, megakad a villa.

- Miért, szerinted nálunk szar van kenve a falra? -akad ki Carlos, Nole meg majd megfullad a visszatartott röhögéstől. Nagyszerű. Az étvágyam is elment. Szerencsémre, Changleur és a libái lépnek be az emeletre.

- Gyere Isabel, itt van a ruhád.

- Máris. -pattanok fel, és a szobámba indulunk. Egy székbe, ami a tükröm előtt ül. A három nő, beszélgetve "készítenek" el engem. Bonni a sminkemet csinálja. Gyönyörű lett. Piros-fekete szemhélyat varázsolt nekem, hosszú szempilláimat kihúzta, a szemöldökömet tökéletesre formálta. Az összhatás nagyon szép lett. Tonni, a hajamat készíti el. Kibontja, hullámos tincseimet még jobban behullámosította, és egy-egy tincset bal és jobboldalról befonta, majd hátul összefogta. Azt a jét tincset, még be is melírozta tűzpirosra. Konni pedig a körmömmel fontoskodik. Lereszeli, majd befesti piros-feketére. Gondolom, a színvilága a ruhámnak, a fekete-piros lesz.

- Jaj, drágám, gyönyörű vagy! -sipítozzák. Azért elkell mondani, lehet hogy üresfejűek, de a foglalkozásukhoz, értenek. Kimennek a szobámból, és pár percig egyedül maradok. Körbenézek a szobámban. Egy baldachinos ágy, és egy hatalmas szekrény terpeszkedik a szobában. A padlón, egy nagy kör alakú bolyhos szőnyeg fekszik. Changleur egy ruhát hoz be.

- Ezt vetted fel. -nyújtja át nekem. Szónélkül veszem fel. A szememet csukva tartom, hadd legyen meglepi. De azt azért érzem, hogy sokat azért nem takar. Kinyitom a szememet. A nadrág része buggyos, de a lábszáramnál összeszűkül. Fekete színű, de piros redőkkel. A felseje meg, a mellem alá ér, ujjatlan, fekete színű, piros redőkkel. Tiszta spanyolos. Changleur egy  legyezőt ad át. A hajamba, egy piros virágot tűz. Ez spanyolos. Nagyon spanyolos. Honvágyat ébreszt bennem.

- Na hogy tetszik? -mosolyog rám.

- Persze. -mosolygok vissza.

- Menjünk. -kinyitja előttem az ajtót, én meg kilépek. Carlos is ilyen tangó féle ruhában parádézik, a szájában egy rózsával. Amint megpillant... hívja a liftet.

- Ó drágáim, bámulatosan jól néztek ki. -sikkant fel Bongyorka. Csontos kezéve, végig simít a ruhám anyagán. Hogy ez a nő milyen vékony... Beszállunk a liftbe, és megnyomjuk a földszint gombot. Némán állunk a liftben, miközben lefelé megyünk.

- Jól nézel ki. -néz rám, a szájában a rózsával.

- Köszi, de mond: hozzá van varrva a rózsa a szádra? -kérdezem.

- Hogy mi? -értetlenkedik, bár nem hallom mit mond, a rózsa tompítja a hangját, de a szájáról letudtam olvasni. Egy halk hang jelzi, hogy megérkeztünk. Sia a szekerünkhöz vezet, miközben azt sipítozza vékony hangján, hogy mindjárt elkésünk. Az éjfekete lovak, nyugodtan és okosan állnak befogva a szekér elé. Odasétálok az egyikhez, és megsimogatom a puha orrát. Egy futó pillantással nézek körbe a kiválasztottakon. Cristináék nagyon jól néznek ki. A németek pedig elég érdekesen. A csajon, babarózsaszín szoknya, hozzá rózsaszín felsővel. Szerencsétlen fiú is rózsaszínban feszít. Viszont, a brazílokat nem látom... Felszállunk a kocsikra, és elindul az első. A gyomromban gombostű méretűre zsugorodik. A lovak elindulnak, a hangok pedig felerősödnek. Csak pár nevet hallok ki.: az enyémet, Julio-ét, Cristina-ét, Framcesco-ét, Carlos-ét, és a szőke német csajét, Fiona-ét. Hatalmas mosolyt varázsolok magamra, és integetni kezdek az embereknek. Carlos is így tesz, és szemmel láthatóan a közönségnek nagyon tetszik. Integetek, közben mosolygok. Nem sokára, a körönd végéhez érünk. A közönség elhalkul, és egy éjfekete hajú, kecskeszakállas öreg ember lép a mikrofonhoz.

Fire elnök, Atlanta vezetője.

- Üdvözöllek titeket. Mint minden évben, most is megrendezzük az Országok Viadalát. -a közönség hatalmas tapsviharba kezd. Carlos-sal egymásra nézünk. -De előtte, itt a Kiválasztottak, eltöltenek pár napot, majd az Arénába szállítjuk őket, és a végén kihirdetjük a Bajnokot! -itt az előbbinél is hatalmasabb taps keletkezik. -Most Sean Beker mondana pár szót, a tavalyi év bajnoka.

Az elnököt leváltja egy, tizenhét éves szőkésbarna hajú, sötétkék szemű srác. Őt bárhonnan felismerném. Sean Beker. Aki ravaszságáról, és ügyességèről híres, aki megtévesztette az összes kiválasztottat akivel egy Arénába került.

- Sziasztok! Én Sean Beker vagyok, a tavalyi év bajnoka. Emlékszem, ahogyan én is, a szekeremen álltam, és megszeppenve néztem az az előtti bajnokot, Noah-Levi Infierno-t. -Sean Nole-ra mutat, aki egy félmosoly keretében, felemeli a kezét, a közönség persze megőrül a tapsolásban.

- Nem hittem volna, hogy sikerül győznöm, de amint ti is látjátok, itt vagyok. Bajnok vagyok. Ne feleddjétek, bárkiből válhat győztes, és ne becsüljétek alá a többieket. Lehet, hogy védtelennek tűnik, de legbelül ő a Kaszás. Csak ennyit szándékoztam mondani, köszönöm a figyelmet. -mindenki tapsolni kezd, üvölt torkaszakadtából. Sean, a szemembe néz, majd vissza ül eredeti helyére. A kocsik megfordulnak, és ugyanolyan sorrendben haladnak kifelé ebből a teremből.