#17 - Isabel

Sziasztok! :) Igaz, hogy az előző Isabeles rész nagyon rövid lett, és igazából ez se hosszabb. De azért remélem még így is élvezettel olvassátok. :)
Sofia^^
 Hirtelen valami folyós, hideg, mégis frissítő folyadék találkozik a testemmel. A szemem teljesen kipattan. Carlos és Cristina felém görnyedve, aggodalommal teli tekintettel vizslat. Szinte nincs is időm fellélegezni, Carlos rögtön magához szorít.

- Mi történt? - kérdezi idegesen.

- Megtámadott egy undorìtó szörny, megsebesített, és lényegében ennyi - próbálom rövidre fogni. Carlos mélyen a szemembe néz. Kék szeme aggódóan, mégis megkönnyebbülten fürkész engem. Felvesz a karjába, és elindulunk együtt a táborunkhoz.

- Julio? - kérdezem, miközben a végtelen sivatagot bámulom.

- Ő most az új szövetségesünkre vigyáz. Kitalálod ki az? Ara! - mondja büszkén, mire összeráncolom a homlokomat.

- Ara? Ki a srác?

- Arabella. Csak így becézem - nevet ki könnyedén.

                               *

 A táborunkba érve észre is veszem a két brazilt. Amint meglátnak, fölpattannak, és Carlos jobban magához szorít, mintha attól félne, hogy leejtene.

 Lerak a földre.

- Van valakinél kötszer? - kérdezi siettetve Carlos a többieket.

- Nálam van! - nyújt át egy köteget Cristina.

- Mi történt Isabel? -  hajol le hozzám Ara.

- Megtámadt egy mutáns, letértem az útról  és megkarmolt, itt - mutatok az oldalamon éktelenkedő sebre, ami ismét megfájdul.

- Nem tűnik túl mélynek, simán lekezeljük - magyarázza Arabella, mint egy képzett szakember.

- Akkor kezeljétek le, mert túl sok vért veszített! - úgy látszik, Cristina már ideges.

 Ara a kezébe veszi azt az izét, majd fertőtlenít azzal az izével, majd beköti. Olyan erősen szorítja össze a kötéssel az oldalamat, hogy akaratlanul is felsikkantok egy kicsit. A kötés az egész testemet szorítja.

-Jobb már? – érdeklődik Ara.

- Igen – mosolygok rá kedvesen. – Köszönöm, dr. Asesino!

- Nincs mit. Ha újra vérezni kezdene, szólj, és cserélek kötést - hálásan bólintok egyet. Nem nèztem volna ki belőle, hogy ért a gyógyításhoz.

 A Napot a Hold váltja föl. Tudom mi jön. A halottak képe. Franco nincs itt. Carlos letelepedik közém és Cristina közé. 

Legelőször Fiona arcképe vetül az égre. Alatta pedig az áll, hogy Arabella ölte  meg. A lányra nézek. Elég viharvertnek tűnik. Több karcolata van, de nagyobb baja nem esett.

 A következő Francesco. Cristinára nézek. Látszólag el van keseredve, szinte már majdnem  sír. De mégis miért ne lenne szomorú? Az Országtársa volt! Én nem tudnám elviselni, ha Carlos meghalna. De egyszer úgy is megtörténne... Vagy ő hal meg, vagy én, vagy mindketten. Ebbe belegondolni is rossz. Olyan nekem mint egy báty. Az ég elsötétül, mindenhol csak feketeség van. Pislognom kell párat, hogy a szemem hozzászokjon a világításhoz. Lassanként kirajzolódnak előttem az alakzatok. Julio valamiben turkál, Carlos és Cristina félrevonulva beszélgetnek, Ara pedig közelebb húzódik hozzám.

 Kedvesen rámosolygok a lányra, aki leül mellém.
- Minden oké? Ha jól látom, kicsit kiakadtál... - motyogja. Nem igazán értem. Mikor? Mikor Franco arcát megpillantottam? Lehet, elég furcsa arcot vághattam.
- Persze, csak mikor a sivatagban voltam egyedül, azért imádkoztam, hogy csak a többieknek ne legyen semmi baja. Erre meg Franco... - próbálom valami épkézláb ötlettel előállni, ami részben igaz is.
- Megértem... - néz rám megértően. - Nem ismertem, de jó srácnak tűnt. - Itt elhalkul, majd újra megszólal. - Hogy tervezed, meddig szeretnéd még itatni az egereket?
Kikerekedett szemekkel nézek a lányra. Hogy meddig... siratom az egereket?! Nem tudom, ez hogy jött ide, de mindenesetre nem értem.
- Én nem itatom az egereket... - sziszegem a fogaim közt.
- Akkor szimplán kezdessz befordulni, de tök mindegy, hogy nevezed - von vállat. - Csak látom rajtad, hogy megviselt ez az egész... - nem értem miért nem vágja már, hogy nem fordultam ki magamból?
- Igen... - szívok be a tüdőmbe egy jókora levegő-mennyiséget. Nincs kedvem most leállni vele veszekedni, ezért inkább igazat adok neki.
- Pedig hidd el, nincs értelme emiatt szomorkodni. Persze, tudom, hatalmasat szívtunk ezzel a Viadallal, de sajnos nincs mit tenni. Életben kell maradni, és ennyi.
- De csak egy győztes lehet! - fakadok ki hirtelen.
- Ja... - suttogja. - Csak egy... -  Csak egy győztes lehet. Na és hogy ki lesz az? Ez a kérdés. Senki sem tudhatja. Emlékszem, hogy jöttem a viadalra. Azt gondoltam, hogy simán győzhetek. Tévedtem. Mindenkinek, de tényleg mindenkinek van esélye. Nem mondom, hogy nekem nincs, de néhányaknak nagyobb van. Hisz én egyszer már azt kívántam, bárcsak meghalnék, és nem harcoltam. Feladtam. A többiek biztos nem tették volna ezt. Harcoltak volna. Nem érdemlem meg a győzelmet. De erre inkább nem is gondolnék. Nem akarom a falra festeni az ördögöt. Nem akarok erre gondolni. Most nem. Pedig ez a nagy kérdés, amibe mindenki legalább egyszer belegondolt. Julio, Arabella, Cristina, Carlos. De még ha győznék is, nem tudnám elviselni  a tudatot, hogy Carlos, aki megmentett, meghalt. Ez olyan komplikált!
 Keserűen felnevet.
- Mi az? - kérdezem kicsit gyanakodva. Nem emlékszem, hogy valami vicceset mondtam volna.
 - Azon gondolkozom, hogy mennyire élvezhetik ezt az angolok - mondja. - Gondolj csak bele! Ott ülnek a csilivili kanapéjukon, és más dolguk sincs, csak nézni a Viadalt. Tudod, én azon leszek, hogy minél kevésbé szórakoztassam őket! - ha belegondolok, igazat mond. Nem értem az angolok gondolkozás módját.
 - Sok sikert! Támogatlak! - mosolygok rá biztatóan. Remélem, neki legalább sikerül, hogy levakarja azoknak a sznoboknak a mosolyát.
 - Kösz! - mosolyog vissza. - De tudod mitől lesznek a legboldogabbak? Ha látják, hogy szenvedsz. Ha végignézhetik, ahogy egy pszichopata megkínoz, vagy darabokra tépnek a mutánsok. Azt hiszem, ezért öltem meg Fionát... Nem akartam, hogy azok a seggfejek végignézzék a szenvedését. Kevés vér, kevés öröm, ez a logikájuk.
 - Fura. Csak mert tavaly Sean Baker győzött, azt hiszik ők a királyok. Pedig ez nem igaz. Jövőre szintúgy részt fognak venni a viadalban, és akkor más országban keserítik meg az életüket - torzítom el az arcomat. Ez a kőkemény igazság. Csak mert győztek, nem jelenti azt, hogy jobbak nálunk! Ugyanolyan emberek, mint mi. Jövőre ugyanúgy szenvedni fognak az arénában, mint mi most.
 - Nem százasok, az biztos. Olyan, mintha teljesen elfelejtették volna, hogy korábban ők is rengeteget szenvedtek.
 - Ez azzal jár együtt, ha valaki egyszer győz. Megszállja az agyát a dicsőség - forgatom meg unottan a szememet.
 - Na ja - bólint. - De akkor megegyezhetünk, hogy mostantól nem siránkozol... Úgy, semmi miatt se? Gondolom, te sem akarod, hogy ezek az egoista nyomorékok örüljenek a bánatodnak.
- Igen - sóhajtok egy nagyot.
- Oké, akkor ezt megbeszéltük. Én viszont lassan megyek lefeküdni, csak előbb még beszélek Carlosékkal - mondja, azzal feláll és elmegy.

- Ki fog ma őrködni? - teszi fel a kérdést Ara.

- Én! - jelentkezik szinte azonnal Cristina. - Isabellnek pihennie kell, Carlos pedig fáradt, ti pedig Julioval nem érdekeltek különösebben - mondja lazán.

- Szó sem lehet róla! - rázza a fejét Arabella. - Kérlek, ne nézz teljesen hülyének! Azt hiszed nem látom át a szánalmas kis terved? Hiszen a vak is látja, hogy mire megy ki a játék. Meg akarsz ölni álmomban, mi? Sajnálom, Cri de ez most nem jött össze. Kizárt, hogy egyedül őrködj.

- Akkor mi legyen, Ara? - ahj. Tudtam, hogy nem jó ötlet, ha ők egy szövetségben vannak! Folyton csak marakodnak, és ez addig fog folytatódni, míg egyikük ki nem nyírja a másikat.

- Majd én őrködöm Cristinaval - lép közbe Carlos. Benne megbízom teljes mértékben, és ő az egyetlen aki pórázon tudja tartani a két lányt.
 Megforgatom a szememet, és álomra hajtom a fejemet. Amint becsukom a szememet, jól ismert fáradtság telepedik rám, mégse tudok elaludni. Csak nézem a tájat. Az öt körcikket, ami körbeöleli a szarut. Hol bújkálhatnak a többiek? Niels, Minho? Ők azok akik bármit megtennének az érdekben, hogy megöljenek minket. Tök mindegy, hogy este, vagy reggel. A lényeg az, hogy az arcképünk ki legyen vetítve. Tudom, hogy nincs mitől tartani. Hisz Carlosék őrködnek, de a gyomrom még kisebb méretre vált. Na és amit Ara mondott? Hogy Cristina biztos megölné az este? Igen, tudom, hogy Carlos biztos nem ölne meg, de elfog a szorongás. Mi van, ha csak jó színész, és mindenáron a halálomat akarja? Persze akkor ott hagyott volna a sivatagban, hadd pusztuljak el.
 Nyelek egy nagyot, és szinte kényszerítem magam, hogy csukjam le a szememet. Majd holnap, kiderítem ha tudom. Holnap.