Össze voltam törve. Nem is sírtam, csak bámultam magam elé és hagytam, hogy a nap kiszívja a maradék energiámat is. Ennyi volt. Nincs Országtársam, a hazámat már csak én képviselem.
Hihetetlen, amit Francesco tett, tudom, hogy én nem lennék képes rá, nem áldoztam volna fel magam. Mit gondolhatott? Nem gondolt a családjára? A barátnőjére? Vagy egyszerűen csak arra, hogy mi lesz, ha meghal?
Ki tudja már, mióta ülhettem itt, amikor valami leereszkedik mellém. Egy kis doboz, rajta az olasz zászlóval. Odanyúltam és kibontottam, csak egy papírfecni volt benne.
"Kamerák, kamerák mindenhol. Ne feledd; az érzéseid a legnagyobb ellenfeleid".
Elhajítottam a papírt és idegesen mordultam fel. Meghalt az Országtársam és még most is úgy kéne tennem mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne?! Mi vagyok én, robot?
De legbelül én is tudtam, hogy össze kell szednem magam. Mert azzal, hogy itt ülök és bámulok ki a fejemből nem fogok túl sok támogatót szerezni.
Felsóhajtottam és megdörzsöltem az arcom ami még mindig véres volt és hietetlen forró. Hogy lehet itt ennyire meleg? A fejem fáj, és úgy érzem menten elájulok ha nem kelek fel a napról. Lassan felálltam és megkerestem a táskám, ami most Julio mellett volt.
-Odaadod?-kérdezem halkan mire a fiú felémhajítja a hátizsákot. Ő se nézett ki túl jól, a kezén egy kötés volt és az arcán karmolások. Kivettem a kötszert és a fertőtlenítőt a táskámból és elláttam a sérüléseim, szerencsére semmi komoly. Ellenőriztem a fegyveremet, majd az övembe csúsztattam.
-Hol van Carlos?-kérdezem a brazíl fiút.
-Isabellt keresi.-mondja Julio és az arca gondterhelt lett. Meglepedten húztam fel a szemöldököm, ezt ő is észre vette-Megtámadta egy mutáns, azóta nem láttuk.-magyarázza.
Beletúrtam a hajamba és hirtelen elszégyelltem magam. Én ott ültem és sajnáltattam magam, miközben az egyik társam megsebesült és eltűnt. Francescon nem tudtam segíteni, Isabellt viszont nem hagyom meghalni.
Felálltam a homokból és a spanyol fiú felé mentem.
-Carlos?-szólítom meg mire ő megfordul és halványan rám mosolyog-Segítsek valamiben?-a hangom magabiztos volt, mintha pár perccel ezelőtt nem a földön ülve siránkoztam volna.
A spanyol fiú beletúrt a hajában és az arcára idegeség ült ki. Tudom, hogy mennyire szereti Isabellt, ez a helyzet most szörnyű lehet neki.
-Én...Nem..Nem tudom...-mondja és ökölbe szorítja a kezét.
-Megtaláljuk. Mióta meghalt...-itt egy perce elcsuklot a hangom és össze kellett szednem magam-Szóval...miután meghalt Franco, nem hallottunk több ágyú durranást, szóval él.-mondom, Carlos bólint, de a válla még mindig feszült volt. A karjára tettem a kezém és óvatosan magamhoz húztam.
-Nyugi, nem hagyják a játékmesterek, hogy Isabell meghaljon.-suttogom halkan majd bíztatóan megszorítom a kezét. Ő rám néz, az arca ellágyul, a tekintete pedig nyugotabb lesz.
-Te jól vagy?
Tudom, hogy nem a sebeimre, hanem arra gondolt ami Francescoval történt, láttam a szemébe a megértést, ami bármi más vigaztalásnál többet ér számomra.
-Jól vagyok.-ez csak egy kisebb, de megbocsájtható hazugság volt.
Hirtelen melletünk elrohan Julio, a homok felkavarodik ahogy elfut. Carlossal együtt fordultunk utána, fogalmam sincs, hogy hova rohan.
Hunyorogva nézek előre, hátha meglátok valamit amiért érdemes lenne rohani. Aztán meglátok egy alakot, egy lány volt az. Carlos kiszakítja a kezét a szorításomból és ő is el kezd rohani.
-Isabell?-ordítja, mire én megrázom a fejem. Nem, ez nem Isabell.
-Mit keres itt?-sziszegem majd megmarkolom a pisztolyom és kirántom az övemből és én is a fiúk után rohanok, kibiztosított fegyverrel.
Előre tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.
Amikor Carlosnak is leesik, hogy nem az Országtársa áll Julio mellett megtorpan és felhúzott szemöldökkel néz rám, majd a pisztolyra.
-Cristina...Nem kell fegyver...
Nem figyeltem rá, határozott arccal és fegyverrel a kezembe vártam, hogy Arabella és Julio hozzánk érjen.
-De minden rendben? Nem sebzett meg?-kérdezi Julio a lánytól.
-Jól vagyok.-válaszol-Ráadásul a lándzsáját is megszereztem, szóval minden rózsaszín és virágmintás!-teszi hozzá mosolyogva. O, hogy milyen jó kedve van valakinek! Épp vártam, hogy Carlos elküldje egy melegebb éghajlatra, amikor lecseszés helyett étellel kezdte el kinálgatni a brazíl lányt.
-Kell valami? Kaja? Víz?-kérdezi a spanyol mire én kikerekedett szemekkel néztem rá.
-Nem, de köszönöm! -utasítja el a lány.-Nagyjából minden van nálam. Ha kértek, adhatok vízet.-villantja Carlosra a cuki-muki mosolyát. Hogy utálom ezt a csajt!
-Inkább azt kérjük, hogy húzz a francba!-mordulok rá és mégjobban megszorítom a pisztoly nyelét.
-Már bocs-vonja fel a szemöldökét-De szerintem neked ebbe nincs beleszólásod. Másfél napja mást sem csinálok csak idegbeteg Kiválasztottak és még idegbetegebb mutánsok elől menekülök. Szerintem simán megérdemlek annyit, hogy itt maradhassak. Ha nem tetszik, el lehet menni!-mondja gúnyos tekintettel.-Meg amúgyis, ki vagy te, hogy itt dirigálj nekem?
Azt hittem, szétrobbanok. Hogy ott, ebben a pillanatban szétlövöm a koponyáját. Senkit se gyűlölök annyira mint most Arabellát.
-Igen? És szerinted mi mit csináltunk?-mutatok magamra és Carlosra-Ugyan azt mint te, menekültünk, gyilkoltunk, túléltünk.-sziszegem.-Meghalt Francesco! Tudod milyen érzés?-ordítom és alíg bírom visszatartani a sírást.-Bár honnan is tudnád?! Egy barátod sincs!-mondom-Most pedig tünj innen!-sziszegem és felemelem a pisztolyom.
Arabella motyog valamit az orra alatt majd közelebb lép hozzám.
-Na idefigyelj, Ribikém! Ha egy percig is azt hiszed, hogy ocsárolhatsz engem, nagyon tévedsz!-ordítja idegbeteg tekintettel-Elhiszem, hogy harcoltatok, meglátszik rajtatok.-néz végig Carloson-De én ugyanígy szenvedtem, ha nem többet. Egyedül jutottam el idáig, szövetségesek nélkül. S ha már az Országtársaknál tartunk-néz Juliora aki értetlenül néz ránk. Észlény.- Jogom van miatta maradni. Na erre mit lépsz, szivi?-vonja fel a szemöldökét. Hitlenkedve néztem a lányra. Hogy lehet ekkora tévedésben? Már kétségeim vannak afelől, hogy Julioval nem állnak-e rokoni kapcsolatban, mert az intelligenciájukat tekintve biztosan azok.
-Te most komolyan azt hiszed, hogy megsajnállak?-nevetek fel gúnyosan.-O, te szegény...Egyedül kellet végig menned ezen, megszakad a szívem.-forgatom meg a szemem.-Ebben a szövetségben nem csak Julio van, szóval nem a ti döntésetek, hogy maradok-e vagy sem.-mondom Arabellának és még közeleb tolom hozzá a pisztolyt. Olyan szívesen lelőném! De az túl gyors halál lenne számára, semmi élvezet, ha nem látom szenvedni.
-Akkor mi lenne ha megkérdeznénk Carlost is?-szól közbe Julio.
-Cristina, nyugodj meg.-mondja a spanyol fiú és rárakja a kezét az enyémre, arra amelyikkel a pisztoly fogom.-Tudod, hogy Arabella nem az ellenséged.-teszi hozzá nyugodt hangon.
-Hm...Ez jó volt, Carlos. Vannak még ilyen jó vicceid?-mondom gúnyosan.
-Hah látod! Még a kis szerelmed is azt akarja, hogy bevegyetek a szövetségbe!-mondja diadalmasan Arabella-Szívás Angell, hűsd le magad, más különdbeben még az utolsó idió...Fiút is elmarod magad melől, akit még egy picit is érdekelsz.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Eddig bírtam. Rászorítottam az ujjam a ravaszra és lőttem. Julio abba a pillanatban elrántotta Arabellát, Carlos pedig hátracsavarta a kezem és kiütötte belőle a fegyvert.
-Megölek, te féreg!-sziszegem a brazíl lánynak majd tiszta erőből Carlosba rúgok, de a fiú úgy áll mint egy kőszikla.-Te pedig menj vissza a ribancodhoz, ha ennyire akartad a szövetségbe!-ordítok rá szikrázó szemekkel.
-Én öllek meg téged, ostoba ribanc!-üvölt teli torokból Arabella-Ember, normális vagy egyáltalán? Hogy mersz nekem támadni? Vagy csak az zavar, hogy elmondtam az igazságot? Ennyire szívenütött? Vagy szimplán csak gyenge az idegzeted?
-Pont te papolsz nekem az gyenge idegzetről? Ne ne hülyéskedj! Inkább örülj, hogy az a szerencsétlen megmentett a haláltól.-mutatok Julióra.-Mondjuk nem értem miért... Egy ilyen embert min te nem tudom minek megmenteni a haláltól...Szerethetetlen vagy.-mondom gúnyosan, és remélem, hogy neki is ugyanúgy fájnak a szavaim mint nekem az övéi.
-Azt gondolod?-mordul fel.-Tudod mit? Lehet, hogy igazad van! Lehet, hogy tényleg nincs mit szeretni bennem. De ez mind nem számít.-mondja-Még így is többet mutattam fel a közönségnek mint te. Jól tudod, hogy sokkal jobbak az eséleyeim.-ez vicces volt, Arabella, mesélj még...- Csak féltékeny vagy, erről szól az egész hiszti. Félsz, ha veletek vagyok, ellapolom előled a rajongóidat. Bár nem hiszem, hogy túl sokan lennének.
Jézusom! Most azt hiszi valami pszichológus lett? Vagy mit elemzi azt, hogy én mit gondolok?
-És arra még nem gondoltál, drága, hogy csak azért ugrok neked, hogy megöljelek?-kérdezem felhúzott szemöldökkel.-Mire legyek féltékeny? És mégis mit mutattál fel a közönségnek?-kérdezem.-Esetleg a feneked?-kérdezem-Hm..tényleg, mennyi egy éjszaka nálad? Sokan érdeklődnek irántad.-nevetek fel gúnyosan.
-Látod, legalább én érdeklek valakit, veled ellentétben.-mondja. Most konkréta lekurvázta saját magát?
-Hu, de irigyellek.-forgatom meg a szemem.
-Álljatok már le!-lép előre Julio- Az nem zavar benneteket, hogy az elmúlt öt percben többször használtátok a ribanc szót, mint más egy hónap alatt? Ne izéljetek már, inkább menjünk és keressük meg Isabellt.
-Ti maradjatok itt.-sziszegem nekik.-Majd mi megkeresük.-ragadom meg Carlos kezét.
-Okés, de maradok a szövetségbe ugye, Carlos?-rebegteti a szempilláit Ara. Milye szívesen lelőném!
-Jézusom, de fárasztóak vagytok!-sóhajt fel a spanyol fiú majd félvállról bólint egyet.-Most pedig gyere!-sziszegi nekem. Megragad a kezemnél fogva és arra rángat ahol a mutánsok voltak.
-Mikor fogod ezt abbahagyni?-kérdezi végül és keresztbe font kézzel megállt előttem.
-Mit?-kérdezem unott hangon és a pólómat kezdem el piszkálni-Ne mond, hogy megint őt véded!-célzok Arabellára, mire Carlos megrázza a fejét.
-Röhelyes az, amit csináltok. Mint két pszichopata!-mondja és megragad a kezemnél fogva-Ne hagyd, hogy felidegesítsen, hidd el Arabella jó harcos, nem érdemes megölnöd.
-Tökéletesen meg leszünk nélküle is.-mondom-Egyszer úgyis meg kell ölni. Csak egy nyertes lehet.-teszem hozzá.
-Igen. De még előnyünk is lehet abból, hogy velünk van.-magyarázza és közelebb lép, az arca meglágyul-Tudom, hogy most ki vagy borulva Francesco miatt, de akkor sem támadhatsz neki így Arabellának.-mondja halkan, a tekintetemet keresi, de én nem nézek rá.
-Annyira idegesít!-fakadok ki és kétségbeesetten túrok bele a hajamba.-Idegesít, hogy meg tud sérteni, hogy akár egy szava is fájdalmat okozzon nekem, érted? Utálom, gyűlölöm, hogy bármilyen érzést ki tud váltani belőlem!-mondom és belefúrom a tekintetem Carloséba.-Erősnek kell maradnom, rezenéstelennek, kiméletlennek.-mondom-De ehelyett egy szánalmas, siránkozó szerencsétlen vagyok!-suttogom, hogy még véletlenül se halja meg egy elrejtett mikrofon sem.
Annyira gyengének, sebezhetőnek érzem magam. Miért pont most kellet felbukkania Arabellának? Pont most, Francesco halála után amikor teljesen ki voltam borulva.
-A rohadt életbe! Annyira reménytelen vagyok!-nevetek fel keserűen, majd hátat fordítok Carlosnak. Mindig ez van. Folyton azon vagyok, hogy elrejtsem magam, az érzéseimet, hogy mindent a magabiztosság és gúnyolódás mögé rejtsek. Ha pedig úgy érzem ez az álarc kezd elrepedni, akkor elrohanok, elfutok. Mert tudom, hogy az érzéseim a gyengeségeim.
Újra egy kezet érzek a vállamon ami gyengéden megfordít.
-Hagyd abba.-mondja Carlos mire én meglepet tekintettel nézek rá.-Ne félj attól, hogy meglátom mit érzel. Fontos vagy nekem, tudni akarom, hogy mit gondolsz.-mondja és mélyen a szemembe néz.-Soha ne érezd magad szánalmasnak azért mert vannak érzéseid.
Carlosra néztem, a hibátlan arcára, a gyönyörű szemére, a sötétbarna hajára és a mosolyára. Annyira tökéletes. Hogy lehet hozzám ilyen kedves? Miért nem ordít velem azért mert gyenge vagyok? Az apám ezt tenné, azt mondaná, hogy csalódott bennem. De Carlos nem. Ő nem mond ilyet.
Azt akartam mondani neki, hogy Köszönöm. Köszönöm, hogy mellettem áll. De ehelyett csak megölelem, szorosan hozzápréselődöm a testhézez, belebújok a vállába és lehunyom a szemem. Ő maradt az egyetlen biztos pont az Arénába.
-Menjünk, keressük meg Isabellt.-suttogom halkan.
Órákig keressük Isabellt. Carlos egyre elkeseredetebb. Már én is kezdem elveszteni a reményt, hogy megtaláljuk a spanyol lányt, de Carlos miatt erősnek mutatattam magam.
Még több sétalás után feltűnik egy hely ami tele volt dögevő madarakkal, a homok pedig véres volt.
-Carlos-bököm meg a kezemmel és a véres talajra mutatok. A spanyol fiú szinte rohan a vér nyomában. A madarak megijedtek tőlünk és elrepültek.
-Istenem!-ordít fel megkönnyebülve Carlos és a homokba térdelve ül Isabell sebesült teste mellé. Megtaláltuk. A lány élt, de nehezen lélegzet. Carlos megpaskolta az arcát és vízet öntött rá. A lány kinyitotta a szemét és levegő után kapott.
Az Országtársa azonnal megölelte és nekem fájdalom hasított a szívembe. Én már sose ölelhetem meg Francescot. Hátatfordítottam a két szövetségesemnek és összeszorított fogakkal néztem fel az égre.
Nem fogok sírni.
És nem is sírtam, elfordultam és a semmibe meredtem, az arcom rezzenéstelen.
Nincsenek érzéseim.
Elhajítottam a papírt és idegesen mordultam fel. Meghalt az Országtársam és még most is úgy kéne tennem mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne?! Mi vagyok én, robot?
De legbelül én is tudtam, hogy össze kell szednem magam. Mert azzal, hogy itt ülök és bámulok ki a fejemből nem fogok túl sok támogatót szerezni.
Felsóhajtottam és megdörzsöltem az arcom ami még mindig véres volt és hietetlen forró. Hogy lehet itt ennyire meleg? A fejem fáj, és úgy érzem menten elájulok ha nem kelek fel a napról. Lassan felálltam és megkerestem a táskám, ami most Julio mellett volt.
-Odaadod?-kérdezem halkan mire a fiú felémhajítja a hátizsákot. Ő se nézett ki túl jól, a kezén egy kötés volt és az arcán karmolások. Kivettem a kötszert és a fertőtlenítőt a táskámból és elláttam a sérüléseim, szerencsére semmi komoly. Ellenőriztem a fegyveremet, majd az övembe csúsztattam.
-Hol van Carlos?-kérdezem a brazíl fiút.
-Isabellt keresi.-mondja Julio és az arca gondterhelt lett. Meglepedten húztam fel a szemöldököm, ezt ő is észre vette-Megtámadta egy mutáns, azóta nem láttuk.-magyarázza.
Beletúrtam a hajamba és hirtelen elszégyelltem magam. Én ott ültem és sajnáltattam magam, miközben az egyik társam megsebesült és eltűnt. Francescon nem tudtam segíteni, Isabellt viszont nem hagyom meghalni.
Felálltam a homokból és a spanyol fiú felé mentem.
-Carlos?-szólítom meg mire ő megfordul és halványan rám mosolyog-Segítsek valamiben?-a hangom magabiztos volt, mintha pár perccel ezelőtt nem a földön ülve siránkoztam volna.
A spanyol fiú beletúrt a hajában és az arcára idegeség ült ki. Tudom, hogy mennyire szereti Isabellt, ez a helyzet most szörnyű lehet neki.
-Én...Nem..Nem tudom...-mondja és ökölbe szorítja a kezét.
-Megtaláljuk. Mióta meghalt...-itt egy perce elcsuklot a hangom és össze kellett szednem magam-Szóval...miután meghalt Franco, nem hallottunk több ágyú durranást, szóval él.-mondom, Carlos bólint, de a válla még mindig feszült volt. A karjára tettem a kezém és óvatosan magamhoz húztam.
-Nyugi, nem hagyják a játékmesterek, hogy Isabell meghaljon.-suttogom halkan majd bíztatóan megszorítom a kezét. Ő rám néz, az arca ellágyul, a tekintete pedig nyugotabb lesz.
-Te jól vagy?
Tudom, hogy nem a sebeimre, hanem arra gondolt ami Francescoval történt, láttam a szemébe a megértést, ami bármi más vigaztalásnál többet ér számomra.
-Jól vagyok.-ez csak egy kisebb, de megbocsájtható hazugság volt.
Hirtelen melletünk elrohan Julio, a homok felkavarodik ahogy elfut. Carlossal együtt fordultunk utána, fogalmam sincs, hogy hova rohan.
Hunyorogva nézek előre, hátha meglátok valamit amiért érdemes lenne rohani. Aztán meglátok egy alakot, egy lány volt az. Carlos kiszakítja a kezét a szorításomból és ő is el kezd rohani.
-Isabell?-ordítja, mire én megrázom a fejem. Nem, ez nem Isabell.
-Mit keres itt?-sziszegem majd megmarkolom a pisztolyom és kirántom az övemből és én is a fiúk után rohanok, kibiztosított fegyverrel.
Előre tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.
Amikor Carlosnak is leesik, hogy nem az Országtársa áll Julio mellett megtorpan és felhúzott szemöldökkel néz rám, majd a pisztolyra.
-Cristina...Nem kell fegyver...
Nem figyeltem rá, határozott arccal és fegyverrel a kezembe vártam, hogy Arabella és Julio hozzánk érjen.
-De minden rendben? Nem sebzett meg?-kérdezi Julio a lánytól.
-Jól vagyok.-válaszol-Ráadásul a lándzsáját is megszereztem, szóval minden rózsaszín és virágmintás!-teszi hozzá mosolyogva. O, hogy milyen jó kedve van valakinek! Épp vártam, hogy Carlos elküldje egy melegebb éghajlatra, amikor lecseszés helyett étellel kezdte el kinálgatni a brazíl lányt.
-Kell valami? Kaja? Víz?-kérdezi a spanyol mire én kikerekedett szemekkel néztem rá.
-Nem, de köszönöm! -utasítja el a lány.-Nagyjából minden van nálam. Ha kértek, adhatok vízet.-villantja Carlosra a cuki-muki mosolyát. Hogy utálom ezt a csajt!
-Inkább azt kérjük, hogy húzz a francba!-mordulok rá és mégjobban megszorítom a pisztoly nyelét.
-Már bocs-vonja fel a szemöldökét-De szerintem neked ebbe nincs beleszólásod. Másfél napja mást sem csinálok csak idegbeteg Kiválasztottak és még idegbetegebb mutánsok elől menekülök. Szerintem simán megérdemlek annyit, hogy itt maradhassak. Ha nem tetszik, el lehet menni!-mondja gúnyos tekintettel.-Meg amúgyis, ki vagy te, hogy itt dirigálj nekem?
Azt hittem, szétrobbanok. Hogy ott, ebben a pillanatban szétlövöm a koponyáját. Senkit se gyűlölök annyira mint most Arabellát.
-Igen? És szerinted mi mit csináltunk?-mutatok magamra és Carlosra-Ugyan azt mint te, menekültünk, gyilkoltunk, túléltünk.-sziszegem.-Meghalt Francesco! Tudod milyen érzés?-ordítom és alíg bírom visszatartani a sírást.-Bár honnan is tudnád?! Egy barátod sincs!-mondom-Most pedig tünj innen!-sziszegem és felemelem a pisztolyom.
Arabella motyog valamit az orra alatt majd közelebb lép hozzám.
-Na idefigyelj, Ribikém! Ha egy percig is azt hiszed, hogy ocsárolhatsz engem, nagyon tévedsz!-ordítja idegbeteg tekintettel-Elhiszem, hogy harcoltatok, meglátszik rajtatok.-néz végig Carloson-De én ugyanígy szenvedtem, ha nem többet. Egyedül jutottam el idáig, szövetségesek nélkül. S ha már az Országtársaknál tartunk-néz Juliora aki értetlenül néz ránk. Észlény.- Jogom van miatta maradni. Na erre mit lépsz, szivi?-vonja fel a szemöldökét. Hitlenkedve néztem a lányra. Hogy lehet ekkora tévedésben? Már kétségeim vannak afelől, hogy Julioval nem állnak-e rokoni kapcsolatban, mert az intelligenciájukat tekintve biztosan azok.
-Te most komolyan azt hiszed, hogy megsajnállak?-nevetek fel gúnyosan.-O, te szegény...Egyedül kellet végig menned ezen, megszakad a szívem.-forgatom meg a szemem.-Ebben a szövetségben nem csak Julio van, szóval nem a ti döntésetek, hogy maradok-e vagy sem.-mondom Arabellának és még közeleb tolom hozzá a pisztolyt. Olyan szívesen lelőném! De az túl gyors halál lenne számára, semmi élvezet, ha nem látom szenvedni.
-Akkor mi lenne ha megkérdeznénk Carlost is?-szól közbe Julio.
-Cristina, nyugodj meg.-mondja a spanyol fiú és rárakja a kezét az enyémre, arra amelyikkel a pisztoly fogom.-Tudod, hogy Arabella nem az ellenséged.-teszi hozzá nyugodt hangon.
-Hm...Ez jó volt, Carlos. Vannak még ilyen jó vicceid?-mondom gúnyosan.
-Hah látod! Még a kis szerelmed is azt akarja, hogy bevegyetek a szövetségbe!-mondja diadalmasan Arabella-Szívás Angell, hűsd le magad, más különdbeben még az utolsó idió...Fiút is elmarod magad melől, akit még egy picit is érdekelsz.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Eddig bírtam. Rászorítottam az ujjam a ravaszra és lőttem. Julio abba a pillanatban elrántotta Arabellát, Carlos pedig hátracsavarta a kezem és kiütötte belőle a fegyvert.
-Megölek, te féreg!-sziszegem a brazíl lánynak majd tiszta erőből Carlosba rúgok, de a fiú úgy áll mint egy kőszikla.-Te pedig menj vissza a ribancodhoz, ha ennyire akartad a szövetségbe!-ordítok rá szikrázó szemekkel.
-Én öllek meg téged, ostoba ribanc!-üvölt teli torokból Arabella-Ember, normális vagy egyáltalán? Hogy mersz nekem támadni? Vagy csak az zavar, hogy elmondtam az igazságot? Ennyire szívenütött? Vagy szimplán csak gyenge az idegzeted?
-Pont te papolsz nekem az gyenge idegzetről? Ne ne hülyéskedj! Inkább örülj, hogy az a szerencsétlen megmentett a haláltól.-mutatok Julióra.-Mondjuk nem értem miért... Egy ilyen embert min te nem tudom minek megmenteni a haláltól...Szerethetetlen vagy.-mondom gúnyosan, és remélem, hogy neki is ugyanúgy fájnak a szavaim mint nekem az övéi.
-Azt gondolod?-mordul fel.-Tudod mit? Lehet, hogy igazad van! Lehet, hogy tényleg nincs mit szeretni bennem. De ez mind nem számít.-mondja-Még így is többet mutattam fel a közönségnek mint te. Jól tudod, hogy sokkal jobbak az eséleyeim.-ez vicces volt, Arabella, mesélj még...- Csak féltékeny vagy, erről szól az egész hiszti. Félsz, ha veletek vagyok, ellapolom előled a rajongóidat. Bár nem hiszem, hogy túl sokan lennének.
Jézusom! Most azt hiszi valami pszichológus lett? Vagy mit elemzi azt, hogy én mit gondolok?
-És arra még nem gondoltál, drága, hogy csak azért ugrok neked, hogy megöljelek?-kérdezem felhúzott szemöldökkel.-Mire legyek féltékeny? És mégis mit mutattál fel a közönségnek?-kérdezem.-Esetleg a feneked?-kérdezem-Hm..tényleg, mennyi egy éjszaka nálad? Sokan érdeklődnek irántad.-nevetek fel gúnyosan.
-Látod, legalább én érdeklek valakit, veled ellentétben.-mondja. Most konkréta lekurvázta saját magát?
-Hu, de irigyellek.-forgatom meg a szemem.
-Álljatok már le!-lép előre Julio- Az nem zavar benneteket, hogy az elmúlt öt percben többször használtátok a ribanc szót, mint más egy hónap alatt? Ne izéljetek már, inkább menjünk és keressük meg Isabellt.
-Ti maradjatok itt.-sziszegem nekik.-Majd mi megkeresük.-ragadom meg Carlos kezét.
-Okés, de maradok a szövetségbe ugye, Carlos?-rebegteti a szempilláit Ara. Milye szívesen lelőném!
-Jézusom, de fárasztóak vagytok!-sóhajt fel a spanyol fiú majd félvállról bólint egyet.-Most pedig gyere!-sziszegi nekem. Megragad a kezemnél fogva és arra rángat ahol a mutánsok voltak.
-Mikor fogod ezt abbahagyni?-kérdezi végül és keresztbe font kézzel megállt előttem.
-Mit?-kérdezem unott hangon és a pólómat kezdem el piszkálni-Ne mond, hogy megint őt véded!-célzok Arabellára, mire Carlos megrázza a fejét.
-Röhelyes az, amit csináltok. Mint két pszichopata!-mondja és megragad a kezemnél fogva-Ne hagyd, hogy felidegesítsen, hidd el Arabella jó harcos, nem érdemes megölnöd.
-Tökéletesen meg leszünk nélküle is.-mondom-Egyszer úgyis meg kell ölni. Csak egy nyertes lehet.-teszem hozzá.
-Igen. De még előnyünk is lehet abból, hogy velünk van.-magyarázza és közelebb lép, az arca meglágyul-Tudom, hogy most ki vagy borulva Francesco miatt, de akkor sem támadhatsz neki így Arabellának.-mondja halkan, a tekintetemet keresi, de én nem nézek rá.
-Annyira idegesít!-fakadok ki és kétségbeesetten túrok bele a hajamba.-Idegesít, hogy meg tud sérteni, hogy akár egy szava is fájdalmat okozzon nekem, érted? Utálom, gyűlölöm, hogy bármilyen érzést ki tud váltani belőlem!-mondom és belefúrom a tekintetem Carloséba.-Erősnek kell maradnom, rezenéstelennek, kiméletlennek.-mondom-De ehelyett egy szánalmas, siránkozó szerencsétlen vagyok!-suttogom, hogy még véletlenül se halja meg egy elrejtett mikrofon sem.
Annyira gyengének, sebezhetőnek érzem magam. Miért pont most kellet felbukkania Arabellának? Pont most, Francesco halála után amikor teljesen ki voltam borulva.
-A rohadt életbe! Annyira reménytelen vagyok!-nevetek fel keserűen, majd hátat fordítok Carlosnak. Mindig ez van. Folyton azon vagyok, hogy elrejtsem magam, az érzéseimet, hogy mindent a magabiztosság és gúnyolódás mögé rejtsek. Ha pedig úgy érzem ez az álarc kezd elrepedni, akkor elrohanok, elfutok. Mert tudom, hogy az érzéseim a gyengeségeim.
Újra egy kezet érzek a vállamon ami gyengéden megfordít.
-Hagyd abba.-mondja Carlos mire én meglepet tekintettel nézek rá.-Ne félj attól, hogy meglátom mit érzel. Fontos vagy nekem, tudni akarom, hogy mit gondolsz.-mondja és mélyen a szemembe néz.-Soha ne érezd magad szánalmasnak azért mert vannak érzéseid.
Carlosra néztem, a hibátlan arcára, a gyönyörű szemére, a sötétbarna hajára és a mosolyára. Annyira tökéletes. Hogy lehet hozzám ilyen kedves? Miért nem ordít velem azért mert gyenge vagyok? Az apám ezt tenné, azt mondaná, hogy csalódott bennem. De Carlos nem. Ő nem mond ilyet.
Azt akartam mondani neki, hogy Köszönöm. Köszönöm, hogy mellettem áll. De ehelyett csak megölelem, szorosan hozzápréselődöm a testhézez, belebújok a vállába és lehunyom a szemem. Ő maradt az egyetlen biztos pont az Arénába.
-Menjünk, keressük meg Isabellt.-suttogom halkan.
Órákig keressük Isabellt. Carlos egyre elkeseredetebb. Már én is kezdem elveszteni a reményt, hogy megtaláljuk a spanyol lányt, de Carlos miatt erősnek mutatattam magam.
Még több sétalás után feltűnik egy hely ami tele volt dögevő madarakkal, a homok pedig véres volt.
-Carlos-bököm meg a kezemmel és a véres talajra mutatok. A spanyol fiú szinte rohan a vér nyomában. A madarak megijedtek tőlünk és elrepültek.
-Istenem!-ordít fel megkönnyebülve Carlos és a homokba térdelve ül Isabell sebesült teste mellé. Megtaláltuk. A lány élt, de nehezen lélegzet. Carlos megpaskolta az arcát és vízet öntött rá. A lány kinyitotta a szemét és levegő után kapott.
Az Országtársa azonnal megölelte és nekem fájdalom hasított a szívembe. Én már sose ölelhetem meg Francescot. Hátatfordítottam a két szövetségesemnek és összeszorított fogakkal néztem fel az égre.
Nem fogok sírni.
És nem is sírtam, elfordultam és a semmibe meredtem, az arcom rezzenéstelen.
Nincsenek érzéseim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése