#16 - Isabel

 A sivatag mint mindig, most is égetően forró. Egyedül barangolok a forró sivatagban. Semmi élelem, semmi innivaló nincs nálam. A torkom kiszáradt, a fejem egyre szédülni kezd, ahogy a nap forró sugara süti a képemet.

  A homok sem könnyíti meg a járást. Folyamatosan elesek, és egyre jobban kezdem most is elveszíteni az egyensúlyomat. Vizet. Ez az egyetlen dolog, ami most nekem kell. Semmi más. A távolban megpillantok egy oázist. Végre! Futni kezdek, ahogy csak bírok. A zöld növények, na meg a hűsítő folyó, a mennyország most. El kell érnem. Futok, futok, és futok. Pislogok egyet, és eltűnik az oázis. Ne! Ez nem lehet! Ez is csak egy trükk volt amit a szemem vetett be az agyam ellen! Grr. Folytatnom kell az utamat. Amíg nem találok ivóvizet, addig mennem kell. De a lábam majd leszakad. Pihennem kéne... úgy le ülnék.... de ha megteszem, félek hogy már nem tudnék fölállni. Ordítani akarok, de nem tudok. A torkom és a tüdőm megtelik homokkal. Nem akarok meghalni. Nem most. Még élni akarok. Vonszolni kezdem magamat. Nem tudom hova, de valahova igen. Mit tettem? Az életben, hogy így kell meghalnom? A múltban tettem valamit? Van az a mondás, hogy ne a múltban gondolkozzunk. És szerintem is ez az igaz. De ez az egész... olyan mint egy csirkecomb. Az elején még húsos finom amit jó ízűen elrágok, de az idő múltával már csak a csont marad, ami böki a csőrömet. És ha nem vigyázok, simán sebet ejthet a számban. Nagyszerű, most már éhes is vagyok...
- Ah! - a szemem összezárul fájdalmamban. A sebemből újra szivárogni kezd a vér. Hanyatt dőlök a földön, és a szép kék eget nézem. Vajon mi lehet most a többiekkel? Mit csinálnak? Vajon érdeklik az, hogy itt szenvedek? Vagy már el is felejtettek? Keresnek? Vagy halottnak hisznek? Carlos, Cristina, Franco és Julio mit csinálnak? Ugye nekik legalább nincs semmi bajuk? Semelyikük sem halt meg... meg ilyenek...
 Tényleg. Rendesen kicsesztek velem. Hogy itt kell megrohadnom. Az álmomban. Rossz érzés az, hogy tudod itt a vég, de még nem haltál meg. Mert így van időd a szenvedésre, rimánykodásra. Először az kívánjuk, bárcsak életbe maradnánk, de utána már azért imádkozunk, hogy haljunk már meg, mert nem bírjuk.
 Az oldalamba egy görcs rándul. A szememből egy könny szökik ki. Ez baromira fáj. Mikor lesz vége? Meg kéne halnom? Az lenne a legjobb. Elmúlnának a fájdalmaim. Bár csak meghalnék!
 A pilláim nehezednek, míg végül lecsukódnak. De még homályosan bár, de mintha egy alak közeledne felém futva. Ő legalább megöl... És bumm! Minden elsötétül.
                              *
 Ott ülök Spanyolország csodaszép tengerpartján. A vizes homokban. A lábamat a víz olykor-olykor bevizesíti, mikor kifut. A nap lemenőben van, így aranyhidat fest a tenger kék vizén. Imádom ezt a helyet. Mikor rossz hangulatban voltam, mindig idejöttem lenyugodni. De most hogy kerültem ide? Meghaltam? Ez a mennyország? Mert ha igen, szívesen maradok. Itt mindig jó. Jó gondolkozni, jó pihenni, jó elfutni a világ elől. Lépéseket hallok mögülem. Vajon ki lehet az? Megfordulok, de csak egy magas árnyat látok. Közel jön hozzám, leül mellém. Ez nem a fényviszonyok hatása, maga az ember fekete! Az arca, a teste mind fekete ködben úszik. A kezét nyújtja felém. Megsimogatja az arcomat. A keze puha, még akkor is ha nem látszik rajta. Ki lehet ő? Vagy mi lehet ő? A keze most a nyakamat cirógatja. Becsukom a szemem. Jól esik. Hirtelen a másik kezét is előveszi. A kezeit a torkom köré fonja. A hüvelykujjaival a gégémet próbálja összenyomni, azzal megfojtva. Kiáltani akarok, de nem jön ki hang a torkomon. Csak nem megnémultam? Eközben a támadóm egyre erősebben szorítja a torkomat. Próbálom levenni magamról a kezét, marom, kaparom, de mintha meg se érezné. A fejemben kevés a levegő. Kapkodnom kell ahhoz, hogy kapjak egy kis oxigént. Az arcom fokozatosan válik a piros egyre mélyebb árnyalatába. A szemem egyre kezd égetni, és a látásom is romlik, majd egyszer csak nem látok semmit.
 Sikítozva, izzadtságban úszva ülök fel, és a kezemet rögtön a torkomra tapasztom.