2016. augusztus 1., hétfő

#10 - Arabella

Sziasztok!
Már javában tombol a nyár, így nem is csodálkozunk, ha a legtöbben a vízparton, vagy a medencében töltitek ezeket a heteket. De ha mégsem nyaraltok, és inkább a hűvös szobában ütitek el az időt, akkor bizonyára szívesen olvassátok el ezt az - extrahosszú - részt, amiben az időjáráshoz hasonlóan felforrósodik a hangulat. (azért ne ijedjetek meg, betartjuk a korhatárt :P )
Jó olvasást!
Puszi: Maja <3
 

Nem nevet, nem dühöng, kifejezéstelen arccal néz maga elé. Egyetlen kósza érzelmet sem fedezek fel világos borostával tarkított arcán. Mutató –és középső ujjával ritmikusan dobol az asztalon, természetes háttérzajt adva ezzel a csicsás, ám csendes helyiségnek. Fejét kissé oldalra dönti, zöld szemeivel kissé furcsán fürkészi az arcomat. Olyan ez, mintha el sem hinné, hogy képes voltam arra, amit tettem.
  Pár perce, hogy beszámoltam a mentoromnak a Játékmesterek előtt nyújtott teljesítményemről, ám a jelek szerint még mindig nem tért teljesen magához a sokkból. Mondjuk, lehet, hogy ezt jó jelnek vehetem, tekintve, hogy Juliót leüvöltötte, amiért alsónadrágra vetkőzött, és mindössze egy bábu meggyilkolására jutott ideje a rögtönzött sztriptíz-show miatt. A fiú azzal a mérhetetlenül gyenge indokkal próbálta kivédeni magát, hogy a Játékmesterek között volt két nő, egy fiatal, ám túlplasztikázott plázacica és egy ráncos, ám élénk nő, akiről üvöltött, hogy már évek óta nem volt pasija. A mentorom erre azzal az érvvel állt elő, hogy valószínűleg Hayes nem lesz elájulva a teljesítményétől, és most sokkal inkább tűnik egy nyálas képű selyemfiúnak, mint egy bátor, tettre kész Hivatásosnak. Persze nem ezekkel a szavakkal fejezte ki magát, de nagyjából ez volt a lényege a mondandójának. 
  Mikor azonban végighallgatta az én beszámolómat is, valósággal elállt a lélegzete. Nagyjából öt perce ez a helyzet áll fent, és az igazat megvallva, egyre kényelmetlenebbé kezd válni ez az egész. Pláne, ha még azt is hozzávesszük, hogy Julio sem tud megszólalni, sőt még az örökön fecsegő Brittanynak sem jön szó a szájára. A néma stylist is csendben üldögél, bár tőle nem is vártam mást. Csak reménykedni tudok, hogy ez az egész a csodálatnak irányul, és nem a rosszallásnak.
- Mit is mondtál Hayesnek, miért nem ölöd meg Juliót? – ráncolja a homlokát a mentorom. Üvölt róla, hogy emlékszik az ominózus mondatra, csak újra hallani szeretné, talán azért, hogy felfogja a tartalmát.
- Azt, hogy Országtársak vagyunk – sütöm le a szemem kínosan. – Ezért hagytam életben.
- Nocsak, szállóigévé vált a tanácsom? – nevet fel halkan Julio stylistja.
  A fiú mosolyogva megvonja a vállát, Brittany pedig nyomban ráüvölt szegény nőre, hogy ne szóljon bele a komoly emberek dolgában. Véleményem szerint a kísérőnk komolysága igencsak vitatható, de mindegy, nem szeretnék akadékoskodni. Meg amúgy is, sokkalta érdekesebb Gabriel reakciója, mint két angol liba vitatkozása.
- Ez érdekes, felettébb érdekes – dünnyögi a férfi a bajusza alatt. – El tudod képzelni egyáltalán, mennyi kérdést hagytál ezzel az rövidke mondattal magad után?
- Igen. Azért tettem – vágom rá automatikusan. – Hogy a Játékmesterek érdeklődjenek irántam, hogy kíváncsiak legyenek a történetemre. A történetünkre – teszem hozzá, egy gyors pillantást vetve Julióra. – Tudod, néha bedobnak pár szadista ötletet, amivel a gyenge, jelentéktelen Kiválasztottakat kínozzák, akiknek senki sem emlékszik a nevére. Nos, én nem akarok azzá válni. Ha pedig kérdéseket hagyok magam után, még csak esélyem sem lesz arra, hogy idén én játsszam a szegény kislány szerepét, akit az unalmas napokban kinyírt egy túlméretezett óriáskígyó.
- Értem… Okos lány vagy te, mindig is tudtam! – vigyorodik el nagy sokára a férfi. – A gondok már csak ott kezdődnek, hogy Hayes bandájában jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mégis mi a francért vagy oda annyira Julióért, aki csak a vetkőzéshez ért. Na, ötletek? – fordul körbe széttárt karokkal.
- Ez a csel az egészben – Julio először szólal meg a hosszú hallgatás óta. – Az emberek megvesznek majd értünk, mármint, még az eddiginél is jobban. Nem értik, mire fel ez a nagy barátság, miközben teljesen különbözünk egymástól, és még csak szövetséget sem kötöttünk. Nem hiszem, hogy annyi eszük lenne, hogy levágnák, tényleg nincs köztünk semmi, csak szimplán jóba vagyunk, amikor Ara nem kap hisztirohamot. A nézők támogatni fognak minket, mert azt hiszik, hogy ha győzelemre segítenek, bármit kiszedhetnek belőlünk. Az újságírók sem engedik, hogy megölessenek, hiszen, ha jól értelmezem, mostantól állandó szerepet töltünk be a napi pletykalapok címlapjain. Szóval, bizonyos szempontból, ez egész jól sikerült.
- Mióta vagy te ilyen számító? – ráncolom rosszallva a homlokomat.
- Nem számító, csak okosabb, mint hittük! – mosolyodik el Gabriel megenyhülve. – Bár arra azért kíváncsi leszek, hány pontra értékelik majd a teljesítményeteket… Mondjuk, megeshet, hogy magas pontszámot kaptok, elvégre akkora show-t kanyarítottatok a lepkeagyú sznoboknak, mint még senki a Viadal történelmében. Tehát, összességében nem teljesen reménytelen a helyzet.
  Most, hogy rájöttem, milyen jó esélyekkel vágok neki a világtörténelem leghalálosabb játékának, a többiekkel egyetemben letelepszem a tévé elé. Gabriel be is kapcsolja a masinát, Brittany pedig maga elé kap egy csomag popcornt. Kissé furcsán méregetem a vígan falatozó nőt, elvégre mégsem moziban van, hanem a pontjainkra vár, melyek dönthetnek az életünkről.
  Éppen, hogy letelepszem, máris a csengő fülsiketítő hangja zavarja meg a kényelmemet. Esdekelve pillantok hol Gabrielre, hol Julióra, ám mindketten látszólag elmélyülten figyelik a legújabb divatról szóló adást. Nem néz ki természetellenesen, csak egy kicsit…
- Csengettek! – küldök egy sokatmondó pillantást az Országtársam felé.
- Hát igen, Gabriel! – néz a fiú a mentorunkra.
- Azt hiszed, hogy a csicskád vagyok? – fintorog a férfi. – Brittany, megtennéd, kérlek, hogy…
- Csitt-csitt, erre az adásra hónapok óta készülök, nem fogom miattatok elszalasztani! – nyivákol a kísérő vadul hadonászva. – Meg amúgy is, miért annyira fáradságos, hogy elmenjetek az ajtóig?!
- Jól van már, na, megyek, csak rohadtul fárasztó volt a napom, és még itthon is csak ugráltattok…
  Idegesen feltápászkodom a kanapéról, és megindulok a bejárat felé. Julio, hálájának jeléül egy csókot dob felém, mire nem bírom ki, hogy ne lengessem meg előtte a középső ujjamat. Persze ez nem gyakorol túl mély benyomást erre a baromra, mindössze egy hülye röhögést kapok válaszul. 
  Átvonszolom magam az előszobán, és felcsapom a hatalmas, ékes mahagóni-ajtót. Legnagyobb meglepetésemre azonban az első dolog, ami szembe jön velem, nem egy csengő fétisben szenvedő nyomorult, hanem egy sötétkék, nedves rongydarab, ami pont a fejemre tapad. Legszívesebben most azonnal felképelném a csomag feladóját. Nem értem, mi késztet egyeseket arra, hogy, hogy pusztán unalomból becsöngessenek egy lakosztályba, majd vizes törölközőkkel hajigáljak a jóakaratú embereket, akik a holdkóros lakótársaival ellentétben vették a fáradságot, és elvonszolták magukat a bejáratig. Mindezt miért? Hogy néhány szerencsétlen földönfutót beengedjenek, vagy legalábbis megkérdezzék a nyomorékoktól, hogy mit akarnak. Természetes hát, hogy nem tudom türtőztetni magam, azzal a lendülettel dobom vissza a textilt, amivel megérkezett.
  Az igazi döbbenet azonban csak most következik. Az első ember, akit meglátok az ajtóban, Noah-Levi Infierno, amint éppen morgolódva ledobja a fejéről a sötét pólót, melynek közepén Spanyolország címere díszeleg. Mögötte ott áll a csuromvizes Isabel, a női mentor, a kísérő, aki úgy néz ki, mintha összeverekedett volna egy szivárvánnyal. Utoljára Carlost pillantom meg, aki egy laza félmosoly kíséretében, félmeztelen felsőtesttel támasztja az ajtófélfát. Mit ne mondjak, köpni-nyelni nem tudok a meglepetéstől. Ezernyi kérdés kavarog a fejemben. Ezek közül három izgat a legjobban: Mi történt a spanyolokkal? Miért támadtak meg Carlos pólójával? És végezetül, miért ennyire dögös ez a gyerek?
- Sziasztok! – nézek végig zavartan a társaságon. – Veletek meg mi történt? Felrobbantottatok egy vízerőművet?
- Mi nem, de Bongyorka igen! – Isabel egy felbőszült pillantást küld Sia felé.
  Kötelességemnek érzem, hogy ne hagyjam szegényeket az ajtóban ácsorogni, így hát kedvesen beljebb invitálom őket a nappaliba. Közben legnagyobb sajnálatomra képtelen vagyok levenni a szemem Carlos tökéletesen kidolgozott felsőtestéről. Szinte már én, magam is zavarba jövök attól, hogy mennyire vonzódom hozzá. Megpróbálom elterelni a gondolataimat, és másra koncentrálni, de úgy érzem, ez egyszerűen képtelenség! Na, most örülök, hogy én nyitottam ajtót! Bár, ami azt illeti, szívesen megnéztem volna Gabriel fejét, amint fejbe dobják Carlos átázott felsőjével…
  A vendégek érkezésére a többiek azonnal felkapják a fejüket.
- Szia Sia! - köszönti Brittany a kísérőt. - Tetszik a sminked. Remélem, a cirkuszba készülsz!
- Helló Brittany - teszi a csípőjére a kezét Sia. - Fogytál? Mivel hánytatod magad?
  Úgy tűnik, a hülye tyúkok jól ellesznek egy ideig egymás szekálásával. Sebaj, legalább addig sem kell az agyament rikácsolásukat hallgatnunk. Ami azt illeti, sokkal inkább érdekel a spanyol csapat váratlan felbukkanása és a szétázott külsejük, mintsem a két plázacica harca. Természetesen, ezzel nem csak én vagyok így.
- Látom, jól sikerült a jakuzzi parti! – mormogja Gabriel, miközben egy tüzetes pillantást vet a csapatra.
- Ó, köszönöm, nagyon kielégítő volt, egy hibát leszámítva... - húzza el a száját Sia.
  Carlos és Isabel kifejezéstelen arccal mered a nőre, Noah pedig egy gyilkos pillantással ajándékozza meg. Mikor rádöbben, hogy ennek bizony nem sok hasznát veszi, egy lemondó sóhaj kíséretében félrehívja a mentorunkat, hogy beszámoljon neki a történtekről. Megjegyzem, erre én is kíváncsi lennék, és szívem szerint követném őket, feltéve persze, ha…
   …ha nem kalandoznának a szemeim egyfolytában Carlos hasán lévő kockák, és a fiú eszméletlenül széles válla felé. Jól tudom, hogy őrültséget művelek, és hogy semmi értelme a spanyol után vágyakoznom. Basszus, még Juliónak is leesett, hogy ennek a kapcsolatnak egyszerűen nincs jövője! Mondjuk, más kérdés, hogy ő ennek ellenére ugyanúgy rá van kattanva szegény Isabelre, de mindegy… Persze, érdekel is engem az Országtársam fogyatékos eszmefutása, miközben itt áll a nappali közepén Carlos Contreras, a földkerekség egyik leghelyesebb pasija, egy szál nadrágban, ami szintén vizes, így tökéletes hangsúlyt fektet a csodás lábára. Meg persze, a felsőtestével sem tudok betelni, és akkor még nem is beszéltem arról, mennyire észveszejtő látványt nyújtanak sötétbarna tincsei, ahogy lucskosan a homlokára tapadnak! És a szeme… Így, hogy dühös, talán még vadítóbban ragyognak! Oké, nem érdekel Christina, nem érdekel Gabriel, sem a Juliónak tett ígéretem, nekem meg kell szereznem ezt a srácot! Persze, nem lesz túl hosszútávú kapcsolat, de hát könyörgöm, Carlosról beszélünk, talán még az sem érdekelne, ha csak kihasználna… 
  Ettől a gondolattól azonnal észbe kapok, és határozottan megrázom a fejem, elhessegetve ezzel az agyamban tomboló ezernyi romantikus gondolatot. Te jó ég, ha az előbbi gondolatmenetemet bárki is hallaná, azt gondolná, egy olcsó ribanc vagyok, akit egy dögös felsőtest látványa is olyannyira ámulatba ejt, hogy máris a tulajdonos karjaiban köt ki. Pedig ez nem igaz, sőt, óriási baromság! Én csak megnéztem magamnak Carlost, ez nem bűn… Na, jó, elegem van magamtól! Hogy lehetek ennyire hülye?! Hahó, drága Arabella, térj végre észhez, olyan nincs, hogy te meg Carlos, maximum olyan, hogy megölöd Carlost! – üvöltöm az ostoba agyamnak. Nem szabad törődnöm vele, el kell felejtenem! Méghozzá, végleg.
  A figyelmem elterelése érdekében inkább Isabelt kezdem el bámulni. Rögvest feltűnik, hogy szegény lány vacog, és a karját dörzsölgeti, gondolom azért, hogy kicsit felmelegítse magát. Egy gunyoros mosoly kíséretében állapítom meg, hogy ismét bebizonyosodott, hogy Julio Fuarez bizony nem akkora gentleman, mint ahogy azt mutatja. Lefogadom, még csak meg se fordult a cuki kis fejében, hogy felajánlja a lánynak a pólóját. Ahogy így ingadozik a tekintetem a két spanyol között, egy zseniális terv fogalmazódik meg bennem, mellyel két legyet üthetek egy csapásra.
- Ha gondoljátok, adhatok kölcsön ruhát! – mosolygok Isabelre kedvesen. - Amúgy is annyi göncöm van, hogy nem tudok betelni velük! Ha van kedved, nyugodtan válogass! – terelgetem a lányt a szobám felé, majd hirtelen megakad a tekintetem a kanapén döglődő fiúkon. - És természetesen Julio is szívesen ad pár cuccot Carlosnak…
  Julio erre kapcsol, és Carlost a szobája felé invitálja. Mielőtt belépnének az ajtón, gyorsan megragadom az Országtársam karját, és egy lényegre törő információt súgok a fülébe.
- Lehetőséghez mérten olyan pólót adj neki, amiből nem látszanak ki az izmai, és nem túl feszülős! Máskülönben a te bábud is holtan végzi! – sziszegem.
- Te annyira beteg vagy! – röhög ki lazán, majd eltűnik a haverja után.
  Egy hangos sóhaj kíséretében követem Isabelt a szobámba. A lány mosolyogva veszi szemügyre a hálóm minden egyes zugát, láthatólag tetszik neki a helyiségben uralkodó rend és tisztaság. Mikor megpillant, megfordul, és kedvesen megtudakolja, mit vehet fel. Igazság szerint nekem teljesen mindegy, miben tölti a szabadidejét, a lényeg, hogy ne fagyjon ketté, és hogy Julio ne induljon be túlságosan a látványától. Rövid gondolkodás után egy rózsaszín pólót, és egy fekete térdnadrágot nyomok a kezében. Szerencsére nem vesződik sokáig az átöltözéssel, így hát a kanapé felé vesszük az irányt. Lehuppanunk a pihe-puha fekhelyre, majd beszélgetünk egy kicsit a pontozásról. Igaz, nem árulunk el túlságosan lényegre törő információkat a másiknak, mindössze azt tárgyaljuk ki, milyen durva érzés volt belépni a terembe, és hogy Tymothy Hayes mennyire unszimpatikus egy figura. Kis idő múlva a mentoraink is csatlakoznak hozzánk. Néhány perc múlva Julio és Carlos is feltűnnek a színen. A két fiú hangos röhögés közepette telepszik le közénk. Egy villámló pillantást küldök Julio felé, mire ő alig észrevehetően megrázza a fejét, jelezvén, hogy nem rajtam nevettek. Egy másodperc töredéke alatt végigmérem Carlost, és megállapítom, hogy az Országtársam igen jó munkát végzett, és normális, nem nevetséges, mégis lezser cuccokat választott a spanyolnak, melyekben nem néz ki annyira dögösen, hogy megkattanjak a látványától. Egy félénk mosollyal jutalmazom Julio teljesítményét, melyre szokásához híven egy önelégült kacsintással válaszol.
  Most, hogy mindannyian összegyűltünk, Noah bele is vág a dolgok közepébe.
- Gabriellel megbeszéltük, hogy amíg nem teszik helyre a lakosztályunkat... De komolyan Sia, hogy tudtál egy teljes emeletet elárasztani? - néz idegesen a kísérőre. – Na, de, hogy amíg nem teszik helyre, addig ez lesz az ideiglenes szállásunk.
  Eléggé letaglóz Noah kijelentése, pár másodpercig meg se tudok szólalni, csak kapkodom a tekintetemet az Infierno testvérek és Carlos között. Itt fognak aludni? Mit ne mondjak, ez eléggé keresztülhúzta a számításaimat a mentorokkal kapcsolatban. Nyilvánvalóan Noah-t is ugyanazok a célok vezérlik, mint Gabrielt: hogy lehetőséghez mérten minél jobbá tegye a mentoráltjai sorsát. Viszont az mégsem fér a fejembe, miért pont a mi csapatunkra esett a választásuk. Elvégre Julio köztudottan odáig van Isabelért, és hajdanán nekem is tetszett Carlos. Vagy Noah nem értesült ezekről?
- Szuper ötlet! - helyesel azonnal az Országtársam. - Nyugodtan maradhattok, ameddig csak akartok. Ugye, Ara? - bök oldalba, jelezve, hogy én is mondjak valamit.
- Öhm, persze... - motyogom zavartan. A pillantásom összeakad Carloséval. Muszáj megemberelnem magam, a végén még azt hiszi, hogy ilyen kis mulya vagyok, vagy, hogy Julio kedvesebb és vendégszeretőbb nálam. - Szívesen látunk benneteket!
- Szuper! – vigyorodik el Carlos, és Isabel ajkain is széles mosoly terül el.
- Örülök, hogy sikerült megállapodni - bólint Gabriel, majd pár lépéssel közelít Carloshoz. - Te! Hallod, ember, figyelek ám! Nehogy nekem rámássz Arabellára! Persze, ez csak amolyan baráti tanács... De azért jó, ha tudod, hogy nem felejtettem el, amire annak idején kiképeztek!
  A fiú arcszíne másodpercek töredéke alatt vált át egészséges színűből paprikavörösre. Ami azt illeti, engem is felhúz kissé a mentorom kirohanása, elvégre Carlos mégis csak a vendégünk, nem lenne szabad ilyen gorombán viselkednie vele. Meg amúgy is, hogy gondolja már, hogy rám hajtana! Oké, nyilván ő is pasiból van, ráadásul egy kifejezetten szívdöglesztő pasiból, érthető, ha szeret csajozni. Ennek ellenére mégsem lenne illő összetéveszti Julióval, aki a szó szoros értelmében mindenkivel kikezd, aki szembe jön vele. Ha még azt is hozzáveszem, hogy Julio jelenlegi, és az én jövendőbeli szövetségesemről beszélünk, akit nem lenne érdemes elriasztani, még jobban felmegy az agyamba a pumpa. Értem én, hogy Gabriel csak meg akar védeni, de igazán eljuthatna már az agyáig, hogy tudok magamra vigyázni, nem szükséges ehhez feltétlenül az ő közbeszólása.
- Ne már, Gabriel, hagyd békén szegényt! – rázom idegesen a fejem, majd egy gyors mozdulattal lehúzom magam mellé Carlost. – Bocsi, kicsit bedilizett tőlünk!
  A fiú, annak ellenére, hogy láthatóan megviselte az egykori bajnok rögtönzött hegyi beszéde, egy laza mosolyt erőltet az arcára, majd kíváncsian fordul a hatalmas képernyőjű plazmatévé felé. A figyelme teljes mértékben érthető. Végre-valahára elérkeztünk ugyanis a mai nap csúcspontjához! Most tudjuk meg Charlie Blow-tól, hogy a Játékmesterek hány pontra értékelték a délelőtti teljesítményünket. A műsorvezető megjelenése, mint mindig, hagy némi kivetnivalót maga után, bár mérget vennék rá, hogy az angol tyúkok letörnék a kezemet, ha egy ujjal is hozzá merészelnék érni a férfi élére vasalt, kockás ingéhez, illetve gondosan hátrazselézett, csöppet sem természetellenes látványt nyújtó, hidrogénszőke hajához. Talán csak azt köszönnék meg nekem, ha lefognám a pasas kezét, hogy végre ne doboljon olyan retardáltan azon a szerencsétlen asztalon.
  Charlie nem teketóriázik soká, azonnal belevág a lecsóba.
- Hölgyeim és Uraim! – kezdi vigyorogva. - Mint tudják, egytől tízig folyt a pontozás, ami meghatározó szerepet tölt be a Kiválasztottak életében. Várjuk már a végeredményeket? Igen? Akkor van is miért, ugyanis az idei mezőny sokkal erősebb, mint az eddigiek... Az idei mezőnyben a Kiválasztottak mind okosak, gyorsak, erősek, rafináltak! És most nézzük... Hogy hány pontot érdemelnek! Elsőnek, Sky Phara-Pholer, az Amerikai Egyesült Államokból! A pontszáma, öt!
  Unottan figyelem a Kiválasztottak beesett arcát, szinte alig jegyzek meg egyet-kettőt közülük. Talán csak a svéd fiúnál kapom fel a fejem, akinek a teljesítményét tíz pontra értékelték a Játékmesterek. Kissé meg is lepődöm a dolgon, hiszen az északi államokból nagyon ritkán kerülnek ki igazán erős harcosok. Mindössze egy pillantás elég, és már meg is beszéljük Julióval, hogy ezt a Niels gyereket az elsők között kell eltenni láb alól. Az, hogy kié lesz a megtisztelő feladat, hogy átvágja a csávó torkát, még nem tárgyaljuk meg. Mondjuk, van egy sanda gyanúm, hogy az Országtársam önmagára osztaná a szerepet, mint ahogy minden fontos dolgot, csak hogy aztán ország-világ előtt eldicsekedhessen a nagyszerűségével.
  A svéd gyereket Isabel követi. A szemem sarkából figyelem a lány izgatott, kissé kételkedő arcát. Úgy gyöngyözik a homloka az izzadságtól, hogy szinte már megesik rajta a szívem. Hál’ Istennek, Blow nem táncol sokáig az idegein, egy rövidke bevezető után elárulja, hogy tíz pontot szerzett. Ahogy az összes levegő kiszakad vendégem tüdejéből, egyszeriben én is megkönnyebbülök. A legfurább az egészben, hogy még csak féltékenységet sem érzek Isabel iránt, hanem rögtön vigyorogva gratulálok neki a kiemelkedő teljesítményéért.
- Gratulálok, ez szép teljesítmény! Bár, tőled nem is vártam mást – simítja meg a vállát egy laza félmosoly kíséretében Julio.
  A mozdulat láttán összesen három pár szemöldök szalad a levegőbe. Isabel persze nem hagyja magát, mihelyt feleszmélt a sokkból, egy könnyed rántással lerázza magáról a fiú kezét. Az, hogy én kiakadok az Országtársam nem létező agyműködésén, talán már senkinek sem okoz meglepetést. Az viszont sokkalta furcsább, hogy Noah-nak is leesett, hogy Julio esetleg nem csak mint szövetséges tekint a szeretett húgocskájára. Persze, a spanyolok mentorának nincs sok ideje a retardált Országtársam miatt bosszankodni, ugyanis a szintén nem túl eszes Carlos véletlenül elszólja magát, és ezzel napvilágra kerül Isabel titka, miszerint az edzés során megsérült a lába.
  Időközben kiderül, hogy Carlos is maximálisan teljesített, legalábbis az arcképe mellett lebegő tízes erre enged következtetni. Meg szeretném dicsérni a fiút, ám erre nem nyílik alkalmam, ugyanis Isabel elkezdi szívatni, gondolom, hogy megbosszulja neki az előbbit. Olyanokat vág a fejéhez, hogy igazán ügyes, ha a folyamatos csajozás és zabálás mellett még a felkészülésre is jutott ideje, meg hasonlók. Persze a fiú sem szívbajos, azon nyomban visszavág a falmászós üggyel, mire Noah is bekapcsolódik a vitába. Pár perc után teljesen elvesztem a fonalat, csak kapkodom a fejem jobbra-balra, úgy próbálom követni az eseményeket – sikertelenül. Úgy döntök, sokkal kifizetődőbb, ha az ellenfeleim pontjaira koncentrálok. Éppen, hogy a képernyőre emelem a tekintetemet, rögtön az olasz ribit pillantom meg rajta, fényesen csillogó, kékes hologrammal befedve. Nem mehetek el mellette anélkül, hogy meg ne állapítsam, milyen jól mutatna hasonló háttérrel a képe az égbolton, mondjuk, úgy éjfél táján, az Arénában. Izgatottan várom az eredményét. Magamban szurkolok, hogy minél alacsonyabb pontszámot kapjon, és emiatt veszítse el az összes támogatóját. Már, ha egy ilyen ostoba tyúk életéért képes valaki pénzt adni.
  Legnagyobb meglepetésemre, és csalódásomra azonban, Christina fényképe mellett a tízes szám jelenik meg, csakúgy, mint a spanyolok esetében. A düh átjárja az egész testemet, ahogy a szemtelen kis számot figyelem. Mi a franc? Mégis hogy a fészkes fenébe történhetett, hogy ez a lotyó maximális pontszámot kapott?! Na, mi van, talán a Játékmesterek beájultak pár elcseszett jobb egyenestől? A gondolat azonnal szöget üt a fejembe. Rádöbbenek, hogy jóformán fogalmam sincs, mihez ért a lány, leszámítva persze, hogy sértegessen, és Carlosszal flörtöljön.  
  De most komolyan, mit tett, amiért annyira odáig vannak érte? Lefejezett egy bábut, vagy mi? Jesszus, mindezt két lépés távolságról tette? Hát, komolyan mondom, eldobom az agyam!
  Jó, oké, meglehet, hogy tényleg szorult némi tehetség a csajba… De vajon mekkora? Egyszeriben megbánom, hogy korábban nem fektettem elég figyelmet Christina harctudására, csak arra koncentráltam, hogy Carloson lóg. Most bizony igencsak jól jönne, ha tudnék róla egyet, s mást. Bármennyire erőltetem is az agyam, egy fikarcnyi információ sem jut eszembe. Ha jól emlékszem, második nap le se tolta a ronda képét az edzőterembe. Vagy mégis? A rohadt életbe, fogalmam sincs, akkor is csak Carlosszal foglalkoztam!
  A gondolatmenetemből a saját arcképem ránt vissza a valóságba. Amint megpillantom magamat a képernyőn, szinte elborzadok a látványtól. Na, nekem viszont szörnyen áll ez a kék fény! Ezért is lesz jobb, ha egyszer sem kell a többieknek és Anglia mélyen tisztelt lakosainak eme szörnyűségre emelniük becses tekintetüket!
- Elérkeztünk az utolsó országhoz, mely abban a megtiszteltetésben részesült, hogy részt vehet a Viadalon – vigyorog a képembe Charlie. - Nézzük hát, hogy teljesítettek a Kiválasztottak. Elsőként is Arabella Asesino... Nos, bármennyire is alacsony, a pontszáma annál magasabb! Megkapta a Játékmesterek tiszteletét, bár Mr. Hayes azt üzeni neki, hogy a továbbiakban kisebb hangsúlyt fektessen az érzelmeire. A pontszáma a nyolcas!
  Pár másodpercig szinte fel se fogom, mi történt, annyira letaglóz a pasi poénosnak szánt megjegyzése. Bármennyire is alacsony, a pontszáma annál magasabb! Hahaha, ez aztán a humor, kíváncsi lennék, mióta akarja elsütni ez a nyomorék bájgúnár! Remélem, Anglia lakói, na meg az olasz ribi most fogják a hasukat a röhögéstől, majd összegörnyednek a felülmúlhatatlan vicc hallatán! Carlos, Isabel és Julio barátságos vállveregetései kellenek ahhoz, hogy felfogjam a mondat valódi jelentését. Nyolc pont – elsőre talán átlagosnak tűnhet, de ha jobban belegondol az ember, és megpróbál a dolgok mögé látni, rájön, hogy nem is annyira rossz teljesítmény! Sőt, ha lehet ilyet mondani, egészen jó! Nem kirívóan sok, tehát nagy valószínűséggel nem válok majd a többiek első számú célpontjává, ám pont elég ahhoz, hogy támogatókat hozzon a konyhára! Óvatosan Gabrielre tekintek, aki egy óriási, levakarhatatlan vigyor kíséretében, feltartott hüvelykujjal jelzi, hogy minden szuper, remekül teljesítettem.
- Elérkeztünk sokak kedvencéhez, az utolsó Kiválasztotthoz, aki viszont ezt a szép számot elnézve, jó eséllyel nem az utolsók közt fog végezni – folytatja a műsorvezető a sort hosszas heherészések közepette. - Nyilván mindenki oldalát fúrja a kíváncsiság Julio Fuarez pontjaival kapcsolatban, így hát nem is húzom tovább a szót, elárulom a kedves közönségnek az igazságot. Julio tíz pontot érdemel. Gratulálok!
  Gabriellel egy hitetlenkedő pillantást váltunk az alábbi monológ hallatán. Persze, mindez nem Julio harctudása ellen irányul, mindketten tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a fiúnak ez esetben nem csak a szája nagy, tényleg mesterien bánik a kardokkal. Viszont az a show, amit lenyomott mellé… Hát, azt hittem, nem lesz túl felhőtlen a fogadtatása a Játékmesterek körében. Persze az sem kizárt, hogy az előbb csak mellébeszélt a fiú, elvégre ez sem áll annyira távol tőle. Igaz, kicsit letaglózott a pontszáma, ám ennek ellenére nem tudom megállni, hogy ne gratuláljak neki a teljesítményéhez. Isabel és Carlos is csatlakoznak hozzám.
- Kérlek, ez csak természetes! – vágja rá a barom szinte reflexszerűen.
- Úgy mondják, köszönöm, ti is jók voltatok... - duruzsolom unottan a fülébe, mire észbe kap, és gyorsan megköszöni a spanyoloknak a dicséretet.
  Szerencsére ők már hozzászoktak az Országtársam egójához, így hát nem veszik a szívükre a megkésett mondatot. Charlie vigyorogva felolvas pár érdektelen információt, majd megköszöni a figyelmet, végezetül pedig jó éjszakát kíván a nézőknek. Gabriel azon nyomban kikapcsolja a készüléket, mihelyst véget ér az adás.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én farkaséhes vagyok! - ütögeti meg a hasát Noah.
  Carlos szinte felpattan a helyéről, úgy rohan az ebédlőbe. Mi, többiek nem vagyunk ennyire hiperaktívak – vagy éhesek – így hát lassan vonszoljuk magunkat a spanyol után. Az étkezőbe érvén megcsapja az orromat a különféle egzotikumok ínycsiklandozó illata. Kissé furcsállom, hogy a szemeim mindvégig kopogtak az éhségtől, ám az érzés csak most, a tengernyi kaja láttán tört felszínre bennem. Persze, ezzel a többiek is így vannak, értelemszerűen mindenki szeretne mihamarabb valami harapnivalóhoz jutni. Carlos már a fél asztalt a tányérjára pakolta, Isabel viszont kissé nyűgösen telepszik le az egyik székre, amit Julio nagylelkűen kihúzott neki.
- Micsoda úriember itt valaki… - motyogja a lány unottan.
- Kötelességemnek éreztem! – érkezik a válasz.
  A rövid párbeszédre persze Carlos is felkapja a fejét. Amint leesik neki, hogy mennyire komoly szerelmi ügyek vannak kialakulóban, míg ő zabál, csatlakozik Julióhoz, a fiú példáját követve, kihúzza előttem a széket. Részletkérdés, hogy elég a szemébe néznem, máris rádöbbenek, hogy mindezt nem miattam tette, jelen esetben semmi sem érdekli jobban a vacsorájánál. A többiek is leülnek, és szednek maguknak a tömérdek ételből. Alig eszünk pár falatot, Noah rögtön folytatja az adás alatt megkezdett vitát.
- Szóval, Isabel, mi baj is van a lábaddal? – kérdezi összeszűkült szemekkel.
- Még tegnap este Carlos felkeresett a szobámba, mert rosszat álmodott, mert nem tudtam hegyet mászni. Addig győzködött, míg megígértem neki, hogy holnap megmutatom, hogy tudok falra mászni. El is kezdtem mászni, megjegyzem ott volt az a Niels gyerek, aki tíz pontot kapott, de aztán rájöttem, hogy tériszonyom van, és megpróbáltam lemászni, de megcsúszott a lábam, emiatt leestem, és megfájdult, de most már semmi baja, de tényleg. – hadarja a lány egy szuszra. A bátyját persze nem lehet ennyivel meghatni, továbbra is furcsán méregeti az arcát. És persze, ha már balhé van, Julio is kötelességének érzi bekapcsolódni. Vagy elterelni a figyelmet. Vagy megmenteni Isabelt. Vagy nem tudom, mi is a célja az egésszel, a lényeg, hogy a gyerek nem százas!
- Izé… Ez a hús borzalmas, marja a torkomat!
  Kár, hogy ennél jobbra nem futja a csekély méretű agyával. Pedig egészen tűrhető lenne az alakítása, már ha nem kacsingatna közben folyton Isabelre.
- Mi baj van, tikkelsz? – kérdezi reflexből a spanyol lány.
- Nem, csak próbállak megmenteni! – Na, de jó, úgy tűnik, Julio elővette a hősies képét. Kár, hogy szegénykém annyira sötét, hogy nem vágta le, hogy Isabel nem a szeme egészségéért aggódik, szimplán csak unja a folyamatos nyomulását.
- Irónia, ember! – csapok a homlokomra unottan.
- Ezt még én is levágtam! – mondja Carlos, miközben egy adag húst lapátol a szájába.
- Azta', de okos vagy! – gúnyolódik Gabriel. - Ha tudnám, hol csesződött el ennyire az ízlésed! - suttogja a fülembe úgy, hogy senki más ne hallja.
 - Hagyjál már, semmi baj az ízlésemmel!
   Sajnos ezt a kelleténél kicsit hangosabban mondom, mire mindenki engem kezd bámulni, még a depressziós bohócra emlékeztető Bongyorka is. Isabel rá is kérdez, hogy mi a baj, miért kiabálok. Gyorsan, rögtönözve kell cselekednem, ha nem akarom, hogy mások a nem létező magánéletemen csámcsogjanak. Nem valószínű, hogy túlélném, ha Carlos rájönne, hogy tetszik nekem…
- Semmi, nem fontos! - rázom tagadólag a fejem. - Csak Gabriel szerint semmi baj a hússal, szerintem viszont felháborító, hogy ezt a hányadékot fel merték szolgálni! - tolom el magamtól a tányért egy fintor kíséretében. - Ezzel még Julio is egyet ért!
- Ja, igen, szerintem is rohadt bénák ezek a szakácsok! - bólogat hevesen. - Már el is ment az étvágyam.
  Egy hálás pillantást vetek a fiúra, amiért kisegített, a mai nap folyamán már másodszor. Sőt, ha a pontozás előtti beszélgetésünket is beleszámítom, ez már a harmadik felém irányuló jó cselekedete a nap folyamán. Sajnos azonban, nem mindenkit olyan könnyű meggyőzni a romlott hússal kapcsolatban…
- Nem t’om… Szerintem finom! – vigyorog Carlos, mint egy fakutya.
  Julio amolyan „Nem tudsz te semmit” – fejet vág, majd jobb híján, szed magának egy kis salátát, azt kezdi unottan majszolni. A mentorok is visszatérnének a vacsorájukhoz, már ha egy enyhén zavaró tényező bele nem rondítana az idilli képbe. Isabel undorodva legyezgeti a levegőt, Gabriel kikerekedett szemmel bámul maga elé, a két kísérő és Claire fintorogva húzzák össze a szájukat, Julio reményvesztetten a tenyerébe temeti az arcát, Noah pedig idegesen motyog valamit az orra alatt. Ha jól sikerült kivennem, valami olyasmi lehetett, hogy „Jézusom, hova kerültem!”. Nos, az ominózus kérdést akár én is feltehetném magamnak Carlosszal kapcsolatban. Mert az még oké, hogy véletlenszerűen elfelejt felöltözni, és egy szál alsóban jön le edzeni. Alapjaiba véve azzal sincs semmi gond, hogy szintén teljesen random szól Juliónak, hogy ne igyon sokat az Aréna előtt, Isabelt pedig a hegymászással zargatja. Egye fene, még azt is lenyelem valahogy, hogy még nem koptatta le Christinát. De az, hogy társaságban, az asztalnál leböfögte az Országtársát, na, az már felháborító! Nem tartom magam egy fene nagy igényekkel rendelkező embernek, nem várom el senkitől, hogy tökéletes legyen, de basszus, azért létezik egy udvariassági szint, amit nem ártana betartani! Ez alól még a kockahasú, szép szemű fiúk sem élveznek kivételt!
- Oké, most már tényleg elment az étvágyam! És belátom, hogy igazad volt, Gabriel - fintorgok.
  Senkinek sem okoz nagy meglepetést, hogy Carlos miatt már egyikünk sem kívánja a svédasztalon sorakozó tengernyi finomságot. A spanyol persze nem érti, mi ütött belénk, én pedig egyre erősebben elgondolkozom, mégis mi tetszett nekem ebben a gyerekben. Jó, tényleg nem ronda, sőt kifejezetten jóképű, és kedves is, csak sajnos az agya valamikor, úgy tizenkét éve megállt a fejlődésben.
  Aránylag gyorsan sikerül lepakolnunk az asztalt, ezután pedig kezdetét veszi a fürdés. Nem sokat agyalunk a sorrenden, bár Gabriel ragaszkodik hozzá, hogy mi, a „kicsik” kezdjünk, ugyanis nekünk még szükségünk van az energiára, nem maradhatunk kipihenetlenül. Nem szeretnék hosszas udvariaskodási ceremóniákba bonyolódni, így hát úgy döntök, amíg ez másoknak nem okoz problémát, engem illet az elsőség joga. A szobámba sietek, magamhoz kapom a pizsamámat, majd miután rájövök, hogy nem áraszt magából túl kellemes szagot, inkább egy másik szerelés mellett állapodok meg. Nem cécózok sokat, elvégre, alig hordtam valamit az edzős szettemen kívül. Egy halványsárga trikóra és egy szürke rövidnadrágra esik a választásom, ezekkel a kezemben indulok el a fürdő felé. A többiek láthatóan egész jól elvannak, így hát nem zavarom őket feleslegesen. A tusolás – öltözködés – fogmosás – fésülködés négyesen is viszonylag hamar túlesek. A napom során annyira hozzászoktam a folyamathoz, hogy már mindent teljesen automatikusan teszek, nem gondolom át előtte a mozdulataimat. Mikor végzek, titkon megállapítom magamban, hogy egész tűrhetően nézek ki ahhoz képest, hogy mi mindenen mentem keresztül az elmúlt napokban. A szemeim kipihentnek tűnnek, a hajam fényes és dús, ez a szerkó sem néz ki annyira borzalmasan… Sőt, kifejezetten tetszik! Ha alaposabban megfigyelem, már a Christinától kapott pofon nyoma sem díszeleg olyan feltűnően a pofimon. Miután ezeket végiggondolom, mosolyogva lépek ki a vendégeimhez, és Isabel kezébe nyomom a fürdő kulcsát. A lány rögvest el is tűnik a párától fűtött helyiség homályában. Csak egy halk kattanás jelzi, hogy nekikezdett a készülődésnek.
  Az egyik szobából a pakolászás neszei hallatszódnak ki. Mivel Julio a kanapén ül, arra következtetek, hogy Carlos rendezi be ideglenes lakhelyét. Nem akarom zavarni a fiút, meg amúgy sem vennék rá mérget, hogy a vacsorai különszáma miatt valaha is komolyan fogom még venni, ezért inkább az Országtársam mellé telepszem le.
- Megcsináltátok már a szobabeosztást? – érdeklődöm.
- Igen – bólint. Az arcán mintha csalódottságot vélnék felfedezni. – Brittany lesz Hayes nőjével, Claire átcuccol a vendégszobába, Gabrielhez Noah költözik be. Hozzám Carlos, hozzád pedig Isabel.
- Aha, az király…
  A mai nap elég rázós volt, rengeteg minden történt velem, így hát nem csoda, hogy kissé elfáradtam. A fejemet ólomsúlyúnak érzem, azt hiszem, képtelen lennék egy másodperccel is tovább tartani. Szabályosan rádőlök Julio széles vállára, úgy figyelem a pulzusát a nyakánál. Pár percnyi hallgatás után a fiú töri meg a csendet.
- Ugye nem akadtál ki, amiért nem Carlosszal kerültél egybe?
- Mi? – kérdezem álmosan. – Jaj, dehogyis, nekem ez tök jó úgy, ahogy van! Így igazságos.
- Akkor oké! – biccent felém egy halvány mosollyal a szája szélén. – Egyébként most mi van veletek? Úgy értem, még mindig bejön, vagy már kiábrándultál belőle?
- Eszméletlenül fanatikusnak kell lenni ahhoz, hogy a vacsi után még tetsszen! – fintorgok undorodva. Julio mindezt egy halk nevetéssel díjazza.
- Na, akkor oké… - mondja. – Persze, fennáll a veszélye annak, hogy egyszer csak elfelejted ezt a kis incidenst, mert aaaaaannyira elvarázsol a srác. Én mégis azt javaslom, hogy ha bármikor is meg akarnád csókolni, jusson eszedbe az este, és egy szempillantás alatt szertefoszlik a kép a hercegedről.
- Azt hittem, bírod Carlost…
- Bírom is, jó arc, de attól még egy idióta! – röhög fel hangosan. Bólogatva erősítem meg a mondandóját. – Egyébként, ha elfogadsz még egy tanácsot… Velem kapcsolatban…
- Mondjad csak! – biccentek felé szórakozottan.
  Ő erre meglepő dolgot tesz. Ahelyett, hogy folytatná, vagy kezdené a monológját, kicsit közelebb húz magához, a tenyerét a derekamra csúsztatja. Nem szorít erősen, hiszen pontosan ismeri magát, és pontosan ismer engem is, jól tudja, hogy erre semmi szükség ahhoz, hogy magához láncoljon. Éjfekete pillantását mélyen az enyémbe fúrja, száját csábító mosolyra húzza, láthatóvá téve ezzel hibátlan, hófehér fogsorát, mely annyira irreálisan fényes, hogy akár magamat is felfedezhetném benne. Kínkeserves évtizedeknek tűnő másodpercekbe telik, mire végre elmondja, amit akart.
- Ha megfordulna a fejedben, hogy engem csókolj meg, mindig gondolj arra, hogy…
- Tudom! Hogy egy beképzelt rohadék vagy, és semmi célod velem, minthogy kihasználj, aztán eldobj, mint egy rossz kis lotyót! – fojtom belé a szót ellentmondást nem tűrő hangon.
-… hogy a legutóbbit is mennyire élvezted! – fejezi be a mondatot a saját verziója szerint.
  A szám széle automatikusan megremeg, ahogy vizslatom az igéző szemeket, a mosolygó szájat, a tökéletes vonalú orrot, és a fiú már-már észveszejtően helyes arcát. Az agyam vagy kántálása kezd, azt üvölti a fülembe, hogy egy idióta vagyok, ha belemegyek Julio Fuarez játékába, és ebből az egészből csak rosszul jöhetek ki. Ezzel szemben a szívem hevesen ver, kis híján kiugrik a helyéről. Arra buzdítja a testemet, hogy préselődjön közelebb a fiúhoz, a karjaimat pedig arra kötelezi, hogy hulljanak a nyakak köré. Az arcunk egyre közelebb és közelebb kerül egymáshoz, már érzem Julio finom, mentolos leheletét az ajkamon. Érzem, hogy az orra az enyémhez nyomódik, a szíve pedig jóval gyorsabban ver az átlagosnál. Bár, gondolom, utóbbi rólam is elmondható. Az állát kissé megemelem, hogy egymás felé irányítsam ajkainkat. Mielőtt azonban bármi is történhetne, egy hangos, hisztérikus sikoly szakítja félbe a meghitt pillanatot.
- Jaj, de cuki! Olyan édibédik vagytok! Csókot!
  Rögvest elszakadok Julio csodaszép szemitől és szájától, a fejemet az egyik szoba ajtaja felé fordítom. Az említett helyen Bongyorka áll – bár első ránézésre nem ismertem meg smink nélkül – és vadul tapsikol, miközben úgy szökdécsel, akár egy agyhalott ötéves, aki megkapta élete első nyalókáját. Gyorsan felmérem a nappaliban uralkodó helyzetet, melynek következtében zavartan veszem tudomásul, hogy a majdnem-csókunkat mindenki látta, nem csak a spanyolok kísérője. Mit ne mondjak, eléggé érdekesek a reakciók. Isabel zavartan, kissé eszelős tekintettel kapkodja a fejét közöttünk, Gabriel unottan forgatja zöld szemeit, Noah és Claire értetlenül néznek össze, miközben hevesen vonogatják a vállaikat, Brittany szerencsére nincs itt, Carlos pedig szokásához híven úgy vigyorog, mint egy idióta. Egy másodperc erejéig elgondolkozom, hogy vajon neki ez a természetes arckifejezése, vagy szimplán annyira retardált, hogy mindent, de tényleg mindent az égvilágon viccesnek vagy jópofának titulál.  
  A leghamarabb Julio kap észbe, meg is próbálja a tőle telhető legprofibb módon elterelni a témát.
- Akkor… - Egy drámai sóhaj kíséretében leültet a kanapéra, majd sebesen összekapkodja a cuccát. – Én mentem fürödni!
- Kösz szépen… - motyogom unottan. – Rád is számíthat az ember!
  Az Országtársam ezt az apró, ám lényeges megjegyzést figyelmen kívül hagyja, szó nélkül indul a fürdőszoba felé. Az ajtóhoz érvén egy könnyed mozdulattal arrébb tolja a lefagyott Isabelt, aztán gondolom, elkezdi a tisztálkodást. Legalábbis a víz csobogásából erre következtethetek. Pár perc múlva Gabriel töri meg a csendet.
- Arabella, szerintem mutasd meg Isabelnek a… Szobádat, igen! – mondja zavartan. – Amíg a srácok fürödnek, beszélgethetnénk egy kicsit a taktikákról! – fordul a spanyol bajnokokhoz mosolyogva. – Brittany, Sia, kérlek, ne sipákoljatok, maximum, ha valaki meghalt, vagy haldoklik. Kösz! Carlos… - A fiú nagy, tágra nyílt szemekkel bámul a férfira, aki ennek hatására úgy dönt, nem fárasztja magát felesleges hegyi beszédekkel. – Kopj le Arabelláról, és viselkedj normálisan! Ja, és ezt nyugodtan átadhatod a másik baromnak is!
  Természetesen senkinek sincs kedve és energiája vitába szállni a mentorommal, így hát mindenki azonnal teszi a dolgát. Isabelt a szobámba vezetem, ahol a lány rendezgetni kezdi a cuccait. Számomra nem kérdés, hogy átadom neki a fekhelyemet, és meghúzom magam a földön, egy puha matracon, amit az ágyneműtartóban találunk. Szerencsére Isabelnek nincs kedve beszélgetni, gondolom, még mindig sokkhatás alatt áll, ezért nyugodtan elmélyülhetek egyre csak kavargó gondolataim kusza világában. Folyton csak Julión jár az eszem, és azon, hogy ha nem lép közbe Sia, akár meg is csókolhatott volna. Azon kapom magam, hogy konkrétan haragszom az angol tyúkra, amiért így belerondított a képbe. Persze, tudom, hogy inkább hálásnak kellene lennem, de egyszerűen nem tudok pozitívan gondolni arra a nőre, aki megfosztott egy ilyen szenvedélyes pillanattól. A fenébe is, miért kezdett el sipákolni?!
  Arcomat idegesen a tenyerembe temetem, és megpróbálom kideríteni, mégis miért vagyok ilyen szerencsétlen. Kis idő után rádöbbenek, hogy valójában nem is Bongyorkára haragszom, sokkal inkább magamra, amiért ilyen ostobán viselkedtem – már megint. Félreértés ne essék, eszméletlenül büszke vagyok magamra, amiért sikerült kivernem a fejemből Carlost, a gondok inkább ott kezdődnek, hogy a spanyol szépfiú helyett a tulajdon Országtársam ette be magát a gondolataim közé. Ez pedig egy borzalmas, égbekiáltó tragédiával egyenértékű! A legszörnyűbb az egészben, hogy teljes mértékben tisztában vagyok a ténnyel, hogy semmi értelme kikezdenem a fiúval, valami mégis arra ösztönöz, hogy nyomuljak rá. Önmagában nem is baj, hogy végre megkedveltem a hülye fejét, sőt ezt pozitív dologként könyvelem el magamban. Az viszont kifejezetten dühítő, hogy majdnem megcsókoltam. Még csak nem is ő indítványozta, mint a múltkor, inkább egyszerre egyeztünk bele a játékba. Abban a pár percben pedig, amíg tartott a varázs, semmi máson nem járt az eszem, csakis Julio Fuarez sokat tapasztalt ajkain. Komolyan mondom, egyszerűen nem értem magam! Mégis mi a francért tetszenek meg mindig azok a pasik, akiktől nem számíthatok sokra? Hallottam már pletykákat arról, hogy a Viadal rendesen hazavágja az emberek gondolkodásmódját, na de ennyire? De hát… Még be se kerültünk az Arénába! Te jó ég, már előre rettegek, mi lesz szegény agysejtjeimmel, mikor kezdetét veszi a vérengzés.
  Úgy érzem, ha nem terelem el a gondolataimat, menten megőrülök! Idegesen megrázom a fejem, sötétbarna szemem gyorsan végigvezetem a szobán. Most veszem csak észre, hogy vaksötét uralkodik, a lakosztály összes zaja elhalt, leszámítva persze az időnként felhangzó hangos röhögést, ami a szomszédos szobából szűrődik át hozzánk. Eléggé meglepődöm azon, hogy ilyen sokáig agyaltam Julión, vagyis, inkább azon, hogy mekkora idióta vagyok. Az ágyamon fekvő Isabel felé téved a tekintetem, aki láthatólag szintén nem bír elaludni. Úgy vélem, mindkettőnknek jót tenne, ha nem ülnénk itt némán, hanem csinálnánk is valamit, aminek hatására talán sikerül elfelednünk a retardált gondolatainkat.
- Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem semmi kedvem aludni! - mondom, majd feltornázom magam. - Mit szólnál egy kis bulihoz? Ne vágj már ilyen fejet, nem akarok kilógni! Csak menjünk ki a nappaliba, és csináljunk valamit, mert itt megőrülök!
    Hála Istennek, a spanyol vevő az ötletemre. Még azt is hozzáteszi, hogy végre megjött az étvágya, tehát ehetnénk is valamit. Kissé bágyadtan, de azért mosolyogva indulunk ki a konyhába. Szöszmötölök egy kicsit a hűtővel, majd jobb híján egy tálnyi sonkás pizzát nyomok a vendégem kezébe.
  Letelepszünk az asztalhoz, és falatozni kezdünk. Alig nyomok be egy szeletet az olasz specialitásból, rögvest feltűnik a szemem előtt egy doboz, melyből fényesen csillogó dolgok kandikálnak ki hívogatóan. Annyira vonzzák a tekintetemet, hogy akarva-akaratlanul közelebb lépek hozzájuk, magam után rángatva Isabelt is. Csak akkor döbbenünk rá, mit is rejt valójában a doboz, mikor közelebb érünk hozzá. Ezek kazetták, méghozzá a modernebb, díszesebb fajtából. Azt hiszem, erre maximum Fire-nek telhetett a vagyonából, más túl szegény ahhoz, hogy ilyesmit készíttessen. Alaposabban megvizsgálom a darabokat, minek következtében különös dolgot vélek felfedezni rajtuk.
  A lemezeken különböző nevek szerepelnek, olyanok, melyek nagyon ismerősen csengenek. Lapozgatni kezdek közöttük, és hamarosan rájövök, hogy ezek bizony a bajnokokról szólnak, jó eséllyel az ő győzelmüket dolgozzák fel. Nem habozom sokáig, ugyanis körülbelül amióta az eszemet tudom, minden vágyam, hogy végignézzek egy ilyen kisfilmet, ami egy olyan emberről szól, akinek rengeteget köszönhetek, még ha sokszor fel is húzom az agyát. Szinte azonnal a kezembe is kerül a kis kazetta, amin fekete betűkkel díszeleg a neve. Szélsebesen beillesztem a tokba a lemezt, majd Isabelt magam mellé húzva, figyelni kezdem a tévét. Kíváncsi vagyok a mentorom minden egyes mozdulatára, minden apró stratégiai lépésére, amit csak végigvitt a Viadalon. Na, meg az is izgat, milyen módszerekkel ölt, hogy viszonyult a többiekhez, és hogy vajon ő is akkora közutálatnak örvendett annak idején, mint én most. Mert igen, ha jobban belegondolok, talán csak Isabelről lehet elmondani, hogy igazán kedvel, még ha le is sokkolta egy kicsit a Julióval való ügyem. Persze, az Országtársammal és Carlosszal is jó viszonyt ápolok, bár nem hiszem, hogy telesírnák a párnájukat éjszakánként, ha egy fatális véletlen folytán felragyogna az arcképem az égbolton…
  Gabriel videójának első képkockáit figyelvén igencsak meglepődöm, elsőre nem is nagyon tudom hova tenni a főszereplőt. Nem hazugság, nem ámítás, Gabriel Gonzales tizenhét évvel ezelőtt kiköpött mása volt Carlos Contrerasnak! Komolyan, mintha a „lakótársamat” látnám… Pont ugyanolyan sötét a haja, ő is elég magas és izmos, a szeme viszont egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül zöld, méghozzá, a szebbik fajtából. Erős volt és jól táplált, nem csoda hát, hogy a Játékmesterektől is tíz pontot kapott, és a mezőny fele szövetségre lépett vele. Már az első percekben bebizonyosodott, hogy remekül bánik a lándzsákkal, sorra gyilkolászta a szerencsétlen gyerekeket a vérfürdőben. Este aztán, amikor az Országtársával őrködött, eltűnt a gyilkológép álarca, egészen nyugodtan tűnt, kedvesen elbeszélgetett a lánnyal. Nagyjából egy órába telt, mire a csaj elszenderedett, a mentoromnak pedig több se kellett, rögtön kimutatta a foga fehérjét. Az összes szövetségesének átvágta a torkát, míg azok az igazak álmát aludták, még a tulajdon Országtársának sem kegyelmezett. Való igaz, miközben megölte a lányt, mintha egy cseppnyi bűntudat suhant volna át az arcán. Amikor egymás után legalább tízszer eldörrent az ágyú, lassan összevonta a szemöldökét, majd, mintha mi sem történt volna, összeszedett egy rakat kaját és innivalót, aztán szó nélkül otthagyta a tábort, hagyván, hogy a légpárnások elszállítsák a halottakat egy olyan helyre, ahonnan már lehetetlen visszatérni. A mentorom akcióját követve még jobban fellelkesült a nép, mindenki Gabrielt akarta látni koronával a fején. Már csak öten voltak életben, a győztest leszámítva a magyar és a horvát lány, valamint a görög és a svéd fiú. A Játékmesterek túlméretezett oroszlánokat küldtek a versenyzőkre, lévén, hogy egy szavannán rendezték a Viadalt. A mutánsok megölték a két lányt, a fiúknak azonban sikerült a Bőségszaruig menekülni. Ott aztán a svéd leszúrta a görögöt, majd Gabrielre vetette magát. Ádáz küzdelem vette kezdetét, csak úgy csattogtak a fegyverek, a két harcos alatt pedig ott marakodtak a pszichopata oroszlánok. Úgy tűnt, a svéd legyőzi a mentoromat, hiszen egy jól irányzott ütéssel leszorította a fiút a földre, pont a Szaru széléhez, késének véres hegye lassan, de folyamatosan közelebb és közelebb vándorolt Gabriel torkához, nagyjából úgy, mint amikor pár órája az ajkaink Julióval… Khm, izé, akarom mondani, Gabriel élet és halál között lebegett, a kés szinte már megvágta a bőrét. Ideges pillantást vetett a lent tomboló fenevadakra, aztán felgyúlt valami zöld íriszében. Senki sem értette, mi juthatott eszébe, de pár másodperc múlva választ kaptak a kérdésükre. A fiú egy jól irányzott mozdulattal átdobta maga fölött az ellenfelét, majd lehunyta a szemét, és vonagló arccal hallgatta végig a svéd fiú, egykori támadója haláltusáját. Csak akkor villantott egy mesterkélt mosolyt a közönségre, amikor bejelentették a győzelmét, azt is valószínűleg csak az illem miatt tette.
  Miután véget ér a mentoromról szóló kisfilm, pár percig lesokkolódva ücsörgök a kanapén, szinte fel se tűnik, hogy Isabel elindítja Claire videóját. Mindig is tudtam, hogy Gabriel kemény ember volt, már akkor is, amikor még nem ismerkedett meg a mentorok nehéz életével. Brazíliában legendák keringenek róla, és a világ minden táján ismerik, így hát nem csoda, hogy már az ismeretségünk előtt a fülembe jutott egy s más a férfiról. Hallottam, mit tett az Arénában, és hogy emiatt mennyien elítélik. Bár valahol megértem a lemészárolt gyerekek családját, mégsem állok melléjük a harcban. Hiszen értem, miért cselekedett úgy, ahogy. Ő is csak egy szerencsétlen Kiválasztott volt, akit jóval több ésszel áldott meg a sors, mint az ellenfeleit. Jól ismerte az Országok Viadalának egyetlen és legfontosabb szabályát: vagy ölsz, vagy téged ölnek meg. Mégis kissé meglepett, mennyire más volt akkor, amikor gyilkolt. A tekintete kissé elhomályosult, ám a mozdulataiban nyoma sem volt kételynek és félelemnek. Az viszont tényleg durva, hogy gyakorlatilag kiköpött mása volt Carlosnak. Megborzongok, ahogy arra gondolok, talán a spanyol fiú is olyan, mint Gabriel, csak még nem mutatta ki a foga fehérjét. Persze, tisztában vagyok a ténnyel, hogy el kell hessegetnem magam körül eme gyötrő gondolatokat, ha már egyszer a szövetségévé szeretnék válni.
  Tekintetemet a tévé felé fordítom, szinte kényszerítem magam, hogy Claire Viadalára figyeljek. Nem is esik nehezemre, tekintve, hogy a nő annak idején eléggé hajazott rám. De komolyan… Őt sem áldották meg túl nagy magassággal az égiek, ellenben hosszú, fekete hajával vonzotta maga köré a fiúk táborát, és remekül bánt a lándzsákkal. Igaz, a szeme világoskék színben pompázott sötétbarna helyett, de azt hiszem, ettől az apróságtól nyugodtan eltekinthetünk. Isabel mentora profikat megszégyenítő módon játszotta az ostoba liba szerepét, a többiek meg persze szépen bedőltek neki, és a lábai elé borultak, mint valami királynőnek. Claire természetesen ezt jól kihasználta, pár hét alatt legyilkolta az összes szövetségesét. A végén aztán a francia fiúval maradtak versenyben. Hamar sort is kerítettek a párbajra, ami igazán izgalmasra sikeredett. Az erdő közepén, egy kis tisztáson köröztek, folyamatosan tartva a szemkontaktust, és erősen szorongatva a kezükben ki-ki a maga fegyverét. Ez Claire esetében értelemszerűen a lándzsát, a francia fiúéban pedig a kardot jelentette. Egy óvatlan pillanatban aztán a spanyol lány gyorsan átdöfte a fiú hasát, aki eszméletlenül rogyott a földre. Utolsó lélegzetével még elárulta a nevét, majd felharsant az ágyú, az akkori műsorvezető pedig rikoltozva bejelentette Claire győzelmét. A lány azonban nem tűnt boldognak, gyönyörű arcán egy könnycsepp gördült végig, hosszú csíkot hagyva maga után.
  A nő győzelme hasonló hatást gyakorol rám, mint Gabrielé. Mindössze az jelenti a különbséget, hogy most nem Isabel megbízhatóságán agyalok, elvégre a lány még távolról sem hasonlít a mentorára. Sokkal inkább foglalkoztatnak Claire érzelmei, amiket egyszer sem mutatott ki a játék alatt, mindössze a végén tört el nála a mécses. Azon töprengem, vajon én is erre a sorsra jutok-e, ha nyerek, vajon engem is ennyire meg fognak viselni a gyerekek halálai. Nem! Kezem automatikusan ökölbe rándul, mint ahogy mindig, ha rádöbbenek egy gyengeségem meglétére. Én nem vagyok Claire! Nem fogom megadni az örömet senkinek, hogy sírni lásson! Nem fogom feladni, mosolyogva, büszkén hagyom majd el az Arénát, bárhogy is alakul a sorsom. Rengeteget szenvedtem már az emberek miatt, jól tudom, hogy egyikük sem ér annyit, hogy miatta itassam az egereket. Meg aztán, attól semmi sem lesz jobb, csak kinevetnek a többiek, és hetekig a feldagadt szemeiddel nyomják tele az összes szennylapot…
  Az utolsó megnézésre kerülő kazetta főszereplője nem más, mint Noah-Levi Infierno, a 215. Viadal győztese, Isabel bátyja, egy eszméletlenül helyes fiú, aki nem mellesleg pszichopatának tart, elviekben valami gond van az agyával, hiszen Julióra bízta a húga sorsát, és pár órája fejbe vágtam Carlos átázott pólójával. Kíváncsian összehúzom magam, úgy figyelem az első képeket, melyek a fiú Aratását dolgozzák fel. Elvileg minden egyes képkockának tisztán kellene élnie a fejemben, ám ez sajnos nincs így, alig emlékszem valamire abból az évből, így hát nem árt figyelnem. Megjegyzem, ez nem okoz komolyabb problémát, főleg Noah külsejének köszönhetően. A fiút ugyanis kifejezetten előnyös tulajdonságok jellemezték, kezdve a kusza, világosbarna fürtjeitől, vidám, aranybarna szemén át, egészen az orra tövében huncutul sorakozó, mégis elmondhatatlanul vonzó szeplőkig. Az még csak hab a tortán, hogy csak úgy dagadtak az izmok a testén, és nem is félt mutogatni őket ország-világ előtt. Érthető hát, hogy az összes lány a szövetségese akart lenni, de néhány fiú is beállt a népes csoport tagjai közé. Noah jórészt kedvesen viselkedett a társaival, bár néha úgy tűnt, eléggé el van szállva magától, csak úgy, mint Julio. Becsületére legyen mondva, egyetlen lánynál sem próbálkozott be, gondolom, fondorlatos tervének köszönhetően, melyet Gabrielhez hasonlóan, az éj leple alatt vitt véghez. Elvállalta az őr szerepét, majd mikor a szövetségesei elszenderedtek, sorjában elvágta a torkukat. Ezt követően megkereste a többi Kiválasztottat is, és velük is végzett. Utoljára a finn lánnyal került szembe. Még el sem kezdődött a párbaj, már mindenki sejtette, mi lesz a csata végkimenetele. Az ugyanis vékony volt és rozoga, úgy remegett, mint a kocsonya. Noah kegyesen bánt vele, nem kínozta meg, alig öt másodperc alatt kivégezte. A háttérből bejátszották a közönség hisztérikus sikolyát, a műsorvezető pedig a tömeget túlüvöltve jelentette be a fiú győzelmét.
  Leesett állal bámulom a képernyőt, és ez csöppet sem Noah vadító külsejének köszönhető, sokkal inkább annak, amit véghezvitt. Azt hiszem, eddig ő nevezhető a legstabilabb lelkiállapotú bajnoknak. Nem sírt, nem reszketett, nem őrjöngött, még csak arcizma sem rándult a Viadal alatt. Emellett kíméletesen bánt ellenfeleivel, nem akart fájdalmat okozni nekik. Mintha tudta volna, hogy pont elég szenvedés jelent számukra, hogy meg kell halniuk, nem akart még egy szadista show-val is rátenni egy lapáttal a dologra. Ez rendkívül szimpatikussá teszi a szemembe a fiút, mint ahogy az is, hogy nem repült rá mindenkire, akinek lánynevet viselt. Egyesekkel ellentétben, ugyebár…
- Hú... - motyogom, mikor feleszmélek a bajnokok okozta sokkból. - A mentoraink keményen nyomták... Kíváncsi vagyok, vajon közülünk hányan lennének képesek mindezt végigszenvedni...
- Az biztos! – helyesel Isabel. - Vajon most büszkék lehetnek arra, hogy győztek, vagy inkább nem?
- Biztos büszkék. Elvégre megalapozták a hazájuk dicsőségét. Másfelől viszont... Hatalmas lelki teherrel járhatott mindez... A sok gyilkosság, a kioltott életek, az adrenalin - sorolom. - Ehhez képest, egész jó állapotban vannak.
  A lány egyetértően bólogat, majd egy olyan kérdéssel áll elém, mely igencsak meglep.
- Szerinted ki lesz az idei bajnok?
  Mint már említettem, a lány faggatózása jobban zavarba hoz, mint Carlos vetkőzése, a Julióval vívott csókcsata, a Christinától kapott pofon, és a győztesek halálmegvető bátorsággal végigküzdött Viadala egybevéve. Csak bámulok a lányra, mint egy ütődött, egy értelmes szó sem jön a számra. Basszus, mit lehetne erre válaszolni? Hiszen annyira egyértelmű, hogy én fogom megnyerni! Jó, nyilván nem száz százalék, rajtam kívül rengeteg jó harcos gyűlt össze a mezőnyben, de azt azért túlzás lenne mondani, hogy bármelyikük képességei felérnek az enyémmel. A legtöbben most tartottak először fegyvert a kezükben, se perc alatt elintézem őket! Sajnos vannak azonban mások is, akiktől azért akad félnivalóm. Christina, Carlos, Julio, a Niels gyerek, maga Isabel… Mégis úgy érzem, én vagyok a legügyesebb, én érdemlem meg a legjobban a győztesnek járó koronát, a csodaszép ékszert, ami beragyogja az ember életét. Persze, ezt nem azért mondom, mert lenézném az ellenfeleimet, vagy hasonló, pusztán realistán tekintek a jövőre.
  Zavartan nézek a lány ragyogó, mogyoróbarna szemeibe, és már éppen válaszra nyitnám a számat, amikor egy hangos sipítozás zaja üti meg a fülemet. Ezt az irritáló hangot akár egymillió közül is felismerném az este történtek után! Kíváncsi lennék, mit művelt már megint Bongyorka… Remélem, ami fürdőszobánkat nem tervezi eláztatni! Viszont, ha úgy vesszük, akár még hálás is lehetek Siának, hiszen neki köszönhetően nem kell válaszolnom Isabel kérdésére. Na, jó, azt azért nem, de elfelejtem neki, hogy „leédibédizett”, és bekavart a magánéletembe!
  Egy kósza összenézés is elég, és máris tudjuk, hogy ennek bizony a fele se tréfa, szélsebesen, a tőlünk telhető leghalkabb módon futni kezdünk a szobám felé. Becsukom magam mögött az ajtót, majd letelepszem a matracomra, úgy hallgatom egyre hevesebben verő szívemet. A tekintetem ismételten összeakad Isabelével. A vendégem már éppen belekezdene a faggatózásba, ezért kötelességemnek érzem mihamarabb elterelni a kínos témát.
- Utálom, hogy amikor aludnom kellene, nem jön álom a szememre, bezzeg amikor tilos, legszívesebben egész nap csak szunyálnék – mormogom látszólag idegesen. Isabel csendesen bólogat, nem nagyon hatja meg a nyafogásom. Már éppen kezdeném kínosan érezni magam, amikor hirtelen eszembe jut az adu-ász. - Figyu, nem tudod véletlenül, mi van Carlosszal? Úgy értem, - pontosítok. - most akkor tetszik neki Christina? Meg amúgy, nincs neki véletlenül barátnője, aki otthon várja?
  A lány láthatólag fellelkesül a téma hallatán, rögtön izgatott mesélésbe is kezd.
- Biztosíthatlak, hogy nincs otthon semmiféle barátnője, és nem tudom mi a helyzet vele és Cristinával. Bár ahogy szemléli a csajt... Sejtem, hogy ő talán kicsi többet akar, mint sima barát. De úgy megnézném az arcát miután Cristina kikosarazza! – Arcán kissé gonoszkodó mosoly suhan végig, úgy mutatja be a jelenetet. - Ez most olyan, mint a Marichuy. Carlos a Marichuy, Cristina pedig Emanuel. És Carlos így; "Ne! Emanuel! Ne hagyj el!"
  A lány mesterkélten az égbe kap, mintha valódi fizikai fájdalmat okozna neki a szerelme elvesztése. Egy halk tapssal díjazom nagyszerű alakítását. Közben persze eljut az agyamig, amit mondott, hogy valószínűleg Carlosnak tényleg bejön az a lotyó, nem csak szórakozik vele. Sajnos nem állom meg, hogy be ne szóljak a helyzetre.
- Szóval, Carlos és Christina... Nagyszerű! Ezek ketten komolyan annyira sötétek, hogy nem jut el a fejecskéjükig, hol is vannak valójában? - gúnyolódom.
   Ez azonban csak a látszat. Nem tudom, miért, de iszonyatosan felhúzták az agyamat az újonnan beérkező információk. Tudom, hogy le kell mondanom a fiúról, nem lehetek olyan ostoba, hogy egy futó viszony miatt felrúgjam az oly régóta dédelgetett álmomat, mi szerint egy nap megnyerem a Viadalt. Azt hiszem, inkább az idegesít, hogy rajtam kívül mindenki - de tényleg, mindenki! - tisztán látott, sejtették, hogy Carlosnak sokkal inkább tetszik az a tyúk, mint én. Gabriel, Julio, Isabel... Furcsa, hogy eddig mindnyájuknál okosabbnak éreztem magam, ám úgy tűnik, tévedtem. Igen fáj, hogy rá kell ébrednem, nem jelentek Carlosnak többet egy ócska, eldobható játékszernél, akivel féltékennyé szeretné tenni szíve választottját. Zárójelben megjegyzem, elég elcseszett egy szíve lehet, ha bejön neki az a nagyképű ribanc! Gyorsan megrázom a fejem, emlékeztetve magam Julio tanácsára. Rögtön fel is rémlik előttem a spanyol alakítása a vacsoránál, és azonnal el is megy a kedvem az egész hülye szerelmi háromszögtől. Kell a francnak Carlos! Nekem aztán semmi szükségem arra a baromra! Legyen boldog a kis olasszal!
  Valószínűleg elég pszichopata arckifejezés kerítheti hatalmába a fejemet, legalábbis Isabel zavart tekintetéből erre következtetek. Annyira utálom ezt a helyzetet! Ezt a bizonytalan érzést, mely belülről hasogatja a szívemet. Nem is tudom igazán, minek nevezzem. Féltékenység, talán ez lenne a legtalálóbb szó. Viszont ez nem teljesen igaz… Hiszen nekem nem is tetszik Carlos!
  A gondolatmenetemből Isabel hangja ráz vissza a valóságba.
- Miért is?
- Mi? Ja, semmi, csak hangosan gondolkoztam! - terelem a témát, miközben zavartan játszadozom egy hajtincsemmel. - Mostanában kicsit kezdek begolyózni, ez talán a sok stressz váltja ki belőlem, vagy nem tudom... - heherészek idegesen. Szerencsére Isabel van olyan jó fej, és nem kérdez rá a "stressz" okára.
- Oké… - motyogja. Reménykedem, hogy ezzel le is zártuk a témát, ám hamar rájövök, hogy Noah húgát lehetetlenség ennyivel lerázni. – Nyugi, nem kell ám ennyire tönkretenned magad egy pasi miatt… Elmesélhetek egy sztorit?
- Persze. - bólintok mosolyogva. A lány történetét hallgatva azonban rögvest megváltozik az ajkam íve...
- Tavaly történt, télen. Eddig, amíg csak Spanyolországban lakom, addig még csak akkor volt az első tél, mikor esett a hó. Volt egy srác, köbö Spanyolország leghelyesebb fiúja. Na, igen, ő elhívott randizni, és össz-vissz, egy hónapig tartott a kapcsolatunk. Túl naiv voltam, odavoltam érte. De aztán rájöttem, hogy ő egy mérhetetlenül nagy seggfej. Ezért szakítottam vele, de nem volt neki könnyű ezt a tényt feldolgoznia. Amint megfordultam, egy hideg, jeges hógolyóval dobta meg a tarkómat, ezzel az egészségemet kockáztatva. De Noah-Levi ott volt a környéken, és hát... khm... Jól ellátta a baját a srácnak.
  Megrökönyödve hallgatom végig Isabel sztoriját, percekig meg se tudok szólalni, annyira letaglóz a kapcsolat végkimenetele. Bármennyire erősen járatom is az agyam, nem jövök rá, miért tette a srác ezt a barátnőjével. Jézusom, hogy lehet ennyire kiakadni egy kapcsolat vége miatt, ráadásul, ha még azt is hozzávesszük, hogy csak egy hónapig tartott a románc?
- Ne már! Ekkora bunkót! Most komolyan, én még azt hittem, hogy Julio paraszt, Carlos meg gyerekes! Miért vannak ilyen beteg emberek? – füstölgök idegesen.
  Isabel arcán keserves kifejezés vándorol végig, szája széle megremeg az emlékek hallatán. Szívem szerint segítenék neki, kár, hogy nem tudok. Ugyan, mit tehetnék? Nem hiszem, hogy Gabriel szó nélkül végignézné, ahogy kisétálok az épületből, felpattanok az első Spanyolországba menő repülőre, majd az országba érvén megkeresem ezt a csávót, és egy kedves kis beszélgetés keretében megosztok vele pár alapvető információt a lányok lelkivilágával és az illemmel kapcsolatban. Aztán persze visszajövök Angliába, csak hogy véletlenül se tartózkodjak a közelben, amikor másnap reggel a fiút egy lándzsával a fejében találják meg…
- Azóta nem nagyon volt pasim… - teszi hozzá a vendégem kissé pironkodva.
- Még így is jobban nyomod nálam. – nyugtatom kedvesen. - Utoljára tizenkét évesen jártam egy évfolyamtársammal. Nagyon komoly egy kapcsolat volt, még szájra puszit is kaptam tőle! - forgatom unottan a szemeimet. - Még a nevére sem emlékszem, annyi maradt meg vele kapcsolatban, hogy élt-halt a csokis sütiért. – Az emlék hatására fantasztikus ötlet fut át az agyamon, amivel talán megvigasztalhatnám a búslakodó Isabelt. - Várj egy percet, mindjárt jövök!
  A konyha felé sietek, hogy hozzak valami harapnivalót. Félreértés ne essék, nem áll szándékomban hasfájást okozni a vendégemnek, mindössze úgy gondolom, egy kis édesség talán elfeledtetheti vele a bánatát, amit az a mocsok okozott még évekkel ezelőtt. A magam módján eléggé kedvelem Isabelt, kedves, szimpatikus lánynak tartom. Úgy vélem, bármit megérdemel, de azt nem, hogy egy nevesincs senki így bánjon vele. Kötelességemnek érzem tehát, hogy mosolyt csaljak az arcára. A hűtőt kinyitva nem gondolkozom sokat, a szemem rögtön megakad egy tál ínycsiklandó illatot árasztó csokis sütin. Óvatosan kiemelem a hűtőből, és elindulok vissza, a szobánk felé. Mikor azonban elhaladok a szomszédos ajtó mellett, hangokra leszek figyelmes, melyek igencsak érdekesen, kissé titokzatosan csengenek. Nem bírom ki, hogy ne hallgassak bele a srácok beszélgetésébe.
- Figyelj, haver, én megértem a helyzeted, tényleg. Viszont ez nem normális, amit csinálsz, ezt még én is levágtam – Ez egyértelműen Carlos hangja, csak ő szokott ilyen hévvel magyarázni. – Ha így folytatod, baj lesz!
- Á, nem hiszem! – érkezik a válasz Juliótól. – De abban igazad van, hogy döntenem kéne már. Csak olyan nehéz választani, a rohadt életbe!
- Ja, az. Bár, szerintem Arával jobban járnál. Nem t’om, van köztetek olyan izé… Asszem, fizika… Vagy kémia? Biosz? Nem jut eszembe, de valami ilyesmi, az biztos. Mindegy, jól összeilletek, ez a lényeg.
  A szemöldököm a homlokom közepéig szalad, ahogy meghallom ezeket a szavakat. Legszívesebben eszelős módjára tépném fel az ajtót, és osztanám ki a két nyomorultat, amiért ki mernek beszélni engem. Meg amúgy is… Ki engedte meg Carlosnak, hogy Arának nevezzen? És miért ilyen sötét ez a gyerek, hogy még a szókapcsolatokat sem ismeri? Julio meg mind problémázik már megint? Milyen választásról dumál ez a barom? Remélem, azért nem akar polgármester lenni, képzelem, milyen törvényeket hozna…
  Már éppen nyitnám az ajtót, hogy a tőlem telhető legkegyetlenebb módon leteremtsen őket, amikor egy apró kis gondolatfoszlány eszi be magát az agyamba. Miért kellene üvöltöznöm velük? A végén még Carlos azt hinné, valami nem oké velem, és még csak fel se vetné a mentorának az ajánlatomat. Meg amúgy is, nem valószínű, hogy egy sipákoló, kialvatlan szemű lányt egykönnyen beavatnának a dolgaikba. Így is szinte biztos, hogy hazudni fognak, de azért egy próbát megér. Egy hatalmas mosolyt erőltetek az ajkamra, úgy lépek be a szobába.
  Mivel még egyszer sem jártam az Országtársam hálójában, nem állom meg, hogy körbe ne kémleljek egy kicsit. Az első dolog, amit megpillantok, a helységben uralkodó rend. Ezen kissé elcsodálkozom, bár hamar rájövök, hogy Julio megszokhatta, hogy nem hajíthatja az összes cuccát a sarokba, már ha minden éjszakát más lánnyal szándékozik eltölteni. Igaz, az egyik szekrényből kilóg néhány ruhadarab. Abból adódóan, hogy mind csöpög a víztől, arra következtetek, hogy ezek bizony Carloshoz tartoznak. A szoba fala egyszerű, zöld színben pompázik, pont velem szemben egy aranyozott óra helyezkedik el. A padlót puha pamutszőnyeg borítja, melyre egy matracot fektettek. Legnagyobb megkönnyebbülésemre ezen Julio ül, nem volt akkora seggfej, hogy Carlost küldje a földre aludni.
- Helló, Ara! – vigyorog rám az Országtársam. Hófehér fogai mérhetetlenül vonzó látványt nyújtanak a félhomályban. – Mi van, Isabel bealudt, te meg átjöttél bulizni?
- Ja, akkora parti van, hogy az már túlzás! – nevetem el magam.
- Tök mindegy, miért jöttél – motyogja Carlos félálomban. Lazán feltornázza magát, majd egy könnyed mozdulattal maga mellé húz. – A lényeg, hogy van nálad kaja!
  Az idióta megjegyzés hallatán azonnal nevetni kezdek, és Julio is elmosolyodik. Carlost nem zavarja különösebben, hogy rajta röhögünk, hanem szó nélkül elvesz vagy három sütit. Ennek mondjuk, nem örülök annyira, elvégre a finomságot az Országtársának szántam, de mindegy… Mivel nem akarok bunkónak tűnni, Juliót is megkínálom.
- Nem, kösz! – rázza a fejét tagadólag. – Egyébként elárulnád, hogy mégis miért állítottál be hozzánk az éjszaka közepén egy tálca sütivel? Bocs, de nem látok benne sok logikát.
- Igazándiból ezt jórészt Isabelnek szántam, de aztán eszembe jutott, hogy mekkora balhét csapnátok, ha a fületekbe jutna, hogy kihagytunk benneteket az éjjeli nasizásból, szóval úgy gondoltam, ti is kaphattok belőle – hadarom egy szuszra.
- Hát, nem is tudom – vakargatja a füle tövét Julio. – Ha Carlos így folytatja, Isabel ma már nem fog enni…
- Mi van már? Most miért baj, hogy eszem? Éhes vagyok, hagyjatok békén!
  Nem bírjuk ki, ismét kitört belőlünk a röhögés. Igaz, én inkább kínomban hahotázom, mint jókedvemben. Közben azon töprengem, hogy képes ez a gyerek ennyit zabálni, és hogy lehet ennek ellenére ilyen szuper alakja. Nem, mintha én panaszkodhatnék a testsúlyom miatt, sokkal inkább hasonlítok egy éhező gazellára, mintsem egy megtermett vízilóra. Bár, ez Brazília lakosainak nagy részéről elmondható, hála a keserves éhezésnek…
  Mikor kissé lecsillapodunk, és végre Carlos is benyom vagy öt darab süteményt, úgy érzem, ideje érdekesebb vizekre evezni.
- Gondolom, jól elvagytok ketten – mondom egy erőltetett mosollyal az ajkamon. – Úgy értem, eddig nem igazán adódhatott alkalmatok egy jót dumálni olyan dolgokról, amit mások előtt nem szívesen beszélnétek meg…
- Ja, igen, minden szuper! – vágja rá Carlos gyorsan. Túlságosan is gyorsan…
- Ha úgy vesszük, nem is akkora gáz, hogy Sia elárasztotta e lakosztályukat! – teszi hozzá Julio. – Így több időnk van beszélgetni. Bár, ahogy hallottam, ti is jól elvoltatok. Mit néztetek a tévében?
- Dokumentumfilmet –vágom rá összehúzott szemekkel.
  A fiúkat nem hatja meg túlzottan a tény, miszerint nem áll szándékomba részletes beszámolót adnom minden egyes témáról, amit érintettünk Isabellel. Talán ezért hallgatnak el hirtelen, és bámulnak rám olyan bambán. Aha, szóval folytatják a titkolózást! Nos, ha harc, hát legyen harc! Én megpróbáltam szép szóval, nem nyíltan kifaggatni őket, de ha ezek szerint arra sem képesek, hogy normálisan válaszoljanak, vagy hogy megadják magukat, hagyva ezzel, hogy én irányítsam a beszélgetést, akkor sajnos kénytelen vagyok határozottabb módszerekhez folyamodni…
- Carlos, elárulnád, miért gondolod, hogy összeillenénk Julióval? Leszámítva persze, hogy van köztünk kémia.
  Természetesen teljesen váratlanul éri őket a kérdésem, mint ahogy én is meglepődöm a felszólalásomon. Jó, értelemszerűen mindenki izgalomba jönne, ha felmerülne a neve két ilyen jóképű pasi között folyó társalgásban, de jobban belegondolva, rohadtul rossz ötlet volt, hogy ilyen nyíltan rákérdeztem Carlosnál. Még szerencse, hogy sötét van, nem láthatják, mennyire ég a képem a szégyentől.
- Carlos nem úgy gondolta, csak tudod, kicsit fáradt, elvégre hosszú volt a mai nap – vágja ki magát rögtön Julio. – Nem haragudhatsz rá, amiért néha hülyeségeket beszél!
- Igen, igaza van! – helyesel vadul a spanyol is. – Elfáradtam… Nagyon! Julio lefárasztott! De talán egy ölelés jót tenne…
  Olyan sötétek egyesek, gondolom magamban, miközben unottan magamhoz szorítom a fiút. Sajnos ez nem csak Julióékra vonatkozik, kivételesen én sem viselkedtem épeszű ember módjára. Magam sem tudom felfogni, hogy juthatott eszembe akkora őrültség, hogy kifaggassam őket a privát beszélgetésükről. Pedig tudhattam volna, hogy ezzel nem megyek semmire! Néha annyira ütődött tudok lenni. Sosem vallanám be senkinek, de egyre inkább biztosabb vagyok benne, hogy ez jórészt Juliónak és Carlosnak köszönhető. Jaj…
- Na, elég lesz! – tolom el magamtól a spanyolt egy határozott mozdulattal. – Azt hiszem, én megyek, iszonyatosan elfáradtam.
- Oké. Jó éjt! – búcsúzik Carlos vigyorogva.
- Hé, engem meg se ölelsz? – csóválja a fejét az Országtársam.
  A furcsa javaslatra igazándiból nem tudok mit reagálni. Az igazat megvallva semmi kedvem az Országtársamat ölelgetni, a végén még túl közel kerülnénk egymáshoz, és Carlos szeme láttára smárolnám le. A probléma elkerülése végett tagadólag megrázom a fejem, majd a sütis tál kíséretében gyorsan kihátrálok a szobából. Az ajtót gondosan beteszem magam után, és visszamegyek Isabelhez. Közben minduntalan a fiúkkal folytatott beszélgetésen pörög az agyam. Alaposan kielemzek minden egyes mondatot, ám végül mindig ugyanott lyukadok ki: hogy egy barom vagyok, amiért beléptem abba az átkozott szobába. Semmi értelme nem volt az egésznek! Beégettem magam, mániákusnak hisznek, és talán Julióban is felmerült a gyanú, hogy tetszik nekem… Ami persze nem igaz! Ugyan már, mégis hogy jönne be ez a magakellető, idióta bájgúnár?! Képtelenség az egész… Semmi szükségem arra, hogy rajtam lógjon! Nem leszek olyan, mint a többi lány, akik ott csüngnek a nyakán, éjjel-nappal követik, és gyakorlatilag egy perc nyugtot sem hagynak neki. Nem akarok olyanná válni… Jól tudom, hogy Julio Fuarez nem veheti el az eszemet, hiszen… A fenébe is, ő Julio. Nem ér annyit a gyerek, hogy megőrüljek miatta! Nem is fogom hagyni, hogy kikészítsen!
  Ezzel az elhatározással lépek be a szobámba. Szegény Isabel rengeteget várhatott rám, bágyadt tekintete erről nyújt tanúbizonyságot. Egy bocsánatkérő pillantás kíséretében nyújtom át neki a tálcát.
- A csokis süti minden problémát megold. Ezt mindig az exem mondta – mondom. - Egyébként bocsi, amiért ilyen sokat késtem, csak közben beugrottam a srácokhoz is. Igen, ezért fogyott el a kaja fele.
- Carlos? – néz a félig üres tálra.
- Az Országtársad egy zabagép!
  Komótosan letelepszem kényelmes, pihe-puha matracomra, úgy figyelem Isabel jóízű falatozását. Akarva-akaratlanul feldobódik a hangulatom, ahogy ráeszmélek, évek óta talán először, de mosolyt csaltam egy ember arcára. Méghozzá önszántamból! Jaj, ha így folytatom, a végén még szentté avatnak…
  Isabel néhány süti betömése után rám emeli mogyoróbarna szemeit, melyek immáron a nyugodtságról árulkodnak. Egy halvány mosollyal a szám szélén várom a reakcióját, ám ő egy meglepő kérdéssel áll elő.
- Erről jut eszembe… Még bejön neked, vagy már nem?
  Mit ne mondjak, köpni-nyelni nem tudok a furcsa kérdés hallatán. Persze, jó lenne valakivel beszélgetni az érzéseimről, de nem vennék rá mérget, hogy pont Isabel lenne a küldetésre alkalmas személy. Félreértés ne essék, kedvelem a lányt, de akkor is… Carlos az Országtársa, én meg… A francba már, fogalmam sincs, mit érzek iránta! Vagy Julio iránt… Vagy úgy alapból, az egész elcseszett világ iránt!
  Hosszú, gondolkodással töltött percekbe telik, mire megosztom vele a nem is annyira titkos titkomat.
- Nem is tudom... Talán. Vagyis, inkább nem. Ajj, ez olyan bonyolult! - Az arcom a tenyerembe temetem, mert félek, szívrohamot kapok, ha Isabelre nézek. - Jó pasi, meg minden, de eszméletlenül ostoba és gyerekes, meg, mint ahogy már említettem, zabagép. Ráadásul, még az asztalnál sem képes ember módjára viselkedni. Persze, tudom, ha meg akarom kapni, el kell viselnem minden egyes baromságával együtt, de köszönöm szépen, én nem kérek belőle! Mondjuk, barátnak vagy havernak bírnám, de amúgy nincs esélye nálam.
  Így, hogy hangosan kimondtam a gondolataimat, minden sokkal világosabbnak tűnik a szememben. Jobban átelemezve a dolgot, rá kell, hogy döbbenjek, az, amit Carlos iránt éreztem, nem volt több puszta rajongásnál, amin minden lány átesik legalább egyszer, amikor kockás hasú, csodaszép szemű fiúkkal találkozik. Most, hogy ezt így tisztáztam magamban, kissé megnyugszom. Hú, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó hatással lesz rám egy kis beszélgetés Isabellel! Lopva a lányra sandítok, aki vigyorogva merül a gondolataiba. Azon morfondírozom, vajon minden problémámra ilyen fantasztikus megoldást nyújthat-e az, hogy megbeszélem vele, vagy csak elújságolom neki, minden egyes kis részletet alaposan kielemezve. Egy hangos sóhaj kíséretében elhatározom, hogy mindenképpen megérné a részemről. legrosszabb esetben közli, hogy totál zakkant vagyok, és mihamarabb keressek fel egy pszichiátert. Arra pedig, hogy így reagáljon, minimális az esély.
- De ha érdekel, pár napja történt valami, ami... - Keresem a szavakat, de sajnos egy értelmes gondolat sem jut eszembe. Egy tizedmásodperc erejéig elbizonytalanodom, hátha mégsem annyira jó ötlet beavatnom a vendégemet a titkomba, ám szerencsére ez a gondolat azonnal tovaszáll, amint a lány érdeklődő szemébe nézek. - Szóval, ismered Juliot, tudod, milyen – kezdem bizonytalanul. - Mindenkire ráhajt, akinek lányneve van... Amit pedig este láttál, nos, nem az lett volna az első alkalom... Oké, nem terelek, Julio két napja megcsókolt!
  A szavak most is nagy hatást gyakorolnak rám, de ezúttal teljesen másképp, mint az imént. Az egész arcom lángba borul, ahogy felrémlik előttem a szenvedélyes pillanat képe, ahogy az Országtársam nyelve összeakadt az enyémmel. Nem szokásom ilyenekről ódákat zengeni, áradozni, de basszus… Leírhatatlanul élveztem azt a pár másodpercet, amíg tartott! Mondjuk, ezzel akkor sem dicsekednék, ha az életem múlna rajta, de sajnos ezúttal még arra is képtelen vagyok, hogy önmagamnak hazudjak. Rádöbbenek, hogy gyakorlatilag a kívánságlistám második helyén szerepel, hogy megismételjük. Az aranyérmet természetesen a Viadal bajnokának járó korona érdemli ki. Úgy vélem, amíg ez a sorrend áll fent, nincs gond. Persze, előnyösebben hatna, ha a csókolózós cuccot hátrébb bírnám rugdosni, úgy, mondjuk, öt hellyel. Kár, hogy ez nem megy varázsütésre.
  Isabelt láthatólag meglepte a vallomásom. Legalábbis, erre következtetek a megrökönyödött testtartásából, és tökéletes ívű szemöldökének furcsa felvonásából. Percekbe telik, mire végre kinyög egy értelmesnek nevezhető mondatot.
- Ó, tényleg? Kösz, hogy megosztottad velem ezt a… tényt.
  Látszik rajta, hogy nem mer tovább faggatózni. Nekem azonban szükségem van arra, hogy valakinek áradozhassak egy sort, hogy kiöntsem végre a szívemet. Bár kissé kínosan érzem magam, folytatom a beszámolót.
- Jó, tudom, hogy ezt így fura kijelenteni - túrok a hajamba feszengve. - De nem bírtam tovább, muszáj volt valakivel megosztanom! Gabriel elküldene a francba, Carlos csak vigyorogna, Brittany nyávogna egy sort, Julio stylistját nem ismerem túl jól, az enyém egy nyomorék, az előkészítő csapatom pedig meglincselne féltékenységükben... Szóval, ezt csak neked mondhattam el.
- Rendben – bólint a lány egyszerűen. -  Na és… Milyen volt?
  Most ered csak meg igazán a nyelvem, a szavak önkéntelenül áramlanak ki a számon.
- Nem mondhatom, hogy jó, akkor hazudnék... Basszus, Isabel, ez nem jó volt, hanem egyszerűen fantasztikus! – visítok fel kissé hangosabban és hisztérikusabban a kelleténél. -  Komolyan, a srác profi, a szó szoros értelmében! Igaz, kicsit váratlanul ért, meg aztán el is küldtem a francba, de az a pár perc, amíg csókolóztunk... Úgy éreztem, a mennyekben járok. Komolyan, nem túlzok. Julio olyan jó pasi - motyogom, és eldőlök az ágyamon. Minden egyes másodperc elmúlásával ólomsúlyú tömegek nehezednek a szemhéjamra, egészen addig, míg le nem hunyom azokat. - Kár, hogy egy beképzelt bunkó... - sóhajtok bele az éjszakába.
  És hogy egyszer talán meg kell, hogy öljem - teszem hozzá magamban.
  Akarva-akaratlanul, de az Országtársamtól kapott csókra gondolva szenderedem el. Ha valaki megkérdezné, miért teszem ezt, nem tudnék értelmes választ adni, hiszen fogalmam sincs, mi ütött belém, amiért erről a baromról ábrándozom.
  Kár, hogy az éj fenyegető, lidérces rémálmai elöl még a fiú tökéletes vonásai sem nyújtanak menekvést…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése