#21 - Arabella

Nem volt elég hosszú az éjjel ahhoz, hogy kiverjem Carlos örömittas szemeit a fejemből. Csak néhány órát aludtam, ám akkor is folyton a fiúra gondoltam, és arra, mi mindent művel az emberrel a szerelem. Félreértés ne essék, nem szerettem bele a szövetségesembe, pusztán rettentően megsajnáltam Christina miatt. Ha ezer évig is él a csaj, akkor sem érdemli meg, hogy egy ilyen kedves és jószívű srác beleszeressen! Ennek ellenére mégis kötelességemnek érzem, hogy akár a föld alól is, de előkerítsem a kis ribit, biztonságba helyezve ezzel a spanyol barátom darabokra tört szívét. Nem is beszélve arról, hogy egyúttal a dobhártyámat és az idegeimet is megmentem a teljes összeomlástól. Álmatlanságomban úgy döntök, a legjobb lesz, ha végre a kezembe veszem az irányítást, és nem hagyom, hogy ez a három hülye teljesen kikészüljön. Törődnöm kell velük, elvégre a szövetségeseim, vagy mi. Ha pedig ahhoz, hogy összeszedjék magukat, egy beképzelt libára van szükségük, ám legyen! Rajtam aztán nem fog múlni!

  Reggel elő is hozakodok a tervemmel a kókadozó Kiválasztottak előtt.

- Kitaláltam valamit – Mikor megbizonyosodom róla, hogy mindhárom szempár rám szegeződik, belevágok a mondandómba. – A mai napot arra kellene fordítani, hogy megkeressük Christinát. Szerintem elsősorban az erdőben és a hegyek közt kellene körülnézni. Amennyire ismerem a csajt, nem fog nyílt terepen mászkálni, inkább elbújik valahol, és várja az áldozatait.

  Mondanom sem kell, mennyire felélénkülnek a többiek a terv hallatán. Legfőképp Carloson látszik, hogy visszatér belé az életerő és a küzdeni akarás tüze; világoskék szemét tágra nyíltan szegezi rám, vékony ajkain pedig egy hálás, bizakodó mosoly fut végig. Valamelyest Julióra is Isabelre is pozitívan hat a bejelentésem, még ha nem is tisztul ki teljesen a tekintetük. Elgondolkozom, vajon melyikük maradt fent őrködni. Sajnos egyáltalán nem rémlik, hogy akár csak szóba hoztuk volna a témát. Azért remélem, nem hagytuk őrizetlenül a tábort, az megbocsáthatatlan felelőtlenségre vallana.

- Rendben, és hogy megyünk? – kérdezősködik Isabel. Válaszra nyitnám a szám, ha az Országtársam nem fojtaná belém a szót.

- Szerintem menjünk mi ketten együtt – jelenti ki magabiztosan, miközben végig Isabelen tartja a tekintetét. Az értetlen arckifejezésem láttán magyarázatot ad a tervére. – Tudod, milyen a srác. Ha Isabel mellette van, csak még jobban elgyengül. Ara, értsd meg, hogy rád van szüksége, csak te tudod tartani benne a lelket! – Mindezt olyan halkan suttogja a fülembe, hogy még véletlenül se hallják meg a többiek.

  Kissé morogva bár, de igazat adok neki. Carlos tényleg a megőrülés határán áll. Isabel anyáskodása nem tenne valami jót neki, ellenben én egy határozott fejmosással, vagy akár egy elrettentő pofonnal akármikor visszarángathatom a földre. Más kérdés, hogy a belsőmet uraló, idegesítő kis vészjelző újra bekapcsol, és azt duruzsolja a fülembe, hogy a világ legnagyobb balféke vagyok, ha hagyom Juliót Isabellel kettesben lelépni. Carlos kérdését is csak fél füllel hallom meg, ám ennek ellenére szerencsére bátran ki merem jelenteni, hogy semmi kedvem a hegyek közt kóborolni, inkább megyek az erdőbe. A többieknek sincs ellenvetése, úgyhogy lassan akár indulhatnánk is.

- Minél előbb el akarok indulni, - újságolja Carlos izgatottan. – még mielőtt…

  A mondat azonban befejezetlenül marad, a fiút ugyanis egy jól ismert zaj szakítja félbe, melynek hatására napbarnított bőre falfehér árnyalatba csap át. Kínosan lesütöm a szemem, úgy állapítom meg magamban, hogy talán mégsem kellett volna olyan hamar igent mondanom Julio felvetésére. Nem akarok rossz barátként viselkedni, talán ezért van az, hogy még magamnak is nehezen vallom be, hogy kínszenvedés lesz Carlosszal kettesben vadászni, ha a srác már egy ágyúdörrenéstől is ennyire megijed. Persze, teljes mértékben megértem a helyzetét, én se repesnék az örömtől, ha Julio nem lenne mellettem, miközben valahol megölnének valakit. Értelemszerűen az jutna eszembe először, hogy biztosan őt gyilkolták meg. Bár, jobban belegondolva, ez egy oltári nagy baromság. Julio nem is a szerelmem, csak az Országtársam és a szövetségesem… Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem viselne meg a halála… Csak máshogy, mint Carlost Christináé. 

  A problémát a lehető legósdibb módon próbáljuk orvosolni. Úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, sok szerencsét kívánunk egymásnak, majd ki-ki megindul a saját kijelölt területe felé.

  Az erdő egyébként nincs túl messze, ám ez a pár kilométer megtétele is fájdalmasan hosszú óráknak tűnik Carlos mellett. A szövetségesemet már megint elkapta a láz, hogy pánikoljon, és szokásához híven, még csak meg sem próbálja elfojtani magában a negatív gondolatokat. Mikor már ötödjére hallgatom végig, hogy „szegény Christinát nem lett volna szabad elengednem, akkora egy szerencsétlen nyomorék vagyok”, megelégelem a helyzetet, és komolyan a fiú zöldes árnyalatban játszó szemibe nézek.

- Mi lenne, ha abbahagynád a siránkozást, és körülnéznél? – kérdezem szárazon. – Attól nem fog előkerülni, hogy nyavalyogsz. Jesszusom, ne legyél már olyan életképtelen!

  Pont ebben a pillanatban lépünk a magasra nőtt fák közé. Amint a lábam megérinti a kopár földet, automatikusan felrémlenek előttem a két nappal ezelőtti események a Julióval való incidensről és Niels váratlan támadásáról. A lélegzetem felgyorsul, és újra érzem a hátamba azt a maró fájdalmat, amit a svéd fiú kardja okozott. Eszembe jut, hogy gyakorlatilag még csak le sem ápoltam magam, sőt rá se lestem a sebre, azt se tudom, mennyire mély. Persze a világért sem vetkőznék le Carlos előtt, szóval inkább hanyagolom a dolgot. Kitűrök az arcomból néhány kósza hajtincset, aztán folytatom az utamat a faóriások közt.

  Carlost mintha megnyugtatnák a szavaim, vagy legalábbis már nem hisztizik. Komoran, kissé mélabúsan követ, okos szemével minden egyes fát alaposan körülkémlel. Szívesen közölném vele, hogy azért ennyire ne vegye komolyan magát, de végül úgy döntök, jobb ez, mintha magamra hagyna a feladattal.

  Nagyjából fél órája bolyonghatunk a faóriások közt, amikor egy hatalmas robaj rázza meg az Aréna csendjét. A szövetségesem persze rögtön elkezdi rágni a körmét, engem azonban nem ilyen könnyű megijeszteni. Ismerem már annyira a Viadalt, hogy tudjam, ezúttal nem egy ágyúdörrenéssel, hanem egy villámcsapással borzolják a Játékmesterek a kedélyeket. 

- Nyugi! – simítom meg gyengéden a vállát. – Nem halt meg senki.

- Ja, tudom. Hallod, esik az eső! - töröl le egy vízcseppet a homlokáról. Persze, ennek nincs túl sok értelme, hiszen újabb öt kerül a bőrére.

- Remélem, Mr. Hayes édesanyja kitűnő egészségnek örvend! – fogalmazom meg kulturáltan a káromkodást.

  A rossz idő ellenére sem tágítunk, ugyanolyan erőbedobással vonulunk végig a bozótosban. Bár nem érzem teljesen jól magam, és szívesen körülkémlelnék, merre megyünk egyáltalán, és milyen az idő az Aréna többi részében, mégsem állok meg, rendületlenül folytatom az utamat. Milyen ironikus belegondolni, hogy azért a csajért töröm magam, aki pár nappal ezelőtt kis híján agyonlőtt. Hát, ha még azt is hozzávesszük, hogy egy szövetségesem miatt teszem mindezt… Vannak, akik azt állítják, a Viadal mindenkit megváltoztat. Nos, a legtöbb Kiválasztott minden bizonnyal egyetért ezzel, ha rám gondol. Ők a felkészülés alatt azt hitték, hogy egy szende jókislány vagyok, aki még életében nem tartott fegyvert a kezében. Gúnyos mosoly fut végig az ajkaimon, ahogy elképzelem az arcukat, ahogy rájönnek, hogy megöltem Fionát. Azt hiszik, ez a legnagyobb változás, amin keresztül mennek. Hogy mekkorát tévednek! Ha tudnák, hogy pár héttel ezelőtt el se tudtam volna képzelni, milyen érzés mindenféle hátsó szándék nélkül segíteni valakinek, vagy őszintén nevetni valakivel! Csak remélni tudom, hogy ennél nagyobb átalakuláson nem megyek keresztül.

- Ara, kérdezhetek valamit? – A gondolataimból Carlos mély hangja zökkent ki.

- Persze, mondjad csak! – üvöltöm túl az egyre erősödő zivatart.

- Mennyire bírod Juliót?

  A kérdése váratlanul ér, nem is értem, hogy jön ide a téma. A vállam felett a spanyol fiúra nézek, úgy próbálok kiolvasni valamit az arcából. Pechemre azonban semmit sem árulnak el a vonásai, minduntalan csak a fák tövét és a bokrokat fürkészi. Elgondolkozom, hogy vajon tényleg érdekli-e a válaszom, vagy szimplán csak el akarja terelni a figyelmét az aggodalmairól. Mivel a helyében inkább minden figyelmemet a keresésnek szentelném, úgy vélem, fontos lehet, így hát gyorsan felelek is neki.

- Eléggé kedvelem, szerintem jó fej srác – vonok vállat közömbösen. – Néha persze az őrületbe kerget a hülyeségeivel, de azt valahogy el tudom viselni. Tudod, ugyanaz a baj veletek, hogy képtelenség rátok huzamosabb ideig haragudni.

- Ha nem gond, ezt bóknak veszem! – kacsint rám egy álmosoly kíséretében.

- Nyugodtan…

- Oké… Ara, lehet még egy kérdésem?

- Mondd! – nézek rá kissé unottan.

- Ha esetleg úgy alakulna, hogy, izé… Nem azt mondom, hogy biztosan így fog történni, de ha tegyük fel… Julio…

  Egyre inkább idegesít az értelmetlen hablatyolása meg a figyelmetlensége. Tudtommal azért jöttünk ide, hogy megkeressük a ribanc barátnőjét, és nem azért, hogy az agyhalott Országtársamról cseverésszünk. Jó lenne, ha alaposabban megfigyelné a terepet. Kizártnak tartom, hogy már nem jelent neki semmit Christina. Akkor viszont miért nem képes befogni? Van egy olyan érzésem, hogy ki szeretne belőlem szedni valami fontosat, ami talán nem is neki számít annyit, hanem valaki másnak. Hm…

- Igen? – vonom fel finoman a szemöldököm.

- Mit tennél, ha Julio becsajozna? – nyögi ki nehézkesen. – Kiborulnál?

- Ha Julio becsajozna, - csavarok egyet a nedves tincseimen, óriási pocsolyát hagyva magam után. – én már nem élnék. Tudod, csak egy győztes lehet. Tehát ha Julio össze is jön valakivel, én arról már úgysem értesülök.

  Carlost persze nem ilyen könnyű lerázni, üvölt róla, hogy hasonlóan idióta kérdéseken töri a fejét. Mivel semmi kedvem a további baromságaihoz, dacosan előre szegezem a pillantásom, reménykedve abban, hogy ettől végre befogja a száját. Már éppen nagy nyugodtan folytatnám a keresgélést, amikor hirtelen egy mocorgó testet pillantok meg pár méterre tőlem. Automatikusan magam elé szegezem a lándzsámat, és néhány lépéssel közelítek a mocsaras talajban fekvő jövevényhez. A szemem sarkából látom, hogy Carlos is hasonlóan cselekszik. Lövésem sincs, mihez, vagy kihez van szerencsénk, de azt biztosra veszem, hogy hármunk közül legalább egy részére nem fog túl szerencsésen végződni a találkozás. Ahogy elnézem a sárban fetrengő alakot, egy emberi forma bontakozik ki előttem. Carlost folyamatosan magam mellett tartva araszolok egyre közelebb és közelebb a mocskos ruhájú Kiválasztotthoz, míg végül teljes kilátást nem kapok róla. Mi tagadás, borzalmasan fest. A ruháját, a haját és az arcát egyaránt porral és sárral kevert vér borítja, pisze orrával nehézkesen szívja magába a levegőt. Vállán egy óriási sérülés tátong, fejét erőtlenül hajtja a talajra. Valószínűleg a halálán lehet, csak segítünk neki azzal, ha mielőbb kioltjuk az életét. Egy apró sóhaj kíséretében megemelem a lándzsám, és az eltorzult emberalak torkára irányítom az ütést. Ám mielőtt bármit is tehetnék, egy erős kéz kulcsolódik a csuklómra.

- Nem lehet, hogy ez… - kérdezi Carlos bizonytalanul. – Christina?

  Válaszképp egy szánalomra méltó nyögést hallat. A fiúnak azonban ez pont elég ahhoz, hogy elengedje a karomat, és óvatosan letörölje a Kiválasztott arcát. Egyre inkább kirajzolódnak előttem az illető arcvonásai, míg végül teljesen meg nem bizonyosodom róla, hogy megtaláltuk az elveszett társunkat. Az aggódás helyét egyszeriben felváltja a méreg a lelkemben. Most, hogy Christina megkerült, egyszerűen képtelen vagyok rá úgy tekinteni, mint egy szerencsétlen társra, aki véletlenül elhagyott minket. A képét egy hülye liba váltja fel, aki amellett, hogy összetörte a szövetségesem szívét, rengeteg fejfájást okozva nekem ezzel, a nagy semmiért lépett ki a szövetségből. Nem értem, mi vitte erre a tettre. Talán kapott egy levelet, amiben megfenyegették? Vagy ennyire kikészült volna tőlem? Esetleg egy kis feltűnésre vágyott? Bármi is történt, az biztos, hogy mihelyst rendbe jön, számíthat tőlem egy kiadós beszélgetésre! Nem lesz benne sok köszönet, az fix! Úgy döntök, ideje visszarángatni Carlos szívszerelmét a valóságba.

- Na, végre megvagy! Azt hittem, beleőrülök a keresésedbe!

- Segítenél? – mordul fel idegesen Carlos, mire az ájult lány színtelen hangon suttog valamit.

- Jól van, na, nyugi már! – motyogom unottan, majd lehajolok Christinához. – Megsérültél?

  Óvatosan megérintem a lány szakadt ruháját, mire egy éktelen ordítás hagyja el a torkát. A sérülttől még csak-csak eltűröm az ilyesfajta viselkedést, de az, hogy még Carlos is nekiáll feleselni, több a soknál. Persze, ők ketten iszonyat aranyosak együtt, az ég is egymásnak teremtette őket, természetes, hogy minden vágyuk belefojtani egymást egy hatalmas, rózsaszín csókokkal teletűzdelt nyálcunamiba, de előbb igazán megvárhatnák, hogy segítek Christinán.

- Carloska, kérlek, fogd be azt a cuki pofikádat! – rebegtetem a szempilláimat az enyhén idegbeteg spanyol felé. – Ha már egyszer voltam olyan jófej, hogy ne üsselek le a folyamatos drámázásod miatt, az a minimum, hogy legalább most leállsz a drámázással! Kösz! – vigyorgok rá gúnyosan, majd a sérülthöz fordulok. – Várj egy kicsit, mindjárt lefertőtlenítem a vállad és ellátom a sebed!

  Előhalászom a hátizsákomból a szükséges felszereléseket, aztán nekilátok a munkának. Először is megkérem Carlost, hogy tépje el a pólót a sebnél, aztán lefertőtlenítem a vágást. Mit ne mondjak, borzalmasan néz ki, sokkal durvábban, mint Isabel sérülése. Ez gondolom, a barátjának is leesik, aki ettől csak még erősebben szorongatja a lány kezét. Próbálom figyelmen kívül hagyni őket, és nem törődni azzal, hogy a szövetségesem ilyen könnyedén túltette magát Christina árulásán. Szerencsére csak pár percig kell bámulnom a gerlepárt, amíg be nem szívódik az oldat. Alaposabban szemügyre veszem a sérülést, aztán egy szempillantás alatt megállapítom, hogy nincs mese, ezt bizony össze kell varrni. Meg sem említem Carlosnak a dolgot, a végén még szívrohamot kapna nekem ez a barom, inkább szó nélkül a megfelelő műszerekhez nyúlok, és gyakorlott mozdulatokkal elvégzem a rögtönzött „műtétet”. Mikor elkészülök, halkan felsóhajtok, majd ismételten a földön fekvő Christinára nézek. Az olaszon látszik, hogy rendesen megsínylette az elmúlt perceket, de becsületére legyen mondva, még csak meg se szólalt a beavatkozás alatt. Sőt, még a kezelést követő percekben is hallgat, és egyebet sem csinál, csak Carlos kezét markolássza. Unottan figyelem a nyűglődését, és szinte már várom, hogy előálljon a hülye kérdéseivel, hogy vajon életben marad-e, és hasonlók. Természetesen el se várom tőle, hogy köszönetet mondjon azért, mert megmentettem az elvérzéstől.

- Arabella! – sziszegi nagy sokára a fogai közt. – Mennyire súlyos?

  A kérdés hallatán önkéntelenül is átsuhan egy cinikus vigyor az ajkamon. Ó, hogy én mennyire tudtam, hogy ez lesz a vége! Annyira tipikus, hogy ez a kis ribi csak a saját épségéért aggódik, és még csak rá se néz Carlosra. Ha tudnám, mit eszik rajta annyira a srác…

-Túléled – vonok vállat unottan, majd gyorsan kiegészítem magam. – Legalábbis, ha többször nem bántod meg ezt a fogyatékost. Máskülönben meghalsz, értve vagyok, angyalka?

- Jézusom… - motyogja a betegem maga elé meredve.

- Nem hallottam tisztán! – teszem a hülyét. – Megértetted, amit mondtam, vagy ismételjem el még egyszer? Tudtommal a vállad sérült meg, és nem az agyad!

- Arabella! Ezt később is meg lehet beszélni, nem? – jön elő Carlosból a hősszerelmes.

  A vita elkerülése érdekében hárítóan felteszem a kezem.

- Oké, értem én, hogy egymás szájába akartok mászni! Ja, amúgy szívesen! – vetem oda foghegyről az olasznak, aki még mindig nem vette a fáradtságot elmotyogni egy hárombetűs szavacskát.

  Christina nehézkesen feltornázza magát, és csak azután mond hálás köszönetet a nagyszerű hőstettemért, amivel megmentettem a szánalmas kis életét. Virágkoszorút azért nem ad, pedig biztosan megtenné, ha nem lennénk egy Aréna kellős közepén. Hiszen olyan nagylelkű és odaadó lány! Pff! Mikor összeszedi magát, Carlos tovább faggatja a lábáról, én meg úgy érzem, épp itt az ideje magára hagynom az álompárt, míg mielőtt olyannak leszek tanúja, amihez semmi közöm és kedvem.

  A legközelebbi fához baktatva szemlélem a sötét felhők tarkította eget, melynek az egyre hevesebben csöpögő eső ad fátyolos keretet. Hirtelen kísérteties érzés lesz úrrá rajtam. Úgy érzem, valami nincs rendjén, valami készül. Nem tudom, vajon Christina feltűnése, vagy az időjárás váltotta ki belőlem ezt a gondolatot, esetleg ezt is a Viadal számlájára írhatom. Csak azt tudom, hogy valami nagyon nincs rendjén. Valószínűleg a szövetségeseim fejébe is befészkelte magát ez a zavaró gondolat, ezért nem szólnak egy szót sem. Mindhárman feszülten bámuljuk a társainkat, várva a veszélyre, ami néhány másodperc múlva be is következik.

  Elképesztő erejű robaj hallatszódik a távolból, szinte még a talaj is beleremeg a hangba. Ha nem tudnék még időben megkapaszkodni egy fa tövében, isten bizony, elvágódnék. Carlos hanyatt is esik ügyetlenségében, Christina meg ugye, alapból a földön fekszik. Mindez alig pár másodperc alatt történik, aztán abba is marad az egész őrület. Valami azt súgja, ezzel még nem ért véget a borzalom, még vár ránk valami sokkal rosszabb. Hirtelen eszembe se jut, miért ijedtem meg annyira a lavinától, ám Christina kérdése rögtön felnyitja a szememet.

- Hol vannak a többiek?

- A hegyekbe mentek! – sikoltok fel idegesen.

  Pont ebben a másodpercben egy ágyú zaja rázza meg az Arénát, a távolban pedig feltűnik egy légpárnás homályos alakja. Pont az égimeszelő csúcsok felé tart. Lehunyt szemmel próbálom kiverni a fejemből a sötétebbnél sötétebb gondolatokat, ám nem járok sikerrel. A rohadt életbe, hiszen Julio a környéken tartózkodik… vagy tartózkodott. Nem szeretnék róla múlt időben beszélni, nem akarom, hogy meghaljon! Azt egyszerűen nem bírnám elviselni. Nem azért, mert szerelmes lennék belé, vagy bármit is éreznék iránta, pusztán csak képtelen lennék meglátni az arcát az égbolton. Többet érdemel annál, mint hogy egy hülye hóárban veszítse el az életét! Az annyira… méltatlan lenne hozzá! Sőt, mi több, tragédia! Nem létezik, hogy Julio, az én bátor és hősies Országtársam, aki annyiszor megmentette már az életemet, mindent megtett a húga biztonságáért, egy rossz szó nélkül harcolta végig a Viadalt, és az összes néző kedvence lett, egy lavinában veszítse az életét!

  Óráknak tűnő másodpercek telnek el, mire végre újra cselekedni tudok. A pillantásom találkozik Carlos égkék szemével, és ez pont elég ahhoz, hogy mindent megbeszéljünk, ami a fejünkben kavarog. Hogy mennyire féltjük az Országtársainkat, hogy mennyire kikészülünk ettől az egésztől, és végül, de nem utolsó sorban, hogy csak egyet tehetünk. Nincs más választásunk, futni kell, minden erőnket beleadva rohanni, és megtalálni a szövetségeseinket – lehetőséghez mérten egy darabban. Nem teketóriázunk, nem várunk az utánunk botladozó Christinára, csak lihegve kerülgetjük a magasodó fákat és zöldellő cserjéseket. Éktelen fájdalom hatol a lábfejembe, majd a vádlimon át egészen a combomig kúszik. Az összes izmom sajog, ám mégsem állok meg, egy pillanatra sem szakítom meg a féktelen rohanást. Nem érdekel, hogy bármim is fáj, hiszen jól tudom, hogy Julio elvesztését kétszer, háromszor, tízszer annyi nehézségbe tartana elviselni.

  Bár a spanyol fiút méretesebb lábakkal áldották meg az égiek, mégis könnyűszerrel megelőzöm. Úgy futok, mint egy őrült, valószínűleg a fejem is ilyesmiről tanúskodik. Olyan szaporán rakodom egymás után a lábaimat, hogy kis híján meg is botlom a két térség határán húzódó farönkbe. Ám ebben a pillanatban ez teljesen hidegen hagy, csak az érdekel, hogy épségben tudjam Juliót. Beleőrülnék, ha valami baja esne. A rohadt életbe, hiszen én találtam ki, hogy menjenek a hegyekbe! A fenébe is, miért hittem, hogy Christina arrafelé bujkál? Az ostobaságom akár a szövetségeseim életébe is kerülhet…

Viszonylag hamar a hegy lábához érek. Az egész magaslatot friss hó borítja, itt-ott még fellelhetők a lavina pusztító nyomai. Idegesen kapkodom a fejem a csúcsok között, de sehol sem látom Juliót vagy Isabelt. A lehető legrémesebb forgatókönyveket futtatom végig magamban. Mi van, ha egyiküket elsodorta a hóár, a másikuk pedig egy barlangba menekült, ami elé egy sziklát gurítottak a Játékmesterek, étlen-szomjan hagyva ezzel a szövetségesemet? Ez se sokkal jobb, ha letépte a lábát vagy a karját, esetleg rádobott egy követ, és már csak percek kérdése, hogy megszólaljon a halálát jelző ágyú. Annyira utálom, hogy nem tudok semmit, és nem csinálhatok semmit! A tehetetlenség a világ legnyomasztóbb érzése.

  Időközben Carlosék utolérnek. Hozzám hasonlóan ők is zavartan fürkészik a csúcsokat. Természetesen én se hagyom félbe a dolgot, a bökkenő csak az, hogy a szemembe gyülekező könnyektől már alig látok valamit. Tudom, hogy mérhetetlen nagy ostobaság sírni egy Viadal kellős közepén, ám valamiért mégsem tudom tartani magam. Nem bírom elviselni, hogy talán pár óra múltán Julio arcképe is felragyog az égbolton. Isabel halálán valahogy túltenném magam, hiszen a barátságunk nem nyugszik túl erős alapokon, és az utóbbi időben úgyis kezdtünk kicsit eltávolodni egymástól. Egyébként is, mindig tudtam, hogy egyszer végeznem kell vele, lélekben már fel is készültem a feladatra. De Julio… Ő más! Képtelen lennék azzal a tudattal élni, hogy akár élve, akár holtan, de nélküle hagytam el az Arénát. Magam sem értem, miért kötődök hozzá ennyire, de az igazat megvallva, nem is érdekel igazán. De ha a holttestére, vagy az égen tündöklő arcára kellene néznem, azt nem élném túl, ebben biztos vagyok.
  Hirtelen közeledő léptek hangjára leszünk figyelmesek. Rögtön a zaj irányába kapjuk a fejünket, és megpillantjuk az elveszettnek hitt társainkat. Érthetően egyikük sincs túl fényesen, mindketten porosak, és néhány újabb karcolással gazdagodtak, sőt az Országtársam mintha bicegne is egy kicsit a jobb lábára, ami nem túl szerencsés, tekintve, hogy Niels vágása is ott érte. Miközben Isabel lefelé támogatja a fiút, egy észrevétlen mozdulattal megtörlöm a szemem, és úgy teszek, mintha egy csepp könnyet sem hullattam volna Julio miatt. Szeretném tartani magam, közömbösen állni a helyzethez, ám mindez nem több egy szép elhatározásnál. Amint a páros a hegy lábához ér, elfelejtek uralkodni az érzelmeimen, és önkívületi állapotban az Országtársam nyakába vetem magam. Próbálok figyelni, hogy ne nehezedjek rá, és minél kevesebb fájdalmat okozzak neki a szorításommal, de úgy hiszem, ez nem jön össze. Egyszerűen nem bírom kontrollálni magam, úgy csimpaszkodom az izmos karokba, mintha életem végéig ebben a testhelyzetben kívánnék maradni.

- Jól vagytok? – kérdezem úgy két perc elteltével, mikor már biztosra veszem, hogy nem fogok zokogni.

- Igen – feleli Isabel szűkszavúan.

- Ki halt meg? – faggatja Carlos az Országtársát, mire én is felemelem a fejem Julio válláról. Bármennyire is jó érzés beleveszni a fiú ölelésébe, azért nem árt tudni, kikkel kell még megküzdenünk.

- A magyar lány. Megöltem.

  A szemem sarkából látom, hogy a két spanyol gyorsan összeölelkezik, ám szinte rögtön el is engedik egymást. Mintha Juliónak erről eszébe jutna valami, ő is elereszti a derekamat, majd sebesen lehámozza a nyakára kulcsolt karjaimat. Furcsán nézek, a fiúra, nem értem, miért engedett el ilyen hamar. A legriasztóbb az egészben, hogy még csak rám se néz, úgy rak le a földre, mintha egy semmitmondó rongybaba lennék. Egy olyan ember, akinek nem akar a karjában lenni…

- Igen, ő – bólint kissé semmitmondóan. A tekintete egy másodpercig elkalandozik Isabelen, majd váratlanul Carlos felé fordul. – Ja, amúgy döntöttem. Most már biztos.

  A kijelentés láthatóan csak a célszemélynek mond valamit, mi többiek zavartan kapkodjuk a pillantásunkat a két fiú közt, akik azonban nem zavartatják magukat,

- Na, haver! Örülök! – Spanyolország Kiválasztottjának arcán akkora mosoly ül, mintha a barátja legalább azt közölte volna vele, hogy megnyerte a lottót.

- Ugye? Zseniális vagyok! – vágja rá a világ legszerényebb embere, majd belecsap a felé nyújtott tenyérbe.

  Értetlenül nézünk össze a lányokkal, még mindig nem értjük, miről dumál a két barom. Persze, ők a világért sem segítenének ki minket, továbbra is úgy néznek egymásra, mintha ők lennének a világ legnagyobb mázlistái. Lövésem sincs, mire utalhatott ez a pár mondat, vagy hogy mivel kapcsolatban döntött Julio, de valami azt súgja, hogy talán jobban is járok, amíg nem jövök rá.

  A kínos csendnek végül Isabel vet véget, egy újabb kínos témát felhozva.

- Hát veled meg mi történt? – fordul az olaszhoz. – Ki támadott meg?

- A svéd lány – süti le a szemét kínosan.

  Mielőtt túlzott önsajnálatba kezdene, és a nézők sírva borulnának a képernyőre, gyorsan közbelépek.

- De túléli, leápoltam!

- Akkor jó…

- Megölted, ugye? – tér a lényegre Julio.

- Igen. – bólint fáradtan. – Niels bosszút akar majd állni.

  A svéd fiú említésére automatikusan ökölbe szorul a kezem, és látom, hogy Julio arcizmai is megrándulnak egy pillanatra. Te jó ég, már tényleg csak a legerősebbek vannak életben! Isabel, Carlos, Christina, Julio, Niels, Minho és én. Biztosra veszem, hogy ez a játék csakolyan véres végkimenetelt kap, mint az előző kétszáztizenhat, ha nem durvábbat. A Játékmestrek láthatóan mindent előre kiterveztek, gondosan ügyeltek arra, hogy ne kerülhessen akárki fejére a hőn áhított korona. Valamilyen szinten megtisztelőnek is tartanám, hogy eddig nem öltek meg, ha nem gyűlölném zsigerből az összes nagypofájú, szadista pojácát.

- Mindegy, kinyírjuk! – legyint Julio kissé flegmán, mellyel elnyeri a hitetlenkedő pillantásomat. Mégis hogy tud ilyen könnyedén beszélni erről az egészről? Nem emlékszik, mit művelt vele pár napja a srác? Vagy még mindig titkolja az esetet? – Tudod, Angell, amikor nem voltál itt, megbeszéltük, hogy mindenáron megvédjük egymást. Persze, ez rád is vonatkozik.

  Carlos erre hálásan a barátjára mosolyog, majd ismételten Christina szemébe néz. Úgy tűnik, elég rövid a memóriája, ha ilyen hamar túltette magát a lány kilengésén, és sosem énekelte volna azt az idióta spanyol dalt. Bár, ezen nincs mit csodálkozni, szerencsétlen gyerek úgy belezúgott abba a libába, mint annak a rendje! Az viszont sokkal meglepőbb, hogy Isabel és Julio nem akadnak ki rá, sőt mintha nem is érdekelné őket az olasz felbukkanása. 

- Előtte nyugodtan beszámolhatnál arról, hogy miért is került oda a neved a francia és az egyiptomi csávó fényképe alá. Azt hiszem, ez mindnyájunkat érdekelne! – vonom fel gúnyosan a szemöldököm.

- Ne becsüld ala, a svéd lány se volt könnyű ellenfél! – mondja a lány Juliónak, akire azonban nem gyakorolnak túl nagy hatást a szavai. Mi van, az Országtársam megvilágosodott a lavinában, és rájött, hogy gyógyíthatatlan mazochista hajlamokkal küzd? Vagy egyszerűen megsüketült, vagy miért nem reagál arra, amit Christina mondott? – Arabella, tudod, az Aréna nem arra van, hogy hisztizz, hanem arra, hogy ölj. Az ellenfeleim voltak, ennyi.

  Úgy döntök, mindenki számára az lesz a legjobb, ha nem indítok szavazást a Viadal Hisztikirálynője címért, Christina úgyis magasan nyerne. Bár, legalább ezt a győzelmet magáénak tudhatná, a másikra úgysincs sok esélye… A sértegetés helyett inkább a tényekre támaszkodom.

- Két gyilkosság egymás után… - töprengek fennhangon. – Ha nem veszed zokon, azért erről mesélhetnél egy kicsit. Tudod, érdekelnek a részletek. És szerintem a többieket is! – küldök egy jelentőségteljes pillantást Carlos felé, aki erre zavartan lesüti a szemét.

  A szerelme teljes beégésének elkerülése érdekében Christina próbálja húzni az időt, és arról faggat, mégis mit akarok annyira tudni.

- Hogy mondj el mindent – nézek a szemébe. A hangomat akár fenyegetőnek is lehetne nevezni, ha nem lennék meg mindig rekedt a visszatartott könnyeimtől. Most azonban cseppet sem izgat, hogy milyen hatást váltok ki az emberekből, csupán egyetlen dolog érdekel: hogy megtudjam, mit művelt a szövetségesem távolléte során. - Minden egyes részletre kíváncsi vagyok, elejétől a végéig. Kezdhetned azzal, ki támadt rá a másikra, miért tette, hogy reagáltál, amikor megláttad őket... Meg ilyenek, érted.

  A lány ajkát hangos, reménytelen sóhaj hagyja el, aztán nagy sokára beadja a derekát. Még ha az esetek többségében ki is csinál, meg kell hagyni, nem teljesen ostoba a csaj, vagy legalábbis van annyi esze, hogy felmérje, ha nem számol be mindenről, könnyűszerrel ismételten a szövetségen kívül találja magát. Mindenről beszámol, egy kósza részletet sem hagy ki. Sötétbarna tekintetét mindvégig előre szegezi, mintha így próbálna visszaidézni a gyilkosság perceit. Amikor meglátta a két fiút, ahogy éppen az halott Országtársát, Francescót sértegették, és ahogy bosszúból elvágta a francia torkát. Szerencsétlen egyiptomi gyerek azt hitte, hogy van esélye ellene, ezért rátámadt egy karddal, ám pár másodpercen belül követte társát az örök vadászmezőkre.

  Mikor Christina a beszámoló végére ér, néhány percig csendben nézünk egymásra. Most egyikünknek sincs kedve beszélgetni, mindnyájan az elhangzottakat emésztgetjük. Alig fogom fel az olasz lány szavait, máris felcsendül a Himnusz, a sötétkék égbolton pedig megjelennek a halottak képei. Most már hivatalosan is a vége felé közeleg a játék.

  Két-három nap elteltével az Arénában tartózkodó hét Kiválasztottból hat már a sírjában fog pihenni. Lefogadom, már fényesítik is az egyetlen túlélőnek járó, kristályokkal díszített, aranyozott koronát – a győzelem jelképét.