2017. január 28., szombat

#18 - Isabel

 Nem nagyon aludtam az este, és ennek reggel is meglátszódik a nyoma. Fekete karikák húzódnak a szemem alatt. Igaz halványak meg minden, remélem nem túl feltűnő. Mindenem sajog. Bokától tokáig nincs olyan testrészem amit legalább egyszer nem vertem be valahol. Leveszem a cipőmet és a zoknimat, és masszírozni kezdem a lábamat. Máris jobb. Julio halad el mellettem, aki először rám néz, várom hogy ide nyögjön valami undorító perverzséget, de nem teszi. Megfordul, és elindul Ara felé. Furcsa. Carlos és Cristina még alszanak. Egymást átölelve, mintha valami romantikus filmben lennének. Emlékszem, én mindig is az ilyen "csöpögős" filmeket szerettem. 
 Felveszem a zoknit, rá a cipőt, és hanyatt dőlök. A napba nézek, ami szinte elvakít. Megmarkolom mellettem a kardot. A késeim hol vannak? Szinte felugrom kétségbeesésemben, mikor megpillantom a másik oldalamon. Mélyet sóhajtok, és vissza fekszek. A kezembe veszem az éles fegyvereket, és megforgatom. Már csak kettő van. Egy nagyobb és egy kisebb. A közelségük megnyugtat, úgy érzem biztonságban vagyok.
 A tűzhelyhez kúszok, elveszek egy alig megpörkölődött rönköt, és a nagyobb késsel mintákat próbálok bele vájni. A rönk, alig nagyobb a tenyeremnél, egy kézbe is foghatom. Leszedem a megégett részeket, majd a fakérget. Így a világosbarna háncs rész terül elém, amit könnyebb megmunkálni. A késemmel először kialakítom a fejét, majd a testét. Két részből áll, a kisebb a feje. Formázok neki szemet, orrot és szájat, majd mintákat vágok bele. Általában vonalakat. Ahogy ezzel végeztem, a testéhez, a hosszabbik részhez fordulok. Ám mielőtt belekezdenék, Carlosék felébrednek.
 Julio oda vet valami csípős megjegyzést, majd mind egy nagy kört alkotunk, és reggelizünk.
- Hallottam egy ágyúdörrenést, arra keltem fel - szakítja félbe az egtre kínosabbá váló csöndet a brazíl lány.
 Ez igazán különös. Én nem hallottam semmit sem. Mondjuk sokáig aludtam, de akkor is. Nem egy kis pukkanás a zaj amit kiad. A másik kérdés pedig ez: még is ki halt meg?
- A közelben hallottad az ágyút? - Cristinára pillantok, akinek látszólag nagy erőfeszítést okoz, hogy ne szóljon be a lánynak. Végül is ez engem is izgat.
- Nem közvetlenül. Azt hiszem kicsit távolabról jöhetett. Mivel nem láttam légpárnást, úgy gondolom, ott halt meg valaki - mutat az erdős cikk felé. Érdekes, a vérfürdőben, azt láttam, hogy oda Fiona fut.
- Arra a németek voltak - mondom, mire Ara vad fejcsóválásba kezd.
- Fiona az esőerdőben támadt rám, a srác pedig már a vérfürdőben meghalt. Meg amúgyis honnan veszed, hogy mindenki a saját cikkje felé ment - most meg mi van?! Nem értem Arabellát. Egyszer még jó pofizunk egymással, máskor pedig ő gúnyolódik velem. Ez már egy kicsit sok... - Sokkal valószínűbb, hogy olyan vert az erdőbe tábort, aki otthon érzi magát a környezetben.
- Akkor ki? Minho? Niels? - forgatja a szemét unottan Carlos.
- Minhot az első éjszaka láttam, de azóta leléphetett. Nielsről semmit se tudok. Valaki figyelt rá esetleg? - felrémlik előttem Niels arca. A fehér bőre, szőke haja, fekete szeme, és a gödröcskék a szája sarkában, ami helyesen adja el a srácot. Az igazat megvallva foggalmam sincs hol van, de nem is akarom nagyon megtudni.
- Talán találgatasok helyett mi is elmehetnénk az erdőbe - mondja Cristina, és egyet értek vele. Viszont valami böki a csőrömet.
- De az nem jó ha mindenki egy helyre megy - teszem szóvá a gondolatomat. - Menjetek ketten - teszem hozzá.
- Vállom a feladatot - kap észbe rögtön Julio, amitől a talpam bizseregni kezd, és mintha azt akarnám, hogy emgem vigyen magával. - Arával együtt - teszi hozzá, amitől akaratlanul is a fejemet elönti a méreg. Naná, hogy a "szerelmével" akar menni! Mert miért is ne? Hisz ő Arabella! De hogy mit lát benne... 
 A gerlepár elindul az erdő felé, mi pedig eldöntjük, hogy én és Carlos együtt megyünk a jeges cikkej felé. Felvesszük a hófehér dzsekit a hátizsákunkból, és elindulunk felé.
                               *
- Nos, Rómeó, hogy alakulnak sorsaitok? - kérdezem a fiút, amint hallótávolságon kívülre érünk. Cristina történetét tudom, de Carlosét még nem annyira, és furdallja az oldalamat a kíváncsiság. Meg aztán, már hiányzott egy jó kis beszélgetés Carlosszal.
- Öhm, izé, hogy mondod? Milyen sors? Ú van egy olyan költemény. Olyan vers. Mi is a neve...? - próbálja elcsavarni a beszélgetésünk szálát, de nem nagyon megy neki. Ha azt hiszi, ez beválik, rosszul gondolja. Bizony addig nem hagyom békén, míg ki nem böki!
- Tudod jól, ne áltasd magad! A Cristinával való kapcsolatod - mosolyodom el, Carlos vörös képét látva. De kis cuki!
- ...Ja meg van! A Hamlet! Igen, tudtam, hogy itt van a nyelvem hegyén - megforgatom a szememet, és Carlos vállára rakom a kezemet.
- Nincs benne semmi szégyenleni való, ha valaki szerelmes - próbálom nyugtatni, de még én sem hiszem el, amit mondtam.
- Ja, mert te biztos jobban tudod... - löki ide félvállról, mire bennem a pumpa egyre jobban emelkedik.
- Na ide figyelj, Carlos Barbara Contreras! Mindjárt átlépsz egy bizonyos határt! - emelem fel egy kicsit a hangomat. De hát hogy mer ilyet mondani?!
- Mondtam, hogy ne hívj Barbarának! Tudod, hogy az anyámék lányt akartak, de én sikerültem nekik... - néz körbe gyorsan, hogy nincs-e senki a közelünkben, aki hallotta volna a második nevét. Mert ez tényleg az ő neve. Elmesélte, hogy a szülei nem akartak fiút. Sokkal inkább kislányt akartak, de mivel ez nem jött össze nekik, és nagyon tetszett ez a név, ezért így keresztelték el. Sajnálom, hisz milyen lehet a másik nem nevét viselni? Isabel Cristiano Infierno. Én biztos átkereszteltettem volna már rég magamat.
- Rendben oké, nem fogom Crinek elmondani - kacsintok rá játékosan. - Talán.
 Erre felkapja a fejét, és szemforgatva néz rám. Elkapom tőle a tekintetemrt és a jeges, fehér síkságot nézem. Semmi sincs itt. Semmi, csak jég és hó. A távolban viszont fénylik valami. Carlosszal rögtön odaugrunk. Egy vörös, zsák, amiben tárgyak lapulnak, körülötte vér.
- Jézusom! Meghalt a Télapó?! - kiált fel keservesen Carlos. Pedig már azt hittem, érett lett.
- Nem, ez csak egy vörös szatyor - emelem fel a bársonyból készült zsákot. Megnézem a tartalmát. Egy kard van benne, és egy jéggé fagyott szendvics. Kihagyta itt? Körülnézek de senki sincs itt. Furcsa. Valami történt itt. Én biztos nem dobtam volna csak úgy el. Itt halt volna meg valaki? Nem, mert Ara nem erre mutatott. Plusz a gyilkos miért nem vitte volna el ezt?
- Ide figyelj! - hív magához Carlos. - Menekült.
 Halványan bár, de még látszik az illető lábnyoma. Nem az egész lába, csupán a fele. Vagyis futott. Mögötte pedig egy másféle, nagyobb nyom van. Ez nem emberi. Valami állat volt itt, ami üldözte az emberünket. Közelebbről is megvizsgáljuk a nyomot. De amint közelebb ereszkedek hozzá, belém hasít a felismerés.
- Ugye ez nem... - állok fel és hőkölök pár lépést.
- De. Ez... - kezd bele Carlos a lábára támászkodva, de hirtelen felkapja a fejét. - Jegesmedve!
 Akkorát kiált, hogy szabályosan felsikkantok. De nem csak én vagyok az egyetlen aki hangot ad ennek. A távolból valami irdalmatlan erővel felüvölt. Egy jegesmedve. Ezt még a sűrű hófelhők közt is jól ki tudom venni. Nem mozdulunk, hátha elmegy. Közelebb merészkedik hozzánk, amitől a szívem csak méghevesebben kezd dobogni a torkomban. A kezemet marokba szorítom, hogy ne adjak ki semmi hangot. Az állat engem szemel ki, amiről a sivatagban történtek rémlenek fel.
 Megszaglássza a pólómat. Érzem ahogy egy verejtékcsepp lecsurog a homlokomról. Ez az állat hatalmas. Nagy fehér bundája van, maga a medve pedig majdnem a vállamig ér. A ragadozó fogai pedig olyan élesek, hogy simán átharapná a torkomat.
- Ne... Mozdulj...
- Nem állt szándékomban - sziszegem a fogaim között. Az állat látszólag feladja. Szimatolva fordul meg és sétál el. Kifújom a bent maradt levegőt, és becsukom a szememet. E pillanatban viszont váratlan fejlemények történnek. A jegesmedve felüvölt, és felénk kezd futni.
- Fuss! Erre! - kiáltja Carlos és megragadja a kezemet. Futunk ahogy csak a lábunk bírja. A nagy fehérség szinte elvakít ahogy a nap rá süt. Sprintelésünk miatt, hamar kifáradunk. Egy pillanatra - mikor kicsit előrébb voltunk - megállunk, kifújjuk a levegőt és újabb eszeveszett rohanásba kezdünk. Erről is csak a múlt jut eszembe.
 Mindig utáltam futni. De ha egyszer kötelező... Emlékszem, még úgy hatodikban egy iskolai versenyen, futottuk az iskolaköröket az egyik nagydarab osztálytársam - lány - ért utol, és meglökött, mivel én voltam az élen, és elestem. Úgy bevertem a lábamat egy kőbe, hogy a térdem egy kicsit felnyílt, és ömlött belőle a vér. Nem is kő volt, egyenesen szikla! Az egész környék le volt betonozva, de néhol egy-egy kiálló éles kővel találkoztunk. Nem is kell mondanom, hogy mennyire kiakadtam. Emlészem, hogy Carlos is ott vot a bámészkodók között. Ő hetedikes volt, és épp egy focimeccsen vett részt.  Megaláztam az egész iskola előtt a lányt. Annyira dühös voltam, hogy csalni akart. A kórházban pedig anya kioktatott, hogy egy hölgy sose veszekszik, kerüli a konfliktust...
- Milyen geci messze van még az erdő?! - kiált fel dühösen Carlos. Igaza van. Még mindig a kietlen fehér síkságon futunk a nyomunkban azzal az álattal. Titokban a fiúra sandítok. Emlékszem hogy nézett ki kiskorában. Mikor én másodikos voltam ő harmadikos. Mindig is furcsán néztük őt a lányokkal. Az egész osztáyában - és úgy az iskolában - ő volt az egyetlen szőke. Igen az imádott Carlos szöszi volt, de még úgy is helyes. Idővel aztán bebarnult a haja. Hetedikes korában már egy világos hajtincset sem lehetett látni a hajában, és már akkor csajozott.
 A mostani Carlos viszont egyre inkább felnő. Már nem olyan hebehurtya, a lányokkal se játszik, és mintha megkomolyodott volna. Mélységesen büszke vagyok rá, még ha ezt ő nem is tudja. Végre nem olyan feleőtlen gyerekes mint a viadal előtt volt, és ez komoly változás számâra. És van egy olyan érzésem, hogy ehhez van egy kis köze Cristina is.
- Na végre! - enged a szorításán, amint a meleg erdőbe érünk. Megállunk, és pihenésképp leülünk a földbe.
- Amit mondtál még a medve előtt... Igazad van. Nem merem magamnak se bevallani, de úgy érzem, Cristina egyre fontosabb számomra. Nem tudom mi ez, de felettébb érdekes, és idegesítő. Idegesítő, mert ahányszor meglátom egy érzés fog el, hogy őt akarom. A gyomrom összeszűkül, és verejtékezni kezdek. Mikor beszélek hozzá, néha leblokkol az agyam. Olyan érzésem van, mintha én lennék a világ legboldogabb embere akkor is, ha csak a mosolyát látom. És ez őrjítő. Nem tudom ki szedni a gondolataim közül, mindenről ő jut eszembe. Mi ez?! Kérlek Isabel segíts! - dönti hátra a fejét. Lágyan elmosolyodom. Ilyen szavakat is ritkán hallani tőle. Úgy látszik, fülig belezúgott Cristinába, és ez baromi aranyos! Mondjuk azt nem értem, hogy miért pont engem kér fel szerelmi tanácsadásban. ENGEM! Aki még a sajátját se tudja kézben tartani!
- Ez a szerelem. Erre nincs gyógyír. Egyszerűen nem tudsz tőle szabadulni. Észrevétlenül hatol beléd, és kezd egyre jobban az uralma alá keríteni. Nem veszed észre, és már is szerelmes vagy. Olyan mint egy élősködő, nem szabadulsz tőle. De határozottan jó élősködő. Felsleges ellene harcolni - még saját magamat is meglepem a szavaimmal. Ezt tényleg én mondtam volna? Az otthoni barátnőim biztos a hasukat fogva kacarásznak, hogy ÉN aa nagy "szerelem szakértő" ilyet mond.
 Carlos hálásan pillant rám.
- Köszönöm. ¿Somos hermanos, c'no? - először meglep, hogy spanyolul kommunikál velem, de elmosolyodom. Otthon mindig ezen a nyelven beszélgetünk. De itt, az arénában egy nemzetközi nyelven, amit mindenkinek úgy kell tudnia mint az anyanyelvét.
 Igen, olyanok vagyunk. Carlos olyan mint az én bátyám.
- Sí - mosolyodok el. Ő is viszonozza, majd mintha egy ménkő ütött volna belé, felém fordul.
- Sajnálom amit mondtam. Nem volt szép tőlem, hogy gúnyosan megjegyeztem, hogy már régóta nem volt pasid - biggyeszti le az ajkait. Sajna túl cuki látványt nyújt, így nem tudok rá mérges lenni. Nem baj, azért megpróbálom tettetni.
- Hát ja, nem volt szép tőled! Igazi seggfej vagy! - próbálom játszani a sértődöttet, de nem megy nagyon. A végén már a kezemmel próbálom a a számat lefogni, nehogy elröhögjem magam. Carlosnak viszont nem sikerül. Elröhögi magát, amitől nekem is nevetnem kell. Egy jó ideig csak ülünk így, majd felállok, magammal húzva Carlost. Elindulunk a Bőségszaru felé, hisz már elég későre járhat. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése