#17 - Arabella

Utálom a sivatagot. Mondhatni, mindennél jobban gyűlölöm. Az ember semmi pozitívumot nem hozhat fel vele kapcsolatban. Mi is található ezen a helyen? Homok, elszórtan pár kavics és fűszál, homok, egyetlenegy fa, homok, és még mi is? Ja, igen, megvan, a homok! Hm, a homokot említettem már?

  Egy kisebb fa alatt gubbasztok, és kifejezéstelen arccal hallgatom Julio sztoriját a nem is tudom, miről. Nos, igen, amióta az álompár magunkra hagyott minket, és elindultak felkutatni Isabelt, ez a helyzet áll fent. Vagy tíz percig keresgéltünk, mire rábukkantunk erre a fára. Bár nem a legnagyobb, és különösebb szellősséget sem biztosít, legalább már van minek támasztani a hátamat, miközben az Országtársamat hallgatom. Aláírom, tényleg eszméletlenül nagy jófejség a fiútól, hogy nem hagyja, hogy megőrüljek az unalomtól, és ezért különféle sztorikkal szórakoztat, de azért mindezt tehetné egy kicsit izgalmasabban is. Igaz, néhány történet kifejezetten érdekes, de a felének nagyjából annyi a lényege, hogy mennyire tökéletes is ő. Mivel már egy ideje csak ilyenekkel fáraszt, úgy határoztam, sokkal jobb, ha nem figyelek arra, amit mond, inkább átadom magam a vizuális élménynek. Miközben azon tűnődöm, hogy csinálják egyesek, hogy mindig, minden körülmények között észveszejtő látványt nyújtanak, a tekintetem automatikusan Julio izmos karjára vándorol. A forróság borzalmas hatást gyakorol rám, hiszen az elmúlt órában már az is megfordult a fejemben, hogy milyen lehetne a fiúval újra csókolózni. Természetesen, amint felötlött bennem ez a lehetetlen gondolat, rögvest elhessegettem, és inkább ittam egy kicsit, csakhogy kitisztuljon a fejem.

-Pedig tök egyértelmű, hogy bejön neki, csak fél bevallani. Mondjuk, jobban is teszi... Diego jó arc, de amikor meglátom, hogy néz Rebsre, legszívesebben beverném az orrát!

- Aha, értem… - motyogom ezredszerre.

- Hallod, figyelsz egyáltalán? – löki meg a térdemet rosszallóan.

- Mi? – rázom a fejem értetlenül. Csalódottan veszem tudomásul, hogy ezúttal kénytelen vagyok elszakítani a tekintetemet a karizmáról, és a szemébe kell néznem. Mondjuk, ez se olyan szörnyű látvány, csak most egyszerűen nincs kedvem beszélgetni a srác haverjairól. Így pedig elkerülhetetlennek tűnik a dolog. – Ja, igen, figyeltem. Egy fiúról meséltél, aki odavan a barátnőjéért.

- Nem figyelsz a részletekre. Nem a barátnője, a húgomról beszéltem.

- Nem félsz, hogy kiakad, amiért ország-világ előtt kibeszéled? – vonom fel kíváncsian a szemöldökömet.

  Válaszul mindössze egy hanyag vállrándítást kapok.

-Nem hiszem, hogy zavarná – magyarázza kissé unottan. – Meg amúgy sem hiszem, hogy ez a beszélgetés valaha adásba kerül. Gondolom, minden kamera Carlosékat mutatja, meg az is lehet, hogy valahol csatáznak. Egyébként szeretnéd, ha téged vennének?

- Nem kifejezetten. Szerintem, ha meglátnák a nézők, milyen állapotban vagyok, rögtön elpártolnának tőlem. Ezen még George zseniális ruhakölteményei és a nővérek festékei sem segítenének.

  Bár sosem érdekelt különösebben a külsőm, és jelen esetben még távolról nézve sem az a legnagyobb problémám, hogy hogyan festek a kamerák előtt, mégis úgy vélem, a sznob angolok képesek lennének kevesebbet fizetni értem, ha így látnának. Azt hiszem, sosem fogom megérteni egyesek gondolkodásmódját. Most nem Julióra, vagy Carlosra célzok, ők egyszerűen csak hülyék, és ennyi. Nem tehetnek arról, hogy kevés ésszel áldották meg őket az égiek. Inkább azokra vagyok mérges, akik az összes pénzüket beleölik abba, hogy fiatalobbnak, kívánatosabbnak tűnjenek. Ezek az ostoba libák bármire képesek, nincs nekik egy megszabott határ, amit nem lépnek át. Ha kell, ötven évesen zsírleszívásra járnak, tíz centis körmöt, vagy szempillát ragasztanak fel maguknak, és több festéket látnak életükben, mint egy szobafestő. Mélységesen szomorú a helyzet, pláne úgy, hogy ismerem a másik oldalt is. Brazíliában nőttem fel, a világ egyik legszegényebb országában. Tudom, milyen érzés szenvedni és éhezni. Emlékszem, sokszor alig került néhány falat kenyér az asztalra. Ha a szüleim kerestek is egy kevés pénzt, azt is rám fordították, így gyakran megesett, hogy ők ketten hetekig nem ettek. Pedig mi még az átlagos vagyonú családok közé tartoztunk. Miután meghaltak, és bekerültem az árvaházba, a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen érzés, ha hónapokig egy szelet kenyéren élsz, tartalékolnod kell, és mindenáron meg kell szerezned azt az utolsó falatot. Néhányan azt állítják, az otthonok remek közösséget kovácsolnak. Amikor ellenőrök jöttek hozzánk, kötelességünkben állt fenntartani ezt a látszatot, miközben a lelkünk mélyén mindannyian pontosan tudtuk, hogy ez az egész nem más, mint egy illúzió, egy felszínes mese, amit azért találtak ki az árvaház vezetői, hogy jobb fényben tűnjenek fel az ország fejesei előtt. Az persze senkit sem érdekelt, hogy nekünk, a gyerekeknek ugyanolyan rossz, mint máskor.

  Julio néhány másodpercig tűnődve fürkészi az arcomat, aztán kedvesen elmosolyodik, kivillantva ezzel tökéletes, hófehér fogsorát. Szinte már hallom a retardált angol libák sóhajait.

-Pedig még mindig te vagy az egyik legdögösebb lány, akit ismerek! – kacsint rám vigyorogva. – És, mint tudjuk, nekem mindig igazam van, mert hát tökéletes vagyok, vagy mi, szóval… Be kell látnod, drága Ara, hogy bármit is gondolnak a mélyen tisztelt angolok, te akkor is gyönyörű maradsz!

  E szavak hallatán az arcomon egy kisebb hullám söpör végig, melynek következtében olyan vörös leszek, akár egy jól megtermett paradicsom. Talán mindezt csak azért, mert még sosem hallottam Juliót normálisan bókolni. Nos, ezúttal kiderült, ehhez is ért. Kár, hogy nem vehetem elég komolyan. Vele kapcsolatban sosem tudhatja az ember, mikor mond igazat, és mikor hantázik. Amennyire ismerem, a céljai elérése érdekében arra is képes. Pláne, ha a célja egy szelet pizza…

  A távolból ismerős zajok ütik meg a fülemet, olyan, mintha valakik beszélgetnének egymással. Alig észrevehetően jelzek az Országtársamnak, mire ő is fülelni kezd. Gyors, rezzenéstelen mozdulattal kapunk a fegyvereink után, úgy várunk a jövevényekre. Julio kifejezetten nyugodtnak tűnik, mintha nem is viselné meg a tudat, miszerint nem sokára talán újra ölnie kell. Talán csak azért, mert nem vagyok egyedül, én sem félek annyira. Gondolom, ebben a Fionától szerzett lándzsa is óriási szerepet játszik.

  Már tisztán látszik, hogy három alak közeledik felé. Az végül is megnyugtató, hogy a drágalátos Mr. Hayes nem tervez egy nap két falkányi mutánst is a nyakamba varrni, bár ennek ellenére más Kiválasztottaknak sem örülnék túlságosan, még ha velük egy kicsit könnyebb is lenne elbánni. Ezek hárman pedig meglehetősen lestrapáltnak tűnnek, láthatólag hozzám hasonlóan, ők sem a sivatagba mennének nyaralni. Beletelik néhány percbe, mire kibontakozik előttem az alakjuk, és rádöbbenek, nincs mitől félnem. Egy nyugodt sóhaj kíséretében engedem le magam mellé a lándzsámat, és mosolyogva fordulok Julióhoz.

-Csak Carlosék azok – mondom. – Úgy tűnik, megtalálták Isabelt!

  És valóban, a sejtésem beigazolódni látszik, amint közelebb érnek hozzánk. Ami azt illeti, nincsenek túl fényes állapotban, mindhármukról patakokban folyik a víz, arcuk a kimerültségről árulkodik. Isabel különösen levertnek tűnik. Gondolom, ebben nagy szerepet játszik az oldalán éktelenkedő hatalmas seb. A lány nem bámul meg nagyon, gondolom, Carlos beszámolt neki az elmúlt órákban történtekről. A spanyol fiú egyébként kimondottan a szívén viseli az Országtársa sorsát, szinte rögtön kötszer után érdeklődik. Christina át is nyújt neki egy kisebb csomagot. Ahogy alaposabban szemügyre veszem Isabel sérülését, megállapítom, hogy nem néz ki annyira vészesen. Persze, szegény nyilvánvalóan rengeteget szenvedett, de szerencsére nem sebesült meg annyira, hogy ne élje túl a napot.

-Mi történt, Isabel? – fordulok felé aggódva.

- Megtámadt egy mutáns, letértem az útról, és belém karmolt, itt!

  Figyelmesen bólogatva hallgatom a beszámolót, majd finoman kiveszem Carlos kezéből a kötszert. Szó se róla, a fiú egyértelműen bármit megtenne az Országtársáért, bár a szakértelme azért erősen megkérdőjelezhető. Nem lenne túl szerencsés, ha remegő kézzel próbálná leápolni Isabelt, a végén még önkéntelenül is, de valami kárt tenne a lányban. Úgy vélem, sokkal jobb, ha én látom el a sebet, hiszen mindig is értettem az ilyesféle dolgokhoz, tekintve, hogy annak idején kis túlzással ez volt a munkám. Persze, fizetést nem kaptam érte, de igen jól jött a tapasztalatom, amikor a kávészedés közben valaki véletlenül megvágta magát, vagy egyéb kellemetlenség érte. Szerencsére nem felejtettem el a földön tanult dolgokat, így a spanyol lány segítségére lehetek.

-Nem tűnik túl mélynek, simán lekezeljük! – nyugtatom a betegemet. – Most mi van? Nem nézed ki belőlem, hogy értek a sebekhez! – mordulok rá a csodálkozó Julióra, mire ő hárítóan maga elé emeli a kezét.

- Akkor kezeljétek le, mert túl sok vért veszített!

  Magamban el kell számolnom háromig, hogy ne üvöltsem le Christinát. Komolyan, ez a hülye liba nem bírja ki, hogy ne pofázzon bele mindenbe? Feltűnési viszketegségben szenved, vagy mi? Mert ha igen, az ő problémáján is könnyedén segíthetek, méghozzá a lándzsám használatával! Már éppen válaszra nyitnám a szám, amikor a tekintetem találkozik Julióéval. Az Országtársam alig észrevehetően megrázza a fejét, jelezve, hogy ne bonyolódjak bele a vitába. Végül is, igaza van. Azzal csak örömet okozok ennek az agyhalott lotyónak, ha veszekszem vele.

-Nagyon kár, hogy bevettetek a szövetségbe, mi? – motyogom alig hallhatóan.

  Miután csendben kidühöngtem magam, mosolyogva Isabelhez fordulok, és elkezdem ellátni a sebét. Először is jóddal fertőtlenítem, amire a lány meglehetősen érzékenyen reagál. Bár a világért sem vallaná be, hogy nem érinti túl kellemesen a kezelés, az összeszorított ajkából egyértelműen erre az opcióra következtetek. Miután minden egyes sérülést alaposan kitisztítok, rátekerem a kötszert a problémás felületre, és egy helyen összecsomózom. Nem törődve Isabel fájdalmaival, a tőlem telhető legerősebben kötöm meg. Igaz, hogy a lány ettől pár percig szenvedni fog, de legalább biztosan fogja tartani a kötés a sebet.

-Jobb már? – érdeklődöm a kezelés végeztével.

- Igen – mosolyog rám kedvesen. – Köszönöm, dr. Asesino!

- Nincs mit. Ha újra vérezni kezdene, szólj, és cserélek kötést.

  Isabel hálásan bólint, amitől automatikusan jobb kedvre derülök. Fantasztikus érzés tudni, hogy végre nekem is hasznomat vették a szövetségben, és már nem csak egy feleslegesen élősködő Kiválasztottat jelentek számukra, akit a lehető leghamarabb el kell tenni láb alól. Na, nem mintha Miss Hisztérikára különösebb hatást gyakorolt volna az akcióm, annyi szent, hogy a spanyolok szimpátiája csak erősödött az irányomba. Isabel egyértelműen hálás, és valószínűleg Carlos is hasonlóképpen érez. Legalábbis, erre következtetek abból, hogy miközben az ideggyenge ribijét próbálja nyugtatni, és a lány éppen nem néz rá, váratlanul rám irányítja isteni szépségű, világoskék színben pompázó íriszét, és alig észrevehetően kacsint egyet. Nem vagyok hülye, jól tudom, hogy Carlosnak esze ágában sincs flörtölnie velem, ezzel az apró gesztussal mindössze köszönetet akart mondani azért, hogy elláttam Isabel sebeit. Egy halovány mosollyal adom tudtára, hogy ez csak természetes.

  A Nap utolsó sugarai látszanak már csak az égbolton, a helyüket kezdi átvenni a Hold ezüstös ragyogása. Megbabonázva figyelem a jelenséget. Így, hogy az ég ilyen csodaszéppé vált, már nem is tűnik olyan undorítónak a sivatag. Igaz, az éj beálltával valószínűleg csak hidegebbre fordul az időjárás, már ami a természet törvényeit illeti. Hogy Hayes és a bandája ezt mennyire tartja szem előtt, nos, arról fogalmam sincs.

  Pár méterre tőlem tűzropogás zaja hallatszik. Természetesen rögtön kitör rajtam a pánik, kis híján fel is sikoltok, ám szerencsére még pont időbe észreveszem, hogy a tűz nem a Játékmestereknek, hanem Juliónak köszönhető, aki időközben nekiállt, és normális tábort vert. Közelebb húzódom a lángokhoz, arcomat egyenesen rájuk szegezem. Nem állítom, hogy annyira odáig lennék a máglyarakásért, most azonban mégis leírhatatlanul jól esik, hogy a fényénél melegedhetek. Egyre inkább bebizonyosodik számomra, hogy Hayes alkalmazkodik a természet törvényeihez. Alig telt bele néhány percbe, és máris akkora hideget hozott ránk, mint annak a rendje! Még szerencse, hogy időben meggyújtottuk a tüzet.

  Kis idő elteltével a többiek is a lángok köré sereglenek. Mivel fárasztó napot tudhatunk a hátunk mögött, és amúgy is majd’ szétvet minket az éhség, semmi kedvünk beszélgetni. Fáradtan, kissé talán unottan majszolom el a vacsorámat, ami egy szelet kenyérből és néhány szem bogyóból áll. Közben a csillagos eget fürkészem. Az apró égitestek pislákolása minduntalan rossz érzést kelt bennem, mintha valamiről megfeledkeztem volna. Valami fontosról, ami nagy hatást gyakorol az életemre, és nem szabadna, hogy félvállról vegyem. Töprengve viszem végig a pillantásom a szövetségeseim arcain, hátha eszembe jut róluk valami. Mi tagadás, egyikük sem tűnik túl boldognak. Isabel valószínűleg még mindig fájlalja egy kissé az oldalát, Carlos minduntalan az egyre idegbetegebbnek tűnő Christinát tartja szemmel, Julio éjfekete szeme pedig mindjárt leragad a fáradtságtól. Eszembe jut, hogy a minap említette, fél, hogy képtelen lesz kávé nélkül felkelni. A jelek szerint efféle finomságot nem küldtek neki a támogatói, legalábbis semerre sem látok hanyagul elhajított poharakat. Bár, lehet, hogy a másik táborhelyükön hagyták, ahonnan a mutánsok elkergették őket. Mindenesetre jól tartja magát, csekély számú sérülést szerzett a Viadal alatt.

  A fiú hirtelen felnyitja a szemét, és egyenesen rám néz. Hosszú, csendes percekig mást se csinál, csak bámul rám, de nem álmosan, vagy bambán, inkább úgy, mint akit tényleg érdekel, hogy mi van velem, csak sem alkalma, sem energiája kérdezősködni. Zavartan a fülem mögé tűrök pát kósza hajtincset a homlokomból, majd egy gyors mosolyt küldök a fiú felé. Ő viszonozza, sőt a hatás kedvéért még kacsint is hozzá egyet. Szívem szerint én is kacsintanék, de nem teszem. Hogy nézne már ki, ha utánoznám ezt a lököttet? Na, még csak az hiányzik! Válaszképp inkább csak megforgatom a szemeimet, mire Julio halkan elneveti magát.

  A rögtönzött flörtölésünknek a himnusz ismerős dallama vet véget. Amint felharsan a dal, mindannyian az égboltra szegezzük a tekintetünket, és szapora lélegzetvételekkel várjuk, kik azok, akik ellen már nem kell harcolnunk. Közben persze pontosan tudjuk, kiknek az arca fog felvillanni, de ennek ellenére megmagyarázhatatlanul kíváncsiak vagyunk. Legalábbis, én így érzek.

  Elsőként Fiona hologramos arcképét pillantom meg. Hideg borzongás fut végig a testemen a német lányt figyelve. Így, jobban belegondolva, nem is volt csúnya, sőt egészen szerencsés génekkel áldották meg az égiek. Az is igaz, hogy nem adta könnyen magát, igenis küzdenem kellett azért, hogy megöljem. Milyen fura, hogy már egy koporsóban porosodik, miközben néhány órája még engem ócsárolt. Inkább bele se gondolok, hogy lassan el fog porladni a teste… Természetesen, ez nem egyenlő azzal, hogy mostantól minden éjjel sírva alszom el a gyilkosság miatt, egyszerűen csak elborzaszt a tudat, hogy ilyen hamar meghalt Fiona.

  A német lányt Francesco arcképe váltja fel, mire rögtön Christinára nézek. Az olasz láthatóan borzalmas állapotba került az Országtársa láttán, kicsin múlik, hogy nem tör ki hisztérikus zokogásban. Persze próbálja visszatartani a könnyeit, és legnagyobb bánatomra ez sikerül is neki. Pedig mit nem adtam volna azért, hogy lássam a kifakadását! Vele ellentétben Carlos és Julio nem tűnik különösebben szomorúnak, mindössze egy gyors összenézéssel nyugtázzák a véleményüket, miszerint a szövetségesük szebb halált érdemelt volna. Isabel viszont kifejezetten letörtnek tűnik. Csodálkozva meredek rá, egyszerűen nem értem, mi ütött belé. Ha jól tudom, nem ismerte olyan jól Francescót, talán egyszer vagy kétszer közösen edzettek, de ennyi. Vagy talán másról van szó? Mi van, ha nem is kifejezetten az olasz srác halála viselte meg, hanem a tudat, hogy akár az ő arcképe is felkerülhetett volna az égboltra? Mindenesetre úgy döntök, a legjobb lesz, ha mihamarabb elbeszélgetek vele a kialakult helyzetről. Az mégsem járja, hogy kiakadjon egy Kiválasztott elvesztésétől, akinek előbb-utóbb úgyis meg kellett volna halnia! Természetesen mindezt valamivel finomabban tervezem tálalni.

  Mikor véget ér a himnusz, Julio a cuccai közt kezd pakolászni, Christina pedig ismételten Carlost fárasztja a hisztijeivel. A legdurvább az egészben az, hogy a fiú mintha még élvezné is a kis ribi mániákus ragaszkodását, amin egy kicsit fel is húzom magam. Ha tudnám, mi a francot eszik annyira azon a lányon! Jó, oké, aláírom, nem csúnya, de leírhatatlanul beképzelt és basáskodó, ráadásul folyton csak nyávog! Még nem is hallottam értelmesen megszólalni…

  A tekintetem a földön kuporgó Isabelre vándorol, aki még mindig elég szomorúnak tűnik. Úgy vélem, épp itt az ideje elbeszélgetnem vele.

-Minden oké? – ülök le mellé. – Ha jól látom, kicsit kiakadtál…

  A lány mintha egy kicsit meglepődne a kérdésemen. Van egy olyan érzésem, miszerint eddig a gondolataiba feledkezett, és megzavartam valamivel. Mikor észbe kap, rögtön válaszol is a kérdésemre.

-Persze, csak amikor a sivatagban voltam egyedül, azért imádkoztam, hogy csak a többieknek ne legyen semmi baja. Erre meg Franco…

- Megértem – nézek rá szomorúan. – Nem ismertem, de jó srácnak tűnt. – Halkan felsóhajtok, és pár másodpercig némán fürkészem az arcát. Mikor rádöbbenek, hogy nem igazán akar mit hozzáfűzni, újra beszélni kezdek hozzá. – Hogy tervezed, meddig szeretnéd még itatni az egereket?

- Én nem itatom az egereket! – ellenkezik.

- Akkor szimplán kezdesz befordulni, de tök mindegy, hogy nevezed! – vonok vállat közömbösen. – Csak látom rajtad, hogy mennyire megviselt ez az egész.

  Ezt már nem meri letagadni.

-Pedig hidd el, nincs értelme emiatt szomorkodni. Persze, tudom, hatalmasat szívtunk ezzel a Viadallal, de sajnos nincs mit tenni. Életben kell maradni, ennyi.

- De csak egy győztes lehet! – veti ellen.

- Ja… - motyogom. – Csak egy…

  A lábaimat magam elé húzom, a fejemet a térdemre hajtva pihentetem. Mi tagadás, meggyűlik a bajom Isabellel, pedig valójában még magam sem tudom, mit szeretnék kihozni ebből a beszélgetésből. Nem látom értelmét, hogy az elmúlt pár nap kihagyását pótoljuk, hiszen, mint ahogy azt a spanyol lány is említette, csak egy Kiválasztott hagyhatja el élve az Arénát, nincs értelme barátkoznunk. Az igazat megvallva, egyáltalán nem izgat Isabel lelkiállapota, és Francesco halála sem gyakorol rám különösebb hatást, elvégre nem is ismertem a srácot. Mégis úgy érzem, hogy beszélgetnem kell Isabellel. Félek, ha így folytatja, mentálisan összeroppan, én meg nem tudnék mit kezdeni egy ideggyenge szövetségessel. Elég nekem a hülye olaszt elviselnem!

  Amint Christinára és a hercegére nézek, átfut az agyamon a gondolat, hogy vajon a támogatóknak tetszik-e ez a nyáladzás. Nyilván vannak, akiknek bejön, főleg a fiatalabbak körében, mint ahogy olyanok is akadnak szép számmal, akik ki nem állhatják a lányt a Carlos iránt táplált vonzalma miatt. Bár, nem hiszem, hogy ez csökkentené a szövetség szimpátiáját a szemükben. Julióért és Carlosért értelemszerűen megvesznek a hülye tyúkok, mint ahogy Isabelt is kedvelhetik Noah miatt. Én meg majd adok nekik okot, hogy megszeressenek!

-Mi az? – Gondolataimból Isabel hangja ránt vissza a valóságba.

 Zavartan nézek a lány mogyoróbarna szemeibe, fel se fogom, mire vonatkozhat a kérdés. Biztosan valami furcsát csinálhattam, miközben elképzeltem a sznob libák fejét, és véletlenül elnevettem magam. Ez esetben viszont magyarázatot kell adnom Isabelnek, még mielőtt a szövetségesem teljesen zakkantnak nézne. Nem gondolkozom sokáig, gyorsan eszembe is jut egy kisebb sztori, ami elterelheti a lány figyelmét.

-Azon gondolkozom, hogy mennyire élvezhetik ezt az angolok. – A spanyol értetlen arckifejezését látva kénytelen vagyok bővebben kifejteni az elméletemet. – Gondolj csak bele! Ott ülnek a csilivili kanapéjukon, és más dolguk sincs, csak nézni a Viadalt. Tudod, én azon leszek, hogy minél kevésbé szórakoztassam őket!

  Még magam sem tudom, miért tettem hozzá az utolsó mondatot. Te jó ég, lehet, hogy én is kezdek becsavarodni? Nem, az nem történhet meg! Lehet, hogy ezt is csak a sivatag műveli velem. Képtelenség, hogy ne akarjam szórakoztatni a népet. Bár, ami azt illeti, nem azért jöttem ide, hogy néhány kikent majomnak örömet okozzak. Sokkal nemesebb célok vezérelnek…

-Sok sikert! Támogatlak! – mosolyog rám Isabel biztatóan, mire egészen felélénkülök, és vadul gesztikulálva folytatom a magyarázást.

- Tudod, mitől lesznek a legboldogabbak? Ha látják, hogy szenvedsz. Ha végignézhetik, ahogy egy pszichopata megkínoz, vagy darabokra tépnek a mutánsok. Azt hiszem, ezért is öltem meg Fionát… Nem akartam, hogy azok a seggfejek végignézzék a szenvedését. Kevés vér, kevés öröm – ez a logikájuk.

  Egyre kevésbé értem magamat. Az egyik pillanatban még Isabel érzései után faggatóztam, most meg már konkrétan lázítom a csajt. Vagyis… Ez már lázadásnak számít? Remélem, hogy nem, fertelmes lenne, ha Fire vagy Hayes a fejébe venné, hogy ellenálló vagyok, és meg akarom törni az uralmukat. Mert ez nem igaz! Én csak… Azt hiszem, kicsit megártott a mai nap. Nem ártana, ha aludni mennék.

  Legnagyobb sajnálatomra Isabel másképpen vélekedik, nagy valószínűséggel le se esett neki, hogy mi most konkrétan azokat az embereket szidjuk, akiktől ajándékokat várunk. A legszörnyűbb az egészben az, hogy szeretném abbahagyni ezt a baromságot, de egyszerűen nem megy! Hevesen bólogatva hallgatom a lányt, aki éppen azt fejti ki, hogy mennyire ostobák az angolok, amiért azt hiszik, Sean győzelmével mindent elintéztek, és közben reménykedek, hogy végre be tudom fogni a számat. Nos, hogy is mondjam? Nem sikerül.

-Nem százasok, az biztos. Olyan, mintha elfelejtették volna, hogy korábban ők is rengeteget szenvedtek.

- Ez azzal jár együtt, ha valaki egyszer győz – szövi tovább Isabel. – Megszállja az agyát a dicsőség.

  Úgy érzem, eljött az idő, amikor abba kell hagyni a beszélgetést, míg mielőtt a bajnokokat is belekeverjük a dologba. Tényleg, Gabriel vajon mit szólhat ahhoz, hogy Noah-Levi húgával karöltve kibeszéltem a nézőket? Van egy megérzésem, miszerint nem repesett az örömtől…

-Na, ja – bólintok gyorsan. – De akkor megegyezhetünk, hogy mostantól nem siránkozol… Úgy, semmi miatt sem? Gondolom, te sem akarod, hogy ezek az egoista nyomorékok örüljenek a bánatodnak?

- Igen! – bólint egyszerűen.

- Oké – mondom. Itt az ideje elbúcsúzni a lánytól, mert a végén még egyszer lehordom az angolokat anélkül, hogy észrevenném, mint ahogy az előbb is. Hoppá... – Én viszont lassan megyek lefeküdni, csak előbb még beszélek Carlosékkal!

  A párocska még mindig eszméletlenül édesen cseverészik, és láthatólag igazán rosszul esik szegénykéknek, hogy megzavarom a romantikázásukat. De hát nincs mit tenni, valakinek őrködnie is kell, nem árt hát, ha beszélünk erről egy keveset. Ezek ketten meg nyugodtan egymásnak eshetnek utána bármikor! Mondanom se kell, még csak ki se ejtettem a számon az ominózus kérdést, Christina azon nyomban a magasba lendíti a kezét, és vigyorogva közli, hogy ő bizony elvállalja a nemes feladatot. Kikerekedett szemekkel nézek az olaszra. Ezt ugye nem gondolja komolyan? Még hogy ő, őrködni? Ennyire terjed az agyi képessége? Szegény kicsi, naiv Cri biztosan azt hitte, hogy nem látok át a szitán, és nem jövök rá rögtön, hogy mit forral ellenem.

-Szó sem lehet róla! – rázom a fejem hevesen. Talán egy kicsit hangosabban beszélhetek a kelleténél, ugyanis a valamivel arrébb ücsörgő Julio is felkapja a fejét a kifakadásomra. – Kérlek, ne nézz teljesen hülyének! Azt hiszed, nem látom át a szánalmas kis tervedet? Hiszen a vak is látja, mire megy ki a játék. Meg akarsz ölni álmomba, mi? – fújtatok lenézően. – Sajnálom, Cri, de ez most nem jött össze. Kizárt, hogy egyedül őrködj!

- Akkor mi legyen, Ara?

  Az olasz fején látszik, hogy pár percen belül elszakad nála az a bizonyos vékony cérnaszál, és akkora balhét csap, mint még soha. A mellkasa előtt keresztbe font kar, az ideges szájrágás, a dühösen villogó fekete szemek és az izgatott toporgás legalábbis erről nyújt tanúbizonyságot. Kihívóan felvonom a szemöldökömet, úgy várom, hogy robbanjon a bomba, és hisztérikus visítozásba törjön ki a lány. Nem járhatok messze a célomtól, Christina már nyitja is a száját, hogy beszóljon nekem, ám valaki megelőzi ebben.

-Majd én őrködöm Christinával – mondja Carlos nyugodtan.

  Néhány lépést közelítek a fiú felé, pillantásomat mélyen az övébe fúrom. Legnagyobb meglepetésemre nem tűnik sem riadtnak, sem zavartnak. Teljesen jól kezeli a kialakult helyzetet, úgy, hogy azt bárki megirigyelné. Még csak meg se rezdül a szája széle, miközben engem néz. Egy halovány mosolyt küldök felé, majd sarkon fordulok, és az alvóhelyem felé veszem az irányt.

  Közben boldogan állapítom meg magamban, hogy végre-valahára sikerült kiigazodnom Carlos Contreras furcsa viselkedésén. Elég volt egy pillantás, egy elcsípett mondat, és rájöttem, miért tűri el Christina mániákus tapadását. Mondjuk, az elmélet felderítésében a támogatók gondolata is fontos szerepet játszott. Az a nagy igazság, hogy Carlos semmit sem érez az olasz lány iránt – mindössze a jóképű, békeszerető hős szerepében akar tetszelegni. És ahhoz, hogy Christina ne gyanakodjon rá, muszáj úgy tennie, mintha tetszene neki a lány.

  Remélem, azért azt nem veszi majd zokon, hogy terveim szerint hamarosan véget ér a kis „szerelme” élete!