2016. október 7., péntek

#13-Cristina

Sziasztok!
Elnézést, hogy ilyen későn került ki ez a rész, de nem volt alkalmam hamarabb kirakni! Remélem tetszeni fog ez a rész is, illetve ne feledjétek; a 14. rész már az Arénában játszódik! ^^ Jó olvasást! ♥

Carlos zavartan nézet rám, valószínűleg nem erre a fogadtatásra számított. De haragos voltam rá, pedig inkább neki lenne  oka a haragra.
-Beszélni akarok vele.-a hangja magabiztosan csengett.
-Én meg nem akarok.-vágom rá kapásból mire unottan az ajtófélfának dől és pár percig csöndben marad-Most meg mi van?!-töröm meg a csendet idegesen.
-Várom, hogy lenyugodj. Nincs kedvem a hisztijeidhez.
Elképedve néztem rá. Úgy látszik még  mindig haragos rám, mert amúgy sose mondana ilyet.
-Te aztán tudod, hogy mit kell mondani egy lánynak...-forgatom meg a szemem mire ő küld felém egy vigyort-Jó, gyere beszéljünk.-nyitom ki előtte az ajtót de ahelyett, hogy bejönne megragadja a csuklóm és a folyosóra húz.
-Meg szeretném beszélni veled ezt az interjús dolgot.-mondja és a lábával berúgja a lakosztályunk ajtaját. Újra a sötét és széles folyosón találom magam. Carlos szeme sötétzölden világított a sötétben.-Tudni szeretném, hogy miért mondtad azt amit mondtál!-mondja mélyen a szemembe nézve.
-Mert ez kell a népnek, így tudok jó benyomást szerezni!-mondom, de Carlos nem volt megelégedve a válasszal.
-Téged mégis mióta érdekel másnak a véleménye?-a hangjában egy kis dühöt éreztem. Összefontam magam előtt a kezem és úgy válaszoltam:
-Nem mások véleménye érdekel,  hanem az életem! Ha nincsenek támogatók akkor semmi esélyem az arénában.-mondom-Szerinted ha azt mondtam volna,  hogy szinte minden nap a mezőny leghelyesebb pasijaival lógok akkor mennyire lettem volna szimpatikus?!-nézek rá felhúzott szemöldökkel.
-És én mégis honnan tudjam, hogy épp mit akarsz? Pár támogatót vagy tényleg engem?-kérdezte dühösen, a szeme szinte szikrákat szórtak.-Honnan tudjam, hogy ez az egész-itt rám és magára mutatott- csak egy taktika vagy tényleg kedvelsz?
Közbe akartam szólni de ő nem hagyta.
-Mi van velem, Cristina? Szerinted én nem vagyok bizonytalan? Az én érzéseim nem érdekelnek téged?-sose volt még ilyen kétségbe esett hangja mint most. A szívem szakad meg  ahogy belenéztem a szemébe. Akkora mocsok vagyok! Igaza van, az ő érzéseire sose figyeltem, mindig csak azzal törődtem, hogy én ne essek pofára.
-Folyton azt hallgatom tőled, hogy ne játszadozzak veled....-suttogja halkan-Akkor most én is kérek tőled valamit-mondja-Ne játssz velem. Nem csak neked vannak érzéseid.-még pár percig bámult rám majd hátat fordított nekem.
Nem hagyhatom, hogy elmenjen. Az interjún elkövetem azt a hibát, hogy nem szóltam utána, de még egyszer nem fogom.
-Jó, bevallom, hülye voltam. Csak magammal törődtem és senki mással.-mondom végül. Carlos megállt de nem fordult meg-De egy dolgot tudnod kell Carlos...-folytatom.-Nem szórakozok veled, ennek semmi köze a viadalhoz.-mondom. A fiú felém fordul. A tekintetünk összekapcsolódik.-Csak tudod én mindig az eszem után megyek. A szívemre kevésszer hallgatok.-mondom egy féloldalas mosollyal.
-És most mire hallgatsz?-kérdezi egy halvány mosollyal.
-A szívemre...-sóhajtok fel-És ezt neked köszönhetem, Carlos. Úgyhogy megnyugtatlak, ez nem taktika!-nevetek fel halványan. A fiú követi a példámat majd közelebb jön hozzám és egy puszit nyom a számra.
-Azért ne bízd el magad!-kacsintok rá pimaszul.
-Senkinek sincs esélye ellenem.-vigyorgott vissza mire csak megforgattam a szemem.
-Ugye beszéltél Isabellel?-kérdezem végül. Carlos arcáról leolvad a mosoly és komolyan bólint egyet.
-Ez olyan nehéz, Cristina! Hogy nézhetek rá úgy mint egy ellenségre? Szinte már a húgom!-mondja fájdalmas arccal,  én csak bólogattam.
-Tudom. Szinte lehetetlen abba belegondolni, hogy meg kell ölnöm őket.
-Semmit sem muszáj...-válaszol halkan. Ezzel tisztában voltam,  de ha nem ők akkor én halok meg. Semelyik megoldás se tetszik túlzottan....
-Nekem talán egy kicsit könnyebb. Hiszen vannak ellenségeim-mosolyodtam el, Carlos felhúzta a szemöldökét-Neked pedig nincsenek. Mindenki szeret!-nevetek fel és átölelem a nyakát.
-Ellenségek? Arabellára gondolsz?-kérdezi mire én csak bólintok.-Hidd el, tud kedves is lenne, elég ha csak egy kicsit jobban megismered.
-Ő se erőlködött túlzottan, hogy jobban megismerjen engem...Akkor nekem miért kéne?-kérdezem unott tekintettel mire ő csak megrántja a vállát.
-Csak annyit mondok, hogy előítéletes vagy. Például Julio is jó barát.-mosolyog majd hirtelen leolvad a szájáról-Úgy láttam ezt te is észre vetted...
-Ne kezd újra!-emelem fel figyelmeztetően a kezem-Ne féltékenykedj, hiszen tudod, hogy semmi közöm Juliohoz! Ahogy neked se Arahoz.-mondom magabiztosa mire ő bólint egyet.
-Egyébként te is észre  vetted, hogy közelebb kerültek egymáshoz?-kérdezi érdeklődve.
-Ja..A két baromarc egymásra talált...-mondom utálattal.
-Cristina!-szól rám de azért ő is elneveti magát-Szerintem összeillenek. Aranyosak lennének együtt.
-Nagyon cuki lenne.-mondom komoly képpel majd kitör belőlem a röhögés. A felhőtlen nevetésbe  szinte  beleszédültem. Carlos erős karjaiban kapaszkodtam és úgy néztem fel rá.
-Fáradt vagyok.-motyogom és fátyolos tekintettel néztem a fiúra aki most lágyan magához húzott és ennyit suttogott a fülembe:
-Az Arénában találkozunk.-mondja mire az egész testem megfeszül és úgy kapaszkodom bele mintha ő lenne az utolsó reményem.
-Annyira félek.
Nem tudom mi ütött belém. Talán az álmosság vagy csak szimplán a helyzet miatt de úgy éreztem muszáj elmondanom az érzéseimet. Pedig ezt senkinek se akartam elmondani. De az ő válasza is meglepet.
-Én is, Cristina.-motyogja a hajamba majd elenged és mélyen a szemembe néz-Ott találkozunk.-ennyit mondott majd hátat fordított és elment. Hosszan meredtem a magas, izmos alakja után majd vettem egy mély levegőt és visszamentem a lakosztályunkba.
Franco már nagyban horkolt, a villanyok le voltak kapcsolva, csak a hold fénye világított be a széles ablakon. Most, hogy tudom, hogy csak egy éjszaka és el kell mennem innen, jobban körülnézek a gyönyörű almazöld falakon, a bőrkanapén és az amerikai stílusú konyhán. Ez az egész olyan luxus amit én sose engedhetnék meg magamnak otthon. Amióta idejöttem azt hittem ez a legrosszabb hely ahol lehetek. De valószínűleg holnap meg fog változni a véleményem. Egyszerűen még belegondolni is rémisztő, hogy pár óra múlva hova fogok kerülni, és hogy ott mit kell majd átélnem. Hirtelen újra éreztem azt a hieteteln fáradtságot amit Carlos előbb elfelejtettet velem. Mielőtt visszamentem volna a szobámba odahajoltam az Országtársamhoz és megvizsgáltam az arcát. Most, hogy így jobban megnézem kifejezetten helyes. Nem az a tipikus fiú akiért döglenek a tinik, de biztos vagyok benne, hogy sok lánynak tetszik.
-Sok szerencsét, Franco!-motyogom a fiúnak majd a szobámba megyek és ledobom magam az ágyra. Az utolsó nyugodt éjszakám.

Tévedtem. Az éjszakám minden volt csak nyugodt nem. A plafont néztem és csak bámultam kifelé a fejemből. Hiheteteln fáradt voltam de egyszerűen nem jött álom a szememre. Már úgy hajnali három körül azt kívántam, hogy bárcsak én is ledöntöttem volna Francescoval egy felest, legalább most tudnék aludni. Végül órák után elaludtam és hatkor már ki is pattant a szemem. Soha nem éreztem magam ennyire fáradtnak és nyűgösnek mint most. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha magamra zárnám az ajtót és egyszerűen nem jönnék ki. Most még az ablak is hívogató ajánlatnak tünt. Kiugrom, és kész. Minden problémám örökre eltűnik.
Gyorsan megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat a fejemből és lassan feltápászkodtam. Kisétáltam a szobámból egyenesen a konyhába ahol a megszokottnál is feszültebb volt a hangulat. Ledobtam magam Franco mellé és a kezembe fogtam a szendvicset ami nekem odakészítettek. Idegesített a csend, de mégse akartam megszólalni. Az egész helyzet kínos volt.
-Tegnap beszélni akartál velem, nem?-kérdezem Alessandrot aki csak megrázza a fejét.
-Fejmosást akartam tartani, de aztán rájöttem, hogy nálad az nem használ.
Egy halvány mosolyt küldök a mentorom felé. Végül csak megismert annyira, hogy tudja, nem érdemes kioktatni engem. Pár percig újra csönd telepedett ránk amit Franco rekettes hangja szakított meg.
-Félek a választól...De mégis miért nem emlékszem semmire a tegnapi napból?-kérdezzi felhúzott szemöldökkel. Én elfolytottam a nevetésem és csak ennyit mondtam:
-Csodálkozom, hogy egyáltalán felkeltél. Másnaposan ez nagyszám.-kacsintottam a fiúra mire ő kikerekedett szemekkel fordul a mentoraink felé válaszokat követelve. Én mosolyogva hallgattam a többieket. Ez az öröm addig tartott amíg be nem toppantak a kisérőm, hogy felöltösztessenek. Idegesen fújtam ki a levegőt és feszülten mentem be a szobámba ahol körbe álltak és elkezték rám dobni a ruhákat amiket fel kell vennem. Sportcipő, rövidujjú, farmer, semmi különös.
-Annyira izgi lesz a viadal! Mit gondoltok Carlos összejön a brazil lánnyal?-kérdezi Selena. Kérdő tekintettel fordultam a csapatomhoz.
-O, dehogyis! Carlos Isabellhez illik!-szól bele Katy mire én pislogás nélkül nézek rá.
-És mi van ha ezt a döntést Carlosra hagynátok?-kérdezem ingerülten mire ők meglepedten fordultak hátra.
-O, Cristina ne félj, ha nagyon igyekszel akár te is tetszhetsz neki!-kacsint rám. Nem tudnak semmit.
-Menjetek innen!-sziszegem. De ők nem mozdultak. Tovább beszélgettek arról, hogy vajon ki kit fog megölni, hogy Julio vajon melyik lányt fogja legelsőnek megcsókolni, vagy épp arról, hogy Arabella lándzsájával vagy Isabell késével lehet nagyonbb szenvedéssel megölni valakit.
-Takarodjatok el innen!-ordítom teljesen erőből és kilököm őket a szobámból.
Ez az egész annyira szörnyű.  A testem remegett a félelemtől. Az Arénában leszek. Több profi gyilkossal összezárva. Leültem az ágyamra és a lábam köré kulcsoltam a kezem.
Nem fogok sírni. Nem. Nem fogok.
-Cristina?-lép be az ajtón a mentorom.-Minden rendben?
Meglepedten néztem rá. Még sosem kérdezett ilyet tőlem, ráadásul a hangjában igazi aggódást hallottam.
-Amennyire rendben lehetek egy ilyen helyzetben...-motyogom halkan.
-Szed össze magad, a magabiztos emberek a legijesztőbbek mások szemében.-mondja és közelebb lép hozzám. Óvatosan felhúzz és úgy néz a szemembe-Pár tanács?
-Jöhet!-nevetek fel halkan.
-Rögtön fegyvert kell szerezned. Minden áron. Keresd meg a többieket, ajánlom Juliot, ő vonza legjobban a támogatókat. Arabellát pedig használd ki, még előnyőd lehet ha veletek van. Aztán öld meg. De sose feletkezz meg arról, hogy a kegyetlenség a legembertelenebb dolog amit csinálhatssz egy Arénában!-mondja méllyen a szemembe nézve-Az érzéseid lesznek a legnagyobb ellenséged. De ne feledd, nem egy gyilkos, hanem egy ember vagy.
A számba haraptam és úgy néztem a mentoromra.
-Most pedig menj, a kiképző teremhez kell menned.
-Te nem jössz?-kérdezem halkan mire ő megrázza a fejét.
-Nem szeretek búcsúzkodni!-mondja majd feltartja a kezét-Te vagy az egyik legesélyesebb a győzelemre!-mondja, én belecsapok a tenyerébe és elmosolyodom.
-Egy doboz pizzát kérek majd a támogatóktól!-mondom vigyorogva.
-Megjegyzem!-nevet fel ő is majd kikisér a szobámból. A lakosztály előtt már ott állt Misi és Franco. Úgy látszik Marianna se tart velünk a kiképző teremben. Misi amint meglátt felém fut a tìz centis magassarkúban és szorosan átöle.
-Annyira hiányozni fogsz!-szipogja. Halványan elmosolyodom majd kiszabadítom magam  a szorításából.
-Vigyázz magadra, Misi!-motyogom a nőnek aki erre még jobban  elkezd bőgni. Komolyan mondom, tényleg megsajnáltam. Mégegyszer, utoljára végig néztem a csapatomon. Alessandro a pultnak támaszkodva nézett, Marianna halványan rám mosolygot és próbálta megvigasztalni a síró Misit.
-Hát akkor...-már épp mondtam volna, hogy sziasztok amikor Alessandro közbe szólszt.
-Majd még találkozunk.-ez volt a végszó. Megfordultam és az Országtársammal együtt kilépten a folyosóra.  Megragadtam Franco kezét és erősen megszorítottam. Ő rám nézett és szagatottan kifújta a levegőt.
-Sok szerencsét.
Elengedtem a kezét és újra felvettem egy maszkot, az érzéseimet pedig jó mélyre elástam magamban.
*
A légpárnáson már sokan ott voltak, páran épp most szálltak fel, vagy a mentorukkal beszéltek.
-Hé!-kiált ránk egy alak-Igen! Ti!-mutat ránk-Szálljatok fel, nem akarok elkésni!-mondja majd berángat a gépbe. Elkésni? Mégis honnan? A helyem Julio mellett volt, másik oldalt pedig Minho ült. Nem voltam csevegős kedvemben így hátradőltem az ülésen és azzal szórakoztam, hogy Julio bámultam aki az éppen betoppanó spanyol lányra szegezte a tekintetét.
-Cristina-fordul hirtelen hozzám-tudom, hogy helyes vagyok...De a bámulásod már zavarbaejtő.-mondja vigyorogva. Időt sem hagyott,  hogy visszavágjak máris Isabell felé fordult akit épp Fiona untatott a virnyikolásával. A tekintetemet tovább vezettem Carlosra aki Arbella mellett foglalt helyet. Ez nem hiszem el! Mindig ennek a ribancnak a társaságában van! Annyira idegesítő. Ahogy elkezdtek beszélgetni bennem fellobant a féltékenység. Megpróbáltam elterelni a figyelmem így inkább újra a barzil fiúra néztem aki épp valami hülye poénnal próbált bevágódni Isabellnél. A tekintetem tovább vándorolt az Országtársamra aki a fejét fogva hajtotta le a fejét. Szegény...Nem lehet szerencsés másnaposan a viadalra menni. A nézelődésemet egy nő zavarta meg aki egy tűt tartott a kezében.
-Nyomkövető.-mondja egyszerűen majd beleszúrja az alkaromba. A nő mindenkinek beatta majd amint körbe ért a kiválasztotakon már megis érkeztünk. Ahogy egyenként kiszálltunk a gépből elfogott az émelygés. A stylisztom már ott állt a bejáratnál. Feltűnő jelenség volt a csillámpónis kalapjával és a szivárvány színű cicagatyájával. Mellette két őr állt. Még gyorsan elköszöntem Francescotol majd Linit követve egy hosszú folyosón át egykisebb szobába értünk.
-Ülj csak le. Én megkeresem a ruhákat.-mondja és háat fordít nekem. Hirtelen egy kesztyűs kezet érzek a vállamon majd egyenesen az apámmal találom szembe magam. A kezében tartotta a sisakját és most egyenesen a szemembe nézett. Ez nem hiszem el! Pont hozzám kellett beosztani? A megdöbbenéstől alig tudtam megszólalni.
-Marco és anyád azt üzeni büszkék rád, és, hogy hazavárnak.-mondja. A bátyjám említésére megenyhül az arcom. Az apám a zsebébe nyúl és elővesz valamit majd a kezembe nyomja-Ezt a Marco küldi.
-Cristina, gyere, vedd fel a ruhád.
Az apám gyorsan felveszi a sisakját de előtte ennyit mond:-Sok szerencsét!-bólintottam egyett és visszafordultam Lini felé.
Felvettem egy fura anyagból készül gatyát és a hozzátartozó pólót amin egy olasz zászló díszelgett. A stylisztom ragaszkodott hozzá, hogy ő kösse meg a cipőm. Amíg ezzel foglalkozott kinyitottam az ökölbe zárt kezem és megnéztem, hogy mit adott az apám. Egy kèpet adott, de nem volt időm megnézni, hogy mi van rajta. Felhúzott szemöldökkel néztem az apámra de ő a falat bámulta. Becsusztattam a zsebembe a papírlapot.
-Készen is lennénk!-mondja a styliszt majd a kezembe ad egy kisebb táskát-Ez még hozzátartozik.-magyarázza. Csönd volt a szobába, pár perc múlva megszólalt egy gépies hang ami arra utasított, hogy lépjek be egy hengerbe ami egyenesen az Arénába vissz.
Hirtelen az agyam megtelik emlékekkel. Amikor ordíbálok Arabellaval, vagy amikor egymásra mosolygunk Isabellel és éjfélig beszélünk, Julio elégedett képe amikor azt hiszi, hogy tetszik nekem, Misi kérdő tekintettem miután azt kérte, hogy pontozzam a fiúkat, vagy Francesco nevetése a felesz vagy mersznél. Carlos erős karja ahogy átölel, a mentorom gúnyos megjegyzései...Ebből most mind erőt gyűjtöttem. Amikor elkezdett emelkedni a henger magamra öltöttem a jelegzetes gúnyos mosolyom és úgy érezten képes vagyok rá.
Képes vagyok megnyerni a viadalt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése